udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7649
találat
lapozás: 1-30 ... 4321-4350 | 4351-4380 | 4381-4410 ... 7621-7649
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. augusztus 2.
Oktatási miniszter: minden iskolában lesz internet. Mikor?
Liviu Pop oktatási miniszter bejelentette: két éven belül minden iskolában lesz internet, a szülők pedig valós időben értesülnek majd a jegyekről és a hiányzásokról, egy virtuális osztálynapló révén.
Liviu Pop Gyulafehérváron tartott mai sajtótájékoztató keretében elmondta: az oktatási és a távközlési minisztérium három pályázatot nyújt be az Európai Bizottsághoz, összesen százmillió euró értékben, amelyek révén minden iskolában lesz internet, virtuális iskolai könyvtár, illetve virtuális osztálynapló. „Dacára annak, hogy idén csak az ország iskoláinak 66 százalékában van internetkapcsolat, azt szeretnénk, ha két éven belül ez mindenhol megvalósulna. Szükség van a modern eszközökre a minőségi oktatáshoz és neveléshez” – jelentette be Liviu Pop.
Az oktatási miniszter hozzátette: két éven belül a szülők egy online platform révén valós időben értesülhetnek majd a gyerekeik jegyeiről és a hiányzásairól.
„A kormányprogram és az elektronikus osztálynapló révén legtöbb két év múlva minden hiányzás és minden jegy online elérhető lesz a szülő számára. Minden, a gyerek előmenetelével kapcsolatos adat felkerül a platformra. Ezek az elemek az oktatás minőségének javulásához vezetnek majd” – fogalmazott a miniszter.
Liviu Pop egyébként úgy nyilatkozott, bizakodó a projektek megvalósításának tekintetében.
„Mindhárom pályázat integrált, épp múlt héten tárgyaltam a távközlési minisztériummal, hogy a három pályázatot finanszírozásra benyújtsuk az Európai Bizottsághoz. Összesen maximum 100 millió eurót lehet rájuk nyerni” – mondta a tárcavezető. Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 2.
Egyed Ákos: a székelység a magyarság részét képezi
A rendi székely nemzettől a modern magyar nemzetig
A székely rendi nemzetet, mint önálló erdélyi politikai szerveződést, az 1437. szeptember l7-én Kápolnán, a magyar nemességgel és a szász nemzettel megkötött egyezségtől tartja számon a történelem. Az egyezséget, uniót – mint köztudott – a belső és külső ellenség ellen, azaz az akkor zajló parasztfelkelés, valamint a török veszedelem elleni védekezés lehetősége hívta létre. Az egyezséget többször megújították, tartalmában kiegészítették–bővítették, de a székelység mindvégig annak egyik tagja maradt, mint a vármegyei nemesség és a szász nemzet is. Középkori rendi nemzetekről van szó, amelyek fennmaradtak Erdélyben az 1848-as forradalomig. Emlékeztetőül lássuk röviden mit is értünk rendiségen, rendi nemzeten.
Nyugat-Európa 13–15. századi történetének meghatározó jellegzetessége a rendiség volt. A rendek azonos jogállású, örökletes kiváltságok birtokába jutott társadalmi csoportokból alakultak ki, és szabályozott képviseleti rendszer keretében, a rendi országgyűléseken érvényesítették jogaikat az államban. A rendiségben az egyének jogait és kötelezettségeit nem saját helyzetük határozta meg, hanem az, hogy milyen társadalmi rendnek voltak a tagjai. A közgondolkodás is a rendi hovatartozásuk alapján különböztette meg az embereket és az egyes csoportokat. Amint a jeles történész, Hajnal István, a kérdés kiváló ismerője írta, egyik rend kialakulása sem tudatos szerveződés, hanem spontán fejlődés eredménye volt, amelynek során a 12–13. században földesúri réteg alakult ki s az elkülönült a parasztságtól. Az előbbi kiváltságos renddé vált, a parasztság viszont kevés kivétellel (Svájc, a skandináv országok, néhány német és olasz tartomány) mindenhol kívül rekedt a rendiség szervezetén, emiatt a rendi képviseletből is kimaradt. Ez jellemezte az erdélyi helyzetet is.
A székely nemzetségi társadalomból a 14–15. században három rend alakult ki: előbb a lovas katonák, a lófők és a gyalogok rendje, s rövidesen a főemberek rendje. A székely rendiség katonai jellegét a társadalmi rendek elnevezése is jól mutatja. A székely katonai rendek az állandó katonai szolgálat vállalása által jutottak olyan szabadságjogokhoz, mint az adómentesség, az önszerveződés (tisztségviselők választása), saját birtokjog és egyebek. A székelyekről állapította meg a legkiválóbb magyar jogtudós, Werbőczy István az 1517-ben kinyomtatott Tripartitum (Hármaskönyv) című művében: „Teljesen külön törvények és szokások szerint élnek, a hadi dolgokban igen tártasak, és az örökségeket és tisztségeket, régi szokás alapján, törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint osztják el maguk között”.Az előbb említett mindhárom székely katonai rend egyaránt a székely nemzethez tartozott, annak kollektív nemesi státusa révén, mert a székely rendiségben voltak egyetemes jellegű, minden székely és mindhárom rend számára érvényes szabadságjogok.
A székelység, amint már említettük, a hadi szolgálattal szerezte meg a szabadságjogait. Minden székely férfi köteles volt saját költségén fejenként katonáskodni a számára kijelölt alakulatban és helyen. A szászok viszont nagyobb összegű adó fejében meghatározott nagyságrendű katonai alakulatot állítottak ki, de fejenkénti hadi szolgálatra nem kötelezték őket. Megállapítható tehát, hogy a székely szabadság jogforrása a katonai szolgálat volt. A három székely rend sajátos jogai mindaddig voltak megtarthatók, amíg teljesíteni tudták hadi feladataikat, illetve amíg szükség volt a székely haderőre. Mátyás király 1473-ban, majd II. Ulászló 1499-ben kiadott rendelkezései szabályozták a hadviselés módját.
Az első nagy rést ezen a rendszeren az ütötte, hogy az önálló Erdélyi Fejedelemség szerveződése idején a nagy tömegű gyalogrend hadi szolgálataira már csak kisebb mértékben tartottak igényt, mert nem volt rá szükség. Annál inkább kellett az adózó nép, hiszen a fejedelemség (új állam) fenntartása költséges volt. Ezért megkezdődött a gyalogrend adóztatása. Ezt a közszékelység és az elszegényedett lófők nem tudták elfogadni, ezért 1562-ben hatalmas felkelést indítottak el. Azonban a fejedelmi hatalom elfojtotta, a közszékelységet fejedelmi jobbágyságra vetette, s nem kis részüket földesuraknak adományozta. S bár később a fejedelmek a székelyek egy részét felmentették a jobbágyság alól s visszavették katonai szolgálatra, de a volt gyalogrend a régi jogait többé nem tudta visszaszerezni – még ismételt tiltakozásai, felkelései révén sem. De a küzdelemben a székely identitás erősödött, amit a székely történetírók, krónikások igyekeztek ki is fejezni (de ez egy más téma, amire most nem térhetünk ki). Példaként mégis megemlítem a történetíróként és magas rangú tisztségviselőként is kiváló hídvégi Mikó Ferencet, aki az 1611. évben készült História a maga életében történt dolgokról című magyar nyelvű munkájában ezt írja „az én Uram Bethlen Gábor főkapitány… én annak egy főember szolgája, erdélyi és igaz régi Székely Nemzet vagyok”. Ez vallomással felérő öntudat kifejezése volt. A fejedelmi korszakban az alapvető rendi jogokat Székelyföldön elsősorban a két felső rend, a primorok és a lófők rendje gyakorolhatta, s részben a nemesi diplomát szerzett armalisták rendje.
A történetileg kialakult székely rendiség további változást szenvedett a Habsburg-korszakban a 17. század végétől az 1848-as forradalomig. Bár az 1691-es Diploma Leopoldinum kinyilvánította, hogy hadfelkelési kötelezettségük mellett a székelyek megőrzik adómentességüket, 1701-ben már bevezették a volt gyalogrend megadóztatását. Aztán a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leverése után, l711-ben megszüntették a régi székely hadi rendszert, s ezzel az egész szabad székelység nagy része szabadparaszti státusba jutott. Ugyanakkor adófizetésre kötelezték a legalább három adózó jobbággyal nem rendelkező lófőket, armalistákat és egytelkes nemeseket is. A lesüllyedt székely rendek szabadságjogaik elvesztése miatt a „sérelmi politika” elszánt képviselői lettek a Habsburg-hatalommal szemben. Az 1790-91-es erdélyi országgyűlésen a székely követek azt kérték, hogy az országgyűlés segítse „a székely nemzetnek törvényellenes adózás alá vonatott részét azon mostani adózás és egyéb nemteleneket illető terhek alól kiemelkedni és törzsökös nemesi állapotjába visszahelyeztetni”. Ezt a kérelmet a Habsburg-hatalom azonban nem fogadta el, mert egészen más székely politikát kezdeményezett.
Ennek során 1762-1764-ben megszervezték a székely határőri rendszert, ami újabb forrása volt a székely sérelmeknek. Mint ismeretes, a határőrséget a Székelyföldön Háromszék, Csík-, Gyergyó-és Kászonszék, Bardóc fiúszék területére terjesztették ki, kimaradt belőle Maros- és Udvarhelyszék. Ezáltal a Székelyföldet a hatalom kettéosztotta nem csak földrajzilag, de a társadalmi struktúra alakulása szempontjából is. Mesterségesen új katonai rendeket hozott létre a szabad székelyekből és a kisnemes székelyekből, de mentességet biztosított a birtokos nemeseknek és a jobbágyoknak, ami a közjogi egyenlőtlenség nagyméretű fokozódását eredményezte, csorbát ejtve a székely egyenlőség-tudaton is. A székely határőrök helyzete nem sokban különbözött a román határőrökétől, és a marosszéki, valamint udvarhelyszéki szabad székelyek helyzete is hasonló volt a szász és román szabad parasztokéval.
A Székelyföld népességének társadalmi összetétele idők folyamán sokat változott. Az 1848-as forradalom előtti években Imreh István kutatásai szerint a székelyföldi népesség társadalmi struktúrája a következő volt: egytelkes nemes 6,29%, határőr katona 35,13%, szabad székely 17,22%, jobbágy és zsellér 38,24%, taxalista polgár 0,13%, bányász 0,54%, egyéb 2,54%. Tehát a székelységnek mintegy 60 százaléka tartozott a szabad székely rendekhez, mert a jobbágynép nem volt jogokkal rendelkező társadalmi rend. A fenti kimutatást ki kell egészítenünk a 23 grófi és 24 bárói és mintegy 1100 birtokos nemes családdal. Tekintettel arra, hogy rendszerint nagycsaládokról van szó, egyes kutatók számításai szerint Székelyföldön 136 arisztokrata családdal és az 1100 birtokos nemesi családdal számolhatunk.
Témánk alapján felvetődik az a kérdés, hogy 1848-ban hogy nézett ki a rendi székely nemzet a Székelyföldön. Hogy a rendiségből általában az európai társadalmakban, így Erdélyben és a Székelyföldön is kimaradtak a politikai jogokkal nem rendelkező rétegek, jobbágyok, városi szegények, szolgák, nem szorul bővebb magyarázatra. A székely nemzet részei voltak a szabad rendek (határőr katonák, szabad földművelők), de a meghatározó vezető rendet a birtokos nemesi családok alkották; akik nagyrészt a korábbi primor és lófő rendűek leszármazottai voltak, részben pedig a vármegyékből kerültek be a székely nemesi rendbe.
Természetesen nyelvi-kulturális és etnikai szempontból a székelység, amióta történelmüket ismerjük, a magyarság részét képezte s ezt identitása is tükrözte, miről az 1848-as események során bizonyságot tett. De lássuk mi történet a rendi nemzettel 1848-ban.
A forradalom hírét nagy lelkesedéssel s reménykedéssel fogadta a székelység. Általánosan magáévá tette a Tizenkét Pontot, de ezekhez sietett hozzáfűzni a maga szempontjait. És ebből számos probléma adódott, ugyanis rövidesen kiderült, hogy a sajátos székely kérdések megoldásának milyen nehéz érvényt szerezni a magyar forradalom általános programja szerint – abban a konfliktusos helyzetben, amely a magyar forradalom és a Habsburg-hatalom között keletkezett. Ilyen kérdések voltak: a határőri rendszer azonnali megszűntetése, a székelyföldi jobbágyok azonnali felszabadítása és a székelység régi rendi jogai. További gondot okoztak a székely társadalom különböző kategóriái között feszülő ellentétek kiegyenlítésének nehézségei.
Induljunk ki abból a tényből, hogy a székelység saját jövőjét Erdély és Magyarország uniója alapján képzelte el. Ezt bizonyítják az 1848 tavaszán Háromszék-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Udvarhelyszék, Marosszék, valamint Aranyosszék közgyűlésein s a népgyűléseken elfogadott határozatok. És erről szól a kolozsvári utolsó rendi országgyűlés, valamint a pesti népképviseleti országgyűlés forrásanyaga. A régi öröklött állapotok felszámolása s a polgári társadalom elvei szerint való rendezéséről azonban sem a kolozsvári, sem a pesti országgyűlésnek nem sikerült mindenben megfelelő törvényt alkotni.
A határőrrendszert azért nem lehetett azonnal megszűntetni – holott ez volt a határőrrendiek legfőbb kívánsága –, mert ellenezte a fennálló erdélyi császári főhadparancsnokság, illetve mert a magyar forradalom vezetése is úgy vélte, hogy a székely fegyveres alakulatokra még szükség lehet a forradalom vívmányainak védelmében. Kiderült, hogy az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényét, amely kimondta a jobbágyviszonyok megszüntetését, a Székelyföldön csak a jobbágycsaládoknak mintegy 10%-ra lehetett alkalmazni, mert a székelyföldi földtulajdon-jogot meghatározó „székely örökség” (siculitas haereditas) mint birtokjog kizárta az úrbériséget s nem volt elidegeníthető az eredeti tulajdonosától. Igaz, a jobbágyfelszabadítást már 1848 májusának végén kihirdették Háromszéken, amely kedvező hatással volt a jobbágymozgalmak lecsendesítésére, de mégsem helyettesíthette a törvényes rendezést.
Pedig az általános jogi keret adva volt: ugyanis az 1848. április 11-én kihirdetett pozsonyi törvények, valamint az 1848. május 30 – július 18. között Kolozsvárt elfogadott törvénycikkek értelmében megszűntek a rendiséget kodifikáló törvények, ez következett a törvény előtti egyenlőség és a közös teherviselés elvének kinyilatkoztatása és a megfelelő törvények alkotása nyomán. De a polgári egyenlőséget meghirdető törvények is nehezen találtak befogadásra a Székelyföldön. Ugyanis a székelyek minden olyan régi jog visszaadását kívánták a forradalomtól, amelyektől korábban a Habsburg-hatalom megfosztotta. A katonarendűek követelése sem bizonyult könnyen megoldható kérdésnek. Ők azt kérték, hogy azonnal szűnjön meg az 1764-ben létrejött határőri rendszer s megalakítandó nemzetőrségek keretében a nemes és jobbágy éppúgy teljesítsen szolgálatot, mint az eddigi katonarend. Ezek rendezésére a székely székek az erdélyi országgyűléstől várták, amelynek összehívását külön is követelte a Kolozsvárra érkező udvarhelyszéki küldöttség, (amiről a Szabadság ez évi március 15-i számában részletesebben írtam).
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. május 29-é ült össze Kolozsvárt. Ezen természetesen megjelentek Székelyföld képviselői (követei, ahogy akkor nevezték), összesen 27 széki, illetve városi követ. Az országgyűlés elsőként Erdély és Magyarország egyesüléséről szóló törvényt fogadta el, amelyet előzőleg a magyar országgyűlés már megszavazott s a király kézjegyével ellátta, jóváhagyta. Az I. törvény kimondta: „Valamint a testvér Magyarországban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe léptetve van, ugyanazon módon, itt is, e hazában minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatlan (!) elvül elismertetik, és az evvel ellenkező eddigi törvények ezennel eltöröltetetteknek nyilváníttatnak.” A törvényt június 10-én az uralkodó, V. Ferdinánd megerősítette. Ezzel és más elfogadott törvényekkel, például a jobbágyok felszabadítását, a törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést kimondó törvényekkel a feudális rendiség törvényeit eltörölték, és lerakták a polgári világ törvényes alapjainak legfontosabb elveit. Mivel a magyar országgyűlés ezt már megtette, nyilvánvaló, hogy rendszerváltás történt. Így értékelhetjük 1848 eseményeit, amelyek a modern magyar polgári nemzet megszületését eredményezték.
Mivel a rendiség idején a sajátos székely ügyeket székely nemzetgyűléseken is megvitatták, sőt azon a középkorban és kora újkorban törvényeket is hoztak, 1848 nyarán is sort kellett keríteni egy ilyen fórum megtartására, hogy a középkor óta különálló székely nemzet magáévá tegye a gyökeres változást jelentő említett törvényeket, s ezek által elfoglalhassa az őt megillető helyet a modern magyar polgári nemzetben. Agyagfalvára Berzenczey László marosszéki követ hívására 1848. október 16-18-án mintegy 60000 székely gyűlt össze, ahol gróf Mikó Imrét választották meg a gyűlés elnökének. A gyűlés kimondta elszakadását a Habsburg-hatalomtól, s azt is, hogy a székelység csak a magyar kormány rendelkezéseit hajlandó elfogadni. Az előterjesztett javaslatok között szerepelt a székely nemzet „jog és kötelezettségbeli egyenlősége”, amit a fórum jóváhagyott. Ezt a Három- és Miklósvárszékek minden népeihez című kiáltványban a következőkben hirdette ki a szék vezetősége: „Az agyagfalvi téren tartott székely nemzeti gyűlés határozta folytán – mely felmerült a törvényhozás alapján – kimondatott, hogy jogban ás kötelességben Székelyföldnek, tehát székünknek is minden polgára egyenlő, s ezek folytán elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”.
E határozat, amellett hogy teljesen összhangban állt az erdélyi és pesti országgyűlések törvényeivel, elfogadta a társadalmi rendszer polgári elveit, jogalapját. Ezzel a székelység végképp kijelölte s elfoglalta helyét az egységes modern magyar nemzetben. A székelység a magyar nemzet részeként lépett át a 19. század második felébe. Erről azóta számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot. Ezután külön székely nemzetről – véleményem szerint - csak történelmi múltként lehet szó. De a székely identitás, öntudat tovább élt és napjainkban is él mintegy szimbiózisban a magyar tudattal. Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 2.
Zerind a nagyvilágban. A nagyvilág Zerinden
Július 24-én kezdődött és 30-án ért véget a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, melynek munkájába Balta János. Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét című tudósításán keresztül nyertek betekintést olvasóink. Vasárnap a táborzáró kiállításon, ünnepi hangulatban Ódry Mária értékelte – mely az alábbiakban olvasható – az alkotók és szervezők tevékenységét.
„Igen – a Nagyvilág van Zerinden ismét: XV. alkalommal nyílt meg a Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor Nagyzerinden. Három kontinensről – Európa, Ázsia, Amerika – jöttek el ide az alkotók, és akik itt vannak, jól érzik magukat. Tíz napig ideális körülmények között festenek, rajzolnak, agyagból építenek, és utána elviszik hírét Nagyzerindnek a nagyvilágba – például az itt alkotó Beata Babel Karankiewitz, aki egyetemen oktat, beépítette Zerinden szerzett tapasztalatait a doktori disszertációjába. És nem ő az egyetlen doktori fokozattal rendelkező alkotó. Férje, Wladok Karankiewitz, a Czesztochowai Egyetem dékánja szintén egyetemi oktató. Dél-Koreából érkezett, nem először van itt prof. dr. Clemens Beungkun Sou, aki műépítész, járja a világot, Európát, kiállításokat szervez és fest. Szintén doktor az Ukrajnából érkezett KOPRIVA ATTILA, főiskolai tanár. És azt kell mondjam, minél doktorosabb valaki itt, annál szerényebb.
Ha már a szerénységnél tartunk, Székely Géza kolozsvári illetőségű művész tanár, mikor érdeklődtem tőle mi is az a magas állami kitüntetés, amiben részesült – szerényen, mosolyogva mondta: 2012-ben vettem át Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Amikor megkérdeztem, viccesre véve a figurát, hogy 2012 óta semmi? – azt válaszolta: – Á dehogynem, 2013-ban EMKE Szolnay Sándor-díj, 2015-ben a MOL MENTOR díja, 2011-ben a Magyarországi Rajztanárok Egyesülete által kiadott díj és emlékplakett – és mindezt olyan szerény mosollyal, mintha azt mondaná: – esik az eső.
– Igen, díjeső – mondanám én.
Fel szeretném olvasni a résztvevő művészek névsorát, hogy senkit se hagyjak ki, bár a zerindieknek nem kell őket bemutatni, hiszen régi barátok, ismerik őket.
BREZNAY ANDRÁS Budapestről érkezett, sokadszor van itt, épületsíkok, szürkék, sárgák, barnák vonzatában él, épületei mintha dőlnének, templomai, tornyai dőltükben mintha üzennének a mának: vigyázzatok ránk!
OLEG SMIRNOV szintén Budapestről jött – a zerindi táj, közeg számára mindig alapihlet, mindez olyan lilákban, kékekben, okkerben leegyszerűsítve egzisztenciálisan, szinte leheletszerűen újraköltve, hogy az ember azt mondja: ez igen!
GALLY A. KATALIN Kolozsvárról jött, ő a pasztellkréta művészetének nagymestere, az idei téma az emlékezés szárnyán számára testre szabott, hiszen különleges finomságú lélekérzéseket regisztrál. Egy-egy régi kerítés időkoptatta erzetét, vagy egy nyitott ablak, függönyön átszűrt emlékezésre invitáló képét.
SZÉKELY GÉZA szintén pasztelltechnikán keresztül, a lélek belső építészeként láttat épületet, fészert síkokban komponálva, a belső és külső környezetet.
A KONCZ MÜNICH házaspár férfi tagja, ANDRÁS saját építésű kemencében égeti ki különleges térelemeit, kisplasztikáit. Ezúttal különleges, redukciós technikával szürke-feketés felületet hozva létre: ők a METEORITOK címet viselik. Felesége, JUDIT egyedien házasítja össze az olajfestményt a reányomtatott linómetszettel. Mindkettő népi motívumos, tulipános-virágos ihletésű. Munkáinak címe: Emlékeim.
A tárlat legfiatalabb kiállítója CSÁKY REBEKA most nyert felvételt a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumba. Munkái, akvarelljei vérbő tehetségről árulkodnak már most. Érett munkák, mintha nem egy 15 éves leányka festette volna. Pontosan regisztrál, a lényeget láttatja. Például két egymásra fordított szék kivehető sziluettje fénybe mártva, vagy a fekete-fehér- szürke móló csak néhány ecsetvonás, de már biztonságról árulkodik.
TÚRCSÁNY FERENC Szlovákiából jött. Különleges álomvilág az övé, kissé borús, szürke az alap, amin szinte gyerekrajzszerű vidámságot idéz elő, játszi könnyedséggel.
LÁNG ESZTER új tag, Debrecenből jött, elmondása szerint egy alkotási folyamat része, amit itt festett. Az elvont, absztrakt kifejezési módot választotta, képeinek ihletője a zerindi táj, a zerindi közösség, belső struktúraként ábrázolva.
WLADIMIERZ KARANKIEWITZ a tág terek, természetes anyagok kedvelője. Természetes anyagra, háziszőttesre természetes festékanyagot használ. Bodzabogyó vagy egyéb bogyók levét viszi fel a hatalmas kifeszített vásznakra, lilás-barnás feketés síkok váltják egymást, mindeniknek más-más a struktúrája, és mint ahogy ittjártamkor láttam: amikor a szél meglengeti a vásznakat a tájban, az alkotás szerves része lesz a tájnak, amiből vétetett.
BEATA BABEL KARANKIEWITZ világos, fehér-sárga absztrakt víziók, ugyanez zöldben vagy rózsaszínben újrakölti a zerindi mezőt olyan ritmusban, mint egy-egy Chopin-etűd, éppen csak érintve a zongora billentyűzetét. De, hogy legyen valami anyagszerű ebben az egészben, egyszerű, finom, apró szemű homokot visz fel a vászonra.
KASPER KARANKIEWITZ, a fiúk (ő is diplomás festő) világa szintén játékos, de ő határozott kontúrokkal, világosszürke, fehér-kékben látja a világot, szüleitől eltérő módon, a saját hangján szólal meg.
MARIO EIBERGER Németországból jött festő, akit fiatalsága ellenére a lepusztult ipari tájak ihletnek meg, valamint az eme lepusztult tájból való kikívánkozás, és mindez úgy megfestve, hogy egy pillanatig sem unalmas. Hogy mennyire élmény neki a festés és ezt milyen szinten műveli, nos, egy kiállított képe sarkában ott volt egy béka – annyira ott volt, hogy meg kellett tapintanom, hogy nem-e egy háromdimenziós ráragasztott matrica? Hát nem. Ez egy hiperrealista béka volt!
KOPRIVA ATTILA Ukrajnából jött, szintén nem először jár itt. Az ő képei azért izgalmasak, mert bármit fest: tájat, épületet, állatokat, az erős piros, narancsszín kontúrok, kékkel, okkerekkel vetekedve egy olyan világot hoznak létre, ami állandóan vibráló, erős életigenlés.
CZIGLÉNYI ATTILA az USA-ból repült át Nagyzerindre. Ihletője szintén a zerindi táj. Egeinek kékjei, zöldjei mindig visszafogott háttérzeneként hatnak a történet mögött – egy-egy udvar magárahagyottsága, vagy egy-egy kert rendezetlen rendje mögött. Ő az, akinek mindig könyörögni kell: „Na, most hagyd abba, nem kell tovább festeni, már csak alá kell írni”.
CLEMENS BEUNGKUN SOU Dél-Koreából érkezett, Bécsben élő műépítész, kiállításszervező. Most kiállított képein – habár olajfestmények – krokiszerű gyorsasággal a női test szépségének hódol. Képei életerősek, kevés színt használ, rózsaszín, fekete, kék-zöld, mindez inkább grafikaszerű hatást kelt. Képeinek címe: Erős nők.
SISKA-SZABÓ HAJNALKA képeit szándékosan hagytam hátra, mert nem akarjuk elfelejteni, hogy ő nemcsak fest, hanem az egész tábor kiötlője, ötletgazdája, szervezője és Vas Enikővel együtt kézbentartója, rendezője. Mindezen napi gondok mellett megfestette Böjte Csaba Atya és édesanyja portréját, pedig a portré mérföldkő, itt nem lehet hazudni: vagy hasonlít, vagy nem, vagy Ő, vagy nem Ő. És ez esetben ez itt Ő. Siska-Szabó Hajnalka az erős ultramarinok, kékek-zöldek karmestere. Karmesteri pálcája, ecsetje alól fénybe mártott tájak, kék kapuk, illetve inkább fénykapuk boltívei bújnak elő, a nyitott kapukon mindig bezuhog a fény, és mindez olyan lendülettel, hogy minket is magával sodor.
Amit még feltétlenül el szeretnék mondani, a Zerindi Nemzetközi Képzőművészeti Tábor XV. jubileumi évére megjelent egy a 15 évet felölelő és bemutató album. Szerkesztője Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő.Ami a 15 évben és a sorok között ott van, hogy a zerindi alkotótábor nemcsak egy évente megrendezett művészeti fórum, hanem egy alkotó közösség, ami állandóan fejlődik, meg merem kockáztatni továbbképző jellege van. Itt Zerinden a művésznek, művészetnek becsülete van. Mondhatni igénylik a szépet, a képet, nemcsak a meglévő képtár állományát bővítendő, hanem ezek a képek díszítik a polgármesteri hivatal termeinek a falait, a könyvtár, az étkező vagy az iskola falairól tekintenek vissza ránk. A kortárs képzőművészet – a falra akasztva „funkcionál” – a zerindiek mindennapjainak része. Így lesz több Zerind és a Nagyvilág.” Nyugati Jelen (Arad)2017. augusztus 2.
Dokumentumok Kemény Jánosról
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)2017. augusztus 2.
Az élő tánc és muzsika varázsa
II. Székely-mezőségi népzene- és néptánctábor Mezőbergenyében
Mezőbergenyében vasárnap zárult a II. székely-mezőségi népzene- és néptánctábor, amely nagy erőket, számos tánccsoportot, sok falubelit mozgatott meg, akik valamennyien a népi kultúra kedvelői, a székely hagyományok tisztelői és a közösségi szokások éltetői. A szervező Kincsásó Egyesület számos tánccsoportot és néptánckedvelő fiatalt hívott meg. Kékedi László, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetője a népi kultúra ápolásáért oklevelet adományozott a szervezőknek.
Több mint száz táborozót láttak vendégül
Aki a múlt héten Mezőbergenyében járt vagy ott haladt át, hatalmas sátrat láthatott a kultúrotthon előtt. Ezt a praktikus építményt – ami esőtől és erős napsütéstől hivatott védeni a táncosokat, zenészeket – kimondottan a tánctábor idejére húzták fel a szervezők. Ilyen nagy méretű sátrat felállítani önmagában is komoly vállalkozás.
A tánctábor megmozgatta a falut, aki csak tehette, bekapcsolódott a munkába, önkéntesek hada segítette a szervezőket. Mire a vendégek megérkeztek, minden és mindenki a helyén állt. A vendégek közül sokan már szerdán megérkeztek, hogy csütörtökön elkezdődhessen a tevékenység. A bergenyeiek több mint száz személyt láttak vendégül, akik nemcsak szállást kaptak, hanem teljes ingyenes ellátásban is részesültek: a szlovákiai Borostyán, a kisgyőri (Magyarország) Kökörcsin néptáncegyüttest, továbbá a csíkszépvízi Pozdor együttest. A szállást a református egyház diakóniai házában, valamint a Kincsásó Egyesület ingatlanjaiban biztosították a résztvevőknek.
Néptánc- és népdaloktatás adatközlőkkel
A napi program igen változatos volt, délelőttönként tíz órakor kezdődött a népi gyermekjátékok és a néptánc oktatása, délután ugyancsak a táncon volt a fő hangsúly, de a népdaltanítást is beiktatták. A népi gyermekjátékok oktatását Gálfi Gizella tanítónő vállalta fel.
A tábor egyik érdekes és látványos mozzanata volt Köllő Miklós népi hangszerbemutatója is. Esténként a táborozók hagyományőrző csoportokkal is találkozhattak, többek között a mezőpaniti hagyományőrző tánccsoport lépett fel az adatközlők társaságában. A tábor folyamán a mezőmadarasi hagyományőrzők is színre léptek, a helyi táncrendet mutatták be, szombaton este a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes mutatta be műsorát. Ott voltak a szomszédos csittszent-ivániak is a Gyöngyvirág együttessel. A fellépések után minden este 11 órától éjszakába nyúlóan tánc-házban mulathattak a táborozók, a falubeliek és a vendég fiatalok.
A néptáncoktatást Kásler Magda, Farkas Sándor Csaba, Gagyi Lóri és Gagyi Orsolya vállalta fel. Muzsikált az Üver és az A zenekar.
Gálaműsor és elismerő oklevél
A résztvevők vasárnap istentiszteleten vettek részt a református templomban, majd a táborzáró nap délutánján bemutatkoztak a tánccsoportok: a helyi Kincsásó kis- és nagycsoportja, a mezőbándi Csipkebogyó, a mezőmadarasi Árvalányhaj, a vajdaszentiványi hagyományőrző néptánccsoport, a marosludasi Hajdina, a csíkszépvízi Pozdor, a szabédi néptánccsoport, a holtmarosi hagyományőrzők, a szlovákiai Borostyán és a kisgyőri Kökörcsin.
A gálán Gálfi Gizella és Gálfi József Attila főszervezők elismerő oklevelet vehettek át Kékedi Lászlótól, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának vezetőjétől a népi kultúra ápolásáért.
A tábort a mezőbergenyei egyházközség, a Domino Construct Expert, a mezőpaniti önkormányzat, a Magyar Művészeti Akadémia, a Maros Megyei Tanács, a Bioeel, az Timko, az SVT Electronics, a Nett Front, a Kraftszer és számos önkéntes támogatta.
A jó hangulatú, fiatalos, a jövő nemzedékébe vetett hitet sugalló tábort jövőre is megszervezik, a néptáncot, népdalt kedvelő gyerekek és fiatalok örömére.
MEZEY SAROLTA / Népújság (Marosvásárhely)2017. augusztus 2.
Hadi fejlesztés tízmilliárd euróval
Jóváhagyta a Legfelsőbb Védelmi Tanács (LVT) a hadsereg felszerelésének tízéves fejlesztési tervét tegnap, amelynek értelmében Románia 9,8 milliárd euró értékben vásárol fegyvereket és katonai eszközöket.
A hadsereg nyolc nagyszabású beruházási programot indít, ezek mindegyikének értéke meghaladja a százmillió eurót. Az elnöki hivatal közleménye szerint a beszerzéseknél a román hadiipar fejlesztésének és korszerűsítésének szempontját is figyelembe veszik. A legnagyobb összegért – csaknem négymilliárd dollárért – Románia Patriot rakétavédelmi ütegeket vásárol az Egyesült Államoktól. Adrian Ţuţuianu védelmi miniszter múlt heti bejelentése szerint a vételár első részletét novemberben tervezik kifizetni. A B1 hírtelevízió szerint a 2026-ig tartó hadi beszerzések sorában a második legnagyobb, 1,6 milliárd eurós tétel az a négy új korvett, amelyet a haditengerészetnek akarnak vásárolni. Tavaly decemberben az előző szakértői kormány már határozatba foglalta, hogy a védelmi minisztérium a holland Damen csoporttól vásárolja meg a négy, Romániában legyártandó hadihajót, ezt a döntést azonban a választások után alakult szociálliberális kormány hatálytalanította. A hírtelevízió tudni véli, hogy Románia egyebek mellett Shorad típusú, kis hatótávolságú légvédelmi rendszereket is be akar szerezni 1,37 milliárd euróért, valamint csaknem száz Piranha típusú, nyolckerék-meghajtású csapatszállító páncélost 370 millió euróért. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 2.
Mindenkiről el kell számolni (Élet a szórványban, 2.)
Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit – idéztük szórványriportunk első (tegnapi lapszámunkban megjelent) részében Szegedi László kőhalmi református lelkészt, a Brassói Református Egyházmegye esperesét, akivel a július közepén Kóborban tartott szórványtalálkozón beszélgettünk. Bizony, nagy kihívás a hit megtartása azok számára, akik vegyes házasságban élnek, akiknek gyermekei nem járhatnak magyar iskolába, akik legfennebb kéthetente vagy havonta hallhatják Isten igéjét anyanyelvükön. A hívek és a szolgálattevő lelkészek részéről is erős elkötelezettséget igényel, hogy egy szórványközösség megőrizhesse anyanyelvét és hitét. A téma legfőbb ismerőivel beszélgettünk a szórványlétről és a szórványban végzett szolgálat sajátosságairól.
A bákói gyülekezet északra 200 kilométerre van, ugyanennyire a bukaresti, de a galaci és brăilai valamivel közelebbi, egyik sem túl népes – ismerteti Nagy Endre galaci református lelkész, aki harmincnégy éve szolgál a legdélebbi református közösségekben. Derűvel beszél a térségi találkozókról, amelyekbe belefér a közös disznóvágás, a kulturális program és sok egyéb, a lényeg, hogy tudjanak egymásról, és ne érezzék, hogy magukra vannak hagyva. De amint a többi szórványközösség, a regáti is egyre csak fogy. A galaci lelkész úgy fogalmazott: egy kis gyülekezetet temetett el a több mint harminc év alatt.
Ezt szeretni kell
A Brassói Református Egyházmegye esperesének meggyőződése, hogy a lelkészi szolgálat a szórványban teljesedik ki a leginkább.
Szegedi László: Ezt azért is mondom, mert sokkal több a kihívás és kevesebb a szolgálati élmény: nem népes, nagy templomi gyülekezetek előtt kell szolgálnia az embernek, nem a dolgok saját rendje szerint zajlik a gyülekezeti élet, sőt az emberek reménysége, hozzáállása, mindennapi élete sem úgy zajlik, mint a nagy tömbben. Ezért a szórványlelkészi szolgálat egy kihívás, és ezt szeretni kell. Nem lehet úgy végezni, hogy ide kineveznek, és közben nem szeretem a falunak a sarát, nem szeretem az esőt, nem szeretem a telet, nem szeretem azt, hogy vannak hosszú esték, éjszakák, amikor magányos vagy, egyedül vagy. Itt is minden időt ki kell tölteni értelemmel. Az a lelkész, aki unatkozik egyáltalában – akár nagy vagy kis gyülekezetben –, erre a szolgálatra nem igazából alkalmas. A szórványszolgálatra pedig azért is nagy hangsúlyt kell fektetnie az egyháznak, mert bár ez egy vékonyeres vérzése közösségünknek, de Isten előtt mindenkiről úgy el kell számolni, akárcsak a nagyvárosi gyülekezetben. Azt gondolom, az ilyen szórványtalálkozók, mint a kóbori, azt erősítik meg bennünk és a közel harminc szórványgyülekezetből érkezett magyarságban, hogy egymásra kell figyelnünk. És az egyház kimondottan figyel a szórványra, úgy, ahogyan Jézus Krisztus mondta: el kell menni a századik elveszett juhért, ámbár a kilenvcenkilencnek az ottléte esetleg veszélyben forog, azért az egyért is érdemes elmenni.
– A szórványban gyakran panaszkodnak a hívek, hogy nincs saját papjuk, a fiatalok számára csak ugródeszka a kis lélekszámú gyülekezetekben szolgálni, s bár az istentiszteleteket kétheti vagy havi rendszerességgel megtartják, a hétköznapokban magukra maradnak. A lelkész szempontjából mit jelent tíz-húsz főnyi gyülekezetben szolgálni? Mennyire kell elhivatottnak lennie, hogy ugyanolyan komolyan vegye a szolgálatot, ha tíz ember hallgatja az istentiszteletet és ha csupán egy-kettő?
Szegedi László: Ha az a kérdés, hogy melyik az a gyülekezet, ahol már lehet vagy érdemes szolgálni, én azt mondom, az egyemberes gyülekezet. Az, amikor én és valaki – egy drága magyar testvérem – beszélgetünk egymással otthon, a templomban, az utcán a magánéletéről, a közösségi életéről, a lelki problémáiról, a küzdelmeiről, vagy egyszerűen csak emberi dolgokról. Arról például, hogy a tehén beteg, hogy elfogyott a nyugdíj, arról, hogy mit csinálnak az unokák, hogy a gyermekek vagy az unokák külföldön vannak. Ez az egyemberes szolgálat. És a szórványban sokszor azt is meg kell kérdezni, érted-e, amit prédikálok. Mert ahol nincs anyanyelvű közösség, ahol magára van az ember egy nyelvi tengerben, vagy vegyes házasságban él, ott bizony ez is előfordul. A nyelvhatár egyben etnikai határ, és aki vallást vált, természetszerűen váltja identitását is.
A közösség hiánya
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója évtizedek óta járja a szórványtelepüléseket, így nem csoda, hogy a kóbori találkozó háromszáz résztvevője majdnem mind személy szerint ismerte, alig akadt néhány perc, amikor megszólíthattuk. Sorolhattuk volna azokat a szórványmentő programokat, amelyeket ő kezdeményezett vagy részt vett a megvalósításukban, de leginkább arra voltunk kíváncsiak, mi a legfontosabb ahhoz, hogy a szórvány megmaradjon?
Vetési László: Például a kóborihoz hasonló találkozókra van szükség a szórvány megmaradásához. Ehhez fogható méretű együttlétre nem volt példa ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy a Nagy-Küküllő összes szórványa, a Hortobágy-völgye, az Olt mente és a Barcaság szórványai itt vannak, sőt, a regáti, Râmnicu Vâlcea-i, ploieşti-i és Konstanca környéki is. Egy ilyen találkozó egy életre szól mindenkinek, hiszen közösségi élményben van részük. Az az igazság, hogy a közösség hiánya a szórvány legfontosabb jellemzője. Hiszen nem tudnak közösségben élni, a saját közösségük nagyon kicsi. Ezen a kóbori találkozón olyan települések képviselői voltak itt, ahol tízen, húszan élnek magyarok, vagy még annyian sem. Hogyan éljék meg magyarságukat, vallásukat, az egymáshoz tartozást, ha nincs közösség? Mi mindig azért harcolunk, hogy ilyen közösségi együttléti élmények legyenek, megmaradjanak és feltöltődjenek az emberek azzal, hogy nincsenek egyedül.
– Gyakran beszélünk szórványmentésről, de valójában ez gyűjtőfogalom, mert esetenként, helyzetenként mást jelent. Milyen cselekvési feladatokat kell ezalatt érteni?
– Vannak olyan területek, ahol kimondottam így vetjük fel, hogy szórványmentés. A szórványkérdés annyira bonyolult, hogy minden változatra van egy ellenváltozat, minden cselekvési lehetőségre van egy második, harmadik, negyedik. Gyakorlatilag ezért kell a mentés kifejezést is használnunk. Amikor például iskolát teremtünk egy szórványrégióban, és elmegyünk a gyermekek után egy településre, hogy a szülőket meggyőzzük, a gyermeket adják magyar iskolába, szórványkollégiumba – ez gyakorlatilag mentés. De nem minden esetben ennyire konkrét, hogy utána ugrunk a mély vízbe és kimentjük a szórványban élőt. Többnyire hosszabb távú dolgokról van szó, és ezt nem mindig nevezzük szórványmentésnek.
– Azt is tisztázni kellene, hogy ki a szórványban élő, és ezt milyen szempontok határozzák meg.
– Valamikor azt mondtuk, hogy a húsz, harminc százalék alatti népességi arányban levő tömeg szórványnak tekinthető. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet. Nagyon sok a vita emiatt. Mert felvetik a kérdést, hogy a számarány vagy a számbeliség határozza-e meg a szórványt. Én már elég régóta a tematikus szórvány fogalmát használom. Az a gyermek, aki a saját településén nem tud anyanyelvi iskolába menni, az oktatási szórványban él. Az a gyermek, aki az anyanyelvén nem tud szólni a többi gyermekhez a játszótéren, az szintén szórvány. Ahová nem tud kéthetente, havonta eljutni egy lelkész, az a közösség szórványban él. És létezik önkormányzati szórvány is, mert az a település, amelyik nem tud egy anyanyelvű önkormányzati képviselőt küldeni a községközpontba, szintén szórványnak tekinthető. Kóbornak például majdnem folyamatosan van magyar képviselője a tyukosdi önkormányzatban, ami azért is érdekes, mert a falu egy román tengerben helyezkedik el, tizenöt-húsz kilométeres körzetben csak Nagymoha és Kőhalom az a két település, ahol magyarok is élnek. Tehát, ha ezek közül legalább két tényező összetevődik, akkor egyértelmű, hogy szórványról van szó.
– A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a romániai magyarság egyharmada szórványban él. A felsorolt kritériumok alapján ezt hogyan kell értelmezni?
– Nagyon sokrétű ez a kérdés, mert például ha azt mondjuk, hogy a tömbmagyarságban nincs szórvány, az nem igaz. Borszék és Hévíz például Hargita megyében található, tehát tömbmagyarságban, de nem lehet kivenni a szórvány kategóriából, mert egyértelműen szórványterület Tölgyestől Gödemesterházáig. Nagyon sok minden függ a közösség szerkezetétől. Kolozsvár szerkezetileg szórvány, mert etnikailag a magyar lakosság számaránya alig tizenvalahány százalék, de rétegzettsége szerint nem szórvány, hiszen ott van négy magyar püspökség, öt-hat magyar középiskola, színház, két egyetem és azok teljes adminisztrációja, könyvkiadó és egyebek – ezek nyelvi szigetben élnek, és ezeket nem tekinthetem szórványnak. Ebből a szempontból Gyulafehérvár is érdekes, mert településileg szórvány, de az érsekség körüli létben nem tekinthető szórványnak.
Székelyföld is felelős a szórványért
– Milyen esélye van Kóbornak a megmaradásra?
− Sokszor lemondtunk Kóborról az elmúlt évtizedekben. Először akkor, amikor nem újították fel az útját, amikor nem küldtek autóbuszt a kollektivizálás időszakában. Akkor még háromszáz-négyszáz lelkes falu volt, azelőtt kétszer annyi, és azt mondtuk, vége. De mindig nyitva kell hagyni a közösség regenerálódásának csodaelemeit. Mindig van valami, amitől azt mondjuk, lehet még. Kijár a lelkész, össze lehet gyűjteni bizonyos számú embert, meg lehet szervezni egy szórvány-nagytalálkozót, mint amilyen most volt. És meg kellene szervezni itt is és a többi faluban az elszármazottakkal együtt a falusi találkozókat. A szimbolikus térerősítés és identitáserősítés nagyon fontos. Ami azt jelenti, hogy megoldom az összes funkcionális feladatot, tehát egy gyermek se maradjon, aki nem jár magyar iskolába, aki ne tartozna saját vallási közösségéhez, és azonkívül hozzájárulok ahhoz, hogy a szimbolikus értékeket erősítsem. Jöhetnének előadók, tánccsoportok és más kulturális programok. Ez az anyaországon kívül elvárható Székelyföldtől is, ezt a célt szolgálja az Összetartozás program. Hisz Kóbor Székelyföld széle, az itt élő magyarok székelyek, akiket telepítéssel hoztak ide, de egykor az udvarhelyi egyházmegyéhez tartozott. Sokkal több biztatás kell, el kell jutni oda, hogy a tömbbeli magyar önkormányzat keresse meg a kapcsolatot a szórványbelivel. És ez nem pénz kérdése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 2.
Van pálya Bukarestben is (Parlamenti munkájáról számolt be Kulcsár Terza-József)
Parlamenti képviselőként kötelességének érzi, hogy negyedévente rendszeresen beszámoljon a választóknak munkájáról, e célból tartott – megválasztása után immár másodszor – lakossági fórumot Kulcsár-Terza József (fotó) hétfő este a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A találkozón közös gondolkodásra, közös munkára is kérte a jelenlevőket.
Beszámolójában Kulcsár-Terza József kitért az RMDSZ-szel való együttműködésre is: bár sok mindenben nem értenek egyet, az összefogás nélkül most nem lenne képviselője a parlamentben a jobboldalnak – magyarázta. Meggyőződését fejezte ki továbbá, hogy van pálya Bukarestben is, vannak lehetőségek a magyar érdek képviseletére, csak bátorság, elszántság kell hozzá. Felidézte: már az eskütételkor kis székely zászlóval és magyar Bibliával jelent meg a parlamentben, s bár az RMDSZ-frakcióban figyelmeztették, hogy elveszítheti mandátumát, végül nem lett semmi probléma – ez is azt bizonyítja, hogy egy sor dolgot eddig is meg lehetett volna tenni. Székely zászlót ajándékozott az Európai Tanács monitoringbizottsága tagjainak is, ismertetve egyúttal jogfosztásainkat. Az első igazságügyi miniszter, Florin Iordache bizottsági meghallgatásán szóvá tette a magyar himnusz eléneklése, a székely zászló kitűzése miatti büntetések ügyét és a gyulafehérvári nyilatkozat alkotmányba foglalásának lehetőségét, továbbá ígéretet kapott tőle, hogy a tárcavezető fogadja és meghallgatja a panaszokat – végül azonban leváltották, utódjánál pedig hiába jelentkezett, egyelőre nem kapott választ. Ismertette azt is, hogy az emberi jogi bizottságon belül sikerült létrehozni egy magyar ügyekkel foglalkozó albizottságot, és azt kihelyezett ülésre meghívta Sepsiszentgyörgyre – a székelyföldi elöljárókkal való találkozókon elhangzottakról jelentés is készül, amely hivatkozási alap lehet a jövőben. Felelevenítette a március 15-e hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánítására irányuló kezdeményezését, amelyet az RMDSZ is felvállalt, a kormányválság idején a szociáldemokratákkal folytatott tárgyalások során azonban a szabadnapot opcionálissá „enyhítették”, mint mondta, ő ragaszkodik az eredeti változathoz, ősszel visszatérnek a témára. Ugyancsak az őszi teendők közé sorolta az autonómiatörvény parlament elé terjesztését: hangsúlyozta, fenntartja véleményét, hogy már a tavaszi ülésszakban meg kellett volna tenni ezt, a kormányválság idején kirobbant magyarellenes hisztéria után nyilvánvaló volt, hogy nincs veszítenivaló. Ősszel viszont mindenképpen be kell nyújtani a tervezetet, ha másként nem megy, egyedül is kész megtenni ezt, de az üzenet sokkal erőteljesebb lenne, ha a frakció egésze felsorakozna mellette – vélekedett az MPP-s politikus, arra buzdítva egyúttal a jelenlevőket, hogy maguk is vegyenek részt a közös gondolkodásban, munkában, hiszen Bukarestben látniuk kell, van erő és súly a követelés mögött.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 2.
Megmenthető a magyar falu?
Érdekes és elszomorító beszélgetést folytattak a magyar falu sorsáról, kulturális örökségéről és önfenntartási lehetőségeiről a 28. bálványosi nyári szabadegyetemen július 21-én az Orbán Balázs-sátorban. Pedig két pozitív példát hoztak magukkal a meghívottak: a Hargita megyei Énlaka a világörökséggé válás útján halad, a magyar Alföldön fekvő Átány pedig tudatára ébredt értékeinek. De ott is visszafordíthatatlan változások történnek, ami pedig a székely falvakat illeti, jövőjük igen borúsnak látszik. Még ha nem is reménytelennek...
A Kárpát-medence legsérülékenyebb településtípusa a falu, különösen, ha lakossága két-háromezer fő alatti. Vajon van-e esély, hogy a napjainkban egyre divatosabb önfenntartó életmód miatt újra felértékelődjék, élettel teljen meg az utóbbi évtizedekben kiürülő vidék? – ezzel a kérdéssel indította az együtt gondolkodást Molnár Gergely.
Elsőként Énlakáról, az ott folyó kutatómunkáról számolt be Visy Zsolt régész, miniszteri biztos, aki maga is vett ott házat. Elmondta: a firtosi kistájhoz tartozó falu félreeső volta miatt elnéptelenedéssel, elöregedéssel, épített örökségének pusztulásával, kilátástalansággal küzd. Esélye épp abban rejlik, hogy most is olyan, mint száz évvel ezelőtt, és ez olyan érték, ami mellett nem lehet elmenni. A falu lakói támogatást kapnak Magyarországról, hogy épületeiket eredeti alakjukban őrizzék meg (ugyanez történik Torockón is) – magyarázta a pécsi tudományegyetem professzora, aki szerint a településen keresztül az embereket, a társadalmat is meg lehet menteni. Már tíz éve, hogy az egyetem több tanszéke – régészek, néprajzosok, építészek, szociológusok csapata – kutatja a falut, amely a hajdani római birodalom határvonalán helyezkedik el, és ez a vonal előbb-utóbb mindenütt a világörökség része lesz. Énlaka azonban saját jogán, épületeivel is érdemes rá – rovásírásos temploma van, amelyet most is sokan látogatnak –, tehát két okból is felkerülhet a listára, ami fellendülést hozhat az ott élőknek. Nyilván, ehhez a román államnak is el kell végeznie a maga feladatát a római limesre vonatkozóan... 2007-ben öt székelyföldi múzeummal is szerződést kötöttek, és attól kezdve kétévenként konferenciákat szerveznek a székely gazdálkodásról, mesterségekről, népdalokról, iskolai és népi színjátszásról. 2012-től 28 énlaki porta teljes felmérését készítették el, ebből kiállítás is született, és a munka folytatódik. Több mint 360 régi, XVII–XIX. századi sírkövet tártak fel – sokat verses feliratokkal –, ebbe már a helybeliek is bekapcsolódtak. A feltárás, örökségmentés mellett ez is cél, a visszacsatolás a közösséghez.
Átányt Bali János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, az Átányért díj idei kitüntetettje mutatta be. Egy Hevestől nyolc kilométerre fekvő faluról van szó, amelyen első látásra semmi különös nincs, de a leginkább kutatott településként – ami számos véletlennek köszönhető – rendkívüli hírnévre tett szert a tudományban, vaskos monográfiák jelentek meg róla német és angol nyelven, amikor magyarul nem lehetett (a kommunizmus éveiben). Különleges, kétbeltelkes településszerkezete, ami a nemek elkülönítését hozta – a nők és gyermekek a belső lakómagban éltek, a férfiak a külső, gazdasági övezetekben (tanyákban) –, zárványjellege – református közösség a katolikus tömbben – miatt is érdekes település, és bár az utóbbi időben lakossága és képe is sokat változott, értékeit ismerő és megélhetését részben kulturális turizmusra építő lakossága van: műemlék temploma mellett a Kakas-ház, élő paraszti porta, helytörténeti gyűjtemény és két új kiállítótér is várja a látogatókat. Van helyi értéktárgymozgalom, és új munkahelyek jöttek létre: az önkormányzat kertészetet, állattartó farmot működtet, tésztaüzem is van, a vendégeknek tehát helyi terméket tudnak kínálni. Mindez nem csupán megélhetést, hanem reményt is ad, ezért érdemes folytatni. Énlakán – ahogy a legtöbb székely faluban – éppen a folytatás a legnagyobb kérdés: alig három-négy fiatal család él ott, a többség hetven éven felüli. Óvoda sincs, az iskola – egy nagyobb székely ház egy már lebontott csűrrel – üres, két osztálytermében kiállítást rendeztek be, mert érdeklődő szép számban van. Kellene még egy korszerű illemhely és egy tájékoztató központ, ezekhez a tervek megvannak, ingyen adják annak, aki felépítésükre vállalkozik – mondta Visy Zsolt, aki szerint jól alakulnak a dolgok, csak nagyon lassú folyamatról van szó. Amíg az azonnali érdek és haszon szempontjából néznek mindent, nem lesz áttörés, de a lehetőségeket fel kell mutatni. Eleinte csodabogárnak nézik az embert, aztán lassan kezdik elismerni a munkáját, de még mindig nem érzik, hogy nekik is lenne tennivalójuk. Egy falu revitalizációjához fiatalok kellenek, munkahelyek, iskola, de senkit sem lehet kívülről megváltani, ha ők maguk nem akarják, nem lesz semmi – vélekedett. Reményt a világörökségben lát: ez tény lesz, és biztosan hoz eredményt, remélhetőleg jót. A gyakorló gazda keserű tapasztalatait Kolumbán Gábor volt Hargita megyei tanácselnök, a Civitas Alapítvány elnöke adta át, aki most készül megírni az ideológiai meggondolásból falura telepedett értelmiségi kálváriáját. 2008-ban bivalyok tenyésztésébe fogott, akkor szembesült azzal a szabad vadkapitalizmussal, amely 1990 után alakult ki, adócsalással, feketegazdasággal, irigységgel... A falu, ahogy elképzeléseinkben él, már nem létezik: kaláka nincs, közösségi szellem nincs, csak emberek, akik nagyon súlyos egzisztenciális küzdelmet vívnak nap mint nap, évtizedek óta, és a szívesség árát is megkérik. Ennek egyik oka a földtörvényekben rejlik: Énlakán közel 30 év alatt sem sikerült kimérni, telekkönyveztetni, azonosítani azokat a területeket, amelyekre rég kiállították a birtokleveleket, és amíg ez meg nem oldódik, nem lehet civilizált mezőgazdaságot folytatni. A betelepülők – még a faluért sok áldozatot hozó nyugalmazott tanító is – évtizedek után is idegennek számítanak. De egymás között is farkastörvények uralkodnak: minden udvaron van traktor, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék az együttműködést... A baj nagyon nagy – véli Kolumbán –, és amíg nem jön egy olyan nemzedék, amely fantáziát lát a természetközeli életmódban annak minden nyűge ellenére, nem sok esély van a falvak fennmaradására. Falun nehéz egzisztenciát teremteni, a helybeli erőforrásokhoz betelepülő nem fér hozzá, az ingatlanok állapota nem túl jó, támogatásokra, vállalkozásfejlesztésre van szükség, és mindezek mellett óvodákra, iskolákra. Elindult egy mozgalom, vannak már falura költöző fiatalok, de nagy próbakő a gyermekek iskoláztatása, amin minden jó szándék megbukhat. Egy-két család ugyanis nem elég egy óvoda fenntartásához, nagyban kell ezt csinálni. A falvak elnéptelenedéséről egyébként nem a szocializmus tehet: ez a korábban kitört ipari forradalom eredménye, de most már nincs szükség olcsó munkaerőre sem, mert az élő munka terhe nagy, társadalombiztosítást és mindenféle egyéb járulékot kell fizetni, míg a robot után csak profitadót; a mezőgazdaságban is robotosítás folyik, több ezer tehénhez öt ember is elég. Így a falunak nincs jövője, és ha szembeállítjuk a várossal, akkor is vesztesként jön ki. A Civitas Alapítvány az együttműködés irányába próbálja mozdítani a dolgokat, ahol a falu és város nem versenytársként, hanem egymás kiegészítésében él. Így volt ez a középkorban is, ma is ebben kellene érdekeltté tenni az érintetteket: a falu jó minőségű élelmet, tiszta levegőt, élhető környezetet tud ajánlani, és erre mindig szükség van...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 2.
Bethlenfalvay Gábor visszatért a romokból feltámadt régi villába
Székelyudvarhely 18–19. századi történelmében meghatározó szerepe volt a bethlenfalvi Haberstumpf családnak, főként az építészként sikeres karriert befutott Haberstumpf Károlynak. A Haáz Rezső Múzeumnak ma otthont adó épület egykor családi villája volt. Oda járt nyaralni unokája, Bethlenfalvay Gábor, aki múlt hét végén felkereste gyermekkora helyszínét.
– Milyen volt akkor Székelyudvarhely és a villa?
– Bethlenfalván végződött Székelyudvarhely, a házunk előtt volt egy tábla, és ez volt az első szám. Az út göröngyös, kavicsos volt, akkoriban autók nem igazán jártak. A házunk előtt szép fás park volt, ahol virágok és lepkék voltak, a ház mögött pedig egy hatalmas kert, tele almafákkal. A gyümölcsös mögött rét volt, nem voltak tömbházak, nem volt iskola, ott kezdődött a természet. Gyerekekként a réten fogtuk a lepkéket. A ház mögött egy hintóház is volt, mi gyerekek ott olvastunk, hiszen akkoriban már nem voltak lovak, a hintó még megvolt, de már nem használtuk. A ház mellett volt egy tyúkudvar is, a nagyanyám, Haberstumpfné Szabó Anna az erkélyről etette a tyúkokat, valószínűleg nagyapám korában az sem volt. Azt hiszem, amikor nagyapám, Haberstumpf Károly megépítette a házat, jól alakult az építészkarrierje, de amikor véget ért a magyar világ, az a konjunktúra is megszűnt. A nagyanyám tovább vezette a házat, de mivel nagyapám hét évvel a születésem előtt, 1927-ben meghalt, nem ismertem őt. Nagyanyám szigorú volt, féltékeny volt az édesanyámra, nem értették meg egymást. De megtanultam tőle puliszkát készíteni, éspedig a régi módon. Miután kikevertük, kiborítottuk, cérnával vágtuk fel, jó sok tejföllel és juhtúróval ettük. Ilyen emlékfoszlányok maradtak meg. Mi a felvidéki Léván éltünk, nyaralni jöttünk ide 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban, ám 1944-ben már nem, mert akkor a román hadsereg átállt a Szovjetunióhoz. Miután a nagyanyám 1947-ben meghalt, és '48-ban államosították a házat, minden kincs elveszett, ami a házban volt, a családi okmányok, a régi fegyvergyűjtemény. A rokonok zetelakiak voltak, hiszen nagyanyám onnan származott, de akkoriban Zetelaka messze volt Bethlenfalvától, a göröngyös úton szekérrel, kocsival vagy gyalog egynapos út volt. Ahogy zetelaki rokonaim mesélték, nem volt semmilyen esély megmenteni a tárgyakat a házból.
– Ön utoljára tízévesen járt a házban, amikor az még a családi tulajdonban volt. Hogyan látja most?
– Még láttam, mielőtt eladtuk volna, 2011-ben látogattuk meg utoljára, akkor bementünk, már teljesen elhanyagolt, piszkos terület volt, próbáltunk bemenni az ajtón, amikor hirtelen beállított egy cigány, aki megkérdezte, be akarunk-e menni, mert neki van kulcsa. Be is mentünk, hajléktalanok voltak beköltözve, és egy család is volt, akik a pincében főztek, mindent megtöltöttek füsttel. A villa egy rom volt. Megtudakoltuk, hogy több száz ezer euróba került volna helyreállítani, de annyi pénzünk nem volt, így az egyetlen megoldás számunkra az maradt, hogy a város átveszi. Most feltámasztották a romokból, és öröm volt megint látni. Az egyetlen része a háznak, ami felismerhetően olyan volt, mint régen, az a pince.
– Mi az, ami változott az épületen?
– Nem csak azért más, mert most múzeummá alakították, hiszen már előtte új falakat építettek, a nagy külső tornác be van építve, és az is felismerhetetlen, ahol akkor a konyha volt. Az emeleten volt édesapám és a világháborúban elesett két nagybátyám birodalma, de most már az is felismerhetetlen. Most a múzeumigazgató irodája van ott, én egy kör alakú térre emlékszem, ahonnan három fülke nyílt ki, ott volt a három fiú ágya. Ahol a nagy almáskert volt, most tömbházak vannak... Talán jobb nem visszamenni. Az emlék kőbe van vésve, és amikor látod a jelent, valahogy nem illeszkedik össze.
Veres Réka / liget.ro2017. augusztus 2.
Őseink és hőseink emlékezete (Huszárok Csernátonban)
Vasárnap kezdődött és augusztus 4-én, pénteken ér véget a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében az Őseink és hőseink emlékezete nevű hagyományőrző és ismeretterjesztő tábor Csernátonban a festői környezetű Malomkertben.
Az elméleti és gyakorlati képzés irányítója Vass László hagyományőrző ezredes, az 1848-as szabadságharc Szegedi III. Honvéd Zászlóaljának parancsnoka, aki hatodmagával érkezett a táborba. A Malomkertben jelen van Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület málnásfürdői tüzércsapata, illetve kézdiszéki huszárcsapata, valamint a 15. székely határőr gyalogezred kézdiszéki csapata. Vendégként érkezett második világháborús honvédegyenruhában a zalánpataki Préda Barna. Ugyanakkor első alkalommal vesznek részt a táborban felső-háromszéki iskolások. Közülük ketten máris beöltöztek székelyhatárőr-egyenruhába, illetve egy lány huszáregyenruhát öltött magára. Az éjszakai őrséget is megszervezték.
Vass László tegnap elmondta: a tábor megszervezésének ötlete tőlük származik, Erdélyben először négy-öt évvel ezelőtt Holtmaroson a gyermekotthon udvarán szerveztek egyhetes sátortáborral egybekötött kiképzést Bartha József református lelkész támogatásával az ottani gyermekeknek. Az egyenruhákat a szegediek vitték magukkal, a kiképzés részben alaki, részben pedig általános oktatás volt. Időközben Háromszéken sorra alakultak a hagyományőrző egyesületek, amelyeknek szintén szükségük volt alaki kiképzésre és elméleti oktatásra. Így kerültek át Holtmarosról Málnásfürdőre, ahol tavaly és tavalyelőtt tartottak egyhetes tábort. Az újoncok a holtmarosi és málnásfürdői templomban tették le az esküt, az eseményen a szülők, nagyszülők is jelen voltak, akárcsak annak idején.
Idén egyet léptek előre, középiskolás tanulókat hívtak meg, abban reménykedve, hátha kedvet kapnak és bekapcsolódnak a hagyományőrző tevékenységbe. Pál Olivér hagyományőrző huszár hadnagy arról beszélt: tavaly döntöttek úgy, hogy idén nagyobb teret adnak a civileknek, olyan iskolákat vontak be, amelyek diákjai különféle történelmi vetélkedőkön vettek részt az elmúlt tanév folyamán, a legeredményesebb tanulók közül került ki a mostani tizenkét résztvevő.
A fiatalok az 1848–49-es eseményekkel ismerkednek meg, tanulmányozhatják a korabeli fegyvernemeket, viseletet, a hagyományőrzők segítségével pedig ízelítőt kapnak abból is, hogyan harcoltak az akkori katonák, megismerhetik a korabeli vezényszavakat stb., tehát olyan szemléletmóddal és ismeretanyaggal gazdagodhatnak, amelyet nem találnak meg a történelemkönyvekben. Vass László a szabadságharc történetét kiterített nagy térképen figurákkal mutatja be, a tanulók a térképen vizuálisan is látják az eseményeket és a harcok helyszíneit.
Vasárnap az ismerkedést követően, 16 órakor vonták fel a zászlót, a tábor ünnepélyes megnyitását vacsora követte, a 22 órai takarodó előtt minden este történelmi filmeket vetítenek. Hétfőtől csütörtökig a reggeli programban szerepel torna és mosakodás a patakban, 9 órától pedig különféle előadások: hadtörténeti oktatás (elmélet és gyakorlat), egyenruhatan, térképtan, Erdély története 1848–49-ben, helyi események a forradalmi harc idején, 1848–49-es emlékművek Háromszéken, táborgyakorlatok, a szabadságharc katonai története.
Ebéd után folytatódik az is¬meretek átadása: menetgyakorlatok, 1848-as katonai alaki mozgások, fegyverfogások, a hagyományőrző csapatok bemutatói, történelmi személyiségek életrajza, napi vetélkedők elméletből és gyakorlatból (térképismeret, tájékozódás terepen térkép szerint), történelmi csaták bemutatása térképen hadfigurákkal, végül egy kis jól megérdemelt pihenő és szabad tevékenység jár mindenkinek a vacsora előtt.
A pénteki zárónap kiemelkedő eseménye a 16.30-kor kezdődő eredményhirdetés, ugyanis a történelmi vetélkedő nyerteseit díjazzák, 17 órától ünnepélyes táborzárással, zászlólevonással búcsúznak a résztvevők a hagyományőrző tábortól.
Iochom István / Háromszék; Erdély.ma2017. augusztus 2.
Sikerrel zárult a 13. EMI-tábor
Véget ért a Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél zajló 13. EMI-tábor. Az első három nap kedvezőtlen időjárása ellenére a rendezvény sikeres hetet tudhat maga után.
Az eltelt öt nap alattolyan neves zenekarok léptek fel, mint a Romantikus Erőszak, Dorothy, Ossian, Hungarica és a Depresszió. Az esti koncertfelhozatal mellett nappal a Magyar Turán Alapítvány Kurultaj-programjai is élénkítették a tábor napjait.
„Elértük a célunkat: sikerült fiatalokat bevonzanunk az előadásokra, akik nemcsak a koncerteken vettek részt, hanem a magyar történelemről, kultúráról is tanultak” – nyilatkozta Sorbán Attila Örs, az EMI-tábor főszervezője.
A tematikus sátrak mellett idén a Magyar Turán Alapítvánnyal közösen szervezett Kurultaj-bemutatók és kapcsolódó tevékenységek egészítették ki a tábor programját. Jurtáikba érdeklődéssel látogattak be a táborozók, akik felpróbálhatták az ősmagyar kultúra öltözetét, és megnézhették a régi fegyvereket is.
A Kurultaj-sátorban ősmagyar kultúrával és életmóddal kapcsolatos előadásokat tartottak, amelyek nagy sikernek örvendtek. „Fontosnak tartjuk a Kurultaj-programokat, hiszen általuk az erdélyi magyar fiatalok is megismerhetik gyökereinket. Nagy szeretettel várjuk vissza a Magyar Turán Alapítványt jövőre is” – tette hozzá Sorbán Attila Örs.
A főszervező kihangsúlyozta, hogy jövőre szeretnék a politikai kerekasztalokat is bővíteni, hiszen szükség van a közéleti problémák megbeszélésére és a fiatalok véleményének kikérésére is. Hozzátette: nehezményezik a szervezők, hogy a legtöbb szavazattal bíró magyar párt idén sem vett részt a közös beszélgetésen.
A hétfői sajtótájékoztatón elhangzott: a tábor megvalósulásán 120 önkéntes szervező dolgozott. Sorbán Attila Örs kijelentette: jövőre is lesz EMI-tábor, közösen a Magyar Turán Alapítvánnyal. A 14. EMI-tábor időpontját a www.emitabor.hu weboldalon lehet majd megtalálni. Az idei táborról szóló videókat, képanyagokat és cikkeket a honlapon és az EMI-tábor Facebookoldalán lehet megtekinteni: www.facebook.com/emitabor.erdely.
EMI sajtóközleménye; Erdély.ma2017. augusztus 2.
Megkoszorúzták a Lenkey huszárok máramarosszigeti emléktábláját
A hagyományőrző huszárok minden évben emléktúrát szerveznek. Az idei háromnapos emléktúra alkalmával is lóháton járnak be egy már előre meghatározott szakaszt, mely szakasz megtételét szokás szerint egy kiemelkedő személyiség emlékének szentelik.
Idén azoknak a Lenkey huszároknak az emlékére szervezték a túrát, akik az 1848-as szabadságharc alkalmával, Galíciából hazatérve, Máramarosszigeten szálltak meg. Az ennek emlékét őrző táblát koszorúzták meg a református templomban.
A lovas huszárok tagjai Debrecenből érkeztek. Hozzájuk csatlakozott egy koltói és egy Maros megyei tagjuk is.
Lovász István a helyi református közösség lelkipásztora az esemény alkalmával felhívást intézett a hagyományőrző csapathoz, melyben felkérte őket a jövő évi 1848-as szabadságharc emlékének szentelt és Máramarosszigeten szervezett ünnepségen való részvételre.
A debreceni 2. Honvéd Huszárezred tagjait Hosszúmezőn szállásolták el, onnan jöttek át Máramarosszigetre. Elmondásuk szerint Máramarossziget a 111. erdélyi település ahová ellátogatnak. Hajnalban tovább folytatják útjukat lóháton. Hosszúmezőről Koltó irányába mennek, ahol véget is ér idei emléktúrájuk.
Szórvány.info; Erdély.ma2017. augusztus 3.
Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk2017. augusztus 3.
Meg kell tanulni belakni a szülőföldet
Az Úr csodásan működik című interjúkötetét egy hosszabb székelyföldi körutat követően a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatják. Frigyesy Ágnes budapesti újságíróval hitéletről, a szakma szeretetéről és nemzetpolitikáról beszélgettünk.
Frigyesy szerint az újságíró elválaszthatatlan a civil embertől
– Három egyházi személyiséget szólaltatsz meg új interjúkötetedben. Hogyan esett a választás Tőkés Istvánra, Ferencz Béla Ervinre és Bíró János Antalra?
– Anyai és apai ágon keresztény, a kommunizmusban meghurcolt, nehéz sorsú családba születtem, ezért fiatal lánykorom óta érdekeltek az elmúlt rendszerben üldözött emberi sorsok. Ervin atyáról először Bartis Ferenc költőtől hallottam, majd első alkalommal Vekov Károly történész vitt el Szárhegyre. Később magam tértem vissza Ervin atyához, s elsőként készítettem vele interjút a kommunista diktatúra néma évtizedei után. 13 évnyi börtön mellett is megőrizte hitét, humorát és magyarságát. Ha csak tehettem, mindig meglátogattam. Tőkés István református lelkészt és teológus professzort fián, Tőkés Lászlón keresztül ismertem meg. Miután nagyapámat, a temesvári születésű Vásonkeői Várkonyi Lászlót – akivel életében sokat beszélgettem és nagyon szerettem – elveszítettem, István bácsi a távolság ellenére kicsit nagyapám helyett nagyapám lett. Bíró János Antal atyát Böjte Csaba ferences rendi szerzetesen keresztül ismertem meg a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthon felszentelésekor. Antal atya mellé ülve azonnal mesélni kezdett életéről, s nem kellett sok idő hozzá, hogy az ember rájöjjön: benne is egy lánglelkű, ám nehéz sorsú prédikátorra leltem. Amikor Andrea nevű, református lelkésznő barátnőmnek meséltem e három tanúságtevőről, nyomban feltette a kérdést: miért nem írod meg életútjukat? Ezzel az inspirációval kezdtem munkához két évvel ezelőtt.
Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők című kötetemben nemcsak beszélgetések olvashatók, hanem értékes naplórészletek, levelek és eredeti családi fotók is megtalálhatók.
– Mennyire ismerik az emberek a sokat szenvedett egyházi személyiségek életútját?
– Nem nagyon ismerik őket, de ez nem a nagyközönség hibája. A kommunista diktatúra évtizedeiben ezeknek az embereknek és családjuknak hallgatniuk kellett szenvedéseikről. Én is csak otthon hallottam nagyszüleim, szüleim sorsáról. Anyai ngyapám a Magyar Királyi Ludovika Akadémia kiváló diákjaként kezdte katonai pályafutását, ám a II. világháború megtörte pályáját, csakúgy, mint a Felvidékről származó anyai nagyanyám és családja sorsát. Ők földbirtokosként hagyták maguk mögött a gömöri, alsóvályi családi vagyont, és a sors Kecskemétre vetette őket. Már fiatal lánykoromban erősödött bennem a vágy, hogy az úgynevezett „reakciós, X-es, klerikális” családunkban megismert, tönkretett életutaknak példát állítsak cikkben vagy könyvben. A rendszerváltozáskor úgy éreztem, számomra megadatott a kibontakozás lehetősége.
– Számos egyházi rendezvényen megfordulsz, interjúid többsége eleve lelkészekkel, katolikus szerzetesekkel készült. Honnan ez a vonzódás a téma iránt?
– Ez is családi örökség, ugyanis hívő katolikus családból származom, ahol mind anyai, mind apai ágon a férfiak a piarista kegyesrendi egyházi iskolában tanultak. Így adódott, hogy gyermekkorom óta jártunk szentmisére. Később épp egy piarista atya jóvoltából jutottunk el Göncre, a szintén sokat szenvedett Balogh Pista bátyámhoz, volt tábori lelkészhez, aki több ezer dögcédulát hozott haza a hadifogságból és értesítette a hozzátartozókat. Pista bácsi rendkívüli egyéniség volt, kemény, szikár jellem, aki maga köré gyűjtötte és sajátos módon nevelte a fiatalokat. Tizenéves koromtól kezdve, ahogy engedték – két-háromévente – apámmal és nővéremmel bejártuk Európát, s megtapasztalhattuk, hogy ahol élnek egykori piaristák vagy azok barátai, mindig akadt szállás a megfáradt vándoroknak. Otthonról azt hoztam, hogy a bajban lévő ember mindig segítséget kaphat keresztény testvéreitől. Így történt ez akkor is, amikor megszűnt a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége lapja, és állás nélkül maradtam. Ekkor kezdtem egy emigrációs interjú-sorozatba a Lakitelek Alapítvány támogatásával, s így ismertem meg Szőke János szalézi szerzetest, aki akkor tért haza az emigrációból. Érdeklődő telefonhívásomra, hogy lenne-e nála munkahely számomra, visszahívott, s így kerültem – komoly ajánlások mellett – a Liechtensteinből hazahozott Mindszenty Alapítvány Levéltárába. 33 évesen e felső Svábhegyi úti villában mélyült el a hitem, majd három év múlva, lelkileg megerősödve kerültem az akkor újrainduló Kis Újság egyházi rovatának élére, mint a Hitélet rovatvezetője. – Hogyan látod az egyházi témák iránti érzékenységet? – A Kis Újság egyházi rovata nagyon népszerű volt. A kisgazdák civil hetilapjában foglalkoztunk egyházi témákkal az ökumené szellemében. Ekkor alakultak ki remek kapcsolataim a történelmi egyházak képviselőivel. Talán legszebb három évemet töltöttem a lapnál, de sajnos ez a hetilap is megszűnt. Személyes élményem, hogy az embereknek nagy szükségük van a tiszta, szép gondolatokra, pozitív hírekre, fotókra. Komoly „rajongói köröm” van a Facebookon, szeretik a fotóimat, írásaimat, sikere van a könyvnek is.
– Hosszú éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztál. Magyar nyelvterületen hogyan lehet ebből a fajta újságírásból megélni?
– Nagyon nehezen. Kitartás, konok hit és kemény akarat kellett hozzá. Többször akartak letéríteni az újságírás útjáról, ám a Jóisten mindig adott erőt, hogy elviseljem a nehézségeket és a sokszor égető anyagi hiányt. Az irigységgel és a liberalizmus erejével is szembesülnöm kellett. Amikor 2005-ben Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek atyától megkaptam a Szalézi-díjat, egy-két héten belül kirúgtak egy egyházi hírportáltól. A főszerkesztőnő remegő kezekkel tett útra. Kirúgásom okát ma sem tudom. De feltehetően balliberális nyomásra távolítottak el többedmagammal a hírportáltól, hisz mi már akkor kedveltük Orbán Viktort. Kirúgásunk idején a kommunisták voltak hatalmon! Talán ez az egy eset is rávilágít arra a kínra és nehézségre, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy megmaradhassak azon a keresztény újságírói úton, amelyen elindultam a rendszerváltozás pillanataiban.
– Makovecz Imrével és Jókai Annával is készítettél életútinterjút, ma már egyikük sincs közöttünk. Hogyan emlékszel a velük történt találkozásokra?
– Nagyszerű emberek voltak. Hitet, tartást, magyarságszeretetet tanultam tőlük. Egyszer Makovecz Imrének panaszkodtam, hogy milyen nehéz a „nemzeti oldalon” tevékenykedő újságírók sorsa, mire ő így válaszolt: ne panaszkodjak, hanem vegyem észre, milyen sok, nagyszerű ember él hasonló nehéz sorban! Jó kis lelki-pofon, lélek-erősítő atyai tanácsadás volt ez.
– Gyakran jársz Erdélyben: hogyan látod az itteni magyarság helyzetét?
– Szerencsére gyermekkorom óta járom Erdélyt, hisz éltek rokonaink Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Főiskolás koromban Homlokodnak gondjai, homlokomnak ráncai címmel írtam szakdolgozatomat Sütő András írói munkásságáról, aki megismerkedésünk után atyai jóbarátomként haláláig értő és aggódó figyelemmel és tanácsaival kísérte újságírói küzdelmeimet. Romániában – így Erdélyben, Székelyföldön – nagyobb változás történt a Ceauşescu-diktatúra óta, mint idehaza. Gyermekkori élményem, amikor bementünk egy-egy élelmiszerboltba, csak buggyant konzerveket találtunk a polcokon. Erdély természeti kincsekben (is) gazdag. Újra föl kellene fedezniük az ott élőknek a benne rejlő lehetőségeket. Böjte Csaba az életre tanítja „árváit”, hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, gyógyteát készíteni, belakni a szülőföldet. Azt hiszem, nem csak az „árvák”, hanem mindenki tanulhat tőle. Istenadta tehetséggel és energiával népesíti be egyre növekvő otthonait és tanítja meg imádkozni, dolgozni, tanulni a fiatalokat! Sikertörténet az övé. – mondhatnánk. De ez a siker – kitartó munkával – másoké is lehet. Tizenhat éves ismeretség után fotóimmal, tudósításaimmal ma is örömmel támogatom missziós munkáját.
– Tanítói és tanári képesítést szereztél a nyolcvanas években. Mennyire hiányzik a tanári katedra, illetve mi ösztökélt arra, hogy az újságírás mellett dönts?
– Az írás kényszere és szeretete mindig erősebb volt a tanításnál. Ezért hagytam ott hét év tanítás után a gyermekeket és mentem el féléves fizetés nélküli szabadságra. Aztán nem tértem vissza pedagógusnak. Pedig családunkban nagy hagyománya van e pályának, anyai nagyanyám, keresztanyám és anyám is pedagógusok voltak… Anyám vérbeli pedagógusként a legelevenebb gyermekeket is megszelídítette… Hiányoznak a gyermekek, de talán Böjte Csaba „árvái” pótolnak valamit e hiányból. Fotózom, írok róluk, barátságok alakulnak ki közöttünk. Az Úr sokszor megmutatja „arcát”, hogy csodálatosan működik. Nem mindig úgy, ahogy várjuk, de a javunkra fordít mindent. A Székely gyors-Csíksomlyó expressz össznemzeti zarándokvonaton immár negyedik alkalommal gyűjtöttünk adományt pünkösdkor Csaba testvér otthonaiban nevelkedő fiatalok javára. Hivatásomat az első perctől kezdve e gondolatok fűtötték: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, Hazájának szolgálni tud!” (Kodály Zoltán)
– A közösségi oldalakon állást foglalsz aktuálpolitikai kérdésekben is. Hogyan látod a magyar közélet, a magyar belpolitika alakulását?
– Egész családom örömmel fogadta az 1988-as rendszerváltozást. Jómagam azóta formálok véleményt a magyar közéletről. Jelen pillanatban azért imádkozom és imádkozunk többen is – a Facebookon van egy imacsoport is –, hogy az Orbán-kormánynak legyen ereje és ideje végrehajtania küldetését, s megvédje magyarságunkat az iszlamizálódás veszélyétől. És elindulhassunk végre a felemelkedés útján. A jelenlegi keresztény kormány komoly eredményeket ért el a családvédelem, az oktatás, az egészségügy és hagyományaink ápolása terén. Sok középületünk régi pompájában áll, az önkormányzatok adósságait kifizették, a többgyermekes családok komoly anyagi támogatásban részesülnek… Az előző kommunista kormány vajon hová tette az e célokra szánt milliárdokat?
– Ki civilben Frigyesy Ágnes, amikor nem ír?
– Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz azok közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk a munkájuk és a szenvedélyük. Szinte szétválaszthatatlan az újságíró a civil embertől, hisz a fényképezőgép akkor is nálam van, ha nem újságírói munkát végzek. Az „Élet krónikásaként” akkor is megörökítem a szépet, ha épp nem készül illusztráció egy cikkhez. Szeretem a komolyzenét, a művészi alkotásokat, sokat járok múzeumokba, egy-egy tárlat megnyitására vagy koncertekre, de ez is része az újságírói munkámnak. Szeretem a virágokat, az állatokat, az embereket, a tehetségeket. Szeretek utazni. Nagyszerű érzés eljutni a tengerhez, a végtelen közelében lenni… Csodálatos érzés útnak indulni, és még örömtelibb hazaérkezni. Összességében: nagyszerű dolog élni, és minderről hírt adni!
Könyvbemutató Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében 2017. augusztus 18-án, de. 11 órakor, a Bocskai Házban mutatja be Frigyesy Ágnes kötetét dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor. A kötet megvásárolható a helyszínen, Csíksomlyón a kegyszerboltban, vagy Csíkszeredán a Corvina Könyvesházban. Interneten megrendelhető az alábbi email-címen: frigyesy@gmail.com címen.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)2017. augusztus 3.
RÖVIDEN
A Háromszéki EKE kezdeteiről
A Rétyi tó partján, a 26. EKE Vándortáborban mutatták be Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Háromszéki Osztályának története 1892–1945 között című kiadványt, mely arra az eseményre emlékezik, hogy 25 éve, 1892. április 3-án került sor Potsa József, Háromszék vármegye főispánjának kezdeményezésére az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztályának létrehozására. A könyvet Kovászna Megye Tanácsa jelentette meg a Bethlen Gábor Alap támogatásával. A kiadvány szerzője, Tóth Szabolcs Barnabás helytörténész tartalmas előadásában beszélt a Háromszéki EKE kezdeteiről, céljairól, tevékenységeiről, meghatározó személyiségeiről.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 3.
25 év alatt
A kormány által kezdeményezett nagysikerű gyakornoki (internship) programot Háromszékre is kiterjesztették, tájékoztatott Kelemen Tibor, a Kovászna megyei Munkaerőelhelyezési Ügynökség vezetője. Elmondta, Háromszéken összesen kilenc helyre lehet pályázni, hat intézményben. Egy-egy fiatalt fogadna a tanfelügyelőség, a fogyasztóvédelem, valamint az ifjúsági és sportigazgatóság, a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA), a Munkaerő Elhelyezési Ügynökség, valamint a telekkönyvi hivatal két-két személyt. A programba 25 év alatti egyetemisták vagy idén diplomázott fiatalok kapcsolódhatnak be, és napi hat órát dolgozhatnak, hogy betekintést nyerjenek a közintézmény tevékenységébe. Fizetést nem kapnak, viszont szakmai gyakorlatra tehetnek szert, ami megkönnyítheti elhelyezkedésüket, és ajánlólevelet is kapnak az intézménytől. Jelentkezni augusztus 6-ig lehet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 3.
Népzene és néptánc Zabolán
Megkezdődött a tábor
Augusztus 1–6. között Zabolán a Roy Chowdhurry-Mikes Alapítvány szervezésében tartják a hagyományos, immár 6. Zabolai Népzene és Néptánc tábort.
A rendezvényen a haladóknak szászcsávási cigány táncot oktat Tőkés Zsolt és Tőkés Edit, a kezdőknek a nyárádmogyorósi lépéseket tanítja Both László és Temerdek Friderika, míg a gyermekeknek szászcsávási magyar táncot tanít Fülöp Csaba és Dombi Rozi, valamint Kincses Olga. A népdaloktatásról Nyitrai Marianna gondoskodik. Újdonságnak számít idén a hangszeres oktatás (hegedű, brácsa, bőgő) az Üsztürü zenekar vezetésével. Szintén újdonság a tábor gyermek résztvevőinek szervezett rajzverseny és kiállításmegnyitó.
A több helyszínen (zabolai művelődési ház, Teleház, Csángó Néprajzi Múzeum, Mikes Kastély) megforduló esemény mindezek mellett hajnalig tartó táncmulatságokat, kirándulást, bográcsolást, gyermekfoglalkozásokat, népi játékokat, tudományos néprajzi előadásokat kínál. 6 év alatti gyerekek számára ingyenes a részvétel, háromgyerekes családok esetében a 3. gyerek után nem kell fizetni. A sátorozás sátorhelyeken ingyenes, napi három étkezés biztosítva. Érdeklődni, jelentkezni a 0724.026.303 telefonszámon és az info@zabolaitanctabor.ro címen lehet.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 3.
GYIMESBÜKK Indulhat a várépítés Gyimesbükkben
Már csak napok kérdése, és hozzáfognak a gyimesbükki Rákóczi-vár újjáépítéséhez, amelyet közadakozásból finanszíroznak. A munkagépek és építkezési anyagok helyszínre való szállításához a szükséges utat már kialakították a vár felé.
Kömény Kamilla / Székelyhon.ro2017. augusztus 3.
Beszámolói füzetet adnak ki
Több megértésre számított
Visszavezetik a polgármesteri beszámoló intézményét, jelentette be sajtótájékoztatóján Antal Árpád. Elmondta, az elmúlt években nem finanszírozhattak kiadványokat, és ezért nem adhatták ki az önkormányzati beszámolói füzetet, amelyet a lakosságnak juttattak el.
„Egy ilyen furcsa helyzet van ebben a városban: amiatt, hogy nincs helyi televízió, felértékelődnek az alternatív médiák, a közösségi oldalak, az utcasarki pletyka stb., és fontosnak tartom azt, hogy a felmerült kérdésekre az emberek közvetlenül tőlünk kapjanak válaszokat”, hangsúlyozta Sepsiszentgyörgy polgármestere. Antal azt is elmondta, hogy az ősz végén egy szociológiai felmérést is készítenek, hogy megkérdezzék a város lakosságát az elmúlt évekről és a jövőre vonatkozó elvárásokról.
„Nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy még mindig nem világos az emberek, de néha a véleményformálók, az újságírók számára sem, hogy mi az önkormányzati hatáskör. Ezért olyan dolgokat is elvárnak, amelyek nem az önkormányzat feladatai. Erre is nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, ugyanakkor megpróbáljuk elmagyarázni azt is, hogy bizonyos, népszerűtlennek tartott beruházások miért történnek”, hangsúlyozta Antal Árpád.
Megjegyezte, annál egyszerűbb dolog nincs, mint az aszfaltot felmarni és helyette újat önteni. Ezt napok alatt meg lehet oldani, azonban – mint fogalmazott –, „túl fiatal ahhoz, hogy rövid távon gondolkodjon”, és emiatt ott, ahol lehetett, minden útjavításnál megpróbálták a vezetékeket is kicserélni. Márpedig azt kell tudni, hogy egy utca aszfaltja alatt átlagosan öt- vagy hattípusú vezeték megy el, aminek öt-hat gazdája van, és ezek közül csak kettőhöz van közvetlen vagy közvetve köze az önkormányzatnak. Ezért összetett beavatkozásról van szó, mert el kell érni azt is, hogy egy adott utca javításával egy időben végezze el a hálózatok kicserélését a gáz-vagy áramszolgáltató, de még ott vannak az internet- vagy más szolgáltatók is, amelyek ugyancsak magáncégek, és a saját pénzükön kell dolgozniuk.
És arról még nem beszéltünk, hogy a kommunizmusban Sepsiszentgyörgyön nem építettek összesen tíz olyan utcát, amelynek lett volna alapja, és ezt is igyekeznek minden esetben megoldani, fűzte hozzá Antal. „Nem lehet kicserélni hattípusú vezetéket és alapot építeni egy útnak úgy, hogy azt nem túrjuk fel, ahogyan egyesek mondják. Bár nem feltúrjuk, hanem felássuk. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit több megértést vártam el, elsősorban a véleményformálók, de a lakosság részéről is”, jegyezte meg. Augusztus végéig lezárnak nagy beruházásokat, és most újakat nem indítanak el, hogy egy kicsit „a dolgok csillapodjanak le”, és a jövőben úgy ütemezik majd a felújítási projekteket, hogy egyszerre ne legyen sok utcában munkálat.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)