udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
570
találat
lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 ... 541-570
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. január 22.
Belföldi hírek
Elbukott az információbiztonsági törvény
Alaptörvénybe ütközik a kihirdetésre váró információbiztonsági törvény – mondta ki tegnap az alkotmánybíróság, egyebek között arra hivatkozva, hogy a tervezetet nem láttamozta a legfelsőbb védelmi tanács; ugyanakkor a jogszabály nem fogalmaz világosan, összefüggően, és nem lehet előrelátni hatásait.
A jogállamiságot is sérti, mert nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a magánélethez való jogot, és sérti a levéltitkot. A törvény ellen az NLP nyújtott be óvást, noha szenátorai decemberben még megszavazták a jogszabályt, amelyről több civil szervezet úgy véli: jogalapot teremt a titkosszolgálatoknak, hogy bármilyen számítógép adataihoz bírói engedély nélkül hozzáférjenek. A Román Hírszerző Szolgálat az alkotmánybíróság döntése előtt próbálta megmenteni a törvényt, amelyre „az országnak és szövetségeseinek a számítógépes rendszerek elleni támadások kivédése érdekében van szüksége”. Tavaly két másik, a telefonos és számítógépes kommunikáció megfigyelését szabályozó törvény is elbukott az alkotmánybíróságon, ezért a kormány – a párizsi terrorcselekményekre hivatkozva – új megfigyelési törvénycsomag elfogadását sürgeti.
Őrizetben a volt belügyminiszter
Félmillió eurós kenőpénz elfogadásával gyanúsítja Cristian David volt belügyminisztert a korrupcióellenes ügyészség, amely egy 2007 végén és 2008 elején lezajlott ügy miatt bűnvádi eljárást indított ellene. A liberális politikus ártatlannak vallja magát, de tegnap őrizetbe vették. Az ügyészek szerint az akkor hivatalban lévő tárcavezető – irodavezetőjén keresztül – megígérte egy üzletembernek, hogy közbenjár a Buzău megyei prefektusnál egy 15 hektáros telek visszaszolgáltatásáért. A restítúció meg is történt, és David 500 ezer eurót kapott, amelyet a belügyminisztérium épületében vett át. A vádhatóság szerint az irodavezető összesen 1,1 millió kenőpénzt kért, a nagyobbik rész sorsát nem részletezték, de közleményükből kiderül, hogy más személyek ellen is vizsgálódnak. Az akkori prefektus jelenleg a Buzău megyei tanács elnöke, de tisztségéből felfüggesztették, mivel december elején előzetes letartóztatásba helyezték egy másik korrupciós ügy miatt. A volt belügyminiszter ellen is folyamatban egy másik vizsgálat, amely tavaly kezdődött. Ebben azzal gyanúsítják, meghamisította vagyonnyilatkozatát, mert jövedelmével 60 ezer eurót nem tudott igazolni.
Megduplázzák a szakoktatást
A 2015–2016-os tanévben csaknem kétszer annyi szakiskolai osztály indul Kolozs megyében, mint tavaly, mert nagyon nagy a munkaerő-kereslet. Jelenleg 22 ilyen osztály van, szeptemberben 42 lesz, ugyanis 293 cég kért szakembereket. A döntést az üzletemberekkel, a szülők és diákok egyesületeivel egyeztette a tanfelügyelőség, és már szerződéseket is kötöttek a tanulók foglalkoztatására. Kolozs megyében mintegy 5000 nyolcadikos végez idén, és 196 kilencedik osztály indul.
Németország besegít
A német állam 750 ezer euróval járul hozzá a német tannyelvű romániai iskolákban oktató tanárok béréhez – tudatja a Romániai Németek Demokrata Fóruma (FDGR). A személyenként havi 50 és 100 euró közötti támogatást mintegy háromszáz tanítónak és 450 tanárnak a brassói Saxonia Alapítványon keresztül folyósítják; az összeget az oktatók heti óraszáma alapján számolják ki. A támogatás egy kisebb részéből továbbképzéseket szerveznek. A tanerőhiány akuttá vált a német tannyelvű iskolákban, mert a fiatalok jobban fizetett állásokat találnak az üzleti szférában. Ezért nemcsak a német nyelv, hanem a matematika, fizika, kémia német nyelvű tanítását is nehéz biztosítani. Martin Bottesch, a fórum elnöke elmondta: egyre több gyermek iratkozik német nyelvű iskolába, de egyre kevesebb a tanár. A német iskolák tanárhiányára Sorin Cîmpeanu oktatásügyi miniszter is kitért. Romániában 23 ezer diák tanul német nyelven – ezek között kisebbségben vannak a német anyanyelvűek –, és miközben a falvakon és kisvárosokban be kell zárni a német iskolákat, a nagyvárosokban egyre nagyobb az igény ezekre. A 2011-es népszámláláskor 36 ezren vallották németnek magukat Romániában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 22.
Román–magyar vitafórum indul
Vox populi (A nép hangja) címen román-magyar vitafórum indul jövő hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának épületében. A kezdeményezők, Mădălin Guruianu és Cziprián-Kovács Loránd civil párbeszéd kialakulását remélik, olyan fórumot teremtenének, ahol megbeszélhetőek, megvitathatóak közös vagy éppen egymástól elválasztó dolgaink, a dialógus ugyanis a mellettünk élő nemzet jobb megismeréséhez vezethet, és talán szépen, lassan a gyűlölet is csitulhat – fejtették ki.
Szükség van ilyen fórumra, mert jelenleg az erdélyi, a székelyföldi társadalom politikai kommunikációja egyirányú, az óhajokat a politikai szervezetek képviselői fogalmazzák meg, ezek azonban nem mindig esnek egybe mindazzal, amit az itt élők valóban szeretnének. A politikum tulajdonképpen egyfajta tolmács szerepét tölti be, ám ők azt szeretnék látni, létezik-e más vélemény, más akarat is – fejtette ki Cziprián. Az egyetemi oktató hozzátette, a Vox populi nem a politikai döntések hozóinak, sokkal inkább az „elszenvedőinek” kíván lehetőséget nyújtani. Első körben a két közösség véleményformálói közül hívnak előadókat, kísérletnek is tekintik kezdeményezésüket, hogy kialakulhat-e párbeszéd a polgárok és a politikai alakulatok vezetői között. A vitafórum első találkozóját január 26-án, hétfőn 18 órától tartják, Sánta Imre református lelkész és Daniel Şanta osztja meg húszesztendős tapasztalatait a szokásokról, ünnepekről, hagyományokról, szó lesz március 15-ről és december elsejéről, a magyar, illetve a román kultúra napjairól, a Szent György Napokról, az együtt és külön ünneplés problematikájáról. A szervezők elképzelése szerint mindkét előadónak 15–15 perc áll rendelkezésére, majd a közönség szólhat hozzá, tehet fel kérdéseket legfeljebb egy percben, végül ismét az előadók mondhatják el véleményüket az elhangzottakról. A vita két nyelven zajlik, szinkrontolmácsolást pénz hiányában nem tudnak biztosítani, de a fordításról gondoskodnak, mindenki olyan nyelven szól, ahogyan jólesik – mondották, és kiemelték azt is: a belépés ingyenes, bárki részt vehet az eseményen. Az elképzelés szerint minden hónap utolsó hétfőjén tartják majd a Vox populit, a házigazda a továbbiakban is az egyetem lesz. Guruianu azt is leszögezte, bár mindketten a liberális párt színeiben politizálnak, ezt a fórumot civilként kezdeményezték, nincs köze a Nemzeti Liberális Párthoz. A viták azonban nem lesznek politikamentesek, ilyen jellegű témák, hozzászólások is helyet kapnak. Szándékuk szerint bármilyen téma megvitatható, tabuk nincsenek, csak a civilizált vitaformához ragaszkodnak, és a személyeskedést igyekeznek kizárni. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 22.
Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 22.
Grafikai visszatekintés
A III. Székelyföldi Grafikai Biennálé második rendezvényét tartották tegnap este a sespiszentgyörgyi Lábas Házban: az előző két biennálén díjazott alkotásokból nyílt tárlat. A házigazda Damokos Csaba designer köszöntője után Siklódi Zsolt grafikus, a biennálé kurátora nyitotta meg a kiállítást.
Vázolta a székelyföldi grafikai szemle történetét, majd feltette a kérdést: meddig tart a grafika határa? Ugyanis a legtöbb alkotás nyomtatott kép, fotón alapul, s besegített a számítógépes technika. Úgy értékelte, a grafikának vannak még rejtett zugai, a művek ma is fel tudnak vetni problémákat. A szemle képet nyújt arról, mivel foglalkoznak napjainkban a grafikusok – összegzett a kurátor. (sz.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 22.
Január 22., a magyar kultúra napja
Vár állott, most...?
1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban – a kézirat tanúsága szerint – e napon fejezte be a Himnusz megírását.
„Nem tudjuk megfejteni azt a varázslatot, hogy még ma is ennek az olykor félszeg, csöndes, elmélyülő embernek, Kölcsey Ferencnek a mondatai bírnak a legnagyobb visszhanggal szerte a világban, ahol magyarok élnek, és azok lelkében is, akik nem magyarnak születtek. Nem csak akkor, amikor a Himnuszt énekeljük, de akkor bizonyosan” – idézi fel írásában Kölcsey emlékét Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Akkor • ezzel talán meg is volnánk. Még egyszer végigolvasta mind a nyolc versszakot, kicsit töprengett; az utolsó strófa kezdősorában leírt változtatás módosít a keretes szerkezet szigorán, nincs is ezzel baj, de vajon jó irányba módosít? A főhangsúlyos mondat- és sorkezdő pozícióból Isten hátrál egy lépést, és a „Szánd meg” kapja a legnagyobb nyomatékot. „Isten, áldd meg a magyart...”, „Szánd meg Isten a magyart...”, jó, nem veszélytelen az átalakítás, mégis helyes, hiszen így teljes a fohász. Mintha kicsit megnyugodott volna, letette a tollat, arrébb tolta a szálkás betűkkel teleírt papírt, még átfutott az agyán, hogy miként is illeszti majd a kéziratcsomóba ezt az új verset, aztán nem gyötrődött tovább, kinézett az ablakon. Szatmárcseke, csend, magány. 1823. január 22. Valahogy így képzelem, lehetett egészen máshogy is, de ez a kép van előttem.
Mile Lajos Magyarország kolozsvári főkonzulja
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 22.
Egy magyar kilencedik osztályt veszíthetünk létszámhiány miatt
Elkészült Kolozs megye beiskolázási terve a 2015/2016-os tanévre
Valentin Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón számolt be arról, hogy elkészült a 2015/2016-os tanévre vonatkozó beiskolázási terv, amelyet jóváhagyás végett jövő héten küldenek el az oktatási minisztériumba.
A főtanfelügyelőtől megtudtuk: tavalyhoz képest 90%-kal nő a hároméves szakosztályok száma. Ami a magyar nyelvű szakképzést illeti, itt nincs semmi változás: megmarad a három szakosztály a Kolozsvári Református Kollégiumban, egy-egy osztály lesz a Szállításügyi Líceumban és Válaszúton (mezőgazdasági szakosztály). Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes elmondta: létszámhiány miatt elképzelhető, hogy nem indul magyar kilencedik osztály Szamosújváron az Ana Ipătescu-líceumban, ahol eddig is nagyon kevés gyermek volt, és az érettségi eredmények is kívánnivalót hagytak maguk után. A magyar elméleti líceumok osztályai megmaradnak.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 22.
Kettős mérce: regionális szimbólumhasználat Romániában
Közlemény
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. E heti hírlevelünkben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a székely zászló helyzete 2013-hoz képest is sokat romlott, annak ellenére, hogy a probléma szerepelt az Amerikai Egyesült Államok Romániáról készített országjelentésében is.
A román hatóságok kettős mércét alkalmaznak a regionális szimbólumok tekintetében. Bírósági döntések kötelezik a polgármestereket arra, hogy a székely zászlót az intézmények homlokzatáról levegyék, azzal az indoklással, hogy Székelyföld nem adminisztratív egység, és Románia alkotmánya nem ismeri el a régiókat. Ennek ellenére Románia miniszterelnöke büszkén fotózkodott Moldova zászlójával, és Neamț váráról sem vetetik le bírósági döntéssel Moldova regionális zászlóját. Ez arra utal, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz, csak a nemzeti kisebbségek nem használhatnak regionális szimbólumokat az országban.
Arra is kitérünk hírlevelünkben, hogy a helyzet hasonló Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlójával is. Idézzük Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnököt, aki elmondja, véleménye szerint Romániában vannak román és székely megyék, az előbbieknek szabad a helyi szimbólumhasználat, a székely megyékben tilos. A tanácselnök azt is kiemelte, hogy a Brassói Táblabíróság, mely a megyezászlót érvénytelenítette, egy olyan épületben található, mely előtt Brassó megye zászlója is ki van tűzve, és ez szintén a kettős mérce bizonyítéka.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat hírlevele
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. január 22.
Angolul a gyógyturizmusról
Külföldön is népszerűsítik borvizeinket
Lapunkban már többször megírtuk: Romániából egyedül Kovászna megye turisztikai látványosságairól számol be Sophie Benge Healing Sources: Spas and Wellbeing from the Baltic to the Black Sea című könyve, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Gyógyító források: Gyógyfürdők és jólét a Balti-tengertől a Fekete-tengerig. Ez az első jelentős külföldi kiadvány, amely a régió gyógyhatású vizeivel, mofettáival foglalkozik.
A turisztikai szakemberekből, fényképészekből, illetve írókból álló csapat 2013-as gyűjtőmunkája során Háromszéken is több napot töltött, a megye „gyógyforrásai” után kutatva. Az akkori beszámolójukból kiderült, a gyógyturizmus lehet Kovászna megye egyik legerősebb vonzereje. Azzal ellentétben, amire a helybéliek számítottak, a csapat elsősorban a kevésbé kiépített borvízforrásokat, a természetközeli állapotban megmaradt népi feredőket találta érdekesnek. Véleményük szerint az európai látogatók jelentős része éppen azok vadregényes, romantikus jellege miatt vonzódik a kelet-európai célpontokhoz, mely térségek lakói még őrzik a népi gyógyászat évezredes praktikáit is.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta:
– Több éve támogatjuk a népi fürdők újraépítését, mert az Aquasic Közösségek Közti Társulás által működtetett Borvíz útja révén megépült központok mellett kiegészítik a gyógyulási lehetőségek palettáját. Örvendtünk annak, hogy szakemberek is megerősítettek bennünket abban a hitünkben, miszerint ezek a fürdők nem csupán számunkra fontosak, hanem a hagyományos gondolkodást fűzik tovább, és kimondottan örvendünk annak, hogy a bennük rejlő örömöket külföldiekkel is megoszthatjuk. Ez az út nyilván hosszú, viszont egy ilyen rangos kiadvány fontos pontja a folyamatnak.
Albert Zoltán idegenforgalmi menedzser, aki Háromszékre irányította a szerzők figyelmét, így jellemezte a könyvet: ez nem útikalauz, hanem egy úti beszámoló, és ez teszi az egészet személyessé, megbízhatóvá, izgalmassá. A kiadvány megérteti az olvasóval az anyatermészet holisztikus erejét, és rámutat: Háromszéken nemcsak a „kilúgozott” erőforrásokkal találkozik az ember, hanem a gyógyítást belengi a vajákosok misztikuma is.
A könyvet a Prestel kiadóház adta ki angol és orosz nyelven. A kiadó angol nyelvterületen (Egyesült Királyság, Egyesült Államok), Németországban és Oroszországban van jelen, termékei bekerülnek a legnagyobb internetes terjesztőhálózatokba. Szerkesztése jól áttekinthető, fotóanyaga élményszerű, kitérve olyan apróságnak tűnő részletekre, mint a székelypetőfalvi borvízzel öntözött zöldhagyma.
A könyv megvásárlásában a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület nyújt segítséget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. január 22.
„Isten, áldd meg a magyart!”
Amikor Kölcsey Ferenc befejezte, és letisztázta a Himnuszt, tudta, hogy poétaként jó munkát végzett, de azt nem tudhatta, hogy egy nemzet legszentebb fohászát, imáját írta meg, amely lassan kétszáz esztendeje immár újabb és újabb nemzedékek, milliók ajkáról fog az ég felé felszárnyalni, tiszta lélekkel kérni több szerencsét, jobb időket a magyarnak; hogy minden szabadságharca ezzel fog kezdődni, minden gyászünnepe ezzel végződik. Amikor tollát visszahelyezte a kalamárisba, s egyéb dolgai után látott szatmárcsekei remeteségében, úgy érezhette, ő megtette a magáét, amit csak egy költő, egy nemzetéért élő-haló politikus, egy igaz férfiú megtehet: elkészítette nációja poétai számvetését.
Kölcsey azt vette számba, amit előtte már az egész magyar poézis részletekben számba vett, az Ómagyar Mária-siralomtól, Balassin, Bornemisszán és Zrínyi Miklóson át, a többé-kevésbé kortársnak számító Csokonai Vitéz Mihályig és Berzsenyi Dánielig. De Kölcsey összegezte mindazt, amit korábbi poéták, gondolkodók már jeleztek, s az összegzéséből készült leltárt tette a nemzete elé, megkoszorúzva tiszta lelkének az égre irányított fohászával, hátha lenne végre annak foganatja. S nemzete is megszívleli az összegezés tanulságait.
Kölcsey nem tudhatta, hogy a szenvedések java még hátravan, de azt sem remélhette, hogy a magyarság „zivataros évszázadairól” írott Himnusza mindenkoron vigasz, elégtétel, gyógyító orvosság lesz a sebekre. Nem tudhatta, hogy szülőhelye, Sződemeter teljesen elvesz az idegen tengerben, hogy politikai szerepléseinek legfőbb színtere, az egykori megyeszékhely, Nagykároly határvárossá változik, s a magyarság szempontjából már a „határokon túl”.
Kölcsey azt tudta, hogy minden tapasztalások, féltések, didergő reménykedések okán ki kell mondania azt, ami talán minden magyar lelkében ott szunnyadt, arra várva, hogy végre egy igazi kibeszélője legyen: „szánd meg és áldd meg, Isten, a magyart, kit annyi vészek hányának!” És kérte az égiek nemzete felé kinyújtott védőkarját, de nem ingyen, hanem egy nagy, töredelmes megvallás, nemzeti gyónás áraként. Istennel csak ilyen egyezséget és szövetséget köthet az emberfia. Főként, ha magyar, akit – úgy tűnik! – örökös próbákra szemelt ki az Örökkévaló.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. január 22.
„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)2015. január 22.
Utolsó simítások a csíkszeredai Sapientiánál
Nemsokára befejezik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai épületének külső munkálatait. „Nagyon kevés munka maradt hátra az egyetem épületének külsején” – válaszolta érdeklődésünkre Makó Zoltán, a Gazdasági és Humántudományok Kar dékánja.
Befejezték többek között a homlokzat hőszigetelését, az ajtók, ablakok cseréjét, és rendbe tették az épület tetőzetét. Nemrég pedig elkészültek a Temesvári sugárútra néző B szárny szerkezetének kibővítésével, ezáltal szüntetve meg az épület lépcsőzetességét.
„A negyedik emeleten két kollégiumi szobával, az ötödiken három szobával bővült az épület, a hatodikon pedig az űrszínház kapott helyet” – részletezte Makó. A B szárnyban valamennyi kollégiumi szoba készen áll, a héten birtokukba vették a diákok. Ugyancsak elkészültek ebben az épületrészben öt szemináriumterem kialakításával, a következő félévtől itt már el is kezdhetik az oktatást.
A dékántól azt is megtudtuk, hogy a kazánt is felszerelték, a kivitelezőcég munkatársai jelenleg a beüzemelésén dolgoznak. Úgyszintén elkészültek az A és a B szárnyat összekötő épületrész szerkezetének kialakításával is, gyakorlatilag a könyvtár fölött alakítottak ki egy új laborszárnyat, itt egy nagyobb és három kisebb mérnöki labor kap majd helyet, amint végeznek a belső munkálatokkal.
Arról már korábban írtunk, hogy az egyetem Szabadság térre néző A szárnyában első lépésként kilenc szobát újítottak fel. A dékán elmondta, jelenleg a fennmaradó kilenc szoba rendbetételéhez is hozzáfogtak, ugyanakkor ebben az épületrészben az infólaborok kialakításán is munkálkodnak. Makó úgy látja a teljes felújítási munkákat határidőre, azaz március 25-re befejezi a kivitelező, a csíkszeredai Harbau Kft. A felújítást több mint kétmillió euróból valósítják meg.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)2015. január 22.
Inasokat keresnek – Egy magyar osztály kerül veszélybe Kolozs megyében
Jóval több szakiskolai osztály indul a következő tanévben Kolozs megyében, derült ki a Valentin Cuibuș főtanfelügyelő által szerdán ismertetett beiskolázási tervből.
A főtanfelügyelő elmondta: a vállalatok részéről óriási igény van a szakosztályok indítására, 293 cég jelezte, hogy szakemberekre lenne szüksége, ezért a 2015–16-os tanévben 45 szakosztályt terveznek indítani a korábbi 25 helyett.
Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes szerint a magyar nyelvű szakiskolai osztályok száma nem változik.
Mint részletezte, továbbra is három 9. osztály indul a kolozsvári Református Kollégiumban, és egy-egy a megyeszékhely közlekedési szakközépiskolájában és a válaszúti szórványkollégiumban.
A főtanfelügyelő-helyettes arról is beszámolt, hogy jelen állás szerint egyetlen magyar középiskolai osztály indulása van veszélyben az alacsony gyereklétszám miatt. „Ebben az iskolai évben 24 középiskolai osztályunk működik, a beiskolázási terv a 2015–16-os tanévre 23 kilencedikes osztály indulását hagyta jóvá. Kolozs megyében összesen 623 magyar gyerek nyolcadikos” – mutatott rá a létszámgondokra Török Zoltán.
Elmondta, hosszas mérlegelés után úgy döntöttek, a szamosújvári Ana Ipătescu Gimnáziumban működő magyar osztály nem indulhat el jövőre, ugyanis itt a legkisebb a létszám, és a tanulmányi eredmények is elmaradtak az átlagtól. „Nem könnyű egy ilyen döntést meghozni, de 9. és 10. osztályban is húsz alatt van a diákok létszáma, és sajnos az érettségi eredményeket nem lehet összehasonlítani a kolozsvári iskolák eredményeivel” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
Mint részletezte, Szamosújváron és környékén ugyan 69 gyerek van, de a korábbi évek tapasztalatai azt mutatják: mintegy 15 gyereket Kolozsvárra íratnak be a szülők. Szamosújváron a Petru Maior-iskolában indul magyar nyelvű osztály.
Török Zoltán elmondta: a minisztérium ugyan jóváhagyja a beiskolázási tervet, de ez nem jelenti azt, hogy amennyiben a szórványmegyékből érkező gyerekekkel meglesz a kellő létszám, nem lehet elindítani a hiányzó osztályt. „Küzdeni fogunk érte” – szögezte le Török Zoltán.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)2015. január 22.
A békességre törekvő ember
Meghalt Kötő József. Hamar ment el, majdhogynem észrevétlenül: gyors lefolyású betegségének adventi híre megülte a Születés ünnepét.
A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.
Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.
Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az.
Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem.
Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el.
Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.
Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.
Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.
Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.
Visky András
Krónika (Kolozsvár)2015. január 22.
Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. január 22.
A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro2015. január 22.
Megtűrten, magyarul Erdélyben
Tizennégy éve van érvényben az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogait szabályozó 215-ös számú helyhatósági törvény, de Székelyföldön kívüli településeken felszínesen vagy egyáltalán nem alkalmazzák. Az okokról nyelvi diszkrimináció ellen harcoló szakemberrel és kisebbségkutatóval beszélgettünk.
Összességében 324 erdélyi településen szavatolja az anyanyelv használatát a 2001-ben elfogadott, majd a 2013-ban módosított 215-ös számú helyi közigazgatási törvény. Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek vállalásai 2008. május elsején léptek érvénybe. Jogszabályokban tehát nincs hiány. Ha betartatnánk, és mi magunk is betartanánk a törvény előírásait, a magyarok lakta erdélyi települések zömében szabadon használhatnánk anyanyelvünket nemcsak iskoláinkban, hanem a polgármesteri hivatalokban és valamennyi helyi közintézményben. A törvényi szabályozás által biztosított széleskörű anyanyelvhasználat kívánatos állapotától azonban nemcsak a vegyes lakosságú megyékben és településeken, hanem még Székelyföldön is távol állnak. A központilag alárendelt különböző hivatalok és a többségi román önkormányzatok packázásain túl ez az állapot az erdélyi magyarság alulinformáltságával, a magyar politikai elit nemtörődömségével és közömbösségével, illetve az emberek kishitűségével magyarázható.
Büntetés nélkül nem megy
A törvény által védett anyanyelvhasználat akadályoztatásának legfontosabb fokmérője az Országos Diszkriminációellenes Tanács. A székelyföldi nyelvháború nyitányaként Hargita megyei, illetve háromszéki román szervezetek jelentettek fel megyei közgyűléseket és polgármesteri hivatalokat arra hivatkozva, hogy honlapjaikon nem szerepel minden román nyelven. Ez ébresztette rá az erdélyi magyar szervezeteket és magánszemélyeket a tiltakozás lehetőségére. A román médiában felkapott történetek a székelyföldi románok állítólagos diszkriminációjáról támpontot adtak a magyarok számára, hogy ők is jelentkezzenek a diszkriminációellenes tanácsnál a valóságban is megélt hátrányos helyzetük miatt. Az elmúlt években rengeteg beadvány érkezett magánemberek és civil szervezetek részéről – erősíti meg Asztalos Ferenc Csaba, a tanács elnöke is. „A hozzánk érkező panaszlevelek, és az általunk kivizsgált esetek nagy száma egyértelművé tette, hogy azokon a településeken, ahol nincs magyar polgármester, illetve a helyi közgyűlésben magyar többség, nem alkalmazzák a nyelvi jogokat szavatoló jogszabályt. Ez még azokra a Székelyföldön kívüli településekre is érvényes, ahol van ugyan magyar polgármester vagy alpolgármester, de a település szórványként él a többségi román települések között” – magyarázza az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke.
Eddig 64 erdélyi vegyes lakosságú településen indítottak eljárást, és hoztak valamilyen elmarasztaló határozatot. Első lépésként figyelmeztetik és megrovásban részesítik a vétkesnek talált helyi intézményt, illetve három hónapos határidőt adnak az észlelt szabálytalanságok kiküszöbölésére. Ha a megszabott határidőn túl sem változik a helyzet, pénzbírság következik. A büntetés ellen fellebbező helyhatóságot végül bírósági végzéssel kötelezik a nyelvhasználati jogok betartására. Az eljárás nem könnyű folyamat, a tanács azonban nem hátrál meg. Az eddigi eredmények biztatók, mert a megbüntetett polgármesteri hivatalok rendszerint beadják derekukat, másoknak pedig ez intő példa – magyarázza Asztalos Ferenc.
Kecskére a káposztát?
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai ratifikációja után ismét a kormány és a parlament elé került a 215-ös számú helyhatósági törvény. A jogszabály alkalmazásának felemás tapasztalatait 2013-ban a kabinet új rendelettel próbálta korrigálni, megnevezte a törvény alkalmazásért felelős helyi szerveket: megyei közgyűlés, prefektúra, polgármesteri hivatal. Asztalos Ferenc szerint az a legnagyobb gond, hogy vegyes lakosságú megyékben és településeken eddig is ezek a helyhatósági vagy kormányszervek nem alkalmazták a törvénynek a nyelvi jogokat előíró passzusait. Nem marad más hátra, mint résen lenni, és jelenteni a diszkriminációellenes tanácsnál a visszaéléseket, de a tanács időnként hivatalból is lép.
Persze nem minden esetben nyer, ezt jól szemlélteti annak a két román személynek az esete is, akik azért pereskedtek, mert nem tartották törvényesnek, hogy a magyarok lakta településen a polgármesteri hivatalba történő versenyvizsgán feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete is. A szilágyperecsenyi polgármesteri hivatal jegyzői székére pályázó Florian Mocanu például a legfelsőbb bíróságon nyert a tanáccsal szemben. A bíróság úgy ítélte meg, hogy egy helyi önkormányzat csak abban az esetben kérheti számon versenyvizsgatételként a magyar nyelv ismeretét, ha a jelentkezőt kommunikációs osztályra alkalmazzák. Asztalos ezt bírósági visszaélésnek tekinti, hiszen egyértelmű, hogy falusi önkormányzat nem tarthat fenn kommunikációs osztályt: a falu jegyzője igenis az a személy, aki a helyi polgárokkal tartja a kapcsolatot, következésképpen ismernie kellene a nyelvüket is.
A kutató szemével
A helyhatósági törvény eddigi be nem tartásának története nem újkeletű. A Kisebbségkutató Intézet 2007-ben azzal próbált segíteni a polgármesteri hivatalokon, hogy honlapjára minden olyan űrlap magyar nyelvű változatát feltöltötte, amelyek szabadon felhasználhatók a helyi hivatalokban. A törvény alkalmazásáról azonban átfogó kutatás eddig nem született.
Úttörő vállalkozásnak számít hát a Bálványos Intézet és a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport tagjainak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) égisze alatt elkészített kutatása Románia és a nyelvi jogok a közigazgatásban – Helyzetfelmérés címmel. A BBTE Politikatudományi Tanszékének és a Sapientia EMTE Európai Tanulmányok és Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének oktatói – politológusok, szociológusok és jogászok – a kutatás keretében arra keresik a választ, hogy Románia milyen formában és mértékben biztosítja a magyarul beszélők nyelvi jogait. A kutatás arra is kitér, hogy az országnak milyen mértékben sikerült végrehajtania az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2012 júniusában a Nyelvi Charta romániai alkalmazása kapcsán megfogalmazott ajánlásait.
A 324 érintett erdélyi polgármesteri hivatal és hat megyei közgyűlés címére levélben, majd elektronikus postán, magyar nyelven, de kérésre románul is kiküldött, öt kérdést tartalmazó hivatalos levél arra keresi a választ, hogy a helyi önkormányzat magyarul is nyilvánosságra hozza-e határozatait és a gyűlés napirendjét? Milyen nyelven zajlanak a tanácsülések? Hány helyi intézményhez lehet írásban és szóban magyar nyelven fordulni? Hány magyarul tudó személy dolgozik az ügyfélfogadáson, ezek hány százaléka magyar?
Nincs pénz fordítóra
A kutatás valamennyi olyan erdélyi polgármesteri hivatalt górcső alá vett, ahol 20 százalék fölötti a magyarság részaránya. Mivel az adatok feldolgozása még zajlik, a kutatásvezető, Toró Tibor egyetemi oktató csupán néhány tapasztalatot tudott megosztani lapunkkal. A levelekre a megszólítottak mintegy 40 százaléka, azaz 131 polgármesteri hivatal válaszolt. A kutató szerint sok polgármesteri hivatalban nincsenek tisztában azzal, hogy egyszerű állampolgársági kérésre is kötelesek válaszolni, hivatalos felkérésre pedig annál inkább. A legtöbb válasz Székelyföldről érkezett, a legkevesebb olyan vegyes lakosságú megyékből, ahol sejthetően a legtöbb gond van a nyelvi jogok biztosítása terén.
Első látásra szembeötlő, hogy a tömbmagyar székelyföldi települések kivételével nem elterjedt a magyar nyelv használata a helyi közgyűlésekben. A törvény kimondja, hogy ha egy helyi tanácsnak legalább egyötöde egy kisebbséghez tartozik, ott a tanácsüléseken szabadon használható a kisebbség nyelve, azaz mindent fordítani kell: nemcsak a felszólalásokat, hanem a határozatok és jegyzőkönyvek szövegét is. Ezzel szemben ritkán alkalmaznak román–magyar tolmácsot, eddigi ismereteik szerint csak Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Ha erre helyi igény mutatkozik, a legtöbb vegyes településen a közgyűlés valamelyik tagja vagy a polgármester, alpolgármester fordít. Rendszerint azonban az „úgyis mindenki tud románul” szlogen érvényesül.
Ismeretlen fogalom a magyar kérvény
Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat, hogy Erdélyben alig találkozni olyan polgármesteri hivatallal, ahol magyar nyelvű űrlapok is az állampolgár rendelkezésére állnak. Toró Tibor szerint a román nyelvű ügyintézés hagyományait még a kommunizmusból örökölte az erdélyi magyarság, és sokan negyed század elteltével sem tudnak megválni a berögződéstől, hogyha nem románul kérvényeznek valamit, sokkal lassabb és nehezebb az ügyintézés. A magyar nyelv térvesztésének tüneteiből is jól látható tehát, hogy az embereket nem bátorítják anyanyelvük hivatalos használatára. Sok polgármesteri hivatalban elkönyvelik, hogy mindenki tud románul, és ebbe a helyi magyar lakosság is belenyugszik. Toró szerint az erdélyi magyar politikum, elsősorban az RMDSZ felelőssége, hogy polgármestereit és alpolgármestereit rávegye a nyelvi törvények alkalmazására. Toró különösen rossz hatásúnak tartja, hogy a Székelyföldön – amelynek elsődleges példát kellene mutatnia – gyakran felületesen kezelik a nyelvi jogok alkalmazását. Innen kezdve a szórványtelepüléseken élőknek sokkal nehezebb a helyzetük.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. január 22.
Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. január 22.
A Magyar Kultúra Napját ünnepelték Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán
Ünnepi műsorral és díjátadóval ünnepeltek csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A verses-zenés összeállítás és kiállításmegnyitó mellett az esemény fénypontja a Pro Cultura Hungarica-díj átadása volt.
„Amit örökbe kaptunk, csak annyiban ér valamit, ha kihívásokkal teli világunkban is maradandóvá, nemzeti közösségünk felemelkedését elősegítő hajtóerővé tudjuk tenni. A kultúra nem valamilyen képzeletbeli vitrin mögött megbámulandó örökség, sokkal inkább aktivitás, a jelenben végzett tevékenység, állandó tanulás, befogadás és újrateremtés, amelyért sokszor meg kell dolgozni, sőt néha meg kell érte szenvedni, áldozatot kell hozni. A kultúra nemcsak az eddigi értékek csodálata, tisztelet, hanem a mindannyiunkban ott levő késztetés, hogy a dolgokat felemeljük. Csakis annyiban lehet valóságos jelentése, amennyiben részt kérünk belőle és hozzájárulunk ki-ki a maga képessége és tudása szerint” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
A csíkszeredai Lazarus-házban tartott ünnepségen Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő vehette át a Pro Cultura Hungarica kitüntetést. Az elismerést a térség épített és szellemi értékeinek megőrzéséért adományozta számára Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Zsigmond Barna Pál Soós Zoltánt a kultúra igazi felelősének nevezte. Rámutatott, hogy az elismerésben részesülő múzeumigazgató olyan ember, aki a magyar értékek őrzése mellett a román kultúra értékeit is vigyázza, és folyamatosan azt keresi, ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt.
A laudációt Szarka Gábor konzul olvasta fel. Soós Zoltán 2002-től alkalmazottja a Maros Megyei Múzeumnak, annak igazgatójaként az intézmény fellendítője – hangzott el. „Rövid idő alatt nemcsak szakmailag tűnt ki, hanem Marosvásárhely román és magyar kulturális életének megpezsdítéséhez is jelentősen hozzájárult. Munkásságával a város, a Maros megyei magyarság, a Székelyföld olyan jól felkészült, következetes és elkötelezett személyiségévé vált, aki bátran kiáll a magyar ügyek mellett. Ezért is joggal élvezi közössége bizalmát. Kiemelt figyelmet fordít Marosvásárhely épített és szellemi értékeinek megőrzésére.”
Soós Zoltán úgy véli, hogy nagy felelősséggel jár ebben a kitüntetésben részesülni, és még nagyobb hittel kell továbbvinni a munkát. „Az ember egy idő után észreveszi, hogy amit csinál, azt figyelemmel is követik, és ebből kifolyólag is nagy felelősség. Az elején a múzeumi tevékenység kevésbé eredményezett konfliktusokat politikai vagy kulturális téren, aztán a Forgatagban megismertem, hogy tényleg milyen a magyar kultúráért harcolni egy olyan városvezetéssel, amely nem értette, hogy ennek mi a lényege, és ellenrendezvénnyel próbáltak megfékezni. Végül is sikerre jutottunk éppen azért, mert az elhivatottság és a munka meghozta eredményét. És sikerült elérni Marosvásárhelyen, hogy senki ne kérdőjelezze meg, hogy van a magyar kultúrának helye és ennek többnapos rendezvényt is tartson. Akkor van esélyünk, ha össze tudunk fogni. Nagyon hálás vagyok ezért a kitüntetésért, és hajrá, magyarok, menjünk tovább előre ezért a kultúráért, és ki ahogy tudja, szolgálja nemzetét!” – köszönte meg a kitüntetést Soós.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2015. január 22.
A háború különböző arcai a Csíki Székely Múzeumban
Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével címmel nyílt kiállítás csütörtök délután a Csíki Székely Múzeumban.
Id. Kováts István Marosújváron született, onnan Gyergyószentmiklósra került fényképésznek, később Székelyudvarhelyen Ferenczy Lukáccsal közösen, majd önállóan működtetett fényképészetet – mesélte ifj. Kováts Árpád, a dédunokája. Az ezerkilencszázas évek elején építette meg id. Kováts István az úgynevezett napfényműtermet – a terem egyik oldala és a teteje is üvegből van – a kor elvárásainak megfelelően. Ez a napfényműterem ma is működik, talán az egyedüliként Európában. Az ide betérő készíttethet a régi géppel, a régi technikával, régi hátterekkel fekete-fehér képet, amelyet kézi kidolgozással készítenek el. A fényképezés mestersége öröklődik apáról fiúra, mindig van a családban, aki továbbvigye. Ifj. Kováts Árpád elmondta, a család több mint nyolcvanezer negatívot őriz. Ezeket már a kezdetektől archiválták: mindig leírták, hogy hol fényképezték, mit ábrázol és mikor készült. Nemcsak műtermi fotók találhatók a gyűjteményben, hanem kijárnak, megörökítik a fontosabb történéseket a városban, vidéken különböző népszokásokat, népi életképeket fényképeznek.
Id. Kováts István a 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként és fényképészeként vett részt a háborúban. Végigjárta a romániai, galíciai és észak-olaszországi frontvonalakat, a most nyílt kiállításon ötven fénykép látható a közel négyszáz felvételből. Ezeken megjelennek a bakák mindennapjai, a szórakozás, a táborhely, a lövészárok, a temetés, a romok és a gépi roncsok.
A tárlaton tizenkét sztereófotót is meg lehet tekinteni. „Már az ezernyolcszázas évek végén létezett a háromdimenziós technika, és nemcsak id. Kováts Istvánnál, hanem a kor más fényképészeinél is fellelhető pár ilyen sztereófelvétel. Ezeket a sztereókat elkészítettük modern változatban is, a vörös és kék szemüvegekkel meg is lehet őket tekinteni. Sikerült beszerezni egy ezerkilencszázból való sztereoszkópot, ezt is kipróbálhatják a kiállításra ellátogatók.”
Csíkszereda Székelyudvarhely után második állomása a vándorkiállításnak, a Csíki Székely Múzeumban február 15-ig látogatható. Ezután Csepelen, majd Komáromban tekinthető meg a tárlat.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2015. január 22.
Juncker helyettese: oda kell figyelni a kisebbségekre.
Oda kell figyelnünk a kisebbségekre, hiszen ahogyan kezeljük őket, az azt mutatja rólunk, hogy mennyire tartjuk egymást tiszteletben a társadalmunkon belül – vélekedett Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke, aki szerdán részt vett az Európai Parlament Állampolgári jogok, bel-, és igazságügyi bizottság (LIBE) ülésén.
A minőségi jogalkotás, intézményközi kapcsolatok, jogállamiság és Alapjogi Charta témaköreiért felelős EU-biztos Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kérdésére reagálva fogalmazta meg álláspontját az őshonos nemzeti kisebbségeket illetően.
Az erdélyi politikus kérdésfelvetésében hangsúlyozta, hogy az elmúlt öt éves ciklusban az Európai Bizottság nem kezelte az elvárásoknak megfelelően az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét. - Annak ellenére, hogy az Európai Unióról szóló Szerződés és az Alapjogi Charta olyan lépéseket szorgalmaznak, amelyek egyenlő esélyeket teremtenek a többség és kisebbség számára, mégis számos tagállamban az őshonos kisebbségek másodrendű állampolgároknak érzik magukat. Számos akadályba ütköznek az igazságszolgáltatás, az egészségügy vagy az oktatás területén, továbbá olyan alapjogaik sérülnek, mint a magántulajdonhoz való jog – mutatott rá a képviselő.
Sógor Csaba Frans Timmermanstól azt kérdezte: mit gondol, szükséges lenne-e a tagállamokon számon kérni utólag is – ne csupán a csatlakozáskor – a koppenhágai kritériumokat? Az RMDSZ-es politikus szerint egy ilyen ellenőrzési mechanizmus biztosítaná, hogy az EU-ban élő őshonos nemzeti kisebbségek által képviselt sokféleséget tiszteletben tartsák a tagállamok, ahogyan azt az Európai Unióról szóló Szerződés is kéri.
Az EU-biztos válaszában elmondta: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezeten belül (EBESZ) foglalkozott a kisebbségek kérdésével és úgy véli, ezekre a csoportokra – különösen a romákra és szintikre – az EU-nak is oda kell figyelnie. Timmermans hangsúlyozta: ami a jogállamiságot illeti, minden jelenleg rendelkezésre álló eszközt meg fog ragadni annak érdekében, hogy párbeszédet kezdeményezzenek vagy akár eljárást indítsanak konkrét kérdésekben azokkal a tagállamokkal szemben, ahol erre szükség mutatkozik.
maszol.ro