udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7649
találat
lapozás: 1-30 ... 4141-4170 | 4171-4200 | 4201-4230 ... 7621-7649
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. július 24.
Programok, irányok
Három évvel ezelőtti, az illiberális demokrácia kiépítését megalapozó tusványosi előadásához képest Orbán Viktor idén nem mondott programadó beszédet a bálványosi nyári szabadegyetemen. Igazából nem is kellett, hiszen az iránymutatás már megtörtént, most szombaton elhangzott előadása pedig dióhéjban tartalmazta mindazt, amit a magyar miniszterelnök és kormánya az elmúlt időszakban vallott családról, nemzetről, a világról, a kontinensről (benne közép-kelet-európai térségünket), migrációról, Brüsszelről vagy éppenséggel Sorosról. Az idei miniszterelnöki beszéd (vagy hogy a tusványosi szlenget használjuk: az „Orbán-koncert”) legfőbb újdonsága talán abban rejlik, hogy előadója kertelés nélkül megosztotta a gondolatait hallgatóságával. Orbán Viktor eddig sem volt az a visszafogott politikusfajta, aki hosszasan kerülget egy-egy témát, viszont korábban sokszor másként írt körül bizonyos, kormánya programjába tartozó alapvetéseket. Most például nyíltan megnevezte családtámogatási politikája anyagi forrását: „elveszem a multiktól”. Ez is annak a napjainkban végbemenő paradigmaváltásnak a része, amelynek során a világ nagy részén sikerült ledobni a politikai korrektség béklyóit, nevén nevezve olyan dolgokat is, amelyek korábban még tabunak számítottak. Ebben a kontextusban az idei Tusványo¬son kimondattak egészen újszerű, számunkra, erdélyi magyarokra különösen érvényes tételek is. Mégpedig a 2018-as anyaországi választásokkal összefüggésben Orbán Viktor például egyértelművé tette, hogy nem véletlenül helyezte új alapokra az elmúlt pár évben a Fidesz és az RMDSZ viszonyát, szerinte ugyanis „egyvalamin nincs mit gondolkodni: kire szavaznak az emberek”. Mindez persze egyáltalán nincs az RMDSZ-szel szemben álló erdélyi magyar politikai tábor – amúgy Fidesz-hű – képviselőinek, sőt a szövetségből az újratervezés dacára is kiábrándult egyszerű polgárok ínyére, amit jól illusztrál a „jó viszony” emlegetésekor a tusnádfürdői hallgatóság körében észlelhető halk moraj is. Ettől függetlenül a Tőkés László fémjelezte vonalnak és az EMNP-nek bele kell törődnie, hogy Budapest partnernek tekinti Kelemen Hunorékat, és ez az alapállás teljesen más megvilágításba helyezi a romániai magyar pártpolitizálást. Az RMDSZ pedig – és itt el is érkeztünk a 28. Tusványos másik lényeges politikai üzenetéhez – a maga rendjén azzal is alkalmazkodni igyekszik az új politikai konstellációhoz, hogy kinyilvánította: a jelenlegi nemzetpolitikai irányvonal folytonosságában érdekelt, ezáltal pedig a jelenlegi Fidesz–KDNP-pártszövetség újrázását tartja üdvösnek a jövő évi országgyűlési választáson. Még ha nem is az alakulat elnöke, hanem „csak” egyik szenátora fejezte ki ezt a „hűségnyilatkozatot”, ez mindenképp példátlan fordulat még a Kelemen-korszakhoz képest is, a Markó Béla fémjelezte, egyenlő távolságtartás elvével szembeni markáns váltásról nem is beszélve. A kérdés már csak az, hogy az RMDSZ eme metamorfózisa programszerű-e, vagy konjunkturális irányváltás csupán, és hogy mindez együtt jár-e minőségi változással is a bukaresti, erdélyi politizálásában.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)2017. július 24.
Társadalmi beágyazódás
Az elszigetelődést nem engedhetjük meg magunknak
Az elmúlt hetekben sok szó esett az elvándorlásról, a demográfiáról, az oktatás színvonalról és a román-magyar kapcsolatokról. A képességvizsgával kezdődően, az érettségin át, a tanárok véglegesítő vizsgáján, Klaus Johannis elnök székelyföldi látogatásán keresztül egészen Tusványosig, egy láthatatlan fonal fut végig, amivel azt hiszem, nem foglalkozik eleget az erdélyi magyar elit, és nem is rendelkezik egyelőre megfelelő válaszokkal a felmerülő kihívásokra.
A kérdés időnként publicisztikákban is felvetődik, de valahogy mindig elmarad egy olyan cselekvési terv kigondolása, ami közelebb vihetné az erdélyi magyarságot a kihívások megoldásához. Ebben az esetben olyan kihívással szembesülünk, amire megoldást nem fog adni nekünk sem Bukarest, sem Budapest, sem Brüsszel. A kérdésre sajátosan erdélyi választ kell adni, mert csak ez lehet érvényes. Az úgynevezett köztes területen élő kisebbségiként, vagyis a magyar kultúrából és médiából nap mint nap táplálkozó, de Románia állampolgáraiként a többségi állam mindennapjainak realitásaival is szembesülve, csakis mi érezhetjük át helyzetünk sajátosságát. Aki nem született bele a kisebbségi sorsba, és nem ismeri az anyanemzet kultúrája és nyelve mellett a többségi államét, soha nem fog tudni kigondolni érvényes tervet az etnikumközi kapcsolatok rendezésére.
Természetesen nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem, hiszen hasznos és értékes tanácsok kívülről is érkezhetnek, ezeket nem szabad zsigerből elutasítani, a dölyfösség és a fennhéjazás ugyanis soha nem visz előre. De a kívülről érkező tanácsok, javaslatok soha nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy ezekből összeálljon egy cselekvési terv. Ezt a munkát az erdélyi magyarság képviselőinek kell elvégezniük, s ehhez mindenekelőtt meg kell válaszolnunk bizonyos kérdéseket. Meg kell határoznunk például, hogy mit jelent számunkra az anyanyelv, legtöbbünk esetében a magyar, emellett mennyit ér és mit jelent a román nyelv és kultúra ismerete, föl kell mérnünk, hogy mennyire mozgunk ez utóbbiakban otthonosan, illetve azt kell eldöntenünk, hogy hol akarunk élni hosszú távon.
A láthatatlan fonal, amire utaltam, a román-magyar viszony megnyugtató alapokra helyezése lenne, ami szoros összefüggésben áll a nyelvi és kulturális kommunikációs nehézségekkel, a kétnyelvűség hiányával, illetve egyoldalúságával, az oktatás színvonalával, és nem utolsó sorban az elvándorlással, ezen keresztül pedig közvetett módon a demográfiával. A romániai magyarság politikai érdekképviselete a szülőföldön maradást tekinti politikai hitvallása alapjának, de azt is meg kell vizsgálni, hogy a különböző társadalmi folyamatok és az azokat befolyásoló politikai döntések miként hatnak ennek a politikai „credo”-nak a megvalósulása vagy éppen meghiúsulása irányába.
A szülőföldön maradást sokan hajlamosak gazdasági kérdésre leszűkíteni. Nem vitatom, hogy a gazdasági erő igen lényeges összetevője ennek a kérdéskörnek, de ugyanakkor a gazdaság fejlettsége következménye annak a kulturális, oktatási alapnak, amellyel egy közösség megteremti saját jövője erőforrásait. Ha piramisszerűen próbálom ábrázolni a dolgot, akkor a fejlett gazdaság a piramisnak valahol a felső részén jeleníthető meg, az alapoknál kell szerepelnie a társadalmi, kulturális beágyazódottságnak, az oktatásnak, ami mindennek a hajtóereje.
Úgy gondolom, hogy a romániai magyarságnak a kisebbségi helyzetéből fakadó „köztesség” érzetét alapvetően befolyásolja a társadalmi beágyazódottsága, pontosabban ennek hiánya a romániai társadalmi életbe. Ez nem újszerű megállapítás, sokan felhívták már a figyelmet, hogy csak igen kevesek hajlandóak résztvenni az ország társadalmi folyamataiban, aminek az egyik fő akadálya a nyelvi kommunikációs nehézség. Az elmúlt csaknem három évtizedben, amióta megszűnt a kommunista rendszer fegyelméből következő fenyegetés és kötelezés, csökkent a román nyelvet jól beszélő romániai magyarok száma. Egyre több olyan fiatal kerül ki az iskolákból, akik nem tudnak megfelelően beszélni románul, és ezáltal, természetszerűen, beszűkülnek társadalmi tereik, érvényesülési lehetőségeik.
Az erdélyi magyar elitnek több mint negyed évszázaddal a rendszerváltozás után arra a kihívásra kell választ adnia, hogy miként tudja megteremteni a fiatal nemzedékek eredményesebb társadalmi beágyazódását a romániai társadalom egészébe anélkül, hogy ezzel nőjön az asszimiláció veszélye. Például az nincs rendben, hogy Kolozsvár belvárosában magyar gyerekek úgy nőnek fel, hogy szinte alig tudnak elmakogni két egyszerű tőmondatot románul, ha párbeszédhelyzetbe kerülnek. Mindez olyan városban történik, amelynek lakossága több mint 80 százalékban román. Ezt az elszigetelődést nem engedhetjük meg magunknak, hiszen ezáltal megszűnik fiataljaink otthonosságérzete, a leszűkített etnikai közegből előbb-utóbb ki fognak törni, hogy szélesebb terepen próbálják ki magukat, amiből óhatatlanul a kitelepedés és végső soron, az elvándorlásuk következik.
Erre a kihívásra nem csak a politikusoknak, hanem az egész pedagógus- és civil társadalomnak kell keresnie a választ. Olyan közös szocializációs, interaktív tereket kell kialakítani, ahol a szüleik példájától nem ösztönzött gyerekekben feloldódhat a román nyelvvel szembeni előítélet és gátlás.
Sokan szóvá teszik azt is, hogy a román-magyar párbeszédnek az egyik fő akadálya az egyoldalúság, hiszen a románok közül nagyon kevesen beszélnek magyarul. Ez így igaz, de statisztikák hiányában is megkockáztatom, hogy a történelmi Magyarországhoz tartozó Erdélyben is igen kevesen beszélték a román nyelvet a magyarok közül, többnyire a románok beszélhettek magyarul.
Kisebbség és többség viszonyrendszerében elsősorban a kisebbség érdeke, hogy jól kommunikáljon több nyelven. Minimum kettőn, de nem árt hárman-négyen. Az említett egyoldalúság tényét én is csak szomorúan állapíthatom meg, de úgy gondolom, ezen csak akkor lehet változtatni, ha minél több erdélyi magyar fiatal fog két nyelven – románul és magyarul - is jól kommunikálni. Csak akkor lehet érvényes és hasznos mondanivalónk a románok irányába, csak akkor fogjuk tudni felkelteni az érdeklődésüket irányunkba, ha számukra érthető nyelvezetbe öntjük, ami empátiát ébreszthet kultúránk, közösségünk iránt.
