udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7649
találat
lapozás: 1-30 ... 4411-4440 | 4441-4470 | 4471-4500 ... 7621-7649
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. augusztus 7.
Könyv jelent meg a háromszéki EKÉ-ről
Ötvenhárom év története
125 éve, 1892. április 3-án került sor Potsa József, Háromszék vármegye főispánjának kezdeményezésére az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszékmegyei osztályának létrehozására. Erre az ünnepi eseményre emlékezve jelentette meg Kovászna Megye Tanácsa a Bethlen Gábor Alap támogatásával Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Háromszéki Osztályának története 1892–1945 között című kiadványt.
A könyv bemutatóját a Rétyi-tó partján, a 26. EKE Vándortáborban tartották. A kiadvány szerzője, Tóth Szabolcs Barnabás helytörténész tartalmas előadásában beszélt a Háromszéki EKE kezdeteiről, céljairól, tevékenységeiről, meghatározó személyiségeiről. A helyi szervezet akkor megfogalmazott célja többnyire azonos volt a központi EKE céljával: „Magyarország erdélyi részének turistai kiművelése, ez országrész természeti szépségeinek ismertetése s honismertető adatainak terjesztése és különösen fürdőinek érdekében a hazai és külföldi személyforgalom emelése.”
A háromszéki EKE első kirándulása Kovásznára volt, a Székely Nemzet korabeli napilap, részletesen beszámolt róla. Ezt a kirándulást továbbiak követték Kézdivásárhelyre, Bereckbe, Ojtozba, Előpatakra és Rozsnyóra. Karizmatikus vezetőinek és a megye társadalmi életében fontos szerepet betöltő tagjainak is köszönhetően a háromszéki EKE nagy mértékben hozzájárult a környék fürdőtelepeinek fellendüléséhez – ismertette a kötet szerzője.
A könyv részletesen leírja és korabeli fotókkal illusztrálja a lelkesedéssel szervezett és zajlott kirándulásokat, gyűléseket, a gazdaságfejlesztési kezdeményezéseket, majd a két világháború és a köztük lévő időszakban tapasztalt nehézségeket.
A könyv beszerezhető a megyei önkormányzat civil szervezetekért felelős irodájában. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. augusztus 7.
Nyári Színház: Tanulmány a nőkről
Augusztus 13-án, vasárnap 21 órakor a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékkal folytatódik a nagyváradi várban a nyíregyházi Mandala Dalszínház, az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) és a Partium Alapítvány közös lebonyolításában zajló VI. Nyári Színházi Fesztivál.
A ’60-as évek egyik legsikeresebb magyar filmje, a Tanulmány a nőkről című vígjáték színpadi adaptációját mutatja be a Magyar Zenés Színház, a nosztalgiát idéző kor slágereivel. Szereplők, a nők: Csonka Zsuzsanna, Csomor Csilla, Némedi-Varga Tímea, Steinkohl Erika, a férfiak: Bozsó József, Dósa Mátyás, Fehérvári Péter, Kovács István.
Az előadásra egy jegy 20 lejbe kerül, vásárolni lehet az RMDSZ Kossuth/Independenţei utca 11. szám alatti székházában hétköznap 9–16 óra között (telefon: 0259/432–884), valamint a Gekko pubban (Körös/Tudor Vladimirescu utca 40. szám) 17–24 óra között. Médiatámogató a Bihari Napló. erdon.ro2017. augusztus 7.
C. Dan: úgy módosítjuk a rendőr statútumát, hogy ne lehessen 47 éves kor előtt nyugdíjba menni
Carmen Dan belügyminiszter azt nyilatkozta vasárnap este az Antena 3 televízióban, hogy úgy módosítják a rendőr statútumát, hogy ne lehessen 47 éves kor előtt nyugdíjba menni.
A belügyminiszter kifejtette: egy 2016-ban hozott rendelet lehetővé teszi, hogy abban az esetben, ha megszűnik a posztja vagy átszervezik azt az egységet, amelyben szolgál, egy rendőr a törvényben megállapított 47 éves nyugdíjkorhatár előtt is kérheti nyugdíjazását és nyugdíjként a fizetésével egyenlő, vagy annál nagyobb összeget kap. ‘Nyilván, hogy az emberek inkább a nyugdíjt választották, mintsem hogy máshol vállaljanak munkát a rendszerben’ – mondta Carmen Dan.
A miniszter hozzátette: a kabinet első lépésként úgy módosította a törvényt, hogy a nyugdíjak ne haladhassák meg a fizetést, második lépésként pedig korrigálni fogja a rendőr statútumát, hogy a 47 éves korhatár előtt ne lehessen nyugdíjba menni. erdon.ro2017. augusztus 7.
Nagyregény négy percben
Rózsika néni kapál a kertben. Beköszönök. Visszaköszön, és egy pillanatra abbahagyja. „Most volt elsőáldozó a kis dédunokám. Torinóban. A drága kicsi angyal! – mondja, pedig nem is kérdeztem. Ő ilyen, egyébként Kotkot Rózsi a „mellékneve”. Hogy tartják a kapcsolatot? – kérdem, mert tudom, hogy a veje román ember, s a néni nem nagyon beszéli ezt az értékesebb állami nyelvet, hiszen világéletében a faluban élt, ahol nem kellett túlságosan törnie magát, hogy bővítse szókincsét. „Az unokavejem a NATO-nak dolgozik, azokot a rakétákot őrizik, s szerelik.” Nem tudom, hogy milyen funkcióban lehet, s kicsoda ez a derék férfiú, akivel soha nem találkoztam, s azt sem, hogy miféle rakéták. A lánya, akit emleget, egyébként kortársam, egyazon osztályba jártunk pár évig, de őt sem láttam vagy tizenöt éve. Néha egy közösségi oldalon váltunk pár mondatot. Ünnepekkor vagy születés-, esetleg névnapjaink alkalmával. „Ők otthon románul beszélnek – folytatódik a történet –, de a fiatalok már inkább angolul s néha olaszul.” Érti-e, Rózsika néni? – kockáztatok meg egy kérdést ebben a modern családi Bábelben. „Szkájpon tartjuk a kapcsolatot. Fordítanak nekem, a leányom perfekt román, s újabban az angol is megyeget neki.” Megnyugtat a néni, annak ellenére, hogy másfél nemzedék alatt, ahajt negyven év alatt kétszer cserélt nyelvet és hazát a családja egy része, viszonylag jól mennek a dolgok. Pénz van. És nyilvánvaló az utazás szabadsága… Alig telt el négy perc e beszélgetés során. Közben Rózsika néni új sort kezd. Legalább negyven éve ott látom időnként a kis kertben. Mintha megállt volna az idő. Pedig nem.
Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)2017. augusztus 7.
