udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7649 találat lapozás: 1-30 ... 3961-3990 | 3991-4020 | 4021-4050 ... 7621-7649 I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2017. július 15.

Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Anyanyelvén köszöntik az államfőt (Iohannis Székelyföldön)
Felhívásban kérte a székelyeket a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, hogy Klaus Iohannis államfő keddre tervezett székelyföldi látogatására tűzzék ki házaikra a székely zászlót.
A szervezet szerint a gesztussal egyfelől a székely vendégszeretetről üzenhetnének az államfőnek, másfelől pedig azt mutathatnák meg, hogy Székelyföld igenis, létezik, a székelyek autonóm közösségként szülőföldjükön akarnak jövőt építeni maguknak. „A székely zászló nemcsak nemzeti szimbólumunk, hanem ebben testesül meg az autonómia gondolata: az, hogy mi itthon akarunk maradni és itt akarjuk megteremteni magunknak azt a környezetet, amelyben kiteljesedni, fejlődni tudunk” – nyilatkozta Tőke Ervin, a Minta elnöke. Hozzátette: sok román politikus úgy gondolja, az autonómia jelszava csak arra szolgál, hogy a magyar vezetők szavazatokat szerezzenek Székelyföldön, de nincsen erre igazi társadalmi igény. „A zászló kitűzésével azt jelezhetnénk, hogy a lakosság is akarja az autonómiát” – vélte a csíkszeredai önkormányzati képviselőként is tevékenykedő politikus.
Tőke Ervin megjegyezte: felhívásukban azért írták német nyelven az Isten hozta Székelyföldre! köszöntést, hogy emlékeztessék Klaus Iohannist német, kisebbségi voltára. Magyarázatként hozzátette: Iohannis több esetben magyarellenes megnyilvánulásokkal kívánta bizonyítani, hogy ő milyen jó román. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Módosult a büntetés-végrehajtás
Kihirdette tegnap Klaus Iohannis államfő a büntetés-végrehajtási törvényt. A jogszabály értelmében minden, embertelen fogva tartási körülmények között letöltött 30 napért 6 nappal hamarabb szabadulnak a foglyok. A kormány változata szerint csak három nap járt volna minden 30 nap után, amelyet rossz körülmények között töltött le az elítélt.
Nem megfelelő fogva tartási körülménynek minősül, ha a cellában egy fogolyra 4 négyzetméter vagy annál kevesebb terület jut (ebbe nem számolják bele a mosdó, illetve az élelmiszer tárolására alkalmas felületet); ha nincs lehetősége szabad levegőn végzett tevékenységekben részt venni; ha nem éri természetes fény, ha nem megfelelő a cella szellőzöttsége, ha nincs lehetősége egyedül használni a mellékhelyiséget vagy tisztálkodni; ha a szoba falai nedvesek vagy penészesek.
A jogszabályt nem alkalmazzák azokban az esetekben, amikor az embertelen fogvatartás okán jogerős ítéletben kártérítés kifizetéséről döntött valamely hazai bírói testület vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága.
Az törvény rendelkezik arról is, hogy a Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított két hónapon belül minden börtön állapotát fel kell mérni, négy hónapon belül pedig a fogvatartottak állapotáról és körülményeiről is készül jelentés. A jogszabály azokra vonatkozik, akik 2012 óta kerültek börtönbe.
A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség alkotmányossági kifogást emelt a tervezet ellen, azonban az Alkotmánybíróság elutasította az óvást. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

A tusványosi gondolatiság megtartóereje (Beszélgetés Németh Zsolttal, Tusványos egyik alapító atyjával)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Éheznek a szeretetre (Csernátoni tábor rászorulóknak)
Tizenöt önkéntes segédkezik a Kovászna Megyei Vöröskereszt rászoruló gyermekek számára szervezett huszonhatodik ingyenes táborában, és talán mindannyiuk nevében fogalmazta meg a XI. osztályt végzett Tompos Szabolcs, hogy ez a munka minden fáradságot megér, mert azt látják, a gyermekek éheznek a szeretetre.
Az ötven gyermek, két vöröskeresztes táborvezető és tizenöt önkéntes kedden népesítette be a felsőcsernátoni Hanna Panziót, a Háromszék több településéről érkező táborozók hamar összebarátkoztak. A gyermekeket a Vörökereszt alegységei választják ki a helyi önkormányzatok segítségével olyan családokból, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy fizetős táborba küldjék kicsinyeiket. A szervezők idén is felkészültek arra, hogy lesznek gyermekek, akik csereruha és cserecipő, fogkrém és fogkefe nélkül érkeznek, így is történt, kinek mi hiányzott, pótolták.
Első nap karkötőket és képeslapokat készítettek, és többen azzal fejezték ki ragaszkodásukat a csapatvezetőkhöz, hogy nekik is adtak alkotásaikból. Csütörtökön az elsősegélynyújtás alapjaival és a Vöröskereszt szimbólumaival ismerkedtek, batikoltak, zászlót készítettek, néptáncot tanultak. Tegnap kirándultak, ma az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumot látogatják meg.
A hétfőig tartó táborban nem csak a színes programok és a táborvezetők, önkéntesek szeretete miatt érzik jól magukat a gyermekek, többen azt is elmondták, otthon nem esznek ennyi finomságot.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Felvidéki jelállítók
Hallották hírét az eresztevényi Gábor Áron-síremlék melletti kopjafaerdőnek, s ők, bár a nemzettől elszakíttattak, határral elválasztattak, de hű és jó magyarok maradtak, ezért hát kötelességüknek érezték jelt állítani.
Két felvidéki település civil szervezete, a csatai székhelyű Sólyom Gyermekei Polgári Társulás és a nádszegi Mátyusföld Magyar Összefogás Polgári Társulás az első Góbé tábort szervezve, busznyi gyerekkel indult Erdélyt felfedező és a még itt nem jártakkal megszerettető körútra, jártukban-keltükben útba ejtették Eresztevényt is, ahol az Emlékezés erdejében a már előre felállított, a sepsiszentgyörgyi Sánta Barna által faragott kopjafát avatták fel. A kis, bensőséges ünnepre a felvidékiek is dallal-szavalattal készültek, de háromszéki barátaik is meglepték őket: a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör katonanóta-csokorral fogadta, Kovács Attila és baráti társasága étellel-itallal látta el a hosszú útról érkezetteket. A Góbé tábor szervezői amúgy rendszeres Erdély-járók, a Sólyom Gyermekei társulás elnöke, Okos Csaba nemrég a Garam és a Duna mentén széles körű gyűjtést hirdetett meg, az adományokat Böjte Csaba gyermekotthonaiba juttatták el.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Nem terhelhető az ortodox egyház
Felmentették tisztségéből tegnap este Eugen Teodoroviciot, Mihai Tudose kormányfő tiszteletbeli tanácsadóját, aki csütörtökön arról beszélt a Digi24 televízió egyik műsorában, hogy megadóztatná a Román Ortodox Egyházat.
A javaslatról a kormánypárt elnöke tegnap azt nyilatkozta: hallani sem akar róla. Eugen Teodorovici volt pénzügyi tárcavezető kifejtette: javaslatot terjeszt be az ortodox egyház megadóztatására, mint fogalmazott: „az egyháznak meg kell értenie, hogy a 21. században élünk, és a költségvetésnek nagyon sok pénzre van szüksége”. Elmondta azt is, a témáról tárgyalnak az egyház képviselőivel, a cél az, hogy végül közös nevezőre jussanak. Teodorovici elképzelhetőnek tartja azt a változatot is, hogy az állam visszaszolgáltassa az ortodox egyház javait, majd azokra vet ki adót, ugyanakkor hangsúlyozta: ha kiszámolnák, mekkora mértékű állami finanszírozásban részesült az elmúlt 27 évben az ortodox egyház, akkor kiderülne, igencsak jelentős összegekről van szó – mondta a volt pénzügyminiszter. Úgy vélte, szükséges megtalálni egy bizonyos egyensúlyt, és meggyőződésének adott hangot, hogy a Román Ortodox Egyház elfogadja majd az általa megfogalmazott javaslatot – ismertette a Hotnews portál. Erdély.ma