Ez az egyik alap, amire etnikai paktumot, harmóniát, kisebbségi érdekérvényesítést, innovációt, kutatást, fejlett gazdaságot és jólétet lehet építeni.
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)2017. július 24.
A kolozsvári értelmiségi
Kántor Lajos meghalt. Mindannyian tudjuk, hogy ez nagy veszteség Erdélynek, a magyar kultúrának, a romániai népek demokratikus együttműködésének, a Duna-medencei szolidaritásnak, a romániai magyarság és Magyarország szellemi közelségének.
Én nem tartoztam meghitt barátai közé, voltak közöttünk nemzedéki, ízlésbeli, világszemléleti és vérmérsékleti különbségek – de az idő teltével, bár megmaradtak, jelentőségük elhalványult. Méltatni szépírók, irodalomtörténészek és irodalomkritikusok fogják igazán, én csak olyasvalamiről írok most, amit nem szoktak hangsúlyozni tisztelői – talán azért, mert olyannyira nyilvánvaló, annyira magától éretődik.
Kántor Lajos itt született Kolozsváron, itt élte le az egész életét, a kolozsvári Korunk szerkesztője – egy időben főszerkesztője – volt, és haláláig szorgalmas munkatársa.
Lokálpatrióta is volt, mint a kolozsvári titkoknak az a néhány tudora, akiknek annyi hálával tartozunk – Asztalos Lajosra gondolok, meg Gaal Györgyre, meg olyan művészekre mint Miklósi Dénes, akinek a régi kolozsvári munkásfotográfiák gyönyörű kiállítását köszönhetjük –, de nemcsak lokálpatrióta. Egész egyszerűen megtestesítője volt a puritán, ám kultúratisztelő kolozsvári protestáns polgárembernek. Ez a kultúratisztelet elképesztő aktivitásra serkentette, nem volt ember, aki annyi kiállítást és színielőadást látott volna, annyi irodalmi eseményen vett volna részt, olyan mohón érdeklődött volna az erdélyi magyar irodalom minden tücske-bogara, szülővárosa minden írott és festett részlete iránt, mint ő.
Olyan hagyományos erényekkel büszkélkedhetett – fáradhatatlan szorgalom, szűnni nem akaró bogarászás, kiapadhatatlan kíváncsiság, hagyománytisztelet, mértékletesség, kiegyensúlyozottság, nemcsak a zsenialitásnak, hanem a tisztes középszernek is az antiromantikus megbecsülése, a nyomtatott papírlap iránti fanatikus szeretet –, amelyek egy része régimódi és konzervatív. Csöppet se röstellte, hogy nem kedveli a túlzásokat, és az ő megfontolt középutassága, kedélyes nyugalma nem volt mesterkélt, hanem fölöttébb szerves. De éppen ez volt Kántorban az érdekes: ő volt az erdélyi modernség régimódi és konzervatív híve és krónikása, aki minden értékeset (mindent, amit ő értékesnek tartott) összegyűjtött volna a fészkébe, amit nem lehet másképp nevezni, csak így: a magyar Kolozsvár.
A magyar Kolozsvár, a Kolzsváron meghonosodott, kialakult magyar kultúra – mindenféle történelmi csapásoknak hála (ez furán hangzik, de itt a helyi kultúra Trianon után virágzott ki igazán: a Korunk is emigránsok, ha tetszik, menekültek alapítása volt az 1920-as évek második felében) és persze e csapások ellenére – EGÉSZE volt Kántor Lajos életterülete.
Valahányszor otthon jártam, naponta többször összeakadtam vele valamelyik utcasarkon, ahogy különféle irodalmi ügyekben loholt valamerre – Demény Péter a szép és igaz Kántor-nekrológjában így nevezi: „a szívós baktató” –, mostanára már a város elképzelhetetlen nélküle. Kevesen voltak annyira hűségesek a szülőföldjükhöz, mint Kántor. Nem érzelmileg: sokan vagyunk, akik szeretjük a városunkat. De ekkora kitartás, ilyen termékenység, ilyen szívósság, ilyen szolgálatkészség, ekkora alázat a matériával szemben: ritkaság. Ebben aligha ér bárki is a nyomába.
Mindebben egy csomó minden távol áll tőlem, nem tagadom. Művészetkultusza nekem olykor kissé eklektikusnak tetszett. De mit számít ez. Ő gyűjtötte Erdély, mindenekelőtt Kolozsvár kincseit, ott vannak föllajstromozva rengeteg könyvében, nélküle ennek a helynek a története elmesélhetetlen.
A transzilván patrióta, a kolozsvári értelmiségi, Kántor Lajos nincs többé. Máris hiányzik. Most látjuk csak, milyen nagy dolog az a látszatra csekély ambíció, amely hasznos akar lenni, amely szolgálni akar önként egy ügyet, egy várost, egy közösséget – egyszerre szerényen és rátartian, de fáradhatatlanul.
Legyen neki könnyű a Házsongárd földje.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS / Szabadság (Kolozsvár)2017. július 24.
Életre kelt a Teleki-kastély
Érdekes családi programok Gernyeszegen
Ismét benépesült szombaton a gernyeszegi Teleki-kastély, sokan éltek a lehetőséggel, hogy a Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület által szervezett kastélynapon meglátogassák az impozáns barokk épületegyüttest. A felnőttek idegenvezető kíséretében tett sétákon ismerkedhettek meg az erdélyi arisztokrácia eltűnőfélben lévő világával, a gyerekek pedig érdekes játékokba, kézműves tevékenységekbe kapcsolódhattak be.
Már a kora délelőtti órákban folyamatosan érkeztek a látogatók, a kisgyerekes családok – mintegy a hőség elől is menekülve – a kastélyparkot vették birtokba, sokan a fűben ülve nyugodtan beszélgettek, míg a gyerekek játszottak, mások egy szalmából rögtönzött ülőkére telepedve a fák árnyékában olvastak. A felnőtt látogatók körében minden alkalommal igen népszerű program a kastélylátogatás idegenvezetéssel, az idegenvezetők részletekbe menően bemutatták a Teleki család, a birtok történetét, illetve ez alkalommal be lehetett menni olyan termekbe is, ahová máskor nem lehet bejutni, például a grófnő egykori szobájába.
Lukács Katalin szervező lapunknak elmondta, az immár hagyományossá vált gernyeszegi kastélynap célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy ez a kastély látogatható, és használható közösségi térként. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy ezen alkalmakkor ezer-kétezer látogató fordul meg a rendezvényen.
Az idén először egy szakmai előadás-sorozatra is sor került, amit a bukaresti Arche Egyesülettel együtt szerveztek, a Maros menti kulturális örökség hasznosításának a lehetőségeiről, műemlékvédelem tematikában három előadást hallgathattak meg a látogatók. Farkas András, a Pont csoport alapító tagja a Stratégiák és fenntartható intézkedések a kulturális örökség megőrzésére a 21. században című előadás keretében szólt arról, hogy miként lehet finanszírozást szerezni kulturális, műemlékvédelmi projektekre.
Raluca Bărbulescu építész, az Arche egyesület elnöke bemutatta, milyen elképzelések vannak a kastélyok hasznosítása kapcsán, hogyan járulhat ez hozzá a térség fejlesztéséhez. A Maros menti kastélyokról általánosságban szólva rámutatott, a gernyeszegi kastély mintegy pozitív példaként emlegethető, ugyanis jobb helyzetben van, mint a többi Maros menti kastély, mert két város, Vásárhely és Szászrégen között forgalmas helyszínen helyezkedik el, és mondhatni „újjáélesztés” alatt áll, azaz a tulajdonosok gondoskodnak róla, és igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy ne romoljon tovább az ingatlan állaga, és ki legyen használva az épületegyüttes, ellentétben például a radnóti kastéllyal, ami nagyon rossz állapotban van.
Mint mondta, a gernyeszegi kastély esetében mindenképpen multifunkcionális rendeltetésben kell gondolkodni, és a helyi önkormányzattal, illetve a helyi közösséggel partnerségben lehet a lehető leghatékonyabban kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket.
Eugen Vaida, a Monumentum Egyesület elnöke is arról beszélt, hogy a helyi közösség milyen szerepet vállalhat a műemlékek megmentésében. A szakmai előadások mellett dokumentumfilmek vetítésére is sor került, Szederkény Olga Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című kétrészes dokumentumfilmjét vetítették le, az egyik a Bánffy, a másik a Bethlen családról szólt, Teleki Domokos, a régész címmel pedig Fábián István történész tartott előadást. A kastélynap keretében évről évre kerekasztal-beszélgetést is szerveznek történelmi családok tagjaival, leszármazottaival, idén Teleki Kálmán felesége, a részben erdélyi származású, de nem erdélyi születésű Teleki Nicole mesélt a családjáról, életéről.
Főként a fiatalabbak kapcsolódtak be a Kékvérűek című műhelymunkába, a film-fotó-média szakot végzett művész, Adela Muntean irányításával, a régit az újjal ötvözve, az archaikus és a mai digitális technológiát felhasználva dolgozták fel a kastély történetét egy interaktív műhely keretében, ahol mindenki maga készíthette el a saját kék „festményét”. Idén sikerült a helyieket is bevonni a programba, fellépett a gernyeszegi kórus, a gernyeszegi iskola diákjai kis műsorral készültek, illetve az erdőcsinádi ifjúsági néptánccsoport előadását és a Codex együttes zenei összeállítását is megtekinthették a résztvevők.
Grófok és grófnők nyomában
A marosvásárhelyi Creactivity Egyesület immár ötödik éve, hogy a kastélynapon gondoskodik a gyerekek szórakoztatásáról, idén is bábszínház, érdekes feladatok, illetve kézművesműhely szerepelt az aprónépnek szánt kínálatban. A legkisebbek arcára Halmágyi Éva és Bonczidai Dezső tehetséges bábszínészek csaltak mosolyt, Piroska és a farkas történetét adták elő, jó adag humorral fűszerezve. A bábszínház mellett igen népszerű volt a gyerekek körében az interaktív kalandjáték, amely során a gyerekek találkozhattak a kastély egykori lakóival, a korabeli ruhákba öltözött grófokkal és grófnőkkel, és mindenik szereplőnél feladatot kaptak, azaz kérdésekre kellett válaszolniuk, ami összekapcsolható az adott gróf életével, kedvenc időtöltésével. A játék végén a legügyesebbeket díjazták, a gyerekek büszkén mutatták szüleiknek az elismerő okleveleket.
Gál Csilla, a Creactivity Egyesület vezetője elmondta, idén belopták a programba a sportjátékokat is, hiszen köztudott, hogy egykor a grófok, grófnők életében fontos szerepet töltött be a sport. A kézművesműhelyben hagyományos és modern technikák révén ékszereket készítettek, a bogzás különféle formáival ismerkedhettek meg, a kisebbek papírból készült galambot röptethettek, papírtekercsből állatfigurákat tűrögethettek, illetve beavatták őket az origami-készítés rejtelmeibe. Délután pedig lehetőségük nyílt, hogy hintón sétálhassanak végig a kastélykerten.
