|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 463 találat | lapozás: 1-30 ... 421-450 | 451-463 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2012. november 30.Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek: Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek Tamási Áron: Ábel a rengetegben Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae Benedek Elek: Székely népmesék Farkas Árpád: Válogatott versek Tamási Áron: Ábel az országban Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a [email protected] e-mail címen. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 30.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)Túlélők emlékezete Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé. A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik. A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak. * Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”. 1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.) (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 30.Lapszemle: Erdély, a mostohán kezeltékRománia történelmi régiói közül a legmostohábban Erdéllyel bántak a román politikusok, akik ezáltal az egyik alapvető kötelességüket, a nemzeti egység iránti kötelezettségüket mulasztották el – írta csütörtökön a România liberă című napilap. A Traian Băsescu államfőhöz és az ellenzéki jobboldali szövetséghez közeli lap Cristian Câmpeanu újságíró tollából közölt írást, Ne űzzetek csúfot Erdélyből és a Nagy Egyesülésből! címmel. A publicista szerint annak ellenére, hogy a román politikusok mostohán bántak Erdéllyel, és csak jövedelemforrásként tekintettek rá elmulasztva fejlesztését, Erdély mégis gyorsabban integrálódik az Európai Unióba, mint Románia többi része. A szerző szerint nyilvánvaló különbségek vannak Erdély és a Kárpátokon túli Órománia között, hiszen az erdélyi városok tisztábbak, az emberek kedvesebbek és udvariasabbak, és az életkörülmények is jobbak. A szerző szerint ennek fő oka, hogy Erdély ma még mindig többet termel, mint Órománia, a külföldi beruházók is szívesebben mennek Erdélybe, mint a Kárpátokon túli megyékbe. A külföldi turisták is inkább Erdélyt keresik fel – teszi hozzá –, amelynek fő hajtóerejét Temesvár, Kolozsvár, Brassó és Szeben képezi. Câmpeanu úgy véli, hogy Románia nemzeti ünnepe alkalmából a román politikusoknak nem az Európa-ellenes nacionalizmussal kellene „verniük a mellüket”, hanem gondoskodniuk kellett volna Erdély infrastruktúrájának fejlesztéséről, hogy teremtsék meg a régió és a Románia többi részei közötti korszerű infrastrukturális összeköttetéseket. A szerző szerint az igazi hazafias tett az autópályák megépítése és Romániának az európai energiahálózatokhoz való csatlakoztatása kellene legyen, nem a magyarok és Magyarország ellen „habzó szájjal” indított támadások. A szerző szerint Románia harmonikus és átgondolt fejlesztési stratégiájának kidolgozása nélkül eljöhet az idő, amikor nem a magyarok, hanem az erdélyi románok jutnak arra a következtetésre, hogy a román Ókirályság teher Erdély számára, és hogy az utóbbi nyolcmillió lakossal működőképes európai állammá válhat – olvasható a napilapban. Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 30.Sokat hoz a kasszába az RMDSZ-nek a tagoktól, alapítványoktól, szervezetektől származó pénzadományVerestóy Attila szenátor a magánszemélyek, míg a szervezetek között a Bernády György Közművelődési Alapítvány, valamint a Mudura Sándor érdekeltségébe tartozó, nagyváradi Lotus Market Rt. és a Plaza Invest Rt. számított az RMDSZ legbőkezűbb adományozójának 2008-ban – derül ki az önmagát erdélyi magyar, közéleti enciklopédiaként meghatározó Tulipédiaportál összeállításából. Romániában a pártfinanszírozásra vonatkozó, 2006/334-es számú törvény szabályozza, hogy a pártkasszákba és kampányra érkező pénzekről a Hivatalos Közlönyben is számot kell adni. Nem kell nyilvánosságra hozni azoknak az adományozóknak, támogatóknak a nevét, akiknek a támogatása nem éri el az aktuális év bruttó minimálbérének tízszeresét. 2008-ban utóbbiak adománya összesen 1 045 606,41 lej volt. Nyilvánosan is meg kell nevezni viszont azokat, akik a minimálbér tízszeresét meghaladó összeggel támogatnak bármilyen pártot. Ők összesen 43 201,49 lejt adtak az RMDSZ pártkasszájába. Ezeket a kötelező beszámolókat sokáig a Hivatalos Közlöny olyan mellékleteibe „száműzték”, melyek a nagy nyilvánosság számára alig voltak elérhetők. A Tulipédia nem kevés kutakodással 2008-ig tudta fellelni a teljes listákat, melyeket éves bontásban fel is dolgozott. A több száz nevet tartalmazó támogatók névsora sokat elárul arról, hogy kik is áldoznak egy-egy párt működésére. Még érdekesebb azoknak a (gazdálkodó) szervezeteknek a listája, melyek az RMDSZ-t támogatják: a legnagyobb adományozók között mind ott vannak azok a cégek, melyeket az RMDSZ-szel „hírbe hoztak” (például a Mudura Sándor birtokában lévő, nagyváradi Lotus Market Rt. vagy a Colomon Antal tulajdonában lévő, margittai Marconst Kft.) mint olyan cégeket, melyek haszonélvezői vagy nyúlványai lehetnek a párt érdekeltségeinek. Kötelező befizetések A 2008-as adatok szerint a következő párttagok támogatták az országos bruttó minimálbér tízszeresénél nagyobb összeggel az RMDSZ-t: Sauer András Kálmán (7316 lej), Kovács