Varázslatos Kalotaszeg a Minerva-házban
Megnyílt vasárnap délután Kolozsváron a Minerva-házban (Jókai/Napoca u. 16) a Varázslatos Kalotaszeg elnevezésű hármas kiállítás, amely három férfi közös „szerelmét” mutatja be.
Bálint Tibor türei bujkakészítő mester alkotásai, a Győr László gyűjteményében található festményekből és Vas Géza fotóművész kalotaszegi viseletet ábrázoló fotóiból nyílt tárlat augusztus 20-ig tekinthető meg.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Félmilliós forgalom volt a hétvégén a román határokon
Több mint félmillió utas haladt át a hétvégén Románia határátkelőin - közölte vasárnap a román határrendészet.
A nyári szabadságra hazatérő, külföldön dolgozó román vendégmunkások rohama, de az idegenforgalmi szezon csúcsidőszaka és az illegális bevándorlás erősödése is fokozott figyelmet követel a határrendészettől, amelynek több mint négyezer alkalmazottja áll szolgálatban. Az első augusztusi hétvégén félmillió utas és 126 ezer jármű haladt át az ország határain:
a legnagyobb forgalmat (csaknem 190 ezer utast) a magyar-román határon regisztrálták, de az ország repülőterein is mintegy 120 ezren lépték át az országhatárt. A hátátkelőhelyek közül a bukaresti Henri Coanda nemzetközi repülőtéren volt a legnagyobb (73 ezer) utasforgalom, amelyet a Nagylak II - Csanádpalota román-magyar autópálya-határátkelő követett 60 ezer utassal. Ez utóbbinál szombat délután a Romániába érkezőknek több mint két órát kellett várniuk, miközben a térségben vörös hőségriadó volt érvényben a 40 fok körüli csúcshőmérsékletek miatt.
A román határrendészet közleménye emlékeztet, hogy április hetedike óta az Európai Unió új schengeni határellenőrzési kódexe szisztematikus határellenőrzésre kötelezi mind a román, mind a magyar és bolgár határrendészeti szerveket. A kódex szerint minden utas iratait tüzetesen át kell vizsgálni és összevetni a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS), azokét is, akik valamely tagország polgáraiként szabadon mozoghatnak az unión belül.
MTI; Krónika (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Oláh Emese: a tisztség eszköz, ami a célt szolgálja
A Kolozsváron élő magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikum-specifikusak – állítja Oláh Emese. Az alpolgármester szerint a város magyar közössége megélheti és megőrizheti magyarságát a kincses városban. Úgy véli, a bölcsődei helyek hiánya vagy az infrastruktúra továbbfejlesztése még mindig a legégetőbb probléma Kolozsváron.
– Hogyan értékeli az alpolgármesteri kinevezése óta eltelt időszakot? Milyen személyes célokat tűzött ki az új hivatali tisztségének betöltésekor?
– Büszke vagyok arra, hogy az utóbbi négy hónapban Kolozsvár alpolgármestereként dolgozhattam a kolozsvári magyarok érdekében, hiszen a magyar közösség érdekérvényesítése a legfontosabb célkitűzésem. Az alpolgármesteri tisztség ilyen szempontból egy olyan eszköz, ami éppen ezt a célt szolgálja.
A teendőket a kolozsvári magyarok szabják meg, a legegyszerűbb módja ennek a közvetlen kapcsolattartás. Nyitva tartom irodám ajtaját, szerdánként fogadóórát tartok, de amennyiben igény van rá, a fogadóórákon kívül is elérhető vagyok. Emellett ősztől újraindul a nyáron szünetelő betelefonálós műsorom is a Paprika Rádióban, és várom a hallgatók észrevételeit, panaszait. A kolozsvári magyaroknak azt is tudniuk kell, hogy az önkormányzatban nemcsak egy ember, hanem a frakció révén egy erős csapat dolgozik azért, hogy jobb legyen számukra ebben a városban élni. Az RMDSZ városi frakciójának tagjaival, illetve a szövetség megyei szervezetével közösen folytatjuk a Horváth Anna által elkezdett projekteket, például az új magyar bölcsődei csoportok létrehozását, de újak mellett is elkötelezzük magunk. – Hogyan fogadták a városháza alkalmazottai? – Ellenérzés nem volt részükről, nyitottan fogadtak, Emil Boc polgármesterrel pontszerűen szoktunk konzultálni, így összességében elmondható, hogy jó az együttműködésem a hivatalban dolgozókkal. Az igazgatóságok vezetőitől kezdve a városmenedzserig, alpolgármester kollégámig, a polgármesterig mindenkivel sikerült eddig hatékonyan együtt dolgozni. – Elődje, Horváth Anna úgy fogalmazott, inkább gazdának nevezné magát, mint politikusnak. Ön hogyan értelmezi az alpolgármesteri tisztséggel járó plusz döntési jogkört, illetve a vele járó felelősséget? – Az alpolgármesteri tisztséggel egyértelműen ügyintézési feladatkörök járnak együtt, ez a napi munkámban is visszatükröződik. Rengeteg az adminisztratív teendő, de ez nem kell hogy látsszon, a lényeg az eredmény: a város fejlődik, és hiszem azt, hogy egyre jobb érzés Kolozsváron élni. – Az alpolgármesteri székből jobb a rálátás arra, hogy melyek a kolozsvári magyar közösség legfontosabb problémái ma. Ki tudna emelni néhányat? – Kolozsvár az erdélyi magyarok szellemi fővárosa. A város erős vonzerővel rendelkezik az egyetemeknek is köszönhetően, és valóságos gyülekezőhelyként szolgál a fiatal, innovatív magyarok számára is. Ennyi aduásszal a zsebünkben magyar közösségként is érdemes a problémákról a lehetőségek felismerésének irányába elmozdulni.
Fel kell adnunk azt a negatív percepciót, hogy a kolozsvári magyarok elnyomottságban, jogfosztottságban élik meg kisebbségi létüket, és úgy kell gondolkodnunk, hogy a közösségben az erőforrást lássuk meg, ami kihatással lehet a többi erdélyi, magyarlakta településre is. Ha lassan is, de egyértelműen normalizálódnak a dolgok Kolozsváron, noha messze állunk még a folyamatosan emlegetett ötcsillagos európai várostól.
A kolozsvári magyaroknak önbizalmukban is meg kell erősödniük, az a tény, hogy immár hagyományosan van magyar alpolgármestere a városnak, azt az érzést kell erősítse, hogy a magyarság egy megkerülhetetlen tényező ebben a városban. Rákérdezett a problémákra. Nézze, én ügyvéd vagyok, a város, a közösség problémáinak feltérképezéséhez, megoldásához is kizárólag pragmatikusan tudok viszonyulni. Azt láthatjuk, hogy a magyar emberek problémái nem feltétlenül etnikumspecifikusak.
