udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
6975
találat
lapozás: 1-30 ... 6841-6870 | 6871-6900 | 6901-6930 ... 6961-6975
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2016. október 8.
Párttámogatások
PÁRTTÁMOGATÁSOK. 2006 és 2015 között összesen 10 581 621 lejt, mai árfolyamon 2,37 millió euró adományt kapott az RMDSZ jogi és magánszemélyektől, ezzel a hetedik a párttámogatási listán – derül ki egy összesítő adatbázisból, amelyet a Wholi nevű, londoni székhelyű adatelemző cég készített. A kilenc év alatt kapott adományok összege nagyjából a felét teszi ki annak a mintegy 4 millió eurós éves támogatásnak, amelyet az RMDSZ a román államtól kap a romániai magyar közösség nevében. Az adatbázis szerint a legtöbb adományt a hajdani, azóta az NLP-vel egyesült DLP kapta, kilenc év alatt összesen 95 096 490 lejt, azaz 21,3 millió eurót. Az SZDP ennek szinte csak a felét, azaz 58 693 566 lejt (13,14 millió eurót), míg az NLP 23 811 685 lejt (5,33 millió eurót). Az összes párt magánszemély-támogatói közül Verestóy Attila szenátor, az udvarhelyszéki RMDSZ elnöke a legbőkezűbb, ő 2007 és 2014 között 677 224 lejt (több mint 151 ezer eurót) adományozott az RMDSZ-nek. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. október 8.
Tisztelgés a Kézdiszékről elhurcoltak emléke előtt (Hiánypótló könyv a nagy háborúról)
Az akadémiai körökben szokatlan, szubjektív megközelítés, módszertan, illetve az összegyűjtött és alaposan felhasznált forrásanyag adja az értékét Tóth László kézdivásárhelyi újságíró csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban bemutatott Kézdiszék 1916 írásban és képekben. Emlékek az első világháborúról című kötetének – hangzott el az igen keveseket vonzó rendezvényen. A szerző részletesen foglalkozik a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő román hadüzenettel, illetve betöréssel. Az alapos adatgyűjtés és a gazdagon illusztrált kötet hátterében személyes indíttatás is áll.
A kiadványt Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum történésze mutatta be, aki bevezetőként a közemlékezetben a Nagy Háborúként megmaradt első világégésről szólt, mintegy keretbe helyezve a könyvben leírtakat, bemutatott korabeli hivatalos és személyes beszámolókat, naplójegyzeteket. Emlékeztetett: ez volt az első olyan fegyveres konfliktus, amely szakított a korábbi, évszázadokig alkalmazott haditechnikával, stratégiával, viszont mindez egy elavult hadvezetési mentalitással párosult, ami több esetben a harctéren tragikus eseményekhez vezetett. Az első világháború volt ugyanakkor az, amely a hátország gazdasági és demográfiai erőforrásait is teljes egészében igénybe vette. Korábban soha nem történtek ilyen mértékű besorozások, illetve a véráldozat is hatalmas volt. A hadigépezetek fenntartása addig nem tapasztalt mértékben terhelte meg az államok gazdasági életét is – részletezte Tóth-Bartos András. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1914–1918 közötti eseményeket sokáig csak a haditörténések szempontjából elemezték, kutatták, a hátországokról megfeledkeztek. A francia társadalomtörténeti kutatók voltak az elsők, akik vizsgálni kezdték a harctéri eseményeknek az egyénre, a közösségre kifejtett hatását. Azok számára, akik megélték ezeket az eseményeket, a háborús tapasztalatok továbbra is a mindennapjaik része maradt, ezért igenis, figyelmet kell szentelni mindazon személyes traumatikus emlékeknek, a szorongásoknak, megélt szörnyűségeknek, egyéni szinten vizsgálni kell ezeket – jelentették ki a kutatók. Ugyanők megállapították: ha az egyéni traumák nem kerülnek feldolgozásra, ezek könnyen beépülnek a kollektív tudatba, majd a közösség radikalizálódásához vezetnek, amint azt a két világháború közötti események be is bizonyították. Tóth László kötete pontosan ezt az egyéni szintről történő megközelítést tartalmazza, egy év eseményeit dolgozva fel három nagy fejezetben, a hangsúlyt a román hadsereg betörésére fektetve – ismertette Tóth-Bartos András.
A fejezetek különböző szemszögből igyekeznek bemutatni a közhangulatot, az eseményeket – így míg az első Kézdivásárhely szürke hétköznapjaiba nyújt betekintést, a helyiek életébe (amelyre már egyre erősebben rányomja bélyegét a háború, munkaerőhiány, közellátási problémák, stagnáló gazdaság formájában, amit súlyosbítanak a frontról érkező aggasztó hírek is). A második kimondottan a térséget katonai szempontból teljesen felkészületlenül érő augusztus 27-ei román hadüzenetre és a pár órán belül bekövetkezett betörésre koncentrál, elsősorban a helyiek írásban lejegyzett visszaemlékezésein keresztül tolmácsolva a történéseket (ide értve a Székelyföldről megindult menekülési hullámot is). A harmadik pedig a román hadsereg visszaszorítását ismerteti. Tóth-Bartos András a források tekintetében elmondta: a szerző a korabeli helyi és országos sajtóban megjelentekre, illetve a fellelhető visszaemlékezésekre, valamint a korabeli beszámolókra, naplójegyzetekre alapozott. Külön értéket képvisel ugyanakkor, hogy Tóth László végigjárta a kézdiszéki plébániákat, és az ott őrzött iratok révén további adatokat próbált gyűjteni a román betörésről. Ezáltal a történészszakma számára is eddig részben ismeretlen forrásanyagot tárt fel. Említésre méltó, hogy a kötet végén a térségben fellelhető háborús emlékművek jegyzéke is megtalálható, illetve a szerző névjegyzéket készített a hősi halottakról. A történész zárszóként megjegyezte: Tóth László műve nem követi az akadémiai körökben elfogadott módszertani szabályokat, illetve, mivel nem szakemberről van szó, más elvárásokat is lazábban kezel, de pontosan ez a szubjektív összetevő adja a könyv egyik értékét, amint az is, hogy nem igyekszik mély elemzésekbe bocsátkozni a közzétett információk kapcsán, „hagyván, hogy a források beszéljenek helyette”. Tóth László a könyv megírásának előzményeiről szólt. Pár évvel ezelőtt került a kezébe egy olyan gyászjelentő, mely 85 kézdivásárhelyi református polgár nevét tartalmazta. Őket a betörést követően hurcolták el a răducăreni-i fogolytáborba – összesen több mint száz embert –, és mindössze egyharmaduk került haza. Emellett egyik nagybátyja az 1916-os menekülés közben halt meg betegségben, illetve felesége dédnagyapja is azon elhurcoltak között volt, akik nem tértek vissza. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy emléket kellene állítani ezeknek az embereknek, mivel az elhurcoltakról nem igazán születtek eddig írások, amint arról sem, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük nekik, illetve a kézdiszékieknek a betörés idején. Tóth László hozzátette: igyekezett olyan visszaemlékezéseket is belevenni a kötetbe, melyek rálátást biztosítanak mind a román, de a német és az osztrák–magyar hadsereg katonáinak viselkedésére, jellemére is. A könyv kiadását egyébként sikerült jól időzíteni, pontosan száz évvel a betörés után, idén augusztus 27-én került ki a nyomdából – tette hozzá.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. október 8.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. október 8.