Évente több tábor helyszínéül szolgál a kastély
Lukács Katalin szervező lapunk érdeklődésére elmondta, a kastély jó úton halad a minél hatékonyabb kihasználás terén, a nyári hónapokban eléggé belakják az épületegyüttest, több rendezvény is zajlik itt, főként táborok.
– Több cserkésztábor is van, Belgiumból jöttek gyerekcsoportok, emellett múlt héten zajlott a történelmi gyerektábor, a héten pedig a nyári egyetem, amikor egyetemisták és fiatal szakemberek, építészek, művészettörténészek, tájépítészek töltenek itt egy hetet, és segítenek abban, hogy állítsunk össze egy műszaki dokumentációt a kastélyról. Július 31-én kezdődik egy tíznapos művésztelep. Emellett évente, május utolsó szombatján kerül sor a kastélybálra, ugyanakkor ki is lehet bérelni a kastélyt különféle rendezvényekre, esküvőkre, keresztelőkre – fejtette ki. Mint mondta, az épületegyüttes folyamatosan kisebb-nagyobb javításokra szorul, jelenleg a legsürgősebb teendő a bejáratnál lévő híd felújítása, ugyanis a szerkezete annyira meg van gyengülve, hogy autóval már nem is lehet ráhajtani, viszont a pályázati lehetőségek is korlátozottak, és A kategóriás műemlék épületről lévén szó, a pályázati dokumentáció összeállítása is rengetegbe kerül.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)2017. július 24.
Menni vagy maradni
Megdöbbentő kimutatást közölt a Világbank pár napja: felmérése szerint 3,6 millió román állampolgár forgatja fejében, hogy a következő öt esztendőben elhagyja az országot. Hogy mint alakul a helyzet a határidő lejártakor, persze nem tudni – elképzelhető, hogy a mérleg pozitívabb, de az is, hogy negatívabb lesz.
Hogy azonban ma több mint hárommillióan a kivándorlást fontolgatják, mindenképpen elkeserítő.
A megalakulásának százéves évfordulójára készülő Nagy-Romániának mondhatni „haladó” tapasztalatai vannak e kérdésben. Az 1920-as években a magyarok, 1989 előtt a zsidók és németek sűrű tömegei hagyták el az országot – ez utóbbiaknak mára csak jószerivel írmagjuk maradt. A hazai magyarok 1989 előtt is, de főleg utána követték a példát.
E cikken gondolkodva – hirtelen és felületesen – összeszámoltam, hogy csupán szűkebb baráti és ismeretségi körömben negyedszázad óta legalább 25-ön szépecskén felüli azon gyerekek száma (némelyek immáron túl a 35-40 éven), akik tőlünk nyugatabbra (Magyarországtól az Egyesült Államokig, sőt Japánig) kerestek és találtak megélhetést. Legalább öt közülük egyetemi tanerő (!), ami szerintem feltételezi, hogy az elengedhetetlen angolon kívül az illető országok nyelvét is felsőfokon birtokolják.
Mindezzel csupán annyit akarok mondani: a romániaiak (megfelelő felkészültséggel és kitartással) a siker reményével indulhatnak a nyugati világban. Sőt: ezen tulajdonságok valamelyes híján is érvényesülhetnek, persze alsóbb szinten, ami azt jelenti, hogy a hazai jövedelemnek csupán kb. háromszorosát, s nem 8-10-szeresét keresik meg. Ismerek aradi magyar hentest, aki Németországban, hidegkamrában marhát, sertést trancsíroz (folyton dideregve az alacsony hőmérsékleten), Réz-hegységbeli, elszigetelt településen lakó szlovák, általános iskolai végzettségű honfitársat, aki Hamburgban üvegházban robotol, túlórát is vállalva (vajon honnan szerzett tudomást a lehetőségről?), Arad megyei, itthon emeletes palotát építő roma polgártársat, aki feleségestül Franciaországban lehetőleg éjszakai váltásban dolgozik, mert azt jobban fizetik, hogy a számtalan spanyolországi eperszedőről már ne is beszéljek.
Azokról – vannak szépecskén –, akik Nyugatra a koldulás, csalás, rablás általi pénzszerzés gondolatával távoznak, s lejáratják az országot, ezúttal ne essen szó.
De vajon a pénz a „minden”?
Embere válogatja, tapasztalatom és meggyőződésem szerint a nagy többség számára nem. Petőfit idézem: jobb nekem itthon a fekete (mármint a kenyér), mint máshol a fehér.
Kalandra, felfedezésre vágyók mindig is voltak (szerencsére – mi is volna ma nélkülük?), tömegek azonban mindig valamelyes (gazdasági, politikai stb.) kényszer hatására indultak el idegen tájakra. Romániában több mint negyedszázada folyamatosnak látszik e kényszer, a kelet-európai országok közül csak (a nálunknál kétszer nagyobb lakosságú) Lengyelországból nagyobb a kivándorlók száma. (Talán Ukrajnából, de erre vonatkozó adataim nincsenek.)
Kik azok, akik, elméletileg, mennek, mennének?
Döntő többségük, mint várható, fiatalok, akik itthon még nem köttettek gúzsba: nem rendelkeznek önálló lakással, családdal, és főleg nem reális megélhetési perspektívákkal. Azok a fiatalok, nem mellesleg, akiktől nagyrészt a nép tovább éltetése, gyarapítása várható. A demográfia lényege ugyanis – szombaton a magyar miniszterelnök tusványosi beszédében is aláhúzta – a matematika kérlelhetetlen, részrehajlás nélküli szabályaival is megfogalmazható: ha nem születik családonként átlagban kb. 2,1 gyermek, a szóbanforgó nemzet, ország hosszú távon kihalásra ítélt.
Ha a következő öt esztendőben jó 3,5 millió, reprodukcióra hajlamos és képes romániai elhagyná hazáját, remény se lehetne a hazai lakosság megmaradására. Ami számtalan (egyebek között a nyugdíjas-ellátás fenntartására vonatkozó) kérdés előtt is bezárná a kaput.
Nem kétlem: a jelenlegi hazai hatalom rendelkezik (mint ahogy az előzőek is) megfelelő adatokkal, ismeretekkel e téma tekintetében. (Ha mégse, az végleg katasztrófa volna.) A probléma: tudnak-e okos megoldásokat megfogalmazni a kérdés kapcsán. Mert ha nem, a legpesszimistább forgatókönyv, a lakosság következő évtizedekbeli drasztikus csökkenése válik valósággá, minden borzalmas következményével együtt.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)2017. július 24.
Egyszeri anyasági támogatást a külhoniaknak is
A magyar kormány jövő januártól a Köldökzsinór program keretében kiterjeszti az egyszeri anyasági támogatást a külhoni magyarságra is, erre 640 millió forintot különítettek el első évben – mondta Novák Katalin, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) államtitkára pénteken az MTI-nek. A Köldökzsinór programmal azt szeretnék jelezni, hogy a kormány számára minden megszületett magyar gyermek érték, szülessen bárhol a világon – mutatott rá a család-, ifjúság- és nemzetközi ügyekért felelős államtitkár, aki hangsúlyozta: a családok támogatása számukra nem kiadás, hanem befektetés. A program alapján jövő januártól megteszik az első lépéseket, hogy a magyarországi családtámogatási formák közül bizonyos juttatásokat azok is megkaphassanak, akik nem Magyarország közigazgatási határain belül vállalnak gyermeket. Első lépésként az egyszeri anyasági támogatást januártól minden magyar édesanya megkapja, függetlenül attól, hogy a gyermeke a világ mely pontján született. Ez érvényes a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságára egyaránt – jelezte Novák Katalin. Hozzátette: egy egyszeri, 64 125 forintos támogatásról van szó, és mintegy 10 ezer gyermekkel számoltak az első évben, így összesen 640 millió forintos keretet külö- nítettek el. A támogatást akkor kaphatják meg az érintettek, ha a gyermeket anyakönyveztetik. Népújság (Marosvásárhely)2017. július 24.
Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZ
Kántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ.
Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták.
A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között.
Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek.
Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek.
Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés.
Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke.
1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke.
Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki.
Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen.
Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely)2017. július 24.
Utazás a közös pont körül (Mini-Máért Tusványoson)
Második alkalommal találkoztak „bővített ülésen” a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pénteki nemzetpolitikai fórumán a Kárpát-medencei magyar képviseleti szervezetek és a budapesti kormány képviselői. A nagy érdeklődés mellett lezajlott, a Kárpát-medence, a biztos pont címet viselő pódiumbeszélgetés – a budapesti kormányzat irányában megfogalmazott köszönetek során, illetve a jövőre esedékes választásokkal kapcsolatos határon túli szerepvállaláson túlmenően – újból remek alkalom volt a pártpolitikusoknak, hogy a jelszavakon, programokon túl a térségük valóságából is felmutassanak egy szeletet, illetve a kapaszkodókat is megjelöljék.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai szakértő, volt államtitkár elsőként Semjén Zsoltot, Magyarország miniszterelnök-helyettesét kérte szólásra, aki három nagy témakör köré rendezve adta elő mondanivalóját: az egyetemes magyar megmaradást szolgáló anyaországi támogatások (ideértve a külhoni politikai alakulatokét mint az érdekképviselet letéteményeseit), az állampolgárság (mint válasz Trianon igazságtalanságára és a nemzet közjogi egyesítésének eszköze), illetve Magyarország szomszédsági viszonya (mint a határon túli magyar közösségek jogérvényesítési törekvéseit támogató alapvető eszköz). Kiútkeresés északon és keleten
Az elcsatolt nemzetrészek képviselői közül elsőként – noha bevallása szerint ezt a több éve hagyománnyá vált megtiszteltetést szívesen továbbadná – Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke szólalhatott meg, Répás Zsuzsanna indoklása szerint mint a legproblémásabb térség képviselője. A politikusnak ez alkalommal sem adatott meg, hogy jó vagy legalábbis jobb hírrel érkezzen, hiszen az ukrajnai helyzet egyelőre nem mutat javulást. A geopolitikai események még mélyebb válságba sodorták az amúgy is igen megosztott országot, amelynek Kárpátalja is része. Az ország keleti felén harcokban formát öltött orosz–Nyugat konfliktusból – a minszki erőfeszítések ellenére – járható kiút egyelőre nem látszik. Erre rátevődik a szintén mély gazdasági válság, amelyet Ukrajna átél. „Az az ország, amely korábban repülőgépeket, rakétákat volt képes gyártani, most ezen iparágak felszámolását éli meg, ráadásul nem tudni, hány lakosa van, a csökkenés viszont drasztikus” – fogalmazott. A problémákra a nemzetközi pénzügyi szervezetek (valutaalap, Világbank) – az ország egyre fokozódó eladósodásához vezető – támogatási ajánlata, politikája nem gyógyír, az ország lakosságának érdekeit nem is szolgálja.
