udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
6975
találat
lapozás: 1-30 ... 481-510 | 511-540 | 541-570 ... 6961-6975
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2016. január 23.
Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro2016. január 23.
Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro2016. január 24.
Király András: ragaszkodjunk az oktatásban elért jogainkhoz
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a minap közleményben hívta fel a nemzetiségi iskolák és tagozatok vezetőnek, valamint a pedagógusok és szülők figyelmét arra, hogy a kisebbségi oktatásban az úgynevezett létszám alatti osztályok is önállóan működhetnek.
Király András, a bukaresti tanügyminisztérium RMDSZ-es államtitkára szerint erre azért volt szükség, mert hamarosan minden megyei tanfelügyelőség el kell döntse a beiskolázási keretszámokat a következő tanévre, és a magyar oktatásban résztvevőknek jó tisztában lenniük a jogaikkal, a törvény által biztosított lehetőségekkel.
aradihirek.ro. Erdély.ma2016. január 24.
Székelyföldi tudományos társaságot alapítottak
Megalakult a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság (SZRTT) Csíkszeredában, melynek egyebek mellett célja Székelyföld fejlesztésének támogatása. A szervezet élére Geréb Lászlót, a MÜTF Oktatási Központ korábbi igazgatóját választották.
Az SZRTT elsődleges célja szakmai fórumot biztosítani a regionális tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta lapunknak Geréb László, a társaság nemrég megválasztott elnöke. A tervek szerint konferenciákat, tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit pedig különböző fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel.
Geréb elmondta, hogy egyebek mellett Székelyföld statisztikai vonatkozású meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez, hiszen ennek függvényében változhatnak a különböző mutatók – magyarázta.
A tizennégy kutató által alapított társaságot Nagy Benedek csíki egyetemi oktató kezdeményezte, így a tagok többségét jelenleg is a Sapientia egyetem csíkszeredai karának oktatói adják, ugyanakkor gyergyószentmiklósi, sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi kutatókat is találunk köztük.
Bíró Boróka Júlia, a szervezet elnökségének sepsiszentgyörgyi tagja rámutatott, régóta szükség volt a térség tudósainak összefogására. Így lehetőség van a hatékonyabb kommunikációra, tapasztalatcserére és közös kutatások lebonyolítására is. Többségében gazdasági szakemberek alapították a társaságot, de a tagok között vannak történészek, földrajztudósok is.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro2016. január 24.
Átadták a Németh Géza-emlékdíjat
A kászonaltízi András Ignác helytörténész-iskolaigazgatót és tanítványát, Bartha Kingát jutalmazták Németh Géza-emlékdíjjal vasárnap a csíkszeredai református templomban elismerésül, hogy példaértékű tevékenységükkel hozzájárulnak a magyar kultúra megőrzéséhez és megmaradásához.
A Németh Géza-emlékdíjat immár tizenhatodik éve a magyar kultúra napjához legközelebb eső vasárnapon adják át a csíkszeredai református templomban, az istentiszteletet követően. Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke a díjjal kapcsolatban elmondta, céljuk, hogy a magyar kultúra megőrzéséért tevékenykedő pedagógusok munkáját kitüntessék és a figyelmet rájuk irányítsák.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja az eseményen elmondta, „a haza ott van, ahol egyazon kulturális nyelvi közösség él. A haza mi vagyunk, akik együtt énekelünk a történelmi körülményektől függetlenül. Így joggal mondják, hogy himnuszunk ima”. Köszöntőjében ugyanakkor abbéli örömének adott hangot, hogy öt év után is sokan gondolják úgy, hogy kérelmezik honosításukat, ezáltal erősítve a magyar nemzetet.
András Ignác a Kriza János Néprajzi Társaság egyik alapító tagja, hazai és magyarországi konferenciákon ismerteti kászoni gyűjtéseit, neve egyre gyakrabban tűnik fel szakmai és kulturális folyóiratokban. Munkái közül a Kászonszék népi gyógyászatát és a kászoni oktatás évszázadait bemutató köteteit emelte ki a laudátor, de rendhagyó útikönyvére is felhívta a figyelmet. „Az egyesület ma olyan pedagógust tűntet ki, aki valóban kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra megmaradásához, továbbadásához” – fogalmazott Balázs Lajos néprajzkutató.
Bartha Kinga gyerekkori álma, hogy tanítónő, óvónő lehessen. A Bod Péter Tanítóképző elvégzése után a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanult, ősztől pedig óvónőként dolgozik. Néptáncot és népdalokat tanít, most már az ő dolga, hogy átadja a kászoni kultúrát az eljövendő nemzetségnek – méltatta egykori tanára.
Az emlékdíjjal járó festményt Xantus Géza csíkszeredai képzőművész, a pénzjutalmat Sógor Csaba EP-képviselő ajánlotta fel. Az ünnepi alkalmat szebbé tette Kelemen Csongor, az '56-os Vitézi Rend törzskapitányának szavalata, valamint a díjazott Bartha Kinga éneke. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével zárult.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro2016. január 24.
Kultúrcsűrt avattak Farkaslakán
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro2016. január 24.
Százan tüntettek és imádkoztak az igazságért
Hol nincs éhségérzet az igazság után, ott veszélyben a közösség élete – hangzott el szombaton Gyergyószentmiklós főterén. A székelyföldi városok vezetői ellen indult eljárások esetében igazságos ítéletekért, illetve „a romániai magyarságra irányuló kollektív megbélyegzés” ellen gyűltek össze a tüntetők.
A tiltakozó megmozdulást a Gyergyószéki Székely Tanács hirdette meg. Ennek vezetője, Árus Zsolt megfogalmazása szerint a tüntetés célja kimondani, hogy Románia jogállam, és követelni, hogy az illetékes hatóságok jogállamhoz méltón – átlátható, törvényes, tisztességes eljárás során, időhúzás nélkül – vizsgálják ki Gyergyószentmiklós és Csíkszereda városvezetői, illetve a kézdivásárhelyi, terrorizmussal vádolt magyar fiatalok ellen indult eljárásokat. Szülessenek igazságos ítéletek – tette hozzá Árus.
Az esemény egyben „a Romániában december óta jellemző, magyar közösség ellen irányuló kollektív megbélyegzés” elleni tiltakozás is volt. Ez a kollektív megbélyegzés büntetendő – hangzott el. A tüntetők „Igazságot a meghurcoltaknak!”, „Tiltakozunk a megbélyegzés ellen!”, illetve hasonló feliratokat a magasba emelve vonultak fel.
„Az igazság nem létszámban, nem hangerőben mérhető, az igazság az igazság” – fogalmazott Árus, a közel száz tüntető előtt. Az SZNT tisztségviselője után Fórika Sebestyén, a gyergyószentmiklósi művelődési központ igazgatója mondott beszédet, majd a helybéli katolikus papok, Keresztes Zoltán, Gál Hunor és Portik Hegyi Kelemen, valamint a református lelkész, Bíró Sándor szóltak az egybegyűltekhez. Az igazságért imádkoztak.
Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot – hangzott el a bibiliai idézet. Hol nincs éhségérzet az igazság után, ott veszélyben van a közösség élet – szólt a folytatás.
A tüntetés a székely himnusz eléneklésével zárult. A megmozdulást kiemelt figyelemmel követték a hatóságok, többen fényképezték és filmezték a jelenlévőket. Nem egyedi alkalomról volt szó a szombati: egy hét múlva, január 30-án 16 órakor ismét összegyűlnek a tiltakozók Gyergyószentmiklós főterén.
Gergely Imre. Székelyhon.ro2016. január 24.
A kultúrát mi magunk alakítjuk
Nagyvárad- Péntek este a Szigligeti Színházban szervezett gálaünnepséggel ért véget A Magyar Kultúra Ünnepének rendezvénysorozata. Beszédek hangzottak el, díjakat adtak át és színielőadás is volt.