Táncház okostelefonon (Beszélgetés KELEMEN LÁSZLÓval, a Hagyományok Háza főigazgatójával)
A hagyományőrzés tapasztalatait és technikáit átadó hálózat létrehozására készül a Kárpát-medence országaiban a Kelemen László vezette budapesti Hagyományok Háza. Az egykori táncházzenésszel, mai intézményvezetővel arról is beszélgettünk, hogyan veszítette el a szintetizálás képességét az első táncoktatói nemzedék.
– Izgalmas nyara lehetett, egy ideig úgy hírlett, hogy másik intézménybe olvasztják be a Hagyományok Házát...
– Valóban így volt, de maradjunk a nagyon kedvező végkimenetellel. Amúgy is azt tartom, hogy a Hagyományok Házát nem megszüntetni kell vagy beolvasztani, hanem olyan nemzeti intézménnyé emelni, mint például az Operaház.
– Ha már így alakult: most már egyértelműen a fejlesztések kerülnek az előtérbe? Mint például a Hagyományok Házának erdélyi terjeszkedése?
– Mindjárt az elején javaslom, hogy felejtsük el a terjeszkedés kifejezést. Nem kiterjeszteni akarjuk a Hagyományok Házát Erdélyben, hanem azt a tudást szeretnénk átadni, amely az elmúlt hatvan év során felgyűlt Magyarországon a hagyományápolás terén. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi változásai következtében szerte a Kárpát-medencében a magyar közösségek kezdik levetni régi szokásaikat, a tudás, a folklór már nem öröklődik apáról fiúra, mint korábban. Ha már így történt, gondoskodnunk kell zenei-táncos anyanyelvünknek valamilyen szervezett formában való átmentésén. Ennek Magyarországon jelentős hagyománya és tapasztalata van, ezt szeretnénk átadni erdélyi barátainknak. Semmiféle felsőbbrendűség nem akar ezáltal megnyilvánulni, az okos embernek viszont érdemes más tapasztalatából tanulnia. Hagyományok Háza-tudásexportban gondolkodunk, de eszünk ágában sincs embereket is exportálni. Viszont meg akarjuk találni azokat a szervezeteket, amelyek képesek az általunk „szabadalmaztatott” szabvány átültetésére, alkalmazására. – A standardok azonban bizonyos szervezeti struktúrák létét feltételezik. Léteznek ezek a Kárpát-medencében? – Igen, léteznek, mindenekelőtt a táncházmozgalomnak köszönhetően, és elsősorban civil szervezetek formájában. Erdélyben többnyire működnek még a hajdani Népi Alkotások Házának utódai is. Többek között ezekkel szeretnénk együtt építkezni minél több helyszínen, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában. – Milyen rendszerben tervezik működtetni ezt a magyar költségvetésből finanszírozott hálózatot? – Három tevékenységi körben gondolkodunk. Egyik a programszervezés, ahol roppant fontos lesz az elosztásos szemlélet, az oda-vissza „forgalom”, illetve a helyi rendezvények szervezése. Nagy jelentőséget tulajdonítunk a helyi archívumok megszervezésének, hogy az adott régióhoz tartozó anyag könnyen elérhető legyen. És ami kiemelten fontos: mindez szaktanácsadással kísérve, azaz megszemélyesítve, nem pedig sima internetes elérhetőséggel. A harmadik kör az élő hagyományátadás megszervezése lesz rendszeres tanfolyamok, kurzusok révén. A Hagyományok Háza jól kicsiszolt, kialakított kurzusokkal rendelkezik népzene, néptánc, mesemondás, kézműves mesterségek témakörökben, szívesen átadjuk, honosítjuk ezeket.
– A legendás táncmester, Novák Tata szerint a magyarországi iskolarendszer jó táptalaja és hordozója volt ezeknek a tevékenységeknek. Az elcsatolt területeken megtalálták már a kályha sarkát, ahonnan el lehet indulni?
– Mi a módszert akarjuk magunkkal hozni, a helyi folklóranyag ugyanis mindenütt elsőbbséget élvez. Délvidéken például csak akkor jövünk elő gyimesi táncokkal, ha egy bizonyos kurzusnak a Kárpát-medence táncos öröksége a témája. Mindenütt adott a táptalaj, miután Pál István „Szalonnáék” néhány év alatt már Kárpátalján is kialakítottak egy több száz fős kemény magot. Erdély abban élvez továbbra is egyfajta elsőséget, hogy a fantasztikus népzenei és néptáncörökségünk nagy része továbbra is Erdélyből származik. Ebben persze jelentős mértékben benne van, hogy anno Novák Tata nem máshová, hanem Székre indult gyűjteni, de az kétségbevonhatatlan, hogy erdélyihez fogható néprajzi gazdagság sehol máshol nem lelhető fel. Amúgy a helyi tanácsadók felkérésének szakaszában vagyunk, az ő feladatuk lesz megtalálni a programok lebonyolítására alkalmas helyi embereket. A tényleges indulást 2017-re tervezzük.
– Léteznek ma sürgősségek az értékmentésben?
– A mi munkánkban az az elsődleges, hogy valamennyi szolgáltatásunkat elérhetővé tegyük a fiatalok számára. Amióta a táncház kiszakadt a természetes falusi környezetéből, a városi fiatalok mozgalmává vált. A Hagyományok Házában ma azt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak, hogy a gyűjtéseinket akár okostelefonon is hozzáférhetővé tegyük. Szeretnénk, ha elérhetővé válna az online népzenehallgatás, néptáncnézés, meggyőződésem, hogy hatalmas érdeklődés övezné. Ezek a szolgáltatások a tanításban is nagy segítséget nyújthatnak, ezért aztán sürgős technikai-tartalmi kihívással állunk szemben. Szakmai oldalról meg az a feladatunk, hogy bővítsük az intézmény ernyője alá vont tevékenységi köröket, amelyeket élő hagyományátadás révén szeretnénk továbbítani. Ilyen, eddig még be nem cserkészett terület például a népi gyógyászat. Merthogy ebben is a végső órához közeledünk, az utolsó füvesemberek élnek közöttünk. Jómagam is ismerek ilyen asszonyt a szülőfalumhoz, Gyergyóditróhoz közel, Orotván.
– Amúgy hogyan sodródott ilyen messzire a Gyergyói-medencétől?
– Tehetségkutatók fedeztek fel annak idején, tízéves koromtól „janicsárként” nevelkedtem a marosvásárhelyi művészeti líceumban. A népzenével való találkozásom ugyan folyamatos volt, már diákkoromban is kerestem a táncházas kapcsolódásokat, kalákás rendezvényekre jártam, mégis egy 1980-as találkozás jelentette a katartikus pillanatot. A zeneakadémiára való sikeres felvételim után futottam össze Tötszegi András „Cucussal”, a kolozsvári táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, kérdezte, a diplomázás előtt álló, a kihelyezés után minden bizonnyal Kolozsvártól messze kerülő néhai jó barát, Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben? – Márpedig a szakértők szerint az éveken át klasszikus hegedűt tanuló számára nem puszta elhatározás a brácsázásra való áttérés...
– Messze nem, és brácsám sem volt, mondtam is Cucusnak, mire ő rávágta, semmi gond, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. A legendás néprajzkutató szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, és egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, beletettük a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő gyimesi tánctáborba. Eldőlt a sorsom. – A Kallós mellett töltött évek, a közös gyűjtések, zenélések ma már az emlékek tárházát gazdagítják. Egyáltalán: van még mit gyűjteni?
– Meggyőződésem, hogy van, de bármennyire is hihetetlen, ma is akadnak, akik megpróbálják megakadályozni. A tölgyesi kultúrház igazgatónője például 2015 tavaszán nemkívánatos személynek nyilvánított, szerinte lopjuk a román kultúrát. A falujárás azonban többnyire zavartalan, és egyre több az olyan fiatal, aki a bartóki útmutatás értelmében fontosnak tartja beszívni a helyszín levegőjét. Az oktatás ma mindennél fontosabb, a következő lépés pedig a szakembereknek a falvakba való visszajuttatása. Mert mindenütt alakulnak az amatőr együttesek, csak épp szakember nincs, aki vezesse őket. Az első nemzedék ugyanis csak lefelé nézett, közben meg valahol, valamikor elveszítette a művészi szintetizálás képességét. És mivel csak az eredetire figyeltek, a feldolgozások terepét átengedték a kutyaütőknek. Márpedig a szakmai tudás megszerezhető, a zsenialitás az, ami kevésbé. – Kárpát-medencei hálózat létrehozása, a Hagyományok Házának otthont adó Budai Vigadó felújítása, illetve az azzal járó költözés, a szétszórt működés összehangolása: van még ideje zenélni? – Jóval ritkábban, mint szeretném, pedig a boldog muzsikálásba merítkezés mindennél többet ér. Most más feladatoknak kell eleget tennem, de ha lehetőségem nyílik, mindig belevetem magam a táncházi zenélés forgatagába.
KELEMEN LÁSZLÓ
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért-díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától igazgatója. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. október 8.
Beszélgetés és könyvbemutató a Bernády Házban
Ceausescutól Constantinescuig
A magyar–román viszony a mélyponttól az alapszerződésig volt a témája Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány volt külügyminisztere, volt washingtoni nagykövet és Markó Béla, az RMDSZ szenátora, volt elnöke közötti beszélgetésnek szerda délután a Bernády Házban.
A beszélgetés elején Markó Béla elmondta, külügyminiszterként ismerte meg Jeszenszky Gézát, aki történészként részese volt Magyarország nagy történelmi pillanatainak. Felvezető kérdése a ’89 utáni időszakra vonatkozott, amikor az Antall-kormánynak – minden előzmény nélkül – ki kellett alakítania külpolitikáját és szomszédságpolitikáját. Kérdése arra vonatkozott, hogy a volt külügyminiszter hogyan látja utólag, illúziónak bizonyultak-e az akkor kialakított politikai elvek, a magyar–román megbékélés?
Jeszenszky szerint ez illúzió volt, mert nehéz volt egyszerre építeni, és elérni, hogy a határon túli magyarok elégedettek legyenek nemcsak a gazdasági, hanem a jogi helyzetükkel is. Természetellenesnek nevezte, hogy a hivatalos politika nem állt ki a határon túli magyarok mellett. Legfontosabbnak a megmaradást nevezte, ez volt az Antall- kormány politikájának az alapja. Véleménye szerint illúzió, elszalasztott volt a ’89 december – ’90 január, amikor megtörtént a csoda, hogy a magyarok nem fegyverrel jöttek Erdélybe, hanem segélycsomagokkal, és érzelmileg is lehetséges lett volna a megbékélés. Hogy nem valósult meg, az kizárólag az akkori román politikai vezetés bűne volt. Kifejtette, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok mindegyike ezen dolgozott, de a megvalósuláshoz szükség lenne a román fél készségére is.
Markó a továbbiakban a ’89-es eufóriát követő román ellenreakcióra tért ki, és arra várt választ, hogy vajon volt-e alternatívája az akkori magyar külpolitikának, ami a határon túli magyarokat illeti. Jeszenszky úgy látta, hogy az akkori kormányok azt gondolták, hogy ha kevesebbet beszélnek a kérdésről, és szerződéseket írnak alá, akkor a szomszéd országok vezetése megenyhül, és magától ad jogokat a magyaroknak. Ez azonban nem történt meg, ami javulás történt, azt az RMDSZ vívta ki a politikájával.
Jeszenszky szerint a kiút az lehet, ha nemcsak a politika, de minden egyén tesz valamit az előrelépésben. A romániai visszarendeződési tendenciáról szólva úgy gondolták, hogy egy erős, tekintélyes Magyarországra lenne szükség, egy jobban működő magyar gazdaságra. Mert minél jobb Magyarország gazdasági pozíciója, annál hatékonyabban tud fellépni a határokon túl élő magyarok érdekében. Szorgalmazni kell a "kinyújtott kezet", ha nem fogadják el, a világ elé kell tárni.
Kísérlet a trianoni trauma orvoslására
A találkozón ugyanakkor bemutatásra került Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédságpolitikája a rendszerváltás éveiben című könyve. A kötet az Antall-, majd a Boros-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be. Szó van benne egyebek mellett a visegrádi együttműködés sikereiről, a horvátokkal történt történelmi barátság helyreállításáról.
A találkozó végén a szerző dedikált.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)2016. október 8.
A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk"
Hatvanéves a Maros Művészegyüttes
Hatvan éve, 1956 őszén alakult az ország egyik legjobb hivatásos néptáncegyüttese, a Maros Művészegyüttes – akkoriban Állami Székely Népi Együttes néven, 134 taggal. Az együttes nevét 1959-ben Állami Ének- és Táncegyüttesre változtatták, 1970-től a marosvásárhelyi filharmónia égisze alatt működött tovább, ugyanezen évtől már Maros Művészegyüttes néven. Az intézmény 1980 májusától vált önállóvá, nevét mindmáig megtartotta. Ahogyan történetének töretlenségét is, hiszen bárhová is tartozott az elmúlt évtizedek alatt, koncepciója mit sem változott: a néptáncot, a népzenét kívánta magas művészi színvonalon népszerűsíteni, a különböző erdélyi régiók és nációk táncait, népszokásait bemutatni, azokat megőrizni és közismertté tenni. Az elmúlt évek alatt mindezek mellett pedig új területekre is merészkedni – a művészegyüttes utóbbi bemutatói között akadt nem egy táncszínházi produkció és rockballada is, az intézménytől megszokott és elvárt magas művészi színvonalon.
Az idei hatvanadik évforduló méltó ok az ünneplésre, és ezen ünneplés nem is maradt el: október 3-a és 9-e között gazdag programú eseménysorozat keretében emlékeznek a kezdetekre, éltetik a jelent és alapozzák meg a jövőt. A rendezvények között megtalálhattuk az együttes tagjai által felkészített, magyar és román műkedvelő népi együttesek produkcióit, találkozást és beszélgetést az együttes egykori, mai és soron következő tagjaival – Novák Ferenc "Tata" Kossuth-díjas koreográfus moderálásával –, illetve azok közös előadását, ősbemutatót, majd végszóként ünnepi gálaestet a Kultúrpalota nagytermében, a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával közös szervezésben. Mindezekről már korábban hírt adtunk, így csupán egy, de jelentős kérdést intéztünk Barabási Attila Csabához, a Maros Művészegyüttes vezérigazgatójához: túl a nyilvánvaló rendezvényeken, mit jelent számára, illetve az intézmény számára ez az évforduló? Milyen jelentést hordoz, milyen üzenetet rejt a ma és az eljövendő idő nemzedékeinek?
– Nekem elsősorban megtiszteltetés, hogy az együttes hatvanadik évfordulóján én vezethetem az intézményt, hogy a kollégákkal közösen megszervezhettük ezt az évfordulós rendezvényt – megtiszteltetés és hatalmas felelősség. Az együttes 1956-ban alakult ugyan, de a rendszerváltást követően én vagyok az első magyar nyelvű vezérigazgatója, a mostani program pedig gazdagabb, mint az ötvenedik évfordulón szervezett rendezvény-sorozat, amelyben aligazgatóként vettem részt. Büszke vagyok az együttes minden tagjára, büszke vagyok arra, ahogyan hozzájárulnak a népi kultúra terjesztéséhez. És büszke vagyok arra is, hogy nemcsak táncosként állják meg a helyüket, nemcsak a színpadon tevékenykednek, nemcsak az előadásokon láthatjuk őket, hanem oktatással is foglalkoznak. A népszerűsítéshez a színpadon kívül végzett munka is hozzájárul, Maros megyében pedig elég sok fiatal érdeklődik a népzene, a néptánc iránt. Ez a kollégáinknak, a táncosainknak is köszönhető – igen sok helyi műkedvelő együttest irányítanak különböző településeken. Az ezen együttesek előadásaiból álló estünkre idő hiányában csak tíz csoportot hívhattunk meg, holott sokkal többen vannak.
Az oktató és nevelő jellegű tevékenység mellett a Maros Művészegyüttesnek hatalmas múltja van, olyan története, amelyről nem egy, de akár hetven könyvet is lehetne írni. A múlt rendszerben mi voltunk az egyetlen hivatásos népi együttes – ma már szélesedett a kínálat, az országban öt hivatásos magyar tánccsoport létezik, de mi változatlanul az ország élvonalához tartozunk. Ezt a különböző premierek, fesztiválfellépések, vendégjátékok, kritikák és díjak is igazolják. Mindkét tagozatunk, mind a magyar, mind a román nagyon felkészült táncosokból áll, és hatalmas figyelmet fordítunk az utánpótlásra, mert a jövőt nekünk kell magunknak megalapoznunk. Csak akkor fog élni az együttes, ha lesz, aki folytassa a munkát, és úgy tűnik, az utánpótlás-probléma nálunk megoldódott. Az általunk e célból létrehozott Napsugár együttes immár 23 éve létezik, egykori tagjai közül sokan ma nálunk táncolnak. Akik pedig nem, akikből például tanárok, orvosok vagy akár mesteremberek lettek, azok gyerekeiknek adják tovább a népzene és a néptánc szeretetét. A múltból táplálkozunk, a jelent átéljük, a jövőt biztosítjuk. Ez a mottónk, amelynek helyességét az együttes újból felívelt népszerűsége is mutatja. Olyannyira, hogy a vasárnap esedékes gálaestünkre már egy héttel ezelőtt minden jegy elkelt – válaszolta Barabási Attila Csaba vezérigazgató.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)2016. október 8.
Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)2016. október 8.
Marosvásárhelyi szobrászok Budapesten
Városunkban élő és alkotó és innen elszármazott szobrászművészek alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 30-án Budapest XVII. kerületében, Rákosmentén. A Laborcz Ferenc Szobrászműhely Alapítvány szervezte esemény színhelye a B. L. Terem és szabadtéri környezete. A tárlat a XVIII. Szobor és szobrászrajz, valamint a XI. Szabadtéri kiállítások elnevezésű sorozatok eseménye. Dr. Beke László művészettörténész nyitotta meg. A marosvásárhelyi kötődését időről időre jelentős rendezvényekkel jelző budapesti szobrász házaspár, Benedek József és B. Laborcz Flóra munkái mellett a meghívott kollégák, Kiss Levente, Gyarmathy János, Sánta Csaba, Makkai István, Veress Gábor Hunor, Gheorghe Muresan, Diénes Attila, Székely János Jenő és Zagyva László művei láthatók az október 30-ig nyitva tartó kiállításon. Népújság (Marosvásárhely)2016. október 8.
Október 6. a Pécskai 2-es Számú Általános Iskolában
Emlékműsor gyertyákkal, harangszóval
Több évtizedes hagyományt követve, csütörtökön délelőtt 11 órakor a magyar iskola 33 diákja előadta emlékműsorát az aradi 13 vértanú tiszteletére iskolatársak, pedagógusok és néhány családtag előtt.
Dicséretükre váljék a részvételi szándék és kitartás a felkészülésben, hiszen nem emlékszünk rá, hogy valaha ennyi gyermek vállalkozott volna iskolai előadásra. A pedagógusok számára Istennek hála, bizakodásra ad okot a sok ügyes gyermek.
A felvezetőben kihangsúlyoztuk, ez a nap gyásznap, hiszen az 1848–49-es magyar szabadságharc leverésének szégyenteljes, véres záróakkordja volt ezelőtt 167 évvel. Olyan emberek vállalták a hősi, mártírhalált, akik közül többen nem is magyarok voltak, de csatlakoztak a szabadság nevében a magyar forradalomhoz. A 13 aradi vértanú példaképül áll minden magyar előtt áldozatkészségükkel, kitartásukkal.
A jelenlévők tanúi lehettek a hadbíróság igazságtalan ítéletének, a vértanúk méltóságteljes, utolsó szavainak, a feleségeknek írt utolsó leveleikbe foglalt gondolatoknak. Gyertyákkal, harangszóval és magyar himnusszal tettük magasztossá, átélhetőbbé a komoly témát.
Mindenki élményekkel gazdagodva, néhányan meghatódva távoztak.
Nyugati Jelen (Arad)2016. október 8.
Több mint kétszázezer támogató aláírást gyűjtött össze az RMDSZ
Az RMDSZ október 10-én, hétfőn négy órakor iktatja támogatói aláírásait a Központi Választási Irodában Bukarestben.
Kovács Péter ügyvezető elnök pénteki tájékoztatója szerint bőven 200 ezer feletti támogatói aláírást gyűjt össze a szövetség, amelyről úgy véli: arra jogosítja fel az RMDSZ-t, hogy erőteljesen folytassa felkészülését a parlamenti választásokra Szabadság (Kolozsvár).2016. október 8.
Fekete Ibolya: „Kelet-Közép-Európában nincsenek unalmas családtörténetek”
Száz százalékban vagy csak 99 százalékban életrajzi film? – kérdezte Jakab-Benke Nándor kritikus, a Filmtett Egyesület tagja Fekete Ibolya rendezőtől az Anyám és más futóbolondok a családból utáni közönségtalálkozón.
98 százalékban, felelte az alkotó, aki egy négygenerációs történetet tár a közönség elé, az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követve végig a szereplők sorsát. Úgy fonódik össze egyik a másikkal, a huszadik század viszontagságos eseményei és a családtörténet, hogy a produkció közben szórakoztat, lehetőséget teremt a nosztalgiázásra, elgondolkodtat, alkalmanként festői vagy éppen színházi jelenetbe illő képek révén koronázza meg az amúgy is pompás színészi játékot és az izgalmas történetvezetést. A címszereplő, hogy családjával együtt átvészelje a különböző történelmi korokat, szinte egyik pillanatról a másikra dönti el, hogy újból elköltöznek, ez azonban aligha változtatja meg a világhoz való viszonyulásukat: folyamatosan megőrzik jókedvüket, könnyedén néznek szembe a rájuk váró dolgokkal.
– A vasárnapi családi ebédeken általában mindig előjön valamilyen történet. Már nem lehet tudni, hogy Jóskával vagy Pistával esett-e meg, netán a nagybácsival vagy az unokatestvérével, de kétség nem fér ahhoz, hogy volt egy ilyen eset. Ilyen családi anekdotákat raktunk össze egy történetbe – hangsúlyozta Fekete Ibolya. Úgy véli, ami most zajlik, az már nagyon más természetű, másmilyen történelem, emiatt sem tervez folytatást. A film készítésekor főként az vezérelte, hogy emléket állítson a 20. századnak, lehetőleg „gyorsan, amíg még emlékszünk a részletekre”. – Úgy tűnik, már nem fontos számunkra, és nem maradt meg az emlékezetünkben az a furcsa, nagyon gazdag tárgyi és szellemi kultúra, no meg az a mindenféle borzalom, ami vele járt – magyarázta. Ezt próbálja pótolni a film, hasonló alkotások készítéséhez megannyi nyersanyag gyűjthető Közép- és Kelet-Európában – ehhez kapcsolódott a jelenlévőkhöz intézett „felhívás”: „biztatnék mindenkit, hogy menjen haza, és gyorsan kérdezze meg a nagymamát, nagypapát. Ezek a családtörténetek nem nagyon vannak elmesélve, főként azért, mert sok mindenről hosszú évtizedekig nem lehetett beszélni”.
Némiképp életkori sajátosság is, hogy az ember számára 45-50 éves kora körül kezd fontossá válni, „hogy mit cipel a hátizsákban”, olyankor, ha még van rá lehetőség, érdemes a felmenőkhöz fordulnia. Fekete Ibolya megjegyezte: mindenkinek a családtörténete izgalmas, egyébként sincsenek unalmas családtörténetek a közép-kelet-európai térségben. Még amikor nem is tervezte, hogy filmet készít a saját családjuk ügyes-bajos történeteiből, elkezdte lejegyezni az édesanyja által elmondottakat – csak azért, hogy ne felejtse el, hiszen olyan dialógusok voltak ezek, amilyeneket még a legzseniálisabb forgatókönyvírók sem tudnak kitalálni. Amikor eldöntötte, hogy hozzáfog a forgatókönyv megírásához, csak be kellett nyúlni a fiókba. Az édesanyjával gyakran nézegették a családi fotógyűjteményt, amelynek legrégebbi felvétele 1904-ből való. – Ültünk a fotók mellett, kérdezgettem, hogy hol és mikor készültek, kik szerepelnek rajtuk. Nézte az egyiket, és egyszercsak azt mondta: ’39-ben, a csillaghegyi strandon, amikor apád elvesztette a vadonatúj strandtáskát a két sült libacombbal. A fényképekről eszébe jutottak a történetek, elmesélte, és túlnyomórészt ezekből állt össze a film. – Van egy-két epizód, amit máshonnan vettem, olyan is, amit kitaláltam, isten bocsássa meg – mondta.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár),#2016. október 8.
Könczi karikatúráin nevet Ferenc pápa
Tordaszentlászlói reformátusok és a Szent Cecília kórus a pápánál
A Kolozsváron alkotó közismert karikaturista, Könczei Elemér (alias Könczi) kötetét Ferenc pápa ajándékba kapta Balázs Attila református lelkipásztortól, aki tordaszentlászlói gyülekezete közel kilencven fős csoportjával részt vett a szerdai pápai audiencián a Szent Péter téren, ahol a palástját viselő kalotaszegi lelkész személyesen is beszélt a Szentatyával. A napokban Rómában tartózkodott a kolozsvári Szent Cecília kórus, ők énekeltek a pápai audiencián.2016. október 8.
Méltó emlékhely az első magyar komikusnak
Az első magyar komikus színész, Jancsó Pál (1761–1845) felújított nyugvóhelyét avatták fel tegnap délután a Házsongárdi temetőben.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával a sírkövet Nagy Benjámin szobrász állította vissza eredeti állapotába. Az ünnepségen Krucsainé Herter Anikó helyettes államtitkár (képünkön) méltatta az elkötelezett magyar ember munkásságát: nem készült színésznek, de tehetsége erre a pályára terelte, és a Farkas utcai kőszínház első rendezői közé nőtte ki magát. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke ismertette a sírkőmaradvány megtalálásának körülményeit. Fazekas Zsolt református lelkipásztor többek között szellemi gazdagságunkra hívta fel a figyelmet. Rekita Rozália színművész a Szózatot szavalta el. A koszorúzók között volt Berecki Zsuzsa is, aki Jancsó Pál szülőfaluját, a háromszéki Gidófalvát képviselte.
(Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár)2016. október 8.
Borbély László: a menekültügyi kérdésre globális megoldást kell találni
A menekültkvótáról, az Európai Unió globális szerepének megerősítéséről és a nemzetállamok parlamentjei által alakított közpolitikák fontosságáról tárgyaltak péntek délután Bukarestben a román parlament külügyi és európai uniós bizottságainak elnökei és Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az Európai Bizottság alelnöke.
„Globális megoldást kell találnunk a menekültügyi-kérdésre, ez nem lehet egy ország, vagy egy kontinens feladata. Emberségesnek és szolidárisnak kell lennünk, azonban mindeközben egy hosszú távú, globális szintű és főleg partnerségre épülő megoldást kell mielőbb gyakorlatba ültetnünk” – fogalmazott Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselője, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke a találkozón.
Ezt követően Borbély László Mogherini főképviselő álláspontjáról érdeklődött a menekültkvótáról. A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő elmondta: az Európai Bizottság meghozott egy döntést erre vonatkozóan, és ezt minden tagállamnak be kell tartania, és reményét fejezte ki afelől, hogy az európai kormányok méltónak bizonyulnak arra, hogy európaiak legyenek.
Borbély a beszélgetésen Románia geostratégiai szerepének fontosságát hangsúlyozta: az ország ebből a helyzetéből adódóan nagy fontosságot tulajdonított az Európai Unió külső határainak megvédésére, hiszen ezáltal csökkenteni lehet az Európai Unióba történő illegális bevándorlók számát.
„A nemzeti parlamenteknek rendkívüli szerepük van ebben a témakörben, hiszen ezen parlamentek szabályozzák és körvonalazzák a tagországok közpolitikáit és prioritásait, és az országos prioritások tekintettel kell legyenek a menekültügyi-kérdésre” – mutatott rá Borbély. A beszélgetésen a felek egyetértettek abban, hogy az Európai Uniónak meg kell erősítenie globális szerepét, és ezt csak úgy lehet, amennyiben a tagállamok között egy szorosabb együttműködés alakul ki az állampolgárok védelme érdekében. maszol.ro2016. október 8.
Hiányoztak az október 6-i megemlékezésről az RMDSZ nagyjai
Aki részt vett az október 6-i marosvásárhelyi megemlékezésen, könnyen észrevehette, hogy a Székely Vértanúk emlékoszlopánál felsorakozó politikusok közül hiányoztak az RMDSZ vezetői és régi nagyjai.
Noha az aradi vértanúkra való megemlékező eseményt az RMDSZ Maros megyei szervezete hirdette meg, az obeliszk mellől éppen az elnök és a politikai alelnök hiányzott. De nem volt ott egyetlen parlamenti képviselő sem, mint ahogy a Területi Képviselők Tanácsából is sokan hiányoztak. Az általános érdektelenség nem csak a politikai osztályt jellemezte, a hallgatóság is elmaradt. A szép, napsütéses idő ellenére mintegy háromszázan látogattak ki a Postarétre.
Lapunk érdeklődésére Brassai Zsombor, a főszervező megyei RMDSZ elnöke sajnálatának adott hangot, mondván, hogy személyes ügyben aznap reggel Sepsiszentgyörgyre kellett utaznia, és bármennyire is szeretett volna délután 5 óráig hazaérni, nem sikerült. Mint megjegyezte, a megyei vezetést az ügyvezető elnök, Kovács Levente képviselte.
Hiányzott Balogh József politikai alelnök is, aki viszont szándékosan maradt távol. „Nem mentem el, mert azt tapasztalom, hogy az RMDSZ megyei vezetőségének nincs helye az efféle eseményeken. Ott volt viszont a fiatal gárda, amely félig-meddig már átvette a helyünket. Nekik jól is jött a rendezvény, mert megmutathatták és hallathatták magukat, elvégre választási kampányban vannak” – nyilatkozta Balogh.
Kérdésünkre, hogy a távolmaradásával és álláspontjával nagyjából a visszavonulását vetíti előre, az alelnök kifejtette, hogy ő csak akkor vonul vissza, amikor Brassai Zsombor. „Együtt jöttünk, együtt megyünk. Két és fél évvel ezelőtt, amikor minket megválasztottak, volt egy közös projektünk, amelyet, úgy érzem, nagyrészt sikerült megvalósítanunk. Az idei helyhatósági választásokat megnyertük, több megyei tanácsosunk, több polgármesterünk van, mint négy évvel korábban. Egyeseknek így sem vagyunk elég jók” – tette hozzá. Utóbbi állításával a szeptember 19-i rangsoroló gyűlés eredményeireutalt.
Az aradi tizenháromra való megemlékezésen az RMDSZ részéről két jelölt, a szenátusi széket megpályázó Novák Zoltán és az alsóházba készülő Csép Andrea mondott ünnepi beszédet.
Szucher Ervin Székelyhon.ro 2016. október 9.
Ellenlépésre készülnek a bevont székely zászló ügyében
Az adomány székely zászló körüli botrány is bizonyítja, hogy Romániában intézményesítették a kettős mércét – nyilatkozta a Maszol érdeklődésére Tamás Sándor.
A háromszéki önkormányzat elnöke annak kapcsán nyilatkozott, hogy a Kovászna megyei törvényszék csütörtökön helyt adott a prefektúra keresetének, és arra kötelezi az önkormányzatot, hogy a gyűlésteremből távolítsa el az adományként kapott székely zászlót.
Tamás Sándor szerint arra tudják ugyan kötelezni, hogy a gyűlésteremből eltávolítsák a székely zászlót, de mivel bárki bármit adományozhat, ha a megyei tanács azt elfogadta, nem tudják megakadályozni, hogy a székely zászló a közgyűlés leltárán maradjon.
Az adományozó, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke Kulcsár Terza József szerint felháborító, hogy a prefektúra a bíróság segítségével azt akarja elérni, hogy adományozni se lehessen. Hozzátette: a kettős mérce miatt egy-két héten belül ellenlépésre készülnek.
Marosvásárhelyi Rádió / Maszol Erdély.ma2016. október 9.
Kelemen Hunor nem tudja, hogy tilos lefotózni a szavazócédulát
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének rangsoroló küldöttgyűlésén történteket kommentálva Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, nem ütközik törvénybe, ha valaki lefényképezi a szavazócéduláját. Holott ez kihágásnak számít, és pénzbüntetés jár érte.
Az RMDSZ elnöke a Maszolnak adott interjúban kommentálta a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) parlamenti jelöltlistákról hozott döntését, valamint az ezzel kapcsolatban megfogalmazott belső bírálatokat. A politikus kitért arra is, hogy – amint azt a Krónika feltárta – az alakulat Maros megyei rangsoroló küldöttgyűlésén a jelöltek, de főként a szavazni összehívott küldöttek egy részének fényképfelvételt kellett készítenie a szavazócédulájáról. A Krónika érdeklődésére többen is megerősítették: bizonyítékkal kellett szolgálniuk arról, hogy azokat a képviselő- és szenátorjelölteket ikszelték be, akiket felsőbb vezetőik diktáltak.
„Olvastam magam is arról, hogy a küldöttgyűlésen fényképezték a szavazócédulákat. Elvártam volna, hogy erre vagy Brassai Zsombor (megyei RMDSZ-elnök – szerk. megj.) vagy Péter Ferenc (A Maros Megyei Tanács elnöke – szerk. megj.) reagáljon. Egyébként a szavazatok fényképezését egyetlen törvény sem tiltja. A parlamentben a titkos szavazást filmezi az összes televízió” – jelentette ki a portálnak Kelemen Hunor, hozzátéve: alapvetően nem látja súlyos problémának a küldöttgyűlésen történteket, de elvárt volna egy gyors reakciót.
Bár nem egyértelmű, hogy az RMDSZ-elnök pontosan milyen voksolásról beszél (például helyhatósági vagy államfőválasztásról, esetleg egy politikai alakulat belső megmérettetéséről), a hatályos jogszabályok igenis tiltják, hogy valaki lefényképezze a szavazócéduláját. A belügyminisztérium az idei, június 5-én rendezett önkormányzati választás előtt a hasonló esetek elkerülése érdekében felhívást intézett a lakossághoz, miszerint 600-tól ezer lejig terjedő pénzbüntetéssel sújtható, akit tetten érnek, miközben fotót vagy videofelvételt készít a dokumentumról szavazás közben. Ilyen szankcióra egyébként idén is volt példa: a rendőrség 600 lejes bírsággal sújtotta Șerban Huidu televíziós műsorvezetőt amiatt, hogy a nyári megmérettetésen feltöltötte a Facebook-oldalára a saját maga által lefotózott (amúgy szándékosan érvénytelenített) szavazólapot. Ugyanakkor a román Büntetőtörvénykönyv szerint hat hónaptól három évig terjedő letöltendő szabadságvesztéssel sújtható, aki bármilyen eszközzel megakadályozza a szavazati jog szabad gyakorlását. Mivel elvileg az RMDSZ belső rangsoroló küldöttgyűlése is ugyanolyan demokratikus aktusnak tekinthető, mint a helyhatósági vagy parlamenti választás, egyértelmű, hogy a Maros megyei küldöttek egy részét akadályozták szavazati joguk szabad gyakorlásában, amikor pártbeli feletteseik megszabták számukra, kire voksoljanak.
kronika.ro Erdély.ma2016. október 9.
Marosszentgyörgy magyarsága ünnepelt
Másodszorra szervezték meg a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napját. A szombati egész napos rendezvény fő célja az volt, hogy a helybeliek jobban megismerjék egymást, közelebb kerüljön ember az emberhez, de az is, hogy a szentgyörgyieknek bemutassák azokat a szellemi, lelki és anyagi értékeket, amelyeket a helyi magyar emberek hoztak létre, őriztek meg, adtak tovább.
A Marosvásárhely szomszédságában – és nem árnyékában, ezt mindig szereti hangsúlyozni – lévő nagyközség polgármestere, Sófalvi Sándor Szabolcs elmondta: a cél, hogy elsősorban minden marosszentgyörgyi magyar, de más nemzetiségű községbeli lakos is eljöjjön családjával együtt és eltöltsön egy kellemes napot, ismerkedjen falustársaival, a régi ismeretségeket felelevenítse, megerősítse. S közben részese legyen a programoknak, akár úgy, hogy színpadra lép, akár úgy, hogy a színpadon lévők előadásában gyönyörködik. És tekintse meg a hagyományos mesterségek sátrait, vigye vagy küldje el a gyerekét ezekhez, hogy ők is megismerkedjenek az immár lassan a feledés homályába süllyedő mesterségekkel.
„Marosszentgyörgynek több jeles ünnepe van – ezek közül talán a legfontosabb a település névadójának, Szent Györgynek az ünnepe, amit minden évben közösen ünneplünk. De vannak falunapok, vannak romanapok, úgy éreztük, hogy a magyar lakosságnak is kell egy nap, amikor önmagát mutatja meg, s miért ne, önmagát ünnepli. Így került sor a Marosszentgyörgyi Magyar Közösség Napjának megrendezésére tavaly, s ezt folytattuk szombaton. Úgy érzem, sikerült hagyományt teremteni” – mondta el a polgármester, s szavait igencsak megerősítette a katolikus templom udvarán hullámzó tömeg, a színpadról felhangzó zene, a közönség jókedve.
Délelőtt 10 órától a református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor. Az Úrasztala előtti kis állványon helyezték el a Szent Korona, a jogar és az országalma hiteles mását. Az istentiszteletet követően a Visegrádi Szent György Lovagrend tagjai felvitték a koronát és koronaékszereket a római katolikus templomba. Előtte azonban még a templom udvarán megálltak, hogy megkoszorúzzák az idén állított Hősök Kövét, a sziklatömböt, amely a mindenkori magyar hősöknek állít emléket.
A koszorúzás után az ünneplő tömeg a katolikus parókia kertjébe vonult, ahova már egy nappal korábban nagy színpadot ácsoltak. A színpad mellett pedig egy lepellel letakart szobor állt magas talapzaton – mintegy meglepetésképpen. Sófalvi polgármester elmondta, a Petőfiről készült mellszobor makettjéről van szó, amelyet a község fog kiönttetni, s jövő év márciusának idusán avatnak fel a község központjában. A szobor alkotója, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész is jelen volt, a polgármesterrel közösen leplezték le a makettet. Magassága másfél méter, és egy ugyanekkora talapzatra kerül majd fel a községközpontban jövő tavasszal az ércszobor.
A színpadon egymást követték az együttesek és dalcsoportok, s mintha az ég is a szentgyörgyiek pártjára állt volna – a délelőtti borongós időt délutánra lágy őszi napsütés váltotta fel. Épp jó volt ez azoknak, akik a kézműves sátrak körül őgyelegtek. Ismerkedhettek a szalmafonással, fafaragással, kosárfonással, sajtkészítéssel, nemezeléssel, kenyérsütéssel, bútorfestéssel.
Az udvar egy másik részében bizalomgerjesztő illatok szálltak fel az üstből, készült a finom sertéshúsos gulyás, amiből mindenki részesülhetett. Egy másik helyen hatalmas nyárson disznó forgott a pirosló parázs fölött, kissé távolabb szőlőprés ontotta az édes mustot, s akinek nem volt türelme kivárni, hogy a hegy leve nemes nedűvé érjen, a tavaly préselt szőlő kristálytiszta borát kóstolhatta.
Másodszorra ünnepelt együtt a szentgyörgyi magyarság, jól érezték magukat, s ez már garancia arra, hogy a közösségi nap hagyománnyá válik.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro2016. október 9.
Szakmabeliektől tanulhattak a frissen végzettek
Hazai és magyarországi restaurátorok gyűltek össze az elmúlt napokban Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Magyar Restaurátor-továbbképző Konferencia 17. kiadásán.
Mintegy hetven restaurátor, muzeológus és egyetemista vett részt a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum konferenciáján, amely az egyetlen hazai továbbképző fórum, ahol a restaurátorok magyar nyelven tanulhatnak új technikákról és eljárásokról. Miklós Zoltán múzeumigazgató elmondta, noha a rendezvény csupán egy szűkebb szakmai kört szólít meg, mégis fontos az intézmény számára.
A továbbképzőn az előadók magvát Magyarországról érkezett restaurátorok alkották, de román szakemberek is oktattak, illetve a restaurátor szakon végzett friss szakmabeliek is bemutathatták diplomamunkáikat.
Mivel idén nem volt tematizálva a rendezvény, így különböző témákat és eljárásokat mutattak be a szakértők, például az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum ónedényeiről is volt előadás, de fára festett ikonok restaurálásáról is. Szó volt továbbá a vízzel telített bőrtárgyak szárításáról, a vízérzékeny, textilalapú legyezők restaurálásáról, valamint a papíralapú kortárs műalkotások műtárgyvédelmi problémáiról is.
Az érdeklődők megismerhették a Magyarországon élő evangélikus szlovákok rézveretes kötéseit is, de a bögözi református templom berendezésének helyreállításáról és a berethalmi evangélikus templom sekrestyéjében található cserepek restaurálásáról is hallhattak előadásokat.
Veres Réka Székelyhon.ro2016. október 9.
Néprajzi gyűjteményeket tekintettek meg a tájházvezetők
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro