udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
5432
találat
lapozás: 1-30 ... 4621-4650 | 4651-4680 | 4681-4710 ... 5431-5432
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2013. november 15.
Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Az anyanyelv térvesztését gyorsuló ütemű nyelvromlás követi. Az egyre több kölcsönszó átvétele mellett az erdélyiek beszédében megjelent és egyre jobban terjed a szó eleji nyújtott romános hangsúly, majd szinte már félmondatos román nyelvi szerkezetek épülnek be a magyar beszédbe. A magyar közösség tehát nyelvi válsággal is küzd. Ehhez kapcsolódik az anyanyelvi oktatásban nem részesülő magyar gyermekek népesedő tábora, akik még magyarként élnek ugyan, de magyar írástudatlanokként, elzárva az írott anyanyelvi kultúra összes értékétől.
Sok szó esett a többségi iskola nyelvváltoztató, asszimiláló hatásáról. Gyermekeink számára a jobb érvényesülés tévhitéből választott többségi iskola az asszimiláció kapuja. A nyelvromlás egyik fő kiváltó oka a hibás iskolaválasztás is. Ma már a Kárpát-medencében felmérhetetlenül népes azoknak a magyar közösségeknek a tábora, akik számára a magyar nyelv sérülésével örökre eltűnt az önazonosságukból a magyar irodalom, költészet és kultúra. Megjelent az anyanyelvi írástudatlanság. Ezek számára Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth és Móricz örökre eltűnik ismereteikből. Ezzel tehát, egy hosszú és nehéz etnikai folyamat örökre lezárul, a többség javára.
A magyar nyelv szépségének titka a rövid és hosszú magánhangzók és mássalhangzók dallama. Meg kell tanulnunk, hogy amit két „ll”-lel (=dallam), két „tt”-vel (=amott), „ssz”-szel (=messze) írunk, azt úgy is kell kiejteni. Sajnos a szülőnek ma már alig van idege, türelme, sőt, felhatalmazása, hogy megszólítsa gyermekét „ennyiért”. Kicsire nem adunk. Pedig ezt is vállalni kell, de legfőképpen azt, hogy a magyar beszédben jó példával járunk elől: először mi beszéljünk szépen, helyesen. Amelyik családban ápolatlanul, gondatlanul beszélnek, ahol a szatyor vagy tasak „punga”, ahol a munkanélküliség „somázs”, nyugdíjazás „kijöttem penzióba”, a megbízatás „szárcsina” és a polgármester vagy bíró „primár és primeria”, a rendőr „polic”, az iskolaigazgató „direktor”, ott hiába várjuk el, hogy a gyermek szépen beszéljen.
Hol kezdődik a nyelvi szórványosodás?
Előadásaim során gyakran kérdezik, hogyan zajlik le az érték- és nyelvvesztés, hol kezdődik a szórványosodás? Erre mindig azzal a felsorolással válaszolok, hogy:
Elsősorban és mindenek előtt az önfeladásnál, amikor valaki számára már nem fontosak azok a nyelvi, közösségi értékek, amelyeket örökölt, és nem vállal értük áldozatot.
Akkor, ha a legszemélyesebb nyelvi szférát, a körülöttünk levő eszközök, felszerelések, tárgyak „nyelvét” már nem alakítjuk magunk után. Az intim technikai eszköztárat sem tartjuk fontosnak „anyanyelvűsíteni”. (Számítógép, mobil telefon, televízió műszaki eszközeinek, a társasági oldalak, az internet nyelve, otthoni technikai felszereléseink nyelvi beállítása elmarad, íráskultúránkban felerősödik az „ékezet sérülés” igénytelensége.)
A rendszeresen, majd hangsúlyozottan más nyelven fogyasztott kultúránál.
Ha rendszeresen a többség nyelvén hallgat rádiót, néz tévét. Sajnos az erdélyi magyarság döntő többsége a Székelyföld, Szilágyság, Partium egy részét leszámítva, döntően más nyelven fogyaszt információt. („Ez szól rólunk – mondják.” )
Vajon fontos-e nekem, hogy minden lehetséges helyzetben használjam anyanyelvemet? Fontos-e, hogy a velem azonos anyanyelvűekkel ne más nyelven beszéljek? Fontos-e számomra az anyanyelvi baráti közösség kialakítása, megőrzése, ápolása? Fontos-e, hogy gyermekemnek átadjam kultúrámat, értékeimet, és ne bízzam a többségi eszközök sodrására, az utcára, iskolára, médiára? Vállalom-e a saját értékrend védelmében tett többlet-erőfeszítéseket? Fontos-e a családtagjaim számára biztosított magyar iskola? Fontosnak tartom-e, tudom-e találékonyan, leleményesen, interaktív hatékonysággal ellenőrizni, befolyásolni gyermekem etnikai értékfogyasztását: baráti közösségét, virtuális közösségi életét, nyelvhasználati, internetezési, fészbukos szokásait?
Tisztelnünk kell mások anyanyelvét, de tiszteljék a miénket is!
Előbb már szóltam arról, hogy a legfájdalmasabb nyelvi zártság és nyelvromlás-jelek mindenképpen a városokban jelentkeznek. Érthető: munkahelyen, utcán, közintézményekben már alig vannak magyar nyelvi élethelyzetek. Az anyanyelv számára a család, a templom és az iskola marad a legfőbb megnyilatkozási hely. Persze, ez is ott, ahol még nem jelent meg a vegyes család, „a másik”, a többségi iskola választása, a „magyar vallásról” való lemondás.
A kisebbség élete majdnem bezárt tér lett, amely beszorította az anyanyelvet a magyar intézmények, a család, egyház falai közé. Legfennebb „ünnepi nyelvnek” marad meg, dekoratív nyelvnek: városainkban is divatossá váltak a településnapok, és ezeknek a legtöbb helyen alkotó részei a magyar események is. Nemcsak a kortárs találkozók, de vetélkedők, főtéri játszóházak, magyar együttesek koncertjei is fontos bizalomerősítő tartalmúak. Nemcsak a beszűkült nyelv szélesedik ki itt néhány órára, de kilépünk vele azt utcára, hangosbemondó bömböli, sőt, megszólalnak még a román vezetők is egy-két szó erejéig. Anyanyelvünk legalább ünnepi tartozékként lerázza a zártság szolgaláncait.
Fontos, és mindannyiunknak jól esik, hogy környezetünk, többségi önkormányzati vezetőink tiszteljenek meg azzal, hogy anyanyelven szólítanak meg. Ugyanígy az üzleti felirat, reklám, hangosbemondó, legalább ott, ahol 20% fölötti arányban élünk. Még jobban esik, ha egy-egy üzlet, áruház-lánc valamelyike magyar felirattal köszönt. Még akkor is, ha hibákkal van tele. Sajnos kevés van belőlük! Jól esik, ha egy-egy politikus, kormánytag magyar közösségben, találkozókon, nyilvános helyen legalább annyit mond, hogy „ioestet kivanak.” (Ezt is leginkább választási kampányban gyakorolják.) Mindenkinek jól esik, ha saját anyanyelvén megtisztelik. Még a többséginek is, ha magyar templomi eseményen valaki „fülbe fordít” számukra, hogy ők is értsék. Hát még az orvosnál, ahol bajunkat alig tudjuk elnyögni magyarul is, nemhogy románul kifejezni, hogy gyomorégésem van, émelygek, prüszkölök és egész nap fújom az orromat, ingadozik a vérnyomásom.
Persze, ugyanez ránk is vonatkozik: tiszteljük meg a másik kultúráját azzal, hogy közösségi helyeken legalább néhány szó erejéig megszólalunk anyanyelvén.
Merjünk megszólalni magyarul
A nyilvános magyar beszédben két területen nincs bocsánat, nincs kegyelem, tökéletesnek és maximalistának kell lennünk: az egyik a magyar tévé és rádió, ahol nem szólalhat meg olyan, aki romlott nyelvet terjeszt. A másik pedig a szószék: magyarul helyesen nem beszélő lelkészt nem szabadna szószékre engedni.
Bármilyen közösségi vezetőnek, így az egyházban is, fontos, hogy miként beszél. Nincs rettenetesebb, mint amikor rendszeresen romlott nyelvű presbiterrel, gondnokkal, és sajnos esetenként magyar polgármesterrel, lelkipásztorral, pedagógussal, intézményvezetővel találkozunk, beszélgetünk. De legalább ugyanolyan szomorú, ha a médiában politikusaink, parlamenti képviselőink szájából halljuk a rettenetes magyar nyelvet.