Ünnepi beszédében Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvénysorozat védnöke úgy fogalmazott: 2016-ban A Magyar Kultúra Napján ünnepi gondolatokat megosztani komoly nehézségekbe ütközik, hiszen valamennyien érezzük azokat a komor felhőket, melyek úgy nemzetünk, mint Európa feje fölött gyülekeznek. Valahogy nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a történésekhez: féljük-e, illetve megriadjunk-e, összeszorítsuk-e a fogunkat, vagy bátran kiálljunk, amikor azt látjuk, hogy hitünktől, kultúránktól, értékrendünktől eltérő, azt tiszteletben aligha akaró milliók áramlanak be kontinensünkre. Azt érezzük, mintha Európa keresztény értékrendje megingani látszana, hiszen olyan jelenségekre vagyunk kénytelenek odafigyelni, mint például az, hogy egyre több országban nem kell a születendő gyermek nemét beírni, hiszen majd eldönti ő hogy férfi-e vagy nő a felnőttkorában. Azt látjuk, hogy egyes helyeken már nem karácsonyt ünnepelnek, hanem téli ünnepük van, mintha Krisztus születése sértene valakit, és kénytelenek vagyunk elviselni azt, hogy január 1-től naponta történt olyan erőszakos cselekedet, melyet emberek élete ellen követtek el. Eközben pedig tudjuk azt, hogy a hitünk az, mely nemzetünk erejét megtartja, és a kultúránk ad életet, tartalmat, csillogást és értéket népünknek. „A hogyanra a válaszom az, hogy ahogyan tudjuk, de kell”- nyomatékosította, hozzátéve: közösségünk számára ugyanis kiemelkedő fontosak a dolgos hétköznapok mellett azok az ünnepek, amikor a család tagjai körbeülik az asztalt, és a gyertyaláng fényénél melegedve, egymásra odafigyelve, szeretettel és tisztelettel fordulva egymást felé, ünnepet ülnek. A Magyar Kultúra Napja is ilyen kell legyen szerinte, amikor családként a váradi, illetve biharországi magyar közösség körbeüli jelképesen az asztalt, és együtt ünnepel, nemzetben gondolkodva, és eltekint attól, hogy talán idegen lábak zaját hallja a szomszédban, és nem tudja mire vélni egyik vagy másik megnyilatkozást vagy történést. Hangsúlyozta ugyanakkor: azért, hogy méltóak legyünk elődeinkhez, és úgy tudjuk megélni a jelent, hogy mi is jövőt teremtsünk utódaink számára, ki ahogyan tud, egyénenként, külön-külön vállalással, és közösségként is tennünk kell a dolgunkat, hiszen a kultúránk olyan lesz a jövőben, amilyenné alakítjuk ma és a holnap. Például úgy, hogy ápoljuk hagyományainkat, anyanyelvükön beszélünk, magyar iskolába íratjuk gyermekeinket, és becsületes magyar embert nevelünk belőlük, vagy közösségként tisztelettel fordulunk azok felé, akik életük és tudásuk jelentős részét adták kultúránk gyarapodásáért.
Díjazottak
Mivel az idén testvérvárosi kapcsolataik miatt Debrecen és Margitta is bekapcsolódott Nagyvárad és Berettyóújfalu közös ünneplésébe, a gálaesten beszédet mondott dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő is.
Az ünnepségen ezután díjazták azokat a személyeket, illetve csoportokat, akik/amelyek az elmúlt évben vagy években kiemelkedő teljesítmény nyújtottak a magyar kultúra terjesztése, ápolása terén. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete 2002 óta díjazza a magyar kultúráért tevékenykedőket, a díjazottakról pedig a választmány határozata értelmében a kulturális szakbizottság hívatott dönteni a körzeti szervezetek, az ügyvezető elnökség vagy bizottsági tagok javaslata alapján. Idén A Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át a Szentjánosbogarak Néptánccsoport, Kertész Magda „Szerafina” apácanővér, és Boros Emőke érmihályfalvi tanárnő. A Magyar Kultúráért-díjban részesült Sorbán Attila író, költő, a Szigligeti Színház tanácsadója, Sárközi Zoltán műemlékvédő, váradi önkormányzati képviselő, valamint az Élesdi Képzőművészeti Alkotótábor. Életműdíjnak örvendhetett Dobos Imre színművész, a Szigligeti Színház tagja. A felsoroltakon kívül kiosztottak még egy elismerést, az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaság/Alapítvány díját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész kapta. A laudatiokat Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, illetve Hajdu Géza színművész olvasta fel, a díjakat pedig Huszár István alpolgármester adta át.
A gála a Szigligeti Társulat által előadott Buborékok című vígjátékkal folytatódott.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma2016. január 24.
„Alvilág nem csak Udvarhelyen van, de máshol a szereplők tudják a helyüket”
Két év leforgása alatt másodszor volt kénytelen önvédelmi fegyverét használni Szőke László újságíró a székelyudvarhelyi alvilág ismert figurái ellen. Azért támadtak ismét rá, mert a nyilvánosság elé tárta kétes ügyleteiket és viselt dolgaikat. Az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjét a hétvégi incidens hátteréről és várható következményeiről kérdeztük.
Érdekelnének a szombat hajnali események előzményei. Sokáig úgy tudtam, hogy Budapesten élsz, ritkán jársz haza. Hogyan lettél az Udvarhelyi Híradó napilap főszerkesztője?
Hónapok óta tudtuk, hogy főszerkesztő kell a lapnak, a tulajdonos alapítvány tanácsadójaként pedig az én feladatom is volt egy megfelelő ember megkeresése. A hosszas, sikertelen keresgélés után döntöttem: ha nem megy úgy, akkor legyen így, és elvállaltam.
Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag hazaköltöztél?
Nem, kétlaki vagyok. Magyarországon is van munkám és itt is. Hetente 3-4 napot tartózkodom átlagban Udvarhelyen, az első hónapokban többször itt, mint ott.
Tehát jó ideje sokat tartózkodsz Székelyudvarhelyen, de eddig nem esett bajod. Ezek szerint eddig kerülted a helyeket, ahol szembekerülhetsz azokkal az emberekkel, akiknek a tevékenységeddel kivívtad a haragját magad ellen?
Igen, nem provokáltam, ahogy most sem akartam. De nyilvánvaló volt, hogy egyszer összefutok ezekkel az emberekkel, idő kérdése volt. A Mokka diszkójában sosem voltam, nem tudtam, hogy a kávézó része nincs nyitva ilyenkor. Nem egyedül voltam, nem szólalt meg a vészcsengő, amikor beléptem a Mokkába. Ahogy beléptem és észrevettek, már mindegy volt. Rosszkor voltam, rossz helyen.
Nem tudtál volna egyszerűen sarkon fordulni és kimenni? Vagy gyávaságnak tartottad volna?
Elképzelhetetlennek és kivitelezhetetlennek tartom, hogy csak azért ne léphessek be Udvarhelyen bárhová is, mert megverhetnek. Na, erre nem vagyok hajlandó, és ezután sem fogom azt elfogadni, hogy "úgymond" féljek bármilyen helyen megjelenni. Időről-időre ezért minden lokálban megfordulok, szándékosan. Nem vagyok hajlandó félni ezektől.
Mit kell tudni a támadódról, Szígyártó Szabolcsról, és mivel hívtad ki a haragját?
Az egyik legagresszívabb alvilági figura. Ahogy maguk között is beszélik, bolond, azaz részegen vagy belőve nem tudja, mit tesz. Autólopások, csalások, verekedések gyakori szereplője, többek közt.
Azt írtad Facebookon a történtekről, hogy "egy verés belefért". Ezt kifejtenéd bővebben?
A diszkó folyosóján már "rámrohant" Cinciri Béla, úgymond "tesóként" ölelgetett, és vont, terelt a bárpult felé. Még selfiet is készített, mint utólag kiderült. A pulttól már elindult felém Szígyártó Szabolcs, fenyegetőzött, majd ütött, rúgott. A földön is. Nem védekeztem, én nem verekedek. Aztán kiborulva elvonult a helyről. Ezért maradtam, és vettem egy üveg ásványvizet. Nem hittem, hogy lesz folytatása. Tudtam, hogy ez a Szígyártó milyen, hogy nem fogja/tudja majd türtőztetni magát, ha egyszer meglát. Még a rendőrséget sem hívtam, mert ebben az egészben, amit csinálok, tényleg benne van az a néhány pof. Mese nincs. Eszembe se jutott akkor még, hogy a fegyverem használjam. Tíz perc múlva visszatért Szígyártó, és ismét verni kezdett, akkor közvetlenül a bárpult mellett, ahol iszogattam a vizem, és a pipámra gyújtottam. Ekkor kezdődött a második verés. Senki nem lépett közbe, senki nem hívta a rendőrséget, hiába kértem ott, a pofonok között. Már percek óta ütött, a földön voltam, valami asztal alá berugdosott.