Brenzovics egyben a 2014 óta egyre erősebb lendületet mutató belpolitikai válságra is rámutatott: az elmúlt három évben beindult, az 1996-os alaptörvény által garantált nyelvhasználati, oktatási, állampolgársági jogok megnyirbálása állandóvá vált a kijevi törvényhozásban. Brenzovics szerint a nehéz helyzetben egyelőre a kárpátaljai magyarság továbbra is képes fenntartani kulturális és oktatási intézményeit, a sajtót és mindazt, ami a közösség fennmaradásához szükséges, annak ellenére, hogy az – országos szinten ijesztő méreteket öltő – elvándorlás sújtja. Magyarország támogatása, valamint a teljes Kárpát-medencei magyarság szolidaritása nélkül nem sikerülne – zárta mondandóját. A szlovákiai közösség helyzetét illetően Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártja (MKP) vezetője sem ütött meg túl derűlátó hangnemet, bár elmondása szerint a tavalyi évhez képest javult valamelyest az állás. Az elnök mindenekelőtt igen súlyos demográfiai adatokkal is alátámasztva kijelentette: két urat nem lehet szolgálni, ezért a többnemzeti, azaz vegyes pártoknak nincs jövője. Ezek ugyanis az asszimiláció tökéletes eszközei, hatásukat Szlovákiában igen jól érezni, erőteljes a beolvadási tendencia (több mint 20 százaléka a magyar családoknak nem meri vállalni magyarságát, ha fennáll a lehetőség, hogy abból kára származzon). Menyhárt József a magyar–magyar párbeszéd akadozását is megemlítette, egyebek mellett a tárgyalópartner (a többnemzetiségi HID) alantas szándékai miatt, miközben a követendő stratégiák kidolgozásán kellene ügyködni. Menyhárt József a magyar közképviselet legfőbb feladataiként az asszimiláció visszaszorítását (az identitásmegőrzési kezdeményezések erősítésével), valamint a helyi gazdasági fejlesztést nevezte meg (ami a belső, megélhetési migrációra és a kötődő demográfiai visszaesésre is megfelelő ellenlépés lehet). „A határon túli magyar politika a magyar hálószobákban kezdődik!” – szögezte le utalva ezzel a gyermekvállalás ösztönzésének fontosságára.
Pártharc és autonómia
Noha valamelyest ragaszkodtak a címben meghirdetett mottóhoz, az erdélyi magyar szervezetek képviselői – Biró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Tánczos Barna, az RMDSZ szenátora, valamint Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke – egyúttal egy kisebb politikai csörtébe és programismertetésbe gabalyodtak. A biztos pont, kapaszkodó tekintetében Biró Zsolt és Tánczos Barna saját alakulatát nevezte meg az erdélyi közösség számára, illetve Budapestet a Kárpát-medence magyarsága számára. Biró Zsolt úgy vélte: a határon túli térségekben a magyar–magyar politikai együttműködés lehet egy további biztos pont (amire a tavaly óta kézzelfogható példa is van az RMDSZ–MPP-paktum formájában, amely stabil bukaresti képviseletet is jelent), illetve a román közösséggel való viszonyban a gyulafehérvári ígéretekre való következetes emlékeztetés, számonkérés. Tánczos Barna Orbán Viktor kormányának – a román politikum által egyébként nagymértékben irigyelt – markáns politikáját nevezte meg biztos pontnak, szemben a bukaresti megalkuvó, behódoló „balkáni” politikai játékokkal. A szenátor az autonómiát is szóba hozta, rámutatva: a román politikum és egyes intézmények (főképp a titkosszolgálatok) mindent megtesznek a törekvések meggátolásáért, és egyre újabb manipulatív eszközöket is bevetnek a közvéleménynek a magyar közösség ellen történő hergeléséért. Az autonómiából semmilyen kára nem származna a románságnak sem – tette hozzá. Szilágyi Zsolt az autonómiát (mint népakarat), illetve annak következetes képviseletét (utalva ezzel arra, hogy szerinte ezt az RMDSZ sorozatosan elfelejtette mint célt) nevezte meg biztos pontként, és egyben garanciaként a közösségi megmaradásra. Szilágyi Zsolt szerint inventív, kreatív és offenzív nemzetpolitikát kell folytatni, kihasználva a román politikai élet sajátosságait. „Egyetlen román politikus sem fogja felajánlani az autonómiát, ha azt a magyarok nem kérik. Ha nincs autonómia, elveszünk, mint a szászok” – fogalmazott. A külpolitika tekintetében ugyanakkor az összehangolt szolidaritást nevezte meg kapaszkodóként. A pártelnök ugyanakkor azt is leszögezte: a tömörülések közötti együttműködést a nemzeti ügyek mentén tartják elfogadottnak, az RMDSZ és az MPP által választott formában nem szándékoznak részt venni.
A diaszpóra is számít
Helyzetük sajátosságából adódóan egyedi üzenettel érkezett Klement Kornél a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége részéről, aki a diaszpóra képviselőjeként szólva felhívta a figyelmet: a kint élő magyarok is képesek megőrizni identitásukat, érzéseikben és elkötelezettségeikben értékes magyar emberek tudnak lenni. Emellett hatékonyan hozzá tudnak járulni az anyaországi és általánosan a Kárpát-medencei magyarság sorsának alakulásához mint a magyar értékkör nagykövetei, országimázs-javítók, valamint az autonómia eszméjének terjesztői – fogalmazott.
Kedvező szelek
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, valamint Jankovics Róbert, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége ügyvezető alelnöke az általuk képviselt közösségek helyzetének javulásáról számolt be – egyebek mellett a magyar kormány nemzetpolitikai lépései nyomán. Szavaikból ugyanakkor az is kiderült: Szlovéniában az elviekben igen széles körben garantált kisebbségi jogok gyakorlatba ültetése terén a kormányzattal igen nehéz dolguk van, míg Horvátországban is az elmúlt egy év hozott számottevő változást, hiszen a korábbi kormányzat szinte lerombolta a magyar közösség megmaradásához elengedhetetlen rendszert. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a vajdasági magyarság, „kegyelmi időt él meg”, a társadalom megbecsült tagjai lettek. Ez több tényező együttállásából (így a magyar–szerb szomszédsági viszony jelentős javulása) alakulhatott ki, és amelyet arra kell kihasználniuk, hogy minél többet megvalósítsanak. A közösség fennmaradásához szükséges ügyek fenntartását viszont csak a jelenlegi magyar kormányzat folytonossága tudja biztosítani, ezért elemi érdekük ennek fennmaradásához hozzájárulni. Utolsóként Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szólt, rámutatva: az elmúlt évek sikerei közösek, és a kialakult nagyon erős Kárpát-medencei magyar politikai intézményi rendszer megőrzése és megszilárdítása az eljövendő évek kihívása. A felszólalók kivétel nélkül támogatásukról biztosították a jelenlegi budapesti kormánykoalíciót mind a szavazói regisztrációt, mind a jövő évi magyar országgyűlési választást illetően.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. július 24.
Négyszáz táncos a színpadon (Ika-vári fesztivál)
Szombaton és tegnap zajlott Csernátonban az Ika-vári újkori néptáncfesztivál, amelyen zömében Kovászna megyei, valamint szórványban élő magyar tánccsoportok vettek részt: tizenkilenc táncegyüttes, azaz négyszáz táncos és népzenész.
A régi néptánctalálkozókra emlékeztető rendezvényt 2013-ban újították fel az örökmozgó Ágoston József kultúrmindenes kezdeményezésére. Az Ika-vári néptáncfesztivál gyökerei az 1970-es évekig nyúlnak vissza, 1972-ben tartották a népzene és -tánc első ünnepét az akkori várromnál, a csonka torony alatt, és a rendezvény túlélte a kommunizmus idejét, aztán a rendszerváltás első éveiben szép lassan megszűnt. A rendezvény szervezője idén is az Ika Ifjúsági Egyesület és a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület volt. Mágori István, az Ika elnöke szerint a rendezvény hosszú távú célja tárgyi és szellemi népi értékeink ápolása, éltetése és megőrzése, rövid távú céljai pedig néptáncaink és népi mesterségeink megőrzése, ápolása és a nagyközönség körében történő népszerűsítése, a csernátoni néptánccsoportok, kézművesek tevékenységének támogatása, a szórványmagyar közösségek néptánccsoportjai tevékenységének felkarolása, valamint a háromszéki és a szórványban tevékenykedő néptánccsoportok közötti kapcsolatok erősítése. A szórványban élő csoportok – a brassói Búzavirág tánccsoport, a magyarlapádi és a medgyesi Gyöngyvirág tánccsoport – pénteken este, illetve szombat délelőtt érkeztek a községbe, szombaton közös műhelymunka, ismerkedés zajlott. Az Ika-vár alatti vendégház udvarán csoportbemutatkozóra került sor, majd a Háromszék Táncegyüttes előadásában megtekintették a Csávási balladát. A szombati nap táncházzal zárult.
Tegnap a táncosok a felsőcsernátoni református templomban a Ruszka Sándor kézdivásárhelyi lelkész által megtartott ünnepi istentiszteleten vettek részt. Az Ika-vár alatt tegnap délelőtt kézművesvásárra és kézműves-foglalkozásokra, valamint játszóházra került sor a Haszmann Pál Egyesület részvételével. A szervezők fürdési lehetőséget is biztosítottak. A pécsi székhelyű Határon Túli Magyarságért Alapítvány tagjai egy sátor alatt szintén kiállítottak és kézműves-tevékenységeket is szerveztek.
A rendezvényt Bölöni Dávid, a község polgármestere nyitotta meg, köszöntötte a nagyszámú közönséget, majd Mágori István, az Ika Ifjúsági Egyesület elnöke üdvözölte az egybegyűlteket, Fákó Alpár Attila szervező pedig a támogatóknak mondott köszönetet. A néptánctalálkozót Kedves Tibor alsócsernátoni római katolikus plébános áldotta meg. Aztán színre léptek a táncosok – elsőként a 2010-ben alakult helybeli Szakajtó néptáncegyüttes –, majd a Csernátoni Pakó András Férfi Dalkör énekelt néhány gyönyörű nótát. A kétnapos rendezvény este a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban táncházzal ért véget a részt vevő zenészek és együttesek, valamint a közönség részvételével.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. július 24.
Három könyvet mutattak be
Dálnoki falunap
A tizenharmadik dálnoki falunap szombaton 6 órakor az eddigi hagyomány szerint a gidófalvi fúvósok ébresztőjével kezdődött. Az idei program két legfontosabb eseménye a hármas könyvbemutató és a Harmónia kórus zászlóavatója volt, de ezenkívül ingyen kínáltak babgulyást és noszvaji bort, megkoszorúzták Dálnoki Miklós Béla emléktábláját a művelődési központ homlokzatán, volt Role-, László Attila-, Szőcs Renáta-koncert és tűzijáték.