Attila (5785,49 lej), Birtalan József (5100 lej), Molnár Endre (5000), Becsek Zsuzsa (5000), Becsek László (5000), Bajcsi Ákos (5000), Tánczos Barna (5000). Közel százfős azoknak a természetes személyeknek a listája, akik 10 ezer lejnél többel támogatták az RMDSZ-t. Verestóy Attila szenátor (képünkön) nagyságrendekkel többel, 274 382 lejjel támogatja saját pártját, mint bárki. Ebben a listában azért érdemes kutakodni, mert bizonyítja, hogy az RMDSZ tisztség- és tisztviselői az alakulatnak köszönhető tisztségeikből származó jövedelmük után kötelesek bizonyos hányadot (többnyire 10 százalékot) a pártkasszába befizetni. Ezt a kötelezettséget a területi szervezetek alapszabályzataiban is rögzítik, miként például az RMDSZ csíki területi szervezetének alapszabálya, melyben a 11. cikkely 4. pontja rendelkezik így: „A tagszervezetek kötelesek a tagságuknak megfelelő tagdíjból és az önkormányzati képviselőik üléspénzének 10 százalékából és a polgármesterek, alpolgármesterek és az RMDSZ közreműködésével más tisztségre kinevezett személyek bruttó jövedelmének 2 százalékából származó szervezeti hozzájárulások 50 százalékával havonta hozzájárulni a csíki területi szervezet működésének fenntartásához. A szervezeti hozzájárulást nem fizető választott, kinevezett tisztségviselő újabb tisztségekre nem jelölhető, illetve tőle a bizalom megvonható.” Arról nincs hozzáférhető nyilvántartás, hogy a befizetési kötelezettségeiket mennyire tartják be az RMDSZ-funkcionáriusok. A listában szereplő összegekből viszont nem feltétlenül lehet pontosan kiszámolni az adományozó jövedelmét, hiszen előfordulhat, hogy több támogatást fizet be valaki, mint amennyire kötelezett. Az sem tisztázott, hogy ez a nyilvántartás az a nyilvántartás-e, azaz előfordulhat, hogy nem a Hivatalos Közlönyben nyilvánosságra hozandó tételként könyvelik el a befizetéseket. De az biztos, általános szabály az RMDSZ-ben, hogy a párt színeiben elnyert tisztségekért járó juttatásokból, jövedelmekből valamennyit vissza kell osztani a pártnak. Verestóyt László Attila követi 95 ezer, Antal István 43 400, Antal István 37 900, Kelemen Hunor 34 800, Eckstein-Kovács Péter 33 480 lejjel. A Bernádytól a Lotusig A 2008-as adományozók listájában két, az RMDSZ által létrehozott alapítvány is szerepel: a Bernády György Közművelődési Alapítvány (215 000 lej), valamint a Progress Alapítvány (27 ezer lej). A marosvásárhelyi Bernády-alapítvány kuratóriumi elnöke Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Vagyonos szervezet a Bernády, hiszen országos viszonylatban csak Verestóy Attila adott több támogatást az RMDSZ-nek. Hogy honnan és hogyan gazdálkodta ki 2008-ban az alapítvány ezt az összeget, az a Bernády honlapjáról nem derül ki, viszont az is igaz, nem kötelezett arra, hogy a nyilvánosság előtt bármivel is elszámoljon. Nem ez a helyzet viszont a Progress Alapítvánnyal. A marosvásárhelyi Bernády-alapítvány kuratóriumi elnöke Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke. Vagyonos szervezet a Bernády, hiszen országos viszonylatban csak Verestóy Attila adott több támogatást az RMDSZ-nek. Hogy honnan és hogyan gazdálkodta ki 2008-ban az alapítvány ezt az összeget, az a Bernády honlapjáról nem derül ki, viszont az is igaz, nem kötelezett arra, hogy a nyilvánosság előtt bármivel is elszámoljon. Nem ez a helyzet viszont a Progress Alapítvánnyal. A szervezet 2008-ban (is) több száz milliós magyarországi közpénzzel gazdálkodott, ő látta el Romániában például a magyar igazolványokkal kapcsolatos, ún. tájékoztatási feladatokat 2011. május 9-éig. Áttekinthető, a nyilvánosság számára is elérhető beszámolókkal vagy elszámolásokkal sosem terhelte a nagyérdeműt az alapítvány, a Tulipédia eddig csak azt tudta kideríteni, hogy körülbelül évi 200 milliós nagyságrendű magyar közpénz érkezhetett a számlájára. Feltehetően ebből juttatott 2008-ban a Progress Alapítvány 27 ezer lejt az RMDSZ-nek. Teljes bizonyossággal viszont csak akkor állítható ez, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani lehetne: a Progress Alapítványnak nem volt saját, egyéb bevétele. Izzasztóbb cég és név a támogatók listájában Mudura Sándor nagyváradi vállalkozó két cége, a Lotus Market Rt. (183 625 lej), valamint a Plaza Invest Rt. (160 ezer lej). Mudura ugyanis így (is) törlesztheti azt, hogy az RMDSZ nagyváradi korifeusai hozzásegítették 2,5 milliárd forintot meghaladó hitelhez, melyet a magyar állami Eximbank nyújtott Medgyessy Péter akkori kormányfő 2002. júliusi, nagyváradi látogatása után. Mudura cégei éveken át támogatják az RMDSZ-t. Hasonló „kötelezettséget” törleszt a margittai Marconst Kft., melynek viselt dolgaival egy, a Tulipédián is szemlézett, a Bihoreanul hetilapban közölt, tényfeltáró cikk foglalkozik. Ez a cég nyerte különben Bihar megye szinte valamennyi csatornázási beruházását 2009-ben mint kivitelező, az akkori, Borbély László vezette környezetvédelmi minisztérium több mint 60 milliós támogatásából. A jelek szerint busásan megtérül az RMDSZ támogatása. Szintén ismerősként üdvözölhetjük Molnár Áront, az Azimut Com Kft. képviselőjét, annak a Molnár Antalnak a fiát, aki a korrupcióellenes ügyészség szerint sikeres kísérletet tett Borbély megvesztegetésére. Az RMDSZ-t támogató cégben aláíró fiú és a megvesztegetéssel