Ugyanúgy rongálják autójukat a gödrös utakon, magyar vagy román gyalogos számára egyaránt zavaró a tönkrement járda, a forgalmi dugók érzékeltetik a terelőút, az új utak hiányát. A metropoliszövezet nem megfelelő kialakítása miatt a város fejlődése akár hosszú évekre is megtorpanhat, vagy legalábbis nem fejlődhet a lehetőségeihez mért ütemben.
Ugyanakkor kiemelném a bölcsődék hiányát, ami miatt a dolgozó kisgyerekes szülők etnikumtól függetlenül szenvednek, de mindenki számára egyformán lelombozó az omladozó homlokzatok látványa. Továbbra sem létezik egy összefüggő bicikliút-hálózat, a közszállítási vállalatnak is van még tennivalója az autóparkja fejlesztése tekintetében. Amíg ezek a problémák nem oldódnak meg, nem is sikerülhet rábírni az embereket arra, hogy legalább részlegesen mondjanak le az autójuk használatáról. Ezeken a gondokon igyekszünk változtatni, csak akkor tehetjük élhetőbbé ezt a várost.
– Egyébként a felmérések azt mutatják, Kolozsvár az egyik legvonzóbb város ma Romániában. Mit gondol, miért érdemes ma Kolozsvárra költöznie egy erdélyi magyarnak?
– Az ideköltöző magyar ember itt megélheti és megőrizheti magyarságát, de az identitásbeli kérdések mellett a gazdasági szempontok is megfontolandók lehetnek.
Az ön által említett elemzésekben az is szerepel, hogy a főváros után következő, úgynevezett másodlagos városok lesznek az ország fejlődésének zászlóvivői, Kolozsvár közöttük is első helyen szerepel. Temesvárt, Brassót, Iaşi-t, Konstancát lekörözi Kolozsvár, amelyet már az innováció bölcsőjeként szokás említeni, ahol magas az életszínvonal, alacsony a munkanélküliségi ráta. Emellett a színes, pezsgő kulturális élet is vonzó lehet a fiatalok számára.
– A lapunk által korábban megszólaltatott szakértők, szociológusok szerint Kolozsvár népszerűsége számos veszélyt is rejt magában. Konkrétan attól kell tartanunk, hogy a drága albérletek miatt az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők – akik között jelentős a magyarok aránya – kiszorulnak a kincses városból a környező településekre. A magyar lakosság aránya így érezhetően csökkenhet a kincses városban, ha ez a trend folytatódik. Mit lehet tenni ellene az önkormányzat, illetve a politika eszközeivel?
– A legfontosabb feladatunk az, hogy a fiatalok számára minél több lakás épüljön Kolozsváron, és minél több lakás legyen az önkormányzat tulajdonában.
Folyamatosan gondot jelent, hogy a szociális lakást igénylők csak egy töredékének tudunk lakást biztosítani, mert az önkormányzat nagyon kevés ilyen célra fordítható ingatlannal rendelkezik. Csoma Botond parlamenti képviselő kollégám más Kolozs megyei képviselőkkel együtt egy törvénytervezetet terjesztett be, amely úgy alakítaná át a lakásigénylési kritériumrendszert, hogy a valóban szükségben levő családokon, személyeken lehessen segíteni.
A városi önkormányzat az ANL-program keretében is együttműködik a kormánnyal, viszont már évek óta nem kaptunk erre a projektre fordítható kormányzati pénzeket. A lakáshiány mérséklése azért is nehézkes, mert Kolozsvár örökös problémája, hogy nagyon kevés beépíthető területtel rendelkezik.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Rendkívüli barangolások Gy. Szabó Béla művészi világában
Eddig ki nem állított munkák is láthatók a Művészeti Múzeumban
Több szempontból is rendkívüli a Barangolások Gy. Szabó Béla művészetében című tárlat a kolozsvári Művészeti Múzeumban, amelynek csütörtöki megnyitójára számos érdeklődő volt kíváncsi. A Kolozsváron tevékenykedő művész munkásságát a megnyitón Lucian Nastasă Kovács múzeumigazgató, Bordás Beáta, a kiállítás kurátora, illetve Ferenczy Miklós lelkész, Gy. Szabó Béla hagyatékának őrzője méltatta.
– Megkérek mindenkit, hogy nagyon figyelmesen járja végig a kiállítást. Minden darabra külön-külön figyeljen, nézze meg az évszámot, hogy mikor készült, hiszen egy-egy képen annyira élők a színek, úgy tűnhet, mintha az alkotás tegnap készült volna – mondta a megnyitón múzeumigazgató, aki szerint a tárlat célja, hogy a kolozsváriak előtt újra felidézzék a remek művész emlékét.
Lucian Nastasă Kovács köszönetet mondott Ferenczy Miklósnak a múzeumnak felajánlott adományokért, amelyek között van egy cimbalom is, illetve számos alkotás Gy. Szabó Béla munkáiból, ezek közül több a mostani kiállítás anyagába is bekerült. A tárlat az emlékház gyűjteményéből, illetve a múzeumban található néhány alkotásból állt össze.
Bordás Beáta kurátor elmondta, a kiállítás végigköveti az 1905-ben, Gyulafehérváron született művész munkásságát. – Elsősorban arra figyeltünk, hogy Gy. Szabó Béla fontos témáit és az önarcképeit mutassuk meg – mondta, majd ismertette, milyen rendszer szerint helyezték el az alkotásokat a különböző termekben.
Az első terembe kerültek az önarcképek, számos ezek közül rendkívül izgalmas, hisz nem hagyományos önarcképek, sajátos stílusuk miatt néha nem lehet rájönni, hogy a képen a művész látható, hangzott el.
Gy. Szabó Béla 1931-ben telepedett le Kolozsváron, műszaki mérnökként dolgozott másfél évig. Az 1930-as, 1940-es években főleg a szociális témák érdekelték: a Kolozsvár környéki vidék, a szegényebb munkásréteg, illetve vallási témák. Az ilyen jellegű fametszetei a második terembe kerültek. A fametsző az 1950-es években lett igazán népszerű, nemzetközi szinten elismert, ismertségét, Bordás Beáta szerint, a lírai témájú, nagy méretű fametszeteinek köszönheti, az ezekből a munkákból készült válogatás a harmadik teremben látható. Mivel a barangolás, témakeresés fontos szerepet töltött be Gy. Szabó Béla művészetében, így ezeket a témákat körüljáró fametszeteket, rajzokat és pasztelleket egy külön terembe helyezték el a szervezők.
– Külön felhívnám a figyelmüket az utolsó teremre, ahol visszatérünk a művész korai időszakába, a 30-as, 40-es években készített fantasztikus pasztellképeiből látható válogatás, illetve néhány olajképét is kiállítottuk. Az olajképek azért rendkívül érdekesek, mert ezekkel indult Gy. Szabó Béla pályája, ám 1945 után már nem készített ilyen jellegű munkákat– mondta a kurátor.