A Darkó Jenő-iskola kertjében a kézdivásárhelyi Constantin Pătru vállalkozó és csapata már kora reggel egy négyszáz literes üstben főzni kezdte az óriás babgulyást, amelyhez mintegy száz kiló sertéshúst, 20 kiló füstölt oldalast és csülköt, több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát, valamint különféle fűszereket használtak. A nagy üst szomszédságában Banos György vállalkozó, az Utép 2006 cég tulajdonosa és csapata két kisebb üstben készített finomságokat. Délben Bartók Ede Ottó polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, azt hangsúlyozva, hogy azért szervezik meg minden esztendőben a faluünnepet, hogy a dálnokiak, az innen elszármazottak és a meghívottak vagy bárki jól érezze magát, kikapcsolódjon és szórakozzon. Ugyanakkor köszönetet mondott a támogatóknak, akik nélkül erre a rendezvényre nem kerülhetett volna sor. Az elöljáró köszöntője után Cserszegtomaj és Noszvaj testvértelepülés vezetője szólt a jelenlevőkhöz, Bartha Gábor, Cserszegtomaj nagyközség polgármestere hetedik, kollégája, Bóta Géza, Noszvaj elöljárója pedig tizenegyedik alkalommal ünnepelt együtt a dálnokiakkal. Előbbi elmondta: ezúttal sem érkeztek üres kézzel, a művelődési központ nagytermének falait a cserszegtomaji művészalapítvány tagjai által adományozott alkotásokkal díszítették fel. Utóbbi egy digitális képvetítőt adott át a testvérközség ajándékaként Bonda Anna Máriának, a Darkó Jenő-iskola igazgatójának. A helybeli óvodások és kisiskolások műsora után a jelenlevők a művelődési központba vonultak, ahol Benkő Rozália, a Harmónia Egyesület vezetője köszöntötte a résztvevőket, és bejelentette, hogy a 2011 februárjában vegyes kórusként alakult Harmónia énekkar életében a mai nap mérföldkő, hiszen régi vágyuk teljesült, Székelyudvarhelyen elkészült a kórus zászlója, amelynek egyik oldalán a kórus logója, a másik oldalán pedig egy arab közmondás olvasható: „Élj azzal, aki imádkozik, és te is imádkozni fogsz, élj azzal, aki énekel, és te is énekelni fogsz.” Az egyesület elnöke arra is emlékeztetett, hogy a kórus első karnagya néhai László Attila sepsiszentgyörgyi zenetanár volt, akire egyperces csenddel emlékeztek. A kórus jelenlegi karnagya Oláh-Badi Krisztina maksai zenetanár. Az új zászlót Marosi Károly református lelkipásztor áldotta meg. Az ünneplő kórus pár darabot adott elő, majd meghívottként a szentivánlaborfalvi Laborfalvi Róza Női Kórus lépett fel. Ezt követően tartották meg a hármas könyvbemutatót. Elsőként Armanca Brînduşa temesvári újságíró, egyetemi tanár magyarul mutatta be a Dálnok felfedezése című, tavaly a bukaresti Curtea Veche Kiadó által megjelentetett kiadványt, a román és magyar újságírók Dálnokról szóló könyvét, amelyet románul, magyarul és angolul nyomtattak ki. A Dózsa című kötetet, amelyet Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014. június 6-án Dálnokon végződött konferencia előadásait tartalmazza, a Hargita Népe Lapkiadó jelentette meg 2016-ban. A könyvet Sarány István főszerkesztő és a kötet szerkesztője, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesületének elnöke mutatta be. A két héttel ezelőtt megjelent Dálnok képes albumát Bonda Anna Mária iskolaigazgató ismertette. A benti rendezvény himnuszaink eléneklésével ért véget. A könyvbemutatók után a Történelmi Vitézi Rend Sepsiszéki Állományának öt tagja és a jelenlevők a művelődési központ elé vonultak, ahol Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) vezérezredes, miniszterelnök emléktábláját koszorúzták meg a Történelmi Vitézi Rend, a két testvértelepülés, az önkormányzat és az iskola képviselői. Délután a Fenyőcske Néptánccsoport lépett fel, majd a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tartott bemutatót. Este az Open Stage művészei – Lung László Zsolt és Kozma Attila – tették próbára a nevetőizmokat, majd könnyűzenei koncertek következtek. A tizenharmadik falunap tűzijátékkal és utcabállal ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. július 24.
Felszentelték a madéfalvi Siculicidium templomot
Amikor elhelyeztük a kápolna alapkövét, 2011 pünkösd vasárnapján, nem állt rendelkezésünkre egyetlen pénzügyi forrás sem. A sok egyeztetés után azzal a meggyőződéssel és azzal a hittel fogtunk neki, hogy bármi áron, de felépül a kápolna – mondta el Szentes Antal megyei tanácsos július 22-én, szombaton a madéfalvi Siculicidium templom szentelési ünnepségén. – Az akarat és elszántság mellé jöttek az anyagi támogatások is, így összefogással elkészült az Úr háza – tette hozzá.
„A Siculicidium emlékmű közelében lévő kápolna több éven át tartó átalakítása révén nemcsak megmaradásunk jelképe, hanem az 1764. január 7-én hősi halált halt székelyek méltó emlékhelye is” – fogalmazott közös meghívójában a misét celebráló Bartalus Zoltán plébános és Csibi József polgármester.
Hargita Megye Tanácsától Szentes Antalon kívül jelen volt Becze István és Lőrincz Csilla megyei tanácsos is.
Hargita Megye Tanácsa; Erdély.ma2017. július 24.
Jobb híján
Az tudja igazán értékelni azt a nemzetpolitikai összejövetelt, kitekintést, Kárpát-medencei összmagyar tanácskozást, Magyarországnak a világban kijelölt helyét felmutató miniszterelnöki beszámolót, amit Tusványos nyújt, aki például a romániai közélet zűrzavaros vizeiben próbálja kiismerni magát.
Ne adj’ isten, kiszámítható, élhető, jövőt akar teremteni ott, ahol parlamentbe jutott bűnözők az éjszaka leple alatt hozott sürgősségi rendeletekkel akarják menteni a maguk irháját. És ahol a másik, a „jó” oldal sem jobb, hisz a korrupció elleni harc leple alatt igen gyakran alapvető emberi jogokat sértenek, s „egy kalap alatt” rendezik a magyarkérdést, meghurcolva azokat a vezetőket, akik túl hangosan követelnek jogokat, vagy éppen leállítva a törvénytelenül elorzott ingatlanok visszaszolgáltatását.
Minden bizonnyal azoknak is fontos a tusványosi tanácskozás, a budapesti kormánynak a külhoni magyarság melletti kiállása, kézzelfogható segítsége, akik például Kárpátalján élnek. És úgy próbálnak élhető jövőt teremteni maguknak, hogy közben az országban háború dúl, az ukrán nacionalizmus erősödik, Oroszország szemlátomást a káosz fenntartásában érdekelt, az oly sokat ajnározott Európa ez ügyben is gyenge, tehetetlen, a gazdaság romokban, az életszínvonal drasztikusan romlik, a kivándorlás mind nagyobb méreteket ölt. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetőjének beszámolója évről évre egyre megrendítőbb – valahogy mégsem éri el a jogsértéseket oly árgus szemekkel figyelő jogvédőket vagy a magukat demokratikusnak nevező magyarországi ellenzéki pártokat. Eléri viszont őket, és a médiának a fontosabb üzenetek elkendőzésében érdekelt, botrányra éhes része segítségével rákattannak egy – noha provokatív vagy egyszerűen csak felelőtlen megnyilvánulásra adott, de valóban igen sajnálatos, az erőszakos jelleg miatt a leghatározottabban elítélendő – incidensre, amely egy több ezer ember részvételével zajló tömegrendezvényen mégiscsak elszigetelt esetnek nevezhető. Túldimenzionálják azt, belemagyaráznak minden ősi és modern bűnt, általánosítanak, kollektíven bélyegzik meg a rendezvényen részt vevőket – minden mindegy, csak Orbán pusztuljon alapon. Az ellenzéki pártok pedig szajkózzák ugyanazokat az üres szlogeneket, hogy kivezetné Orbán Viktor az országot az EU-ból, hogy a következő évi választások tétje Európa vagy Magyarország. Sehol valamiféle vízió, hogy mégis milyen ma az a bizonyos Európa, hol lenne a helyünk a világban zajló átalakulások közepette. Sehol egy konkrét javaslat, miként is lehetne jobbá, erősebbé tenni az államot, sehol egy utalás az ország határain kívül élő magyarokra. Mi több, miközben az Afrikából, Közel-Keletről érkező bevándorlókat tárt karokkal fogadják, a háború sújtotta szomszédos országból menekülőkről egy szó sem esik. De jó is lenne értelmes vitát folytatni – téma van elég, csak lenne kivel. Majd magunk között, jobb híján?
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. július 25.
Szerdán kezdődik Erdély legnagyobb hagyományőrző rendezvénye
Egy kis Kurultáj az EMI-táborban
Egyetlen év sem telhet el az EMI-tábor nélkül, így ebben az esztendőben is, a Gyergyói-medencében, Gyergyószentmiklóson szervezi meg zsinórban a tizenharmadik EMI-tábort az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete a Magyar Turán Alapítvány partnerségében.
Erdély legnagyobb nemzeti táborának ad helyet július 26–30. között Gyergyószentmiklós. Az idén az EMI-tábor szervezőcsapata továbberősíti az esemény hagyományőrző jellegét, köszönhetően a Magyar Turán Alapítvány tagjainak támogatásával.
„Évről évre azért szervezzük meg az EMI-tábort, mert egy hiánypótló nemzeti rendezvény az erdélyi magyarság számára. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy valami újat, különlegeset és tartalmasat adhassunk a résztvevőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy az idén Biró András Zsolt és a Turán Alapítvány segítségével belecsempészhettünk egy kicsit a Kurultájból is a programunkba” – mondta Sorbán Attila Örs, az EMI-tábor főszervezője. Hozzátette, minden magyar a jelenlétével tudja leginkább támogatni a tábort.
Mint ismeretes, az alapítvány munkatársai a Kurultáj főszervezői is egyben. Az említett szó, illetve ennek változatai az altaji nyelvekben törzsi gyűlést jelent, ez pedig a törzsi rendszerben és az erre épülő törzsi szövetségekben élő sztyeppei lovas nomád kultúrák szinte mindegyikében megtalálható vagy megtalálható volt – fogalmaznak a Kurultáj szervezői. Ma a Kurultáj-Magyar Törzsi Gyűlés a magyarság és egyben egész Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényévé nőtte ki magát, amelyet több mint száz, Kárpát-medencei magyar hagyományőrző és civil szervezet részvételével bonyolítanak le.
A tábor programjában, a koncertek, történelmi, kulturális előadások, az ifjúsági programok mellett az idén is nagy hangsúly lesz fektetve a hagyományőrző tevékenységekre, mint a lovasíjászat, jurta bemutató és sok más egyéb különlegesség. A rendezvény teljes programja elérhető az emitabor.hu/erdely internetes oldalon.
(Az Erdélyi Magyar Ifjaksajtóirodája)
A nagyszínpad fellépői: július 26-án, szerdán 20 órától No Sugar, 22-től Alvin és a Mókusok; 27-én, csütörtökön 20-tól Hungarica, 22-től Nevergreen; 28-án, pénteken 20-tól Omen, 22-től Zorall; 29-én, szombaton 20-tól Romantikus Erőszak, 22-től Ossian; 30-án, vasárnap 20-tól Dorothy, 22-től Depresszió.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. július 25.
Soltész: kárpátaljai és vajdasági magyar, valamint ukrán gyermekek is nyaralhatnak Zánkán
Mintegy ezer kárpátaljai és kétszázötven vajdasági magyar gyermek mellett ötszáz ukrán fiatal is nyaralhat idén Zánkán - mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára az Erzsébet-táborban tett keddi látogatásán.
Soltész Miklós kiemelte: Magyarország szolidaritásból mutat példát azzal, hogy a zánkai Erzsébet-táborban ezer kárpátaljai és kétszázötven vajdasági magyar fiatal mellett ötszáz olyan ukrán gyermeket is vendégül lát a Balatonnál, aki magyar környezetben él és fontosnak tartja a magyar nyelv tanulását. Emellett megjegyezte, hogy a Velencei-tónál már harmadik éve üdülhet mintegy hatszázötven ukrán gyermek, akinek egyik szülője az orosz-ukrán konfliktusban meghalt vagy súlyosan megsérült.
Az államtitkár a magyar családok szempontjából kiemelkedő döntésnek nevezte az Erzsébet-program 2012-es elindítását, amelyben a résztvevők száma - a gyermekek táboroztatásával, az idősek és a fogyatékkal élők üdülésének támogatásával együtt - az idei évre eléri az egymilliót. Soltész Miklós hozzátette: 2017-ben csaknem százezer gyermek üdülhet a Balatonnál vagy vehet részt napközis táborokban az Erzsébet-program keretében, táboroztatásukat és ellátásukat a kormány 5,2 milliárd forinttal támogatja.
MTI; https://tiszanews.org.ua2017. július 25.
Horthy Miklóst nem kell rehabilitálni
Folyamatos közéleti vita tárgyát képezi Horthy Miklós személye. A sokak által bűnösnek tartott kormányzó munkásságáról nincs egyetértés a történész szakmában. Raffay Ernő magyarországi történészt, nyugalmazott egyetemi tanárt Horthy Miklós megítéléséről kérdeztük.
– Nemcsak a Ceauşescu-rendszer Romániájában, hanem a kádári Magyarországon is a máig ható Horthy-kép rögzült sok ember gondolkodásában. A közbeszédben gyakran visszaköszön a „fasiszta-Horthy” jelző. Miért kezelte Horthy Miklóst közellenségként a kommunista történetírás?
– Magyarországon a közbeszédben ma is él, nem is kevés ember tudatában a negatív Horthy-kép. Ennek több oka van. Az 1945 után a választásokat elveszítő, azonban a szovjet megszálló hatóságok segítségével, erőszakkal hatalomra került – 1919-es gyökerű, önmagát kommunistának maszkírozó – baloldal a Horthy nevével fémjelzett korszakot megsemmisítendő ellenségének látta. Nem véletlenül, ugyanis 1920–1944 között a szó szoros értelmében üldözték a (csekély létszámú) hazai kommunistát. Sallait és Fürstöt, a két terroristát kivégezték, Rákosit és Vass Zoltánt fejenként 16 év börtönre ítélték. A Horthy-korszakban nemcsak belügyi, hanem szellemi irtóháború is zajlott az osztályharcos kommunizmus ellen. Ennek megfelelően a szovjet Vörös Hadsereg megszállásától (1944–1945) a Moszkvából hazajött (s szinte mindegyik szovjet titkosszolgálatnak dolgozó) kommunisták megkezdték a polgári- és nemzeti erők megsemmisítését és kivonását a (politikai) életből.
Az egész magyar politikai, oktatási- és sajtórendszert úgy alakították át, hogy az gyalázta a Horthy-korszakot. Ez 45 éven keresztül zajlott, és a baloldali (liberális és szocialista) körökben még most is folytatódik. Horthyról kizárólag elfogult, hazugságoktól és ügyes ferdítésektől sem mentes képet alkotnak ma is az állami egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián.
– A Tanácsköztársaság bukását követően, a Horthy Miklós által vezetett magyar kormány az Antant támogatását élvezte. Az új hatalom mennyire törekedett a jogállamiság kialakítására, illetve az új kormányzó milyen mértékben hunyt szemet az önbíráskodás felett?
– Az 1919-es kommunista rombolás után – megtetézve a román, cseh és szerb megszállás rablásaival (pl. csak a román hadsereg mintegy 30 ezer vagon rabolt holmit vitt ki az országból) – stabilizálni kellett az országot. Elsőként a politikai stabilizációt, majd a gazdaságit (20-as évek), közben pedig (mivel nemcsak a háborút, hanem a békét is elveszítették a magyarok, jórészt a kommunisták és Károlyiék tevékenységének köszönhetően) a lelki stabilizációt kellett végrehajtani. Tény, hogy először volt a vörösterror, s erre adott válasz volt a magyar nemzeti erők visszavágása. Ez utóbbi nem terror volt, hanem a nemzet egészségesen maradt tagjainak/szervezeteinek jogos visszavágása (lásd Prohászka Ottokár püspök álláspontját). Tehát: nem kell vörösterrort bevezetni, és akkor nem lesz „fehérterror”. Horthy szerepe itt kimondottan pozitív: miután ténylegesen kezébe került a hatalom, leállította a durvább üldözéseket, éppen a mielőbbi normalizáció érdekében.
– A két világháború közötti Magyarország trianoni poraiból éledt újjá. Mai szemmel nézve mennyire nevezhető ez a két évtized gazdasági és szociális sikertörténetnek?
– A politikai megerősödés után (amit jórészt gróf Bethlen István hozott létre) a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében. Azzal a kivétellel, hogy az országban nem működhetett olyan politikai párt, amely az osztályharcra uszított. Ráadásul Bethlen a 20-as évek közepén jó kompromisszumot kötött a szociáldemokratákkal. A gazdasági konszolidáció a 20-as évek második felére stabilizálta a kapitalista gazdaság működését (a régi iparágak elérték az 1913-as termelékenységi szintet, új pénzt s új iparágakat hoztak létre: elektronikai ipar, vegyipar stb.). A Horthy-korszak teljesen új szociálpolitikát vezetett be: a dolgozók juttatásait az angol szociálpolitika sarkpontjaihoz mérték, de úgy, hogy a különféle juttatások százalékai nagyobbak voltak, mint Angliában. 1927–28-ban létrehozták az OTI-t (Országos Társadalombiztosítási Intézet), amely koordinálta a teljes szociálpolitikát. Az 1927/XXI. törvénycikk a kötelező betegségi- és balesetbiztosítási törvény az ipar és kereskedelem, a közlekedés dolgozóira, a háztartási alkalmazottakra és a különböző hivatalok (közjegyzői, ügyvédi irodák), az orvosi rendelők és a szerkesztőségek munkatárasaira vonatkozott. Eszerint az igényjogosultságot a monarchiabeli 20 hétről 52 hétre (!) emelték, úgy, hogy a táppénz a fizetés 55–75 százalékára nőtt (Angliában ez 18–32 között mozgott). Baleset esetén a dolgozó 60–66 százalékot kapott (Angliában 31–56-ot). 1928-ban az öregségi-, rokkantsági, özvegységi- és árvasági biztosításról szóló törvény hasonló szemlélettel kezelte a dolgozókat. 1920–1930 között országos lakásépítési program indult (nagyon sokan menekültek, természetesen lakás és pénz nélkül a megszállt területekről Magyarországra): 10 év alatt mintegy 290 ezer új ház és lakás épült; ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer lakosra jutó orvosok száma majdnem a duplájára, a kórházi ágyak száma 329-ről 467-re nőtt. Sokáig elmaradt azonban a mezőgazdasági munkások és a munkanélküliek biztosítása, a hitbizományi birtokok felülvizsgálata – tény, hogy a 30-as években ezekre nézve is történtek változtatások. Tehát: a horthysta kormányok komoly szociálpolitikai intézkedéseket hoztak – természetesen olyan arányban, ahogyan egy kirabolt és megcsonkított ország anyagi helyzete engedte.
– A Horthy-korszak egyik fő vezérfonalává vált Trianonban a magyarsággal elkövetett történelmi igazságtalanság jóvátétele, a revíziós politika. Mennyire volt ebben partner a magyar társadalom, a magyar pártok?
- A korszak mindegyik kormányának legfontosabb külpolitikai célja a területi revízió volt: visszavenni azt, ami a miénk. Megszállás alatt lévő magyar népcsoportok területi autonómiája eszébe sem jutott senkinek. Megítélésem szerint most is csak ez volna helyes álláspont. A magyar társadalom és az összes politikai párt egyetértett ezzel: senki nem mondott olyan vicceset – a politikai öngyilkosságot kockáztatva –, hogy mondjuk Kassa vagy Marosvásárhely környéke vívja ki a területi autonómiát: ez ugyanis az akkori felfogás szerint a megszálló ország határait stabilizálta volna. Az akkori magyarok pontosan tudták, hogy – a nagyhatalmi erőviszonyokat kihasználva – nagyobb az esélye a revíziónak, mint a megszálló akármelyik kormánytól, parlamenttől kivívott autonómiának. A Horthy-korszak magyar embere (mind Budapesten, mind Kolozsváron) egyetlen, egységes magyar etnikai és politikai nemzetben gondolkodott.
– Egyes történészek szerint a bécsi döntéssel visszaszerzett utódállamokban levő magyar területek elsősorban a német szövetségesnek köszönhetőek. Horthy mennyire volt Hitler megbízható szövetségese?
– Magyarországon háromféle történész létezik: szocialista (kommunista), liberális és konzervatív. Az első két irányzat (szocialista és liberális) történészei szerint Horthyék Hitlertől kapták vissza a területeket 1938–1941 között. Ez nem felel meg a valóságnak: a magyar kormányok kiváló diplomáciai tevékenységgel, helyenként katonai fenyegetéssel érték el a négyszeres határmódosítást. A részletes bizonyító tények leírására itt nincs tér, ám való igaz, hogy a történelem által akkor felkínált lehetőségeket a magyar kormányok ügyes politizálással és brutális haderőfejlesztéssel ki tudták használni. (Hasonló nagy lehetőségek adódtak volna 1999–2009 között, amikor egyetlen magyar kormány sem ismerte fel az adott lehetőségeket, pedig három utódállamból kettő fölbomlott.) Ami Horthy személyét illeti: 1920 után a Magyar Királyság harapófogóba került: Leninékkel ideológiai különbség, a szomszédos megszálló országokkal területi gondok, s az őket támogató nyugati hatalmakkal pedig ezek támogatása miatt nem lehetett politikai szövetséget kötni. Maradt az egyre erősebb Németország – ott meg az volt a baj, hogy Hitler a román olaj miatt inkább Romániát, mint Magyarországot támogatta. A magyar vezetés a II. bécsi döntés előtt éppen a Románia elleni katonai fenyegetéssel győzte meg Hitlert az erdélyi kérdés rendezéséről.