Ez a sok igény és elvárás elvben nagyon szép, de a gyakorlat mást mutat. A beszélő, amikor kommunikál, valamit meg akar tudni, valamit el akar intézni, közölni akar. Ehhez a legtöbb esetben legbiztonságosabb utat választja: a többségi nyelv, a készen kapott szókészlet kényelmét. Sőt, nagyon gyakran színmagyar településen is és még a magyar tisztviselővel is úgy beszélünk, hogy a hivatali szavakat, fogalmakat a hivatal nyelvén használjuk: cséréré, szészizáré, timbru fiskál, plikkdoszár, áviz, sőt, szemnatúra. Ki merne egy fontos aláírásra váró irattal a kezében egy hivatalban nyelvileg leckéztetni, nyelvi jogokra hivatkozva érvelni? Az esetek döntő többségében ügyünk látná kárát. Győz a félelem és kényelem: nem vállaljuk!
Mégis azt mondom: merjünk megszólalni magyarul. Megszoktuk, beidegződtek a nyelvhasználati reflexek, de nem tudok elképzelni nagyobb nyelvi árulást, mint azt, ha valaki Nagyszalontán, Margittán, Szilágycsehben, Érmihályfalván vagy Székelyhídon nem anyanyelvén köszönti a hivatalnokot, legalább így: Buna ziua – jónapot! Vagy ha igen, ez lesz belőle: „Csókolom, Iluska, hogy van” és utána már úgy folytatja, hogy „kaptam instiincárét, hogy a faktúrával résztánt maradtam és a gunoj-kosérit sincs inkásszálva …”
Szabad-e, kell-e a többség nyelvén szolgálni?
Az erdélyi magyar történelmi egyházaknak egyik nagy gondja, hogy miként viszonyuljanak azokhoz a magyarokhoz vagy családtagjaikhoz, társaikhoz, akik (már) nem tudnak magyarul. A nagyvárosokban olyan fokú az asszimiláció, hogy a római katolikus egyházközségek nagy része évtizedek óta bevezette a többnyelvű miséket. Szabad-e ilyenformán a szolgálat? Ige nélkül hagyni anyanyelvü(n)ket (már) nem ismerő híveinket? Szabad-e magyar anyanyelvű híveinket azzal sérteni meg, hogy egy másik nyelven kelljen hallgatnia a prédikációt? Ez a kérdés jócskán megosztja a református egyház közvéleményét is. Van, aki azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Másik része azt, hogy legalább a nyitott közösségnek szóló alkalmakon, a temetéseken, vegyes anyanyelvű keresztelőkön, esketéseken be kell vezetni a többségi nyelvet is. Ebben a vitában nem kívánok örök igazságokat kimondani, de érdemes elgondolkodni két dolgon. Az egyik az, hogy a tapasztalat szerint fegyelmező, nevelő, rendtartó ereje van annak az ősi gyakorlatnak, hogy a „magyar templomban” (egyelőre) szó sem lehet a magyartól eltérő nyelvről. Aki többségiként ide hozzánk belép, tanulja meg a türelmet és hitvallási-nyelvi rendet. Aki magyar társat választ, és vallása református, legalább annyival tisztelje meg magyar választottját, hogy mutassa meg azzal is, hogy szereti: megtanulja, társa nyelvén elmondja a házassági esküt. Magyarul is elmondja neki Isten és ember előtt, hogy „szeretem”, a konfirmációi kérdésekre is ősei nyelvén ad választ. De tanuljon meg szeretett társa kultúrájáért, nyelvéért elfogadni, csendben lenni is. Ki merem jelenteni, hogy a Bánságot, Máramarost és egyes bihari régiókat leszámítva a Partium nagy részén, a Magyarország határsávjában az egyháznak többségi nyelven megszólalni helyrehozhatatlan bűn. A magyar nyelvvel meg kell tanítani többségi testvéreinket is nyelvi türelemre, a másság elfogadására.
Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy adott helyeken és esetekben a másik nyelvén szólás: misszió. Bizony el kell gondolkodnunk azon ¬ bármilyen fájdalmas is ¬, hogy külön istentiszteleten, bibliaórai vagy más foglalkozási formában szóljunk az Igére éhes többséghez, de volt híveinkhez is, a „magyar református egyház” erdélyi anyanyelvét nem értőkhöz.
Gyermekeink keresztneve
Nézegetem a falinaptárainkon megjelenő, sokasodó keresztneveket. Hallgatom az egyházkerületi naptárszerkesztőket, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk. Levelek tucatjait kapják, amelyekben különböző, lehetetlennél lehetetlenebb neveket kérnek feltenni a falinaptárak névnapos jegyzékébe. Ez megér egy külön elemzést: névadásunk „uniós” lett. Mélyen átitatja a külföldi munkavállalás, el-latinizálódott, szappanoperásak lettek gyermekeink: spanyol, brazil, argentin filmekből kölcsönözünk neveket nekik. Engedtük eluralkodni a „vendégmunkás időkből” hazahozott divatot ezen a területen is. Az új névadási hóbort végigsöpört Erdélyen. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a lányok döntő többsége a Krisztina, Kinga, Erika, Izabella, Ildikó neveket kapták, a fiúk, Attilák, Hunorok, Balázsok, Dávidok, Robertek lettek. Aztán, ahogy pedagógusok mesélik, az iskolában az osztályok negyede Patrik, Norbert, Franciska, Brigitta, Betti, Henike, Renáta és Ludovika.
Hadd szemléltessem a fentebb mondottakat néhány történettel. Az egyik gyülekezetben kereszteltük a lelkész negyedik gyermekét. A keresztelés rendjén mély megbotránkozást láttam a gyülekezet arcán, amikor a gyermek fejére öntve a vizet, kimondtam a kislány nevét: „Ilona, én téged keresztellek…” „Ilonának hívják? – morajlott a gyülekezet. – Milyen maradi a tiszteletes úr!”
Kérdésekkel indítottuk ezt a mai nyelvutazást. Vigyázol-e arra, hogy szépen, tisztán, gondosan beszélj magyarul? Hogy családod egészének nyelve tiszta legyen. Milyen nyelvre van beállítva, és hogyan szólalsz meg mobiltelefonodon? Milyen nyelvűre állítottad be számítógépedet és közösségi oldaladat? Vannak-e és helyén vannak-e az ékezetek neveden? Vigyázol-e, hogy amikor bejegyzed gyermeked, unokád születését, nevét helyesen, ékezetekkel írják le? Megszólalsz-e minden lehetséges helyzetben magyarul? Fontos-e neked, hogy magyarként a magyarokkal, mindig magyarul beszélj?
Számtalan kérdés, amelyekhez még félszázat hozzá lehet és kell írni. De a lényeg az, hogy rajtad is múlik, hogy a jövőben milyen lesz családod, gyermekeid, közösséged, nemzeted magyar nyelve.
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 15.
Ars hungarica: otthonosság érzete a szórványban
Változatos tematikájú kiállításokat, népdalokkal ötvözött megzenésített verseket és színvonalas dzsesszkoncertet kínált a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének Magyar Kulturális Központja által szervezett nagyszebeni Ars hungarica fesztivál első napja, amelynek délutáni hivatalos megnyitója keretében a nagyszebeni születésű grafikusművész, lelkész, Orth István vehette át Magdó János főkonzultól a magyar állam kitüntetését. A három egymást követő tárlatmegnyitót a képzőművészeti sokszínűség jellemezte.
Teddy, a nagyszebeni születésű fiatal művész Kellemetlen szokás az elmélkedés című tárlatának munkáit Valentin Mureşan, a Brukenthal Múzeum kurátora szerint leginkább a játékosság jellemzi. – A festmények szimbolikus képvilágának mindegyike külön jelentéstartalommal bír. A művész ábrázolásmódja változtat a tárgyak jelentésén, és az általa megteremtett világba kalauzolja a nézőt – beszélt az alkotásokról Mureşan.