Ferenczy Miklós, a hagyaték őrzője is megerősítette ezt, elmondása szerint a művész mindig fametszőnek tartotta magát, pedig munkássága során számos rajzot, pasztellt vagy olajképet készített. A lelkész szerint a tárlat azért rendkívüli, mert olyan alkotásokat is tartalmaz, amelyeket eddig nem állítottak ki még egyszer sem.
– Végigbarangolhatunk az 1930-as évektől egészen 1985-ig, a művész haláláig. Nemcsak a tájakat, hanem azt a különleges, sajátos stílusábrázolást is láthatjuk, amely végigkíséri a munkásságát. Az eddig még nyilvánosságra nem került munkákat én ajánlottam Barda Beáta figyelmébe, aki azonnal azt mondta, hogy ezeket is meg kell mutatni – jegyezte meg a lelkész. Így került be a tárlat anyagába többek között pár izgalmas önarckép, és a művész legutolsó munkája is látható, az Önarckép gerlével című alkotásból megtekinthető a rajz, a metszet és a lenyomat is.
Ám nemcsak emiatt izgalmas a tárlat: a munkák mellett a művész útikönyveit és személyes tárgyait, vésőit, festékező hengerét, nyomtatóeszközeit is kiállították, így azt a szétszedhető kisszéket is, amelyet mindig magánál hordozott Gy. Szabó Béla.
A Barangolások Gy. Szabó Béla művészetében című tárlat szeptember 3-ig látogatható a Művészeti Múzeumban (Főtér 30. szám) szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között. Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége
Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.
Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.
Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.
A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.
A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…
Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.
Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.
Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.
Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.
Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.
Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)
Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.
Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.
Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt.
Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”
Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek
Ötven éve halt meg Áprily Lajos
Ötven éve, 1967. augusztus 6-án halt meg Áprily Lajos József Attila-díjas költő, műfordító.
Brassóban született 1887. november 14-én erdélyi protestáns családban, eredeti neve Jékely Lajos volt. Nem sokkal születése után szüleivel Parajdra költözött, az ottani táj, az erdélyi Sóvidék lett verseinek egyik első ihletője. Iskoláit is itt kezdte, majd 1899-től a kolozsvári református kollégiumban folytatta. Érettségi után a Kolozsvári Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ahol 1909-ben szerzett tanári diplomát. Ezt követően – rövid párizsi tartózkodás után – a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjének, majd gimnáziumának tanára lett. 1911-ben megnősült, első fia, a később szintén neves költő, műfordító Jékely Zoltán 1913-ban született.
A költészettel még középiskolásként jegyezte el magát, egyetemista korában Jékely Lajosként közölt néhány verset, 1918-ban az Új Erdély című folyóiratban publikált először Áprily Lajos néven. Verseinek első olvasóján, feleségén kívül legszűkebb környezete sem tudta, hogy ő rejtőzik az Áprily név mögött, ám gondosan csiszolt formájú, csendes, elégikus versei nagy feltűnést keltettek. 1921-ben végre megjelent első kötete is, a Falusi elégia, amelynek alaphangja a szomorúság, verseiben a háborúban odaveszett barátait, iskolatársait siratja meg.
1923-ban Dijonba utazott, és francia nyelvtanári diplomát szerzett, a következő évtől az akkor már joggal népszerű költő részt vett a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztésében. 1926-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol a református kollégium tanára és az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. 1929-ben áttelepültek Budapestre, Áprily a Lónyay utcai református gimnáziumban vállalt állást, emellett 1938-ig a Protestáns Szemlét is szerkesztette. 1934-ben kinevezték a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatójává, tanítványai között volt a későbbi Kossuth-díjas költő, Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni.
1935-36-ban hosszabb tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában, tapasztalatairól pedagógiai témájú cikkeiben adott számot. A fasizmus előretörése, a háború közelsége megriasztotta a mélyen humanista Áprilyt, aki rövid időre családjával visszaköltözött Parajdra, a gyermekkori idill helyszínére. Visszatérve Pestre, a Baár-Madas igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában a zsidótörvényeket, inkább lemondott és nyugdíjaztatását kérte. 1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, és haláláig ott élt.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei. Melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg.
A láthatatlan írás című 1939-es kötete megjelenése után csaknem két évtized telt el az újabb könyv, az Ábel füstje kiadásáig. E hosszú szünet idején, 1954-ben kapta meg a József Attila-díjat, ekkor bontakoztatta ki tehetségét a műfordításban is. A jó műfordító minden kritériuma, a műveltség, nyelvtudás és formaművészet készen állt nála, és külön szerencse, hogy rá is talált az egyéniségéhez illő szerzőkre. Neki köszönhetjük például PuskinAnyeginjének páratlan szépségű újrafordítását, Ibsen Peer Gyntjét, de tolmácsolt Turgenyevet, Lermontovot és Schillert is. A költészet és a műfordítás mellett drámaírással is megpróbálkozott, darabjait (Idahegyi pásztorok, Oidipus Korinthusban, A bíboros) mégis inkább költői kompozícióknak, mintsem klasszikus drámáknak lehet tekinteni.
A hosszú hallgatás után, 1957-ben megjelent Ábel füstje korábbi verseiből válogatott, és ízelítőt adott visszavonultsága alatt írt új formájú, négysoros verseiből is. A kötet nagy sikert aratott, újra felfedezték, sorra jelentek meg versgyűjteményei, 1965-ben Fecskék, őzek, farkasok címmel elbeszéléseit is kiadták. Időskori lírájának fontos hírmondója a Jelentés a völgyből című kötete, amelynek darabjaiban a halál motívuma is egyre hangsúlyosabbá válik.
Áprily Lajos 1967. augusztus 6-án Budapesten, a hárshegyi szanatóriumban halt meg.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Untold – tizenkét bűncselekmény a harmadik napon
A belügyminisztérium karhatalmi erői folyamatosan intézkedtek a közrend biztosításáért és megőrzéséért Kolozsváron az Untold fesztivál során – olvasható a rendőrség sajtóközleményében.
A fesztivál harmadik napján, amikor rekord résztvevő volt jelen, nem történtek olyan súlyos események, amelyek megzavarták volna a közrendet és a csendet. A karhatalmi erők mindössze 41 kisebb kihágást észleltek, amelyekért összesen 14 925 lejes pénzbírságot róttak ki, és 11 személyt írásos figyelmeztetésben részesítettek.
Ugyancsak szombaton 12 bűncselekmény elkövetését észlelték. Közölték, összesen 387 személyt kellett elsősegélyben részesíteni: 15 esetben a fesztiválozót kórházba kellett szállítani, a többieknél pedig helyben megoldották a problémát. Tűzeset miatt nem kellett kiszállniuk a tűzoltóknak. Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Hangosan mondott fájdalmak fesztiválja
Azon morfondírozom, vajon milyen társadalmi erő képes arra, hogy jobb belátásra bírja a kolozsvári városházát, s meggyőzze Emil Boc polgármestert és két helyettesét, Oláh Emesét és Dan Tarceát arról, hogy az Untold zenei fesztivál a belvárostól minél távolabbi helyszínre kerüljön. Vajon az online petíció elégséges, vagy ezúttal is utcai megmozdulásra van szükség?! Tudjuk, a helyhatóság és a tuc-tuc bulikat kedvelők folyamatosan azzal érvelnek: az Untold hírnevet és sok-sok pénzt hoz, Kolozsvár ismét felkerül a világ zenei térképére, elözönlenek bennünket a turisták, dől a zsé, rengetegen csillagászati áron kibérelik szobáikat, lásd az egyik felsőfokú oktatási intézmény professzorának is mennyi jutott a sóskából – bár minden bizonnyal börtönbe kerül ezért.
Úgy érzem, a városvezetést elvakítja a fesztivál nemzetközi hírneve és a kasszasiker, s nincs tekintettel ránk, a település polgáraira. Miért kell sokuknak valósággal elmenekülnünk Kolozsvárról azért, hogy aludni tudhassuk? Jómagam például pénteken délután benyomom a padlógázt, s ha elindul a rozsdás Solenza, akkor 100 kilométerig meg se állok! (Állítólag a 20 km-re fekvő Vistán is hallszik a zenebona ...) És ezzel nem vagyok egyedül, sok ismerős, barát ugyanezt teszi. De nem mindenki ilyen szerencsés. A Mócok útján levő gyermekkórházban gyógyuló kicsinyek például képtelenek távozni az egészségügyi intézményből: szenvedésükhöz hozzáadódik a dübörgés miatti alvatlanság is. A közel levő Kolozsvár Arénából áradó hangzavar még elviselhetetlenebbé teszi a lábadozó gyermekek életét a kórtermekben. Tényleg oda jutottunk, hogy ennyitől sem tudjuk gyerekeinket megóvni? Nem mintha valakinek kételye lett volna a zajszennyezettség magas fokával kapcsolatban, de tavaly mérték is a zajszintet a környéken, ennek ellenére minden marad a régiben.
Elviselhetetlen, kimondhatatlan… Jó címet adott Oborocea Mónika a kolozsvári rádióban sugárzott műsorának. Untold – el/ki nem mondott, elrejtett, kimondhatatlan. Jakab-Benke Nándor viszont kimondja azt, amit én ide leírok: köztereket, a város polgárainak közös tulajdonát, például a Sétateret egy hétre „szemtelenül” lezárják, úgy, hogy jogszabályban van foglalva, hány százalékát keríthetik a köztereknek, a közúti és a tömegközlekedési járművek forgalmát szinte megbénítják, s mindebből magánszemélyek húznak hasznot. Geambaşu Réka is hasonlóképpen gondolkozik: „a kollektív dohogás” valószínűleg (már) nem elég ahhoz, hogy a dolgok változzanak, ezért a petíció, mint egy bizonyos társadalmi, polgári elégedetlenség megnyilvánulási formája célravezetőbb.
S mindketten, akárcsak én, felvetik a kérdést: máshol miért olyan helyeken szervezik a hasonló zajjal járó fesztiválokat, ahol azok nem zavarják a lakosokat? Úgy vélem: a petíció mellett az utcai felvonulás, valamint a városházához tartozó helyi rendőrség folyamatosan hívható forró vonalán (0264-955) a kitartó, akár napi többszöri panasztétel hozhat eredményt. Maga a polgármester mondta nemrég az újságíróknak: igazából ez a fokmérője annak, hogy milyen szintű elégedetlenséget vált ki az emberekben bizonyos rendezvény, esemény. A hívások az esetek többségében célt érnek, a panaszok számát jelentik a városvezetőnek, aki hátha jövőre ráveszi a szervezőket, hogy az Untoldra legközelebb – időben és térben – a Gorbó-völgyében kerüljön sor.
Persze, ez sem az ideális megoldás, ugyanis az állatvilág (sajnos) nem hívhatja a forró vonalat. Az őzek, a rókák, a madarak, s a többi még itt élő erdei állat legfennebb elmenekül. A telefonos panasztétel mellett egyelőre nekünk is csak ez a megoldás marad…
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)2017. augusztus 7.
Juhász Béla második interjúkötete
Tavaly novemberben megjelent első interjúkötetét a Magyar Könyvnapok keretében ismerhette meg a közönség.
Az első kötethez hasonlóan az újban is olyan közéleti szereplők köszönnek vissza az olvasónak, akik egész életükben azon munkálkodtak és munkálkodnak a mai napig, hogy valami maradandót alkossanak és hagyjanak hátra a közösségnek, a következő nemzedéknek.
A hatodik Aradi Magyar Könyvnapok keretében megrendezett könyvbemutatót pénteken este a Jelen Házban Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg, hangsúlyozva, nagy öröm számára, hogy a polgármesteri hivatal olyan rendezvényeket támogathat, melyek a város életét meghatározó értékeket hordozzák magukban.
A kötetet Jámbor Gyula újságíró mutatta be, aki ezúttal kettős szerepben állt a nagyközönség előtt, hiszen a könyvben egy vele készült beszélgetés is szerepel.
Mint elmondta, a fontossági sorrend igénye nélkül a kötetbe olyan személyek szólalnak meg, akiknek az élete, az egyéni sorsa, pályafutása és munkássága érdekli a többi embert. A kötet szerzője sok mindenre rákérdezett, alanyai pedig igyekeztek a helyzetnek, pillanatnyi lelki állapotuknak megfelelő módon válaszolni. Hogy ezek a válaszok mennyire őszinték vagy kielégítőek, azt mindenki döntse el magában, tény, hogy az interjúk egy részét a szerző személyesen, másik részét pedig levélben, az internet segítségével ejtette meg a külföldön élő beszélgető partnereivel. Hogy kik is szerepelnek a könyvben, azt nem áruljuk el – húsz személyiség mesél benne magáról –, majd az olvasó megtudja, ha fellapozza, de van köztük költő-lapkiadó-üzletember, újságíró-szerkesztő, bábtervező, szobrász-éremművész, nyugalmazott politikus, visszavonult néptáncoktató és sokan mások.
A szerző hangsúlyozta, még mindig van jó néhány olyan személyiség, aki ezúttal is kimaradt a könyvből, de bízik benne, hogy egy következő alkalommal a velük készült beszélgetések is nyomdába kerülhetnek. A bemutatón néhányan fel is szólaltak a kötet szereplői közül.
Juhász Béla a bevezetőben azt írja, reméli, hogy a beszélgetések nemcsak az illető személyiségek életútjába engednek betekintést, hanem kicsit abba a korba is, amelyben éltek-élnek. „Aradon álmodták a jövőt, és itt látták-láttuk megvalósulni olykor nagyon is merész álmaikat. Rengeteget tettek családjukért, a magyar közösségért, városunkért”.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában napvilágot látott kötet dedikálása után a szervezők egy ünnepi tortával pecsételték meg az estet, a süteményt Bognár alpolgármester vágta meg. Az esemény állófogadással zárult.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)2017. augusztus 7.
A sors sajtónapi fintora
Péntek este, a sajtónap ünneplése közben kaptuk a váratlan és kellemetlen hírt a nyomdából, hogy nem érkezett meg időben a várt és megrendelt újságpapír-szállítmány. Nem tudják időben kinyomni a mostani szombati lapot. Sok-sok év után ez is megtörtént. A sors fintoraként épp a sajtónap estéjén.
Szíves elnézésüket kérjük, a nyomda nevében is, a szombati lapunk kicsit későbbi kinyomtatásáért, kézbesítéséért.
Kurjatkó Péter, igazgató, NYUGATI JELEN / Nyugati Jelen (Arad)2017. augusztus 7.
Nem lehet nagyobb a nyugdíj a bérnél
Elfogadta pénteken a kormány azt a sürgősségi rendeletet, amelynek értelmében a különnyugdíjakat ezután kizárólag az infláció mértékéhez igazítva növelik, nem az ágazati bérfejlesztés alapján, a járandóság összege ugyanakkor nem lehet nagyobb a jogosultak addigi nettó bérénél/zsoldjánál.
A jogszabály a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a hírszerző szolgálatok, a Számvevőszék alkalmazottait, a pilótákat, a diplomatákat, az ügyészségek kisegítő személyzetét, a képviselőket és a szenátorokat érinti. A bírák és ügyészek nem esnek a rendelet hatálya alá.
A kormány közleménye értelmében a már megítélt nyugdíjakat nem csökkentik, és a nyugdíjkorhatár sem módosul.
Az intézkedésre egyrészt a különféle kategóriájú nyugdíjak közötti aránytalanságok megszüntetése érdekében volt szükség, másrészt az indokolja, hogy sok esetben a szolgálati nyugdíj összege 300%-kal nőtt az elmúlt években az érintett ágazatokban eszközölt béremelések nyomán. „Például egy 2010-ben 7.000 lejben megállapított nyugdíj összege 2017-re 22.000 lejre nőtt” – derül ki a közleményből.
A sürgősségi rendelet kitér arra is, hogy azok, akik a jelenleg érvényben levő törvény alapján akarják kérni nyugdíjazásukat, szeptember 15-éig tehetik ezt meg. Agerpres; Népújság (Marosvásárhely)2017. augusztus 7.
Igazságosság, és ami mögötte van
A speciális nyugdíjak növekedésének korlátozása, a gyermeknevelési járandóság felső határának megszabása, a használt autókra évekkel korábban kivetett díj visszafizetése, a feketemunka visszaszorítása – a legutóbbi, pénteki kormányülésen hozott döntések közül kétségkívül találunk olyanokat, amelyek a társadalmi igazságosság elve irányába mutatnak, s mint ilyenek, méltóak egy magát szociáldemokratának nevező párthoz.
Mert lehet ugyan ujjal mutogatni Dragneáékra, hogy nem is oly régen még ők maguk kezdeményezték a gyed felső határának eltörlését, de az tény: akadtak Romániában olyanok, akik – a zavaros szabályozás kínálta kiskapukat kihasználva – visszaéltek a helyzettel, és egészen elképesztő méretű juttatásokat kaptak. Márpedig ez ellen tenni kellett valamit. Ugyanígy az Európai Bizottság, de a hazai bíróságok által is már évekkel korábban törvénytelennek minősített környezetszennyezési díj ügyében is ideje volt végre tiszta vizet önteni a pohárba, és az adó eltörlése után gondoskodni mindazok kártérítéséről, akikkel az állami hatóságok befizettették a pénzt. Csak pozitívan vélekedhetünk a kormány azon szándékáról is, hogy a pofátlanul magas rendőr-, katonatiszt- és titkosszolga-nyugdíjakat korlátozza. Gondok inkább azzal vannak, ahogyan az amúgy jónak minősíthető kezdeményezéseket életbe ülteti a hatalom. A speciális nyugdíjak esetében például jóval nagyobb bátorságra, elszántságra lenne szükség, hogy valóban érvényesüljön a társadalmi igazságosság elve, hiszen az amúgy erejük teljében, 45 évesen nyugdíjba vonuló belügyi és védelmi alkalmazottak, rendőrök, szekusok stb. a romániai átlagnyugdíjak sokszorosának megfelelő időskori járandóságban részesülnek. Ez ügyben tehát inkább soványnak nevezhető az a kormány által elért „eredmény”, hogy legalább a jövőben nem a fizetésemelések arányában, hanem csak az infláció mértékének megfelelően növelik az amúgy sem kicsi nyugdíjakat. Hiányérzetünk lehet a környezetszennyezési illeték visszafizetése ügyében is – a 2019-es tavaszi határidő elég távoli –, a feketemunka visszaszorítását célzó intézkedések pedig kifejezetten ijesztőek tűnhetnek első látásra. Félő ugyanis, hogy az alkalmazottak munkaidejének szigorúbb nyilvántartási kötelezettsége újabb bürokratikus terheket jelent a munkáltatóknak, a munkaügyi felügyelőség hatáskörének kiterjesztése pedig ismét csak azt az elvet látszik követni, amellyel Romániában képtelen szakítani az állam, éspedig, hogy mindenkit potenciális adócsalóként, bűnözőként kezelnek, emiatt kizárólag szankciókban, ellenőrzésekben gondolkodnak a pozitív, ösztönző intézkedések helyett.
A legaggasztóbb azonban a kormány pénteki döntéseiben, hogy ezek többsége arról árulkodik: egyre akutabb a forráshiány az államkasszában. Elkerülhetetlennek látszik ezért, hogy még a közeljövőben újabb megszorításokkal, esetleg az adóterhek növelésével egyensúlyozzák ki az állami költségvetést.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. augusztus 7.
Háromszáz diák és tanáraik nem tudják, hol kezdik a tanévet
A Maros megyei prefektúra törvénytelennek minősítette a június végén elfogadott iskolahálózatot, amely a marosvásárhelyi Bolyai-gimnázium alá sorolja a katolikus iskola osztályait, így nem tudni, hogy háromszáz diák hol kezdi az új tanévet, illetve mi lesz a pedagógusok sorsa – derül ki Csíky Csengele, a civilek a katolikus iskoláért szülői csoport képviselőjének leveléből. Ő még mindig lát megoldást, kérdés, hogy valaki felvállalja-e.
A tizennyolc oldalas levélben többek között az olvasható, hogy pár napja kézbesítette a prefektúra a június végén elfogadott iskolahálózattal kapcsolatos törvényességi aggályait. A Nagy Zsigmond alprefektus által jegyzett levélből kiderül, hogy az iskolahálózatot egyszer már elfogadták, így többek között ezért nem volt joga a városi tanácsnak június végén újat elfogadnia.
Más kifogást is találtak a prefektúra jogászai a szóban forgó határozatban, amely kimondta, hogy a felekezeti iskola a Bolyai Farkas Gimnázium fiókintézményeként fog működni, elveszítve jogi önállóságát. Ez áthidaló megoldásként jó lett volna, ha a prefektúra törvényesnek találja, de nem így történt. Sőt kérték a határozat visszavonását.
Csíky Csengele azért aggódik, hogy ha nem történik semmi előrelépés, visszaállnak az iskolaalapítás előtti állapotok, vagyis az akkor meglévő felekezeti osztályok visszatérnek a Bolyaiba, a többi meg az Unireába. Kétségbeesetten teszi fel a kérdést: „mi lesz azokkal az osztályokkal, amelyek a római katolikus iskolában indultak az elmúlt két tanévben?! 0., 1., 5., 6., 3×9., 3×10. osztályok, és az esti tagozat? 11 db. osztály! 11×28 diák! 300 gyerek! Velük mi lesz?!” Majd határozottan kijelenti: „a katolikus iskola szülői közösségéből senki nem hajlandó a gyermekét az Unirea Főgimnáziumba vinni”.
A szülői csoport képviselője nem feledkezik meg arról, hogy az RMDSZ által újonnan beterjesztett, megszavazott és elfogadott tanügyi törvény értelmében a szakminisztérium léphet, ha egy önkormányzat harmincnapos késéssel sem állít össze érvényes iskolahálózatot. De szomorúan megállapítja, a szakminiszter most arra hivatkozik, hogy egyelőre nincs kidolgozott módszertana az új törvénynek, és különben is Marosvásárhelynek van érvényes iskolahálózata.
A levélben Csíky Csengele arra hívja fel a politikusok, az érdekképviselet és a közvélemény figyelmét, hogy negyven nap van iskolakezdésig, az elkeserítő és bizonytalan helyzetre pedig egyetlen megoldás van: „egyazon tanácsülésen el kell határozni vagy dönteni (nem pedig ajánlani, javasolni, elfogadni stb.), hogy az iskolánkat megszüntetik mint önálló jogi személyiség, és besorolják a Bolyai alá. Ugyancsak azon a tanácsülésen megalapítják az új Római Katolikus Teológiai Gimnáziumot, a 2018–2019-es tanévtől. Ehhez megvan immár minden feltétel. Csak a szakemberek le kell üljenek, meg kell fogalmazzák, írják, és a helyi tanács meg kell szavazza. Utána meg végig kell követni és ellenőrizni, hogy minden a megfelelő módon halad-e.”
Ahogy az ügyvezető látja
Kali István, a marosvásárhelyi RMDSZ ügyvezető elnöke megkeresésünkre elmondta, hogy „az RMDSZ önkormányzati szinten az összes lehetséges lépést megtette. Köztük az oktatási miniszter ajánlását is figyelembe véve hoztunk határozatokat. Ennek ellenére a prefektúra elkaszálta az összes kezdeményezést. Parlamenti eszközeinket, lehetőségeinket felhasználva az iskolahálózatról szóló törvénymódosítást a parlament megszavazta, és az államfő kihirdette. Így figyelembe véve, hogy ez egy speciális helyzet lett, mivel Marosvásárhelynek ma nincs új iskolahálózata, a régit a tanfelügyelőség nem hajlandó érvényesnek tekinteni, az erre vonatkozó tanácsi határozatot meg a prefektus blokkolja, meglátásunk szerint a minisztériumnak kell javaslatokkal jönnie. Helyi szinten a lehetőségek tárháza kimerült. Ami az iskola újraalapítását illeti, az akkor jelenthet megoldást, ha végérvényesen, bírósági ítélet születik az ügyben, ez azonban még várat magára. Addig a gyerekek és a tanárok sorsának megoldása az elsődleges szempont.”
Simon Virág / Székelyhon.ro2017. augusztus 7.
Műemlékvédelemről tanultak a fiatalok
Nyári egyetem a kastélyban
Idén második alkalommal rendezték meg a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Nyári egyetem a kastélyban elnevezésű diáktábort, amely az oktató tevékenység mellett azt a célt is szolgálta, hogy előkészítse a műemlék épület és a Teleki-birtok felújításához és integrált menedzsmentjéhez szükséges dokumentumokat.
A Nyári egyetem a kastélyban a Teleki Kastély Egyesület és az Arché Egyesület közös projektje, amely a 2015-ben megszervezett gernyeszegi nyári egyetem folytatása volt. A tábor keretében a kutatómunka mellett nagy hangsúlyt fektettek a diákok oktatására, hiszen az volt a cél, hogy a részt vevő fiatalok megértsék, megismerjék a műemlék épületek helyreállításának komplex, multidiszciplináris folyamatát. A július 20. és 29. között zajló nyári egyetem résztvevői szakértők irányítása mellett dolgoztak, és a 10 napos műhelymunka során megismerhették a hazai és a külföldi gyakorlatot is a műemlékvédelem és helyreállítás területén.
Az idei táborban 25 egyetemista és fiatal szakember vett részt, akik építész, mérnök, művészettörténész, régész és tájépítész képzettséggel rendelkeznek, és Kolozsvárról, Nagyváradról, Iaşi-ból és Bukarestből érkeztek. A csapat tagjai között volt egy fényképész és egy filmes szakember is, akik megörökítették a kutatómunkát és a tábor eseményeit.
A nyári egyetem szakmai előadások sorozatával kezdődött, amelyek előkészítették a workshop második felében végzett kutatómunkát. Az első bemutatót gróf Teleki Kálmán tartotta, aki bemutatta a tábor résztvevőinek a gernyeszegi kastélyt és a birtok történetét. A kastély építéstörténetéről és építészeti megoldásairól Anca-Raluca Majaru építész beszélt a diákoknak, Makkay Dorottya építészmérnök pedig az erdélyi barokk tetőszerkezetek titkaiba avatta be a résztvevőket. Diana Culescu kertészeti szakértő az ember és a természet viszonyáról tartott előadást, Soós Zoltán történész pedig a térségben végzett régészeti ásatásokról mesélt a résztvevőknek.
A szakmai felkészítőket követően a diákok bekapcsolódtak a Gernyeszegi Kastélynap programjaiba, majd egy tanulmányút során meglátogatták a sáromberki, a sárpataki, az abafájai és a görgényszentimrei kastélyokat is.
A tábor második felében a kutatómunka és a felmérések zajlottak, építészeti és mérnöki tájépítész és kertészmérnök-, építészet és művészettörténeti, valamint régészeti és művészettörténeti műhelyek keretében.
A 2017-es nyári egyetem eredményeként sikerült befejezni a Teleki-kastély építészeti felmérését. A korábbi években készült dokumentumokat idén a tetőszerkezet felmérésével egészítették ki a diákok és az őket irányító szakemberek. A felmérést egy 3D lézeres szkenner segítségével végezték, így a diákok azt is megtanulhatták, hogyan működik ez a berendezés. A tájépítészek és kertészmérnökök a kastély körüli park helyzetét mérték fel, és javaslatokat tettek a legsürgetőbb beavatkozásokra, a történészek, művészettörténészek a műemléki értékeket dokumentálták, illetve javaslatokat fogalmaztak meg arra, hogy hol kellene régészeti ásatásokat végezni.
A Nyári egyetem a kastélyban projekt a Román Kulturális Alap (AFCN) és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) finanszírozásával valósult meg, illetve partnerei voltak a Maros Megyei Múzeum, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Kolozsvári Műszaki Egyetem, a Romániai Építészek Rendjének Erdélyi Fiókja, a Romániai Tájépítészek Egyesületének Bukaresti Fiókja, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a PONT Csoport és az IROD-M Kft. támogatásával.
(közlemény) Népújság (Marosvásárhely)2017. augusztus 7.
Semjén: a székelyek magyarok
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint káros és veszélyes az a kezdeményezés, ami a székelységet a magyar nemzettől különböző nemzetiségként akarja meghatározni. Semjén Zsolt az MTI-nek nyilatkozva hétfőn kijelentette: a székelyek magyarok.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a kezdeményezéssel összefüggésben kiemelte: a leghatározottabban ellenzi, ez egy káros és veszélyes lépés. A székelyek magyarok, s ilyen alapon a palócoktól kezdve más magyar nemzetrészekkel is meg lehetne osztani a magyarságot.
Hozzátette: a kezdeményezés jó szándékú, de teljes hozzá nem értés alapján történt vagy sokkal rosszabb, hiszen a román politikának mindig is célja volt annak elérése, hogy sem a csángók, sem a székelyek nem magyarok.
Kiemelte: a kezdeményezés ellentétes a történelmi valósággal és a magyar nemzeti érdekekkel egyaránt. A Nemzeti Választási Bizottság július 25-én hitelesítette a székelyek Magyarországon honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezést.
A határozat jogerőre emelkedése után a kezdeményezőknek 120 nap alatt ezer támogató aláírást kell összegyűjteniük. Ezek hitelességét a Nemzeti Választási Iroda ellenőrzi, és amennyiben megvan a szükséges számú aláírás, az NVB kikéri a népcsoporttá nyilvánításról a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) véleményét.
Ezt követően az NVB az MTA véleményével és az összegyűlt aláírások számával felterjeszti a kérelmet az Országgyűléshez, amely dönt a honos népcsoporttá nyilvánításról.
MTI; Erdély.ma2017. augusztus 7.
A replika jogán – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak
Az Erdély.ma oldalon ma megjelent Semjén: a székelyek magyarok című cikkhez fogalmazott meg, a replika jogán válaszadást Váradi (Csibi) Barna, amelynek szövegét teljes egészében közzétesszük. Megütközéssel vettem tudomásul az ön szavait, ami a székelység Magyarországon honos nemzetiségként való hivatalos bejegyzése irányában, a Székelyek Világszövetsége civil csoportosulás égisze alatt tett kezdeményezésünket illeti.
Az ön szavai szerint, erről tanúskodnak a különböző médiaorgánumok, a kezdeményezés ellentétes a történelmi valósággal, valamint a magyar nemzeti érdekkel egyaránt.
Amennyiben ön valóban érdeklődik hazánk történelme iránt, úgy tudnia kell, hogy a székelyek az 1867-es vármegyésítésig önálló, a magyartól eltérő közigazgatási rendszerbe (székekbe) szerveződtek évszázadokon keresztül, önálló igazságszolgáltatási rendszerrel bírtak, valamint, hogy az 1848-’49-es magyar forradalom és szabadságharc után következő első népszámlálás még több százezer székelyt vett nyilvántartásba Székelyföldön, ahol a magyar nemzetiséghez tartozó személyek elenyésző etnikai kisebbséget alkottak.
Tudnia kell azt is, hogy Erdély közigazgatását hosszú évszázadokon keresztül az Unio Trium Nationum elnevezésű, 1438-ban a tordai országgyűlés által jóváírt szerződés szellemisége jellemezte, azaz a különálló magyar, székely és szász nemzetiség között kötött korabeli szerződés, amelyteljes politikai egyenjogúságot biztosít ezen nemzetiségeknek. Ezen történelmi ismeretek birtokában történelmietlennek nevezni az önálló székely nemzetiség létezésének jogát, mi tagadás, helytelen.
Másfelől mi, a kezdeményezők magyarázhatnánk, hogy székely népünk önrendelkezésének, a nemzetközi jog értelmében, amely kimondja, hogy minden népnek joga van az önrendelkezéshez, elengedhetetlen feltétele az önálló népként, nemzetiségként való hivatalos megjelenés, és hogy teljesen abszurd a székelyek önrendelkezését a magyar nemzeti érdekkel ellentétesnek nevezni, de minek.
Beszéljen helyettünk Magyarország Alaptörvénye:
XXIX. Cikk. (1) pont:
(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.
Eszerint tehát mi, székely etnikumúak szabadon vállalhatjuk székely önazonosságunkat, és jogunk van közösségi névhasználathoz is, ez a mi közösségünk, a székely. Bármennyire is fájhat ez önnek, ezek a jogok az alaptörvényből, és nem köztisztviselők magánvéleményéből fakadó jogok.
Arra a kombinációjára reagálva, miszerint román politikai indíttatású lenne ez az akció, érdeklődnék, hogy nem könnyebb volna-e a román politikának Romániában érvényre juttatni egy ilyen akciót, mi motiválhatná őket, hogy a szomszédos országot válasszák ezen „sötét" céljaik megvalósítására? Elmesélném, hogy a 2011-es népszavazáskor a román rendőrség előállított és írásbeli, tehát dokumentált figyelmeztetésben részesített, mivel több helyen „Valld magad székelynek" feliratú plakátot helyeztem el Csíkszereda közterületein, valamint az összes ilyen szövegű plakátomat elkobozta, illetve megsemmisítette. Üdvözlettel és a jövő évi parlamenti választásokon való megmérettetésen sok sikert kívánva: Váradi (Csibi) Barna, a székelyek Magyarországon honos nemzetiségként való elismerésért indított kezdeményezés hivatalos benyújtója/ Erdély.ma