udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7305
találat
lapozás: 1-30 ... 4111-4140 | 4141-4170 | 4171-4200 ... 7291-7305
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. július 18.
Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 18.
Dr. Kovács Levente paradigmái
25 + 25 + 25 = 25
Egy közismert söröző teraszán ülünk a Tanár úrral, és számolunk: 25 + 25 + 25. Még nem adjuk össze. Nincs végeredmény. De a felosztás jó. Olyan, mint egy nagy habos torta, amit születésnapon négyfelé vág az ünnepelt. Hármat elfogyasztunk közösen. Beleharapunk. Milyen az íze az első szeletnek? – kérdem a Mestert.
– Az első szelet az első 25 év, amíg kijártam az iskolát és az egyetemet. Azután következett az az időszak, amikor a Marosvásárhelyi Diákház színjátszó csoportjával foglalkoztam. A második, amikor eljutottam oda, hogy 25 éves koromban megrendezhettem az első darabomat a színművészeti főiskola Stúdió termében. Ez a szakasz a magánéletemben is jelentős. Akkor született a fiam, s akkor találtam rá harmadik feleségemre, Katira, aki mind a mai napig társam, és velem volt a szakmai és magánéleti harcaimban. A harmadik? 50 éves koromban, 1990-ben a Színművészeti Egyetem magyar tagozatának tanszékvezetője lettem. Ekkor alakult újra az oktatás. A '90-es évektől kezdődően én feleltem a színészképzés metodikájáért, az oktatási intézmény átszervezéséért. Akkor indult az új nagy létszámú évfolyam, olyan nyomorúságos évek után, amikor négy, három, majd végül egy-két végzős hallgatónk volt. Ez a 25 év begyűjtötte a termést, azt a tapasztalatot, ami felhalmozódott az egyetem vezetése alatt azokban a pályázatokban, amelyek az egyetem gyarapodását segítették.
– Maradjunk a hármas felosztásnál. Egy ember életét meghatározzák a találkozások, a helyszínek, a történetek...
– Az első 25 év két meghatározó korszaka a gyerekkorom (a 7 – 15 éves kor közötti időszak) volt, amikor sokat betegeskedtem. Az ágyon ülve rengeteget olvastam, s így már abban a zsenge korban 4-5 évvel megelőztem gondolkodásban, tájékozottságban, olvasottságban kortársaimat. Ez mind a mai napig meghatározta az életemet. A másik az egyetemi diákévek helyszíne, Kolozsvár volt. Olyan időszakban jártam a Bolyai egyetemre – mert akkor még megvolt –, amikor a kincses várost különleges hangulat, szellemiség jellemezte. Az egyetem szellemi légköre nagy hatással volt rám. A tanárok közül Szigeti József, Csehi Gyula, az idősebb kollégák közül Szilágyi Domokos, Kántor Lajos voltak rám hatással, olyanok, akiknek nemcsak a gondolkodásmódja, hanem az életsorsa is példaértékű volt. Csoporttársaim között is olyanok voltak, akik azóta sokra vitték: írók, költők. Egy egész életre való szellemi útravalót kaptam a kolozsvári egyetemről. Ami a találkozásokat illeti, gyerekkorban sok benyomás ért. A családom egy része a kommunizmushoz fűződött az orosz hadifogság miatt, a másik fele pedig a Nyugat, a kapitalizmus felé irányult az amerikai hadifogság hatására. Nagy ideológiai viták voltak a családban, amelynek én is tanúja voltam. Például már 10 évesen tudtam, hogy mi a helyzet a kurdokkal, kik a szunniták és a síiták. De az örök város Marosvásárhely maradt. A kolozsvári öt évet leszámítva én vásárhelyi vagyok, voltam és az is maradok. Vásárhely a világ igazi közepe. Ezzel, igaz, nem mindenki ért egyet az utóbbi időszakban, de én már ilyen romlott maradok...
– A második 25?
– Ez az időszak jórészt a diákszínjátszó csoporté. Az a munka, amit ott végeztem, a haladó szellemiséget, az akkori avantgárdot jelentette. A diákszínjátszó mozgalomnak voltam az elkötelezettje, azzal foglalkoztam a legtöbbet. A korabeli kultúrpolitika lehetővé tette egy darabig, hogy a színházi fesztiválok révén a műkedvelő színjátszás csúcsteljesítményei beolvadtak a hivatásos szakma világába. Ezáltal vált lehetővé, hogy a román szakmai elit is a diákszínjátszó csoport által színre vitt előadásaim által ismert meg. Így kerültem kapcsolatban akkori hírneves román rendezőkkel és színházi emberekkel, köztük Ion Cojarral, Gelu Colceaggal, Irina Petrescuval vagy Harag Györggyel, aki az egész csoportot leszerződtette Madách darabjába, Az ember tragédiájába. Úgy éreztem, olyan útra léptem, ami egy kicsit más volt, mint a színházakban dolgozni, és ezt jól fogadták szakmai téren is. Egyes előadásoknak, mint a Luzitán szörny, a Tiszta földet vagy a Mahagonny igazi rockfesztiválokra emlékeztető hangulata volt. Tömegeket vonzottak a nézőtérre, és a szakmai kritikák is borsot törtek a hivatásos színházak orra alá. Akkor a diákszínjátszás és a Stúdió színház repertoárjával megelőzte a hivatásos színházakat. Olyan dolgokat lehetett játszani, amelyekre csak később figyelt fel a szakma, és némiképp ki lehetett cselezni a hatóságokat is. Igaz, később voltak letiltások, kerékbe tört életek, de mindenesetre ebben az időszakban a fiatalság a szellemi frissességért járt előadásainkra vagy az ezt követő beszélgetésekre a Hargita vendéglőben. Visszagondolva erre az időszakra, talán azért voltunk érdekesebbek a hivatásos színházi produkcióknál, mert az általunk színre vitt előadások rólunk szóltak, a fiatalság életérzéseit fejezték ki. Arra vigyáztunk, hogy sose rugaszkodjunk el a valóságtól, és ne szálljon a fejünkbe a dicsőség. Pedig rendkívül jó színjátszók jártak hozzánk, de 90%-uknak eszébe sem jutott, hogy színész legyen, és ezért is felszabadultan játszhattak. A Mahagonny című előadásunkat egy fesztiválon, amelyre a színiakadémia is benevezett egy Aurel Baranga- előadással, a bukaresti akadémia tanára az intézet produkciójának vélte, és megdicsérte a színészképzésünket, szemben a műkedvelőnek vélt színis előadással. S olyanról is tudok mesélni, amikor egy előadásunkat letiltották az egyik fesztiválról, és azért, hogy jelen legyünk, összeültünk pénteken délután, és hétfő reggelig egy új produkciót állítottunk össze, amivel a fesztiválra mehettünk. Azok voltak a szép idők...
– A harmadik 25?
– Nagyon sokat tanultam az előző 25 évben. A diákszínjátszó csoportban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, és ott alakítottam ki az improvizáció módszertanát. Később, amikor a 90-es években elindult az első bővített létszámú – a későbbi aranyosztály –, akkor az egyetemen hasznosíthattam, továbbfejleszthettem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a diákszínjátszó csoportban alkalmaztam. Majd a későbbiekben következtek azok a találkozók, amelyeknek köszönhetően mi is bekapcsolódhattunk az európai színészmesterség-oktatás vérkeringésébe. Ennek eredményeként dolgozhatta ki Kovács Kati, aki a diákcsoportban is munkatársam volt, az improvizáció tudományos módszertanát.