És ekkor került elő a fegyver?
Igen. Elég hideg fejjel tudtam közben gondolkodni. Az asztal alatt a felsőtestem szabadon volt, a lábaim rugdosta, térdelt rajtuk. És ütött. Akkor volt időm elővenni a pisztolyt, s kábé 30 centiről a felsőteste felé lőttem, addig, amíg befejezte az ütlegelést. Mindaddig rajtam térdelt, amíg a biztonságiak meg nem érkeztek. Szerencsére erről megvan a videófelvétel is. Egy eltévedt, azaz megpattant golyó sebesíthette meg a közelben álló csíki fiatalt. A másik golyó talán Cinciri Bélát horzsolta, szintén lepattanó, ő végig ott volt közvetlen közelünkben. De nagyon fontos, a gumilövedékes önvédelmi fegyver élet kioltására nem alkalmas. Mielőtt gyilkossági kísérletbe próbálna bárki is keverni.
Jól tudom, hogy Szígyártó még kórházban van? Milyen sérülései vannak?
A kezén sérült meg tudomásom szerint, azt a sebet kellett kezelni. Legkésőbb hétfőn ki is engedik – a rendőrségen hallottak szerint.
Milyen büntetőjogi következményei várhatóak ennek az ügynek? Először is Szigyártóra, majd rád nézve is, mert úgy értettem, hogy „engedéllyel birtokolt fegyver jogtalan használata” miatt indult vizsgálat ellened.
A szokásos, mint a 2014-es esetben, amikor hárman támadtak meg. Az én esetemben a fegyverhasználat jogosságát kötelező módon vizsgálnia kell a rendőrségnek, Szígyártót ütlegeléssel és rendzavarással gyanúsítják. Súlyosbító körülmény, hogy nyilvános helyen használtam a pisztolyt, a fegyverviselési szabályok szerint ugyanis nyilvános helyre nem szabad fegyvert bevinni. Szabálysértéssel elmeszelhetnek, bár a fegyver nem volt élesítve, csőre töltve se, ez is enyhítő körülmény lehet.
Tehát a te esetedben nem lehet büntetőjogi felelősséget megállapítani, legfennebb kihágást?
Valószínű, hogy csak kihágás lesz belőle, de azért ezt az ügyészég állapítja meg, majd a bíróság dönt. A dolgok megítélése jogi értelemben azért nem annyira aknamentes. Tény, hogy nem büntetőügy a szabálytalan fegyverviselés.
Hogyan zárult számodra az imént említett 2014-es lövöldözési ügy, amikor alvilági támadódat a fülén megsebesítetted?
A legszebben, amit el lehet képzelni. Súlyos sérülés nélkül immár Szígyártó ellen is kérhetem az ún. távoltartási bírósági rendeletet, amelynek értelmében legtöbb 5 méterre közelíthet meg engem. Ezt eddig Cinciri Bélával szemben kérhettem csak. Ha úgy tetszik, meg kellett várnom, hogy Szígyártó is megtámadjon, különben érdemben nem tárgyalnák a távoltartási kérelmet. És ők ketten azok, akik elveszíthetik önkontrolljukat, nem érdekli őket, hogy mik lehetnek a következmények. Mivel huzamosan Udvarhelyen leszek, így csökkentem annak a valószínűségét, hogy ezek az őrültek hozzám közelíthessenek.
A megsérült csíki fiú jól van? Megorrolt-e rád?
Nem tudom, biztos, hogy nem örvend a helyzetnek, én is sajnálom, de azért ne felejtsük el, hogy a lőfegyverhasználat nem ok, hanem okozat. Azaz nem azért sérült meg, mert én lőttem, hanem azért lőttem, mert meg kellett védenem magam, és véletlenül megsérült, nem célzott lövéstől.
Cinciri Béla jobban van, mint valaha, ifjabbik Pui Béla egy hete késelt, szabadlábon van, Szígyártót a kórházból – gondolom – hazaengedik. Nyilván, jogalap nélkül senkit nem lehet lezárni. De tényleg nincs jogalap? Pui Béla üzente is: akárhányszor elvihettek, végül úgyis elengedtek...
Ezek a garázdaság, ütlegelés, kisebb testi sértések kategóriájába tartozó ügyek nem vonnak maguk után súlyos, börtönnel járó ítéletet. A sorozatos bűnismétlés az, ami miatt azért megszívhatják. És ezt tudják, ha van valamilyen felfüggesztett büntetésük, kerülik is a konfliktust. De hibát követ el, aki a saját értékrendje szerint tekint ezekre az emberekre. Ezek pitiáner bűnözők, akik ebből élnek. Érdek és fizikai erő (félelem), ez a két dolog, ami mentén élik mindennapjaikat.
Korábban volt egy tüntetés is Udvarhelyen, a helyi közösség kezdi megelégelni ezeknek az embereknek a jelenlétét a városban. De nyilván, tüntetésekkel nem lehet bűnt üldözni. Az önkormányzat alárendeltségében helyi rendőrség működik. Hozhatnak-e változást a város életében ilyen téren a helyhatósági választások?
Biztosan hoz változást a választás, a közbiztonság máris része a közbeszédnek, a kampánynak is az lesz. S azzal, hogy nem hagyom szőnyeg alá söpörni, biztosan az is marad. De az is az igazsághoz tartozik, hogy Udvarhely azért ilyen hangos ezektől a dolgoktól, mert minden apróság kiderül most már. Máshol is van alvilág, máshol is van kocsmai verekedés, csak ott nem lopózott be ez a jelenség a közösség mindennapjaiba. Alvilág volt, van és lesz, de jobb helyeken a szereplők tudják a helyüket. Lassan Udvarhelyen is megtanulják.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro2016. január 24.
Támogatás a magyar közösségek megmaradásáért
Kiemelt támogatásában részesíti idén a magyar kormány a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumot és a nagyszalontai református iskolát, hogy befejezhessék a folyamatban lévő beruházási munkálataikat. Ezenkívül 200 millió forintnyi támogatást nyújtanak a magyarság megmaradását és anyanyelve őrzését segítő közösségi programokra, illetve az épített öröksége védelmére. Erről számolt be Gyimesfelsőlokon tartott sajtótájékoztatóján Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Az 1994 szeptemberében első tanévét kezdő gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceumot a Gyimes-völgyi közösség igénye hívta életre – idézte a sajtótájékoztatón Berszán Lajos iskolaalapító lelkész. Elsőként a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége figyelt fel kezdeményezésükre, és a segítségükkel kezdődhetett az iskola építése. A Sziklára épített ház melletti területet később az Apáczai Közalapítvány támogatásával vásárolták meg, ahol a Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával épülhetett a tanintézmény új ingatlanja. Az elmúlt években ezt tornateremmel is bővítették. A teljes beruházást az évek során mostanig összesen 350 millió forinttal támogatta a magyar kormány, ezzel lehetőséget teremtve a Gyimes-völgyi gyermekeknek arra, hogy óvodától érettségiig szülőföldjükön tanulgassanak. A tornatermet nem csak a tanintézmény 400 diákja használja. Esténként és hétvégenként a település fiataljai is sportolhatnak ott. A tornaterem alagsorába egy tanuszodát is szeretnének építtetni. Berszán Lajos megjegyezte: „csak a falu patakja szolgált a gyerekeknek lubickolásra, de ott nem lehetett megtanulni úszni. Ezt a hiányt szeretnék a tanmedencével pótolni.” Az úszómedence helyén egyelőre az ősszel ajándékba kapott 4000 gyümölcsfacsemetét vermelték el. Ezeket tavasszal szeretnék kiültetni, amelyhez a megfelelő területet keresik, ahol tangazdaságot létesítenek a szakoktatásban részt vevő diákjaiknak.