– A Horthy-korszak sokat vitatott része a kormányzó és a magyar zsidóság viszonya. A kormányzó idején jelentek meg a zsidótörvények, illetve hozzá köthető a vidéki zsidóság egy részének a deportálása. A háború után Horthyt nem állították bíróság elé. Nem volt ellene terhelő bizonyíték, vagy ebben más okok is közrejátszottak?
- – Szerintem Horthy, mint minden normális ember, nem szerette a Tanácsköztársaság gyilkosait, akik között aránytalanul sok volt a zsidó (az első népbiztosok közül 89,5 százalék zsidó, egy részük korábban szabadkőműves). Bethlen gróf tanácsára azonban az ország gazdasági konszolidációjához felhasználta a zsidó kézben lévő nagytőkét. Emiatt eltörölték a numerus clausust, s teret engedtek a hazai zsidó nagytőke további tevékenységének. A háború végén mind az amerikaiak, mind Sztálinék tudták, hogy Horthy nem bűnös, emiatt nem állították bíróság elé. Horthy 1944 kora nyarától sok hazai zsidót mentett meg annak ellenére, hogy politikai, sőt katonai hatóköre csökkent. E megmentett emberek és leszármazottaik 1945 után mind a mai napig sajnos gyalázzák a kormányzót.
– Magyarországon folyamatos viták vannak a szoborállítások ügyében. Miközben Horthynak vagy a hozzá hasonló jobboldali politikusoknak nem lehet szobrot állítani, az ország tele van kommunista múltú emberek szobraival. Mennyire jellemzi ez a kettős mérce a mai magyar történetírást?
– Ma sok magyar azt gondolja, ne bántsuk az egykori áldozatok itt élő leszármazottait, tehát ne állítsunk szobrot Horthynak sem. Aki ugyanis nem akar vagy nem mer szobrot állítani, az kimondatlanul is elfogadja a kormányzó bűnösségét. Ez helytelen álláspont, mivel Horthy a 20. század három legnagyobb magyarjának egyike. A megoldás az lehetne, hogy Horthy szobrot kapna az Országgyűlés előtti téren. Természetesen lovas szobrot. (Egyes Horthyt gúnyoló szegény kollégáimnál néha nem tudom eldönteni, Horthyt utálják-e jobban vagy a lovát.) Ez nem a kormányzó, hanem a szoborállítók számára jelentene megtiszteltetést. A magyarországi történetírás szellemileg katasztrofális helyzetben van: az MTA történészei között kizárólag liberális és szocialista (volt kommunista) történészek vannak. Amíg ők vannak ott (és az állami egyetemeken), addig Horthy megítélése változatlan marad.
– Lehet-e rehabilitálni Horthy Miklóst a maga eredményeivel és bűneivel együtt?
– Ez komoly és fontos kérdés. Nem is rehabilitálni kellene – hiszen őt semmilyen bíróság nem ítélte el, – hanem értelmes politikai, előtte szakmai vitával tisztázni kellene a történelmi szerepét. Sajnos ameddig a magyar történetírás ilyen tragikusan nemzetellenes kezekben van, erre nem sok az esély.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. július 25.
Az etnikai autonómia: papírtigris
Erősödő regionalizmus?
Szükség van az adminisztratív és gazdasági decentralizációra – fogalmazta meg a 27 évvel ezelőtt, 1990 februárjában alakult Temesvár Társaság. Az azóta sem teljesült célkitűzést egyféle apropóként használták pénteken Tusványoson az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című panelbeszélgetés résztvevői.
Florin Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke felidézte: az Európai Bizottság már a múlt század 80-as éveiben régiókban gondolkodott, létrehozta a Régiók Bizottságát, amely az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésével kellett volna hogy egyenrangú legyen, de ez nem következett be.
Bakk Miklós, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense azt mondta: a régiókat nem lehet eltüntetni, és jelenleg nagy politikai küzdelem folyik arról, hogy a régiók kialakításának a területi közösségek-e, vagy az állam a főszereplője.
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke bízik a regionalizmus sikerében, és úgy vélte: az autonómiával kapcsolatos „felvilágosító munkát” a közemberrel kell kezdeni, mert akkor elkerülhető lenne, hogy „bármilyen kiejtett félmondattól felrobbanjon a román sajtó”.
A székelyföldi autonómiatörekvéseket a katalán mozgalommal párhuzamba állítva elhangzott: egyáltalán nem biztos, hogy az a Katalónia, mely most minden követelésében az autonómiára hivatkozik, nem válik-e egy centralizált állammá, ha majd elnyeri függetlenségét. Mihalcea szerint ez történt Romániával is, hisz a 1918 előtt egy erős identitású, autonóm Erdély híve volt, amit az egyesülés után azonnal „elfelejtett” és azóta is a centralizmus megerősödéséért munkálkodik.
A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy Klaus Johannis elnök nem mond igazat, amikor „etnikai autonómiáról” beszél. Ez egy „papírtigris”, amivel tulajdonképpen elutasítja a párbeszédet.
– Klaus Johannis már csak származása okán is alkalmas lenne arra, hogy az autonómia kérdését a maga természetességében megértse, ám ő kényelmesebbnek találja, hogy ezzel a csúsztatással kitérjen a párbeszéd elől – fogalmazta meg Bakk Miklós.
Az egyetemi oktató emlékeztetett, Johannis elődje a Német Demokrata Fórum élén, Paul Philippi, mindig úgy fogalmazott, Erdélyben nincs többség és kisebbség, hanem együtt élő nemzetek vannak és az Gyulafehérvári Kiáltvány szóhasználatából egyértelműen az látszik, hogy száz évvel ezelőtt még a románok is így gondolták.
Bakk Miklós egy román–magyar kétnyelvű párt létrehozását említette, mint olyat, ami valóban hatékonyan és hitelesen tudná képviselni az erdélyi emberek igényeit. Ezzel szemben Fancsali Levente azt hozta fel, hogy a románok bizalmatlansága miatt egy ilyen pártra zömmel magyarok szavaznának, tehát ennek kizárólag a magyar etnikai pártok meggyengülése lenne a következménye.
Az előadók egyetértettek abban, hogy a „regionalizmus sikerre van ítélve”, ám hogy erre mikor kerül sor, az igen kérdéses, mert jelenleg a régiókra „nem társadalompolitikai, hanem biztonságpolitikai szempontok szerint tekintenek”.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. július 25.
A választás tétje
Orbán Viktor számos erénye közül az egyik, hogy soha nem illeszkedett be azon politikusok sorába, akiknek politikai mondanivalója a semmit mondásban, a fősodratú politika hivatalos szólamainak ismételgetésében merül ki. Ezt évről évre megtapasztalhatjuk Tusványoson is, ahol a magyar miniszterelnök a világ, Európa és Magyarország jövőjéről szokott beszélni, lényeglátóan, közhelymentesen, a politikai korrektség tabuit sem kímélve.
Idén sem volt ez másként. Orbán Viktor már-már Drábik János vagy Bogár László nyíltságával beszélt a globális háttérhatalom Európa-ellenes mesterkedéséről és annak ellenszeréről, annyi különbséggel, hogy a „globális háttérhatalom” vagy „szervezett magánhatalom” kifejezés helyett a „globális elitek” megjelölést használta. Világossá tette, miként próbálják tönkretenni a fehér keresztény Európát, s helyébe létrehozni egy iszlamizált, kevert fajú kontinenst. Rámutatott a terv végrehajtóinak kilétére, beleértve e terv nyílt hirdetőjét, Soros Györgyöt, s ami a legfontosabb, megjelölte a kiutat is.
A visegrádi négyek együttműködésének szorosabbá válását nevezte – joggal – az eltelt esztendő legfontosabb politikai fejleményének, arról sem hallgatva, hogy a kulturális identitás csak stabil etnikai alappal tartható fenn. Ez evidencia ugyan, de a multikulturálisnak hazudott, valójában a muszlim térhódítást segítő propaganda ezt minden erővel elfedni igyekszik.
Magyarországon, amint azt Orbán Viktor elmondta, az ellenzék hozzáállása ezekhez a sorsunkat alapvetően érintő kérdésekhez más, mint a kormányé, így joggal állította a miniszterelnök, hogy a jövő évi választások tétje hatalmas. Hadd idézzük: „Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy a nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most. S abban is biztos vagyok, ha megint idegen, globális érdekeket kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”
Mi, erdélyi magyarok is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ez a katasztrófa-forgatókönyv ne váljék valósággá, azzal, hogy regisztráljuk magunkat, részt veszünk a jövő évi voksoláson, s megfelelő helyre húzzuk be a keresztet.
Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. július 25.
Mégis végrendelet
„A nép, amelyből vétettem, bizonnyal megél…” (Magyari Lajos)
Zágon felől, hol a bércek fejét gyakran díszíti hókorona, a Kőrösi-domb és a Tölgyes-havas szorításából kibuggyan egy szomjas patak. Ő a híres kovásznai szita- és kalapkötőkért a Köztetőről indulva a kárpáti homokkőbe mélyül, s hogy Kőrös-pataknak mondhassa a világ, alászekerezik; abban mossa lábát – ki tudja, mióta – a vidék dísze, a Hegyláb.
Hanem egy pompás völgynyakban, a Zágon felé vezető út mellett, ahol ha az ember nem ügyelt, egy szentre, szitát köttek a hátára, vagy forgácskalapot nyomtak a fejetetejére, ezerötszázkilencvenegytől nemcsak a pataknak, a szita- és a kalappiacáról ismert kis falunak is tisztán csak Kőrös volt a neve.
S bizony, ahogyan a mai napig békésen elnyeli Kovászna a Kőrös-patakot, a csinos, székely falu neve sem változik meg, ha nem ott mosolyog először Csoma Sándorra a Keleten ébredő nap.
– Nálunk, az Orbai járásban a fiára, aki már fiatalon elhatározta, hogy felkutatja népe őshazáját, az úton a Nagyenyedi Kollégium felé két magyar forintot költött az édesapa; soha egy petákot se azután – suttogják a felszegi, öreg Csoma-diófák. Suttoghatják. Igaz volt.
