udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7305 találat lapozás: 1-30 | 31-60 ... 7291-7305 I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2015. január 1.

A külhoni magyarokról beszélt az óévet értékelve Kövér László
A külhoni magyarok megvédését nevezte a nemzetpolitika egyik legfontosabb feladatának és céljának 2014-ben az óévet értékelve Kövér László, az Országgyűlés elnöke.
A kárpátaljai magyarok biztonságának garantálása kihívás volt az elmúlt évben, mondta Kövér László, aki szerint itthon mindenkinek tudatosítania kell, hogy ők olyan országban élnek, amelyik hadban áll, és ahol bármikor besorozhatják az embereket.
A házelnök az ukrajnai helyzet mellett a Romániában élő magyarok gondjairól szólva kiemelte a jelképhasználattal kapcsolatos konfliktusokat. Azt mondta: állandó problémák vannak a székely zászló használatából, s most már ott tartunk, hogy azért is büntetést szabnak ki, mert valaki elénekli a magyar himnuszt. Ez Románia törvényeivel is ellentétes, amelyek szerint egyházi énekeket lehet énekelni, s a magyar himnusz magyarországi zsoltáros könyvben is szerepel, nem beszélve az erdélyiről, magyarázta Kövér László.
A házelnök az egyházi ingatlanok visszavételére irányuló romániai szándékról azt mondta: ez a jogállam megcsúfolása. Kövér László ugyanakkor a 2014-es év sikerének nevezte azt, hogy az Európai Unióban Magyarország rávilágított a kisebbségek helyzetére.
Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár azt hangsúlyozta, hogy a külhoni magyarok 2014-ben meg tudták tartani korábban kiharcolt politikai pozícióikat. A politikus emlékeztetett arra, a 2012-ben indított programoknak megfelelően a tavalyi a külhoni szakképzés éve volt. Úgy vélte, a programmal és a külhoni gazdasági tevékenység támogatásával megakadályozható az elvándorlás. Hozzátette: minél jobban támogatni kell a külhoni kis- és középvállalkozásokat, ennek egyik módja a Nemzeti Kereskedőház hálózat kiterjesztése. A Kárpát-medencében illetve Krakkóban 22 irodát hoznak létre.
Potápi Árpád a 2015-ös év tervei közül kiemelte a honosítások folytatását. Emlékeztetett arra, hogy ennek keretében csaknem 640 ezren már le is tették az állampolgársági esküt.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Krónika
Erdély.ma

2015. január 1.

Ma reggel a leghidegebb hőmérséklet -31 fok volt
Az elmúlt fél évszázad leghidegebb szilveszter éjszakája volt a mai a meteorológusok szerint.
Az előrejelzés szerint csak holnaptól várható enyhe felmelegedés. Nicolae Rusan, a Nagyszebeni Regionális Meteorológiai Állomás szolgálatos meteorológusa elmondta: az éjszaka sok helyen mínusz 25 fok alatti hőmérsékleteket jegyeztek.
Reggel fél nyolckor a Kovászna megyei Bodzafordulón -31 fok volt, Csíkszeredában -26 fokot, Brassóban -24,7 fokot, Fogarason -23,8 fokot, Nagyszebenben -23,6 fokot, Székelyudvarhelyen -20 fokot mutattak a hőmérők.
marosvasarhelyiradio.ro / mediafax.ro
Erdély.ma

2015. január 1.

Hanyatló autópálya-fejlesztés
Alig 50 kilométernyi autópályát adtak át idén Romániában, s ez sem készült el teljes mértékben és a kitűzött határidőre. Az utóbbi négy évben idén teljesített legrosszabbul az ország, a Hotnews szerint 2015-ben még ez a negatív rekord is megdőlhet – jövőre kevesebb, mint 25 kilométer új pálya átadását tervezik.
2013-ban a hatóságok egyetlen új telepet sem nyitottak meg, számos közbeszerzés megengedhetetlenül hosszú ideig elhúzódott. A portál megjegyzi: minden idén felavatott, illetve a következő másfél évben átadandó vagy 2016-ban megnyitandó autópálya terve a Ponta-kormányzás előtti időszakból származik.
Demeter V. Katalin
Háromszék
Erdély.ma

2015. január 1.

Magyar a vagyonos erdélyiek élén
Idén is a „láthatatlan milliomos” a leggazdagabb vállalkozó Erdélyben. Az RCS & RDS tulajdonosa, a váradi Teszári Zoltán vagyonát 560 millió euróra becsülik, ezzel az összeggel a leggazdagabb vállalkozó Erdélyben a Capital folyóirat 300-as toplistája szerint.
Románia legjelentősebb kábelszolgáltatója a semmiből építette fel vállalkozását, mely a digitális televíziózás kelet-európai piacán a multinacionális vállalatok verhetetlen vetélytársává vált.
Ma már olcsó IT-szolgáltatásaival is sarokba szorította a multikat. Románián kívül Magyarországon, Csehországban, Szerbiában, Spanyolországban, Olaszországban, Szlovákiában és Horvátországban is tevékenykedik.
Háromszék / Főtér
Erdély.ma

2015. január 1.

Új kiadványokat jelentetett meg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet
Megjelentette a Kisebbségkutatás negyedik számát a Nemzetpolitikai Kutatóintézet. A tanulmánykötetben az I. világháború kitörésének centenáriumára emlékeznek meg az intézet kutató munkatárasai, de a külhoni magyar oktatást érintő empirikus mérésekről is egy Kárpát-medencei körképet állítottak össze, melyben természetesen Felvidéket érintő, felvidéki kutatók munkái is megtalálhatóak.
Valamint kiadták az angol nyelvű folyóiratuknak, a Minority Studiesnek a 2014-es számát is. A kötet tanulmányai a kisebbségpolitika, a magyar diaszpórapolitika, a külhoni magyar oktatás témaköreit járják körül, de olvasható egy-egy tanulmány Ukrajna regionális tagoltságáról, és a nemzetközi jogban a kisebbségvédelem terén jelentkező újdonságokról is. A folyóirat legfrissebb számát hamarosan online formában is elérhetővé teszik honlapjukon: https://bgazrt.hu/npki/kiadvanyok/minority_studies/1/
Felvidék.ma

2015. január 2.

Petőfivel Marosvásárhelyen
A tizennégy évvel ezelőtt felállított szobor előtt emlékeztek a marosvásárhelyi Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban Petőfi Sándor születésére január elsején.
Pontosan 191 évvel ezelőtt, 1823. január elsején a Petrovics Sándor néven világra jött gyermekből lett a magyar irodalom legnagyobb költője. Amióta a szobor 2000-ben elkészült a kis parkban, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei szervezete minden év első napján megszervezi a születésnapi megemlékezést. Alkalmanként politikai pártok, szervezetek, alapítványok szerveztek ugyanit – más-más időpontban – hasonló, a költő születésének jegyében fogant emlékműsort, ami olyakor összezavarta a vásárhelyieket az időpontot illetően, idén azonban ilyenre nem került sor. Csak az EMKE tartott ki következetesen a hagyomány mellett.
Az igen alacsony hőmérséklet ellenére (mínusz 17 fokot mutatott a hőmérő) közel száz személy gyűlt össze a szobor előtt, jobbára már ismerős arcok – és túlnyomó többségükben idősebbek – akiket évről évre itt látunk. Kilyén Ilka színművész, az EMKE megyei elnökének felvezetője után Lőrincz István, Ludasi utcai református lelkipásztor beszélt a költőről, osztotta meg gyermekkori élményeit vele kapcsolatban, majd elmondta A rab című versét. A lelkész felidézte azokat az emlékeit, amikor édesapja Petőfitől vett sorokkal dorgálta a rakoncátlankodó, olykor szót nem fogadó gyermekeket, de azt is, hogy az ugyancsak édesapjától örökölt Petőfi-kötet mennyire megrongyolódott a hosszú évek alatt a sok forgatástól, lapozástól.
A vásárhelyieknek ilyenkor óhatatlanul eszükbe jut, hogy Petőfi röpke fél év alatt négyszer is a városban tartózkodott, megszerette azt, s hogy innen indult a fehéregyházi csatába, ahol nyoma veszett. Ez az év, a forradalom és szabadságharc második – egyben utolsó – éve, s ha sorsa nem teljesedik be oly tragikus végzetességgel, még az sem lehetetlen, hogy Vásárhelyen telepedett volna meg a harcok után.
Először 1849. január 21-én érkezett a városba, amikor Szebenbe igyekezett Bem táborába. Rövid pihenőt tartott Vásárhelyen, majd elsietett, hogy utolérje a generálist, ami Szelindeknél sikerült is neki. Másodszor március 7-én jött ide, gróf Teleki Sándor barátjával együtt. Akkor már pár napot időzött is nálunk. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt és ekkor írta a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versét. Harmadik alkalommal, július 22-én ismét a városban tartózkodott, ekkor írta innen utolsó előtti levelét feleségének, majd 25-én itt találkozott Bemmel. Utoljára július 29-én találjuk Marosvásárhelyen. Akkor írja utolsó levelét Júliának, amelyben megpendíti – a vész elmúlta után Erdélyben szeretne letelepedni, Vásárhelyre hozná családját. Szó szeint ezt írja Júliának: „Szintén ma az útban mondta (Bem tábornok, szerk. megj.), hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban levő oroszok irányába, addig ezt tenni nem merem. (...) De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.” Ma már nem tudhatjuk – ha ott, a fehéregyházi kukoricásban, az Ispánkút fölött a kozák lándzsája nem tesz pontot egy rövid, de tartalmas életre, lett volna-e a város polgára a költő.
A lelkész beszéde után elhelyezték a szobor talapzatán az emlékezés koszorúit az EMKE, a Lórántffi Zsuzsanna Egyesület, valamint a Székely Színház részéről, majd a résztvevők hosszú perceken keresztül megzenésített Petőfi-verseket énekeltek.
Petőfi emlékhelyek Vásárhelyen
1884. szeptember 28-án a Görög-ház első emeleti szobája falán, ahol a költő reggelizett 1849. július 30-án, emléktáblát helyeztek el. A szöveg egy része: „Itt még embert volt, innét indult ki nagy útra. Hogy csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog! Emelte a kegyelet 1884.” 1912. novemberében a Görög-ház előtti útkereszteződésben Petőfi emlékoszlopot állítottak fel. (1919. márciusában döntötték le.) 1999. július 29-én Petőfi-domborművét lepleztek le a Teleki-ház falán. 2000-ben került sor a szobor leleplezésére a Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2015. január 2.