2017. július 15.

Képeslapok mesélnek a régi Barótról
Meglehetősen visszafogottan ünnepel Barót: hiába volt jó, sétáláshoz, nézelődéshez megfelelő idő, hiába voltak felszerelve a sörcsapok és tettrekészek a lacikonyhákon dolgozók, hiába szólt a központi színpadon a fúvószene, a kora délutáni órákban sem a barótiak, sem az Erdővidék többi településén lakók nem mondtak igent a kínált programra – pedig a városnapok első napjának legérdekesebb pillanataira éppen akkor került sor.
Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz az elkövetkezendő napokban a Barót 1890–1920 nevet viselő szabadtéri kiállítás. A református templom kerítésének oldalain elhelyezett felnagyított képekről egyszerre köszön vissza a múlt és a jelen: mintegy mementóként szól azokról a helyekről, intézményekről, melyek eltűntek, lerombolódtak, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak, de mutatja azt is, a bő száz esztendővel ezelőtti Barót jókora része megmaradt, mindannak ellenére, hogy közben változtak az emberek, az impériumok és a közízlés. A Hoffmann Edit, Erdővidék Múzeumának munkatársa által tartott megnyitót követően az érdeklődők szívesen vették szemügyre a képeket, s próbálták azonosítani a megörökített épületeket. Utcák, régi és jelenlegi lakók, intézmények neveit sorolták, néha csendes vitába keveredve próbálták bizonygatni, a Főtér, az Alsó vagy Felső Kossuth utca, esetleg a Híd utcának melyik részlete látható egy-egy képeslapon, melyik épületben mi működött, mi változott meg rajtuk. Többen is hiányolták a hetvenes évek végén lerombolt városházát, s nyilatkoztak úgy, valódi értéke lehetne ma a városnak, de sajnálatukat fejezték ki amiatt is, hogy néhányuk jellegzetes kinézetét a modernizmus nevében kedvezőtlenül változtatták meg. Javaslatként hangzott el: jó lenne, ha a képeslapokon látható helyszíneket hasonló szögből és távolságból ismét lefényképeznék, a két képet egymás mellé téve állítanák ki, illetve bár néhány mondatban történelmüket is ismertetnék. Hoffmann Edit úgy nyilatkozott, már nekifogott a munkának, néhány képeslap témáját már rekonstruálta, de még távol az a nap, amikor a Székely Nemzeti Múzeum és a magánemberek tulajdonában fellelhető képek mindegyikét ismét megörökíti s kiállításra alkalmasak lesznek.
A központi színpadon a Csalakürtje fúvószenekar koncertjét követően a baróti Tanulók Házának műsora keretében fellépett a Csipike bábcsoport, a balettcsoportok és a Mozaik moderntánccsoport. Este a csíkszeredai Open Stage paródiaegyüttesé, a marosvásárhelyi Nemes Tiboré, a sepsiszentgyörgyi Black Velveté volt a fő fellépési helyszín, az első nap utolsó mozzanataként a baróti Feca zenéjére utcadiszkó volt.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 15.

