Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Helymutató: Zsablya

2002. október 15.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon (Curug) sírkövet állítottak a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére. Délvidéken ez az első síremlék, amelyet a magyar áldozatok emlékére állítottak. A márványlapra egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. A csurogi vesztőhely színhelyén jelenleg szeméttelep van. Az áldozatok tetemét annak idején sintérgödörbe dobálták, illetve a szeméttelepen szórták szanaszét. Az elmúlt években a kivégzettek hozzátartozói a szeméttelepen fakeresztet állítottak, amelyet a rákövetkező napokban ismeretlenek eltüntettek. A sírkövet, mely Teleki Júlia csurogi önkormányzati képviselő kezdeményezésére került a vesztőhelyre, halottak napján szentelik fel. Teleki Júlia évek óta állhatatosan küzd azért, hogy fény derüljön az 1944-ben és 1945-ben elkövetett gazságokra, s mentsék fel a magyarokat a kollektív bűnösség terhe alól. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel jött a titói partizánok megtorlása. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelemkutató szerint Délvidéken az elesettek száma elérheti a 40 ezret. Csurog és Temerin környékén közel háromezren vesztették életüket. Csurogon a falu magyar férfi lakosságát majdnem teljesen kiirtották, s aki megmaradt, azt a tiszaistvánfalvai (Backi Jarak) haláltáborba vitték. Ugyanez történt a magyar lakossággal a közelben fekvő Zsablyán (Zabalj) és Mozsoron (Mosorin). A titói partizánosztagok házról-házra járva szedték össze az embereket, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni Jugoszláviában. A hatvan évvel ezelőtt történt vérengzéseket csak az elmúlt években kezdték feltárni. /Első emlék a délvidéki vérengzések magyar áldozatainak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./ A délvidéki vérengzésről több könyv látott napvilágot, például Matuska Márton: A megtorlás napjai /Forum Kiadó és a Magyar Szó közös kiadása, Újvidék, 1991/, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában /Magvető, Budapest, 1991/, Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló, Szabadka, 1996), Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva /Hatodik Síp, Budapest, 1995/, Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság , Újvidék, 1997/, Matuska Márton: Temerini razzia /2001/

2002. december 24.

Matuska Márton elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Most Aracs-díjat kapott munkásságáért. Matuska Márton elmondta, hogy több túlélőtől hallott a szerb partizánok vérengzéséről. Egy férfi elmondta: 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Matuska elkezdte az adatgyűjtést. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Sokan még ma is hallgatnak. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább. Támogatásuk eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Az értelmiség vegyes fogadtatásban részesítette Matuska munkáját. Az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. A hivatásos kritikusok nem írtak könyvéről, az egyetlen Vajda Gáboron kívül. Matuska felkereste ebben az ügyben Herceg János írót, aki fájdalmas hangvételű levelet írt neki. Nagyon nagy a szerb hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája, melyet szerb szakértők írtak, köztük hat tudós - tudományok doktora és egyetemi tanár. A monográfiában ez áll: "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." A szerb hivatalos hatalom nem akarja látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. Nincsen megérthető, megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarságot Csurogon valóban kiirtották. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai magyarok tömegsírját meg sem lehet közelíteni. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén. A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Mindezzel képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc magyar papot válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. A háború után kivégezték. Deák Leót - minden jogi szabályt mellőzve - egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes vajdasági magyar politikusi vezetőgárdát kiirtották a háború végén. A vajdasági magyarság szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül maradt, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. /Dévavári Dattler Zoltán (Hét Nap, Szabadka): Lámpás a ködben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 24./

2005. január 27.

Egy vajdasági vezető panaszkodott, hogy a szerb rendőrség többször behívta és egy általa szervezett honvédtalálkozó felől faggatta. Pedig mi rossz van abban, ha néhány öregember találkozik? De a „honvéd” szóról a szerbeknek a „hideg napok” jutnak az eszébe, mikor magyar csendőri és katonai alakulatok Újvidéken, valamint Zsablyán és környékén több ezer polgári lakost öltek meg (1942. jan. 4–29.). Hogy a szerbek is követtek el vérengzést? Ez igaz, de minden kocsmai verekedés úgy kezdődik, hogy a másik visszaüt – írta Fey László. /Fey László: Szabadság és felelősség. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./

2006. április 19.

A szerbiai parlament elfogadta április 17-én a politikai kivégzettek és üldözöttek rehabilitációjáról szóló törvényt, ennek révén megszabadulhatnak a háborús bűnösség bélyegétől a délvidéki Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakói, akiket 1944-45-ben ártatlanul kivégeztek, illetve vagyonelkobzással sújtva örökre elüldöztek otthonukból. A szerb kormány által előterjesztett jogszabályra csak az úgynevezett „demokrata tömb” kormánypárti és ellenzéki képviselői adták voksukat. A törvény rehabilitálja azokat a személyeket, akiket bírósági döntéssel vagy e nélkül, politikai vagy ideológiai indíttatásból kivégeztek, megfosztottak szabadságától vagy más jogaitól 1941. április 6., a náci megszállás után. A jogszabály értelmében külön törvény rendezi majd az anyagi jóvátételt, és külön a nem anyagi jellegű kárpótlást, továbbá a vagyon- visszaszármaztatást. Ispánovics István, a G17 Plus nevű párt képviselője közölte, hogy javaslatára a parlament három módosítást hajtott végre a törvénytervezetben. A rehabilitálás iránti kérelmet magán- vagy jogi személy nyújthat be, de az eredeti törvénytervezettel ellentétben nem kizárólag a belgrádi kerületi bíróság, hanem az ország minden kerületi bírósága elbírálhatja a folyamodványt. Az is fontos módosítás, hogy a kérelmezőnek a kérelem benyújtásakor nem kell birtokolnia azokat a dokumentumokat, amelyekkel bíróságon kétséget kizáróan bizonyítani lehet az üldöztetés tényét. A vajdasági magyarság szempontjából rendkívül fontos jogszabályról van szó. A Délvidéken 1942 január-februárjában a horthysta honvédségi és csendőralakulatok partizánvadász razziáiban közel háromezer polgári lakos – jobbára szerb és zsidó – vesztette életét. Két és fél évre rá, az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó titói katonai közigazgatás idején következett a megtorlás, amelyben becslések szerint 20-40 ezer délvidéki magyar vesztette életét. A Temerin melletti Csurog, Zsablya és Mozsor megmaradt teljes magyar lakosságát – azokat, akik túlélték a vérengzést – kollektív háborús bűnösnek nyilvánították, kilakoltatták, és gyalogmenetben koncentrációs táborba hajtották. A gyűjtőtáborban 6500-an életüket vesztették, közöttük többszáz gyermek. /A szerb parlament elfogadta a rehabilitációs törvényt. A magyarok mentesülnek a kollektív bűnösség vádjától. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 19./

lapozás: 1-4