Soltész Miklós államtitkár arról számolt be, hogy a tanuszoda elkészítését 50 millió forinttal támogatja idén a magyar kormány. 100 millió forintnyi kiemelt támogatást kap ebben az évben a nagyszalontai református iskola is, hogy befejezhessék az elkezdett munkálatokat. „A nemzetben való megmaradáshoz kell az oktatás, kell a nevelés, de nagyon fontos az egyházi nevelés is, és ezért tartjuk fontosnak, hogy ne csak az oktatási és nevelési intézményeket támogassuk, hanem az egyházi fenntartásúakat is” – mondta az államtitkár. Arról is beszámolt, hogy ismerik az erdélyi magyar közösségek igényét, ezért 110 millió forinttal segítik idén az épített örökség védelmét, és 90 millió forinttal támogatják a magyar közösségi célú programokat. „Erdélyben, illetve Partiumban 2014 és 2015-ben, két év alatt az épített örökségben 210 millió forint támogatást tudtunk adni, míg a közösségi célú programoknál 161 millió forintos támogatást. Ez azt jelenti, hogy több száz egyházi intézményt, parókiát, plébániát, egyházi közösséget értünk el a történelmi egyházakon keresztül.”
Soltész Miklós beszámolt arról a támogatásról is, amelyre a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében lehet pályázni. Az Elhallgatott történelem, a KOR-dokumentumok, a Mi történelmünk című témakörben és emléktáblák elhelyezésének támogatására összesen 375 millió forint van, és a külhoniak is pályázhatnak. A részleteket az emet.gov.hu honlapon lehet megtekinteni.
Csúcs Mária. Vasárnap (Kolozsvár)2016. január 24.
Itt is, ott is paródia
Azt hiszem, manapság gyakrabban kellene olvasnunk a magyar Karinthy Frigyest, a cseh Jaroslav Haseket vagy a román Ion Luca Caragialét, akinek százvalahány évvel ezelőtt megfogalmazott kritikája ma is érvényes Romániára, és sajnos nem csak Romániára.
HIRDETÉS
A mi színházainkban is sokszor játszott színműíró azt a fájdalmas igazságot fogalmazza meg, ami talán ma is a legjellemzőbb Európának erre a részére, hogy itt minden csak utánzás, minden csak héj, máz, smink, de alatta nincsen semmi. Minálunk minden olyan, mintha… Mintha demokrácia… Mintha piacgazdaság… Mintha lenne választási lehetőség… De nincsen remény, mondja Caragiale,
az egyik politikus éppen olyan korrupt, mint a másik.
Bár máig nem akarok egyetérteni a nagy román íróval, hogy nincs kiút, ajánlom mégis olvasásra őt mindannyiunknak. Mostanában például igazán nevethetnénk eleget egymáson is, magunkon is, ahogy ezekben az országokban lassan-lassan saját paródiájába fordul mindaz, amit az elmúlt negyedszázadban komolyan vettünk. Nevethetnénk, mondom, de inkább sírni kellene azon, hogy amire felocsúdunk, a fürdővízzel együtt már kiöntöttük a gyermeket is, elveket, eszméket, mindent.
Itt van ez a jó kis botrány – mindig van valami jó kis botrány nálunk –, amely napokig lefoglalta a médiát, amikor kiderült, hogy a romániai börtönökben valóságos tudományos dolgozatíró láz tört ki.
Ugyanis már 1969 óta van egy olyan törvénycikkely, hogy amennyiben a börtönbüntetését töltő személy elkészít egy tudományos dolgozatot, akkor egy ilyen munkáért elengedhetnek egy hónapot a hátralevő büntetéséből. Nagy ritkán éltek is ezzel a lehetőséggel az elítéltek, így kapott néhány éve valamennyi enyhítést két dolgozatáért Adrian Nastase volt miniszterelnök, aki egyébként valóban írástudó ember, neves jogász, egyetemi oktató, és akkor ezt nem is kifogásolta senki.
Igen ám, de utána 2013 és 2015 között 188 elítéltnek 400 könyve jelent meg, mialatt börtönbüntetésüket töltötték, tehát jókora rés támadt a rendszeren, iparrá vált ez a dolgozatírás. A dúsgazdag juhosgazdából futballklub-tulajdonossá lett, majd korrupcióért elítélt George Becali nem kevesebb, mint öt könyvet jelentetett meg. Kiszabadulva naiv – vagy cinikus – nyíltsággal elmondta az újságíróknak, hogy másoktól kapta – rendelte – ezeket a műveket, aztán ő kézzel lemásolta, és így adta tovább a kiadónak. Vagyis leírta. A törvény ezt nem tiltja, hát akkor mi a probléma, kérdezte. Mellesleg George Becali egyik könyvének címe A kegyes és megváltó szeretet, és két ortodox püspöktől is megkapta hozzá a kötelező ajánlást.
Summa summarum: egyesek valószínűleg súlyosan visszaéltek egy törvényes rendelkezéssel. Ilyenkor minden normális országban azon gondolkoznak, hogy lehet-e, és hogyan lehet tisztességesen alkalmazni a törvényt. Hiszen egyértelmű, hogy mégiscsak a javulás reményében zárnak börtönbe valakit. Akkor pedig az ott elvégzett munkát – horribile dictu: az intellektuális tevékenységet is – miért ne lenne érdemes akár a kiszabott idő csökkentésével méltányolni. Ehhez hasonló rendelkezések sokfelé vannak a világon. Nem is ezeket szándékszom én most elemezgetni, hanem a kommentárokkal van bajom.
Újságírók serege, de tudós értelmiségiek is megveszekedett dühvel, valamiféle elemi gyűlölettel vetették rá magukat a témára, és már-már az lett ennek az egésznek a végkicsengése, hogy inkább rohadjanak meg a börtönben, de ne kapjon senki kedvezményt.
Az igazságügy-miniszter asszony sem arról beszélt, hogy csak a tényleg elvégzett tudományos munkáért kellene könnyítést adni, hanem sietett mindenkit megnyugtatni, hogy a kormány kezdeményezni fogja magának a törvénycikkelynek a törlését. Mintha, mondjuk, a doktori dolgozatok ki-kiújuló plágiumbotrányát azzal akarnánk orvosolni, hogy mostantól fogva senki sem lehet doktor. Azt szoktam mondani, hogy amikor egy gyengén működő állam nem képes kivédeni vagy felderíteni a bűncselekményeket, akkor igazán könnyű arra a következtetésre jutni, hogy például a bankrablás leghatékonyabb megelőzése a bankok felszámolása. Még az egyébként tiszteletre méltó, 1989 előttről némi ellenzéki dicsfényt megőrzött filozófus és könyvkiadó, Gabriel Liiceanu is vehemensen tagadta a lehetőségét, hogy a börtönben valaki is értelmiségi maradhasson: „…egy fegyenc nem lehet tudós, akkor sem, ha ő éppenséggel Einstein”.
Fölépítettünk egy demokráciát, és nem tudjuk működtetni, ráadásul egy idő után már nem is magunkat hibáztatjuk ezért, hanem a rendszert. Ez a börtönpélda talán erőszakoltnak tűnik, de igazság szerint ma ugyanez a bohózat zajlik a még szabadlábon levők világában is.
Rosszul működik a parlament? Hát akkor számoljuk fel a parlamentet! Korruptak a politikusok? Hát akkor nem kellenek politikusok!
Romániában két választás is lesz az idén, a nyár elején önkormányzati, ősz végén parlamenti választások, és mindkettőnek rendkívül nagy a tétje az ország számára is, de számunkra külön is létkérdés, hogy a magyar érdekképviselet hogyan fog teljesíteni és utána pedig mit tudunk kezdeni a parlamentben, netán beleszólhatunk-e a kormányzásba. Mert eltréfálkozhatunk, hogy egy rosszhiszeműen alkalmazott törvénycikkely miképpen csinál professzort a félanalfabétából, de azt is észre kell vennünk, hogy ma Európának ebben a nyomorultabb felében a volt kommunista országok mind-mind azon munkálkodnak, hogy valamiképpen megkerüljék a demokratikus játékszabályokat.
Egyre többen látják már Romániában is hál’ istennek, hogy a néhány hónapja kitalált szakértői kormány, amelynek a jövő őszi választásokig el kell vinnie az országot, ugyancsak kijátszása annak, ami egy demokráciában elengedhetetlen: egy többségi parlamenti párt vagy koalíció és a kormány együttműködése konkrét, részletes kormányprogram alapján. Ma éppen nincs ilyen koalíció, a kormányprogram is csak néhány oldalas szándéknyilatkozat, és ennek látszólag csak – csak? – annyi a veszélye, hogy a kormány intézkedéseit nem ellenőrzi egy parlamenti többség.