Zene mindenkinek
Valójában leginkább ezzel a közhelyes címmel lehet ajánlani az érdeklődők figyelmébe a Sepsiszentgyörgyön hétvégén kezdődő Dzsessz és Improvizációs Zenei Tábort, hiszen a képzés több mint hangszeres vagy vokális tudásszerzés: a zenei gondolkodás kialakításának, fejlesztésének lehetőségét ajánlja műfaji megkötés nélkül.
Az immár tizenegyedik alkalommal sorra kerülő tábort az a felismerés hívta életre, hogy Romániában nincs dzsesszoktatás intézményes szinten, folytatását meg az indokolja, hogy nagymértékben a táboroknak és az évközi műhelygyakorlatoknak köszönhető a környéken nagyon is zajló, élénk, változatos, jó zenei élet – mondja Lázár-Prezsmer Endre, a dzsessztáborok megálmodója és működtetője. Ennek az alapképzésnek köszönhetően jelenleg nyolc erdélyi diák tanul dzsesszt Budapesten különböző felsőfokú tanintézményekben, hárman pedig már végeztek, ők zenei pályán érvényesülnek.
A tábor a már jól bejáratott szerkezete szerint működik, délelőttönként egyéni vagy kiscsoportos hangszeres oktatás, délutánonként közös elméleti képzés és zenekari gyakorlatok a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, esténként pedig örömzene, jam sessionok a Teinben, a nyilvános szereplés gyakorlásáért. Ugyancsak a szokásnak megfelelően két nyilvános előadás is szerepel a tábor programjában, a tanári koncertnek és a diákok zárókoncertjének egyaránt a múzeumkert ad otthont.
Az oktatók java része visszajáró, nemzetközileg elismert zenei szaktekintély, idén Márkus Tibor, a tábor művészeti vezetője tartja a dzsesszelmélet-órákat és a zongoraképzést, Kovács Linda és Munkácsy Eszter az ének-, cantoórákat, Juhász Gábor a gitár-, Tóth Viktor a fúvós hangszeres, Oláh Zoltán a nagybőgő- és basszusgitár-, Jeszenszky György az ütőhangszeres képzést. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület által szervezett táborra mintegy harmincan jelentkeztek már, de létszámkorlátozás nincs, az érdeklődők az endrelazar@yahoo.com villámpostacímen vagy a 0742 769 628 telefonszámon kérhetnek tájékoztatást.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 16.

Szilágyi Zsolt levele Klaus Iohannis elnöknek
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az alább közölt nyílt levélben hívja fel Klaus Iohannis elnök figyelmét arra, hogy milyen szempontokat érdemes megfontolnia a székelyföldi látogatása során.
Tisztelt Elnök úr!
Néhány nap múlva sor kerül első székelyföldi látogatására. Engedje meg, hogy ez úton is gratuláljak elhatározásához, nem csak azért, mert Erdély e régiójában érte el a legjobb – megyei szintű – eredményeket a 2014-es elnökválasztás alkalmával, hanem azért is, mert e térségben – ahol a magyarok többségben élnek – évtizedes, mindmáig megoldatlan, problémákkal találkozhat. Épp ezek miatt a Székelyföld lakói úgy érzik – és ebbéli érzetük valóság is –, hogy Románia leginkább diszkriminált, mellőzött és perifériára kényszerített állampolgárai.
Meggyőződésem, hogy Önnek is – az erdélyiek többségéhez hasonlóan, politikai meggyőződéstől függetlenül – szándékában áll megreformálni a romániai hatalmi viszonyokat, oly módon, hogy az erdélyiek ne úgy gondoljanak többé Bukarestre, mint egy korrupt, cselekvőképtelen hatalomra, mely nem tudja megfelelő módon hasznosítani a rendelkezésére álló lehetőségeket és forrásokat. Szeretnénk, ha Bukarest egy modern fővárossá válna, mely nyitott a vidék problémáira, s amely példát mutat az egész ország számára. Sajnos mindez, jelen pillanatban, még nehezen képzelhető el.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nem az egyetlen – de e tekintetben talán a legkövetkezetesebb – politikai alakulat, mely vallja: egy átfogó szerkezeti reform Románia javát szolgálná. Egy olyan reformra gondolunk, mely figyelembe venné az évszázadok során kialakult történelmi régiókat, melyek képesek saját maguk önkormányzására. A német föderációs modell irányadó lehet számunkra. A föderális Románia – a mostani központosított és korrupciótól terhelthez képest – sokkal hatékonyabb lehetne.
Sajnos mindmáig nem indult el egy őszinte és szervezett párbeszéd a fentebb említett témákról, mint ahogy nem alakult ki párbeszéd az őshonos nemzeti közösségek szerepét, helyzetét és jövőjét illetően sem. A nemzeti- és etnikai közösségek Románia államalkotó nemzeti közösségei, a törvénykezés, de legfőképp a mindennapi gyakorlat mégis másodrangú polgárokként kezeli őket.
Mi, romániai magyarok, hatalmas veszteségként tekintünk a romániai német közösség drámai megfogyatkozására, mely közösség az évszázadok során nem csak megőrizte értékeit és identitását, de fejlődőképesnek is bizonyult. Mint azt bizonyára tudja, az erdélyi szászok autonóm státuszukat – mely csaknem 650 éven keresztül érvényben volt, s mely lehetővé tette számukra a széleskörű önrendelkezést és önkormányzást – 1224-ben II. András magyar királytól kapták. E jogállásnak köszönhetően sajátos terület- és etnikai alapú jogokat biztosítottak számukra – vagyis területi autonómiát.
Amikor tehát Székelyföld vagy az erdélyi magyarság autonómiájáról beszélünk, akkor olyan modellekről van szó, melyek több száz éves hagyományra tekintenek vissza térségünkben. Ez esetben egy olyan nemzeti közösség jövőjéről beszélünk, melynek tagjai román állampolgárok, akik Romániában dolgoznak, itt adóznak, betartják az ország törvényeit és békében kívánnak élni román nemzetiségű szomszédjaikkal. Az autonómiáról folytatott párbeszédet – a 90-es évek óta többször is – kezdeményezték már romániai magyar politikai- és civil szervezetek, különös tekintettel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, mely szervezetek politikai programjukat az autonómiaigény köré építették.
Tisztelt Elnök úr!
Az általunk fentebb felvázolt problémákat a modern Európában a párbeszéd, a közös megegyezés, a kompromisszumok és a politikai-adminisztratív megállapodások útján oldották meg, melyek modern intézményes megoldást eredményeztek minden esetben.
Finnországban, Svájcban, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Magyarországon, de még Szerbiában vagy Mecedóniában is léteznek működő területi- és kulturális autonómiaformák. E példák is bebizonyították: az autonómia stabilitást, jólétet, a különböző nemzeti közösségek, valamint a többség és kisebbség közti egyetértést eredményez.
Az európai integrációs intézmények, különösen az Európa Tanács, támogatják abbéli törekvéseinket, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb autonómiaformákat őshonos közösségünknek és történelmi régióinknak. Tudatában annak, hogy az 1918-ban Gyulafehérváron összegyűlt románság kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy biztosítják az autonómiát és az önrendelkezéshez való jogot minden olyan nemzeti- és etnikai közösségnek, melyekkel együtt kívántak élni Erdélyben, különösen érthetetlen számunkra, hogy a román elit még napjainkban sem érzi magát morális-, politikai- és jogi értelemben adósnak ennek megvalósításáért.
Meggyőződésem, hogy e helyzet csak akkor orvosolható, ha mélyreható és nem felszínes párbeszédbe kezdünk. Ennek visszautasítása minden alkalommal feszültséget szít, mi azonban azt szeretnénk, ha Románia egy fejlődő és stabil ország lehetne, ahol mindannyian otthon érezhetjük magunkat.
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldi látogatása alkalmából tisztelettel kérem, hogy kezdeményezze e párbeszédet, s mint a legmagasabb közjogi méltóság, alkotmányos kötelezettségének megfelelően, legyen moderátora az autonómiáról folytatott román-magyar párbeszédnek!
Sok sikert kívánok jelentőségteljes munkájához!
Megkülönböztetett tisztelettel,
Szilágyi Zsolt,
az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke / itthon.ma/erdelyorszag

2017. július 16.

Felkészülés a székely önrendelkezési törekvés száz éves évfordulójára
2017. július 15-én Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága. Az elnöki beszámoló meghallgatása után a testület kitűzte a Székely Nemzeti Tanács soron következő ülésének időpontját, amelyre 2017. október 21-én kerül sor.
Ez alkalommal napirenden lesz a Székely Nemzeti Tanács elnökének megválasztása, valamint a centenáriumi év ünnepélyes meghirdetése, hiszen 2018. november 19-én lesz száz éves a székely önrendelkezési törekvés, száz éves lesz a Székely Nemzeti Tanács.
2010. november 19-én a Székely Nemzeti Tanács a Magyar Parlamentben megtartott ülésén kimondta a történelmi folytonosságot az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án a székely falvak és városok közösségeinek akaratából Sepsiszentgyörgyön létrehozott Székely Nemzeti Tanács között.
A határozat a Székely Nemzeti Tanács alapítási napjának 1918. november 19-ét nevezte meg, azt a napot, amikor Gróf Bethen István kezdeményezte az erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítását. A későbbiek során elkészül a centenáriumi év esemény-naptára, a legfontosabb megemlékezésekkel és helyszínekkel, a száz év történelmét áttekintő konferenciák, kiadványok, kiállítások sorával. Mindezekben számítunk a székelység és az egész magyarság támogatására.
Az Állandó Bizottság a Gábor Áron díjat a 2017. évre dr. Dávid Lászlónak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának adományozza. A gyűlés résztvevői egyetértettek abban, hogy dr. Dávid László mérnökként, alkotó tudósként, egyetemi tanérként és Székelyföld legfontosabb felsőoktatási intézményének vezetőjeként is rászolgált a kitüntetésre, de tekintettel voltak arra is, hogy a III. Székely Kongresszus megszervezésével megnyitotta az utat, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a székely jövőépítés szellemi központja legyen.
A hagyományoknak megfelelően, a díjátadó gálára, a Székely Szabadság Napján 2018 március 10-én, Marosvásárhelyen kerül sor.
A Székely Nemzeti Tanács Sajtószolgálata; Erdély.ma

2017. július 17.

Kavarunk, szenátor úr, kavarunk?
A jelek szerint egyeseknek semmi sem drága, ha nem létező etnikai konfliktusok, különösen vélt magyar túlkapások miatt tiltakozva, a román érdekek védelmében fellépve némi politikai tőkére tehetnek szert. Feltehetőleg ez motiválhatta az utóbbi esetet is.
Szükségük is lenne erre, mert politikai alakulatuk, az egykori államelnök, Traian Băsescu pártjának népszerűsége a bányászbéka ülepe alatti szintre zuhant. Igaz, nem kizárólag ők vannak így ezzel.
A legfrissebb hasonló természetű konfliktus – vagy csupán annak látszata – Marosvásárhely tövében, Koronkán pattant ki, méghozzá régi ismerősünk, Marius Paşcan Maros megyei szenátor jóvoltából. Aki az előző években azzal dicsekedett, azt tartotta prefektusi, illetve törvényhozói mandátuma legfőbb eredményének, hogy sikerült megakadályoznia a Felső-Maros menti államosított erdők visszaszolgáltatását egykori – természetesen magyar – tulajdonosainak, illetve azok leszármazottainak. Szintén ő volt az, aki a március 10-i Székely Szabadság Napja megszervezése miatt perrel fenyegette a Székely Nemzeti Tanácsot. Sőt, megvádolta a magyar kormányt is, amiért az szerinte támogatja az „úgynevezett” Székelyföld autonómiáját, ami által a pattanásig feszültek az etnikumközi kapcsolatok. Azt is mondta emberünk, hogy „az ilyen uszítások, szeparatista és szegregációs törekvések, és a nemzeti alapú diszkrimináció folyamatosan jelen van Románia közepén az oktatásban, a köz- és egészségügyi intézményekben”.
Ha pedig nincs feszültség – mármint etnikai, amit természetesen a magyar kormány közreműködésével szítanak –, akkor kelt ő maga, természetesen hazafiúi felbuzdulásában. Amint tette ezt legutóbb éppen a koronkai iskolai évzáró esetében a minap. Facebook-bejegyzésében azt állította, hogy diszkrimináció érte a koronkai iskola román diákjait azáltal, hogy nem vehettek részt a magyar nyelven tartott tanévzárón, és csak magyar nyelvű okleveleket nyomtatott az iskola. A magyar oldal ezt cáfolta, igaza tudatában beadvánnyal fordult az oktatási illetékesekhez, illetve a prefektúrához, kérve, vizsgálják ki az ügyet. A tanfelügyelőség ezután vizsgálóbizottságot küldött a Tholdalagi Mihály Általános Iskolába, a vizsgálódás eredménye a magyar szülőket igazolta.
Mindez „úgynevezettet” aligha érdekli, ő megelégszik azzal, ha a hasonló gyűlöletkeltő, mondjuk ki: magyarellenes megnyilvánulásaival ideig-óráig az érdeklődés középpontjába kerül. Másként a kutya sem figyel rá. Véleményem szerint.
Szentgyörgyi László / Központ.ro; itthon.ma/szerintunk

2017. július 17.