Szegedi Alice Torella népi iparművész A nő – toposzok játéka című tárlata a Bruck Studióban tekinthető meg. Bár alkotásainak alapanyaga természetes, szálas anyagok összessége (főként a gyékény), ő maga azt vallja, hogy az alapanyag, amit feldolgoz, az maga „a kulturális környezet”, amelyben él. A tárlat hat alkotást mutat be, amelyből három vegyes technikával készült falra akasztható, három pedig egyméteres sziluett. Az alkotások a nőt kívánják ábrázolni, annak lelki világát, a róla alkotott társadalmi képet, úgy a hagyományos, mint a nem konvencionális életformában, mindezt a művész sajátságos szemszögéből.
Mirela Creţu, az ASTRA Múzeum szakigazgatója szerint a nőiség tematikáját megfogalmazni igazi kihívás, hiszen a nő nemcsak az anyaság, a teremtés szimbóluma, ugyanakkor a karrierépítés és a család között egyensúlyozik. – A művész ábrázolásmódjának kiindulópontja a mennyasszonyi ruha, majd tovább haladva láthatjuk az érintésre vágyakozó nőt, akire a zeneiség, az alkotás és az örökkévalóság jellemző. Ugyanakkor felbukkan az önmagát kereső, belső harmóniára áhítózó nő is – világított rá a szakértő.
Orth István kiállítása különleges jelentőségű volt, nemcsak életműve apró töredékének ismertetése, hanem a tárlat helyszíne miatt is, amely a nemrég visszakapott, egykor felekezeti iskolaként működő református központ volt. A tárlat három sorozat munkáiból kínált ízelítőt: Az erdélyi magyar kultúrtörténet értékei című sorozat képeit, a Nagyszeben történetéhez kapcsolódó rajzsorozatot, valamint a teljesen új szentképsorozatot csodálhatták meg az érdeklődők.
Varró Sándor nagyszebeni lelkipásztor kifejtette: a kiállításmegnyitó hármas lelki töltetű számára. Először is azért, mert első alkalommal szólhat úgy a jelenlévőkhöz, hogy elmondhatja: az épület újra az ő tulajdonukban van. Másodszor azért, mert Orth István a művészete által tölti meg élettel az épületet, harmadszor pedig azért, mert az Ars hungarica kulturális rendezvénysorozat nemcsak a művészetre, hanem a magyar kulturális értékek mindegyikére nyitott.
Bitay Levente vezető konzul is hangsúlyozta az esemény jelentőségét. Úgy vélte: a református egyház visszakapott épülete ismét a magyar közösségi élet otthonává válhat, amelyhez sok erőt kívánt.
A fesztivál hivatalos megnyitóján Serfőző Levente főszervező, a Híd Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke beszédében hangsúlyozta: a modern közösségek mozgatórugói közé sorolható a hatalomra vágyás, az anyagi érdek, a szabályok, a törvények, a kényszer, az elvárások, a megfelelni akarás. Hozzáfűzte: ennek következménye, hogy az emberek között állandó konfliktusok merülnek fel, a hibáztatás és a „kifele mutogatás” már-már megszokott viselkedési szabály lett, ami az egyéni felelősség hárítása az önálló gondolkodás, az emberi minőség és az embereket összekötő érzelmek elvesztéséhez vezet. Ezért arra kért mindenkit, hogy a felsoroltakat helyezze figyelmén kívül öt napig, és élvezze az Ars hungarica rendezvényeit.
Magdó János főkonzul az Ars hungarica fesztivált a városlakók és a más nemzetiségűek felé való megmutatkozásként értékelte. Mindazokat a nagy elődöket – Oláh Miklóst, Borsos Miklóst, Bánffy Dezsőt, Haller Károlyt, Maczalik Győzőt – említette, akiket annak idején Nagyszebenbe vonzott a szászok által teremtett társadalmi modell. – Sok magyart adott Nagyszeben az összmagyarságnak, és akik most itt vagyunk, ezt az utat fogjuk folytatni – jegyezte meg, külön megköszönve Serfőző Leventének, hogy az általuk szervezett rendezvényekkel összetartják a helyi magyar közösséget.
Fejér László parlamenti képviselő a Kovászna Megyei Tanács elnökének, Tamás Sándornak az üdvözletét tolmácsolta. Kifejtette: mindig kellemesen meglepő számára a nagyszebeni közösség példaértékű összetartása. – A szász, a székely és román lakosság mindig bebizonyította, hogy együtt tud élni és alkotni. Az együttműködésnek és toleranciának mindig fontos szerepe van. Egymás kultúrájának megismerése, az ilyen jellegű rendezvények szervezése ehhez az eredményes együttéléshez járul hozzá – mondta a képviselő.
Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke szerint a tankönyvek nem írnak arról, hogy az ember mit érez, amikor szórványban élő közösséghez látogat. – Önök itthon vannak, és az önök által közvetített értékek által én is itthon érzem magam – mondta. – Otthon érezzük magunkat kultúránkban, anyanyelvünkben, ezáltal pedig a szórványhoz pozitív képet, érzéseket tudunk társítani – tette hozzá.
Orth István grafikusművész, lelkész részére kiemelkedő művészeti tevékenységéért, lelkészi szolgálataiért és a dél-erdélyi szórványban élő magyar közösségért való kiállása elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Áder János magyar köztársasági elnök, amelyet az ünnepi megnyitón Magdó János főkonzul adott át a művésznek. Varró Sándor méltatásában hangsúlyozta: komplex személyiség az Orth Istváné, hiszen elsősorban Isten embere, ugyanakkor a közösség és a művészet embere is. – Az ő művészete azért a közösségért van, amely kiemelte, és amelynek él, dolgozik és fáradozik. Így ezúttal nemcsak Orth Istvánt tüntették ki, hanem az egész nagyszebeni magyar közösséget – mondta.
Az első nap rendezvénysorozatát a sepsiszentgyörgyi Evilági muzsikusainak népdallal ötvözött megzenésített versei és a Smárton Trió feat. Juhász Gábor virtuóz dzsessz dalai zárták.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 15.
Népszavazás: nincs meglepetés
A Kovászna megyei önkormányzat megszavazta, a Maros megyei elutasította azt a határozattervezetet, amely a székelyföldi fejlesztési régió létrehozását szorgalmazó népszavazás kiírásáról rendelkezik
Amennyiben a megyei prefektúra nem támadja meg a határozatot, Háromszéken referendumot tartanak december 8-án, melynek keretében a szavazatra jogosultak eldönthetik, egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna megye Hargita és Maros megyével együtt egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Garanciákat kértek a románok
A Kovászna megyei tanács a három magyar szervezetet képviselő 26 önkormányzati képviselő szavazatával gond nélkül elfogadta a beterjesztett határozattervezetet. A négy kormánypárti képviselő ellene szavazott, mivel megkérdőjelezték a népszavazásban körvonalazott régió gazdasági életképességét, és hiányolták a román közösségnek szavatolt garanciákat. A voksolást megelőző vitán Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra kérte a Szociálliberális Unió (USL) képviselőit, támogassák a kezdeményezést, mert az a térségben élők javát szolgálja, másrészt szavazatuk pozitív jelzés lehet a lakosság és a bukaresti kormány fele is.
„A népszavazásban felvetett fejlesztési régió nem politikai vagy etnikai jellegű, a tétje a hatékony közigazgatás. A három megye egy régióban az Európai Unió következő költségvetési ciklusában 180 millió euróval tud többet lehívni, mint most, ez csak Kovászna megyének 40-50 millió többletet jelent infrastruktúra fejlesztésre, munkahelyteremtésre” – hangsúlyozta felszólalásában az elöljáró. Az ülés során Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője emlékeztetett, hogy Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke pótcselekvésnek minősítette a népszavazást, ennek ellenére arra kérte a néppártosokat, szavazzák meg a tervezetet.
Bedő Zoltán az EMNP képviselője leszögezte, nem tartja jónak a kérdésfelvetést, a történelmi Székelyföld autonómiájáról kellene népszavazást kiírni, de fenntartásai ellenére megszavazza a referendumról szóló határozatot, hogy ezzel is jelezzék, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes hazudott Strasbourgban, amikor azt mondta, a romániai magyar közösség egyetért a kormány régióátszervezési tervével. Cziprián Kovács Lóránd, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) úgy fogalmazott, a referendum a demokrácia szabályai szerint jogos és törvényes, ezért szeretett volna igennel szavazni, de pártjával való előzetes egyeztetés nyomán kétségek merültek fel benne a három megye gazdasági életképességével kapcsolatban, szerintük inkább a Brassóhoz való tartozás jelentene erre garanciát. „A kezdeményezők nem tettek olyan lépéseket sem, melyek megnyugtatnák a román közösséget, hogy ennek a régiós átalakításnak nem lesznek rájuk nézve negatív gazdasági és kulturális következményei” – mondta a liberális tanácsos.