Arról viszont senki nem beszél, hogy a fordítottja is éppen ilyen veszélyes, amikor a parlamentre sincs semmiféle mérséklő hatással a kormány. Választási évben ez azért kockázatos, mert ilyenkor jelennek meg az úgynevezett „választási ajándékok”. Minden kampányban „választási ajándéknak” számítanak a demagóg ígéretek, amelyekről mindenki tudja, hogy nem fognak teljesülni, de ugyanakkor, pártfinanszírozási szabályok ide vagy oda, folyamatos osztogatás is zajlik a kampányban, és a kulcstartó vagy golyóstoll semmi ahhoz képest, hogy lisztet, cukrot, étolajat, sőt falun műanyag vödröket és gumicsizmákat is osztogattak egyes pártok. Jó lenne megérteni, hogy a demokráciának vannak elengedhetetlen alapintézményei, és lejárathatjuk ezeket, elsősorban a parlamentet, akár úgy, hogy szavazógépezetté silányítjuk, akár úgy, hogy teljesen felelőtlenné tesszük, ez történik most nálunk.
Így vagy úgy, aki a többpártrendszert megkérdőjelezi, diktatúrára vagy anarchiára tör. Aminek egy elszabadult hajóágyúként viselkedő parlament is előhírnöke lehet.
Romániában tele van a szenátus és a képviselőház képtelennél képtelenebb törvényjavaslatokkal, és félő, hogy a kampányoló szenátorok és képviselők egy adott pillanatban elkezdik két kézzel megszavazni ezeket az eszement ötleteket. Mindenki azon töri a fejét, hogy mi módon nyerhetné el a „nép” tetszését, és az erdélyi magyar közéletben is erős az a vélemény, hogy minden pillanatban azt kell tennie a politikusnak, amit a „nép” akar, de senki sem gondol bele, hogy mi lesz a parlamenti bizottságokban már iktatott, de ma még a többség józan ítéletén fennakadó sok magyarellenes kezdeményezéssel, ha egyszer csak elkezdenek a román politikusok ebben az ügyben is a „nép”, vagy ahogy újabban mondani szokták, az „utca” hangjára figyelni.
Nem a romániai magyar „utca”, hanem a román „utca” hangjára. Anyanyelvű oktatás, magyarnyelv-használat, nemzeti szimbólumok használata, önkormányzatiság, bizony sok a vesztenivalónk. Nemcsak a választásoknak, hanem a választások előtti időszaknak is nagy a tétje ily módon. Másrészt pedig, ki tudja, amit szakértői kormányként legyűrtek a torkunkon, ezt a félig elnöki, félig miniszterelnöki-miniszteri rendszert, esetleg a választások után is működtetni próbálja az államfő, akkor pedig vajmi kevés esélyünk lesz arra, hogy ismét erős kormányzati pozícióra tegyünk szert. Ez sem lenne gond, ha látnánk más eszközöket az ismét egyre feszültebbé – vagy egyszerűen: rosszabbá – váló etnikumközi viszonyok rendezésére. De ebben a pillanatban erre nincs alternatíva.
Demokratikus Kelet-Közép-Európát akartunk negyedszázaddal ezelőtt, és úgy tűnik,
rohamléptekkel haladunk egy populista világ felé.
Ahol ismét a kevesek kezébe kerül a hatalom, ám ezt ravaszul a közvéleménnyel, az utca hangjával legitimálják ezek a kevesek. Többnyire úgy, hogy ők maguk manipulálják a közvéleményt, hol ilyen-olyan botrányokkal, hol a kormányzati öndicséretet megörökítő óriásplakátokkal.
Olvassuk Karinthyt! Például: „Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába… a kaput kiemelték… most átalakítják… nincs kapu… nem lehet bemenni… majd egy-két hét múlva…” Hát nem gyönyörű? Végül is nem úgy lehetne-e a legteljesebb mértékben megelőzni a demokrácia megsértését, ha felszámoljuk a demokráciát? Ahol nincs demokrácia, ott nem lehet megsérteni. És kész.
Markó Béla
nol.hu2016. január 25.
Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj negyedik alkalommal
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat 2016-ban is három kategóriában osztotta ki a Szövetség: Fekete Vince az irodalom, Molnár Levente az előadóművészet, Onucsán Miklós pedig a képzőművészet terén kifejtett tevékenységéért vehetett át kitüntetést.
Dimény Áron színművész laudációjában úgy vélekedik barátjáról, Molnár Levente színművészről – mindenki Kecskéjéről –, mint arról a konok, eltökélt és kitartó emberről, aki természetességgel tud jelen lenni az erdélyi és romániai két- vagy alkalmanként többnyelvű közegben, aki otthonossággal jelzi, identitása nem hátrány, nem béklyó, nem magasztos feladat, hanem lehetőség, jól használható adottság. Aki úgy véli, nem bezárkózni kell, hanem dolgozni, tenni, lenni. „Ikonikus figurája felejthetetlen, amint egyszerre szervez eseményt, egyeztet időpontot, irányítja munkatársait és sodorja cigarettáját a színház művészbejárata melletti kis irodában, a Tranzit ház oszlopa mellett, a Főtéren vagy a Tiff-ház teraszán, s szinte azt hihetjük, egyidőben van jelen mindenütt” – fogalmaz Dimény Áron. „Richard Unwin a brit The Art Newspaper egyik 2011-es számában a Kelet Európai régió 70-es-80-as éveinek művésznemzedékére a „rejtett nemzedék” szószerkezetet használta. A szintagmát, – amelyről első látásra úgy gondoljuk, hogy kizárólag a nyugati perspektívából történő szemlélés ihlethette – ha önkritikai konnotációkat társítunk hozzá, akkor maga a lokális „keleti” kulturális tér is magáénak vallhatja” – fogalmaz Angel Judit művészettörténész, aki méltatásában Onucsán Miklós képzőművészt ennek a generációnak a reprezentatív tagjaként emlegeti. Arról az emberről beszél elismerően, akinek tevékenysége a régió kortárs művészeti profiljának, a más régiótól eltérő specifikumának megrajzolásához segített hozzá.
Fekete Vince író laudációját írótársa, Lövétei Lázár László versbe foglalta. Íme egy részlet a „laudáló” költeményből:
Vince könyve
1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Vincénél, és Vince vala az Íge. Mármint Serény Múmia-ügyben. Ebben a Serény Múmiában akartam én is közölni, ezért kerestem meg Vincét holmi versekkel az Apáczai Csere János Líceumban, ahol Vince akkoriban helyettesítő tanár vala. És mondá Vince, hogy Köszi, s hogy ekkor meg ekkor mennék bé a Helikon szerkesztőségébe, ahol majd választ adand. És én bémenék, persze, miután megittam egy-két deci vodkát... 2. Valahogy így kezdődött a szerkesztő és a fiatal költő kapcsolata, ami aztán a csíkszeredai Boronában, a Két Góbéban, vagy éppen az Aranykapcában baráti költő–költő viszonnyá alakult. (…)
Az idén második alkalommal odaítélt életműdíjat Egyed Ákos történész vehette át.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az életműdíj átadását megelőzően kiemelte: a kultúra eltérő jelentéssel bír nemzetről nemzetre. „Tőlünk nyugatabbra lévő boldogabb, szerencsésebb nemzetek – azok, hiszen történelmük másképp alakult – nyugodtan elkülöníthetik az életet és a művet. Nem kényszerültek rá történelmük folyamán, hogy élet és mű között szerves kapcsolatot teremtsenek. Mi, ezzel szemben, rákényszerültünk” – hangsúlyozta.
„El lehetne-e választani Kölcsey műveitől, például a Himnusztól Kölcsey életét, azt, hogy ő közéleti ember, országgyűlési követ volt, vagy attól, hogy sokat tett hazája előrehaladásáért? El tudnánk-e választani Kazinczy életét költészetétől vagy nyelvművelő tevékenységétől? Folytathatnám Kós Károly példájával. Esetében az életpélda és a munkásság elválaszthatatlan. Vagy Bánffy Miklós esetében a közéleti tevékenységet az ettől függetlenül is jelentős munkásságtól? Mindezt nem lehet és nem is szükséges” – érvelt az RMDSZ egykori elnöke. A mai napon, a magyar kultúra napján hangsúlyosan el kell mondanunk, szeretjük kultúránk ezen sajátosságát, még akkor is, ha történelmünk kényszerített arra, hogy többet vállaljunk, mint magát az alkotást – tette hozzá.
Összegzésként rámutatott: az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a Kós Károly Akadémia Alapítvány az immár második alkalommal odaítélt, „Erdélyért” elnevezésű díjat olyan embereknek szánja, akiknek élete és műve szervesen támaszkodik egymásra. „Gratulálok Egyed Ákosnak, az ő életműve igazán példázza azt, hogy nem volt elegendő számára a könyvtárszoba, emellett közéleti szerepet is vállalt mindig” – zárta ünnepi beszédét Markó Béla.
„Elegendő lenne egy rövid sajtóhír, hogy Egyed Ákos életmű-díjban részesült, és minden olvasó vagy néző elismerően bólogatna: igen, a székelység történetének avatott kutatója, a 19. századi Erdély társadalomtörténetének elismert szakembere, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja joggal részesült e kitüntetésben” – vallja Sipos Gábor erdélyi történész a háromszéki születésű, a Székelyföld története iránt kiemelten érdeklődő akadémikusról, kutatóról. Gyorsan hozzáteszi, Egyed Ákos tucatnyi kötet, rengeteg tanulmány, több kiadást megért monográfiák szerzője, aki megérdemli, hogy méltányolják még korántsem lezárt munkásságát, de így is imponáló életművét: „ünneplésünk azzal válhat igazán teljessé, ha örömmel veszünk tudomást Egyed Ákos jelenlegi legfontosabb tudományos programjáról: székelyudvarhelyi kezdeményezésre születőben van a Székelyföld három kötetre tervezett, sokszerzős történeti monográfiája, amelyben oroszlánrészt vállalt szerzőként, szerkesztőként egyaránt. Adjon Isten sok erőt, egészséget a befejezéséhez és más tudományos tervei megvalósításához!” Közlemény
Erdély.ma2016. január 25.
Helyileg kezelhetetlen a helyzet – Hetében tartott terepszemlét az amerikai nagykövet
Bár minden bizonnyal felkészítették, hogy mi következik, az Egyesült Államok nagykövete aligha tudta, hova kerül, amikor elfogadta a romasegítő programokat futtató OvidiuRo Egyesület meghívását. Hans Klemm ugyan rezzenéstelen arccal ment, amerre vendéglátói terelték, de szemlátomást nehezen hitte, amit lát.
A rendkívüli mélyszegénységben élő hetei romákhoz látogatott Hans Klemm. A –10 fok ellenére ingben és vékony szvetterben vidáman szánkózó gyerekek, akik „nincs semmi baj, csak a lábam fázik” felkiáltással élvezték a tél szépségeit, kissé szokatlan látványt nyújthattak a diplomatának. Két viskóba is bement, az egyikben 12 gyereket nevelnek. Amikor a pár tagú küldöttség bevonult a házba, a többiek szó szerint nem fértek be.
Az OvidiuRo által létrehozott óvodában jobb a helyzet, fűtés van, tízórait adnak. Az ötven gyerek közül közel ötvenen állandóan ott vannak – tudtuk meg Bokor Attilától, a roma oktatásért felelős tanfelügyelőtől.
Az árapataki általános iskolában tett látogatáson kiderült: a maga 1050 tanulójával a megye legnépesebb ilyen intézménye. A helyszínen tartott megbeszélésen Leslie Hawke (a 2015-ben Oscar-díjra jelölt Ethan Hawke édesanyja), az OvidiuRo társalapítója létszükségletnek nevezte a roma gyerekek felzárkóztatását, és arra kérte a jelenlévőket: tegyenek javaslatokat ebben az irányban. Kovács László polgármester szerint a legsürgősebb az elektromos árammal való ellátás megoldása. Az, hogy csak olyan házba kötik be a villanyt, amelynek telekkönyve van, nem vezet sehová.
– Egy kábellel rácsatlakozik a szomszédra, az áramot úgyis elfogyasztja, csak számon sem lehet rajta kérni, és állandó baleset- és tűzveszély áll fenn – tapintott rá a lényegre a polgármester.
Dúló Szilárd iskolaigazgató az infrastruktúra hiányára panaszkodott. Elmondása szerint, csak úgy tudták elkerülni a három váltás bevezetését, hogy az orvosi rendelőben is osztályt rendeztek be.
Tamás Sándor szerint a legnagyobb bajt az átgondolatlan szociális közpolitika jelenti. A segélyezési rendszer éppen a legszegényebb réteget ösztönzi mind több gyerek vállalására, és ez olyan lavinaszerű szaporulatot jelent, amit sem helyi, sem megyei szinten nem lehet kezelni.
Rövid sajtónyilatkozatában az állomáshelyét tavaly ősszel elfoglaló Hans Klemm első lépésnek nevezte mostani „országjárását”, és elmondta: feladatának tekinti a gazdasági kapcsolatok javítását Románia és az Egyesült Államok között. A Székely Hírmondó kérdésére válaszolva, hogy tervezi-e a roma után a magyar közösség életével és gondjaival való megismerkedést, a nagykövet azt mondta: februárban visszatér Erdélybe, és más, magyarok lakta településekre is ellátogat.
Bár részletekbe nem bocsátkozott, Tamás Sándor elmondta: négyszemközti megbeszélésén felhívta a nagykövet figyelmét arra, hogy a kisebbségi jogok terén visszalépés tapasztalható, a Székely Mikó Kollégiumot visszaállamosították, és felvetette: a korábbi gyakorlathoz hasonlóan, az Egyesült Államok megbízottja működjön közre abban, hogy ismét érdemi román–magyar párbeszéd alakuljon ki Romániában.
Erdély András
Székely Hírmondó. Erdély.ma2016. január 25.
A polgármester és a rendőrparancsnok lemondását kéri az MPP Székelyudvarhelyen
Szombat hajnalban verekedésre és lövöldözésre került sor Székelyudvarhelyen. Az MPP az eseményeket követően a közbiztonság hiánya miatt Székelyudvarhely polgármesterének és rendőrparancsnokának lemondását kérik.
Tarthatatlan állapotok uralkodnak évek óta Székelyudvarhelyen, a közbiztonság terén. A Magyar Polgári Párt helyi szervezete elítéli az erőszak minden formáját. Megengedhetetlen, hogy évek óta – éjszaka vagy fényes nappal – verik az embereket a város területén az alvilág közismert figurái, akik háborítatlanul garázdálkodhatnak mindig tovább. Mivel az illetékes állami felelős személyek képtelenek uralni a helyzetet, a péntek esti történések is azt bizonyítják, hogy a polgárok élete és testi épsége továbbra is veszélyben forog.
Ezért kérjük Székelyudvarhely megyei jogú város polgármesterének és az állami rendőrség helyi parancsnokának azonnali lemondását, illetve az intézmény átvilágítását!
Közlemény. Erdély.ma2016. január 25.
Megmaradásunk kulcsa a földtulajdon (Háromszék Kultúrájáért Díj Egyed Ákosnak)
Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, hanem vigyázott is rá. Úgy tárta elénk, hogy azáltal megismerhetjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, hagyta, hogy levonjuk belőle a tanulságokat – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szombaton az olaszteleki Daniel-kastályban tartott ünnepségen, mely alkalomból átadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított, negyedik alkalommal odaítélt Háromszék Kultúrájáért Díjat Egyed Ákos történész-akadémikusnak.
Helyiek, barótiak, erdővidéki és sepsiszentgyörgyi tisztelők körében köszöntötte az ünnepeltet Imreh-Marton István, a művelődési központ igazgatója, majd a himnusz eléneklésével megkezdődött a méltatások sora. Tamás Sándor szerint Egyed Ákos Háromszék, 1848–49 című, 1978-ban kiadott első nagyívű munkáját minden gyermek kezébe kellene adni ma is, miként az ő édesapja tette, mert azt úgy írta meg, hogy azóta sem kellett változtatni rajta, nem kellett ’89 után sem átgondolni. A magyar kultúra napjára emlékeztetve Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja azt mondta, ezen a napon a himnusz születését ünnepeljük, mely himnusz a teljes magyar nemzet jelképe, az egész nemzet himnusza, a nemzet megtartó és erősítő szent éneke. Emlékeztetett, miként a kommunizmusban, ma is támadások érik az őseinktől kapott kultúránkat, „elég, ha csak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap nyelvi jogaink érvényesítése ügyében, mennyi teendőnk volt és van magyar és székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében”, és arra buzdított, ne féljünk elénekelni himnuszunkat, használni nyelvünket és nemzeti jelképeinket. Erdővidék büszke Egyed Ákosra, és Egyed Ákos is ragaszkodik Erdővidékhez – mondta Demeter László, aki maga is sokat köszönhet a történészprofesszornak, hisz egyetemistaként, majd Barótra hazakerülve is egyengette útját. Erdővidék Múzeumának vezetője hangsúlyozta: „Egyed Ákos kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső és szomorú korszaka, olyan eseménysor, amely mai napig is a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat és nemzeti öntudatunkat erősítheti.” Egyed Ákos életútját, munkásságát Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású kolozsvári egyetemi tanár méltatta. Kiemelte a szülőfalu, Bodos meghatározó szerepét, a szülők és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jelentőségét a történész életében, és sorolta azokat a kutatási területeket, amelyek Egyed Ákost foglalkoztatták és foglalkoztatják jelenleg is: a parasztság és a jobbágyrendszer élete, az 1848-as forradalom és szabadságharc Háromszéken és Erdélyben, a székely székek, a faluközösség és a székelység története, gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos élete és munkássága. Beszélt arról is, hogy 1989 után Budapesten, Debrecenben és Egerben volt egyetemi vendégtanár, 2002–2010 között az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöki tisztségét töltötte be. „Az ünnepelt történelmi időket ért meg, végigélte a történelem hol cselekvő, hol szenvedő alanyaként a tragikus XX. századot, hogy aztán az 1989-es fordulat után megújult erővel építse egyrészt saját életművét, másrészt pedig részt vegyen az erdélyi magyar intézményrendszer újjászervezésében.” A díjazott életútjának megismerését segítette Vígh Emese Séta Egyed Ákossal című portréfilmje is, amely a kutató történész mellett az embert is közel hozta a nézőhöz.
Az életműdíjat a háromszéki kultúra terén kifejtett több évtizedes kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta Egyed Ákos, amelyet Tamás Sándor adott át a díjazottnak. A kitüntetett megköszönte az elismerést, és kutatásai egyik legjelentősebb felismerését hangsúlyozta: „A székely történelem legfontosabb eleme a hadiszolgálat. A székelység ezzel vívta ki azokat a szabadságjogokat, amelyek 1848-ig, sőt, a XIX. század végéig részben megmaradtak.” Kiemelte a földtulajdon szerepét a székelység megmaradásában, és kitért 1848. március 15. jelentőségére. „Ez a nap a magyar polgári nemzet születésnapja, amikor a nemzet tagja lesz minden társadalmi réteg, és ebben az időszakban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek rendszerváltoztatást idéztek elő.” Lapunk kérdésére, hogy a székely történelemből mi az, ami máig a leginkább megszívlelendő, követnivaló, Egyed Ákos azt mondta: „A székely örökség, a földtulajdon a kulcs, és az a nagy kérdés, hogy ezt az örökséget, amely az anyaföldet jelenti, meg tudjuk-e tartani, van-e elég erőnk, elég akaratunk ahhoz, hogy megtartsuk. Ez egyik nagy feladatunk, ezáltal lehetünk méltók az elődökhöz, és a föld által tudjuk Székelyföldet és értékeit megtartani és továbbfejleszteni.” A Daniel-kastélyban tartott ünnepség a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget, a Balassi-kort idéző ének és hangszeres zene egyfajta történelmi visszapillantóként kapcsolódott a magyar kultúra napi eseményhez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 25.
Vendégnek nem a markát nézzük
Bajban levőnek minden segítség jól jöhet, ám érdemes fontolóra vennie, kitől remélhet valóban támogatást, és ki az, akinek udvarias mosolya üres gesztus csupán. Az amerikai nagykövet háromszéki látogatása – az időpont és helyszínválasztás egyaránt – jól jelzi, az Amerikai Egyesült Államok egyelőre nem kíván állást foglalni az erdélyi magyarság ügyében. Háromszékre jött ugyan, de kizárólag többségében román romák által lakott falvakat keresett fel, s bár ide hívták, a magyar kultúra ünnepére, Sepsiszentgyörgyön meg sem állt, Árapatakon „fogadta” a magyar elöljárókat.
A diplomáciában soha semmi nem véletlen. A nagykövet már Tamás Sándor tanácselnök szűk tízperces tájékoztatója előtt is pontosan ismerhette helyzetünket, hisz hetente, kéthetente hivatalába is eljutnak a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat sérelmeinket sorjázó levelei. Ennek dacára vagy éppen ezért mégis úgy döntött, kizárólag a roma kisebbség ügyeivel foglalkozik, melyek szintén sokkal inkább köthetőek az ország központosított kisebbségpolitkájához, mint a lokálishoz. Talán még fricskának is szánta: sírtok ti, de lám, a nálatok szerencsétlenebbekkel mit sem törődtök. Nehéz bármilyen pozitív üzenetet kihámozni Hans Klemm háromszéki villámlátogatásából, délibábkergetés lenne azt hinnünk, szereztünk egy amerikai barátot, támogatót. Mindezek után közvetítői segítségét kérni kissé fura, annál is inkább, mert nem volt sok köszönetünk a korábbi hasonló támogatásokból sem. A Project on Ethnic Relations kilencvenes évekbeli ügyködése több kárt hozott, mint hasznot, egyik főguruja, a román titkosszolgálatokkal is összefonódott Larry Watts nemrég megjelent visszaemlékezései jól tükrözik, sem 1989 előtt, sem azután nem vették komolyan a magyar jogsérelmeket, sokkal inkább elaltatni próbálták az elégedetlenkedőket, befogni a szájukat minél kevesebbel, és a román állam érdekeit képviselni. A három évvel ezelőtt Brassó-Pojánán újrakezdett hasonló tárgyalássorozat is megfeneklett, amikor börtönbe került az amerikai „barátok” legfontosabb összekötő embere, Viorel Hrebenciuc. Hogy hová vezetett volna? Találgatni lehet, de érdemes? Áltathatjuk magunkat, hogy változtak az idők, cserélődtek az emberek, ám a nagykövet mostani látogatása jól jelzi, eszük ágában sincs komolyan venni az erdélyi magyarság bajait. Nem tartanak tényezőnek, veszélyforrásnak sem, így figyelmükre sem vagyunk méltóak. Mindettől függetlenül minden lehető alkalommal újra és újra a világ elé kell tárnunk jogvesztő sérelmeinket, sorjáztatnunk a minket ért igazságtalanságokat. A megváltást nem sült galambként kell várni, magunknak kell érte még többet tennünk, sokkal okosabban, következetesebben, kitartóbban. Akkor talán kiérdemeljük többek közt az óceánon túli nagyhatalom figyelmét is.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 25.
Tíz éve önállósult Esztelnek
Emlékművet avattak tegnap délelőtt Esztelneken a település tíz évvel ezelőtti önállósulását ünnepelve.
A felső-esztelneki zárdatemplomban megtartott ünnepi szentmise után a tömeg a felújított községközpontba vonult, ahol felavatták és megszentelték Vargha Mihály és Dóczy András szobrászművészek térplasztikáját, amelyen a „Tiszteld a múltat, és éltesd tovább!” Kőrösi Csoma Sándor-idézet olvasható. Az emlékművet Esztelnek község 2005. évi, közakaratból történő újjászületésének, önállósulásának emlékére állította a község polgármesteri hivatala és helyi tanácsa. Elsőként Varga Attila, a község polgármestere köszöntötte a jelenlevőket, és idézte fel a tíz évvel ezelőtti önállósulást megelőző eseményeket, amikor Esztelnek és Kurtapatak önálló község lett. Kiemelte Baka Mátyásnak, a megyei önkormányzat akkori alelnökének a szerepét, aki nagymértékben támogatta, hogy Esztelnek visszanyerje az 1968-as megyésítés előtti önálló községi státusát. Az emlékművet Varga Attila polgármester, Domokos Ferenc alpolgármester és Vargha Mihály leplezte le, majd az emlékmű készítője szólt annak motívumairól, hangsúlyozva, nagy megtiszteltetés számára, hogy a község vezetősége kettejüket, őt és csíkszeredai szobrászkollégáját kérte fel az emlékmű elkészítésére.
Esztelnek egyik magyarországi testvértelepülése, Nyíradony város üdvözletét Kondásné Erdei Mária polgármester tolmácsolta, majd Ilyés K. Imre alsóesztelneki római katolikus plébános szentelte és áldotta meg az emlékművet. A közös ima és a magyar himnusz eléneklése után az ünneplők a tavaly pályázati pénzből felújított művelődési otthonba vonultak, ahol Varga Attila polgármester a helyi tanács döntése értelmében díszpolgári címmel tüntette ki Baka Mátyást, a megyei tanács egykori alelnökét mindazért, amit Esztelnek önállósulásáért tett.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 25.
Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 25.
Beke és Szőcs a fogságból üzent (Újabb szimpátiatüntetés Kézdivásárhelyen)
Szombat délután az idei negyedik, a kezdetektől számított huszonhatodik szimpátiatüntetésen alig hatvanan gyűltek össze Kézdivásárhelyen a Gábor Áron-szobornál. Ezúttal a könyékbeli településekről nem jöttek, ellenben képviseltette magát Erdővidék, Benkő Emőke, a Székely Nemzeti Tanács egyik alelnöke jött el Kézdivásárhelyre, hogy kifejezze együttérzését a vizsgálati fogságban lévő vármegyésekkel.
Mielőtt elindultak volna, Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi szóvivője szólt az egybegyűltekhez, feltéve a kérdést: kik a terroristák? Beke István és Szőcs Zoltán vagy azon személyek, akik hatalmukat kihasználva olyan törvényeket hoznak, melyek a mi elnyomásunkat, beolvasztásunkat segítik elő? Mi ez, ha nem állami terrorizmus? Azoknak kell bent sínylődniük, akik saját nemzetük, a székely nép igazát akarták, nyelvét és identitását védelmezték – mondotta többek között a vármegyések erdélyi szóvivője. Végezetül felolvasta Beke István és Szőcs Zoltán rácsok mögüli üzenetét. „Köszönjük a hitet, az együttérzést, az összefogást. Hisszük, hogy az igazságnak ki kell derülnie akkor is, ha egyeseknek jobban fáj, mint a hazugság. Dicsőség Istennek, aki zászlónkat vezeti! Zászlónkat megfogom, megmarkolom, harcomat megharcolom, szabadságomat elvették, de szívemet és hitemet soha!” – üzente a rendőrségi fogdából a HVIM erdélyi és kézdivásárhelyi elnöke.
Ezt követően a felvonulók rendőrségi és csendőri kísérettel vonultak végig a már megszokott útvonalon, a rendőrség, a bíróság és az ügyészség épülete előtt a két vármegyés szabadon bocsátását követelve. Miután visszatértek a főtérre, szokás szerint elénekelték himnuszainkat, és azzal váltak el, hogy január 30-án 16 órakor ismét találkoznak.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 25.
A gondolkodásmód adja a profi és amatőr közötti különbséget
Otthon a kultúrában mottóval négy tematikus év fogja össze a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa kezdeményezést: 2013-ban a Hang és szó évét, 2014-ben a Játék, 2015-ben a Hagyomány évét tartották, a sort idén a Kép éve zárja. Ennek szerves része a film világa is, ezért szabadidős rovatunkban ezzel az ágazattal foglalkozunk – nyilván, a teljesség igénye nélkül, hiszen a téma könyvtárnyi kötetet is megtölthetne. Az érdeklődés viszont nagy, rengetegen próbálnak filmezni felvevővel, telefonnal, fényképezőgéppel is. A kérdéskört a sepsiszentgyörgyi származású, Brassóban élő, de magát európai polgárnak és utazónak valló Kelemen Andrással boncolgattuk. Ő amatőr filmesként határozza meg magát, de a műhelyéből kikerülő képsorok szakmai elhivatottságot mutatnak, főként a természetfilmezés terén.
Első kérdésünkkel azt firtattuk: Mi a különbség profi és amatőr filmes között? – Lényeges eltérések vannak, amelyeket nem csak a felszerelés, a technika vagy a filmes életkora ad. Vitathatatlan, vannak idős filmesek, akik egész életükre megmaradnak az amatőr szinten, ugyanakkor huszonéves fiatalok a profik világába léphetnek. Én azt hiszem, a két csoport közötti különbséget a gondolkodásmód adja. Az örök amatőr egész életében arra vár, hogy majd valaki felfedezi őt. Ez téves. Csak azt fogják felfedezni, aki valami különlegeset nyújt, olyant alkot, amire mások nem is gondolnak. Az örök amatőr állandóan feltételhez köti fejlődését. Ha majd lesz egy jó kamerám, ha majd ez vagy az történik...
Tehát az első feladat az amatőr gondolkodásmód legyőzése. Azokból, akik képesek ezen túllépni, lesznek a profik – azzá válnak maguk által. A leggyakoribb hiba, amikor az amatőr arra vár, hogy egyszer majd profi lesz. Általában belőlük lesznek az örök amatőrök. Sokan arról álmodnak, hogy majd felfedezik őket, vagy valami nagy lehetőséghez jutnak. Jelzem, senkit nem fedeznek fel, és szinte kizárt, hogy nagy lehetőséget kapjon. Ebben még véletlenül se ringassa magát senki, mert nagyot csalódik. Azaz felfedezhetnek, de csak akkor, ha „könnyen észrevehető vagy”. A másik hiba, amikor valaki különböző mondvacsinált, a távoli semmibe vesző pontokat határoz meg a továbblépés útjának. Majd ha ez, majd ha az történik, ha lesz rá pénz, akkor készíti el élete nagy alkotását. Ez nem igaz, egyetlen világhírű filmes sem így kezdte. A fejlődéshez munka kell, elkötelezettség, ez akkor is érvényes, ha valaki csak a maga szórakoztatására filmez. – Világhírű filmesekről beszélsz, ők forgatókönyvek alapján dolgoznak. Szükség van erre egy családi filmhez, mondjuk, egy esküvő filmezéséhez is?
– Igen, a forgatókönyv a filmezés alapja. Ha nem is írjuk le, ott kell lennie a fejünkben, aszerint kell dolgozni, a véletlenszerű filmezés biztosan sok hibát hoz, még egy esküvői felvétel esetében is.
– Csak profi felszereléssel lehet jó filmet készíteni?
– Ez téves gondolat. Megvan a verseny a filmkészítők között, szeretnek gépeikkel dicsekedni, szívesen használnak bonyolult technikai kifejezéseket. De ettől még nem biztos, hogy jó lesz a felvételük. Sok új alkotásnak nincs olyan sikere, mint harminc, negyven évvel ezelőtti, kezdetleges technikákkal készült filmeknek.
– Mit tanácsolsz a technika kiválasztásához?
– Ma már lényegében mindenki rendelkezik filmfelvevővel, erre szinte minden telefon, fényképezőgép alkalmas. És sok esetben jó minőséget produkálnak. Én azt mondom, a kezdéshez nem kell méregdrága felszerelés. De ha valaki szakosodik, például természetről, vadakról akar filmeket készíteni, elengedhetetlen egy bizonyos szintű felszerelés, ami mellé nyilván a szakmai tudás is szükséges. Sőt, ebben az esetben a vadvilágról is sokat kell tudni, ismerni kell az állatok viselkedését, nem utolsósorban az álcázási lehetőségeket. A vadat általában távolról lehet nyugodtan filmezni, szükségünk van tehát egy stabil állványra és olyan objektívre, mely minőségi romlás nélkül teljesíti a nagy távolságra való filmezés követelményeit. A vad nem a napfényben, inkább hajnalban, estefelé hagyja el rejtekhelyét. A gyenge fényviszonyok újabb kihívást jelentenek. Teljesen más a helyzet például a sportesemények filmezésénél. Az esküvők filmezését kimondottan sokan kedvelik, és gondolják, hogy értenek is hozzá. Meg kell nézni az ilyen felvételeket, bizony látszik, hogy a filmes meggondoltan dolgozott-e. Azt hiszem, pontosan kell ismerni az esküvő menetét, a helyszíneket, mindig a megfelelő pozícióban kell elhelyezkedni, és még arra is gondolni, hogy a vendégseregből lehetőleg mindenki megjelenjen egy-egy filmkockán.
A mondás Andy Vajnától származik – még a nyolcvanas évek közepén-végén nyilatkozta ezt –, és nagyon illik az amatőr filmesekre is. Megkérdezte tőle egy újságíró, hogy mi a különbség a magyar és az amerikai filmesek között. Erre azt válaszolta: az amerikaiak két évig gondolkodnak és két hétig filmeznek, a magyarok két hétig gondolkodnak és két évig filmeznek.
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)