Csodára várnak az uzdiszentpéteriek
Egyre halkabban és évről évre egyre ritkábban csendül fel magyar szó a Maros megyei Uzdiszentpéteren. A fogyatkozó helyi közösség tagjai a református lelkész irányításával a helyi magyarság jövőjéért fohászkodnak.
A kis Maros megyei falu csöndjét érkezésünkkor két hangoskodó atyafi töri meg: egymásnak adogatják a nemzetiszínű lobogót, majd odanyújtják a villanyoszlop tetején várakozó harmadik társuknak, hogy belehelyezze a zászlótartóba.
Közben halk egyházi zenét hallunk a domb tetején álló református parókia irányából. Az uzdiszentpéteri református paplak konyhájában néhány idős gyülekezeti tag, négy férfi és négy nő Szabolcska Mihály „Szállj, szállj magasra, szíveink reménye / Vezess el Jézusunk elébe” kezdetű megzenésített versét dalolja. Aztán meghallgatják lelkipásztoruk Jeremiás könyvéből felolvasott igéjét, végül pedig imára kulcsolják kezüket.
Mint kiderül: éppen egy délelőtti bibliaórára toppantunk be, amelyen Kiss Szabolcs fiatal lelkész hirdeti az igét. A szertartás után a csésze tea vagy kávé melletti hangulat és kötetlen beszélgetést hallgatva arra következtetünk, hogy egy kicsi, de jól összeforrott gyülekezetbe csöppentünk, amelyet egy évek óta a kis Maros megyei településen szolgáló lelkipásztor irányít.
Pedig nem így van: az asztal két oldalán uzdiszentpéteriek és tusoniak gyűltek össze, papjuk pedig mindössze két éve került a mezőségi gyülekezetbe. Egyesek szerint Kiss Szabolcs a harminckettedik lelkész, aki az utóbbi húsz esztendőben megfordul Uzdiszentpéteren, miközben a környékbeli tusoniakat, nagyölyvesieket, mezőpagocsaiakat és pagocsavölgyieket is szolgálja. Az egyházmegye statisztikája valamivel jobb képet fest: e szerint 1985-től máig tizenöt lelkipásztor fordult meg a mezőségi missziós gyülekezetben.
Egymásnak adták a templom kilincsét
„Egész Európában nincs még egy ilyen falu, mint Uzdiszentpéter, hogy egyik lelkész a másiknak adja a kilincset, és átlagban még egy évet se üljön” – állítja bosszúsan Bangó János, a sokat megért 68 esztendős gondnok. Aztán nyomban hozzáteszi: ő azért nem neheztel azokra a fiatalokra, akik nem itt, a Mezőség kellős közepén képzelték el jövőjüket.
Péter Irénke néni úgy érzi, mire a közösség megszokja a papot, az már tovább is áll. Pedig Uzdiszentpéter nem a világ vége: a település negyedórányira fekszik Nagysármástól, alig bő félórára Marosvásárhelytől, de Kolozsvárra is egy óra alatt be lehet érni. Ráadásul minden irányba aszfaltozott, kevésbé forgalmas út vezet.
Valamikor, a 19. században, amikor Vásárhely még félnapos szekérútnyira volt Szentpétertől, Vályi János csaknem négy évtizedig szolgált egyhuzamban a településen, és miután búcsút vett a gyülekezettől, a helyét azonos nevű fiának adta át, aki további húsz esztendeig maradt az akkor is román többségű faluban. Mintegy ötven évvel ezelőtt Tamás Béla volt a szentpéteriek utolsó olyan lelkésze, aki hosszú ideig vezethette a közösséget. Az öregek többsége most is szeretettel emlékezik rá, hisz vasárnaponként nem csak jól prédikált, de a focilabdát is szívesen rúgta a helyi csapatban.
„Elszomorítóak a mezőszentpéteri adatok, de túlzás azt állítani, hogy a lelkészek még egy évet sem maradnak a faluban” – mondja Jakab István, a maros-mezőségi egyházmegye esperese, aki szerint nem is oly fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A hivatalos statisztikákat áttekintő elöljáró egyetlen, Szentpéteren szolgáló kollégájáról sem tud rosszat mondani. „Jól ismerem az utóbbi húsz esztendőben itt megfordult lelkészeket. Egytől egyig hűségesek voltak a gyülekezethez, és igyekeztek eleget tenni a feladatuknak” – fejtegeti az esperes.
Mindezek ellenére, az öregek véleménye némileg eltér a Jakab Istvánétól. „Mi általában házas embert szoktunk kérni, aki hajlandó ideköltözni és közöttünk élni. Nem örültünk azoknak, akik legénykedtek, mert ilyen is volt bizony” – mondja a gondnok, miközben a vele szemben ülő férfiak elmosolyodnak, az asszonyok pedig lesütik a szemüket. A nős papokkal meg az a gond, hogy amint megszületik és felcseperedik a gyermekük, rögtön elkívánkoznak erről a vidékről – fakad ki Albert Erzsike néni. Érkezésekor a jelenlegi lelkipásztort meglepte a Tusonban neki szegezett kérdés.
„Maga mennyit marad közöttünk?” – állt elébe két évvel ezelőtt Borbély Erzsébet harangozó. Kiss Szabolcs hamarosan megértette: a mezőségi magyarságnak velük törődő pásztorra van szüksége. Tény, hogy Szentpéter valamint leány- és szórványgyülekezetei hányatottságát igazolja az a tény is, hogy sokáig ahhoz a marosi egyházmegyéhez tartoztak, amelyhez földrajzilag annyi közük nem volt, mint Makónak Jeruzsálemhez.
Mint minden román többségű mezőségi faluban, Szentpéteren is a legnagyobb gondot az elvándorlás jelenti. A helyiek az állandó lelkészfluktuációnak tulajdonítják a gyülekezet taglétszámának csökkenését is. A vegyes házasságok révén az ortodox egyház is felszippantott egy pár reformátust, a pünkösdista és adventista gyülekezetek viszont tömegesen adtak menedéket az időnként pásztor nélkül kóválygó nyáj eltévedt tagjainak.
Az egyházi nyilvántartásokban 94 gyülekezeti tag szerepel, de közel húszan közülük csak papíron számítanak reformátusnak. Egyházadót ugyan fizetnek, de egyetlen meggondolásból: legyen hová temetkezniük. Ennek ellenére a jelenlegi lelkész soha nem kerüli el a portájukat, családlátogatási programjában pontosan úgy szerepelnek, mint azok, akik nem fordultak el egyházuktól. Bármilyen sűrűn is cserélődnének, arról viszont semmiként nem a papok tehetnek, hogy a faluban szinte nincs kit keresztelni, az idősek pedig egymás után távoznak.
Kétéves és két hónapos szolgálata alatt Kiss Szabolcsnak egyszer adatott meg, hogy kereszteljen, és egyszer, hogy házasokat adjon össze. Mindeközben tizennyolc hívét kísérte utolsó útjára. „Maga a szentpéteri szolgálatom is a temetések jegyében kezdődött. Már az első istentiszteletem előtt, egy pénteki napon temetnem kellett” – idézi fel a különös bemutatkozást a marosvásárhelyi cserealji gyülekezetből idekerült ifjú lelkész.
Iskola nélkül „elhalkul” az anyanyelv
A falu és a környék református lakóival együtt pusztul ki a Mezőszentpéteren valamikor a románok által is elég jól beszélt magyar nyelv. Az identitásvesztés és az elrománosodás legfőbb okát, a községbeliek a magyar iskola hiányában látják. „Én még magyarul tanulhattam – emlékszik vissza Bangó János. – Akkor is lényegesen kevesebben voltunk, mint a románok, de ünnepekkor alig fértünk a templomba”.
A helyzet azóta sokat változott. A lelkész statisztikája szerint átlagban tizenegyen-tizenketten járnak templomba. A Kiss Szabolcs által mért csúcs, az egyik húsvéton volt, amikor ötvenöten foglaltak helyet a 16. századi, román stílusban épült templomban. „Hiába kevés a fiatal, aki van, az sem igen tud magyarul” – magyarázza Czinege Márton presbiter.
A helyzeten a falu egyetlen magyar értelmiségijeként a lelkész próbál segíteni. A konyhában megtartott vallásóráit kötelező módon, negyedórányi anyanyelvű irodalommal és egy kis történelmi leckével egészíti ki. „A gyerekek aranyosak, de nagyon nehezen, valósággal kínlódva tanulják meg a kátét. Jó jel, hogy még így sem hagyják magukat, a szülők, nagyszülők segítségét kérik, hisz ragaszkodnak ahhoz, hogy magyarul konfirmáljanak. A szülők is örülnek ennek, kérik is, hogy mindig magyarul beszéljek a csemetéikkel. A furcsa viszont az, hogy mindeközben ők románul szólnak a gyerekeikhez” – ecseteli a visszás helyzetet a fiatal pap.
Néhány kilométerrel odébb, Tusonban egy picivel másabb a helyzet. Az ottani hatgyerekes Borbély család otthonában kizárólag magyar szó csendül fel. Bár a szülőket egyáltalán nem veti fel a pénz, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik naponta ingázzanak Nagysármásra, a legnagyobb csemetéjüket pedig Kőhalomra küldték, az egyházi kollégiumba. A tusoni gondnokot viszont már nem sikerült rávenni, hogy ő is küldje magyar iskolába csemetéjét. Sármásra a Kallós Zoltán-féle válaszúti alapítvány kisbusza viszi és hozzá a környékbeli gyermekeket.
„Sajnos a szentpéteri magyar gyermekek közül senki nem jelentkezett, hisz szüleik bizalmatlanok, azt feltételezvén, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor az alapítványi busz nem jut el a falunkba. Pedig erre még nem volt példa” – mondja a pap.
A szentpéteri magyar gyerekek nyelvtudását egy-egy egyházi ünnepély alkalmával is le lehet mérni. Kiss Szabolcs szerint a csöppségek szívesen öltenek angyalszárnyat egy-egy rövidebb betlehemes jelenet kedvéért, amelyben négy-öt soros versikéket adnak elő. „Fogékonyak, meg akarják tanulni, de ahhoz, hogy tudják, mit is mondanak, előbb le kell fordítanom nekik románra” – vázolja a helyzetet a lelkipásztor.
Az anyanyelv ápolásába az öntudatosabb nagyszülők is besegítenek. Péter Irénke néni például megköveteli a már vegyes házasságból született unokáitól, hogy vele kizárólag magyarul beszéljenek. Hasonlóan jár el Bangó János is, akinek a veje szintén román, de otthonukban magyarul beszélnek.
Nemzeti ünnep – csak a lelkekben
Az uzdiszentpéteriek magyarkodása nagyjából ebben merül ki. Még március 15. sem jelent többet egy ünnepi istentiszteletnél. Pedig a helyi románság már rég megszelídült huszonöt évvel ezelőtti önmagához képest, és sokkal jobban tolerálja az abszolút kisebbségbe szorultakat. A presbiterek szerint a faluban egészen szépen helyreállt az 1990-ben megtépázott etnikai béke, és számos esetben ma már az ortodox pópa is magyarul szól a református hívekhez.
„Most már azok is szégyenkeznek tetteik miatt, akik '90-ben még büszkén és hangosan sértegettek” – mondja Bangó. Akkoriban a többségiek lépten-nyomon éreztették, hogy Trianon óta nagyot fordult a világ, és ma már ők az urak a Mezőségen. „Egyszer egy külföldi segélyszállítmányt kapott az egyházunk, de mivel a teherautó nem tudott feljönni a sáros utcán a dombra, az ortodoxoknál pakolták le a csomagokat. Abból aztán mi azt és annyit kaptunk, amennyit a többségiek jónak láttak: szinte semmit” – emlékszik vissza a '89 utáni első évekre jellemző barátságtalan gesztusra a gondnok.
Bangó és presbiter társai azt sem felejtik, hogy a földtörvény megjelenése után mennyi megalázásban volt részük, hisz a régi polgármester nem volt hajlandó visszajuttatni az egyház javait, majd amikor már kénytelen volt kimérni a visszaigényelt minimális területet, a falutól távol eső, szinte megközelíthetetlen részén jelölte ki. Az egyház a valamikori felekezeti iskoláját is megkésve, romos állapotban kapta vissza, és a mai napig sem tudja megtölteni élettel.
A reformátusok nem jártak sokkal jobban a visszaszerzett erdőkkel sem, mert az illetékes állami hivatal, többszöri kérés után sem hajlandó megjelölni a kivágható fákat. Pedig igazán elkelne egy jó pár rönk kerítésnek meg tűzifának, vélik a helyiek. Ma már a 2008 óta magyar tanácsos nélkül tevékenykedő helyi önkormányzat próbálja imitt-amott támogatni a református egyházat. A segítségre nagy szükség lenne. A szentpéteri műemlék templom külső faláról omladozik a vakolat, helyenként kikandikálnak a téglák, bent meg egyre szélesednek a repedések.
Tusonban a cserepeket kellene megforgatni, hisz annyira megrongálódtak, hogy beesik az eső, behull a hó. Nagyölyvesen a salétrom számít a legnagyobb ellenségnek. A környékről hiányzik a magyarokat összefogó érdekvédelmi szervezet: míg máshol akár három magyar párt is verseng néhány tucatnyi szavazatért, Szentpéterre, Tusonba, Ölyvesre, Pagocsára még a választási kampányok során sem járnak a politikusok. „Valóban ezen a vidéken ritkán fordultunk meg, pedig rendkívül fontos megerősíteni a szórványt” – látja be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke is.
A Mezőség kellős közepén a legnagyobb kérdőjelt a jövő jelenti. A tusoni Albert Erzsike néni szerint ha a jelenlegi lelkész – akit nagyon megszerettek – húsz évet maradna köztük, mindannyiukat eltemetné. Jakab István esperes úgy fogalmaz, hogy „isteni csodának kellene történnie ahhoz, hogy valamiféle változás bekövetkezzen”.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. január 2.

Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. január 2.

Új lakókat vár az új évben a marosvásárhelyi református idősgondozó
November elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek.
Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel.
A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük.
A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató.
A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be.
Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés.
„Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte.
Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

2015. január 2.

Petőfi Sándorra emlékeztek születésnapján a szatmárnémetiek
A szokástól eltérően délután helyet majdnem sötétedéskor emlékeztek csütörtök este a szatmárnémetiek Petőfi Sándorra a költő születésnapján.
Talán a rendkívüli hideg volt az oka, hogy a korábbi éveknél jóval kevesebben, csupán 80-100-an gyűltek össze a Lükő Béla kórház előtti parkban a költő szobránál.
A kezdeményező, Tóth István vállalkozó üdvözlő szavai után szavalatok és megzenésített Petőfi-versek hangzottak el. Előbbiek László Zita színművésztől és Kovács Aletta tanárnőtől, utóbbi Tamás Tibortól, a Bartók Béla zenekar citerásától. Majd a koszorúk és virágcsokrok elhelyezése után a Himnusz is elhangzott.
Sike Lajos
maszol.ro

2015. január 2.

Moldovai elemző: Romániának el kell tűnnie a világtérképről
Romániának el kell tűnnie a világ térképéről, ez az egyetlen megoldás a „román expanziós törekvések” megfékezésére – írta orosz nyelvű nr2.ru portálon Andrej Szafonov politikai elemző, a Moldovai Köztársaság parlamentjének volt képviselője.
A tiraszpoli szeparatista rezsim egyik ideológusának számító elemző emlékeztet arra, hogy Oroszország és Ukrajna külügyminiszterei Cernăuţiban hamarosan megvitatják a moldovai–transznisztriai konfliktust. Szerinte a helyszínválasztás nem véletlen, mert Romániának Észak-Bukovinára vonatkozó területi követelései vannak.
Az elemző úgy véli, a találkozó ideális alkalom lehetne arra, hogy Oroszország és Ukrajna koordinálják a román expanziós törekvések visszaszorítására irányuló erőfeszítéseiket.
„Szembe kell néznünk a valósággal. A román expanziós törekvésekkel szemben nem lehet félmegoldásokkal próbálkozni. Még ha Oroszországnak és Ukrajnának közösek is lesznek az álláspontjaik, nehéz meggátolni Ion Antonescu utódainak expanziós tendenciáit”, írja Szafonov, aki megoldást is javasol a „román kérdésre”.
„Nyíltan ki kell mondanunk: az egyetlen mód egyszer és mindenkorra megszabadulni a román veszélytől az a román állam létezésének megszűnése és eltűnése a világ politikai térképéről” – fogalmaz elemző. Szerinte Románia „eltűntetéséhez” együtt kell működniük mindazoknak az államoknak, melyek szenvedtek Románia miatt, vagyis Magyarországnak, Bulgáriának, Szerbiának, Ukrajnának, Oroszországnak és a Moldovai Köztársaságnak.
Víziója szerint Magyarország megkapná az erdélyi „történelmi területeket”, a Moldovai Köztársaság egyesülne a román Moldvával, Ukrajna és Oroszország pedig átvenné ezen ország kisebbségek által lakott területeit, Dobrudzsa a bolgárokhoz kerülne stb.
maszol/protv.ro
maszol.ro

2015. január 3.

A magyar-magyar verseny várható alakulásáról
Akik valamennyire is figyelemmel kísérték az erdélyi magyar politikai élet elmúlt huszonöt esztendejének történéseit, és nem tartoznak/tartoztak sem a „szövetség” belső vezető köreihez, sem a körülötte kialakult klientúrához, azaz egzisztenciálisan nem kötődnek a szervezethez, azok előtt világos, hogy az RMDSZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az árulásnak ára van
Erre leghamarabb azok jöttek rá, akik a 90-es években kidolgozott önkormányzati modell legelkötelezettebb hívei voltak, s akik, miután rádöbbentek arra, hogy az RMDSZ belülről megreformálhatatlan, az örökös kudarcra ítélt belső ellenzéki szerepet feladva új pártokban és szervezetekben keresték az erdélyi magyar politika megújításának lehetőségét. Minderre igencsak szükség mutatkozik, hisz amióta az RMDSZ vezetői pártként – a román versenypártok egyikeként – működtetik a szervezetet, azóta inkább Bukarest akaratának érvényesítőiként lépnek fel helyi szinten, mintsem az erdélyi magyar jogkövetelések képviselőiként a román hatalommal szemben. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az RMDSZ sem az autonómia, sem az oktatás – lásd az önálló, állami, magyar tannyelvű tudományegyetem, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata stb. –, sem a gazdaság terén nem tud egyetlen számottevő eredményt felmutatni. Köztudott: kormányból – erre törekszik az RMDSZ 1996 óta folyamatosan, méghozzá mindenáron –, bizony nem lehet a kormányzati döntések bírálóiként fellépni. S a kormányzásnak feltételezhetően megvolt eddig is, s meglesz ezután is az ára.
Kövér: az RMDSZ „bolsevik gyökerekből táplálkozik”
Hasonló volt az RMDSZ megítélése a Fideszen belül is. Kövér László, a Fidesz egyik legbefolyásosabb politikusa alig két és fél évvel ezelőtt így vélekedett: „Az RMDSZ vezetése nagyon régóta az MSZP-vel ápolja a legszorosabb kapcsolatot, amiben persze nincs semmi meglepő, hiszen mindkét párt ugyanolyan bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, mentalitásuk és érdekeik is közösek. (…) Más kérdés, hogy mint a Baltikumtól a Balkánig terjedő posztszovjet térség leghosszabb időt kormányon töltött pártjának, azaz az RMDSZ-nek a román politikai elithez sikeresen integrálódott „főtisztjei” felelősek az erdélyi magyarság drámai fogyásáért, gazdasági és társadalmi elsúlytalanodásáért és politikai jogainak folyamatos kétségbe vonásáért, megnyirbálásáért, az autonómia célkitűzésének elsikkasztásáért. (…) Az elszakított nemzetrészek politikusainak egy része az otthoni pozíciószerzés, a csip-csup alkuk és előnyök oltárán feláldozta a nemzet stratégiai céljait és egységét.” Mindezt a Magyar Hirlapban 2012. július 9-én megjelent interjúban mondta az Országgyűlés elnöke. Nem hiszem, hogy akkorát változott volna az RMDSZ az utóbbi két és fél esztendőben, hogy a Kövér által mondottak ma már ne lennének érvényesek.
Kurucok és labancok, autonomisták és kollaboránsok
Már-már közhelynek számít, hogy az erdélyi magyar politikában tagadhatatlanul meglévő törésvonal a kurucok és a labancok, a radikálisok és a mérsékeltek, az autonomisták és a kollaboránsok, az elvi politikát követők és a román hatalomba beépülők között húzódik.
Amiként az sem lehet kétséges, melyik oldalhoz tartozik az RMDSZ. Van-e alternatívája a román politikai elithez sikeresen integrálódott RMDSZ-nek? Van is, meg nincs is. Mert párt az még lenne, mindjárt kettő is, csakhogy azok ereje, társadalmi beágyazottsága, támogatottsága egyelőre nem kielégítő, ahhoz semmiképpen sem elegendő, hogy valódi alternatívaként tekintsünk rájuk.
Van-e élet az RMDSZ-en kívül?
Az RMDSZ-en kívül is van élet – hangoztatták annak idején azok, akik állításuk igazolásaként megalapították előbb a Magyar Polgári Pártot, majd az Erdélyi Magyar Néppártot. Arra azonban maguk sem számítottak, hogy ennyire tekervényesnek bizonyulhat az út, ami korábban egyenesnek tűnt. Miután – elsősorban a Tőkés László és Szász Jenő közötti személyes ellentétek miatt – az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre, két pártra szakadt, szinte előrevetíthető volt a választásokon való gyenge szereplésük. A két említett párt 2012-ben összesen nem gyűjtött annyi szavazatot, mint amennyit a 2008-as helyhatósági választásokon az MPP egyedül.
Az azóta eltelt évek alatt tovább tartott a jobboldali erők egymásnak feszülése. Az MPP önfeladó módon az RMDSZ-hez simult, annak amolyan segédcsapataként működött, míg az EMNP ugyan három választáson is indult, de egyiken sem sikerült olyan eredményt elérnie, aminek alapján megkerülhetetlen erővé válhatott volna.
A kiegyezésnek nincs alternatívája
Az utóbbi hónapokban azonban mintha megmozdult volna valami: előbb az EMNP azóta lemondott elnöke ismerte be, hogy talán kellően át nem gondolt, elhamarkodott lépés volt a pártalapítás, majd, igaz, csak középvezetői révén, az MPP is mintha hajlandónak mutatkozna a sorok rendezésére, amelyre a jelenlegi helyzetben a pártfúzió tűnik a legalkalmasabbnak.
Mindenesetre ideje lenne új fejezetet nyitni az erdélyi jobboldali politizálásban. Az utóbbi hónapok politikai fejleményei azt bizonyítják, hogy az RMDSZ képtelen – tán szándékában sincs – az erdélyi magyar nemzeti közösséget szolgálni, legfőbb céljaiért kiállni. Ezért szükség van egy hatékony, a nemzeti, polgári értékrendet követő, aszerint működő erdélyi magyar jobboldali pártra.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

2015. január 3.

Közel egy hétig nem volt elektromos áram Nagykárolyban
Ismét van elektromos áram Nagykárolyban. Egy meghibásodás miatt, December 30-a óta nem volt áram a Szatmár megyei városban, ahol közel 9000 ember töltötte sötétségben a szilvesztert.
Andrei Gerea energiaügyi miniszter szerint a nagykárolyi probléma legfőbb oka, hogy a vezetékek régiek és már rég ki kellett volna cserélni őket.
A tárcavezető azt ígérte, hogy jövő sürgősen kifogják cserélni a vezetékeket és jövő héten odaküld egy ellenőrző szervet, hogy megtalálják a felelősöket.
marosvasarhelyiradio.ro / rador.ro
Erdély.ma

2015. január 3.

Nagyszabású koncerttel köszönti az új évet a Hagyományok Háza
A Kárpát-medencei hagyományőrző művészek színe-java lép színpadra a Hagyományok Háza keddi Újévköszöntő koncertjén, amelynek a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme ad otthont.
A nagyszabású műsor célja, hogy a bécsi újévi Strauss-koncertekhez hasonló hagyományt teremtsenek – mondta el az MTI-nek Kelemen László, az intézmény főigazgatója, hozzátéve, hogy a „magyar változatban" a teljes Kárpát-medence területéről származó újévköszöntő hagyományok jelennek meg a színpadon.
A néphagyományban a karácsony és a vízkereszt közötti időszak „a magunkba mélyedés, az ünneplés, az újév- és a tavaszvárás időszaka" – mondta az igazgató. Az ünnepkörben lényegesek a termékenységvarázsláshoz kapcsolódó szokások, és jelen vannak a keresztény ünnepkör szokásai is, úgy mint a karácsonyhoz, a Szent Istvánhoz és Szent Jánoshoz kötődő köszöntések, valamint az aprószentek ünnepe és az újév.
„Ebből a gazdag hagyományból merítve állítottuk össze a majdnem háromórás koncert programját, amelyben egyebek közt a dunántúli regölés, a moldvai csángó urálás és a sötétség elűzésére szolgáló népszokások is megjelennek" – mondta Kelemen László. Hozzátette, hogy az este folyamán megidézik a már kitelepedett szepességi németség újévváró hagyományait, valamint Zoboralját is megjelenítik egy feleselős-párválasztós összeállítással, amely a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének karzatáról csendül fel.
Az igazgató szerint mindezt a legkiemelkedőbb magyarországi és Kárpát-medencei hagyományőrző művészek előadásában láthatja majd a közönség. A Kárpát-medencei magyarság egységét bemutatni kívánó koncerten három korosztály lesz jelen a színpadon. A meghívott nagymesterek névsorát gazdagítja Eke Péterné Simon Mária Buzából, Jámbor István „Dumnezeu" Szászcsávásról, Kodoba Florin Magyarpalatkáról, a técsői Cherniavec testvérek és a királyhelmeci Dobcsák testvérek Felvidékről.
A kétfelvonásos előadásban közreműködik továbbá Sebestyén Márta, Herczku Ágnes, Berecz András és Agócs Gergely, valamint a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő évadainak résztvevői, győztesei, többek között Kacsó Hanga Borbála, a Tokos zenekar, a Cirkalom együttes és zenekara, továbbá Vaszi Levente is. Az este folyamán ugyancsak színpadra lép a Prima Primissima közönségdíjas Magyar Állami Népi Együttes és a Jászság Népi Együttes, valamint Pál István „Szalonna", a Magyar Állami Népi Együttes prímása és zenekara. A koncert háttérvetítését Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész válogatta saját képeiből.
Kelemen László reményei szerint a koncerttel sikerül hagyományt teremteniük, és a következő évben újabb kiváló előadók közreműködésével tudják megrendezni a gálát.
MTI
Erdély.ma

2015. január 3.

Mit kívánhat a magyar nemzet?
Úgy tűnik, nem csak mi, magyarok szeretünk sarkosan fogalmazni és időnként „sarkosan” is élni, nem csak minket csábítanak éles és éppen ezért többnyire hamis alternatívák, nem csak mi osztunk kettőbe az égvilágon mindent: közéletet, politikát, kultúrát. Urbánusok és népiek, balosok és jobbosok, vagy – bibói szóhasználattal élve – hamis realisták és túlfeszült lényeglátók vitáznak egymással szüntelenül.
Illetve egy ideje már nem is vitatkoznak, hiszen nincsenek beszélő viszonyban. Lehet, hogy magyar átok volt ez valamikor, de ma már kezd összeurópai nyavalyává válni, hogy például a nemzet, nemzetek továbbélését szembeállítjuk az egységes Európa koncepciójával. 2014. május 30-án Budapesten Jürgen Habermas, a modern szociológia és kommunikáció egyik guruja fogalmazta ezt meg, nyilván nem először: „Állampolgári és európai szolidaritásra van szükség a nacionalizmus helyett.” Arra utalt, hogy idejét múlta a „nemzetek Európája” elképzelés.
Hasonlóképpen sarkítva, de ellenkező előjellel beszélt erről valamikor 2002-ben Orbán Viktor: „Magyarországon a baloldal internacionalista, az MSZP–SZDSZ-kormány internacionalista, míg a polgári ellenzék pedig egy nemzetek Európájában gondolkodó politikai erő.” Vagyis nincsen más választásunk, mint egy vegytisztán liberális, az egyén szabadságát már-már abszolutizáló vagy ezzel szemben egy konzervatív, az európai integrációt csakis a kollektív entitások, elsősorban a nemzetek szövetségének tekintő elképzelés mellé állni.
Feltehetjük ugyan megint a bő másfél évszázaddal ezelőtti kérdést, hogy mit kíván a magyar nemzet, de míg akkor, 1848 márciusában ennek valós politikai, társadalmi és jogi tartalma volt, ma már csak egy tetszetős alternatíva illusztrálására szolgálhat: annak, aki magyar és az is akar maradni, habozás nélkül oda kell állnia a „nemzetek Európája” – valójában a „nemzetállamok Európája” – koncepció mellé, hiszen a túloldalon tulajdonképpen a mindenféle nemzeti, etnikai, regionális kötődésüktől megszabadított egyének Európáját kaphatja csupán.
Ezek szerint továbbra is csak tizenkilencedik századi, de akkor kudarcot vallott nemzetállami céljait adhatja a kérdésre feleletként a magyar nemzet, mert ellenkező esetben lemond közös nemzeti jövőjéről, és „elengedi a kezét” tagjainak, hogy ki-ki boldoguljon a maga módján Budapesttől Brüsszelig, Marosvásárhelytől Londonig. Rossz választás ez. Számomra legalábbis elfogadhatatlan, és úgy vélem, az Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján vagy a környező országokban másutt élő magyarok számára is.
Mint ahogy a mai Magyarország Kárpát-medencei helye, szerepe, perspektívái szempontjából azt is szinte tragikusnak tartom, hogy a leginkább szociális és gazdasági megoldások ütköztetésére szolgáló jobb és bal egyaránt nemzetpolitikai ügyekben különbözteti meg magát a másiktól. Csak ennyit kívánhat a magyar nemzet? Természetesen nem.
Jürgen Habermas egyik-másik követője valószínűleg téved, amikor a hagyományos nemzetállami nacionalizmusok helyett semmi mást nem kínál, mint egy sokkal nagyobb és átláthatatlanabb nacionalizmust: az „európaiságot”.
Valahogy úgy képzelem ezt a teóriát, hogy fokozatosan eltűnnek a mai nemzetek kontinensünkön, és helyettük megjelenik a hatalmas „európai nemzet”, amelyben kinek-kinek egyformán helye van, és ez az európai identitás fontosabb lesz, mint a saját történelem, kultúra, nyelv. Lehetséges ez? Az alapvető félreértés abban áll, hogy a mai nemzetet mi valamiféle változatlan kollektívumnak tekintjük, amely legfennebb csak meghaladható, de jellemzői nem módosulnak. Ma már a nemzet, úgymond, fejlődésképtelen, s nincs is rá szükség, hiszen vannak, lesznek identitások, amelyek az „etnopluralizmust” helyettesítik.
Nos, azt hiszem, legelőször is arról kellene lemondanunk mindannyiunknak, hogy a XXI. század embere egyetlen, kizárólagos identitással rendelkezhet csupán, és ezt a hamis elképzelést végül az egységes Európára is kiterjesztjük, ahol valaki vagy elsősorban európai vagy elsősorban magyar, francia, német, román, szlovák, szerb, ukrán stb. Mekkora újdonság a modern kommunikáció, amely lehetővé tette, hogy mindenféle virtuális közösségek jöhessenek létre, például a Facebookon, eladdig, hogy a legutóbbi romániai elnökválasztást minden jel szerint a Facebook-közösségek ad hoc összefogása döntötte el.
Pontosabban: azok, akik a látszólag politikán kívülről érkező Klaus Johannis mellett kampányoltak, ezt a kommunikációs lehetőséget használták ki. Ismétlem, hatalmas újdonságnak tűnik ez, de valójában visszatérés a tradicionális közösségeszményhez, és a társadalom globalizációjának csípős cáfolata. Úgy képzelem, a Facebookon azt találja meg a mai ember, amit a globalizálódó világban végképp elveszettnek hittünk: a falut vagy kisvárost, ahonnan mindannyian jöttünk. Magam még nem vagyok Facebook-hívő, de sejtem, hogy majd engem is beszippant e kisvárosnosztalgia.
Igen, úgy értettem, hogy egy-egy falunyi, legtöbb kisvárosnyi ismerőse van ily módon valakinek, és ez eszembe juttatja hajdani városkámat, ahol szinte mindenkit ismertünk, tudtuk, ki halt meg és ki született, folyamatosan értesültünk szerelmekről, konfliktusokról, elutazásokról és visszaérkezésekről. Otthon voltunk. Ami a valóságos világban ma már nem lehetséges igazán, mert a fogyasztói társadalomban az otthon is fogyóeszköz, mindenki mozgásban van, elköltözik, letelepedik, aztán továbbmegy.
Illetve a gyors közlekedési lehetőségek megjelenésével egyetlen összefüggő metropolisszá lesz a glóbusz, ahol mindenütt otthon vagyunk – vagyis sehol sem. A Facebook nem az elidegenedett ember „létbe vetettségének” bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, arra példa, hogy az egyén a lehető legnagyobb kapcsolatteremtési szabadságot önként korlátozza: csatlakozik egy virtuális közösséghez. Márpedig ez számomra azt jelenti, hogy a nemzettel sem az a dilemma, eltűnik-e vagy sem, hanem hogy mi módon változik eddigi nemzetfogalmunk. Milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet?
És milyen jövőt kívánhat magának a magyar nemzet egyik vagy másik, Magyarországon kívüli része? Van-e olyan jogi, politikai megoldás, amely az egységesülő Európai Unión belül tartósan egybekapcsol egy-egy nemzetet, és ezáltal biztosítja megmaradásukat, vagy pedig marad a változatlanul időszerű Illyés Gyula-i vízió: haza a magasban? Elegendő-e egy olyan Európát álmodnunk magunknak, ahol akadálytalanul megvalósulhat ez a virtuális haza, és akárcsak a falunyi vagy kisvárosnyi Facebook-közösség, örülhetünk, hogy Bukarestben vagy Amszterdamban egyaránt hozzáférhetünk szinte minden kulturális értékhez, amit ez a nemzet létrehoz?
Ami persze azt is jelenti, hogy lassan inkább leszünk bukarestiek vagy amszterdamiak, mint magyarok, miközben úgy általában mind európaiak vagyunk. Véleményem szerint egy ilyen elképzelés is csak illúzió, amivel önmagát nyugtatgatja a fellángoló nacionalizmusoktól megrémült baloldal. Erdélyi magyarként olyan nemzetfelfogásra lenne szükségem, amely lehetővé teszi, hogy a szülőföldemen, saját országom egyenjogú állampolgáraként, magyarként boldoguljak. Ezt ma igazság szerint sem az ultraliberális, sem a konzervatív Európa-koncepció nem kínálja fel.
A modern európai nemzet definiálására vonatkozó kísérletek ugyanis sorra csődöt mondtak. Politikai nemzet? Ez olyasmit jelentene, hogy egy bizonyos ország állampolgáraiként valamennyien ugyanahhoz a politikai nemzethez tartozunk, attól függetlenül, hogy mi az anyanyelvünk, hagyományunk, történelmünk. A baj az ezzel, hogy ésszerűségi alapon így szokás legyűrni a kisebbség torkán a többség akaratát. Etnikai nemzet? Itt, Európában? Mondjuk, Petőfi vagy József Attila olvasása közben nyugodtan elgondolkodhatunk mindenfajta etnikai elv bornírtságán.
Kulturális nemzet? Ez már kedvemre való eszme! Magyarok vagyunk, akiknek magyar az anyanyelvük és a kultúrájuk. Csakhogy a jövő Európájában lesznek-e eszközeink, hogy ennek a nyelvnek hangot is adjunk, és hogy ezt a kultúrát műveljük? Hát persze. Már hallom is a választ ismét: a nemzetállam. A nemzetállamok. De hogyan? Marosvásárhelyen élek, és csakis Budapesttől várok eszközöket kultúrám érvényesítéséhez? Az ukrajnai román Csernovicban él, de Bukarestből kap lehetőséget a kulturális értékteremtéshez? Itt élünk, odatartozunk? Haza a magasban, amelynek esetleg jogi formája is van?
A kettős állampolgárság ilyen – lelkesítő és veszedelmes – kísérlet, nem a nemzetegyesítésre, ez nem igaz, hanem a határokon átnyúló nemzetállam megteremtésére. Aminek egészen különös következményei vannak. Az például, hogy mivel a kettős állampolgársághoz a magyar identitást kell – persze rugalmasan, származással, nyelvtudással – bizonyítani, ez visszahat az állampolgárság jellegére. Vagyis valamilyen állam polgárának lenni nyelvi, kulturális identitást jelent. Tehát aki magyar állampolgár, az mind magyar? Németek, szlovákok, románok, cigányok is? És aki román állampolgár, az mind román lesz egy időn túl? Mi is?
Nem, a mai Európában a nemzetállam nem lehet kohéziós erő. Viszont abban van igazuk azoknak, akik valamilyen jogi keretet akarnak adni a nemzeti szolidaritásnak, hogy értéket nem lehet a semmiből teremteni. Márpedig a nemzeti identitás továbbvitelének elsősorban mégiscsak a sajátos, egyéni és egyedi értékteremtés a célja. Ám ehhez az is hozzátartozik, hogy számomra például a magyar kultúra erdélyi sajátosságai is olyan értéket képviselnek, amit nem szabad elveszíteni, és ezért fontos a szülőföldön való boldogulás. Nem kell ezt különösebben mitizálni.
A festő számára más a gyergyói táj, más az alföldi. Ez nem mítosz, nem is irredentizmus vagy nacionalizmus, ez kulturális valóság. Ha pedig a kettős állampolgárság nem abban segít, hogy az erdélyi magyar, ha akar, Erdélyben maradjon, hanem abban, hogy a magyarországi pártok begyűjthessék a szavazatát, majd előbb-utóbb kitelepüljön, akkor ez nem megoldás.
Akkor sem, ha pillanatnyilag a határon túli avagy külhoni magyarok elsöprő többsége örömmel fogadta is ezt a lehetőséget. A mai Európában egymás mellett, sokszor egymásnak ellentmondva kavarognak a különböző elképzelések akár magáról az állampolgárságról, akár az állampolgár és az állami intézmények közti viszonyról legyen szó.
Brüsszel azt próbálja bevezetni, hogy egy választáson azok vegyenek részt, akikre a döntés közvetlenül visszahat. Tehát azok szavazhatnak egy polgármesterről, akik a tartósan ott élnek, és nem számít, hogy állampolgárok-e. Ugyanakkor az uniós tagállamok egyre bőkezűbben bánnak máshol élő állampolgáraikkal, ami az országos parlamenti választásokon való részvételt illeti, erre ugyanis nincsen brüsszeli direktíva. Ezáltal adott esetben azok dönthetik el egy parlament összetételét, akik egyébként az így megválasztott törvényhozás „jótéteményeiből” nem vagy csak alig-alig részesülnek.
Magyarország esetében a friss kettős állampolgárok saját bőrükön sohasem tapasztalták az ottani oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer működését, közvetve mégis véleményt mondanak erről. Romániában pedig olyanok vettek részt legutóbb, másfél százezren az első, jóval több mint háromszázezren a második fordulóban az elnökválasztáson, akik nagyrészt Romániából mentek el, van véleményük a rendszerről, de többségük nem kíván hazatérni a közeljövőben. Mivel nem számított arra, hogy a kint levők továbbra is ott élnek egy virtuális Facebook-hazában, és ezáltal szavazásra mozgósíthatók, a szavazást megszervező román kormány nem biztosított megfelelő számú szavazóirodát külföldön, és ez a frusztráltság a második fordulóban visszahatott.
Mégsem gondolom, hogy az állampolgárság és a nemzeti identitás a jövő Európájában egybeesik. Ez lehetetlen. Mint ahogy a nemzetállam is ellentmond egy sokszínű, sokkultúrájú Európa eszméjének, hiszen egy etnikailag, nemzetileg kevert Európában a különböző közösségek csakis a decentralizált államokban érezhetik jól magukat, ott igazán erősek. Márpedig a nemzetállami koncepció óhatatlanul együtt jár a centralizációval, az identitáris különbségek eltüntetésére irányuló szándékokkal. Ilyen szándékot mutatnak a különböző európai országokban előretörő jobboldali nacionalizmusok, s a közösség- és szolidaritásteremtő nemzeti identitások helyett a valamilyen homályos európai identitásban hívő baloldali ideológiák is.
Sokféle válasz elképzelhető arra, hogy mit kívánhat a magyar nemzet, de hosszú távon működő megoldás valószínűleg csak egy van. Éspedig úgy, hogy ne csak román és európai, spanyol és európai, brit és európai lehessen valaki, hanem erdélyi magyar és európai, katalán és európai, skót és európai.
Sokkal inkább ellentétben vannak viszont ezek a célok a nemzetállami fantazmagóriákkal, még a kettős állampolgárság elvével is, ami bizony egyelőre olyan, nagy tömegeket fellelkesítő kísérlet, amelynek nem látni a végét. De aki ezt a kísérletet akadályozni próbálta Magyarországon, úgy járt, mint most a román kormány, amely korlátozta – vagy korlátozni látszott – a külföldön élő románok szavazási lehetőségét. Minden népszerűségét elvesztette kint is, de bent is. Végül is mi mást kívánhatnék magamnak, mint azt az Európát, amely már ma is több magyar szót tesz lehetővé a brüsszeli EP-ben, mint amennyit – egyelőre semennyit – Románia a bukaresti szenátusban vagy képviselőházban?
Az is igaz, hogy nem Bukarestet akarjuk mi elmagyarosítani, hanem legalább megtartani a nyelvi-nemzetiségi arányokat abban az Erdélyben, ahol kínkeservesen ugyan, de mára már sikerült fontos nyelvhasználati jogokat kivívni a kisebbségi, többnyire magyar közösségek és ezáltal az egyes emberek számára is. Belevágok hát még egyszer, sokadszor: mit kívánhat a magyar nemzet? Legfőképpen talán olyan Magyarországot, amely tekintélyével, befolyásával hozzájárulhat, hogy ezek a már megszerzett jogok számunkra megmaradjanak, s újabbakkal bővüljenek. Van-e ma ehhez elegendő tekintélye és befolyása Magyarországnak? Attól tartok, nincsen.
Markó Béla
Népszabadság

2015. január 4.

Osonó évértékelő – 2014 számokban
Az önfenntartó társulatként működő Osonó 2014-ben 242 eseményt hozott létre és 164 ezer lejből gazdálkodott. Ennek az összegnek a 42 százalékát uniós projektekből, nyolc százalékát magyarországi pályázatokból nyerte a csapat. A külföldi előadások bevételei 35 százalékot tettek ki a költségvetésből, a maradék 15 százalék a Sepsiszentgyörgy Önkormányzata (6%), a Communitas Alapítvány (4%), a Kovászna Megye Tanácsa (2,5%) és a MOL (2,5%) által biztosított összegből jött össze.
2014-ben 1 bemutatót és összesen 104 előadást játszott a társulat, 67 közönségtalálkozóra került sor, valamint 46 műhelyfoglalkozást szervezett fiataloknak és felnőtteknek. Mindezek mellett 20 kulturális tevékenységre és 5 drámatáborra is sor került az Osonó szervezésében. Az eseményeken mintegy tizenötezer ember vett részt, amelyből kilencezer külföldön.
A társulat, amelynek állandó tagjai az országos átlag munkaidővel megegyező időtartamot dolgoznak önkéntesként, jól együttműködött a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa csapatával, többször szervezett kiszállást falvakba és két szórvány turnén is részt vett, de a tevékenység nagy része külföldön zajlott, mivel a finanszírozás 85 százaléka nem romániai „eredetű”. Az év egyik kiemelkedő kísérlet volt a különböző társadalmi csoportokat megcélzó, a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa által meghirdetett A játék éve programsorozatban futó, Prezsmer Boglárka által vezetett színház-pedagógiai tevékenység. Ebbe irányított módon különböző életkorú, foglalkozású és társadalmi réteghez tartozó csoportok vonódtak be, és az előadás után tartott foglalkozások „közelebb hozták” őket a színházhoz.
A társulat jelenleg a január 16-án kezdődő öthetes európai turnén dolgozik, amely során 8 országban, 25 alkalommal lesz látható az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadás. A turné alkalmával, először fog fellépni az Osonó Angliában és Hollandiában.
Közlemény
Erdély.ma

2015. január 4.

Az Ige szolgálatában
Az erdélyi Katolikus Magyar Bibliatársulat tevékenysége
„Mária boldog, … mert hitt, és ebben a hitben fogadta méhében Isten igéjét, hogy aztán a világnak adja.” (XVI. Benedek Pápa: Verbum Domini) A jó Isten kegyelméből társulatunk igyekezett az elmúlt év során többekkel is megismertetni és megszerettetni Isten szavát. Rendezvényeinken megtapasztaltuk, hogy „az egyház úgy él a Szentírásból, miként az Eukarisztiából.” (Henri Lubac, Geist aus der Geschichte). Egyre inkább fölfedeztük az Ige hirdetésének szépségét és fontosságát.
Az évre visszatekintve, a következő rendezvényekről számolhatunk be:
A Biblia éve, 2008 óta minden évben megszervezzük a Főegyházmegyei Biblia-napot. Ez az egynapos program valamelyik főesperesi központban alkalmat kínál arra, hogy együtt ünnepeljük, tanulmányozzuk, hallgassuk Isten Igéjét. Meghívott rá minden katolikus érdeklődő, különösen a főegyházmegye olyan közösségeinek tagjai, akiknek életében már jelen van a Szentírás. 2014 októberében Csíkszeredában tartottuk meg A Szentírás közösségformáló erő szórványban és nagyközösségben egyaránt címmel, és megemlékeztünk társulatunk 20. évfordulójára.
Biblia-napot tartottunk 2014 februárjában Szatmárnémetiben, és márciusban Kolozsváron az egyetemi lelkészségen.
A nyár során megtartottuk a szokásos táborainkat gyerekeknek, fiatal házasoknak és felnőtteknek Gyimesfelsőlokon. KMB-nyaralásra hívtuk a bibliakörök tagjait és családtagjaikat, majd pedig a fiatal családosokat Isten arca bennem és a Bibliában címmel. A bennünk eddig kialakult Isten-képet a Szentírás Isten atyai és anyai vonásaival gazdagította. A táborok programja tartalmazott továbbképzést, bibliás beszélgetéseket, kirándulást, éneklést, játékot, színes estet stb., mindazt, ami segített, hogy a Szentírás iránt érdeklődők nyaralós hangulatban jól érezzék magukat. A fiatal házasok tábora jó alkalom volt a házaspári kapcsolat elmélyítésére, egy közös családi nyaralásra az Ige fényében. Kincses-sziget gyerektábor voltI–VII. osztályos gyerekek számára Válaszút címmel. Idén három bibliai résszel foglalkoztunk: Noé, Gedeon és Dávid király történetével. A tábor célja, hogy a bibliai történeteken keresztül megmutassuk az életre vezető utat, illetve a helyes és helytelen út következményeit. A napi foglalkozások során gyakoroltuk azt, hogyan lehet a hétköznapi élet döntéshelyzeteiben alkalmazni a bibliai alapigazságokat.
A Bibliaközpontban Marosvásárhelyen havonta módszertani és biblikus képzést tartottunk. Meghívott előadóink voltak: Ilyés Zsolt, Zamfir Korinna, Bereczki Silvia.
Korábban is vezettünk felkérésre biblikus programokat (Pax Romana, Háló, Pasztorális napok stb. keretében). Előzetes egyeztetés alapján plébániák vagy más egyházi közösségek felkérésére hasonló módon vállalkozunk különféle biblikus programok (bibliai alapkurzus, hétvégék, táborok, szentírásos napok, esték stb.) levezetésére.
Emellett havonta küldtünk bibliaóra-vázlatokat csoportvezetők kérésére, hogy segítsük őket a biblikus munkában.
Szakmai tanácsadást, szakanyag küldését biblikus lelkipásztori munkához agyongyvermagos@gmail.com e-mail címen igényelhetnek.
Keressük az utakat, hogy miként lehetne a gyakorlatban nagyobb prioritást szerezni a lelkipásztori munkában az Ige hirdetése, a Szentírás üzenete terjesztésének.
Keressük a módozatot arra is, hogyan lehetne egyházmegyei szinten különböző rétegeknek (például hitoktatók, egyházközségi munkatársak stb.) programokat szervezni.
„A Szentírásnak kell táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést” – olvassuk a már idézett pápai dokumentumban. (Dei Verbum 21) Az erdélyi társulat alapítója, Nagy József pedig így vélekedett: „Ha főegyházmegyénk igazi megújulását akarjuk munkálni, nem pedig csupán divatos programok szervezésében kimerülni, akkor valóban és konkrétan prioritást kellene adni Isten Igéjének a lelkipásztori munkában.”
Magos Gyöngyvér
Vasárnap

2015. január 5.

A trend a könyvtárban is diktál
A trendek követése a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárból sem hiányzott, a közel ötezer aktív olvasó az elmúlt esztendőben a népszerű szerzőkhöz fordult leggyakrabban. Az irodalom mellett ugyanakkor a különböző tudományok is érdekelték a könyvtár látogatóit.
A tékában használt elektronikus rendszer segítségével megállapítható, hogy tavaly több mint 35 ezer dokumentumot kölcsönöztek ki, azonban a teljes évi összegzés magasabbra tehető, ha az elektronikus rendszer keretében kivett könyvekhez hozzászámoljuk a hagyományos, papíron vezetett kölcsönzéseket – fejtette ki a könyvtár munkatársa, hozzátéve, hogy a közel ötezer aktív könyvtárlátogató között még mindig vannak olyanok, akik nem rendelkeznek vonalkódos olvasói kártyával.
A tinik főként Leiner Laura szerző könyveit kölcsönözték, de hosszabb várólistát generált Lisa Jane Smith Vámpírnaplók könyvsorozata, bizonyítva, hogy a vámpíros filmek és könyvek még mindig népszerűek a fiatalok körében. A tizenévesek követték a nemzetközi könyvdivatot, ugyanis Suzanne Collins amerikai írónő Az éhezők viadala című könyve is keresett volt idén. A csillagainkban a hiba című könyv is népszerű volt a könyvtárban, a 2012-es év egyik legnagyobb nemzetközi könyvsikerére alapozott film tavaly jelent meg.
Az idősebb olvasóközönség sem mellőzte a trendeket, a tinikhez hasonlóan ők is igényelték a besztszellereket. A felnőttek körében Fejős Éva volt népszerű szerző idén, továbbá dr. Csernus Imre magyar pszichiáter könyveit kölcsönözték leggyakrabban. A felnőttek kedvencei közé tartoztak még 2014-ben Dan Brown, Paulo Coelho, valamint a kolozsvári születésű Ugron Zsolna művei.
A besztszellerek mellett legtöbben pedagógiai és pszichológiai szakkönyveket vittek haza – mondták el a könyvtárosok. Az enciklopédiák, a társadalomtudományok, a közigazgatás, az alkalmazott tudományok, a művészetek, valamint a régészet, történelem területén megjelent könyvek is keresettek voltak 2014-ben.
Veres Réka
Székelyhon.ro

2015. január 5.

Visszaszorítanák a szegénységet Romániában
Minden ötödik romániai lakos, azaz közel 5 millió személy él szegénységben, számukat a kormány 2020-ig 400 ezer fővel tervezi csökkenteni – derül ki a szegénység visszaszorítását célzó stratégiából, amelyet a munkaügyi minisztérium bocsátott közvitára.
A szaktárca honlapján megtekinthető dokumentumot február 10-éig lehet véleményezni. Mint a stratégiából kiderül, a szegénység legfőbb okát a bevételek alacsony szintje jelenti, a jelenség pedig hosszú távon fejti ki hatását, vagyis a szegénységben élők kétharmada legalább három éve nélkülöz.
A dokumentum értelmében a lakosság harmada olyan termékeket sem tud megengedni magának, amelyek amúgy elengedhetetlenek egy decens élethez. Eközben máig vannak olyan gyermekek az országban, akik egyetlen napig sem jártak iskolába, a megfelelő iskolázottsággal nem rendelkezők aránya pedig igen magas a fiatalok körében.
Ugyanakkor nagyon magas a nem dolgozók körében azoknak az aránya, akiknek kevés esélyük van, hogy valaha is alkalmazzák őket, továbbá az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén is jellemző az, hogy az emberek nem egyenlőek.
Megtudhatjuk továbbá, hogy a romániai gyerekek harmada tartós szegénységben él, s miközben más kategóriák esetében csökkent a szegénységi ráta, a kiskorúak körében az elmúlt 5 évben közel 1 százalékpontos növekedést regisztráltak. 2012-ben például a vidéki gyerekek több mint 50 százaléka élt szegénységben, miközben városon ez az arány csak 17 százalékos volt.
A dokumentum összeállítói szerint az egyedül élő, idős személyek vannak leginkább kitéve a szegénység kockázatának – a 65 évesnél idősebbek körében mintegy 1,2 millió személy él társ nélkül, kétharmaduk nő. Még kitettebb veszélyeztetettségi kategóriát jelent a roma lakosság, kortól, iskolázottsági szinttől és lakóhelytől függetlenül körükben a szegénység kockázata tízszeres, más nemzetiségekhez viszonyítva.
A kormány stratégiája – mint a dokumentumból kiderül – azokat célozza meg, akiknek éves bevétele kevesebb, mint az átlagbér 60 százaléka – 2008-ban 5 millió ilyen személyt tartottak nyilván, akik ebbe a kategóriába tartoztak. Azóta egyébként a célkitűzés 30 százalékát a minisztérium által nyilvánosságra hozott adatsorok szerint sikerült teljesíteni, így további 400 ezer főt kell az elkövetkező 5 évben felzárkóztatniuk.
A szociális politika fő kezdeményezése egy, kimondottan a szegénységben élő lakosságot megcélzó program gyakorlatba ültetése. Növelni tervezik ugyanakkor a szegényeknek szánt társadalombiztosítási költségvetés forrásait, illetve be akarnak vezetni egy úgynevezett felzárkóztató minimális jövedelmet.
Prioritásként jelölik meg továbbá egy olyan eszköz kidolgozását, amely segítségükre lehet a nagyfokú szegénységben élő falvak, illetve a társadalom szélére került közösségek azonosításában, hogy a beavatkozások valóban a leginkább rászorulókat vehessék célba.
Felszámolnák például azokat a közösségeket, ahol koncentráltan nyilvánul meg a szegénység – a rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint az ország lakosságának mintegy 5 százaléka él a társadalom peremén. A stratégia keretében szociális lakásokat biztosítanának a leginkább rászorulóknak, elsősorban a hajléktalanokat, illetve azokat veszik célba, akik nem tudnak maguknak lakást biztosítani.
Bálint Eszter
Székelyhon.ro

2015. január 5.

Marad a hatalmas bérszakadék 2015-ben is
Enyhén nőnek csupán az idei év folyamán a fizetések, miközben mindössze 0,2 százalékponttal 5,1 százalékra csökken a munkanélküliségi ráta, és a foglalkoztatottak száma 72 ezerrel 4,58 millió főre nő – derül ki az Országos Előrejelzési Bizottság (CNP) prognózisából.
Az erdélyi és partiumi megyékben átlagosan mindössze 5-6 százalékos fizetésemeléssel kell számolni. Az előrejelzések szerint a legszerencsésebbek a Vâlcea, Olt és Temes megyei alkalmazottak lesznek, akik jelenlegi bérüknél 6,7-7,3 százalékkal visznek majd többet haza.
A Temes megyeiek amúgy is igen jó helyzetben vannak, itt ugyanis az egyik legmagasabb az átlagbér országos viszonylatban, s ez az érték a 2015-ös esztendő végére eléri majd az 1927 lejt, aminél többet csak Ilfov megyében (2182 lej) és Bukarestben (2571 lej) keresnek.
Erdélyi viszonylatban Kolozs megyét nevezhetjük még kiemelkedőnek, ahol idén átlagosan 6 százalékkal bővülhetnek a fizetések, elérve az 1881 lejt. Brassó megyében eközben a 6,1 százalékos növekedés 1661 lejes, Arad megyében a 6,4 százalékos bővülés 1576 lejes, míg Maros megyében az 5,8 százalékos előrelépés 1543 lejes átlagbért fog eredményezni.
Az ország leggyengébb fizetései a 2015-ös évben a prognózis szerint Hargita megyében várhatóak, ahol az átlag 5,3 százalékos fizetésemelés is alig 1202 lejes fizetést hoz majd. Nem áll sokkal jobban Bihar megye sem, ahol 1261 lejt, azaz a tavalyinál 5,7 százalékkal többet vihetnek haza az idén az alkalmazottak.
Ha csak erdélyi és partiumi megyéket vesszük górcső alá, akkor Kovászna megye következik 1314 lejjel (5,9 százalékos növekedés), amelyet kevéssel előz meg Beszterce-Naszód és Szilágy megye a maga 1334 (5,7 százalék), illetve 1353 (5,7 százalék) lejes átlagbérével.
Szatmár megye valamivel jobb helyzetben van, de így is messze elmarad a jól teljesítő megyéktől az 1434 lejes átlagbérrel, ami 6,5 százalékos bővüléssel alakul ki. Amint arról beszámoltunk, január elsejétől 900 lejről 975 lejre emelkedett a minimálbér, aminek értéke júliustól tovább nő, elérve az 1050 lejt.
Bálint Eszter
Székelyhon.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 ... 7291-7305




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék