Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Helymutató: Hegyalja

2004. január 12.

1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2005. június 9.

Az 1970-es évek elején Beke György írt átfogó riportsorozatot a Gyorokra telepített bukovinai székelyekről. Jóval később, 2002-ben a Bartók szülőföldjén című riportkötetében visszatért pár gondolat erejéig erre a témára. A köznyelvben tévesen csángóknak nevezett népcsoport jó 120 éves gyoroki jelenléte azonban eddig elkerülte a tudományos kutatók érdeklődését. Egy aradi román néprajzos, Elena Rodica Colta figyelt fel a témára, térképezte fel román nyelvű tanulmánykötetében Gyorok hegyaljai nagyközség sajátosságait hangsúlyozó etnikum hagyományait, kapcsolatrendszerét. Aradon a kulturális antropológiai nemzetközi szimpóziumon mutatta be az érdeklődőknek dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, ismert néprajzkutató. Pozsony Ferenc szerint szerencsés, hogy éppen Rodica Colta nyúlt ehhez a témához, hiszen olyan kérdéseket vethetett fel, amelyekért egy magyar kutatót “hazabeszéléssel”, azaz az elfogultság vádjával illetnék. A szerző, az aradi múzeum néprajzi osztályának főkutatója előítéletek nélkül vizsgálta meg és vázolta fel az 1883-ban a bukovinai Istensegítsről Gyorokra érkezett és itt megtelepedett 126 család történetét napjainkig. A szerző kitért a szomszédsági viszonyokra, az interetnikus kapcsolatokra is. Rodica Colta hangsúlyozta, hogy milyen fontos szerepet játszott az egyház és az anyanyelvi oktatás az önazonosság megőrzésében, és milyen kedvezőtlen hatást váltott ki az etnikum életében a telepi általános iskola 1975-ös összevonása a román iskolával. A telepi magyar lakosság rohamos fogyatkozása, elvándorlása, asszimilálódása ellenére a szerző még életképesnek látja ezt az immár egyre kevésbé archaikus magyar közösséget. /Puskel Péter: Forrásértékű tanulmánykötet a gyoroki magyarokról. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 9./

2006. január 5.

Egy Marosvásárhelyen szerkesztett hetilap Rendes megtámadás című közleménye szerint „A kezdeteknél, talán Antall rontotta el a dolgot, amikor úgy nyilatkozott, hogy »lélekben« tizenötmillió magyar miniszterelnöke szeretne lenni.” A fogalmazvány írója szerint „Minden, amit azóta nemzetstratégiának vagy magyarságpolitikának neveznek, az nem más, mint valami politikai ráolvasás, a magyar nacionalizmus szűnni nem akaró kísérlete arra, hogy felszámolja önnön célját: a magyar nemzetet”. Eszerint a magyar nacionalizmus igyekszik felszámolni a magyar nemzetet. Azért, mert „Kevés olyan merész javaslat született, amely az érzelmi tényezőt merte volna, mint ide nem illőt, teljesen kihagyni”. Ugyanis: „A magyar–magyar viszony elsősorban érzelmi, »lelki« kérdés maradt”. Támadás éri tehát azokat, akiknek lehetnek magyar érzelmei. Akiknek a magyar–magyar viszony nem utolsósorban lelki kérdés, írta Nagy Pál. Amikor Antall József szavai elhangzottak, egy megalázott nemzet lelkében szökött szárba a remény, hogy ismét vállalhatja önmagát, múltját és jövőjét, emlékeztetett Nagy Pál. Leszögezte, hogy a határon túli magyaroknak az anyaországhoz való benső kötődés mindig is meghatározó erejű érzelmi, lelki kérdés volt. Ez lesz a mindenkori magyar–magyar viszony lényege. Mi egyéb határozhatja meg jobban szellemiségünket, eszményeinket, ha nem a lelkiség? – kérdezte Nagy Pál és Cs. Szabó László 1940 őszén írt esszéjéből idézett (megjelent újból 2005-ben, az Erdélyi metszetek című kötetben, Kolozsvárt; sajtó alá rendezte és bevezette Pomogáts Béla): „Hol végződik Erdély? Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey sírja még beletartozik, Bessenyei testőrbarátai mind erdélyiek, maga is Erdély lábához húzódik remeteségbe, Kazinczy legnagyobb szellemi kalandja az erdélyi utazás, Bessenyei is, Kazinczy is sárospataki diák volt; Kölcsey anyja erdélyi lány, barátja s védence: Wesselényi Erdély vértanúja. Ady Mátyás király erdélyi íródeákjának álmodta magát. A Báthoryak fél lábbal a szatmári lápvilágban, fél lábbal Erdélyben, a Rákócziak fél lábbal a Hegyalján, fél lábbal a fejedelemségben éltek. Bethlen Gábor minden jel szerint Kassát az erdélyi Strassburgnak tartotta. Hol van hát a nyugati határ?” Mikor Cs. Szabó hírül vette a második bécsi döntést, „Este a lámpafényben megmozdult a térkép. Acélszürke felhők vonultak fölötte, sebes vizek szántották, megcsörrent a lomb, árnyékot vetettek a kopjafák, kinyíltak a faragott kapuk, fölkeltek a bivalyok a folyókból, lobogtak a tornyok, zúgott a Szamos-gát. Ezentúl a Királyhágóról jelentjük a hóesést s Gyergyóból a csapadékot. Visszatért a hamu, amelybe Arany Jánoska írt: a szőlődomb, amely Juhász Gyulát vendégelte (...) a tornác, amelyen Orbán Balázs írogatta a székelyek életét; a porta, amelyben egy képzelt nagynéni várta bujdosó leveleit; a rét, amely Kriza szép »kápónavirágait« termette; a rengeteg, ahol Ábel az ördögre lövetett; a templom, amelyben pogány írással dicsérik Istent, s a kúria, hol Petőfi Segesvár előtt meghált”. /Nagy Pál: Valóban: hol a határ? = Népújság (Marosvásárhely), jan. 5./ Az A Hét (Marosvásárhely) liberális hetilapról van szó.

lapozás: 1-3