„Referendumot bármiről ki lehet írni”
A Maros megyei önkormányzat rendkívüli ülésen szavazta le az RMDSZ-frakció által benyújtott tervezetet. A szövetség kezdeményezésére a gyűlésen a megye RMDSZ-es polgármesterei, alpolgármesterei és tanácsosai is részt vettek. Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezető előbb magyar, majd román nyelven elmondta: sajnálja, hogy csak most tudnak érdemben erről a kérdésről beszélni.
„A megye több mint 55 ezer lakosa gondolja úgy, hogy bele kell szólni a régiósítási folyamatba, ők ezt aláírásukkal támasztották alá. Azt szeretnénk, hogy az átszervezésnek Maros megye ne vesztese legyen, Marosvásárhely pedig elfoglalhassa megérdemelt helyét az átszervezést követően. Nem mindegy, hogy kik és hányan ülnek annál a bizonyos asztalnál a torta körül. Tisztában vagyunk azzal, hogy népszavazás által nem lehet fejlesztési régiót létrehozni, de befolyásolni lehet a döntést” – fogalmazott. A Demokrata-liberális Párt (PDL) frakciója nevében Vasile Filimon elmondta, választási kampányfogásnak tartja az ügyet, és sérelmezte, hogy korábban az RMDSZ nem támogatta Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester kezdeményezését, amikor a régiósítási folyamatban való összefogást szorgalmazta.
Az USL-frakció álláspontját Vasile Boloş tolmácsolta: az RMDSZ korábban nem állt ki a PSD és a PNL átszervezési elképzelése mellett, ezzel hallgatólagosan Traian Băsescuval értettek egyet, ezért szavaznak nemmel. A PPDD-frakció nevében Ion Tuşnea kifejtette: fontosnak tartja a lakosság megkérdezését, de előbb fel kell őket világosítani a témáról, ami nem történt meg, ezért halasztást kért. A testület elnöke, Ciprian Dobre az érvek ütköztetésében látta az ülés sikerét, majd közölte: ő is nemmel szavaz, mert véleménye szerint nem az RMDSZ által javasolt megoldás a legmegfelelőbb a pályázati pénzek lehívási mértékének a növelésére. „Bármikor bármiről lehet népszavazást kiírni, ha van értelme. De ebben az esetben felesleges, mert úgysem a lakosság vagy a megyei tanács fogja eldönteni a régiósítás kérdését” – mondta. A testület végül 14 igen, 19 nem szavazattal és egy tartózkodással elutasította a határozattervezetet.
Amint arról beszámoltunk, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök már elismerte: meghiúsulni látszanak azok a december nyolcadikára tervezett megyei népszavazások, amelyek által az RMDSZ a székelyföldi és a partiumi gazdasági fejlesztési régió kialakítása melletti közakaratot szerette volna felmutatni három székelyföldi és három partiumi megyében. Elmondta: Bihar, Szatmár és Szilágy megyében arról folytatnak párbeszédet a román pártok helyi képviselőivel, hogy elvi határozatot hozzanak a népszavazás kiírásáról, és csak akkor rögzítsék a népszavazás dátumát, amikor az országos politika szintjén is aktuálissá válik a régióátszervezés. A Hargita megyei önkormányzat várhatóan a jövő héten szavaz a kérdésben.
Bíró Blanka, Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)2013. november 15.
Hunyad: elrajtoltak a szórvány napok
Szórványnapi találkozóval rajtolt el tegnap Petrozsényben a Hunyad megyei Magyar Szórvány Napja, ami szombaton 11 órától a dévai Szent Ferenc Alapítvány Marosillyén, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházánál, a Veres bástyánál ökumenikus istentisztelettel folytatódik, amelyet történelmi bemutató, zászlófelvonás és koszorúzás követ.
Szombaton 14 órától a dévai Téglás Gábor Gimnáziumban hivatalosan elindítják az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program vetélkedőjét, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziummal közösen. Lupényban eközben szombaton 17 órától az unitárius parókián ünneplik meg a Magyar Szórvány Napját, Sztrigyszentgyörgyön a kultúrházban 18 órától ünnepi előadásra és szüreti bálra kerül sor. Vasárnap Vajdahunyadon 10 órától, Petrozsényban 11 órától, Petrillán 12 órától a helyi református templomban megemlékezéssel összekötött ökumenikus istentiszteletet tartanak. Szászvárosban kedden a Szent Erzsébet Gyermekotthon ünnepi szentmisét és megemlékezést tart.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár) 2013. november 15.
Népzenei képzés indul Kolozsváron
Magyar népzenei képzést indít Kolozsváron a Kallós Zoltán Alapítvány, amelynek keretében a hagyományos erdélyi hangszereken, a hegedűn, három húros brácsán és nagybőgőn, tanulhatnak meg játszani az érdeklődők, illetve a magyar népdaléneklés előadásmódját is elsajátíthatják – jelentette be a csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatón Szép Gyula az alapítvány alelnöke, illetve Kallós Zoltán alapító.
Szép Gyula elmondta: a képzésre az evangélikus egyház térítésmentesen bocsátotta a Kallós Alapítvány rendelkezésére a Párizs utca 17. szám alatt található ingatlanját. Hozzátette: mára sikerült kinevelni egy jól képzett fiatal szakembergárdát, akik képesek minőségi oktatást nyújtani. Mint részletezte olyan kolozsvári vagy Kolozsvár környéki aktívan népzenét játszó szakemberekről van szó, akiknek a kellő elméleti képzésük is megvan ahhoz, hogy átadják a tudását.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök a képzések helyszínével kapcsoltban elmondta, ha kell tovább bővítik a rendelkezésre álló infrastruktúrát. Szép Gyula szerint 10 éves kortól kezdve mindenkit szívesen látnak a képzéseken, felső korhatár nincs. A beiratkozási határidő december 20., ezt követően felmérik a jelentkezők tehetségét, jelenlegi tudásszintjét és ennek megfelelően állítják össze az oktatási programot. Az alapítvány alelnöke ugyanakkor kérdésünkre elmondta: iskolán kívüli képzésről lévén szó tanár és diák megegyezésén múlik, hogy pontosan mikor tartják a foglalkozásokat. Az alapvető elképzelés szerint a legkisebbeknek és kezdőknek heti két alkalommal egy-egy órás foglalkozást tartanak, a többiekkel pedig hetente egyszer másfél órára találkoznak.
A képzés egyébként jövő évben a téli vakációt követően indul, a költségek nagy részét a Kallós Alapítvány fedezi, a beiratkozóktól szimbolikus, havi 60 lejes hozzájárulást kérnek. „A mi érdekünk, hogy nagyon sok fiatal megtanulja a népzenét, továbbá megélhetési forrást biztosítsunk a fiatal népzeneoktatóknak” – magyarázta Szép Gyula.
Szép Gyula elmondta: a képzésre az evangélikus egyház térítésmentesen bocsátotta a Kallós Alapítvány rendelkezésére a Párizs utca 17. szám alatt található ingatlanját. Hozzátette: mára sikerült kinevelni egy jól képzett fiatal szakembergárdát, akik képesek minőségi oktatást nyújtani. Mint részletezte olyan kolozsvári vagy Kolozsvár környéki aktívan népzenét játszó szakemberekről van szó, akiknek a kellő elméleti képzésük is megvan ahhoz, hogy átadják a tudását.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök a képzések helyszínével kapcsoltban elmondta, ha kell tovább bővítik a rendelkezésre álló infrastruktúrát. Szép Gyula szerint 10 éves kortól kezdve mindenkit szívesen látnak a képzéseken, felső korhatár nincs. A beiratkozási határidő december 20., ezt követően felmérik a jelentkezők tehetségét, jelenlegi tudásszintjét és ennek megfelelően állítják össze az oktatási programot. Az alapítvány alelnöke ugyanakkor kérdésünkre elmondta: iskolán kívüli képzésről lévén szó tanár és diák megegyezésén múlik, hogy pontosan mikor tartják a foglalkozásokat. Az alapvető elképzelés szerint a legkisebbeknek és kezdőknek heti két alkalommal egy-egy órás foglalkozást tartanak, a többiekkel pedig hetente egyszer másfél órára találkoznak.