gyanúsított apa cégnél betöltött tisztségeit nem kell feltárni, a tényekre tekintve biztosan állítható, hogy az apa, a fiú és Borbély miniszter kölcsönösen egyengették egymás útjait. Biharban mindent vitt a Marconst Az RMDSZ Bihar megyei gazdasági ügyleteiről nemrég a Bihoreanul nagyváradi napilap közölt átfogó riportot, amelyben polipként, vagyis maffiaszerű bűnszervezetként festi le az alakulatot. A lap a margittai Marconst építkezési vállalat – ezt a céget bízta meg a nagyváradi polgármesteri hivatal nemrég a Fekete Sas Palota felújításával – bemutatása kapcsán emlékeztet arra, hogy idén márciusban Borbély László akkori RMDSZ-es környezetvédelmi miniszter a váradi prefektúrán bejelentette 60,1 millió lej szétosztását 12 megyei csatornázási projekt szétosztására. Még azon a napon aláírták Berettyócsohaj, Érszőllős, Esküllő, Vámosláz, Hegyközcsatár, Margitta, valamint Székelyhíd polgármesteri hivatalaival a finanszírozási szerződéseket. „Azt csak gyanítani lehetett, hogy miután a pénzeket egy RMDSZ-es miniszter utalta ki, a nyereség is a szövetség kegyeit élvező céghez kellett visszajusson” – jegyezte meg a Bihoreanul, idézve egy neve elhallgatását kérő üzletembert, miszerint már korábban lábra kelt a pletyka az építkezési vállalkozók körében, hogy nincs értelme részt venni a versenytárgyalásokon, mert mindegyiket egy RMDSZ-közeli cég fogja megnyerni. És a szóbeszéd megerősítést nyert, mivel az érintett bihari településeken kiírt versenytárgyalást kivétel nélkül a Marconst nyerte. Berettyócsohajon – ahol az önkormányzat magáncégre bízta a kiírás lebonyolítását, holott rendelkezik saját közbeszerzési szakemberekkel – csak a margittai cég vett részt a versenytárgyaláson, más településeken azonban – az érintettek szerint mondvacsinált ürüggyel – kizárták a konkurenseket a licitről. Krónika (Kolozsvár) 2012. november 30.”László György: „a választók rájöttek, hová vezet az RMDSZ”[INTERJÚ] Az Erdélyi Magyar Néppártot képviselő László György az RMDSZ politikai alelnökével, Borbély Lászlóval méretkezik meg a nyárád- és küküllőmenti választói kerületben. László György úgy látja, az anyanyelvű óvodai és elemi oktatás kérdésétől a munkahelyteremtésig számos feladat megoldásra vár Maros megyében. „A választók rájöttek, hogy gazdaságilag hova vetette vissza a Székelyföldet a 22 év RMDSZ-es politizálás” – véli a néppárt jelöltje. –Miért éppen a Maros megyei RMDSZ legerősebb jelöltje ellen indul? – Tudatosan vállaltam a Nyárád- és a Küküllőmente körzetét. Nem azért, mert az RMDSZ itt indítja a legesélyesebb jelöltjét, hanem azért, mert a Székely Nemzeti Tanács jegyzőjeként a marosszéki régiót kell képviselnem. Meggyőződésem, hogy megrögzött autonomistaként ezt meg is tehetem. Nem úgy, mint egyesek, akik nemrég meglógtak az autonómiastatútum végső szavazásáról. – Ha tegyük fel megnyeri a Borbély Lászlóval szembeni magyar–magyar versenyt, és az EMNP bejut a parlamentbe, miként tudná hatékonyabban képviselni a magyarságot, mint az RMDSZ politikai alelnöke? – A jót, amit eddig tett Borbély, kétségtelenül folytatni kell. De én amondója vagyok, hogy a jónál van jobb is. Számos kis, aprónak tűnő, de rendkívül fontos hiányosság van, amit pótolni kell. Elképesztő, hogy milyen életkörülmények vannak a Nyárád- és a Küküllőmentén. Az anyanyelvű óvodai és elemi oktatás kérdésétől a munkahelyteremtésig számos feladat vár ránk. Tovább nem halogathatjuk ezek megoldását, hisz a marosszéki magyarság létkérdéséről van szó. Az imént az autonómiával kapcsolatos szemléletemről beszéltem, nos, úgy érzem, ez is egy olyan pluszhozadék az én esetemben, ami eddig kimaradt Borbély László pályafutásából. Másrészt meggyőződésem, hogy a 2016-es képviselői mandátumom végére én nem rendelkeznék DNA-s dossziékkal. – Hisz abban, hogy megéri a képviselői mandátuma végét? A papírforma azt mutatja, hogy még a kezdetéig sem jut el. – Persze, hogy hiszek abban, hogy bejutok én is, a párt is. Utána meg remélem, hogy 2016 nem talál a román parlamentben, mert addig egy föderális Romániánk lesz önálló Erdéllyel és autonóm Székelyfölddel. – Mint az MPP-ből már kilépett vagy kiléptetett, de az EMNP-be még alig belépett politikus, kitől vár támogatást december 9-én? – Az, hogy a polgári pártban lemondtam mindkét tisztségemről – a megyei elnöki, illetve a Megyei Szervezetek Egyeztető Fórumának a vezetői funkciójáról –, és beléptem a néppártba, a lehető legjobban bizonyítja, hogy nem vagyok karrierista. Én nem a hatalomra vadászok, de bízom abban, hogy mind az MPP, mind az EMNP, sőt a Székely Nemzeti Tanács marosszéki alapszervezetei támogatni fognak. No meg mindazon lakosok, akik hisznek az autonómiában és a szövetségi Romániában. Azt hiszem, a választópolgárok rájöttek, hogy gazdaságilag hova vetette vissza a Székelyföldet a huszonkét év RMDSZ-es politizálás. –Ha a Székelyföld egy gazdaságilag elmaradt régió, miért fontos az autonómiája? – Azért, mert Európa-szerte az önálló közösségek bebizonyították, hogy autonómiájuk megszerzése által talpra tudtak állni. Elég, ha most is kitekintünk Dél-Tirol, Katalónia vagy Baszkföld felé; mindhárom régió könnyebben átvészelte a gazdasági válságot, mint azok az országok, melynek részei. Nekünk miért ne lenne jó, ha adónk nagy részét nem Bukarestbe küldenénk, hanem helyben maradna? Miért nem lenne jó, ha nem a Bukarestben lévő román politikusok döntenének a mi sorsunkról, hanem mi, magunk? – Visszatérve az ön MPP-s gyökereire és az EMNP-be való hirtelen átigazolására, megkérdezném, hogy a nyáron miért vágtak oly sok mindent egymás fejéhez? – Nem hinném, hogy tőlem kéne számon kérni mindazt, ami a nyáron történt a marosvásárhelyi helyhatósági választások alkalmával. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült szövetséget alkotni már akkor, nem is beszélve a hármas koalícióról. Az MPP tagsága jóval a választások előtt megfogalmazta, hogy Erdélyben nem létezhet két külön nemzeti jobboldal. Mi több, a párt megyei vezetősége elsöprő, 12–3-as aránynyal az EMNP által támogatott független jelölt, Smaranda Enache felvállalása mellett döntött. Ezek után jött az országos vezetőség, és felülbírálta a határozatunkat. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2012. november 30.EMNP-s óriásplakátgondok MarosvásárhelyenPiros, sárga és kék festékkel mázolták össze az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi jelöltjeinek óriásplakátjait. Közben rendőrségi felszólításra eltávolították a Kossuth Lajos utca nevét tartalmazó táblát a Maros-híd tövéből. Keddről szerdára virradó éjszaka ismeretlen tettesek megrongálták az EMNP választási óriáshirdetéseit. „A Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség vezetője tudomásunkra hozta, hogy hivatalból nyomozást indítottak rongálás miatt. Mi ennek ellenére feljelentést tettünk választási anyag rongálása miatt, illetve a városi rendőrkapitányságon is rongálás és vagyoni kár okozása miatt” – mondta megkeresésünkre Portik Vilmos, az EMNP képviselőjelöltje. Megjegyezte, a nemrég a Maros-híd tövében elhelyezett Kossuth Lajos utcai óriásplakátjukat el kellett távolítaniuk, mivel a helyi rendőrség vezetője bűnvádi eljárás elindítását helyezte kilátásba. „Az okok között megemlítette a közösség elleni izgatást, hangulatmérgezést, a craiovai bíróság döntésének figyelmen kívül hagyását. Az eltávolított reklámtábla helyébe a csütörtöki nap folyamán újat teszünk, amelynek feliratát meglepetésnek szánjuk” – fogalmazott. Fancsali Attila Székelyhon.ro 2012. november 30.Plakátoló fiatalokat hurcolt meg a csendőrségCsíkszereda központjában november 29-én, csütörtök délután plakátoló fiatalokra csapott le a csendőrség, akiket igazoltatás után elő is állítottak. A feltűnő plakátokkal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés mindeddig be nem tartott ígéreteire kívántak emlékeztetni. A nagyméretű plakátokon fehér alapon fekete betűkkel az alábbi szöveget tüntették fel: „1918. december 1-jén a gyulafehérvári nemzetgyűlésen önrendelkezést ígértetek! Ne feledjük! Követeljük!” Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, aki szintén részt vett az akcióban, kifejtette: Csíkszereda központjában, az erre a célra kijelölt helyeken ragasztották ki tájékoztató jellegű plakátjaikat. Körülbelül negyven perc elteltével jelent meg két csendőr, akik először igazoltatták az ifjakat, majd bekísérték őket a csendőrségre, ahol vallomást kellett írjanak, majd távozhattak. Bírságot nem szabtak ki rájuk – informált az EMI országos elnöke. Az EMI tagjaival együtt lapunk munkatársát is– aki a feladatát végezte, fotózta az eseményt – beszállították a csendőrségre, annak ellenére, hogy igazolta magát. Létai Tibor Székelyhon.ro 2012. november 30.A virtuóz hegedűművészRuha István ízig-vérig zenész volt. Számára természetes volt az, hogy a hegedűjét, ahova csak lehetett, magával vitte. Szívesen és jó kedvvel játszott. A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek. Szerette azt, ha a társaság vagy a hallgatósága a hallottaktól el volt ragadtatva. Közvetlen természetének köszönhette, mindenki szerette. Szerette, mert őszinte volt, és ha megkérték, szívesen játszott. Mindig Ő volt a vezéregyéniség. Hiszen a hegedűből a maximumot tudta kihozni. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, állandóan gyakorolt, mert szerinte a gyakorlás, a mű tökéletes tudása az, amely segíti az előadót abban, hogy a zene minél hatékonyabban hasson a közönségre. Ruha István (Nagykároly, 1931. augusztus 17. – Kolozsvár, 2004. szeptember 28.) romániai magyar hegedűművész, kamarazenész, egyetemi oktató. Pályafutása során volt hangversenymester a Kolozsvári Magyar Operában (1949–1957), első hegedűs (1957–1958) illetve szólista (1958–) a Kolozsvári Filharmóniánál, majd tanár a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián (1963–2003). 1964-ben megalapította a Napoca Vonósnégyest. Tanítványai voltak többek között: Ágoston András, Fátyol Rudolf, ifj. Boros Mátyás, Gátai Tibor, Mirela Capătă. Fiatalkorában szerzett díjak: 1958 – harmadik díj a moszkvai Csajkovszkij-versenyen. 1958 – első díj a bukaresti Enescu-versenyen.1959 – második hely a párizsi Jacques Thibaud – Marguerite Long versenyen. Számos értékes kitűntetést kapott: Érdemes Művész Oklevél (1968), Kultúra Érdemrend (1968), I. Cuza érem (2001), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj, ami talán az összes díjak közül a legértékesebb. A hegedűművészet virtuóza Mirela Capătă Ruha István tanítványa volt, majd, mint a kolozsvári Filharmónia tagja, húsz évig együtt koncertezett a mesterrel. „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” című doktori értekezésében a világhírű hegedűművész életét, művészi pályájának alakulását, kibontakozását mutatja be. A disszertáció anyagának nagy részét két könyvbe foglalta össze, és juttatta el a zenekedvelőkhöz, a nagyközönséghez, tisztelegve, emléket állítva a nagy művésznek. Mindkét könyvet, 2012-ben, a Charmides és Eikon kiadó adta ki. A téma választását a szerző azzal indokolta, hogy szintetizálni akarta a hazai és a nemzetközi hegedűművészet egyik legkiválóbb képviselőjére vonatkozó adatokat. Ruha bűvkörébe kerülve, kötelességének érezte, hogy megörökítse az utókor számára a zseniális művész munkáját. A Ruha István művészetével kapcsolatos kutatómunka 5 évig tartott. Hatalmas mennyiségű anyagot halmozott fel, melyet kategorizált, rendszerezett. Az adatok feldolgozása alapján igazolódott az, az állítás, hogy Ruha „fenomén”, a romantikus hegedűművészet utolsó képviselője. Bár pályatársai közül sokan meghaltak, még élnek olyan művészek, akikkel együtt koncertezett. A velük készített 40 interjú, a beszélgetések, a kolozsvári Filharmónia és a Gheorghe Dima Zeneakadémia levéltárában található Ruha művészetére vonatkozó anyagok információs forrást jelentettek. Felhasználta a műsorfüzetek, a koncertek plakátjainak , a művész bejegyzéseivel ellátott zenei partitúrák anyagát is, melyeket rendszerezett. Az orális emlékezés anyagát összevetette, ellenőrizte azok hitelességét azáltal, hogy összehasonlította a levéltári anyagokkal, a különböző könyvekben, lexikonokban megtalálható, Ruha művészetére vonatkozó adatokkal. Forrásanyagot jelentett Selmeczi György által készített, Ruha életére vonatkozó film, melynek operatőre Xantusz Gábor volt. Ruha özvegye is rendelkezésére bocsátotta a családi archívumban levő anyagot, a füzetet. A könyvei abban különböznek a doktori értekezésétől, hogy sokkal olvasmányosabbak, számtalan epizód utal a művész magánéletére, szokásaira. Ezáltal élet közelbe hozza a nagy művészt. Ruha István a hegedű szolgálatában „Ştefan Ruha o viaţă în constelaţia viorii” – című, 324 oldalas könyv fedőlapja Baja Francisc munkája. A könyv hátsó lapján Mirela Capătă Ruha monográfiájával kapcsolatos értékelések olvashatók. Valentina Sandu -Dediu így jellemzi a szerző munkáját: „Az a tény, hogy Ruha tanítványa és munkatársa volt, indokolja a tiszteletet, melyet a romantikus nagy művész iránt tanúsított…Ruhának szerencséje volt, hogy olyan elkötelezett tanítványa és munkatársa volt, aki egy kiváló kötetben örökítette meg emlékét”. A könyv Előszavában Mirela Capătă bemutatja Ruha István személyiségét. Rendkívüli technikával, gazdag repertoárral rendelkezett. Mindig kezében volt a hegedű, a diákétkezdében, a vonaton is. Másnál nem létezik ilyen tökéletes „ember-hegedű” kapcsolat, mint Ruhánál. A könyv 3 fejezetből és Dokumentumok, könyvészeti anyagból tevődik össze. „Gyökerek. Iskolai tanulmányok” címmel írt első fejezetben megismerhető a gyermek, a fiatal Ruha egyénisége. Az apja korán észrevette zenei hajlamát, zene iránti érdeklődését. Az örökletes tényezők, a művészi- népzenei környezet, a szülők, befolyásolták a gyermek karrierjének alakulását. Megismerhetjük az elemi, illetve gimnáziumi éveit. 1945 év fontos volt a gyermek Ruha István életében. Nagykárolyban tehetségkutató versenyen vett részt, ahol a szakemberek is felfigyeltek rendkívüli adottságaira. Kolozsváron folytatja zenei tanulmányait. Tanárai voltak Balogh Ferenc, Zsurka Péter, Kouba Paula. Rendkívül nehéz anyagi körülmények között élt. Sokat éhezett. Balogh Ferenc javaslatára felvették a Kolozsvári Magyar Opera zenekarába. Ruha ezekre az évekre így emlékezett: „Olyan szegény voltam, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszú nadrágot vásároljak. Rónai karmester elvitt egy ruhaüzletbe, tetőtől talpig felöltöztetett.” Az operában Antoniu Ciolan karmester csiszolta stílusát, próbálta megszabadítani a népi muzsikusi szokásoktól. A II. fejezet „Versenyek, győzelmek” címmel a nagy tehetség kibontakozásának szakaszait mutatja be. Szuggesztíven írja le a nemzetközi zenei fesztiválokra való felkészülés bonyolult, sok munkával járó folyamatát. Ugyanakkor érzékelteti a korszak sajátosságait. Az olvasó felteszi a kérdést, miért olyan jelentős a korszak bemutatása. Sztálin halála utáni évekről van szó, melyet Ilja Ehrenburg az „olvadás” éveinek nevezett, megélénkülnek az országok közötti kapcsolatok. 1953-ban részt vett a Bukarestben szervezett Világifjúsági Találkozón, melyen első díjat nyert. Kolozsvárra hazatérve, sok koncertre kapott meghívást. 1958.-ban Moszkvában tartott Csajkovszkij Nemzetközi Hegedűversenyen III. díjat nyerte. A megnyitó beszédet Dmitrij Sosztakovics tartotta. 22 országból 61 versenyző küzdött a trófeáért. Ugyanabban az évben, 1958-ban, tartották Bukarestben a Nemzetközi Enescu Fesztivált, melyen Ruha István első díjat nyert. A könyv betekintést nyújt Ruha magánéletére is. A felesége Esztergár Jolán Júlia lemond egyetemi tanulmányairól, és a családnak szenteli az életét. Míg ő a mindennapi, világi problémákkal foglalkozik, férje a művészettel, világot járva. A III. fejezetben a hangversenyző Ruha karrier alakulásáról írt. A Filharmónia levéltári anyaga, a saját dokumentumai alapján összeállította a hegedűművész tevékenységének kronológiáját. A könyvben, 174 oldalon keresztül, az életrajzi adatok kronológiáját, a Függelékben, a művész hazai és külföldi koncertjeinek jegyzékét, fényképeket találhatjuk. Ruha István hegedűművész és tanár bűvkörében „ În cercul magic al violonistului şi profesorului Ştefan Ruha” című, 300 oldalas könyvben nyomon követi a művész pályájának alakulását, hogyan jut el az „empirikus iskolától a kulturált zenéig”. A jegyzetekkel, fényképekkel, művészre vonatkozó dokumentumokkal, a koncertek programjával ellátott könyv nemcsak a hegedűművész életére, hanem a kortársaira vonatkozó adatokat is bemutatja. A könyv Előszavában Mirela Capătă a mestert „fenoménnek” nevezte, melyet a nemzetközi zenei világ kiváló művészeinek, a művészre vonatkozó adatok alapján fogalmazott meg. „Szerencsésnek nevezi magát, hogy egy levegőt szívott a nagy művésszel, megismerhette előadói és tanári, mentori munkáját”. Az I. fejezetben Ruha Istvánt, mint tanárt mutatja be. A hallgatók különböző színtű felkészültséggel rendelkeztek. A mester „atyai” módon viselkedett. A családias hangulat ugyanakkor a tiszteletet is jelentett. Gyakran használta a szemléltetés módszerét. Az volt az elve, hogy a hegedülést, akárcsak a karmesteri munkát el kell „lopni”. Kezébe vette a hegedűt, és élőben mutatta meg, hogyan kell technikailag megoldani a feladatot. A II. fejezetben Ruha hegedűművészeti és előadói sajátosságairól értekezik. Bemutatja pszichológiai portréját. Az édesapja a kiskorú gyermek sajátos képességeire figyelt fel: az abszolút hallás, a ritmus érzék, zenei érzék. Ezek az adottságok kiegészültek más pszichikai képességekkel, mint az intelligencia, a zenei érzékenység, figyelem összpontosító képesség. Rendkívüli zenei memóriával rendelkezett. A szerző elemezte azokat a lelki jellemzőket, melyek a hegedűművész sikerét eredményezték. Szerinte a kivételes memóriának meghatározó szerepe volt a művész munkájában. Soha nem látta, hogy kotta alapján játszott volna, kivételt képezett a kamarazenekari játéka. A fizikai képessége szerencsésen segítette művészi munkájában. A nagy koncentráló képessége, a fegyelmezett gondolkodása is szerepet játszott a hegedülésnél. Az önkontrollja lehetővé tett, hogy túl lépjen a nehéz helyzeteken. Élményt jelentett számára a hegedülés. Ruha sikerének titkát az érzékenységgel párosult intelligenciában, a kivételes memóriában, spontaneitásban, a kreativitásban látja. Rendkívül hamar megtanulta a zenei alkotást. Mindezek a pszichikai jellemzők következetes munkával, önmagában vetett hittel társultak. A szerző érdekes észrevétele, Ruha függetlenül, hogy Tokió, Párizs vagy más világváros koncert termében, vagy Bukarestben, Nagykároly Kultúrházában lépett fel, ugyanolyan szenvedéllyel játszott. Az alapos felkészülés, a nagy teherbíró képessége segítette, hogy bármilyen, még zavaró körülmények között is hegedüljön. Példázhatnánk: Fiatal házas volt, mikor a Lakáshivatal kiutalt számukra egy lakást, azaz konyhát. Csak a mosdóban hegedülhetett. Vagy, mivel nem voltak megfelelő körülmények a gyakorlás számára, éjszaka az Operában gyakorolt. A III. fejezet: Dokumentáció. A hegedűművészt ismerő személyekkel való beszélgetéseket, a hazai és külföldi sajtóban megjelent Ruha koncertjére vonatkozó írásokat tartalmazza. A Ruha monográfiában megfogalmazott következtetéseket két nyelven mutatja be. A gazdag életrajzi és könyvészeti anyagból kitűnik a virtuóz hegedűművész zsenialitása. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. november 30.Nagy Zsolt fellebbez és kipakolA visszavonult politikusnak elege lett a hazai igazságszolgáltatásból és a hallgatásból. Megírta, miért ítélték el. Nagy Zsolt nyílt levélben magyarázza el, konkrétan miért is ítélte el a bíróság, miért tartja ezt igazságtalannak, és milyen veszélyeket érzékel a hazai igazságszolgáltatásban. Ennek ellenére azt ígéri, fellebbezni fog a felfüggesztett börtönbüntetést kiszabó ítélet ellen. Nyílt levelét teljes terjedelmében közöljük. Kedves barátaim! Több mint öt éve várok arra, hogy felébredjek ebből a rossz álomból, amelyben a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) hatalommal való visszaéléssel vádol. Kedden rá kellett ébrednem, hogy a mai romániai valóság minden rémálmot fölülmúl. Gyanúsítás A DNA azzal vádolt meg engem, hogy hatalommal való visszaélést követtem el azáltal, hogy 2007-ben egy olyan kormányhatározatot kezdeményeztem, amely egy telket az állam közvagyonából annak magánvagyonába helyezett volna át, ezáltal visszamenőlegesen hitelesítve a Román Posta 2005-ben történt társulását. Tényállás A vád, lényegét tekintve teljesen alaptalan. A szóban forgó telek sohasem volt az állam közvagyona. Ezt minden kétséget kizáróan bizonyítja két elődöm (egy miniszter és egy hatósági elnök) által a Posta nevére kiállított tulajdonlevél és a Posta nevére kiállított telekkönyv. A telek tulajdonként szerepel a Posta leltárában, adót is fizetett érte. Az állam közvagyonáért felelős Pénzügyminisztérium többrendbeli átiratban és a per folyamán tanúvallomásban is megerősíti, hogy a telek soha nem volt közvagyon! Értelemszerűen a 2007-ben született kormányhatározat nem helyezhette a telket közvagyonból magánvagyonba, merthogy a telek nem volt közvagyon. A per folyamán bemutattuk a telek teljes történetét, amely minden kétséget kizáróan ezt igazolja. Sőt, több olyan végérvényes és visszavonhatatlan bírósági döntést is bemutattunk, amelyek igazolják a Posta tulajdonjogát. Még az ügyészség is tudatában volt ennek, hisz nem követelt anyagi kártérítést. A Posta által kezdeményezett társulás 2005-ben történt. Egy két évre rá születő kormányhatározat semmiféle hatással nem lehetett erre a döntésre! Egy kormányhatározat kezdeményezése (vagy láttamozása) nem jár jogi következményekkel. Csak a kormányhatározat kormány általi elfogadása bír jogi erővel, és ez a teljes kormány közös felelőssége! A szóban forgó kormányhatározat ma is érvényben van, senki sem támadta meg, és nem vonták vissza! Minden jogi és józan logikát mellőző, személyre szabott döntés született. A kormányhatározatot a törvényesség szempontjából láttamozó igazságügyi minisztert felmentették – azaz, a kormányhatározat törvényes. Engem viszont, a kormányhatározat kezdeményezőjeként elítélnek hanyagságért! Elfogadhatatlan, ahogy a bíróság a döntés során megváltoztatja a vád besorolását. Az eljárás hivatali visszaélés vádja miatt folyt, az ítélet pedig hivatali hatáskörben elkövetett hanyagságra vonatkozik. Bár ez egy sokkal enyhébb besorolás, mégis problémás: tudomásunkra sem hozták, ez ellen nem védekezhettem! A bíráknak a tulajdonjoghoz való viszonyulása kísértetiesen hasonlít a Mikó-ügyben tapasztaltakhoz, azaz államosítanak, az állam közvagyonába helyeznek egy olyan ingatlant, amely sohasem volt az! Álmainkban általában ismétlődő kérdések, történések kísértenek. A kedd esti „ébredésem” óta újra és újra az öt éve visszatérő kérdés tör elő: MIÉRT? Nem értik a bírák a jogi és logikai érveket? Szándékosan akar valaki nekem ártani? Valaki(k)nek szúrom a szemét így, annyi év önkéntesen vállalt visszavonulás után is? A választ nem tudom. Még nem tudom. Azt tudom viszont, hogy ez az ügy nem itt és nem így ér véget! Igazamért minden szinten harcolni fogok! Ügyvédeim máris iktatták fellebbezési szándékom. És nem fogok hallgatni! Naiv voltam. 2007-ben azért is léptem vissza a politikából, hogy ügyem ne befolyásoljon senkit. Azt gondoltam, ha érveket nyújtunk a bíráknak, akkor azok meghallgatásra találnak. Azt hittem, hogy nem kell a nyilvánosság erejével élnem, hogy el kell kerülni a közvélemény nyomásgyakorlását. Ma már nem tudom így gondolni. Ébredjünk! Rá kell ébrednünk, hogy a hallgatásunkkal hozzájárulunk ezekhez a történésekhez. Némaságunk nem akadályozza meg az igazságtalanságot. Én vívom a magam harcát! De vajon tudja-e majd mindenki vívni a sajátját, ha ilyen precedensek mentén haladunk tovább?! Manna.ro 2012. november 30.Nagy Zsolt: nemhogy szándékosan, de tévedésből sem követtem el törvénysértéstNem tud eltekinteni a Román Posta-ügy politikai színezetétől Nagy Zsolt volt távközlési miniszter, akit a héten három és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, miközben Tudor Chiuariu volt igazságügyi minisztert felmentette a bíróság. Nagy az Erdélyi Magyar Televíziónak adott interjújában ismét hangsúlyozta: nemhogy szándékosan, hanem még tévedésből sem követett el törvénysértést, hiszen a vád szerint törvénytelenül eladott ingatlan soha nem volt a közvagyon része. A volt miniszter elmondta, egy kormányhatározat egy politikai testület, azaz Románia kormányának döntése, amiért a testület minden tagja szolidárisan felel, és ami nem jogi erejű, csak akkor, ha a kormány elfogadja. Nagy Zsolt ismételten leszögezte: az ügyben nem történhetett törvénysértés, hiszen a szóban forgó kormányrendelet csupán tisztázza a telek jogi helyzetét. Ezen kívül a telek soha nem volt közvagyonnak alárendelve, tehát nem működött ott iskola, kórház, stb. A Román Posta, mint kereskedelmi társaság az ingatlan birtokosa, erre tulajdonlevele és telekkönyvi kivonata van, adót fizet utána, és mindezeket a tényeket a bíróságon is bemutatták - mondta Nagy. Az állam közvagyonáért a pénzügyminisztérium felel, aki igazolta, hogy a telek sose szerepelt a közvagyoni leltárban. Nagy azt mondta, nem kíván etnikai vonatkozást tulajdonítani az ügynek, ami a Mikó-perrel egyetemben valóban úgy tűnik, hogy a magyar kisebbség iránti támadás része, ezt azonban "mások már elmondták az elmúlt napokban". A volt miniszter szerint inkább arra kell ráébredni, hogy nem lehet tovább hallgatni a tulajdonjoghoz kötődő döntésekről, valamint arról, hogy Romániában az erőviszonyok megváltoztatása csak az igazságszolgáltatás útján történik. "Ha valaki nem tetszik, megvádoljuk, ha valakit el akarunk távolítani, bíróságra küldjük" - mondta Nagy, hozzátéve, hogy a választási kampány is főleg az igazságszolgáltatásról szól, ami nincs rendjén. Egy jogállamban a vétséget kell igazolni, nem az ártatlanságot - szögezte le a volt miniszter, hozzátéve, hogy ez már nem csak az ő ügye, hanem arról szól, hogy bármikor, bárkivel előfordulhat hasonló. (etv/hírszerk.) Transindex.ro 2012. november 30.Ez kell a külhoni magyarok gyarapodásáhozRépás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár szerint a külhoni magyarok gyarapodásának az etnikai alapon szerveződő pártok jelentik a zálogát. A helyettes államtitkár az Etnikai pártok Kelet- és Nyugat-Európában címmel pénteken zárult budapesti konferencián kifejtette: a magyar nemzetpolitika szempontjából a magyar állam partnerei az etnikai alapon szerveződő külhoni pártok, a magyar pártok, amelyek szavazóbázisa szinte kizárólag az adott közösség tagjaiból áll, programjukban pedig elsősorban a magyarság érdekeit képviselik. Répás Zsuzsanna szerint a külhoni magyarok gyarapodásának az etnikai alapon szerveződő pártok a zálogai, ezzel szemben a vegyes pártok a magyar közösség asszimilációját vetítik elő. Hozzátette: meggyőződésük, hogy a külhoni magyar közösségek megfelelő érdekképviselete csak olyan pártok révén lehetséges, amelyek elsődlegesen a magyar közösség boldogulását, gyarapodást tartják szem előtt. A vegyespártok „az asszimiláció előszobái” Úgy fogalmazott, hogy a vegyespártok „az asszimiláció előszobái”: a politika hatalmi logikája ugyanis azt eredményezi, hogy előbb vegyespárt van, majd magyar tagozattá degradálódik a magyarság szerepe az adott pártban, végül a folyamat eredményeképp a magyarság érdekképviselete és jelenléte lassan elsorvad. Az etnikai pártok olyan intézményi keretet képviselnek a külhoni magyarság körében, amelyek érdek-képviseleti és identitáserősítő ereje által a magyar közösség gyarapodást segítik. Ezek a pártok képesek növelni a magyar nemzet súlyát a Kárpát-medencében – szögezte le Répás Zsuzsanna. Zárszavában felidézte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet mint a Kárpát-medence és a világ magyarságának legfontosabb egyeztető fóruma 2010-ben újjáalakult, és tagszervezetei a nemzeti érdekek képviseletére létrejött legitim magyar szervezetek, azaz parlamenti, tartományi, helyi önkormányzati vagy európai parlamenti választásokon mandátumot elnyert tömörülések. Ezek a pártok a nemzeti érdekek képviseletére alakultak – mondta a helyettes államtitkár. MNO 2012. november 30.péntek - Székelyföld külügyi szolgálatának létrehozásáról és a Székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívásának kezdeményezéséről döntött marosvásárhelyi ülésén a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).A külügyi szolgálat létrehozásáról szóló határozatot egyhangúlag megszavazta az SZNT. A határozat szerint a szolgálat célja, hogy a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó akaratot és Székelyföld regionális érdekeit nemzetközi fórumokon, illetve a világ más országaiban folyamatosan megjelenítse és képviselje. A külügyi szolgálat jogi személyiség nélküli, nonprofit szervezetként jön létre a székelyföldi önkormányzatok és a célt támogató magyar szervezetek bevonásával. Működési szabályzatát az SZNT állandó bizottsága dolgozza ki, vezetőjét az elnök javaslatára az állandó bizottság nevezi ki. A határozat elfogadása Izsák Balázs elnöki beszámolója után történt. Az elnök elmondta, az elmúlt időszak az SZNT nemzetközi kapcsolatainak az építéséről szólt. Kijelentette, túl kell lépni azon a hiedelmen, hogy a székelység csak önmagára van utalva. "Mindig számíthatunk más közösségekre is a kölcsönös szolidaritás alapján" - jelentette ki az elnök. Hozzátette, ehhez a székelységnek is szolidárisak kell lennie a hasonló helyzetben levő európai nemzeti közösségekkel. Az SZNT határozatban jelentette ki, elfogadja és támogatja az Európai Unió belső bővítésének gondolatát, akár új, független államok megjelenését is. Álláspontja szerint a folyamatnak ki kell terjednie az önrendelkezésre törekvő közösségek elismerésére, és a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal rendelkező régiók európai szintű védelmére is. Az SZNT ellenszavazat nélkül fogadta el azt a határozatot, amely kezdeményezi a székelyföldi önkormányzatok nagygyűlésének összehívását. A határozat szerint az önkormányzati nagygyűlést 2013 első negyedévében kellene megtartani, és azután évente újra össze kellene hívni. Az SZNT közölte: pártállástól függetlenül számít a székelyföldi önkormányzati képviselőkre és polgármesterekre. Tudatatta azt is: elvárja a nagygyűléstől, hogy kiemelt fontosságú témaként kezelje az ország tervezett közigazgatási átszervezését, és határozza meg, milyen lépéseket tegyenek az érintett önkormányzatok azért, hogy Székelyföld az átalakítás nyertese legyen. Hasonlóképpen elvárja, hogy nagygyűlés arról is döntsön: milyen lépéseket fog tenni abban az esetben, ha a központi hatalom megpróbálja figyelmen kívül hagyni a székely tanács akaratát. Gazda Árpád (MTI) 2012. november 30.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel. – Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett. – Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek? – A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak. Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen. – Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is? – A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet. – András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza. – Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen. – Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe. – A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli. – Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle? – A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott. – Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út. – A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett… Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