A szülőház Kőrösön, a Felszegen elenyészett. A nagy szülött, a világhírűvé lett keletkutató Kőrösi Csoma Sándor meg, aki húsz nyelven írt és olvasott, s akit állomáshelyein a művelt világ küldöttei csodálatuk és tiszteletük jeléül gyakran felkerestek, valahol hazájától nagyon messze, a kelet-indiai Dardzsilingben a lámák süket fülébe egy sose hallott, de veretes hangzásával a régmúltat idéző nyelven annakidején végrendelkezett: Én mindenemet otthon őrzöm… – magyarázta elszáradt lehelettel a furcsa idegen, és gyilkos lázálmában is a Nagyút végcélja teljesítésére készült.
Kár, hogy ezernyolcszáznegyvenkettőben a szomorú hírrel egész Háromszéken végig sepert a Nemere: – A halál nagy úr! – vihogta Kelet kóbor szelleme a felszegi, öreg Csoma-diófák fülébe is Kőrösön.
A nagyutas a Nagyhegyen át Lhaszába akart átjutni, de ő, aki bölcsőhelyét kereste a magyarnak, összeroskadt fáradalmai alatt. A locsogó Muhananda egészségtelen, lápos völgyében maláriát kapott, és örökálmát ott alussza a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a hatalmas Kancsendzönga árnyékában.
De Zágon alól, amerre Mikes óta mutat egy halovány csillag, nem látszik, hogy a Nagyhegyek tövében mindenszentekre gyúlnak-e pislákoló, apró gyertyafények, s hogy ne lehessen még a halálnál nagyobb úr a feledés, bár távol, a vad idegenben emlékoszlop jelzi, hogy ott pihenhet a nagy európai, a kicsi székely-magyar falu felvette maga is a híres szülöttje nevét. Kegyeletből Csomakőrös lett a szülőfalu – mondják –, már több mint egy bő évszázada.
Úgy volt. Három kilométerre Kovásznától indult el Csoma András és Getse Krisztina nagyobbik fia, hogy fülében Orbán Sigmond oskolamester meleg szavaival a Nagyvilág összes veszélyei és akadályai ellenére Ő, a székely-magyar Erdélyből bámulatos nyelvtudósként a tibetológia megalapítója legyen.
– A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél… – vallják is egész Székelyföldön a Csoma-diófák ma is, és ott is, ahol meg se lebben soha Kelet szelleme, a Nemere.
A Sóvidéken, pont a Kebeled mellett, ahová likas, nagy követ ejtettek le az ördögök, hogy a lyukon át a csillagképből lássák, mikor fordul szigorúan téliesre az esztendő, egy halandó, aki jó szolga akart lenni, mert elhízott s a még rideg, újabb urakkal tele s teli a végtelenség, az egykori iskolája elé igaz őrnek magát Kőrösi Csoma Sándort állíttatta.
– Magyar vagyok, de európai, s lehetetlen, hogy kincseim sorsa ne gyötörjön! – vallhatta Magyari Lajos szerint az a halhatatlan nyelvőr már százhetvenöt esztendővel ezelőtt a Kis-Küküllő felé igyekvő Korond-patakától messze, Bokharában.
Ezért – akár szomjasan, de vigyázhat még századokon át a csomakőrösi nagy tudós műkőszobra egy jelképes, magyar íróparlamentre – szép reménnyel susogják ma a Sóvidéken is az alszegi, öreg diófák.
Ambrus Lajos / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. július 25.
Egy könyvben a Kárpát-medence „szétszakított” 20. századi irodalma
Megjelent a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig című irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete (KMKE) gondozásában. A kötettel 70 év szakmapolitikai mulasztását pótolják, Takaró Mihály irodalomtörténész, az egyesület elnöke a KMKE és a Rákóczi Szövetség által szervezett V. Kárpát-medencei Irodalomtanár Találkozón rámutatott, hogy a kötettel 70 év szakmapolitikai mulasztását pótolják.
Olyan könyv született, amely a magyarság hazájának a Kárpát-medencét tekinti és igyekszik a Trianon után szétszakított magyar irodalom 1920 utáni fejlődését bemutatni, tette hozzá.
Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár arra biztatta a jelenlévőket, hogy a sok helyen tapasztalt nyelvvesztés, a színtiszta magyar területek beolvadása ellenére folytassák küzdelmüket, és ne adják fel a harcot. Mint mondta, az anyanemzetből kiszakított magyarság évszázadokon keresztül megtartotta a magyar nyelvet, és ebben a magyartanároké a legnagyobb érdem.
Takaró Mihály szerint 1920 után a Kárpát-medencei magyar irodalom fejlődése más-más utakon indult el.
Tragédiának nevezte, hogy egy délvidéki magyar nem tudhatott a felvidéki magyar irodalomról, talán az anyaországit ismerhette.
A kötet mindezt bemutatja, az utolsó 300 oldala pedig szöveggyűjtemény. Aki ezt használja, innentől kezdve a Kárpát-medence magyar irodalmát taníthatja és nem a magyarországit vagy az erdélyit, vélekedett. Takaró Mihály kiemelte, hogy a könyv nem tartalmazza a „könyvtári irodalmat”, hiszen nincs benne például Ady vagy Kosztolányi, de megtalálható benne Kovács Vilmos vagy Dsida Jenő. Sajnálattal jegyezte meg, hogy a 16 tagú szerkesztőbizottság hiányos kötetet állíthatott össze, mivel a Felvidék magyar irodalmának 50-100 oldala hiányzik belőle. Közölte, hogy egyik szlovákiai egyetem tanára sem vállalta a feladatot felkérésük ellenére, de már folynak tárgyalások arról, hogy szeptembertől felvidéki szakemberek bekapcsolódnak a munkába. Soltész Miklós rámutatott: a magyar nyelvnek „nemzetmentő ereje” van, ráadásul kihat a magyar mentalitásra és gondolkodásra is, fogalmazott.
Az V. Kárpát-medencei Irodalomtanár Találkozót július 24-28. között tartják a Fejér megyei Isztimér melletti Királyszálláson. Kedden Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke, szerdán Gulyás Gergely, az Országgyűlés fideszes alelnöke is előadást tart a résztvevőknek.
MTI; Krónika (Kolozsvár)2017. július 25.
„Ez a te táncod, az apádé is ez volt és a fiadé is ez lesz”
Verőfényes néptáncfesztivál
Az elmúlt hetekben gyakran voltunk kénytelenek azzal indítani tudósításainkat, hogy „a kedvezőtlen időjárás ellenére”, nos, a legelső ízben 1972-ben megrendezett Ika-vári Néptánctalálkozó idei kiadására kilátogatóknak erre nem lehetett panaszuk: kiváló családos programnak bizonyult a vasárnapi rendezvény.
A kulisszák mögött ugyan korábban megkezdődött a program, a szórványból érkező csoportok már péntektől Csernáton vendégei voltak, a szombati nap az ismerkedésről, kapcsolatépítésről és persze a néptáncról szólt (tematikus néprajzi előadások, műhelymunka, népi játékok, a tánccsoport-vezetők szakmai kerekasztala), vasárnap pedig már a nagyközönséget várták a gálára.
Istentisztelet indította a napot 11 órától a felsőcsernátoni református templomban, megadva az ünnepi felhangot, majd az Ika vára alatt folytatódott a rendezvény. 12 és 13 óra között még viszonylag kevesen voltak a helyszínen, de a helyi kézművesek és népi alkotók minden érdeklődőt szívesen kiszolgáltak. Lehetett kapni többek között aranyló mézet, számos dísz- és ajándéktárgyat szalmából, üvegből, ékszereket rengeteg féle anyagból, színben és fazonban, táskákat, szütyőket, ostorokat, bogozott fali díszeket – mindenki találhatott kedvére való apróságot.
Külön sátorral voltak jelen a Haszmann Pál Múzeum és meghívottjai, a pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvány és a Míves Mag Műhely kézművesei, akik amellett, hogy egy mini fotótárlatot is elhoztak játszóházzal, kézműves foglalkozásokkal is várták a gyerekeket.
14 óra körül kezdtek egyre nagyobb számban érkezni a népviseletbe öltözött lányok és fiúk, addig a helyszín egyik legnépszerűbb pontja a Csókásferedő medencéje volt, amely enyhülést nyújtott a hamisítatlan nyári kánikulában.
Pár perccel a meghirdetett 15 óra után indult is a program a szokásos helyen álló nagyszínpadon, az ünnepi megnyitón Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a népes közönséget, a szervezők ismertették a főbb tudnivalókat, majd Kedves Tibor plébános megáldotta a rendezvényt.
Bölöni Dávid egyszerűen, szépen megfogalmazta a néptánctalálkozó lényegét: „igen nagy öröm számomra, hogy ismét itt találkozunk az öreg Ika-vár tövénél, helyiek, vendégek, szórványból érkezők egyaránt, akik kíváncsiak arra, hogyan adja át hagyományait a székely szülő gyermekének”. Mikuli Vera sorait idézte: „Ez a te táncod, az apádé is ez volt és a fiadé is ez lesz, dobogd bele a ritmusod a zenébe, hogy hallja mindenki, az apád fia vagy, s fiad apja, és így nem tud senki más a Földön táncolni, csak te. Ez a mi dalunk, úgy szeretlek, ahogy anyám szerette az apámat és nagyanyám a nagyapámat, és így nem énekel neked senki más a Földön.”
– Mi, az Ika Ifjúsági Egyesület és a csernátoni Pántlika néptáncegyüttes tagjai hisszük, hogy fontos kultúránk, hagyományaink, néptáncaink, népszokásaink, tárgyi és szellemi értékeink megőrzése, éltetése, a mindennapokban történő megélése. Ennek jegyében fogalmaztuk meg a mai találkozó céljait is: néptáncaink és népi mesterségeink megőrzése, ápolása és a nagyközönség körében történő népszerűsítése, a háromszéki és a szórványban tevékenykedő néptánccsoportok közötti kapcsolatok erősítése. A háromszéki és Hargita megyei néptáncegyüttesek és a Csernátoni Férfi Dalcsoport mellett magyarlapádi (Fehér megye), medgyesi (Szeben megye) és brassói néptánccsoport is részt vesz a rendezvényen, akiknek külön megköszönjük, hogy elfogadták meghívásunkat. Hasonlóképpen köszönettel tartozunk a jelenlevő kézműveseknek, hogy tartalmasabbá teszik a rendezvényt, és természetesen mindenkinek, akik a szervezésben, lebonyolításban segítségünkre voltak, nélkülük nem jöhetett volna létre a találkozó – fogalmazott a szervező Ika Ifjúsági Egyesület részéről Mágori István elnök.
Ezután Fákó Alpáron, a Pántlikácska vezetőjén volt a sor, hogy ismertesse a támogatókat, majd apró lábacskák vették birtokba a színpadot, hogy megnyissák a 21 fellépő csoport sorát. Aki pedig mindezek után még bírta szusszal, az esti tánc¬házban rophatta, ahogy elhangzott: „aki tudja, járja, aki nem tudja, most megtanulja”.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)