A diákszínjátszó csoportban zenés előadásokat is színre vittünk, olyan elismert zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgoztunk, mint Sárosi Endre, Elekes Csaba, Szőcs János, Sólyom Sándor, akiknek sikerült a zenés előadások kollektív hangulatát megteremteniük, amelyekben a korszerű zene ritmusa, belső energiája odafejlődött, hogy zenével, tánccal fejeztünk ki bizonyos érzelmeket, gondolatokat. Ezeket átvittem az egyetemre is, ahol Hencz Józseffel együtt a főiskolán megrendezhettünk olyan nagy musicaleket, mint a My Fair Lady, a Cabaret vagy a Chicago. Majd később az intézet zene-, táncprofilját is megalakítottuk. Ezzel Bukarestben sem foglalkoztak. És ott volt az egyéni műsorok menedzselése is. Tehát a diákszínjátszás termékeny időszaka nagy hatással volt színészpedagógiai pályámra. Persze rendezőként más forrásokból is "táplálkoztam". Kilenc évig voltam az asszisztense az öreg Tompának, dolgoztam Harag Györggyel is. Új színházi nyelvezettel is kísérleteztem. Voltak programjaim. Öt Brecht-darabot rendeztem, aztán következett az "elvágott dramaturgiai köldökzsinór" összefűzése. Elővettem a kommunizmus idején tilos, elfelejtésre ítélt magyar szerzőket: Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Füst Milánt, Molnár Ferencet és másokat. Az 1980-as években rendezőhiány volt. Tompa Gábor, Kincses Elemér, Parászka Miklós és én rendeztünk az erdélyi magyar színházakban. Ez nehéz időszak volt. Emlékszem arra, amikor próbáltam Szatmárnémetiben, majd onnan "le kellett ugornom" Sepsiszentgyörgyre darabfelújításra, aztán onnan vissza a zsúfolásig telt vagonokban. Dolgoztunk -12 fokos színpadon, ahol a színésznő kezére fagyott a mikrofon, s öltöttünk bundát laza hippi jelmez helyett a fűtetlen téli gyergyószentmiklósi teremben. Olyan hőskor volt ez az 1960 – 1980-as évek közötti, amikor az ideológiai vizionálások kényszere mellett ráadásul a színházak önellátók kellett legyenek. Ilyen körülmények között olyan előadásokat is színre vittünk, amelyekkel 150-200-szor is színpadra léptünk. Az emlékek kávéházának a főpróbája december 26-án volt. A színház köré rendőrkordont húztak, mert mindenki be akart jönni a 600 férőhelyes terembe, ahova úgy is 800-an zsúfolódtak be. A nyilvános főpróba bevételéből kihoztuk a román tagozat egyhavi fizetésalapját. Az előadást 172-szer játszottuk. Nehéz ma már kiemelnem egy előadást a több mint 180 rendezésem közül. A nagy kiugrás 1976-ban volt, amikor a főiskolán színre vittük az Egy fő az egy fő című Brecht-darabot. Aztán jött – szintén a főiskolán – a Szürke délután, a Káin és Ábel, amellyel a sepsiszentgyörgyi kollokviumon két díjat is nyertünk. Megemlíthetném a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot, amelyet a Stúdióban 50-szer, a Sepsiszentgyörgyön rendezett változatot 100 alkalommal játszottuk el. A marosvásárhelyi színházban volt egy feledhetetlen trió: Az emlékek kávéháza, a Lila ákác és a Kakuk Marci, amelyek összesen több mint 500-szor kerültek közönség elé, és a szakmai siker is jelentős volt. Legnagyobb szakmai sikeremet Nádas Péter Találkozás című darabjával értem el. A kolozsvári rendezéseim közül Paul Foster I. Erzsébetére, Sepsiszentgyörgyön még Csehov Három nővérére, Szatmáron ugyancsak Csehov Platonovjára és Zágoni Hippolyt, a lakáj című darabjára emlékezem szívesen. A diákszínjátszó csoporttal pedig a Luzitán szörny, a Tiszta föld és a Mahagonny volt az abszolút csúcs. Az utóbbi időben pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban színre vitt Az emberke tragédiája felnőttelőadásba lophattam be mindazt, amit annak idején a színjátszó csoporttal is kikísérletezgettem. S talán premierként árulom el, hogy rendeztem egy játékfilmet is, aminek a címe Imola mosolya volt. Ezt Huszár Ilona, a producer úgy elvitte Magyarországra, hogy azóta sem kapja a kazettát. Ez tanulságos és érdekes szakmai kísérlet volt.
– A következő 25?
– A színház életcél, hivatás és hobbi is egyben. Az első 25 évben életcél, aztán hivatás lett, most hobbi. Hobbiból dolgozom együtt a Hahota színtársulattal. Nagyon kedves, alázatos és összetartó társaság, akiknek hihetetlen közönségsikerük van, és én ezt nagyon élvezem. Közben írogatok. Már 15 éves koromban írtam novellákat és két regényt is. Az egyikért most "megbűnhődnék", mert egy olyan iszlám államról szól, amelyet arab terroristák hoztak létre. Egyik álmom volt, hogy Kelet- és Szahara-kutató legyek, aztán ebből csak egy tinédzserkori regény lett. De így, 75 évesen meg akarom ajándékozni magam egy regénnyel, amelyet a napokban fejezek be. A története a '60-as évekről szól. Azt hittük, hogy ez a korszak egy történelmi mélypont, de tulajdonképpen csak ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások, mert jött a Ceausescu-féle "arany-korszak". Tulajdonképpen a művészet és politika összefonódásáról szól a regény, amelynek munkacíme: És akkor jött az aranykor, vagy Honduras messze van... Aztán van egy paranormális élményem is, amiből lehet, hogy valamikor sci-fi regény lesz. Ha megérem. A személyazonossági igazolványom 2065-ben jár le. Elgondoltam, milyen jó kabaréjelenet lenne, ha miután lejár, beállítanék a lakosság-nyilvántartóba, hogy cseréljék ki. Ez igen varázslatos esemény lenne, mert jelenleg én vagyok a marosvásárhelyi Gyűrűk ura, ugyanis a kiváló kardiológus Benedek Imre barátom kilenc sztenttel stafírozta a szívemet.
– Lehetett volna más 75?
– Nem. Elég jó labdaérzékem volt. Kiváló labdarúgókapus voltam 12 éves koromig, aztán, miután megbetegedtem, nem mertem többet vetődni. A 46-os lábammal, csavarosan a pálya bal széléről jobb lábbal íveltem be a labdát, mint Czibor az Aranycsapatból... Mégsem lettem focista. Nagyon érdekelt a földrajz, az utazások, a műépítészet és a zene. Hét évig tanultam zongorázni. Ma is felfedezem, ha hamisan szól a dal, de nem tudom reprodukálni a zenét. A sors iróniája, hogy én rendeztem először a Stúdióban zenés darabokat. Az irodalom, az írás mindig jelen volt az életemben. 10 éves koromban saját darabomat mutatták be egy pionírünnepségen. 15 évesen kabarét írtam, amit előadtunk az osztályban. Édesapám orvost akart "csinálni" belőlem, de meglepetésére nem az lettem. Igaz, doktor vagyok. Emlékszem, egy hétfő reggel cseng a telefonunk, egy hölgy van a vonal másik végén, megkérdi: dr. Kovács Leventével beszél? Miután válaszoltam, elmondta, meghívnak a Duna televízióba egy élő beszélgetésbe, fizetik az utat és némi honoráriumot is. Mi a beszélgetés témája? – kérdeztem. Az otthon szülés – jött a válasz. Kiderült, egy címtárban bukkant a nevemre, ahol úgy szerepeltem: doktor Kovács Levente. Nem mentem Budapestre. Utólag megbántam. Ez is kabaréba illő jelenet lett volna, ha elbeszélgetek a témáról, s majd a végén elmondom: színházművészetben vagyok doktor. Ha még egy felkérés jön, elvállalom. De csak a móka kedvéért...
A beszélgetés dr. Kovács Levente közelgő 75. születésnapja alkalmából készült. Az interjú (idő)beosztása a véletlen műve. Az élet rendezte...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)2015. július 18.
Egyetemi végzősök, „ömlesztve”
Olvasom, hogy a statisztikai kimutatásokban Románia két téren szerepel világelsőként: az egy főre eső templomokkal és (számarányban) a legtöbb egyetemi végzőssel. Ez utóbbihoz egy megjegyzés ugyanabból a statisztikából: a hazai egyetemek, főiskolák közül egyetlen sem szerepel a világ legjobb ötszáz intézménye között.
Nem kommentálom, nem is keresem az okokat, ezt a szakminisztérium illetékeseinek kellene megtenniük. Ha egyáltalán felfigyelnek az ilyen „apróságra”! De mindenképpen hozzáfűznék egy megjegyzést.
A világ neves, nagy hagyományokra visszatekintő egyetemei nyomon kísérik a diplomásaik karrierjét, a „sikerembereket” minden fórumon népszerűsítik. Az egykori végzősöknek kerek évfordulók alkalmával találkozókat szerveznek, ahol a félévszázaddal korábban végzetteknek arany-, a hat évtizeddel előttieknek gyémánt-, a 65 évvel korábbiaknak vasdiplomát nyújtanak át.
Mifelénk, ahol „ömlesztve” gyártják a diplomásokat, ugyan kinek van ideje az ő karrierjükkel törődni? Még az ország első számúnak titulált, immár másfél évszázados történelmű egyetemén, a fővárosi tudományegyetemen is ismeretlen úzus a megbecsülés.
Csoda-e, hogy az ország egyetlen egyetemére sem tolonganak a jelentkezők? A legjobb diákok inkább Nyugat felé kacsingatnak. Hiszen egyetemi diplomát a Kárpátok környékén olyan könnyű szerezni. Még doktorátust is!
Ugye, miniszterelnök úr?
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 18.
Könyvadomány a borossebesi magyarságnak
Segítség az anyanyelvű kultúra ápolásában
Amint arról kora tavasszal, a borossebesi anyanyelvű fakultatív oktatáson tett látogatás alkalmával írtunk, a helybeli magyarok szerettek volna egy kis magyar könyvtárt használni a református parókián. Az információra számos olvasónk ajánlott fel használt könyveket, ugyanakkor Böszörményi Zoltán laptulajdonos, könyvkiadó az Irodalmi Jelen Könyvek teljes sorozatának egy-egy új példányát ajánlotta fel, de az aradi Kölcsey Egyesület vezetősége is nagyszámú használt könyvvel támogatta a maroknyi magyarságot.
Csütörtökön az RMDSZ Arad megyei szervezetének a segítségével, Pál Norbert AMISZ elnök közreműködésével Borossebesre indultunk a mintegy 700 új, illetve használt kötet könyvvel.
A református parókián nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor, Máté József főgondnok, illetve Máté Andrea, a fakultatív oktatás vezetője fogadott, de hamarosan megérkezett Mellák István helybeli RMDSZ elnök is. Amint Máté Andrea elmondta, a náluk használatos oktatási forma iskolán kívüli, ezért az szombatonként, folyamatosan, tehát jelenleg is működik. A gyermekek szórakoztató kikapcsolódásnak tekintik, ezért ha a vakációzás miatt kisebb létszámban is, de töretlenül zajlik. Maga alig várja, hogy átböngészhesse a kapott könyvállományt, amiben elsősorban gyermekeknek való kiadványokat keres. Az oktatás körülményeit firtató kérdésünkre Máté Andrea hozzáfűzte: örömmel tölti el, amiért a tavaszi ígéretek nagyobb fele, vagyis a könyvtár létrehozását szolgáló könyvadomány megérkezett. A hiányzó iskolatáblát egyelőre pótolja a meglévő kistábla, a betűkészlet hiányának a pótlása céljából, számítógépről megtanulta letölteni azokat, az ígért aradi kirándulásról viszont, azóta is álmodoznak a borossebesi magyar gyermekek…
Nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor örömteli hálájának adott hangot a könyvadományért, amiben bizonyára sok hasznos olvasnivaló kerül. Mivel maga tartózkodik legtöbbet a parókián, a könyvek adminisztrálását is felvállalja. Már beszéltek a szükséges könyvespolcoknak a beszerzéséről, ami a könyvek megérkezésével bizonyára felgyorsul. Miután a helybeliekkel ismertettük, kik ajánlották fel a könyveket, a 11 nagy méretű banános, illetve egy nejlondobozban lévő adományt a polcok megérkezéséig a református templom oldalsó helyiségében helyeztük el.
Ezúttal is köszönetet mondunk minden adományozónak, illetve azoknak is, akik lehetővé tették annak a helyszínre szállítását. Önzetlen, nemes gesztusukkal nagy szolgálatot tettek a mintegy 150 lelket szolgáló borossebesi szórványmagyarság anyanyelvű kultúrájának a megtartásában, az ápolásában.
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 18.
„Salacz Gyula összeköt bennünket” – Főhajtás a városépítő polgármester emléke előtt
Arad város egykori polgármestere, Salacz Gyula (1832–1915) halálának 100. évfordulójára emlékeztek pénteken délelőtt a Bábszínház közvetlen szomszédságában lévő Salacz-szobornál. Az ünnepségen a helyi önkormányzati, illetve a magyar érdekképviseleti szervezetek vezetői mellett Gyula testvérváros küldöttsége is fejet hajtott a helyi közigazgatást egykoron megreformáló személyiség emléke előtt. Az eseményre leutazott többek között Kónya István gyulai alpolgármester, továbbá az Arad–Gyula Baráti Társaság képviselői.
Bognár Levente aradi alpolgármester – aki a megemlékezést kezdeményezte – a helyszínen felidézte, milyen sokat tett Salacz Arad fejlesztéséért, egyszerű mezővárosból európai szintű nagyvárossá emelve azt. Salacz közismert mottójára – „A városok érdeke mindenek előtt” – hivatkozva, hangsúlyozta, mindannyiunk feladata megtartani, tovább éltetni a városépítő örökségét.
Kónya István gyulai alpolgármester hozzátette: jelenlétük a megemlékezésen több mint baráti gesztus, hiszen már több mint húszéves Arad és Gyula város baráti, jó együttműködési kapcsolata. „Az elmúlt két évtized alatt nagyon sok barátság, nagyon jó kapcsolat és nagyon komoly eredmények születtek a két város vonatkozásában” – mondta. Nemcsak a testvérvárosi kapcsolat köti össze a két várost, hanem Salacz Gyula személye is, hisz a néhai polgármester Gyulán született, életének munkássága azonban Aradhoz kötődik. 2013 decemberében, az Arad–Gyula Kézfogások keretében emléktáblát lepleztek le szülővárosában, egykori szülőházánál. „Salacz Gyula összeköt bennünket” – nyomatékosította Gyula alpolgármestere, aki szerint Salacz személyisége, a közösség iránt végzett áldozatos munkája és gerincessége példaként állítható a mai generáció számára is. A mai városvezetők feladata, hogy minden körülmények között, politikai pártállástól függetlenül emlékezzenek azokra a nagyjaikra, akik meghatározták településük fejlődését.
A beszédek után a hivatalosságok megkoszorúzták a Kocsis Rudolf szobrász által készített mellszobrot, majd a vendégek átvonultak a Városházára – az épületet egyébként maga Salacz adta át anno –, ahol Salacz Gyula mandátumának legfontosabb mozzanatait megörökítő kiállításon vehettek részt. Szintén a Városházán mutatták be a Salacz Gyula monográfia román nyelvű kiadását, melyet Puskel Péter helytörténész állított össze, az aradi önkormányzat támogatásával.
Salacz Gyula 1875–1901 között, 26 évig töltötte be a polgármesteri tisztséget a városban, majd 1901–1906 között országgyűlési képviselő volt Budapesten. 1910-ben Arad díszpolgárává avatták. 1915-ben Világoson hunyt el. Megvalósításai között említhető a Maros-gát és a hozzá tartozó sétány, a Víztorony megépítése, az utcai közvilágítás bevezetése, a város víz- és csatornahálózatának a kiépítése, illetve többek között olyan tanintézmények megnyitása, mint a Látássérültek Iskolája (az első ilyen az országban), a Királyi Főgimnázium, fiú polgári iskola, leányiskola (a jelenlegi Elena Ghiba Birta épületében), felsőkereskedelmi iskola (a Kultúrpalota mellett). A történelmi belváros legértékesebb műemlékházainak megépítésében is döntő szerepet játszott, és még sorolhatnánk. Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 18.
Patarétről felvonulás a városba: emberek vagyunk, nem szemetek
Közel három órát meneteltek hőségben, zeneszóval
Szolidaritásból szerveztek tegnap gyalogos felvonulást Patarétről a városba, hogy felhívják a figyelmet az ott élő romák kitaszítottságára, embertelen életkörülményeikre, azoknak a családoknak a helyzetére, akiket még 2010-ben erőszakkal költöztetett ki a városháza az ott felépített betonlakásokba, miután kilakoltatták őket a kolozsvári Coastei utcából. A felvonulás „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” szlogennel zajlott, kulturális és civil jelleggel hirdették meg, és a héten Kolozsváron zajlott So keres, Europa?! nemzetközi roma ifjúsági találkozó alkalmával szervezték. A szolidaritási menetben több emberjogvédő szervezet képviseletében sok külföldi fiatal is részt vett, akik feliratos pólókat, ásványvizet osztottak. A pataréti telepről a dombon át vonult a menet zeneszóra – néhány fiatal gitározott, énekelt. A Coastei utcában találkoztak, majd a megyei és városi tanácshoz petíciót nyújtottak be a követeléseikkel.
Pataréten azoknál a házaknál gyülekeztek tegnap reggel az emberek, ahová még 2010 december közepén, csontfagyasztó hidegben költöztettek ki 76 családot, és akiknek az életkörülményei azóta folyton csak romlottak. A szolidaritási gyalogos felvonulást egyrészt ezeknek a lakosoknak az érdekérvényesítéséért szervezték, „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” elnevezéssel, és a „So keres, Europa?!” roma ifjúsági találkozó hetére időzítették, amelyet a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvények keretében tartottak. Közben úgymond egyre bővült a felvonulás „tematikája”, vagyis amire fel akarták hívni az emberek és hatóságok figyelmét, és ami főleg a plakátok, bannerek, pólók feliratain volt olvasható: „tisztességes életkörülményt akarunk, nem tiszteletlenséget”, „elég a kitaszítottságból”, „emberek vagyunk, nem szemetek”, „bontsuk le az elválasztó falakat”, „akik sáncot állítottak a szabadságunk elé, most számolják fel”, „szüntessék meg a romák rabszolgaságát”, „egyenlő esélyt, tisztességes életkörülményeket mindenkinek”, „vessenek véget a rasszizmusnak”.
Szóváltás az ortodox érsek-metropolita beszédére
A felvonulásra felsorakozók között a fiatalok ásványvizet, pólókat, bannereket osztogattak, majd a szervezők részéről köszöntötték az embereket. Körbeállták a helyszínre kiérkező Andrei Andreicuţ ortodox érsek-metropolitát is, aki megpróbálta a mikrofonba is elmondani, hogy „Isten mindenkit egyenlőnek teremtett”, hogy a Pataréten rendkívüli szegénységben élőket segíteni kell, hogy egy kinevezett pap fog majd szolgálni az ott élő romáknak, és a tanfelügyelőségen külön is foglalkozni fognak a roma gyerekek oktatásával. Azt is elárulta, hogy beszélt már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával egy romani katedra létrehozásáról az egyetemen, meg, hogy az egyház „rendesebb” házakat szeretne építeni valamikor az ott élő romáknak. Az érsek beszédét és bejelentéseit azonban nem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel – a tömegből egy nő haragosan és hangosan kezdte hangoztatni, hogy „Isten nevében” kilakoltatnak embereket, lerombolnak házakat, hogy templomokat építsenek. Erre kisebb szóváltás kerekedett, kiderült, sokan több mindenben nem értenek egyet, egyesek árulással vádolták egymást, hogy jó fizetésért és biztos munkahelyért lemondtak a közösség valódi érdekeinek a kiharcolásáról. Majd egymást csitítva igyekeztek ismét rendezni soraikat, és a halkuló szóváltást egyre bátrabban felváltotta a csendes-szomorkás cigányzene: a szolidaritási felvonulásra kijött vendégfiatalok gitárjátéka és éneklése mellett végül elindult a gyalogos menet át a domboldalon, a város irányába. A pataréti kis telep lassan kiürült, néhány helybéli nézett a távolodó menet és az őket kísérő feketeruhás csendőrök után, majd a területüket védő kutyafalka is előkerült a lenti, Dallas negyedi házak közül.
Greta Ernest: mindenért Apostu a hibás
A Kolozs Megyei Tanács új és modern székhelye mögötti dombon, a Coastei utcában, ahol évekkel ezelőtt még aprócska, toldott-foldott házakban éltek romák és nem romák, papírral és papír nélkül, hivatalosan és törvénytelenül, most szépen berendezett játszótér van, és bölcsődét építenek. Ezen a helyen is szerveztek találkozót a felvonulás résztvevői, egyesek ott várták a nagy hőségben gyalog érkezőket. Greta Ernest már nyugdíjas, valamikor ő is ott lakott az utcában, hivatalosan, rendes iratokkal – mint meséli.
Szabadság (Kolozsvár)2015. július 19.
Székelyek a székelyekért
A texasi székhellyel rendelkező Székelyek Világszövetségének első székelyföldi találkozóját szombaton tartották Csíkszeredában, a Sapientia egyetem nagy aulájában.
András Mihály, a három évvel ezelőtt létrehozott világszövetség elnöke azt szeretné, hogy minden országban, ahol székelyek élnek, az önrendelkezési jogukat hangsúlyozzák. Mint elmondta, jelenleg tagok vannak Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban, Brazíliában, Argentínában.
Borsos Géza, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke üdvözölte a világ székelységét átfogni kívánó szervezet alapítását, hisz nagy szükség van a székelyek érdekvédelmének képviseletére. „Egyetlen lehetséges útja van a székely megmaradásnak, és ez nem más, mint a székely nép önrendelkezési jogát kiépítendő stratégia létrehozása. Tudatosítanunk kell, hogy a székely nép ma is létező valóság” – fogalmazott az alelnök. Ismertette, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával mindössze 1665-en vallották magukat székelynek. „Ilyen statisztikákkal operál most a román hatalom, és ezeket mutatja fel Brüsszelben” – hívta fel a hallgatóság figyelmét az előadó. Javasolta, hogy meg kellene szervezni a székelység belső népszámlálását.
Benkő Emőke, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke felszólalásában a székely nemzetgyűlés összehívását sürgette. Véleménye szerint az önrendelkezési jog birtokosát, a népet kell megkérdezni, nem az államot. „Az önrendelkezési jog birtokosa nem az állam, hanem kizárólag a nép, amelynek ki kell nyilvánítani a véleményét” – mondta. Sövér Zsolt azt javasolta, hogy keressük meg köreinkben azt a számos nagyon tehetséges embert, aki képes vezetni a székelységet és bízzunk meg bennük. Balázs Szabolcs hozzáfűzte, hogy a székelyföldi autonómiát a többi itt élő nemzettel együtt lehet megvalósítani, románokkal, cigányokkal, örményekkel közösen.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro2015. július 19.
Véget ért a 23. Bolyai Nyári Akadémia
Képzőművészeti alkotások kiállításával, dalokkal és zenei előadással zárták pénteken a 23. Bolyai Nyári Akadémia részvevői azt a művészeti mesterkurzust, amelynek immár huszonegyedik alkalommal adott otthont a székelyudvarhelyi Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által életre hívott, immár huszonharmadik szakmai képzéssorozat Erdély huszonkét településén zajlik, szakonként más-más helyszínen. A székelyudvarhelyi művészeti iskola társszervezésével lebonyolított művészeti továbbképzőt július 13. és 17. között tartották meg. Ebben az időszakban a hegedű-, zongora- és képzőművészet, ének és általános zenetanítás terén mélyíthette el ismereteit mintegy hatvan részvevő, köztük művésztanárok, tanítók, óvodapedagógusok, illetve az udvarhelyi tanintézet kiemelkedő képességű diákjai.
A napi nyolcórás tevékenység (délelőtt szakmai képzés, délután próba, illetve alkotó foglalkozás szerepelt a programban) látható-hallható eredményét pénteken délután mutatták be az érdeklődőknek, két helyszínen. Délután öttől a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola Kossuth Lajos utcai épületének pincegalériájában nyílt képzőművészeti tárlat az elmúlt napokban készült munkákból – a kurzus részvevőinek többek közt oktatójuk, Erőss István grafikusművész is megköszönte a részvételt, méltatva a munkákat is.
Egy órával később a ferences templomban az ének- és zenekurzusok részvevői (gyerekek, felnőttek egyaránt) nyújtottak magas szintű zenei élményt a közönségnek: énekeltek kórusban és egyénileg, de hangszeres produkciókkal is megörvendeztették a hallgatóságot. Bodurian János, a házigazda tanintézet igazgatója és Burus-Siklódi Botond, a főszervező RMPSZ elnöke is kifejtette, örömükre szolgál a több mint két évtizede tartó együttműködés – a részvevőknek továbbra is sok sikert kívántak. Burus elmondta, mind az alkotásokon, mind az előadásokon látszik, hogy magas szintű képzésben részesülnek. Volt kitől jót tanulni: az idei képzés további oktatói Béres Melinda hegedűművész, Kirkósa Júlia operaénekes, Sőrés Ildikó zongoraművész, valamint Halkovics Ágnes karnagy voltak.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro2015. július 19.
„Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani”
Nem a rockoperát kell alapul venni a történelemtanulásban – fejtette ki Szántai Lajos művelődéstörténész péntek esti előadásán a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A több mint háromórás értekezés Szent István és Koppány karakterének átértelmezéséről szólt, a Képes Krónika tükrében.
Az Új mítosz vagy régi legenda? – Koppány vezér és Szent István a Képes Krónikában című előadáson Szántai Lajos a magyarság őstörténetéről beszélt, bemutatva a XIV. században keletkezett dokumentumot a körülbelül félig telt oszlopos teremben. Mint elmondta, az évtizedek óta ismert rockopera művészeti alkotás, amely Koppány vezért és Szent Istvánt is tévesen ábrázolja, így a mostanában újra dívó népnemzeti szemlélet is téveszmékre alapul. Az előadó beszélt Attiláról, a tulajdonképpeni első magyar királyról, a királyi ágakról, a László Gyula történész által megalkotott kettős honfoglalás elméletéről, valamint a magyarság kereszténységre való áttéréséről.
Mint elmondta, több igaznak elfogadott, de valójában téves információt is alapul vesznek a magyarság történetében. Kivetítőn bemutatta a Képes Krónikában fellelhető rajzokat, beszélt a királyok ábrázolásának szimbolikájáról, de elmondta azt is, hogy a dokumentumban a képek olykor ellentmondásban állnak a szöveggel, illetve helyenként ki is egészítik egymást. Következtetésként vonta le, hogy Koppány vezért nem kell pogánynak, kiváltképp nem táltosnak kikiáltani, hiszen végső soron ő is keresztény volt, ilyen módon pedig nem a magyar nép pogányságát kell az igazi magyar hagyományrendszerrel azonosítani. Ugyanakkor István király és édesanyja, Sarolt esetében tévesen hiszik azt, hogy ők erőltették rá a magyar népre a kereszténységet, idegen segítséggel – jelentette ki. A modern mítoszokkal kapcsolatban kifejtette: egy részük régi legendákra épül, de vannak olyanok, amelyek a kultúránktól teljesen idegenek, mégis meghonosodtak, mint például a Valentin-nap. „Öt perc alatt lehet új mítoszt gyártani” – fogalmazott a művelődéstörténész.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro2015. július 19.
Szekértúrán emlékeztek Orbán Balázsra
A 9. Orbán Balázs Emlék-szekértúra részvevői a névadó halálának 125. évében jutottak el szülőházához és szejkefürdői emlékhelyéhez. A „legnagyobb székely” nyomdokait szekérrel bejáró zarándokcsoport nemzeti lobogók alatt, kétlovas szekereken vagy gyalog igyekezett a láthatatlan és kézzel fogható célok felé: egy nemzet tagjaiként jelet hagyni és messzebbre látni.
Szombaton Székelykeresztúron a hódmezővásárhelyi-csehétfalvi közös szervezésű emlék-szekértúra vándorbotjára felkötötték az idei utolsó szalagot. Egy héten át a műutak helyett a székely emberek által kitaposott ösvényeken, mezei és erdei utakon haladtak, Énlaka, Atyha, Firtosváralja, Székelypálfalva, Kalonda-tető, a Nyikó-völgye, Farkaslaka, Gordon-tető, Ülke, Szejkefürdő, Székelylengyelfalva, Farcád, Sükő, Rez-tető, Keresztúr útvonalon.
Valóban Orbán Balázs nyomdokain haladtak – mondta el Grezsa István, a Nemzetpolitikai Államtitkárság miniszteri biztosa. Lengyelfalván, Farkaslakán nagy erdélyiek emléke előtt tisztelegtek – szellemük áthatotta őket. A Gordon-tetői Jézus Szíve, valamint a fiastetői és sükői kilátókat említette, ahonnan a Fogarasi-havasoktól a Kárpát-kanyarig belátni a vidéket. 120–130 kilométert tettek meg. A lovaknak is nehéz volt, így sokat gyalogoltak a kaptatókon, hogy erős akarattal, még erősebb lélekkel érezzék meg: a szekértúra jóval meghaladja a kezdeti célokat. Zarándoklattá vált Udvarhelyszéken: várják és elvárják őket a helybéliek. Látni tanultak a természetben: megnyújtották tekintetüket a „messze nézők”.
Lélekerősítő istentiszteleten vettek részt Csehétfalván, majd a nagyon jó hangulatú falutalálkozón a Kései Mákvirágok néptáncegyüttes fellépésével nemzeti hitvallást tett – egységbe kovácsolta és a „falu feleivé tette” az ottani lakossággal a szekértúrásokat.
Nyitányként az orvoscsoport megelőzési céllal szűrővizsgálatot végzett az elfáradt idős lakosság körében Csehétfalván. A fiatalok pedig befejezték a közösen épített tűzoltószínt, feljavították és elhelyezték benne az 1892-ből származó tűzoltópumpát és társzekeret.
Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság soros elnökének, Grezsa Ferencnek legnagyobb élménye a farcádi varázslatos hangulatú, nagyon megható – az áramszünet miatti – gyertyafényes vacsora és a helybéliek szeretetteljes kedvessége. Fazekas Özséb kiemelte: a mezők dolgozó népe is felismerte, üdvözölte őket.
A Lőrinczi Lajos unitárius esperes-lelkész és felesége, Tünde által szervezett szekeres zarándoklat örömei közé tartozik a közösségépítés, a falufejlesztés és a természetben szerzett tapasztalatok. A magyarországi szervező eddig Grezsa István volt, most fia, Csaba vette át. Megtudtuk: a túrát megálmodók mellett idén huszonöt fiatal vett részt, valamint harmadik generációsként a négy és fél éves H. Nagy Barnabás. Eddig megismertek huszonnégy Nyikó menti falut, de láthatóan mindig találnak újat és szépet.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro2015. július 19.
Egy célért dolgozik a Nyárád és a Maros vidéke
Közösen valósítottak meg egy projektet a Nyárád és a Maros menti LEADER Egyesületek, amelynek eredményét pénteken mutatták be a sajtónak. Az összefogás példaértékű, és számíthatunk újabb közös projektekre is – hangzott el.
Figyelembe véve mindkét kistérség vidéki jellegét, gazdasági erejét és lehetőségeit, a turizmust, mint gazdasági alternatívát, valamint ennek multiplikatív hatását, a két földrajzi terület úgy döntött, turisztikai téren indítanak kezdeményezést. Kihasználva a hazai vidékfejlesztési program lehetőségeit, együttműködés révén tizenegy hónap alatt valósítottak meg egy 53 ezer euró értékű projektet. Múlt év novembere elején a két térség képviselői háromnapos műhelymunka keretében felvázolták erősségeiket, szükségleteiket, hiányosságaikat és megfogalmaztak egy akciótervet. A két térség közös turisztikai népszerűsítő anyagokat készített el: útmutató füzetecskéket, térképeket, képeslapokat és turisztikai albumokat. Ezek az anyagok elérhetők virtuálisan is az internet révén, míg a kistérségi információs központokban hamarosan ingyen, a finanszírozás megszüntetése után pedig önköltségi áron szerezhetők be.
Vajda Mária, a négy községet felölelő Maros menti csoport munkaszervezeti vezetője hangsúlyozta: turisztikai csomagok, vendéglátó egységek eddig is léteztek mindkét térségben, de szükség van ezek fejlesztésére, hogy jobb minőséget nyújtsanak, és hosszabb ideig itt tartsák a turistákat. Időközben turisztikai desztináció menedzsment (TDM) kezdeményezések, szervezetek jelentek meg, amelyek lehetőséget nyújtanak, hogy a térségek, szolgáltatók közösen népszerűsítsék programjaikat, adottságaikat. A két kistérség közös projektje is az együttműködésre hívja fel a figyelmet, hisz valószínűleg egyenként nem tudnának annyi turistát vonzani. A Nyárádmentén a kulturális, építészeti és természeti örökség jelent turisztikai adottságot, a Maros vidékén a szellemi és kuriális építészeti örökség, ezért a két térség egymást kiegészítve vonzhat sikeresen több turistát a megye ezen térségeibe.
Antal Zoltán nyárádmenti munkaszervezeti vezető hozzátette: az utóbbi időben a székelyföldi megyevezetők, önkormányzatok, kistérségek, szolgáltatók felismerték, hogy sokat beszéltek a TDM szükségességéről, de keveset tettek érte. Ma már van olyan hétvége a megyében, amikor a Maros, Nyárád és Kis-Küküllő mentén egyszerre öt rendezvény is van, amelyek alternatív programkínálatot jelentenek egymás turistáinak. Ugyanakkor turisztikai információs pontok létesülnek, anélkül, hogy megegyeztek volna: Nyárádremetén és Gernyeszegen épül, Erdőszentgyörgyön már átadták a központot. Antal Zoltán szerint, ha már megfogták egymás kezét a térségek és a turisztikában érdekelt szereplői, meg kell őrizni ezt a szikrát, hogy az összefogás konkrét projektek révén is meg tudjon valósulni.
A Maros menti Partnerség LEADER Egyesület alelnöke szerint ez a két kistérség gazdasági és ipari szempontból hátrányosabb helyzetben van a megyében, ezért a hasonló, közös munkára épülő projektekre szükség van. „Sok kisember kell összefogjon, hogy nagyobb álmokat valósítson meg” – véli Kozma Mónika, aki nem zárja ki újabb együttműködésen alapuló projekt indítását. A LEADER gazdasági kezdeményezés, ezért egy ilyen program révén a helyi vállalkozókat céloznák meg, akik nem igazán szeretnek és tudnak pályázni, őket szeretnék segíteni, rávenni, hogy merjenek kisebb gazdasági egységeket működtetni.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro2015. július 20.
Az idén is elutasították a magyarországi egyetemekre jelentkező erdélyi diákokat
Nagy meglepetésben lehetett része múlt hétvégén azoknak a romániai diákoknak, akik az egyetemi alapképzés elvégzése után Magyarországon szerették volna folytatni tanulmányaikat. Ugyanis mindannyian abban a hitben adtuk le jelentkezésünket, hogy az egy éve történt nézeteltérés után, idén nem lesz ilyen jellegű probléma. Hittük, hogy egy év elegendő idő egy törvénymódosítás meghozatalához. Tévedtünk.
A félreértések elkerülése érdekében június 24-én reggel telefonon kerestük fel a www.felvi.hu Ügyfélszolgálatát, ahol azt az információt kaptuk, miszerint amennyiben az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodánál hiteles fordítást készítenek a diplománkat helyettesítő igazolásról, akkor problémamentesen elfogadják azt. Ehhez képest múlt hét végén (július 17–18.) a www.felvi.hu felületén az igazolások mellett az Elutasítva szó jelent meg, a következő magyarázattal: „A 2015. évi általános felsőoktatási felvételi eljárás során benyújtott oklevél-igazolás nem fogadható el felsőfokú végzettség igazolására.”
A mégis felmerülő probléma arra ösztönzött, hogy megpróbáljunk tenni valamit. A fordítást elkészítettük ott ahol kérték, határidőn belül leadtunk, kifizettünk mindent, sikeresen felvételiztünk és most mégis lehetséges, hogy nem tudjuk folytatni tanulmányainkat. Néhányan levelet írtunk az Ügyfélszolgálatnak, mások telefonon keresték őket. A telefonos megkeresésre azt a választ kaptuk, hogy július 23-án jelenik meg a fellebbezési mező a honlapon és, amennyiben elegendő külföldi/romániai diák él ezzel a lehetőséggel, akkor elfogadják az igazolásunkat és folytathatjuk tanulmányainkat azokban az intézményekben, amelyekben szeretnénk.
Ha ez nem történik meg, akkor sajnálják, remélik, jövőre már meglesz az eredeti diplománk és így újra végigjárhatjuk a februártól szeptemberig tartó utat. Elektronikus úton már elutasítóbb sőt, teljesen elutasító válasz érkezett. Idézem: „Valószínűleg valamilyen félreéertés történhetett korábban, ugyanis külföldi felsőoktatási intézményben befejezett tanulmányokról, illetve a felsőfokú oklevél megszerzéséről szóló igazolást nem fogadunk el. Kizárólag az eredeti felsőfokú oklevél másolatát és annak fordítását (nem latin betűvel írt dokumentumok esetén a magyar nyelvű hiteles fordítás másolatának).” Sajnálatos módon hangot kell adnunk annak, hogy félreértés nem történt, esetleg félreinformálás. Amit kértek mindent megtettünk. Bizalmat szavaztunk józanságuknak és problémamegoldó képességüknek, ami a mi hibánk.
Tavalyi sorstársainkhoz csatlakozva, az ő szavaikkal zárjuk sorainkat: „Az érintettek diszkriminációnak érzik a történteket, hiszen mindenki azért indult neki a folyamatnak, mert nem erre számított. A két rendszer disszonanciája, az (állítólagos) új törvények behozatala és a megértés hiánya ahhoz vezetett, hogy több tucat frissen végzett romániai magyar diák áll értetlenül, mindkét oktatási rendszer részéről zárt kapukkal találva szembe magát. Saját hibánkon kívül megfosztottak bennünket a tanuláshoz való jogunktól, melyet értetlenül fogadtunk. Magyar intézményben tanuló diákként jóval többet kérnek tőlünk, mint azoktól, akik az anyaországban tanultak, mellyel nem lenne probléma, ameddig azokat teljesíteni tudjuk. Két EU-s tagország között nem szabadna ez a probléma felmerüljön és a végzettek támogatása, segítése kellene legyen a cél.”
Bízunk benne, hogy ez a levél a lehető legtöbb emberhez eljut, halló fülekre talál és megoldódik a kialakult helyzet – remélhetőleg nem csak ideiglenesen. Valamint nem utolsó sorban, abban is bízunk, hogy megértik, miszerint Romániában a diploma kiállításának ideje minimum egy év, tehát egy frissen végzett hallgató akár kétszer is lemaradhat a felvételiről. Ennek érdekében az Önök segítségét és támogatását szeretnénk kérni.
Létrehoztunk egy Facebook-csoportot is, „erőink” tömörítése és az információ minél gyorsabban való terjedése érdekében, amely a következő linken érhető el:https://www.facebook.com/groups/141188269547046/.
Közlemény
Erdély.ma2015. július 20.
A tanárok több mint negyede megbukott a vizsgán
Közzétették a címzetes tanári állásokért szervezett vizsga első eredményeit. Eszerint országos szinten a vizsgázók 73,85 század százaléka írt 5-ösnél nagyobb jegyet.
Tavaly 79,88 század százalékos volt ez az arány. A 7-esnél nagyobb jegyet szerzett pedagógusok aránya pedig országos szinten 37,55% század százalékra tehető – áll az Oktatási Minisztérium kimutatásában. Kolozs megyében írtak a legtöbben 7-es és 10-es közötti jegyet, vagyis a beiratkozottak 48 százaléka, a legkevesebb 7-esen felüli minősítés pedig Calarasi megyében volt, itt a vizsgázók mindössze 18,47 század százaléka érte el ezt.
A fellebbezéseket ma este 9 óráig, illetve holnap délután 3 óráig fogadják a megyei tanfelügyelőségek székhelyén.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma2015. július 20.
Falunap új székely kapuval (Dálnok)
A szombaton tizenegyedik alkalommal megtartott dálnoki falunap két legkiemelkedőbb eseménye a díszpolgár- és székelykapu-avatás volt. Ezenkívül falumonográfia-bemutatót és főzőversenyt is tartottak. Az ünnepen a Balaton nyugati partján fekvő Cserszegtomaj és az Egertől tíz kilométerre található Noszvaj testvértelepülés küldöttsége is részt vett Bartha Gábor és Bóta Géza polgármester vezetésével. Az esemény 6 órakor a gidófalvi fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a dálnoki önkormányzat nevében Bartók Ede Ottó polgármester nyitotta meg a rendezvényt, a két magyarországi testvértelepülés lakóinak üdvözletét azok polgármesterei tolmácsolták, és átadták a Cserszegtomajt ábrázoló négy nagyméretű művészfotót, illetve egy címeres magyar lobogót. A két testvértelepülés küldöttsége szokásához híven bort is hozott a faluünnepre.
Az istentisztelet után sor került a díszpolgáravatásra. A községért, az itt élő polgárokért kifejtett kimagasló tevékenységéért a község képviselő-testülete elismerése és tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozott Gocz Elvira ny. betegápolónak és Balogh Sándor ny. nyelvtanárnak. A jelenleg Kovásznán élő Gocz Elvira anyai nagyszülei voltak dálnokiak, ezért gyermekkorában sok időt töltött itt. Végleges hazatérése után felkarolta a nehéz sorsú gyermekeket, és jelentős összegekkel segítette hajdani iskoláját, a Darkó Jenő-iskolát, legutóbb 2014-ben az ő adományából sikerült kicserélni az iskola összes nyílászáróját – hangzott el többek között a laudációban. Balogh Sándor betegsége miatt nem lehetett jelen a díszpolgáravatáson, de megüzente, amint felépül és Dálnokba jön, személyesen veszi át az oklevelet. Habár nem született e vidéken, Budapesten él, de ősei révén székely származású, évtizedek óta hazajár Dálnokba, és önzetlenül segíti a faluközösséget. 1991-ben német állampolgárként telepedett vissza Magyarországra, már abban az évben Erdélybe látogatott, és lakást vásárolt magának Sepsiszentgyörgyön, ahonnan hetente többször is Dálnokba látogatott, ahol nemcsak távoli rokonait, hanem szegény sorsban élő dálnoki családokat is messzemenően segített – hangzott el a róla szóló laudációban.
A díszpolgáravatás után a jelenlevők a református műemlék templomba vonultak, ahol a sorozat, illetve a kötet szerkesztői – Nagy Balázs néprajzkutató, Tóth Szabolcs Barnabás történész és Zsigmond Győző néprajzkutató, tanszékvezető egyetemi tanár – bemutatták a Székelyföld települései sorozat ötödik kötetét, a kétszáz példányban megjelent Dálnok falumonográfiáját. A falumonográfia társszerzői: Bara Sándor, Csáki Árpád, Cserey Zoltán, Kicsi Sándor, Pethő Ibolya, Kisgyörgy Zoltán, Kisgyörgy Blanka, Polgár Erzsébet, Székely Zsolt, Zsigmond Győző és Zsigmond Júlia. Ötletként felvetődött, hogy jó lenne, ha a sorozat kötetei digitális formátumban a világhálóra is felkerülnének. Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa, a kötet társszerzője a dálnoki gyógyvizekre hívta fel a jelenlevők figyelmét.
A könyvbemutató és a déli harangszó után a dálnokiak és meghívottjaik, élükön a gidófalvi fúvószenekarral, a falu bejáratához felállított, 9,5 méter széles és 6,5 méter magas székely kapuhoz vonultak. A kapun az Erőt, egészséget, áldást, békességet! köszöntő szöveg olvasható. A falukaput egy XVIII. századi dálnoki székely kapu motívumainak felhasználásával a torjai Pethő Sándor fafaragó készítette. Marti Orsolya tanuló Zádori Gábor A mi székely kapunk című versét szavalta el, majd Bartók Ede Ottó polgármester elmondta: a dálnokiak régi álma teljesült. A kaput Kedves Tibor csernátoni római katolikus plébános, beszolgáló lelkész szentelte meg.
A falunap elmaradhatatlan eseménye a főzőverseny volt, melyre idén hét csapat – a helyi önkormányzat, a Darkó Jenő-iskola, az RMDSZ nőszervezete, Már Sándor és családja, a Vad Természet Vadászegyesület, Cserszegtomaj csapata és a dálnoki vadásztársaság – nevezett be. A zsűri elnöke Daragus Attila mesterszakács, Torja község polgármestere volt. A csapatok pityókatokányt, csülkös és zalai babgulyást, székelygulyást, muflonpörköltet, báránypaprikást és vaddisznópörköltet készítettek, amelyeket a zsűrizés után a jelenlevők is megkóstolhattak. Az idei főzőverseny fődíját Cserszegtomaj csapatának ítélték oda. Ezután megkoszorúzták a művelődési központ homlokzatán tavaly felavatott Dózsa-emlékplakettet, majd a nagyteremben megtekintették a helyi asszonyok kézimunka-kiállítását.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 20.
Londonig tartó gyalogútra indult Bartha Ernő erdélyi képzőművész
Kísérőkkel indult el szombaton délután magyarfenesi birtokáról a Londonig tartó gyalogos zarándoklatára Bartha Ernő erdélyi képzőművész.
Amint a hátizsákjára rögzített zászlók felirataival is jelezte, a művészetért, a szabadságért és az igazságért indul útnak. A száznaposra tervezett gyalogos zarándoklat célja, hogy rendezze azoknak a nagy méretű szénaszobrainak a sorsát, amelyek a londoni olimpiai játékokkal egy időben tartott kulturális olimpiára kerültek 2012-ben a brit fővárosba.
A Román Kulturális Intézet által meghirdetett pályázat nyerteseként három szénából készült térplasztikáját vihette el Londonba. Az Időspirál című munkáját – melyet az egyik fő művének tekint – a londoni Pleasure Gardenben állította fel, de a park 2012-ben kiesett az olimpiai érdekeltség szférájából, és bezárt. Az alkotás egyáltalán nem került közszemlére. A Felhőkarcoló és a Madár című alkotását a Victoria parkban a tó vizén állították ki. E művek a mai napig is ott állnak, de ezeket sem mutatták be, nem tüntették fel az alkotó nevét, a munkák címét.
Bartha Ernő békalábakkal jelent meg az indulás előtti sajtóbeszélgetésen. Tréfásan jegyezte meg: a La Manche csatornára is gondolnia kellett. Az MTI kérdésére elmondta, 10-12 kilogrammos hátizsákot visz magával, melybe a legszükségesebb dolgait tette. Megjegyezte, mintegy 2025 kilométeres gyalogos útvonalon haladva tíz ország érintésével jut el a brit fővárosba. Hozzátette, nem kívánta túlszervezni az utat. Az indulás napján a 19 kilométerre levő Magyarkapusig kívánt eljutni, de azt sem tudta, hogy este elő kell-e vennie a sátrat a hátizsákból, vagy lesz hol megszállnia. Elmondta, hogy indulásáig tíz éjszakára ajánlottak fel szállást számára olyan településeken, amelyek az útjába esnek. Megjegyezte, útravalóul hamuban sült pogácsát csomagolt.
Bartha Ernővel gyalogol Londonig Bács Ildikó vizuális művész, filmrendező is, útjukról kisfilm készül. A magyarfenesi induláskor még ketten csatlakoztak hozzájuk, akik a túra első szakaszán kísérik el őket. Bartha Ernő elmondta, hogy útjuk során a lehetőségekhez mérten blogot vezetnek, melyen filmezett anyagokban számolnak be élményeikről, hiszen magát a zarándoklatot is egyfajta művészi kifejezőeszköznek tekintik.
A szobrászművész korábban az MTI-nek elmondta, vállalhatónak tartja, hogy a mulandó világban az alkotásai is mulandók legyenek. Szénaszobrai – ha nem mozdítják el arról a helyről, ahová felállította azokat – mintegy tíz évig képesek dacolni az időjárással. Bartha Ernő szénaszobraiból Budapesten is láthatott néhányat a közönség a 2008-as tavaszi fesztivál ideje alatt a Millenáris Parkban.
Népújság (Marosvásárhely)2015. július 20.
Búcsú a kolostorban
Július 16-án, Karmel hegyi Boldogasszony ünnepén, csütörtökön rendkívüli találkozó és azt követően búcsús szentmise színhelye volt a marosszentgyörgyi karmelita kolostor. A találkozóra Erdély különböző településein – Altorja, Árkos, Bereck, Csíkcsicsó, Csík-karcfalva, Csíkrákos, Csíksomlyó, Csík-szentdomokos, Csíkszentgyörgy, Csíkszereda, Feltorja, Gyergyóremete, Gyergyóújfalu, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosszentgyörgy, Marosvásárhely, Mikóújfalu, Nyárádköszvényes, Nyárádremete, Ozsdola, Sepsiszentgyörgy, Szárhegy – működő karmelita imacsoportok tagjai és a környező települések hívei – mintegy háromszázan – jöttek el.
A kolostor kertjében felállított oltár körül letelepülő híveknek 15 órától Hajlák Attila marosvásárhelyi atya, a lelkiségi mozgalom lelki vezetője tartott katekézist, oktatást Az vagyok, akit a Jóisten megálmodott, teremtett, szeret, meghívott és küldött témával. Ezután közös szentségimádás, zsolozsma, rózsafüzér, majd a szentmise következett. A szentmise főcelebránsa Hajlák Attila volt, a szentbeszédet Sebestyén Péter tartotta, de jelen volt még Bartalus Zoltán madéfalvi, Becze Lóránt székelykáli, László Szabolcs nagyernyei, Palkó Ágoston marosjárai és Baricz Lajos marosszentgyörgyi atya is.
A prédikáció után néhányan a skapuláré vállruhát vették át. Ez egy kis, nyakba akasztható, megáldott, posztó (nyaklánc-szerű) vállruha, amelyet a karmelita rend egyik alapítója, Stock Szent Simon (+1265) július 16-án látomásában kapott a Szűzanyától azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba. Kezdetben csak a karmelita rend férfi- és női tagjai viselték, de aztán kiterjesztették azt az elkötelezett világi hívekre is. A prédikációból többek között azt is kiderült, hogy Deák Ferenc, a haza bölcse, bár nem volt katolikus, skapulárét viselt.
A szentmise végén Baricz Lajos – mintegy házigazdaként – a nővérek nevében köszöntötte a zarándokokat, és megköszönte jelenlétüket, fáradságukat, támogatásukat, amit a nővéreknek rendszeresen nyújtanak. Egyben bejelentette, hogy ezután minden évben a karmelita imacsoportok itt tartják évi nagytalálkozójukat, zarándoklatukat.
Ez a találkozó (melyet korábban a csíksomlyói kegytemplomban tartottak) és búcsú közelebb hozta a Karmel hegyi Boldogasszonyt és a karmelita nővéreket azokhoz a hívekhez, akik már évek, évtizedek óta a világban élő karmelita lelkiséghez tartoznak. A jelenlévők többsége nem volt még a kolostorban, és nem látott karmelita szerzetest, ami most, a Megszentelt élet évében megvalósult.
(Szentgyörgyi)
Népújság (Marosvásárhely)2015. július 20.
A doberdói harcok 100 éve kezdődtek az első világháborúban
A "nagy háború" olaszországi frontján száz éve, 1915. július 18-án kezdődtek meg a harcok a Doberdó-fennsíkon az Isonzó folyó menti küzdelmek részeként.
Olaszország a világháború kitörésekor Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt, de a harcokban nem vett részt. Az antanthatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország) 1915 áprilisában jelentős területeket ígértek a római kormánynak, amely erre felmondta az addigi szövetséget, és hadat üzent Bécsnek.
A Monarchiának a frissen megnyílt frontszakaszon mindössze 125 zászlóalja, 18 lovasszázada és 67 ütege állomásozott, milícia jellegű alakulatokkal kiegészülve. A 850 ezer főt számláló, jelentős túlerőben lévő olasz hadsereg az Adriai-tengerbe ömlő Isonzo folyó völgyében akart bejutni a Monarchia hátországába. A támadás azonban június 22-én elakadt, mert a keletről átirányított 5. hadsereggel és két balkáni hadtesttel kiegészült osztrák-magyar hadsereg jelentős védműveket épített ki a mély sodrású Isonzót szegélyező meredek hegyekben.
Az olaszok mindenképpen ki akarták erőszakolni az áttörést Görz (Gorizia) és a tengerpart között. A véres Isonzo-csaták során az olaszok két év alatt 11 alkalommal kísérelték meg a folyón való átkelést és a front áttörését, ám sorra kudarcot vallottak. A leghevesebb harcok a mintegy 60 négyzetkilométernyi Doberdó-fennsíkon zajlottak, itt az olaszok 1915. július 18-án indították első támadásukat. Az erőviszonyok ekkorra kezdtek kiegyenlítődni, mert a védelmet irányító Svetozar Borojevic tábornok folyamatosan kapta az erősítéseket. Ugyanakkor az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna tábornok nem rendelkezett megfelelő nehéztüzérséggel, így támadásait nem tudta megfelelően előkészíteni, a védőállások viszonylag kevés kárt szenvedve várhatták az olasz rohamokat. Az olasz hadseregnek a felszereltsége és hadvezetése gyengébb volt, és utánpótlása is akadozott.
Doberdó teljesen más harcmodort követelt, mint a "hagyományos" hadszínterek: a mészkőt nem fogta a gyalogsági ásó, a robbantott lövészárkokban fedezékként egymásra rakott kőlapokat használtak. A számtalan karszt és barlang bombabiztos fedezéket nyújtott, de a belsejükben uralkodó félhomályt, hideget és a mindig csöpögő vizet szinte lehetetlen volt hosszú ideig elviselni, a katonák életét az is nehezítette, hogy természetes ivóvíz nem akadt a környéken.
Az olasz áttörési kísérletek közül csupán a hatodik hozott jelentősebb eredményt. Az olasz hadvezetés kiaknázta, hogy az 1916 nyarán indított orosz Bruszilov-offenzíva miatt a Monarchia kénytelen volt erőinek egy részét átcsoportosítani a keleti frontra, így a déli arcvonal meggyengült. Az augusztus 4- től 16-ig tartó hatodik isonzói csatában az olasz hadsereg fontos állásokat hódított meg a Doberdó-fennsíkon, elfoglalta Görz városát, a védők kénytelenek voltak feladni a doberdói állások jelentős részét. A siker kiaknázásához azonban az olaszok nem rendelkeztek a kellő erőkkel, ráadásul – miután 1916. augusztus végén Németország és Olaszország között is beállt a hadiállapot – a védelem megszilárdításában már német katonai erők is közreműködtek. A további olasz áttörési kísérletek ezután rendre kudarcba fulladtak. A doberdói harcok befejeződését a központi hatalmak sikerét hozó tizenkettedik, egyben utolsó isonzói csata hozta meg. Kimenetelében ezúttal is a keleti fronthelyzet alakulása játszott szerepet, mert a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után a központi hatalmak jelentős erőket dobhattak át az olasz frontra. A hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztályból létrejött új hadsereg az Isonzo-front felső szakaszán, Caporettóval szemben, tőle délre a harcedzett 2. és az 1. Isonzo-hadsereg foglalt állást. 1917. október 24-én az isonzói csaták történetében először a központi hatalmak indítottak támadást, s az olasz arcvonal napok alatt összeomlott, a német és osztrák-magyar seregek száz kilométert előrenyomulva elfoglalták Olaszország északkeleti részét. A front csak novemberben, a Piave folyónál stabilizálódott, amikor az olaszok segítséget kaptak az antanttól.
A doberdói csaták iszonyú véráldozatot követeltek, a frontvonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz és 8 osztrák-magyar katona jutott. Az itt hősi halált halt magyar katonák pontos száma máig sem ismert, történészek szerint az első világháborús centenárium végére, 2018- ra készülhet el a magyar katonai veszteséget tartalmazó adatbázis. A jelenlegi becslések 500-600 ezerre teszik az első világháborúban hősi halált halt magyar katonák számát, ezeknek mintegy a fele az olasz frontokon esett el.
Az isonzói-doberdói harcok mementójaként szabadságolt magyar katonák kápolnát építettek 1917-1918-ban a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini faluban. (A Magyar Kápolnát, a Cappella Ungheresét Sólyom László köztársasági elnök avatta fel 2009-ben.) 1918 tavaszán IV. Károly király parancsára négy emlékoszlopot is állítottak a folyó partján az elesettek emlékére.
Népújság (Marosvásárhely)2015. július 20.
16. Néptánctábor Végváron
„Könnyű olyan várra építeni, amelyiknek jó alapja van”
A július 13–17. időszakban immár 16-dik alkalommal szerveztek Néptánctábort a Temes megyei Végváron Boldizsár Tamás és Bagi Szilvia szegedi oktatók szakavatott irányításával, a végvári Csűrdöngölő, a Szederinda és a Recefice, valamint a temesvári Eszterlánc néptánccsoportok tagjai sajátították el a mezőségi (haladók), illetve a rábaközi (kezdők) táncrendek alapjait. A helyi kultúrotthonban sorra került pénteki bemutató alkalmával a szülők meggyőződhettek róla: a néptánc-táborban részt vett gyerekek a tánclépések mellett egymás és a népi hagyományok tiszteletét, szeretetét, fegyelmet, tartást, emberséget is tanultak az öt nap alatt szegedi oktatóiktól.
A néptáncbemutató résztvevőit Păștean Erika, a szervező Végvárért Alapítvány elnöke köszöntötte, kiemelve, hogy immár a 16. táncrendet sajátították el a végvári (és nem csak) gyerekek. „16 esztendővel ezelőtt a szegedi Nagy Albert volt az, aki megálmodta és elindította ezt a bánsági magyar néptáncmozgalmat” – mondta Pășten Erika. – Sajnos, Ő már nem lehet közöttünk, de neki köszönhetjük, hogy azóta négy generáció ismerkedett meg az autentikus folklórral és sajátított el évről évre újabb táncrendet” A kicsik népes csoportja, a Recefice óriási lelkesedéssel, jókedvvel mutatta be a frissen elsajátított rábaközi táncokat. A haladó végvári és temesvári táncosok nagy élvezettel járták a rendkívüli tánctudást és egymásra figyelést igénylő mezőségi táncokat. A kicsik és a nagyok teljesítményét egyaránt nagy tapssal honorálta a végvári kultúrház közönsége.
A szép bemutató után Boldizsár Tamás oktató értékelte a látottakat és a tánctábor tapasztalatait, hangsúlyozva, hogy a rábaközi és a mezőségi táncrenden keresztül a gyerekek megismerkedhettek a nyugat magyarországi, illetve az erdélyi tájegység lakóinak hagyományos életmódjával, lelkivilágával. Boldizsár Tamás nagyon elégedett volt a haladó táncosok teljesítményével, akik mesterien, saját fantáziájukat szabadjára engedve építették fel az oktatóktól kapott „lego kockákból” a hét táncból összeálló gyönyörű mezőségi táncrendet. „Könnyű olyan várra építeni, aminek jó alapja van” – értékelte a haladó táncosok teljesítményét Boldizsár Tamás. A végig növekvő tempójú mezőségi táncrend rendkívül nehéz, lassú tánccal indul, ahol minden rezdülésnek óriási jelentősége van. „A gyors zenére mindenki tud táncolni, a lassú zenére a nagyon jó táncos se tud, csak ha odafigyel – hangsúlyozta Boldizsár Tamás, aki nagyra értékelte, ahogyan a nagyok végig istápolták a kezdő táncosokat, a picik megtanulták a nagyok énekeit és fordítva. „Fontos, hogy a táborban a kicsik látják azt, hogy ők mivé lehetnek, hová tartanak!” – mondta a szegedi oktató.
„Úgy gondolom, hogy a csapatépítés és a szeretet volt a legfőbb célja a hétnek – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Bagi Szilvia táncoktató –, gondolok itt egymás szeretetére és arra a szeretetre, amit a tánc iránt érzünk. Ezenkívül fontos számunkra a tisztelet, a becsület, az alkalmazkodás, az életre való nevelés és az is fontos, jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk.”
„Úgy érzem, hogy többet kaptam, mint adtam ebben a tánctáborban – nyilatkozta lapunknak Boldizsár Tamás – az ember azt hiszi, hogy sok dolgot meg kell tanítani és rájön, hogy igazából neki kell sokat tanulnia! A tánc megtanít figyelni a másikra, tiszteletben tartani a másikat és megtanulni azt, amit a másik tud, használni a saját magunk és a mások javára. A táncon keresztül azt lehet elérni, hogy megszerettetjük őket a gyerekekkel, elmegyünk és utána ők saját maguktól csiszolgatják saját kis gyémánt lelküket, mozgásukat és dalaikat.”
Boldizsár Tamás gyönyörűen fogalmazta meg a végvári együttlét lényegét: „A gyerekek szeretik egymást, szeretnek bennünket, mi is szeretünk itt mindenkit és ebben a nagy szerelemben mindig kivirágzik valami csoda, amit néptáncnak népdalnak neveznek!”
A 16. Végvári Néptánctábort a Végvárért Alapítvány szervezte, a Communitas Alapítvány és a Röszkei Önkormányzat, valamint a végvári szülői közösség támogatásával.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. július 20.
Roma és emberjogi szervezetek tiltakoztak Kolozsváron a kényszer-kilakoltatások ellen
Az egykori kolozsvári Coastei utcából négy éve kilakoltatott és a Patarétre költöztetett 76 roma család vonultak fel a hétvégén, számos hazai és külföldi emberjogi civil szervezet képviselői együtt a pataréti szeméttelep mellől egészen a ma már Nicolae Ivan püspökről elnevezett Coastei utcáig.
A mintegy háromszáz fős tömeg tiltakozó megmozdulását a So Keres, Európa? (azaz Merre tartasz, Európa?) című kulturális rendezvénysorozat keretében szervezték, az akciónak „A város az emberekért, nem pedig a profitért” címet adták. Ernest Creta, a menetet kezdeményező Coastei utcai Romák Közösségi Egyesületének alapítója a Krónikának elmondta, a kilakoltatás óta évente megszervezik a tiltakozást.
Idén számtalan emberjogi civil szervezet csatlakozott hozzájuk, köztük sok külföldi egyetemista. Ez egyébként a tiltakozók hatóságokhoz írt nyílt leveléből is kiderül: magyarországi, belga, albán, szlovák, osztrák, spanyol, macedón, szerb, bolgár, lengyel és természetesen romániai civilszervezetek írták alá.
A megmozdulás résztvevői nyílt levelükben követeléseiket is megfogalmazták. Többek közt olyan intézkedéseket várnak a hatóságoktól, amelyek révén a társadalom perifériáján élő emberek is tisztességes szociális otthonokhoz juthassanak. Követelik továbbá a kényszerkilakoltatások betiltását, és az albérletek árának hatósági ellenőrzését.
„Mit remélünk? Hogy a polgármesteri hivatal meghallja a szavunkat és elköltöztet onnét, a városba, vagy legalábbis minél közelebb a városhoz” – válaszolta kérdésünkre Ernest Creta. Hozzáfűzte, most, hogy bezárták a régi szemétlerakatot, jobb hely lesz a Patarét, de még legalább 5–10 évnek kell eltelnie, míg a bűz eltűnik és nyáron különösen kellemetlen az orrfacsaró szag. Creta szerint a Cantonului utcai romák sorsa is bizonytalan, a terület ugyanis a román vasúttársaság (CFR) tulajdona, amely ki szeretné őket onnan költöztetni, holott ez az önkormányzat dolga lenne, és egyszerűen nincs hová vinni őket. Mint kifejtette, néhányukat 7-10 méterrel arrébb költöztették, mert túl közel ütöttek tábort a vasúti sínekhez.
Cretáról egyébként kiderült, magyarul is beszél. Mint elmondta, édesapja magyar cigány volt, ennek ellenére a családban ritkán beszélték a nyelvet, azonban a munkahelyén főleg magyarokkal dolgozott együtt, innen az akcentusmentes nyelvtudása.
Az egykori Coastei utcában, a romák lerombolt otthonainak helyén most tágas park és az ortodox egyház teológusainak campusa található. Creta elmondása szerint a kiköltöztetés egyik oka valószínűleg épp az volt, hogy felszabadítsák a területet az ortodox egyház számára. Mint részletezte, haragudtak is eleinte Andrei Andreicuţ ortodox mitropolitára, aki aztán elnézést kért tőlük. „Legfőképpen Sorin Apostu volt polgármestert hibáztatjuk, aki moldvai és utálja a cigányokat. Nem tudom, hogy annak idején hogy jutott Bocnak eszébe épp őt megtenni polgármesternek maga helyett, amikor elment miniszterelnöknek Bukarestbe” – magyarázta. „Hát én is leülnék két évet börtönben, ha tudom, hogy a szabadulásom után többet dolgoznom sem kell annyit „kerestem” addig – jegyezte meg Apostu korrupciós botránya kapcsán.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2015. július 20.
Fókuszban a nemzet- és külpolitika
A nemzetpolitika, a külpolitika és a gazdaság kérdéseit helyezik előtérbe az idei, immár 26. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban, közismert nevén Tusványoson.
A kedden kezdődő rendezvény zárónapján, szombaton Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétére és előadására is számítanak, de a tervek szerint jelen lesz a táborban a magyar kormány több minisztere és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár is. Az idei mottó, Több mint fesztivál!, arra utal, hogy a szervezők a rendezvény közéleti jellegét kívánják hangsúlyozni az esti bulik helyett, ezért a 16 óra után, az esti koncertekre érkezőknek 15 lejes belépőt kell fizetniük. Az új rendszer a kiskorúak védelmét is szolgálja.
A hétvégén közzétett programterv szerint kedden, a Tusványos nulladik napján a szórakoztató programoké lesz a főszerep, este pedig a Magashegyi Underground, Szalonna és Bandája, Ferenczi György és a Rackajam együttes szórakoztatja a Tusnádfürdőre érkezőket.
A szerdai megnyitón Németh Zsolt, az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Tárnok Mária, a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány kuratóriumi elnöke, Fancsali Barna, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke és Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere köszönti az egybegyűlteket, majd az elvándorlás és bevándorlás témakörben lesz kerekasztal-beszélgetés. Délután az integrált városfejlesztési stratégiákról szerveznek beszélgetést, de szó lesz a Kárpát-medencei felsőoktatás helyzetéről, illetve autonómia témakörben tartanak nemzetközi kerekasztalt dél-tiroli, baszk és katalán résztvevőkkel. Este a Loyal együttes, illetve Nagy Feró és a Beatrice szórakoztatja a táborlakókat.
A csütörtöki nap fő témája az európai gazdasági helyzet, melynek egyik meghívottja Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, majd külpolitikai beszélgetés zajlik Martonyi János volt külügyminiszter részvételével. Délután az uniós szabályozásról, a romániai korrupciós harcról, az erdélyi magyar orvosi egyetemről és kórházról, illetve a marosvásárhelyi előválasztásokról szóló panel-beszélgetések közül választhatnak a táborlakók, utóbbin Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje és Barabás Miklós civil jelölt mellett az RMDSZ-t Brassai Zsombor Maros megyei elnök képviseli. Az esti kikapcsolódásról Szabó Balázs Bandája és a Magna Cum Laude gondoskodik.
Pénteken a Kárpát-medencei magyar szervezetek képviselőnek részvételével zajlik nemzetpolitikai kerekasztal, majd a magyarországi újratervezés, a közép-európai együttműködés, a választási törvény és az autonómiatervezetek lesznek a téma. Este a nagyszínpadon a Kutya Vacsorája és a Budapest Bár koncertezik.
Szombaton, a hagyományokhoz híven Orbán Viktor miniszterelnöke és Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, EP-képviselő tart előadást, melyet Németh Zsolt, a külügyi bizottság elnöke moderál. A Tusványos lakói este a Jóvilágvan, a Heaven Street Seven és az Anna and the Barbies együttesek zenéjére vehetnek búcsút az idei rendezvénytől.
Krónika (Kolozsvár)