A képzés egyébként jövő évben a téli vakációt követően indul, a költségek nagy részét a Kallós Alapítvány fedezi, a beiratkozóktól szimbolikus, havi 60 lejes hozzájárulást kérnek. „A mi érdekünk, hogy nagyon sok fiatal megtanulja a népzenét, továbbá megélhetési forrást biztosítsunk a fiatal népzeneoktatóknak” – magyarázta Szép Gyula.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2013. november 15.
Egyházi vezetők felfogása az állam és egyház kapcsolatáról
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)2013. november 15.
Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro2013. november 15.
Sepsiszentgyörgy szerint a világ
Napokon belül elindulhat a sepsinet.ro. Célja: a városból elszármazottak és az itt maradottak egybekötése.
A honlapot a Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint azért hozták létre, hogy kapcsolatot teremtsenek a külföldön élőkkel, hogy minden ügyben, amely fontos segíthessenek. Az elöljáró erről sajtótájékoztató keretében számolt be. „A Sepsiszentgyörgyről elszármazottak városunk nagykövetei a világban. Mi tájékoztatjuk őket a helyi történésekről és reméljük, hogy lendületet kapnak ahhoz, hogy hazatérjenek” – mondta Antal. Leszögezte: ha hazatérnek itthon is kamatoztathatják tudásukat, tapasztalataikat és pénzüket.
A jelenleg tesztelés alatt lévő hálózathoz máris több Londonban, Stuttgartban, Regensburgan és Magyarországon élő sepsiszentgyörgyi születésű személy csatlakozott.
A www.sepsinet.ro honlap a magyarországi Központi Statisztikai Hivatal által koordinált SEEMIG projekt keretei közt működik. Ennek többek közt célja, hogy megbízható adatokat szolgáltasson a migrációs, munkaerő-piaci és demográfiai folyamatokról és segítsen ezen folyamatok kezelését célzó stratégiák kialakításában és a hatékony adatgyűjtésben. A közreműködő partnerek köre kiterjed a kutatóintézetekre, egyetemekre, statisztikai hivatalokra, valamint helyi önkormányzatokra nyolc országból és megfigyelő státuszú partnerekre további három országból. Sepsiszentgyörgy önkormányzata mellett Romániából Hargita Megye Tanácsa és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet vesz részt a programban.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro2013. november 15.
Erős Magyarország kell a Kárpát-medencében
A Székelyek Nagy Mentelésének példás megszervezését, és a körülötte kialakult akcióegységet emeli ki a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) XII. ülésének zárónyilatkozata, amelyet valamennyi külhoni magyar résztvevő és magyarországi parlamenti párt aláírásával egyhangúlag fogadtak el múlt csütörtökön Budapesten.
A határon túli magyar szervezetek, a magyar kormány és a magyarországi parlamenti pártok képviseletében megrendezett ülésszak résztvevői minden olyan területi és közigazgatási átalakítás ellen tiltakoznak, amely – az érvényben levő európai normákat figyelmen kívül hagyva – hátrányosan érinti az erdélyi magyar közösséget. A Máért-nyilatkozat azt is kimondja: minden olyan törekvést támogat, amely a szolidaritás és a szubszidiaritás elveit követve segíti az erdélyi magyarság közösségként történő megmaradását. „A szülőföldön való boldogulás garanciája a közösségi autonómiák közjogi rendszere” – fogalmaznak az aláírók, akik támogatásukról biztosítják a romániai magyarság azon törekvéseit is, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, anyanyelvét szabadon, minden megkötöttség nélkül használhassa, és tiltakoznak a román hatóságok jogkorlátozó fellépéseivel szemben. Aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem rendeződött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozatának megalakítása körül kialakult vita. A Máért felkéri a román kormányt, hogy a magyar tagozat létrehozása érdekében érvényesítse a törvényes jogokat.
A Máért részletesen foglalkozott valamennyi Kárpát-medencei utódállambeli magyar közösség „helyzetjelentésével” is. Számba vette a délvidéki és a kárpátaljai aggodalmakat is. A Vajdaságban megütközést keltett az a hír, hogy a nemzeti tanácsokról szóló, több éve működő szerbiai törvényt alkotmánybírósági felülvizsgálatra terjesztették be. Az is nyugtalanságra ad okot, hogy akadozik a szerbiai rehabilitációs és vagyon-visszaszármaztatási eljárás: a Máért a folyamat felgyorsítását szorgalmazza. Kárpátalja ügyében elsősorban a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény alkalmazását vette számba: a résztvevők azt követelik az ukrán államtól, hogy a nyelvtörvény értelmében maradéktalanul érvényesítése a magyar nyelvű hivatalos ügyintézést és nyelvhasználatot a közigazgatásban, oktatásban. Kárpát-medencei kitekintésű állásfoglalás is született a Tisza-vízgyűjtő területét fenyegető verespataki aranybánya-beruházás, és a nagymuzsalyi aranyfeldolgozó terve ellen. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az ülést értékelve kiemelte: a nemzetpolitika két legfontosabb kérdésében teljes a konszenzus, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nincs vita az autonómia melletti kiállásról, illetve arról sem, hogy a külhoni magyarságnak jár az állampolgárság és azzal együtt a szavazati jog. A tömbmagyarság esetében területi, a szórvány esetében pedig kulturális autonómiára van szükség – fogalmazott. Felszedhetetlen alapok
„A következő parlamenti választás után jelentősen enyhül az az ellenszél, amelyben a magyar kormány az elmúlt három és fél évben végezte munkáját” – fogalmazott Orbán Viktor kormányfő a Máért ülésén tartott beszédében. A miniszterelnök szerint a Kárpát-medencében élő magyarság számíthat arra, hogy sikeres anyaország áll majd a háta mögött a következő években. Elmondta: bármi is lesz a következő magyarországi parlamenti választás eredménye, valószínűnek tűnik, hogy az ebben a ciklusban lefektetett alkotmányos alapok „nem lesznek felszedhetők”, és ezzel számolhatnak a határon túli magyarok is. Mint fogalmazott, az elmúlt három év munkája nemcsak számokban kifejezhető eredményeket, hanem jelentős presztízsnövekedést is hozhat Magyarországnak. A miniszterelnök beszédében kiemelte a nyugati magyarság szerepvállalását: ha nem lett volna ilyen széles, a nyugati magyarságot is magába foglaló kiállás Magyarország mellett, a kormány képtelen lett volna keresztülvinni elképzeléseit. A miniszterelnök gazdasági kérdésekre is kitért: „A kormány arra törekszik, hogy a makrogazdasági helyzet anyaországi javulása érezhető legyen a határon túli területeken is. Ennek már vannak szerény jelei, de még nem lehet kijelenteni, hogy az államhatárokon kívüli, magyarlakta területek gazdasági fejlődése összhangban van az anyaország gazdasági fejlődésének ritmusával, tartalmával és minőségével.” A következő kormányzati ciklus egyik legfontosabb kérdéseként Orbán azt nevezte meg, hogy a szellemileg már megalkotott Kárpát-medencei gazdasági stratégia a valóságban is működővé váljon.
Szavazni kell!
Az Országgyűlésben megtartott tanácskozás egyik kiemelt témája volt a határon túli magyar állampolgárok szavazása. Ezzel kapcsolatban Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke úgy fogalmazott: a magyar választásokon a külhoni magyarság részvétele történelmi fontosságú. A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy olyan ez, mint az olimpia: „a részvétel a fontos”. Az erdélyi politikus szerint a határon túliak szavazási igénye nem magától értetődő, mivel a regisztráció és a levélben történő szavazás jelentős kihívást jelent, hiszen először élhetnek vele a külhoni magyar állampolgárok, akik nincsenek ehhez hozzászokva. Több magyar politikus is egyetértett abban, hogy a határon túli magyarság választói mobilizálása sokban függ a közszereplők, politikusok, egyházi vezetők szerepvállalásától.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2013. november 16.
Húszéves a temesvári Szórvány Alapítvány
A szórványban élők vannak a legnehezebb helyzetben a magyar nemzet tagjai közül, ők jelentik a magyar nemzet végvárait, és nekik van szükségük leginkább segítségre – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár pénteken Temesváron, a Szórvány Alapítvány működésének húszéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.
A segítségnyújtás módozatairól szólva rámutatott: a nemzetpolitikai államtitkárság az oktatási és kulturális programokra helyezi a hangsúlyt, mert az identitás továbbörökítésében ezek az intézmények játsszák a legfontosabb szerepet.
A Szórvány Alapítvány az évforduló alkalmából Pro Minoritate díjban részesített több, a szórványközösségek támogatásában kiemelkedő érdemeket szerzett személyiséget. A kitüntetést idén Répás Zsuzsanna helyettes államtitkárnak, Halzl Józsefnek, a Rákóczi Szövetség elnökének és Kántor Zoltánnak, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójának ítélte oda az alapítvány kuratóriuma. MTI
Erdély.ma2013. november 16.
Korszakváltás az erdélyi magyar politikában
Hónapokig tartó, aprólékos előkészítő munka után ült össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum. A rendkívüli eseményen részt vettek az erdélyi magyar pártok – RMDSZ, MPP, EMNP –, valamint társadalmi szervezetek – EMNT, SZNT – vezetői, illetve meghívottként a történelmi egyházak képviselői. A tárgyalásokon áttekintették az erdélyi magyar nemzeti közösség helyzetét, érintve a demográfiai trendeket, az anyanyelvi oktatást, a gazdasági kilátásokat. Egyúttal kiértékelték az auto- nómiaküzdelem jelenlegi állását, s a jövőre vonatkozóan közös stratégiát dolgoztak ki.
A soron következő politikai megmérettetéseken való sikeres szereplés érdekében számos lényeges döntést hoztak. Íme a legfontosabbak:
Határoztak arról, hogy országos szinten az összefogást, helyi szinten pedig a magyar pártok közötti versenyt támogatják. Az esélyek minél teljesebb érvényesíthetősége érdekében létrehozzák a Magyar Összefogás Pártja nevű választási pártot, amelynek jelöltlistáit a pártok helyhatósági választásokon elért eredményeinek alapján állítják össze. Döntöttek arról is, hogy – okulva az elmúlt huszonnégy év tapasztalataiból – az erdélyi magyarok politikai képviselete ezentúl – amíg gyökeres változás nem áll be a romániai politikai viszonyokban – nem vesz részt a kormányzásban.
Elvi döntés született arról, hogy az autonómiaküzdelmet – a kulturálisat és a területit egyaránt – ezentúl kiemelten, az erdélyi magyarság legfőbb követeléseként kezelik.
Megállapították, hogy autonómia-ügyben elengedhetetlen a külföldi támogatás, ezért szükséges egy erőteljes külpolitikai offenzíva indítása. Határoztak egy jövő évi, tízezres brüsszeli tömegdemonstráció szervezéséről, amelyre egy Európán áthaladó autókaraván szállítja majd a résztvevőket. Továbbá döntés született egy politikusokból, politológusokból, történészekből álló tárgyalócsoport felállításáról is, amelynek célja az autonómiaigényeknek a románsággal történő megismertetése.
Döntöttek egy későbbi magyar bankintézet csírájaként szolgáló hitelszövetkezet felállításáról, amelynek legfőbb célja az erdélyi magyar vállalkozások támogatása.
Tapasztalva a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen évek, évtizedek óta érvényesülő magyarellenességet, a kormányzat nem jogkövető magatartását, határoztak egy marosvásárhelyi székhelyű önálló magyar orvosi magánegyetem felállításáról.
Az anyanyelvhasználat terén legutóbb tapasztalt anomáliák felszámolása végett úgy döntöttek, ezentúl minden állami és közintézményben kötelező módon élnek a törvény által biztosított jogokkal, megkövetelik azok tiszteletben tartását. A magyar pártok, kulturális és civil szervezetek a médiával való kapcsolattartásban, különösen a sajtótájékoztatókon kizárólagosan a magyar nyelvet használják, a magyarul nem értő román sajtósoknak pedig, a félreértések elkerülése végett, rövid írásos összefoglalóban számolnak be az elhangzottakról.
Megállapították, hogy a fenti célokért való sikeres munka alapfeltétele a közösség folyamatos és hiteles tájékoztatása. Ezt megkönnyítendő egyezség született arról, hogy a közszolgálati médiákban – rádió és televízió –, a kiegyensúlyozott tájékoztatás feltételeinek megteremtése érdekében, ezentúl óvakodni fognak az események egyoldalú bemutatásától, elfogult, párt- és csoportérdekek szerinti értelmezésétől. Az RMDSZ, szándéka őszinteségét bizonyítandó, bejelentette: ezentúl a közszolgálatiság követelményei szerint működteti az Erdélyi Televíziót.
És akkor felébredtem.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma2013. november 16.
Erdélyi magyarokkal, vagy „mitikákkal”?
Minden bizonnyal politikai stratégiát kell váltaniuk azoknak a képviselőknek, akik hivatásszerűen vállalták az erdélyi magyarokért folytatott közképviseleti munkát. Az eddig elért eredményeiket sem lehet sikerként elkönyvelni, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy milyen áron kellett megfizetnünk értük, többek között a politikai önállóságunk és szavahihetőségünk elvesztése által, de mostanában még kétségbeejtőbb események látnak napvilágot. A politikusaink, a meglévő lehetőségeik mentén történő gyakorlati előrehaladás helyett a nagy elméleti semmitmondások területére léptek. Nem képesek még az eddig megszerzett jogi, gazdasági és politikai eszközeikkel sem élni, de ennek ellenére folyamatosan „fertőzik” a közvéleményt a megnyugtató – vagy éppen felháborító – nyilatkozataik által.
A szövetségi elnök többek között azzal állt elő, hogy az észak-erdélyi autópálya folytatását ígérte neki a miniszterelnök, pedig köztudott, hogy az eddigiek során mindössze leállíttatta ezeket a munkálatokat, és más nyomvonalak építését rendelte el.
Nagyon szép dolog, hogy ennyire jóhiszemű elnöke van az RMDSZ-nek, aki nem vonja kétségbe a román miniszterelnök által tett ígéretet, de mégsem kellett volna ezt a naivságát az erdélyi magyar választók felé továbbítania. Majd hisszük, ha látjuk. Addig is nekiláthatnának a magyarlakta telepü- lések fellendítéséhez egy erre alkalmas, reális gazdasági stratégia életbeültetése által. Ugyanakkor az elnök úr azt is kijelentette, hogy „létre kell hozni egy állami magyar egyetemet”, támogatják a decentralizációs törvénytervezetet, valamint azt, hogy februárban egy autonómiatervezetet terjesztenek a parlament elé. Olyan javaslatokat, ígéreteket és igényeket sorolt fel, amelyek már eddig is mindannyiunkban megfogalmazódtak. Egy politikustól azonban nem a problémák felsorolását és kommentálását, hanem azok megoldását várnánk el. Románia EU-s csatlakozása olyan kötelezettségeket és intézményesített biztosítékokat vont maga után, amelyek megbízható alapját képezhetik közösségünk jelenlegi és ezutáni építkezésének. Az alapvető kérdés az, hogy melyik partnerével akar szorosabb kapcsolatot fenntartani a „rommagyar” politikum, az erdélyi magyar közösséggel, vagy a bukaresti „mitikákkal”? Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy az RMDSZ nem tud, sőt, nem is akar a román partnerek kötelékétől megszabadulni, és képtelen egy valóban független – autonóm – politikai erővé válni. Bármilyen hatalom állhatott az ország élén, a képviselőink mindig elfogadták a feléjük hajított koncot, és szentesíttették ezáltal a rájuk jellemző „lekenyerezett alakulat” mivoltukat. A mostani, ellenzéki szerepüket is a hatalom megtorpedózása helyett, inkább a jelentéktelen hatalmi pozíciók megszerzésére használták. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen politikai alakulat, amely még a saját függetlenségét sem tudja megteremteni, képes-e eredményesen megharcolni az autonómiáért? Ferencz Zsombor
Központ
Erdély.ma2013. november 16.
Megkísérelni a lehetetlent
Szinte lehetetlen küldetésnek látszik megtalálni az áttörési pontokat a román közösség, közvélemény felé, megértetni velük autonómiakövetelésünk tartalmát, lényegét. Szelíden vagy erőteljesebben megfogalmazott érveink ugyanúgy süket fülekre találnak, s az ezeregyedik magyarázat után is az a válasz: nem engedik Székelyföldet kiszakítani a nagy és dicső Romániából.
Ezt szajkózzák a politikusok, a véleményformálók, a román sajtó hozza szokott formáját: a tények egyáltalán nem zavarják, ha „szent küldetést” teljesít. Azok torzítják, ferdítik a valóságot, akik egyébként pontosan tudják, egy terület önrendelkezése nem jelent elszakadást, és hogy nagyon sok európai példa igazolja, az autonómia eredményes, jó megoldás többség és kisebbség viszonyának hosszú távú, békés rendezésére.
A székelyek nagy menetelése után a román hatalom és csatlósai az elhallgatás taktikáját választották, mégis mintha egyre több józan hang jelenne meg, kevésbé a sajtóban, sokkal inkább az interneten tünedeznek fel a reális, megfontolt, megértő vélemények, magyarázatok, egyre nagyobb számban akadnak olyanok, akik nemzettársaik számára próbálják érthetővé, elfogadhatóvá tenni a magyar igényt. Vannak tehát már néhányan, de még mindig nagyon kevesen. Számukat kéne szaporítani, hogy közösen áttörhessük a hivatalos félretájékoztatás falát, hogy eljuthasson az egyszerű emberekhez is, nem ellenük akarjuk az autonómiát, csupán magunk megmaradásáért. Ezt a célt szolgálja az a konferencia is, amely ma zajlik Sepsiszentgyörgyön: hidakat próbál építeni. Képlékeny talajra, nehézkesen, hisz még saját házunk táján sem sikerült rendet teremteni, a nagy meneteléskor egyfajta összehangolódás történt, de valós összefogás nem, s azóta is zajlik az adok-kapok, hogy ki gondolja komolyabban, ki ismeri a megfelelőbb utat. Még meg sem született az RMDSZ törvénytervezete, de vannak akik máris tudni vélik, hogy nem lesz jó, a kis pártok siránkoznak, hogy őket nem vették be a csapatba, csak utólag mondhatnak véleményt, s hogy még cifrább legyen a helyzet, most már RMDSZ-en belül is egymásnak feszülnek, egykori vezetők akarják lejáratni az autonómiaküzdelmet, összeugrasztani Székelyföldet a szórvánnyal. Sok fölösleges energia megy el ezekre a belső hadakozásokra, olyan erőt pocsékolunk, melyre nagy szükség lenne máshol. Annál is inkább, mert minden jel szerint a román hatalom próbál bekeményíteni: ezt mutatja az erdélyi visszaszolgáltatások felülvizsgálata, az, hogy a decentralizáció során alig juttattak valamit vissza a székely megyéknek, no meg hogy Victor Ponta éppen Sepsiszentgyörgyön akarja megünnepelni december elsejét. Belső egyetértésre, külső barátokra volna szükség, mert hosszú menetelés vár még ránk, kemény csapdahelyzetekkel, sok-sok buktatóval. Egy majdnem lehetetlen küldetés, amit lehetővé kell tennünk. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 16.
„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 16.
Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 16.
Egy szobor Erdélyből is nézve
A második világháború a XX. század legkegyetlenebb, legigazságtalanabb, millió emberi életet kioltó, lelki sérüléseket okozó, emberi mivoltjából kivetkőzött, hét évig tartó szenvedéssorozata volt.
A becsületes magyar családok, a józanul gondolkodó értelmiségiek mind elítéltük Hitler gaztetteit, a náci Németország népirtását. Őszintén sajnáltam gyermekkori játszótársamat, Kielselstein Dezsőt, aki elvesztette szüleit és két testvérét, Strélinger Iván mikós osztálytársamat, valamint a sok százezer ártatlan zsidót, akik a német haláltáborban vesztették életüket. Ma sem nyugodtam bele abba az igazságtalanságba, mely híres és közismert magyar zsidókat ölt meg: Szerb Antalt, a legkiválóbb magyar irodalomtörténet szerzőjét, Radnóti Miklós és Salamon Ernő költőt, Rejtő Jenő és Karácsony Benő írót, Knerr Izidort, a legszebb könyvek kiadóját, Richter Gedeont, a magyar gyógyszerészet világszintre emelőjét, Bródi Imre fizikust, a kriptontöltésű izzólámpa feltalálóját. Most, amikor Budapesten felavatták Horthy Miklós mellszobrát, kettős megítéléséről kell beszélnünk. Vannak, akik a háborúba való belesodródást, a II. magyar hadsereg Don melletti pusztulását és főleg a holokausztot róják fel az azóta elhunyt kormányzónak. Nekünk, erdélyieknek az 1944-ben Észak-Erdélyben élt százötvenezer deportált, meghalt és eltűnt izraelitáról is el kell számolnunk. Mások a Trianonban elszenvedett trauma utáni ország talpra állítóját látják benne, aki okosan megválasztott miniszterelnökei, Bethlen, Teleki, Kállay segítségével tudta ezt megtenni. Sokat tett az ország szociális bajainak orvoslásáért. Nem feledve a német megszállást, Magyarország szuverenitásának 1944. március 19-e utáni elvesztését, megint mások a zsidóság oltalmazójának tartják, emlékeztetve arra, hogy a hozzá hű magyar főtiszt Horthy utasítására 1944. július 6-án a budapesti zsidóság közel 250 ezres populációjának megmentésére sietett, ami lehetővé tette a Budapestre érkező Raoul Wallenberg tevékenységét, az azóta is elismert és hangoztatott zsidómentést. Horthy szerette hazáját, népét, családját, tengerészeit, ez nem volt bűn. A művelt, több nyelvet beszélő emberben a naiv tisztesség és becsületesség ártalmakkal is járt. Vagyona ugyanannyi volt 1944. október 15-én, mint 1920. március elsején. 1993. szeptember 4-én Kenderesen, szülőhelyén, hazai földben, mely föld nekünk, magyaroknak is szülőhazánk, újratemették. Érdekes, ma is látható egy malomkerék méretű koszorú, melynek szövege a következő: „egy hálás magyar zsidó”. A Horthy-kriptát több mint százezer ember kereste fel a világ minden tájáról.
Sajnos, egyesekben él még a tudatmódosító, történelemhamisító szocialista, kommunista, neoliberális szellem, de reményekkel várjuk azt az időt, mely az igencsak viharos magyar történelmet nem pártszempontból, hanem objektíven írja le és tanítja a mai nemzedéknek. Hiszem és vallom, hogy Magyarországon soha többet nem lesz holokauszt, és sohasem fog visszatérni a Horthy-korszak. Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 16.
Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 16.
Helykeresők
Törpeségi fóbiánkat képtelenek vagyunk levetkőzni. Ez abból eredeztető, hogy kirekesztett nemzetrészi létünk meghatározására nincs elfogadható kifejezésünk – mondta nemrégiben egy felvidéki gondolkodó. A nemzetiségi fogalom másodlagosságot jelent. A kisebbség pedig végső soron a hatalomból kizártakat minősíti a múlt századi politikai retorikában. Így nem csoda, hogy lépten-nyomon viszonyítjuk magunkat. A többséghez. A hatalomhoz. Bukarestre és Budapestre sandítva úgy kapkodjuk fejünket, mint a fejét vesztő viccbéli egér, amely választani képtelen két sajtdarab közt. Persze, vannak olyanok is, mint a néppártiak, akik csak a Duna- parti Országházat bűvölik, az újabb és újabb pénzadományok reményében megfeledkezve arról, hogy más törvényhozási közegben élnek híveik. Megfelelési kényszerükben még a jövő évi anyaországi választások regisztrációs kampányát is túllihegik. Versenyfutásra kényszerítve az RMDSZ-politikusokat, akik hiába érnek el kis sikereket a bukaresti törvényhozásban, például az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat terén, mégsincs megfelelő visszhangja. Talán a hazai közélet és médiatér képtelen a higgadt elemzésre. Kisebbségérzetünkben végképp elveszítettük józan ítélőképességünk? Még az elmúlt két évtized meghatározó politikusa, Markó Béla is a budapesti Élet és irodalomban közölte néhány napja sarkalatos véleményét a Nagy menetelés kapcsán az aktuális kérdésekről. Feltételezhetően azért esett választása az ÉS-re, hogy a magyarországi politikusoknak üzenjen, de Erdélyben is hallják, akiknek szánta. Tagadhatatlanul sok igazság van abban, amit állít, de a pragmatikus gondolkodás hályogot vont az emlékeire. Jól elrejtette magában azt az ifjú költőt, aki a több tízezres tömeg élén masírozott azon a huszonhárom évvel ezelőtti könyves-gyertyás tüntetésen. Természetesen egy tiltakozó tüntetéssel nem vívható ki az anyanyelvhasználat, a magyar iskolahálózat vagy az autonómia. De erőt adott politikusainknak. Volt mire támaszkodniuk az idegőrlő csatározásaikban a meg nem értő többségiekkel. A törvényhozásban vagy kormánykoalícióban. És tagadhatatlanul értek el sikereket. De igenis meg kell tanuljanak csetlés- botlás nélkül kiigazodni a székely zászlók erdejében. Nem beolvadva, hanem élére állva annak a törekvésnek, amit két évtizede felvállaltak. Csak néha mások a pálya széléről beszökve előreszaladtak. Az idők változtak, és ehhez alkalmazkodni kell. Azért, hogy legyen képviselet Brüsszelben és Bukarestben. És jó lenne, ha a magyar országgyűlésben erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai képviselő beszélne nevünkben. Akkor talán elmúlna kirekesztettségérzetünk.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 16.
Nem lehet a tömbmagyarság érdekeit a szórvány ellen érvényesíteni
Kelemen Hunor szerint nem lehet a tömbben élő magyarság érdekeit a szórványban élők ellen érvényesíteni. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, a Magyar Szórvány Napjának RMDSZ-es csúcsrendezvényén tartott ünnepi beszédet pénteken.
Kelemen Hunor utalt azokra a vélekedésekre, amelyek szerint a tömbben élő magyarság törekvései gyengítik a szórványt, a szórvány törekvései pedig túlságosan enyhék a tömbben élők vágyaihoz képest. "Állítom, hogy semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között. A kettő kiegészíti egymást" – jelentette ki Kelemen Hunor. Természetesnek tartotta, hogy más kihívások előtt állnak a tömbben és a szórványban élők, de hozzátette: "a cél közös, hogy mi magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekben".
Az RMDSZ elnöke szerint a szövetség tevékenységével az elmúlt évtizedekben folyamatosan az összetartozás, az egymásrautaltság érzését erősítette. Példaként az Összetartozunk programot említette, amely keretében a székelyföldi önkormányzatok a szórványnak szánt programokat támogattak.
Kelemen Hunor emlékeztetett arra, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját, november 15- ét az RMDSZ nyilvánította a Magyar Szórvány Napjává. A szövetség kezdeményezését terjesztette ki a Magyar Állandó Értekezlet az egész Kárpát- medencére.
"Az idei évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-évnek jelöltük meg magunk számára, mert úgy véljük, szükséges a nagy transzszilván örökséget újra elővenni, átgondolni, értelmezni és újraértelmezni, a közösségi munkában hasznosítani" – mutatott rá az elnök.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára beszédében arra figyelmeztetett, hogy divattá vált a szórványt félteni, de kevesen tesznek is a szórványban élő magyar közösségekért. E kevesek közé sorolta az RMDSZ-t. Úgy vélte, a szövetségben az év 364 napján dolgoznak a szórványért, hogy a 365. napon megünnepelhessék a szórvány napját.
A nagyenyedi szórványkonferencián többek között a Székelyföld-szórvány partnerségről, és a Fogadj örökbe egy műemléket programról hangzanak el előadások.
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 16.
Jó ütemben haladnak a Sapientia marosvásárhelyi bentlakásával
Menyhárt Borbála
Október 16-án megtörtént a munkaterület átadása a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának épülete mellett, a kivitelező cég nekilátott az évek óta várt, kétszáznegyven férőhelyes, korszerű bentlakás felépítésének. Alig egy hónap telt el azóta, és az épület alapját már megöntötték, a kivitelező cég látszólag jó ütemben halad a munkálatokkal. A beruházás részleteiről dr. Kelemen András dékánt kérdeztük.
– Marosvásárhelyen a Sapientia az egyedüli egyetem, amely nem rendelkezik saját bentlakással. Jelenleg biztosítanak-e szállás-, illetve étkezési lehetőséget diákjaik számára?
– A marosvásárhelyi kar valóban nem rendelkezik saját bentlakással. Jelenleg a diákok elszállásolásában az egyetem különböző intézményekkel, alapítványokkal kötött együttműködési szerződések révén segít. Ilyen értelemben a Studium Alapítvány, a Bod Péter Diakóniai Központ, a történelmi egyházak által működtetett kollégiumok vannak segítségünkre. Étkezdét a kar épületének alagsorában működtetünk, ahol a Koronka panzió főztjéből lehet hétköznap ebédelni.
– A Sapientia diákjai közül hányan nem marosvásárhelyiek, azaz hányan kényszerülnek lakáskeresésére?
– A diákok kétharmada, azaz több mint hétszázötven diák nem marosvásárhelyi. Sokan laknak albérletben, vannak, akik ingáznak.
– Ha elkészül a saját bentlakás, minden igénylő diákot el tudnak majd szállásolni?
– Az előbb említett számok alapján valószínűleg több lesz az igénylő, mint a helyek száma. A felsőoktatási minőségbiztosítási normatívák szerint a diákok tíz százalékának az elszállásolását kell biztosítani. Ezt az épülő bentlakás 240 helye jócskán meghaladja. A tényleges keresletre csak egy-két éven belül tudunk majd választ adni.
– Szóba került-e az, hogy ha esetleg maradnak szabad helyek, más egyetemek diákjait is fogadják majd?
– Az épület üzemeltetésének költséghatékonyságára kell törekednünk, tehát ha – a várakozással ellentétben – mégis maradnak szabad helyek, nem zárkózunk el ettől a lehetőségtől.
– Az alapkőletétel 2010-ben történt meg. Azóta miért nem történt előrelépés a bentlakásépítés ügyében?
– Akkor nem valósult meg a finanszírozás. Ez az oka a késlekedésnek.
– Mekkora a beruházás összértéke, és milyen forrásokból biztosítják ezt az összeget?
– A beruházás összértéke 14,5 millió lej, és a Magyarország kormánya által biztosított, az erdélyi felsőoktatási hálózat infrastruktúrájának fejlesztésére elkülönített alapból valósul meg.
– A bentlakás mekkora területen fekszik majd, hány szintes lesz, és hány ágyas szobákat képzeltek el?
– A bentlakási szobákat tartalmazó tömb alapterülete körülbelül 1300 négyzetméter. Apartmanonként két-két szoba alkotja majd, szobánként három ággyal. A teljes épület négyszintes, így a tervezett hasznos felület 6500 négyzetméter.
– Lesz-e bizonyos kritériumrendszer, amelynek alapján kiválasztják azokat, akik elfoglalhatják a szobákat (gondolok itt például a jó tanulmányi átlag szavatolta elsőbbségre)?
– Természetesen lesz ilyen kritériumrendszer, és tekintettel leszünk a tanulmányi eredmények, valamint a szociális helyzet mellett a közösség érdekében végzett tevékenységekre is.
– Született-e már döntés arra vonatkozóan, hogy mennyibe kerül majd a hallgatóknak a lakbér?
– Egyelőre nincs leszögezve. Biztosítania kell a gazdaságos működtetést, de mindenképpen kedvező lehetőséget fog jelenteni.
– Mikorra készül el a bentlakás, és lesz-e benne étkezde?
– A bentlakási szobákat tartalmazó épületrész befejezését az építő 2014. szeptember 15-re vállalta. Étkezde a második fázisban megépülő épületrészben lesz, amelynek átadására 2015 májusában kerül sor.
– Tehát a diákszálló csupán az első lépés a campus kialakításában…
– Ha sikerül megvalósítanunk a folyamatban levő beruházást, az már nagyon fontos lépés lesz az egyetemi campus kialakításában. Egyelőre nagyon elégedettek lennénk, ha megépülne a második fázisban előirányzott, étkezdét, konferenciatermeket és tantermeket tartalmazó épületrész is.
Népújság (Marosvásárhely)