Ilyen Pásztorjuk van?!
A pásztorok azért vannak, hogy a rájuk bízottakat pásztorolják. A bibliai „jó pásztor” ezt a példázatot adta, ezt a feladatot bízta a mindenkori közösségi és egyházi vezetőkre. Ez a küldetés a Bihar megyei RMDSZ újdonsült fennforgójára is érvényes kellene legyen, aki ráadásul nevében hordozza is ezt.
Pásztor Sándor tavaly lett a Bihar Megyei Tanács elnöke, a román szocialistákkal kötött politikai alku nyomán. S bár nem ő az RMDSZ első embere a megyében, funkciója – amit a bihari „keresztapaként” elhíresült Kiss Sándortól örökölt – afféle helyi kiskirállyá avanzsálta. Ráadásul évek óta Nagyvárad legmagyarabb városrészében, Biharpüspökiben, ahová szép házat építtetett magának, ő afféle kisisten: politikai, egyházi és civil vonalon egyaránt.
Noha Pásztor csupán egyike a Biharpüspöki Református Egyházközség presbitereinek, s így a szabályok szerint az ő szava is csak annyit ér, mint a többi presbiteré, az ő esete is azt igazolja, hogy vannak olyan pásztorok, akik bármit elművelhetnek a nyájjal, tetteiknek semmiféle következménye nincs.
A Biharpüspöki Református Egyházközségben a közelmúltban lelkészválasztás történt, minekutána az addig ott szolgált Szekeres Sándor nyugdíjba vonult. A zsinatpresbiteri alapon szerveződő református egyház törvényei szerint minden döntéshozatalban a legfőbb illetékes választott egyháztanács, a presbitérium úgy döntött, hogy meghívás útján akarja betölteni a kiköszönt lelkész helyét. Ilyenkor az a szokás, hogy a presbitérium kiszemel magának egy vagy akár több lelkészjelöltet, akikkel felveszik a kapcsolatot, meghallgatják őket, elbeszélgetnek velük. Ilyen úton figyelt fel a presbiterek egy része a nagyváradi születésű Megyasszai Attila resicabányai református lelkészre is, aki egyik esélyese lett a lelkészválasztásnak. A tiszteletes tizenvalahány évnyi áldozatos és eredményes szórványszolgálat után kerülhetett volna haza szülőhelyére.
Igen ám, de közbelépett a „jó” Pásztor, aki pártvonalon beavatkozott az egyházközség lelkészválasztásának az autonómiájába. Ahelyett, hogy az illetékes temesvári egyházmegye esperesétől kért volna hiteles jellemzést, tájékoztatást a pályázó lelkészről, a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-elnöknél sietett „lekáderezni” Megyasszai tiszteletest. Kért és kapott is állítólagosan kompromittáló, lejárató „jellemzést” egy borítékban, s azt presbitertársai előtt meglebegtetve kezdett el ágálni a jelölt ellen. Amikor a többi presbiter kérte, hogy hadd lám, milyen információkat tartalmaz a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-pecséttel ellátott borítékban található levél és CD, Pásztor Sándor megtagadta azok bemutatását. A presbitérium ekkor meghátrált a politikai tekintély és befolyás előtt. Ugyanakkor a megvádolt lelkésznek még esélye sem volt védekezni, mert az a lelkészválasztásra nézve úgymond nyílt beavatkozásnak minősült volna a részéről.
Mindezek után a Temesvári Egyházmegye esperese levelet írt és juttatott el a biharpüspöki presbitériumnak. Ez a levél Pásztor Sándorhoz is eljutott, az esperes kérte benne a Megyasszai Attilát „kompromittáló” dokumentumoknak az esperesi hivatalba való elküldését. Mind ez idáig ez nem történt meg.
Így járt hát el két megyei RMDSZ elnök-pásztor egy négygyermekes szórványlelkésszel, aki a dél-erdélyi megyei magyarság körében áldásos munkát végez immár tizenegy éve, s akinek legnagyobb bűne az volt – s ezt sokan tudják –, hogy gátat próbált vetni az egyre gyorsabb asszimilációnak, önfelszámolásnak, beolvadásnak.
Azt azért még el kell mondanunk, hogy Pásztor Sándor nem teljesen „érdektelenül” manipulálta presbitertársait, ugyanis neki és pártjának volt saját jelöltje a püspöki lelkészi állásra, mégpedig Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei tiszteletes személyében. Ám a presbitériumban feltámadt az önérzet, s végül a békesség és kompromisszum kedvéért abban maradtak, hogy ha Megyasszai nem jöhet, akkor ne jöjjön Kucharszki sem. Maradjanak úgymond szolgálati helyeiken.
Végül egy látszólag „kívülállót” hívtak meg, Szigeti Ferenc magyarremetei lelkész személyében, aki nyilvánvalón készséggel hagyja oda a bihari szórványgyülekezetet a megyeszékhelyi állásért, ezért aligha vethet rá bárki követ. Az már csak pletykaszinten terjed az egyházmegyében, hogy őt nem más, mint maga Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ bihari ügyvezető elnöke „javasolta” a biharpüspökieknek. Aki római katolikus létére afféle szürke eminenciásként intézkedik a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben (is).
V. T. B. / itthon.ma

2017. július 17.

AJÁNLÓ
ÖTÉVES AZ OLVASÓTÁBOR
Ötödik kiadásához érkezett a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár és a csernátoni Haszmann Pál Múzeum szervezte, 5–8. osztályosoknak szóló olvasó- és kézművestábor. Ezt a kis léptékű, de jelentős évfordulót idén egy közös, emlékező délutánnal szeretnék megünnepelni a szervezők, amelyet Fűszál-koncert zár. Erre hívnak szeretettel július 21-én, pénteken 16 órára a csernátoni múzeumkertbe minden korábbi táborlakót, kísérőtanáraikkal együtt.
RAJZPÁLYÁZAT
Az Incze László Céhtörténeti Múzeum rajzpályázatot hirdet Városunk kincsei címmel, melynek célja az 590 éves Kézdivásárhely bemutatása. Nevezni a város történetével kapcsolatos esemény(ek) és helyszínek bármilyen technikával (vízfesték, tempera, ceruza, zsírkréta, kollázs, stb) történő ábrázolásával lehet, A4-es méretű munkákkal. Az augusztus 15-ig a múzeumba eljuttatott munkákat az Őszi Sokadalom idején állítják ki, 3–6, 7–10, 11–14 éves korcsoportokban egyet-egyet díjazunk. 15–18 éves korosztályban olyan pályamunkákat (szórólap, térkép, plakát stb.) várnak, amelyek minél érdekesebben, kreatívabban mutatják be és ajánlják Kézdivásárhely turisztikai látványosságait. A pályamunkák hátoldalára írják fel a munka címét, készítő nevét, életkorát, elérhetőségét.
KIÁLLÍTÁS
Július 20-án, csütörtökön 17 órától az Erdélyi Művészeti Központban Antal Imre a Németh–Kriza-gyűjtemény tükrében címmel nyílik kiállítás. Köszöntőt mond: Antal Árpád András polgármester, Sógor Csaba EU-parlamenti képviselő, Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. A kiállítás kurátora: Szepes Hédi művészettörténész. Közreműködnek: Fintu Dezső (furulya) és Csillag Gergely György (ének).
BARDOCZOK TALÁLKOZÓJA
Augusztus 6-án tartják a Bardócz, Bardocz, Bardoczi családok és leszármazottjaik világtalálkozóját a csíksomlyói kegytemplomban. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 17.

A stadion a városé lesz
Sepsiszentgyörgyi polgárként megelégedéssel töltött el, hogy az utóbbi években városunk sportegyesületei jelentős sikereket értek el, amelyekre méltán lehetünk büszkék. Nemrég élhettük meg azt a sporttörténelmi pillanatot is, amikor a város labdarúgócsapata megszerezte a román élvonalban való szereplés jogát. A bajnokság már el is kezdődött, de a városi stadion állapota nem teszi lehetővé, hogy a csapat hazai környezetben játssza itthoni mérkőzéseit.
Elfogadhatatlannak tartom, hogy Sepsiszentgyörgy önkormányzata nem rendelkezhet a sportbázis sorsa felett, és annak ellenére, hogy már több próbálkozás is történt arra nézve, hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium tulajdonából átkerüljön az önkormányzat kezelésébe, minden ilyen irányú kezdeményezés kudarcba fulladt. Ugyanakkor sajnálatos, hogy éppen a megye prefektusa igyekszik megakadályozni azt, hogy a stadion önkormányzati tulajdonba kerüljön.
Tekintettel a kialakult helyzetre, parlamenti képviselőként kötelességemnek tartom, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek annak érdekében, hogy ez az áldatlan állapot megszűnjön. Éppen ezért tárgyalásokat folytattam Sebastian Cucu prefektussal, majd Bukarestben találkoztam Marcel Ciolacu miniszterelnök-helyettessel, akivel ismertettem a kialakult helyzetet. A találkozó sikeresnek mondható abból a szempontból, hogy Ciolacu szóbeli ígérete szerint a sepsiszentgyörgyi városi stadion belátható időn belül kormányhatározat által átkerül Sepsiszentgyörgy város tulajdonába. Bízom abban, hogy a román kormány megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a miniszterelnök-helyettes részéről most elhangzott ígéretet beváltják, és városunk önkormányzata mint saját tulajdona felett rendelkezhet a sportbázis felett.
Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 17.

Három nap zenével, jókedvvel
Ünnep Baróton
Vasárnap délutánig az időjárás elég kegyesnek bizonyult azokhoz, akik hétvégi program gyanánt az idei Barót Napokon való részvételt választották. Csupán szombat délben szólt bele egy kiadós zápor az események sorába, illetve vasárnap indult meglehetősen szomorkásan a nap – ám szerencsére a nehéz felhők még a délelőtt folyamán szétoszoltak.
A vásár idén is a városközpontban zajlott, ahol enni-innivalóban nem volt hiány, a kiadott műsornak megfelelően pedig szórakozási lehetőségekből is bő volt a választék. Péntek délután előbb egy komoly eseménnyel kezdődött a háromnapos rendezvény: száz évet utazhattak vissza az időben azok, akik meghallgatták a Barót 1890–1920 című szabadtéri kiállítás bemutatóját, minekutána máris fúvószenétől lett hangos a tér, aztán a színpadon előadások, koncertek követték egymást.
A szombati nap kiemelkedő eseménye volt a műfüves sportpálya átadása, de több helyszínen több sportrendezvény is zajlott, ekkor nyitották meg hivatalosan a városnapokat, és az sem bánkódhatott, aki az ezt megelőző felvonulást, majd a néptáncosok előadásait végignézte.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 17.

Öt háromszéki település a Nemzeti Vágtán
Kézdivásárhely nyerte a Székely Vágtát!
Kézdivásárhely nyerte az idei, hetedik Székely Vágtát: Berde Loránd Anci nevű magyar félvér kancáján. A döntő szempontjából „háromszéki vágtává” csinosuló rendezvényről Kézdivásárhely, Mikóújfalu, Nyujtód és Előpatak képviselői jutottak ki a Nemzeti Vágtára. A szeptember 15–17-e között a budapesti Hősök terén sorra kerülő eseményen, a rendező jogán Sepsiszentgyörgy lovasa is indulhat.
Annyit ember még nem kémlelte az eget, vagy inkább nem „simogatta” okostelefonját az Óriáspince-tetőn, mint pénteken, amikor hétágra sütött a nap, de minden előrejelzés több órás kemény esőt mutatott szombatra és vasárnapra. A Székely Vágta szervezői, akikben még erősen él az első vágta élménye (amikor szó szerint elvitte a vihar a vágtát), egy rossz, és egy még annál is rosszabb esetre érvényes forgatókönyvvel készültek.
A rossz forgatókönyv arról szólt, hogy a rossz idő miatt nem lehet megrendezni a döntőt. Ebben az esetben a két elődöntő első két helyezettje vehet részt a budapesti döntőn. A még ennél is rosszabb forgatókönyv azzal számolt, hogy nemhogy a döntőt, de még a középfutamokat sem lehet megtartani. Ebben az esetben a négy előfutam első helyezettjei képviselhették volna Székelyföldet a Nemzeti Vágtán.
Lett volna persze az eredeti program, azt azonban már senki sem merte vállalni. Így eleve úgy kalkuláltak, hogy „szombaton mindent meg kell csinálni, amit lehet” – ennek megfelelően a vágta vasárnapi középfutamait előhozták péntek estére, „hátha belefér”. Ami a sorsoláskor, a legelején történt, azt elolvashatják mai lapszámunk 3. oldalán, vadregényes történet, az indulók, elő-, középfutamokban részt vevők és döntősök névsorát az áttekinthetőség kedvéért táblázatba foglaltuk.
Ügyes huszárok versenye
Pénteken este Mojzi Árpád megnyerte a Szent László-futamot Betyár nevű lovával. A hagyományőrző huszárok felkészültségét próbára tevő, tulajdonképpen ügyességi verseny forgatókönyvére, amit dr. Kádár László, hö. huszárőrnagy talált ki, panasz nem lehetett: el kellett menni a lányos házhoz, kaput nyitni, zárni, majd a kocsmába, egy sörre, karddal össze kellett szedni néhány koszorút. Természetesen mindezt lóháton, mert ez mégiscsak egy huszárverseny…
Szombaton csodálatos koreográfiával, zenével, ágyúlövéssel, himnusszal, felvonták a székely zászlót. Jobb hagyományokhoz híven, Nagy József, megbízott vágtafőkapitány románul is megfogalmazta a vágta üzenetét: a hagyományoknak, a történelemnek nem elválasztania, hanem összekötnie kell a szomszédos népeket.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke arról beszélt, hogy minden településen lovasklubot kell alakítani, Péter Ferenc, Maros megyei elnök azt mondta: a lovas hagyomány a magyar kultúra része, Tamás Sándor Kovászna megyei elnök szerint pedig a vágta a szabadság megtestesítése, ezért népszerű a székelyek között.
Példás rendben zajlottak az elő- és középfutamok
A vágta elő- és középfutamai példás rendben, minden probléma nélkül zajlottak, még startot sem kellett megismételni, ilyen nem volt az elmúlt hat évben. A Góbé futamban a tavalyi győztes László Pál (Gyergyószentmiklós) irányította a történéseket és Csíkkozmással együtt Hargita megyei fölényt alakított ki, Háromszékről csak Szotyor jutott a döntőbe. A Székely Vágta előfutamai sem hoztak nagy meglepetést: Nyujtód, Gyergyószentmiklós, Réty és Kézdivásárhely nyert.
Réty polgármestere nem járt esőtáncot az elődöntő után, pedig a település lovasa, a harmadik előfutam győzteseként, kijutott volna a Nemzeti Vágtára, ha a középdöntőt és a döntőt elmossa az eső. Nem az előfutamból kell kijutni, legyen rendes középfutam, nyerjük meg a vágtát, és úgy jussunk ki a Hősök terére – mondta Dombora Lehel. Nem jött be, Hunyadi Mátyás János elrontotta a startot a középfutamban és nem jutott a döntőbe…
A második középfutam hozta az addigi legnagyobb versenyt. Ugron Attila nagyszerűen használta ki, hogy a két körön keresztül vezető és csak egymásra figyelő előpataki és gyergyószentmiklósi lovas nem számol azzal, hogy valaki a negyedik helyről indulva körbelovagolja őket, és gyönyörű finissel megnyerte a futamot. A Székely Vágtában „tiszta” háromszéki döntő alakult ki: Kézdivásárhely, Nyujtód, Előpatak és Mikóújfalu részvételével.
És következtek a döntők…
A Góbé vágta döntője egyáltalán nem keltette az amatőr(ebb) lovasok versenyének érzését: a csíkkozmási Bálint András Szellő nevű 10 éves pej székely tájló kancáján 1 perc 35 másodperc alatt tekerte le az 1200 méteres versenytávot, ami simán elég lett volna ahhoz, hogy a vágta négy előfutamából kettőt, vagy akár az egyik középfutamot is megnyerje. Ezzel trónfosztásra került sor, hisz a hivatalban lévő „góbébajnok”, a gyergyószentmiklósi László Pál, csak a harmadik helyre tudta behozni Szellő nevű lovát, a második helyezett a szotyori Veress Bálint lett, az egzotikus nevű, Boszporuszi Naptűz nevű paripáján.
A Székely Vágta döntőjének startjában „beragadt” Kézdivásárhely és a többiek, különösen az előpataki Bartha Ferenc Pasadena nyergében több lóhossz előnyt szerzett, és az első kör végén vezetett. A verseny azonban nem egy körig tart, és a következő 200 méterben az Anci nevű 8 éves pej magyar félvér kancán versenyző kézdivásárhelyi Berde Loránd „lefutotta” a mezőnyt, és átvette a vezetést. Egy körrel a vége előtt Kézdivásárhely, Előpatak, Mikóújfalu, Nyujtód volt a sorrend. Az előpataki versenyző egyre jobban elfáradt, 200 méterrel a vége előtt a mikóújfalusi Tóth Barna My Missionnal megelőzte és „ráfutott” Berde Lorándra is, ám a kézdivásárhelyi versenyző tartani tudta első helyét és megnyerte a Székely Vágtát. Az utolsó métereken Ugron Attila is beérte
Csillag nevű lovával Bartha Ferencet, és a nyujtódi versenyző a továbbjutó harmadik helyen végzett. A rendezők méltányolták, hogy Bartha Ferenc „nagyszerűen versenyzett és sportszerűen viselkedett”, és őt is meghívták a Nemzeti Vágtára.
A Székely Vágta első helyezettjének a díja 5000 lejes pénzjutalom, és a jog, hogy Székelyföldet képviselje a budapesti Nemzeti Vágtán, egy teljes Tattini-Daslö lótextília szett, azaz egy nyári lótakaró, egy téli istállótakaró, egy izzasztó, egy szett kombinált fásli, valamint egy vízálló nyeregszállító táska az Equimundo Erdélyi Lovasbolt tulajdonosától, valamint egy 1845 mintájú lovastiszti vándorszablya, amelyet a Vágtafőkapitány adott át.
Az Aranyparipa-díjat a legápoltabb lovaknak adják, a díj célja felhívni a figyelmet a felelős állattartásra. Az idei győztes a kézdisárfalvi Imán volt, egy 14 éves arab telivér mén, Bódi Alberté.
Fogathajtó verseny: Bodó Zoltán lett a legjobb
Tizenöt fogat jelent meg a szombat délutáni fogathajtó versenyen, egyes-, kettes- és négyes fogatokkal indultak a versenyzők. Bodó Zoltán volt az abszolút győztes, a Váncsa-farm kettes- és négyes fogatával is sikerült a legjobb eredményt elérnie. Egyes fogattal György Adolf, póni fogattal Szász Csongor bizonyult a legügyesebbnek.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 17.

Tusványos: bővülő programkínálattal kedden nyílik a tábor
Tuványos, a biztos pont címmel kedd este kezdődik a székelyföldi Tusnádfürdőn a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor. A magyarországi Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) nevű erdélyi ifjúsági ernyőszervezet minden eddiginél gazdagabb programkínálatot ígér erre az évre. Az utóbbi tíz évben, amióta a MIT látja el a tábor szervezésével kapcsolatos erdélyi feladatokat, megkétszereződött a rendezvénysátrak száma: idén már 34 partnerszervezet várja előadásokra, vitákra és tematikus beszélgetésekre az érdeklődőket - számolt be Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, a Tusványos politikai programfelelőse, a MIT volt elnöke. "Egy olyan erős brand lett Tusványos, egy olyan kommunikációs tér, ahol mindenki jelen akar lenni, de már olyan szinten be van lakva a tábor programsátrakkal, hogy ez már tényleg nem bővíthető. Hovatovább emeletet kell építeni a sportpályára, mert már nem férünk el" - ecsetelte ironikusan a kínálati oldalon tapasztalt megnövekedést a programfelelős. Történt ez annak ellenére, hogy a saját rendezvényhelyszínt igénylő jelentkezőket és a régebbi partnerszervezeteket is arra bíztatták: ne önálló sátrat nyissanak, hanem fogjanak össze két-három másik intézménnyel - tette hozzá. Arra a kérdésre, hogy van-e ekkora kínálatra "fogyasztói" igény, azt válaszolta: olyan még nem volt, hogy érdeklődés hiányában elmaradt volna valamelyik politikai, kulturális vagy ismeretterjesztő rendezvény, aki a Tusványoson végigsétál a szabadegyetem sátrai között, az minden helyszínen talál legalább egy-két tucatnyi érdeklődőt. Elmondta: idén azért esett a szervezők választása a "Tusványos - a biztos pont" mottóra, mert annyi bizonytalanság veszi körül a magyarságot, hogy a jövőtervezéshez szükség van a biztos támaszokra. Ezekre a Kárpát-medencében zajló jövőképvitákra keres, illetve kínál válaszokat az idei Tusványos számos pódiumbeszélgetése, nyilvános vitája. A zárónapon a koncertszínpad előtti sportpályán kerül sor arra a hagyományos politikai fórumra, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke tart előadást és válaszol a hallgatóság soraiból érkező kérdésekre. A részletes program a Tusvanyos.ro honlapon található, és mobilalkalmazással is elérhető lesz. Bár a tábort egyedivé tevő szabadegyetem jelleget helyezi előtérbe, Sándor Krisztina megjegyezte: a Tusványos továbbra is a legolcsóbb fesztivál Erdélyben az egyre bővülő ifjúsági rendezvények között, ahol csak a délután négy óra után - tehát kifejezetten csak "bulizni" - érkezőknek kell alkalmanként tíz lejt (700 forint) fizetniük a karszalagért. Kedd este a Hooligans, valamint a Magashegyi Underground fellépésével kezdődik a koncertprogram. Szerdán a Balkan Fanatik, valamint Szabó Balázs Bandája, csütörtökön Nagy Feró és a Beatrice, majd Anna and the Barbies, pénteken a Margaret Island és a Magna cum Laude, míg szombaton a Skorpió és Kowalsky meg a Vega lép fel Tusványos nagyszínpadán. A "nulladik napi" koncertekkel kedden este kezdődik a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor vasárnap hajnalig tartó rendezvénysorozata, a szakmai-közéleti programok hivatalos megnyitójára szerda délelőtt kerül sor.
MTI; Transindex.ro

2017. július 17.

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

lapozás: 1-30 ... 3961-3990 | 3991-4020 | 4021-4050 ... 7621-7649




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2026
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék