udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
570
találat
lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-420 | 421-450 ... 541-570
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2015. január 24.
A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)
Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 24.
Nem távolítják el a Székelyföld-molinót
Az RMDSZ háromszéki szervezete nem tesz eleget Sebastian Cucu prefektus kérésének, és nem távolítja el a sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatallal szemközt kihelyezett Székelyföld-molinót – közölte pénteken Tamás Sándor, az RMDSZ- szervezet elnöke.
A Kovászna megyei önkormányzat elnöki tisztségét is betöltő politikus elmondta, hogy az RMDSZ fél évre bérbe vette a területet, amelyen a 12 négyzetméteres, székely zászlóra emlékeztető SIC – Terra Siculorum (Székelyföld latinul) feliratú, fémkeretbe foglalt hirdetővászon áll.
"A saját identitásunkat fejezi ki, nem sért senkit, arra területet béreltünk, és ott hagyjuk, egyelőre fél évig" – jelentette ki a politikus.
A prefektus arra hivatkozva kérte csütörtökön az általa provokatívnak vélt molinó eltávolítását, hogy a helyi románság szombaton a közelben kívánja megünnepelni Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóját. A kormány megbízottja a rendezvényt szervező civil szervezeteket idézte, amely szerint "az etnikai alapú területi autonómiát hirdető molinó szélsőséges, provokatív üzenetet hordoz, és sérti a románok nemzeti méltósághoz való jogát".
Tamás Sándor elmondta, hogy nagy tisztelője Alexandru Ioan Cuzának, a román fejedelemségek egyesítőjének, de Székelyföld már akkor is létezett, amikor Románia 156 évvel ezelőtt megalakult. A politikus nem tartotta kizártnak, hogy a szombati felvonuláson megrongálják a molinót, hiszen – mint fogalmazott – "a szervezők között ismert provokátorok is vannak, akiktől semmi jóra nem lehet számítani".
Az RMDSZ először 2012 novemberében tette ki közszemlére a molinót. Akkor Codrin Munteanu prefektusnak a székely szimbólumokat támadó intézkedései ellen kívánt tiltakozni vele. 2013 márciusában azonban eltávolította, miután Victor Ponta miniszterelnök új prefektust nevezett ki Kovászna megyébe. Az utánfutót, amelyre a molinó vázszerkezetét szerelték, tavaly decemberben vontatta be ismét a prefektusi hivatallal szemközti területre, az ellen tiltakozva, hogy – az azóta leváltott – Marius Popica prefektus a magyar himnusz énekléséért rótt ki bírságot.
Tamás Sándor kijelentette: "a molinó mostani kihelyezésével a himnuszénekléshez való jogot" állították vissza. "Nem a prefektusokat kell lecserélni, hanem a problémákat kell megoldani. Azt például, hogy ne büntessék ebben az országban a himnuszéneklést, hogy ki lehessen tűzni a helyi, a megyei zászlót vagy akár a székely zászlót" – jelentette ki Tamás Sándor.
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 24.
Kettős mérce: regionális szimbólumhasználat Romániában
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezete heti rendszerességgel angol nyelvű hírlevelet indított annak érdekében, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi, erdélyi magyarság által elszenvedett diszkriminációra és különböző jogtiprásokra. A hírlevél célja az, hogy rendszeresen tudósítsuk a romániai és magyarországi nagykövetségek munkatársait, a különféle emberjogi szervezeteket, valamint külföldi politikai pártok képviselőit azokról a visszaélésekről és jogtiprásokról, melyeket az erdélyi magyarsággal szemben követnek el.
E heti hírlevelünkben arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a székely zászló helyzete 2013-hoz képest is sokat romlott, annak ellenére, hogy a probléma szerepelt az Amerikai Egyesült Államok Romániáról készített országjelentésében is, hogy a román hatóságok kettős mércét alkalmaznak a regionális szimbólumok tekintetében. Bírósági döntések kötelezik a polgármestereket arra, hogy a székely zászlót az intézmények homlokzatáról levegyék, azzal az indoklással, hogy Székelyföld nem adminisztratív egység, és Románia alkotmánya nem ismeri el a régiókat. Ennek ellenére Románia miniszterelnöke büszkén fotózkodott Moldova zászlójával, és Neamt váráról sem vetetik le bírósági döntéssel Moldova regionális zászlaját. Ez arra utal, hogy a román állam kettős mércét alkalmaz, csak a nemzeti kisebbségek nem használhatnak regionális szimbólumokat az országban. Arra is kitérünk hírlevelünkben, hogy a helyzet hasonló Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlajával is. Idézzük Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnököt, aki elmondja, véleménye szerint Romániában vannak román és székely megyék, az előbbieknek szabad a helyi szimbólumhasználat, a székely megyékben tilos. A tanácselnök azt is kiemelte, hogy a Brassói Táblabíróság, mely a megyezászlót érvénytelenítette, egy olyan épületben található, amelyre Brassó megye zászlója is ki van tűzve, és ez is a kettős mérce bizonyítéka.
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 24.
Haller József – 80
Nem elírás, nyolcvanadik születésnapját ünnepli ma a népszerű marosvásárhelyi festő, grafikus. 1935. január 24-én Szatmárnémetiben jött a világra, több mint öt és fél évtizede él, dolgozik a Bolyaiak városában. A munkát szó szerint kell értenünk, hiszen alkotókedve nem csitul, folyamatosan újabb meg újabb alkotásokkal gyarapítja amúgy is gazdag, értékes életművét. Ezért is tűnhet a koránál jóval fiatalabbnak. Aktivitása is az utána következő nemzedékek soraiba illeszthetné, kevés olyan ifjabb művészt ismerhetünk, aki annyira következetesen és hasonló gyakorisággal állna a közönség elé, készülne a megmérettetésekre, mint Haller József. Pedig nyugodtan lazíthatna, visszavehetne a lendületből, ő már rég bizonyította, hogy a vásárhelyi képzőművészeti életet a múlt század második felében fellendítő nagy generáció egyik meghatározó alakja, vezéregyénisége, akire mindenkor érdemes figyelni. A belső tűz, a világ dolgaiból fakadó mondandó azonban nem hagyja nyugodni, ennek pedig örülnünk kell, mert mindegyre lenyűgöző festményeket, grafikákat szül. Igaz, ilyenkor télen az alkotó ritkábban jár be a műtermébe, nyugdíjasként anyagilag nem lehet bírni a fűtés terhét, de tekinthetjük ezt a periódust a feltöltődés, a megújuló nekirugaszkodás időszakának, amely után még több energiával, felfrissült kedvvel állhat a festőállvány elé. Egy aránylag friss szemműtétet követően most ismét jó erőben tervezheti meg, készítheti elő azt a nagyszabású jubileumi kiállítást, amelyet tavaszra halasztott, hogy minél átfogóbban tükrözhesse majd a Bernády Ház galériáiban sokoldalú, emberséggel telt művészete legjellemzőbb vonásait. További jó munkát, szép képeket kívánunk neki! Isten éltesse sokáig!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 24.
Aki a könyveknek szolgált
Egy szép kötetet emeltem le a polcról. Tíz éve jelent meg, hamar ritkasággá vált. 300 számozott példányban adták ki, nem került könyvárusi forgalomba. A csíkszeredai Alutus Könyvkiadó és a könyves szakma kiválóságai, írók, szerkesztők, jeles barátok, ismerősök köszöntötték vele az akkor 60 éves Tőzsér Józsefet. Innen az alcím is: A Tőzsér-postától a Pallas- Akadémiáig. A névadó, a könyv címzettje, főszereplője sajnos már nincs köztünk, 2013. október 7-én elhunyt. A születésnapjára, január 19-ére emlékeztető soraim címében múlt időt kellett illesztenem az igéhez. Bár azt hiszem, úgy is maradhatna, ahogy az életművét felmutató, különleges születésnapi kiadványon áll: jelen időben. Mert Tőzsér Jóska ma is a könyveknek szolgál. Azáltal, amit szűkre szabott életében példás elhivatottsággal, fáradhatatlanul a könyvek érdekében tett, a Gutenberg-galaxisban épített, azok révén, akik hagyatékát tovább viszik, nemes munkáját folytatják és mindazok által, akiket valamilyen módon ő győzött meg arról, hogy olvasni szép, olvasni jó, felemelő.
A kötetben sok nagyszerű gondolat, igevárat erősítő eszmefuttatás olvasható, számosan méltatják a Pallas-Akadémia és létrehozója, kiteljesítője érdemeit. Egyetlen köszöntőből idézek most, a könyvek szolgálatában ugyancsak úttörő, nagyra becsült barát és kolléga, Domokos Géza leveléből. Őt már nyolc éve elszólították az égi magasságok.
"…Találj továbbra is elégtételt, sok örömet a könyvek világában. S itt vallomást teszek: Knerr Imre, a nagynevű gyomai nyomdász és könyvkiadó család legendás alakja, a huszadik századi magyar könyvművészet megreformálója, a nemzeti jellegű könyvgrafika megteremtője – akit »nemzetidegenként« elpusztított a fajgyűlölet – tizenhárom éves korában papírra vetett nyomdaipari programjában, majd tovább, egy életen át, szakmai vezérelvét egyetlen szóban foglalta össze, amelyet sajnos, elsilányított, kiürített, közhellyé laposított a gyakori és oktalan használat: komolyság.
Örvendek, Barátom, jólesik most elmondanom, hogy idestova negyven éve, amióta előbb könyvterjesztői, majd könyvkiadó munkádat figyelemmel kísérhetem, ebben a valamikor súlyos és mély értelmű szóban, jellemvonásban látom sikereid zálogát… Nincs tudomásom céhbeliről, aki nagyobb komolysággal tekintene szerzőre, kiadói lektorra, grafikusra, nyomdászra, könyvárusra, nagy- és kispénzű mecénásra és végezetül, ám nem utolsósorban az olvasóközönségre."
Meggyőződésem, hogy még sok olyan tulajdonsággal, emberi kedvességgel rendelkezett, amiért érdemes megőriznünk emlékezetünkben.
(mk)
Tőzsér József /Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19.- Csíkszereda, 2013. okt. 7./
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 24.
Akiben hitt az Isten
(Az író posztumusz könyvéről)
"Sigmond egészen egyedi tragikus, végletes iróniája, humora egyszerre enyhíti és fokozza világ, az ember gyógyítható, vagy gyógyíthatatlan? – dilemmáját. Egyúttal minden egyes személy látszólag magától értetődően elhárítható, de lényegében kinek-kinek letagadhatatlan felelősségét. Annak az embernek is van lelkiismerete, aki élete során önmaga elől is elhallgattatta. Elnémíthatja, megnyomoríthatja, de nem semmisítheti meg – írta róla elemzésében Széles Klára. (Helikon, 2010/6.)
Hetvenötödik születésnapjára készült köszöntő tanulmányában így méltatja ugyanő: "S. I. nehézéletű író. Olyanféle ’rögös út’ áll mögötte, amelyen több a rög, mint az út. Pártában maradt leányzó, aki virágkorában, de még virága hullását elérve is hiába várja epedve a kérőket. Ritkán vet rá szemet egy-egy érdeklődő. S csak amikor már nagyszülő-korába ér – férfiként: lassan az őszülő halánték idejét is elhagyja –, akkor, szinte váratlanul kopogtatnak egyre nagyobb számban hódolói, olvasói, akik egyre nagyobbra becsülik." (Irodalmi Jelen, 2011. július 29.)
"Új műfajt hozott létre a Molekulákkal, a prózaverset, a verspróza, a borgesi mozaikpróza környékén, de egészen és sajátosan újat, mert... No, erről egy monográfiafejezetet kellene írni, most csak egy vázlatos gondolatot pendítek meg – állapítja meg róla Ács Margit. – Egy sejtést. Óriási léptékkülönbségeket vegyít ezekben a molekulákban. A turista- és katonai térképek aprólékos részletezését a világatlasz, sőt, a csillagtérképek hatalmas arányaival. E molekulányi nagyságban lélegzetelállítóak az átlépések az egyik léptékből a másikba. És a vers úgy jön ide, hogy a szöveg hangzása gyönyörű."
"...az elmúlt 43 esztendőben a világ nagyon megváltozott, többször kifordult a sarkából, nos, én is ebben a sokat változó világban éltem, élek, ez nyilvánvalóan érzékelhető írásaimon is. Más a világlátásom, gondolatmenetem, sőt a stílusom is – vallotta az író. – Kafkát ma már a realista írók közé kellene sorolni, az ő műveinek történéseihez viszonyítva a világ sokszorosan megdöbbentőbb történései között éltünk, élünk, ezeket már semmiféle abszurd fogantatású írással sem lehet felülmúlni."
Egyazon szó négyszer is szerepel az idézetben: éltem, élek, éltünk, élünk. Mára a múlt idejű alakok maradtak érvényben. Sigmond István (Torda, 1936. július 31 – Kolozsvár, 2014. január 18.) immár egy éve nincs közöttünk.
"Erdélyben a hatvanas-hetvenes években egész – és irodalomtörténeti súlyában, eredményeiben máig nem eléggé felmért, noha egyetemes, összmagyar és világirodalmi kontextusba helyezve is jelentékeny – vonulata, alkotástípusa bontakozott ki a vérbeli groteszk-abszurd prózafajtának. Sigmond István ennek a többek között Mándytól, Mészölytől, Hajnóczytól is ösztönzéseket nyerő áramlatnak emelkedett az egyik bizonyosan legeredetibb, legizgalmasabb élvonalbeli reprezentánsává – egyben kiváló mesterévé" – méltatta az immár lezárt életművet búcsúzójában Bertha Zoltán. (Irodalmi Jelen, 2014. január 29.)
Posztumusz novelláit tartalmazó könyve: Sigmond István huszadik kötete*. A család szíves közreműködésével adhatjuk közre a hátsó fedőlapra készült méltatást, amely végül valamilyen okból mégsem került oda. A szerzője: Ács Margit.
"Az író posztumusz könyve. Káron ladikjában érzed magad. Élet és halál között siklasz, sohasem látva egészen tisztán a partokat. A rég holt író is élőként szól ilyenkor hozzád, Sigmond István pedig különösen, hiszen még csak alig pár hónapja írta itt olvasható elbeszéléseit, karcolatait, ő maga rendezte kötetbe, ő adta a könyv címét, kész kéziratot hagyott hátra. Óhatatlanul úgy olvasod, mint végrendeletet. Most a halál partjáról rúgja vissza magát az életbe a romolhatatlan alkotó szellem, ahogy utolsó éveiben az élet partjáról tépte-szaggatta el nap mint nap a betegség. De ő visszavette az Alvilágtól az erőt, az időt, és írt, írt; szavakba, molekuláknak nevezett versprózákba és abszurd novellákba zárta a belőle szökő életet. Annyi létezést, annyi imaginárius létet teremtett az ez idő alatt született három kötetében, amennyinek megéléséhez matuzsálemi kort kellett volna elérnie. Előre élt meg éveket, fogyatkozó testtel haldokolva.
Eleven jelenlétét szövegeinek perzselő, provokatív őszintesége is sugalmazza. Egész életműve zavarba ejtő nyíltsággal szembesített az emberi lény végletes gyengesége, törékenysége és egyszersmind bestiális gonoszsága kettős tragédiájával. Víziói bátorságot követeltek olvasójától is. S a mértéktelen szenvedésmennyiség láttán, a szenvedés médiumaként megtagadta az isteni teremtés elfogadását. Nagy küzdelem volt ez, az emberben lévő Jóért való gyötrelmes zarándokút – van-e ennél méltóbb írói program? Isten is gyónni szeretne valakinek címet adta 2012-ben megjelent kötetének, a 2013-as köteté: Egy ateista tanácsai: higgyetek Istenben. De a megbékélésig nem juthatott el. Káosz – áll a vészjósló cím ennek az utolsó gyűjteménynek a címlapján. Mintha az elbeszéléseiben gyakran megidézett varjak kárognának fel újra e szóban. "Valóságos a kép, vízió, képzelet, álom? Nem tudom. Álomnak is elviselhetetlen, de miért vannak ilyen álmaim?" – teszi fel ő maga is megrettenten a kérdést. De van egy mondata, amely neki enyhülést hozhatott, olvasójának feloldozást ad: "Én nem vagyok ilyen istenhívő, én azok közé tartozom, akikben Isten hisz. S ennél nagyobb kitüntetés nincs a világon".
*Sigmond István: Káosz. Novellák. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2014
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)2015. január 24.
Bizonytalan jövőt takar a főtéri Hintz-ház „sminkje”
Tizenöt éve szinte folyamatos pereskedésre kényszerülnek az örökösök
A kolozsvári belváros egyik patinás műemléképülete a Gyógyszerészeti Múzeumnak is otthont adó Maucksch-Hintz-ház, amelynek külső és belső homlokzatát nemrég tatarozták az örökösök.
A „smink” azonban továbbra is bizonytalan jövőt takar, hiszen a mai napig sem tisztázódott a helyzet a visszaszolgáltatott ingatlan körül. A telekkönyvezés ugyan megtörtént a Németországban élő Hintz Gábor-Csaba nevére, aki a saját, nővére és hat unokatestvére érdekeit képviseli, de a múzeum által elfoglalt 224 négyzetméter átadása a mai napig is várat magára, ezért a tulajdonosok kénytelenek jussuknak ismét peres úton érvényt szerezni. Hintz Gábor-Csaba lapunknak elmondta, hogy a 2014. február 24-én elsőfokon meghozott ítélet nekik adott igazat, az Erdélyi Történeti Múzeum azonban – amelyhez a gyógyszerészeti múzeum tartozik – fellebbezett. A másodfokú tárgyalást a jövő hétre, 2015. január 28-ára tűzték ki.
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 24.
Művészeti seregszemle a Minerva-házban
Negyvenöt művész – festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok, üveg-, textil- és fotóművészek – hetven munkája tekinthető meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatán, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán köszöntője után Németh Júlia műkritikus, BMC-alelnök az esemény ünnepélyességére utalt: a tény, hogy minden művész legutóbbi termésének javát igyekszik felmutatni, már önmagában is ünnepélyes alkalomnak számít; azáltal pedig csak fokozódik, hogy többé-kevésbé egybeesik a Magyar Kultúra Napjával, Himnuszunk születésnapjával.
A megnyitó zenei pillanatairól a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus gondoskodott, Bedő Ágnes karnagy vezetésével. A kiállítás február 5-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt, ahol az érdeklődők az alkotókkal is találkozhatnak.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 24.
Kötő József emlékére
Kolozsvári tanulóéveim egyik meghatározó egyénisége volt.
A kincses város kamarása, kulisszatitkok hordozója: kilenc kapuzár kulcsai közül egyet mintha mindig a zsebében hordott volna. Vele tanultam egyetemes és magyar színháztörténetet, ő szoktatott a Györkös Mányi-házba, hol most világjáró beszélgetések házigazdája lehetek. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzésnek dehogy is volt még otthona: javarészt alternatív terekben, színházi előcsarnokban, bölcsészkari félszuterénben – és a Györkös Mányi-házban, Kötő József előadótanári főhadiszállásán történt a beavatás. Az Emlékház is mintha Ionesco székekkel telezsúfolt abszurdját idézte volna.
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 24.
A római Limes Romániában – új perspektívák kulturális örökségünk védelmében
Interjú Hegedüs Csilla volt kulturális miniszterrel, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkár-helyettesével
– A mai Románia területén végigvonuló római Limes-szakasz egyike a leghosszabbaknak Európában. Számos ország, így az Egyesült Királyság, Németország, Ausztria, Szlovákia és Magyarország is tagja a Frontiers of the Roman Empire nevű nemzetközi kezdeményezésnek, amely a római limes teljes szakaszát kívánja a világörökség részévé tenni. 2014 decemberében még kulturális miniszterként bejelentette, hogy Romániában is elindult ez a folyamat, a Limes kutatását célzó ötéves (2015–2019) projekt révén. Miben áll ez a kezdeményezés, és kik vesznek részt benne?
– Romániának már régóta szüksége van egy ilyen nagy ívű programra, hiszen azoknak az európai országoknak a zöme, amelyeknek területén végighalad a Római Birodalom határvonala, megtették már a szükséges lépéseket: valódi attrakcióvá alakították a Limes-t.
Nekünk ezekhez a folyamatokhoz kell felzárkóznunk, ezért fel kell tárnunk, tudományos és turisztikai szempontból is hasznosítanunk kell ezt a páratlan értékű régészeti örökséget. Ezért fontos része ennek a folyamatnak a hazai társadalom ilyen vonatkozású tájékoztatása, és annak tudatosítása, hogy ezt az örökséget érdemes az idegenforgalom tekintetében is hasznosítani.
A programban azoknak az intézményeknek a felkészült szakemberei vesznek részt, amelyeknek tevékenységi körébe tartozik a limes kutatása. A bizottságnak a legfontosabb küldetése az UNESCO világörökségi listára való felterjesztéshez szükséges dokumentáció összeállítása. Konkrétan: megszületett a miniszteri rendelet, amely értelmében létrehoztuk az Országos Limes Programot, amelyet a kulturális tárca örökségvédelmi főosztálya a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeummal, a Keleti-Kárpátok Múzeumával, illetve a bukaresti Országos Történeti Múzeummal együtt koordinál. A program szakmai menedzsmentjét az Országos Limes Bizottság biztosítja, amelynek tagjai a felsorolt intézmények képviselői, a Tudományos Akadémia, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Maros Megyei Múzeum és a Bukaresti Egyetem képviselői.
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 24.
A katolikusok léptek szobor-ügyben
A nagyváradi római katolikus püspökség a váradi önkormányzathoz benyújtott javaslatában felveti azt, hogy a székesegyház mellett álló kő Szent László szobrot helyezzék ki a Szent László templom mellé.
A nagyváradi római katolikus püspökség február 9-én keltezett, a váradi önkormányzathoz elküldött Ilie Bolojan polgármester figyelmébe ajánlott javaslatában az áll, hogy a jelenleg a székesegyház mellett felállított, barokk kori, kőből készült Szent László szobrot fel lehetne állítani a főtéren a Szent László templom és a városháza közötti téren, nem messze a templom kis kertjében lévő Pio atya szobrától. A történelmi, várostörténeti, egyházi és egyháztörténeti érvek mellett a beadvány megemlíti azt is, hogy a szobor az említett helyszínen semmilyen módon nem befolyásolná a jelenleg zajló térfelújítási munkálatokat, sőt még azt is hangsúlyozza, hogy azon a helyszínen nem jelent „vizuális konkurenciát” a téren lévő, más szobrokkal szemben. A javaslat kapcsán kérdeztük Böcskei László megyés püspököt, aki elmondta, hogy mindeddig nem kaptak semmilyen választ, de a hivatalnak amúgy is harminc nap áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a beadványra. „Hangsúlyoznám, hogy saját elgondolásból, lehetőségként vetettük fel azt, hogy legyen Szent László jelenlét a téren”- fogalmazott a püspök, aki a továbbiakban kifejtette, hogy a mostani székesegyház építése előtt a barokk stílusban épült Szent László templom volt a város székesegyháza, és ha oda kerülne a barokk korban készült kő Szent László szobor, akkor az térnek az a része visszaidézné a barokk kort is.
A bronzszobrot nem
Egyébiránt egy internetes közösségi oldalon váradi civilekből álló kezdeményező társaság alakult azzal a céllal, hogy elősegítse egy Szent László szobornak a főtérre helyezését. A kezdeményezés támogatói közül sokan azt szeretnék, ha az impozánsabb bronz-szobor kerülne vissza a főtérre, sokaknak nem tetszik az, hogy a kőszobor nagyon kis termetűnek ábrázolja az egyébként a legendák és a források szerint daliás alakú lovagkirályt. Böcskei László ennek kapcsán elmondta, hogy a kőszobor egy magas talapzaton kell álljon, mert úgy lett megalkotva, hogy a szoborra ne szemből, hanem alulról nézzenek az emberek. A püspök elárulta, hogy rendelkeznek fényképpel a szobor eredeti helyéről, illetve megvan még nekik az eredeti oszlopszerű emelvényük is, amit szintén a város rendelkezésére bocsátanak, amennyiben erre igényt tart. A továbbiakban Böcskei László leszögezte, hogy a püspökséget senki nem kereste meg azzal a felvetéssel, hogy a bronz Szent László szobrot kellene visszahelyezni a főtérre, és a jelenlegi körülmények között ő nem is támogatja ezt az ötletet. Mint mondta, „azt a szobrot nagyobb biztonságban látom ott, ahol van”, utalva az utóbbi időben történt sorozatos szoborgyalázásokra, ezek közül is konkrét példaként említve az aradi Szabadság-szobrot amellyel, mint fogalmazott, „állandóan probléma van. Márpedig ha egy szobrot köztéren helyezünk el, ez azt jelenti, hogy köztiszteletre helyezzük, és kérdés, hogy ehhez most minden feltétel megvan-e”. Egyébiránt Böcskei László hétfőn találkozott az említett civil kezdeményező bizottsággal. A találkozónak tájékoztató jellege volt, jegyezte meg a püspök, aki ismertette a civilekkel a püspökség javaslatát. „ Az volt a benyomásom, hogy ők is jónak ítélik meg ezt a javaslatot, és támogatnák” – tette hozzá. Böcskei László aláhúzta, hogy beadványukat javaslatként fogalmazták meg, hiszen, mint mondta, elképzelhető, hogy a város nem tart igényt a kőszoborra, vagy a talapzatra, illetve nem ért egyet a püspökség által javasolt helyszínnel. Sőt az is meglehet, hogy egy új Szent László szobor elkészítésében gondolkoznak, és a püspökség ezek közül egyik javaslattól sem zárkózik el.
Konzultáció
Megszólaltattuk az ügyben Huszár István nagyváradi alpolgármestert is, aki elmondta, hogy nem ismeri a katolikus püspökség beadványát, de leszögezte, hogy mindenképpen támogatja, hogy előbb-utóbb legyen Szent László szobor a város főterén. Mivel a váradi magyarság körében több elképzelés él arról, hogy melyik Szent László szobrot kellene elhelyezni a főtérre, és a pontos helyről is viták vannak, ezért az ő véleménye szerint a következő időszakban egy civil konzultációt kellene indítani a magyarság körében, hogy ezekben a vitás kérdésekben konszenzus szülessen a magyarok körében. Az alpolgármester hangsúlyozta, hogy az önkormányzat számára szinte létfontosságú az, hogy az uniós finanszírozású projektek, így a Szent László tér felújítása is határidőre befejeződjenek, ezért jó lenne ha a konszenzus minél hamarabb megteremtődne, hogy egy konkrét, mindenki által elfogadható javaslatot lehessen támogatni az önkormányzatban, illetve, hogy legyen elegendő idő a szoborállításhoz szükséges összes jogi, műszaki eljárás elvégzéséhez. Huszár István végül elárulta, hogy ezen a héten találkozni fog a helyi felekezeti vezetőkkel, és kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy a római katolikus megyés püspöknél teendő látogatásakor egyeztetni fog Böcskei Lászlóval a katolikus egyház javaslatáról
Pap István
erdon.ro2015. január 24.
A magyar kultúra napját ünnepelték Zilahon
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepi műsort a Zilahi RMDSZ és a Szilágy Társaság január 22-én. A teltházas rendezvénynek a zilahi Ioan Sima Képtár adott otthont.
A nagy érdeklődésnek örvendő rendezvényt Seres Dénes parlamenti képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke nyitotta meg: „nem véletlenül ünnepeljük a mai napon a magyar kultúra napját, hiszen közel két évszázaddal ezelőtt írta meg Kölcsey Ferenc azt a költeményét, amelyet ma nemzeti imánknak mondunk. Ma nem csak a magyarság kultúrájára és elöljáróira emlékezünk, ez az alkalom az összetartozás fontosságára és az értékeink megőrzésének jelentőségére is rámutat”.
„Időközönként fel kell elevenítenünk mindazon költők, írók, művészek alkotásait, akik időtálló műveket alkottak, ugyanakkor gondoskodnunk kell az új tehetségek kibontakozásáról is, mert ez határozza meg magyarságtudatunkat. A magyar kultúra napján nagyobb figyelmet szentelünk annak, hogy örökségünket nem csak ápolni, hanem továbbvinni és gyarapítani kell” – hangsúlyozta Seres Dénes.
Az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke elmondta, nagyon büszke arra, hogy a képtárban a szilágy megyei képzőművészek alkotásait tekinthetik meg az oda látogatók, és hálás a gyerekeknek, amiért előadásaikkal mindig gondoskodnak a múlt szépségeinek megelevenítéséről.
Fazakas Miklós, Zilah város alpolgármestere is köszöntötte az ünneplő közönséget: „büszke vagyok arra, hogy Zilahon ápolni tudjuk a magyar nyelvet. Fontos szerepet töltenek be közösségink életében az egyházi zenekaraink és énekkaraink, a tánccsoportok, a magyar játszóház és más különböző eseményeink. Felbecsülhetetlen értékként kell tekintenünk a magyar nyelvű óvodáinkra, iskoláinkra, kulturális egyesületeinkre és a megyei könyvtárra is, amely nagyon sok értékes könyvvel várja az olvasni vágyókat. A szép magyar nyelvünk csak akkor maradhat fenn, ha azt ápoljuk, ezért nagyon fontos, hogy gyerekeink a magyar óvodákba és iskolákba járjanak”.
„Kölcsey szavaival élve mondom én is: Isten áldd meg a magyart! Egy áldott nemzet az sikeres mindenben, amit tesz, és nem fenyegeti a beolvadás veszélye. Ilyen közösség legyen a zilahi magyar közösség is” – hangsúlyozta Fazakas.
Gáspár Attila, a Szilágy Társaság oszlopos tagja beszédében rámutatott arra, mi mindenben kötődik a magyar kultúra legértékesebb gondolata a szilágysághoz: „himnuszunk költője az egykori Szilágy megyében született, ugyanis a trianoni békeszerződésig Sződemeter szerves része volt a történelmi Szilágyságnak”.
A felszólalók sorát Demény Péter egyetemi tanár zárta, aki kiemelte: „a kultúrában minden mindennel összefügg. A kultúrában ott van a Quimby: Sehol se talállak című dala, Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani című műve, benne vannak a népdalok, Bartók Béla, Hajmási Péter, Hajmási Pál, és helyet foglal benne a Kölcsey által megírt Himnusz is”.
Zárásként Fejér László a Hepehupa szilágysági művelődési folyóirat XIII. évfolyamának 4. lapszámát, valamint Szabó Attila, az est házigazdája A zilahi kerámia című könyvet mutatta be.
maszol.ro2015. január 24.
EMNP-tisztújítás: Szilágyi Zsolt váltja Toró T. Tibort?
Igen feszültnek ígérkezik az EMNP egy hét múlva tartandó kongresszusa. A párt viszonya a Fidesszel és a Tőkés László vezette EMNT-vel is megromlott, a többség Toró T. Tibor helyett Szilágyi Zsoltot preferálná elnöknek. Nem csoda, hogy a tisztújítás zárt ajtók mögött zajlik majd.
Egyre nagyobb a nyomás Toró T. Tiboron, hogy ne pályázza meg újra az Erdélyi Magyar Néppárt elnöki tisztségét az EMNP egy hét múlva tartandó rendkívüli kongresszusán. Információink szerint a megyei szervezetek Szilágyi Zsolt jelenlegi alelnököt állítanák a párt élére, ám Tőkés László fideszes EP-képviselő kabinetfőnöke vonakodik elvállalni a feladatot.
„A pártban egymást érik a konspirációs gyűlések, mindenféle frontok alakultak ki. Toró-ellenes a hangulat. Még az is elképzelhető, hogy akkor is a második helyen végez a január 31-i országos tisztújító küldöttgyűlésen, ha egyetlen jelöltként indul az elnöki posztért” – vázolta maszol.ro-nak az elnök helyzetét az EMNP egyik név nélkül nyilatkozó politikusa.
Úgy tudjuk, hogy leginkább azt vetik sokan Toró szemére, hogy vezetése alatt a párt nem tudott túllépni a saját árnyékán és harmatgyengén szerepelt az államfőválasztáson is. Emellett a Fideszszel kötött „stratégiai partnerség” repedezéséért és az „erdélyi magyar jobboldal” egyesülésének késlekedéséért is sokan okolják.
„Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Kialakul a kongresszusig” – mondta a maszol.ro-nak Szilágyi Zsolt, akit brüsszeli repülőgépe felszállása előtt értünk utol telefonon. Az EMNP alelnökét arról kérdeztük, hogy van-e alapjuk azoknak a híreszteléseknek, miszerint a megyei szervezetek őt támogatnák a pártelnöki tisztség elnyerésében, de nem vállalja a jelölést. Szilágyi azt sem cáfolta, de nem is erősítette meg, hogy a párt nagy része a jelenlegi elnök, Toró T. Tibor ellen fordult. „Most zajlanak a tárgyalások.Jó végkifejletben reménykedem” – mondta a politikus. Toró T. Tibort meg sem próbáltuk elérni, a pártelnök lapunkkal évek óta csak az EMNP sajtóirodáján keresztül hajlandó kommunikálni.
Megfogyatkozott az elnökség
Ismert, hogy a tavaly novemberi romániai elnökválasztás első fordulójának eredményhirdetése után Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt államfőjelölt is azonnal bejelentette lemondását. Lehet, hogy önvizsgálatuk nem volt őszinte, mert néhány nap múlva, az EMNP marosvásárhelyi elnökségi ülésén értesüléseink szerint „visszakönyörögték” magukat. A testület pedig úgy döntött, hogy nem fogadja el a lemondásukat.
Azóta történt még egy és más a pártban, a héttagú elnökség három tagja ugyanis lemondott vagy leváltották. Elsőként Benedek Erika mondott le – igaz, ő már a tavaly nyáron –, Király Melinda tavaly decemberben vált meg a vezetői tisztségétől, míg Zakariás Zoltánt idén január 10-én – információink szerint „puccszerűen" – leváltották választmányi elnöki posztjáról, így már ő sem tagja az elnökségnek.
„Zatykó-ellenes hangulat is van”
„Van egy Toró-ellenes hangulat, de van egy Zatykó-ellenes hangulat is” – kommentálta Zatykó Gyula azt az értesülésünket, hogy a jelenlegi elnökbe vetett bizalom alaposan megfogyatkozott a pártban. Az EMNP országos alelnöke úgy fogalmazott: ilyenkor, kongresszus előtt mindenkinek megvan a preferált jelöltje, és hajlik arra, hogy más jelölteket háttérbe szorítson. „De azt elmondhatom, hogy az EMNP partiumi szervezetei decemberben kiálltak Toró T. Tibor mellett” – jelentette ki a nagyváradi politikus
Zatykó azt megerősítette, hogy Szilágyi Zsolt az egyik potenciális elnökjelölt. Több nevet nem említett. „Amíg a küldöttgyűlések nem zárulnak le, minden csak szóbeszéd” – jegyezte meg. Tájékoztatása szerint a megyei jelölő küldöttgyűlések csütörtökön kezdődtek, és jövő szerdán zárulnak le. Elnökjelölt az lehet a kongresszuson, aki a küldöttek szavazatának abszolút többségét elnyeri legalább egy megyei szervezetben. Egy jelöltet támogathat több szervezet is, sőt matematikailag az is lehetséges, hogy egy szervezetet két elnökjelöltet is támogasson – magyarázta.
Az EMNP alelnöke megerősítette azt is, hogy Zakariást leváltották a választmány éléről, és átmenetileg, a kongresszusig Sorbán Attila került a helyére. Az elnökség megfogyatkozását a fiatalítás szükségességével magyarázta.
Zárt ülésen választanak elnököt. Zatykó Gyula nem tudott még részletekkel szolgálni arról, hogy mely pártoknak küldtek meghívót a kongresszusra. Egyvalami bizonyos: az országos küldöttgyűlésnek csak a fesztív része lesz nyilvános, a tisztújítást zártkörű ülésen tartják meg, a sajtót kitessékelik. Arra a felvetésünkre, miszerint igen csak szokatlan, hogy egy párt legmagasabb szintű fóruma a nyilvánosság kizárásával hozza meg a döntéseit, az alelnök úgy reagált: „vannak olyan dolgok, amelyek nem biztos, hogy a nyilvánosság elé tartoznak, utána lesz sajtótájékoztató, amelyen mindent elmondunk a sajtónak”.
Tőkés László is teljesen kiakadt
Az EMNP-nek azonban nem csak a szekértáborok kialakulása és az új elnök személye körüli bizonytalanság jelent problémát, információink szerint megromlott a viszony a „természetes szövetségessel”, a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT) is.
A feszültséget a két szervezet között legújabban az okozta, hogy a Toró és Szilágyi tisztségben maradásáról döntő november 9-i elnökségi ülés előtti napon, szombaton az EMNP és az EMNT együttes elnökségi ülést tartott. Úgy tudjuk, hogy ezen ülésen konszenzusos módon abban egyezett meg a két elnökség, hogy az EMNP-sek elfogadják Toró és Szilágyi lemondását.
„Az EMNP másnapi, külön tartott elnökségi ülésén Toró és Szilágyi kisírták, hogy maradjanak. Megvárták, hogy az EMNT elnöksége távozzon Marosvásárhelyről, és bejelentették a döntést. Szívük joga, mert végül is a döntés rájuk tartozott. De korábban volt egy olyan egyezség, hogy fontos ügyekben közösen alakítsunk ki álláspontot. Tőkés László is teljesen ki volt akadva attól, hogy ezt az egyezséget felrúgták” – mondta a maszol.ro-nak a volt püspökhöz közel álló nagyváradi forrásunk.
Zakariás Zoltán, akkor még választmányi elnökként, a szombati és a vasárnapi marosvásárhelyi ülésen is részt vett. Szerinte azonban mindössze „technikai” félreértés történt az EMNP és az EMNT között. „Az EMNP elnökségi ülésén született döntés tartalmában és szellemében ugyanaz volt, mint amiben előző nap az EMNT-vel megegyeztünk” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, mit ért „technikai” félreértés alatt, a volt választmányi elnök kijelentette: megfogalmazásbeli különbségeket. Ezeket azonban kérésünk ellenére sem kívánta részletezni.
„A marosvásárhelyi együttes elnökségi ülésen belső egyeztetések zajlottak, ezekről nem kívánok részleteket szolgálni” – kommentálta az értesüléseinket Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Hangsúlyozta, az EMNP és az EMNT továbbra is stratégiai partnerek. „Három évvel ezelőtt, az EMNT küldöttgyűlésén döntöttük el, hogy létrehozzuk az EMNP-t, sok az átfedés is a két szervezet között. Természetszerű ez a stratégiai partnerség” – magyarázta Sándor Krisztina. Hozzátette, rendszeresen egyeztetnek az EMNP-vel, és a konzultációkba „az időnkénti nézeteltérések” is beleférnek.
Arra a kérdésre, elképzelhető-e, hogy az EMNT az EMNP kongresszusa előtt egyik vagy másik elnökjelölt mellett foglal állást, Sándor Krisztina kijelentette: nem zárja ki ezt a forgatókönyvet, de nem terveznek ilyen állásfoglalást. „A kongresszust is folyamatosan egyeztetve készítjük elő. Nem üzengetünk egymásnak, pláne nem a sajtóban” – közölte az EMNT ügyvezető elnöke.
A Fidesz is elfordult tőlük
Mindezek mellett talán az EMNP-t leginkább foglalkoztató kérdés a Fidesszel való viszony látványos megromlása maradt. Ha ugyanis a pártot a magyarországi „stratégiai partnere” cserbenhagyja, Orbán Viktor politikai tőkét is jelentő támogatása mellett jelentős anyagi erőforrásoktól esnek el.
Márpedig a tavalyi államfőválasztás első fordulója, Szilágyi Zsolt leszereplése után a Fidesz hivatalosan is kihátrált az EMNP mögül. Egy fideszes kormánypolitikus akkor ésszerűtlen lépésnek nevezte Szilágyi indítását a választáson. „Az EMNP-nek együtt kell működnie az RMDSZ-szel, vagy pedig csak az RMDSZ marad talpon az erdélyi magyar politikában” – mondta Grezsa István miniszteri biztos.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro2015. január 25.
Hagyományteremtő kiállítás Gyergyószárhegyről
A tavalyi alkotótáborok munkáiból nyílt kiállítás a Megyeháza Galériában
Hargita Megye Tanácsa az alintézményeivel, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával és a Balassi Intézettel – Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjával partnerségben szervezte meg január 18-23. között a Hon a hazában rendezvénysorozatot a magyar kultúra napja alkalmából.
A rendezvénysorozat záróakkordjaként péntek délután Gyergyószárhegy 2014 címmel nyílt kiállítás Csíkszeredában a Megyeháza Galériában a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ 2014-es alkotótáborainak anyagából.
Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője köszöntőjében rámutatott arra, bár az elmúlt év gyökeres változásokat hozott az intézmény életében, a kastély körül kialakult helyzet miatt, ennek ellenére sikeres évet zárt a központ: 2014-ben összesen hét alkotótábort szerveztek, több mint negyvenöt művész alkotott Szárhegyen és közel kilencven munkával gyarapodott ezáltal a központ. A menedzser köszönetét fejezte ki, hogy Szárhegy község felismerte az alkotóközpont jelentőségét és egy ingatlant biztosított, amit műteremként használhattak a meghívott művészek.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke házigazdaként köszöntötte a nagy számú tárlatlátogatót. Mint fogalmazott: a gyergyószárhegyi alkotótábornak az elmúlt negyven évben a hatása az egyetemes magyar művészet története tekintetében is hangsúlyos.
– Sikerült letenni a központ kézjegyét, és olyan alkotásokkal gazdagítani az egyetemes magyar kultúrát, amelyre méltán lehetünk büszkék. Mindezért nagy köszönettel tartozunk Gaál Andrásnak, Márton Árpádnak, és a nem rég elhunyt Zöld Lajosnak – fogalmazott a megyeelnök. Fontosnak tartotta azt is megjegyezni, hogy a gyergyószárhegyi alkotóközpontból emelkedett ki a most már harmadik alkalommal megszervezett Székelyföldi Grafikai Biennálénak az ötlete is. A szárhegyi tábornak köszönhetően újult fel a ferences kolostor, vált újra élhetővé a kastély.
– Abban bízom, hogy a nehézségeken túl tudunk lépni, és a lakat lekerülhet a kastélyról! – adott hangot bizakodásának Borboly Csaba.
A kiállítást Túros Eszter művészettörténész méltatta, megítélése szerint a tárlaton felvonultatott munkák „szárhegyisége” még erőteljesebb, mint más években. A kiállítás jól megjeleníti az Alkotóközpont új vezetése által meghatározott és képviselt célokat és irányelveket, amely nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is megtartotta az intézmény negyven évének folytonosságát.
A kiállító művészek: Anca Ciofirla, Aurel Bulacu, Bajkó Attila, Balázs Klára, Boeriu Anca-Constanta, Carmen Paraschivescu, Csernok Tibor, Csillag Imola, Csillag István, Domokos Zsolt, Duma Florin, Éltes Barna-Eduard, Fazakas Barna, Fekete Szabolcs-Sándor, Ferencz Zoltán, Florin Stoiciu, Gidó Szende-Melinda, Hátszegi Zsolt, Horia Cristina, Horváth Erzsébet, Horváth Levente, Kristó Róbert, Matei László, Molnár Anita, Mos Catalina, Murányi-Matza Teréz, Pinczés József, Siklódy Ferenc, Sofia Ovejan, Sólyom Csaba, Szabó Réka, Szentes Zágon, Szőcs Géza és Vorzsák Gyula. A kiállítás a nap huszonnégy órájában látogatható a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Közlemény
Erdély.ma2015. január 25.
A nemzeti, polgári jobboldal esélyeiről
Az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását szorgalmazta a minap Tőkés László, a Fidesz EP-képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
A 85 százalékos támogatottság hamis biztonságérzete
Tőkés szerint az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti elkötelezettségű képviselőinek megegyezésre kellene jutniuk egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Az összefogást sürgető felhívás nem váltott ki osztatlan lelkesedést, mint kiderült, az erdélyi magyar politikai alakulatok elvben ugyan nem utasítják el az együttműködést, de konkrét elképzeléseik nincsenek annak kivitelezéséről. Politológusok egyértelmű véleménye szerint egyelőre kevés az esély arra, hogy valamiféle egyezség születhessék. A magyarázat egyértelmű: a jelenleg legerősebb, legbefolyásosabb szervezet, az RMDSZ nem érzi úgy, hogy kényszerhelyzetben lenne, márpedig nélkülük, akaratuk ellenére semmiféle egyezség, összefogás nem jöhet létre.
A legutóbbi választások eredményeire, a 85 százalékos támogatottságukra hivatkozva a „szövetség” vezetői nem érzik szükségét a kompromisszumnak, a vetélytársak pedig egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy azt kikényszerítsék.
Elsőként a jobboldal egységét kellene megteremteni
Ebből következően elsőként talán a nemzeti elkötelezettségű, polgári erők politikai egységét kellene megteremteni. A jelenlegi állás szerint az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre szakadt, két párt – MPP, EMNP – osztozik a 15 százaléknyi szazavóbázison. A jövő évi helyhatósági választások sorsdöntőek lesznek, ha marad a mostani megosztottság, a nemzeti, polgári, jobboldali erők végzetes vereséget szenvedhetnek.
Egy kis múltidézés: a 2008. március 14-én – második nekifutásra – bejegyzett MPP megjelenése az erdélyi magyar politikai egypártrendszer megszüntét jelentette, jogilag biztosítottá vált a választás szabadsága az erdélyi magyarok számára is. Az új párt felemás eredményeket ért el a 2008-as helyhatósági választásokon, a Székelyföldön viszonylag sikeresen szerepelt, a voksok mintegy 35 százalékát szerezte meg, Erdély más területein viszont nem sikerült megvetnie a lábát, még a Székelyföldhöz tartozó, ma Maros megye részét képező egykori Marosszéken sem.
Személyi konfliktusok útvesztőjében
Időközben egyre mélyült az ellentét a jobboldal két markáns vezető személyisége, Tőkés László és Szász Jenő, az MPP akkori elnöke között. A konfliktus oka: a 2009-es EP-választásokon Tőkés az RMDSZ jelöltlistájának első helyéről indult, miután visszautasította az MPP korábbi hasonló felkérését, továbbá azt a polgári javaslatot is, hogy 2007-hez hasonlóan, induljon függetlenként.
A Tőkés–Szász ellentét személyeskedésekbe torkolló nyílt ellenségeskedéssé fajult, lehetetlenné téve a későbbi együttműködést. A vetélytársak mindenike a Fidesz-táborában próbált szövetségesekre, pártfogókra találni: Tőkés Németh Zsolt környezetében, Szász Kövér Lászlóban vélte megtalálni a maga támaszát.
A „testvérháború” következménye: a 2012-es helyhatósági választásokon a pártok külön-külön közel azonos számú szavazatot értek el, de együttesen nem kaptak annyi voksot, mint négy évvel korábban az MPP egymaga.
Az RMDSZ malmára hajtják a vizet
Az egyértelmű kudarc után Szász Jenő lemondott a pártelnöki tisztségről, s az Orbán-kormány döntése nyomán megalapította a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet. Rá két esztendőre Tőkés László a Fidesz jelöltlistáján jutott újabb EP-mandátumhoz. Ezzel látszatra elhárultak a személyi akadályok a két párt együttműködése elől. Csak látszatra, mert az azóta eltelt időben tovább távolodtak egymástól. 2012 óta az EMNP – az EP-választást leszámítva – minden választáson indított jelöltet, s hozta a törvény által megkövetelt minimális szavazatszámot, az MPP egyen sem.
Jelenleg úgy fest, hogy az EMNP helyzete jogilag megkérdőjelezhetetlen, míg a 2012 óta magát az RMDSZ bűvkörébe lavírozó MPP – inaktivitás okán, mivel két egymást követő országos választáson nem indult – bármikor törölhető a hivatalos pártlistáról.
Nincs más hátra, csak előre
Nos, ilyen körülmények között készülnek az erdélyi magyar jobboldali erők a 2016-os, számukra sorsdöntő, élet-halál fontosságú helyhatósági választásokra. Az MPP vezetői helyi szinten már megfogalmazták a két párt közötti viszony rendezésének szükségességét. Az EMNP pedig – miután az elnökség lemondott az államelnök-választáson produkált gyenge eredmény miatt – tisztújításra készül. Az új elnökségre hárul majd az a nem könnyű feladat, hogy megtalálja a sorok rendezésének módját, ami a jobboldali erők – akár pártfúzió általi – egyesítéséhez vezethet.
Számukra ez látszik az egyetlen lehetséges útnak, ami a túléléshez, jobb esetben az erdélyi magyar politikai jobboldal megerősödéséhez is elvezethet. Másként hosszú időre megfeledkezhetünk a nemzeti, polgári politizálásról, mint alternatíváról.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma2015. január 25.
Rongálás a Szent Anna-kápolnánál
Ismeretlen tettes okozott kárt a Csobot-hegyi Szent Anna-kápolnában, felháborodást keltve a gyergyószentmiklósiak körében.
Az elkövető lefeszítette és ellopta a kápolna ajtaja fölül a márványtáblát, ugyanakkor a domb tetején felállított zászlórúdról letépte, elvitte a székely zászlót. A gyergyószentmiklósi polgárőrség a Facebookon tette közzé a hírt, és kérik a lakosságot, hogyha bárki bármilyen információval rendelkezik, látott valamit, ami közelebb vezethet a tettes kézre kerítéséhez, az jelezze
„Eddigi információink szerint január 22-én, csütörtök délben még a helyén volt a Szent Anna-kápolna bejárati ajtaja fölötti márványtábla, és még lengett a székely zászló. Aki bármi más információval tud szolgálni az ügyben, kérjük jelezze. Közösen talán kideríthető, hová lettek az említett tárgyak” – áll a polgárőrség közleményében.
A bejelentéseket a polgárőrség vagy a gyergyószentmiklósi helyi rendőrség telefonszámán várják, a 0755-394.633-as vagy a 0726-123.776-os számon.
Székelyhon.ro2015. január 25.
Bírósághoz fordul az önkormányzat RMDSZ-frakciója
Közpénzek elköltésével kapcsolatos dokumentumokat kértek a gyergyószentmiklósi RMDSZ-es önkormányzati képviselők a városvezetéstől, de csak kitérő választ kaptak. Emiatt a közigazgatási bírósághoz fordulnak. Az MPP-frakció szerint mindez csak vádaskodás.
Indokolatlanul sok az az 53 ezer lej, amelyet Gyergyószentmiklós városvezetése a Gyilkos-tónál szeptemberben felavatott Szent István-szobor felállítására költött – véli Szőcs Tivadar, aki ennek a beruházásnak részleteibe szeretett volna betekinteni. Írásban kérte, hogy bocsássák rendelkezésére az alapzat és a szobor fölé emelt fából készült alkotás költségeivel kapcsolatos dokumentációkat. Kérését november 17-én iktatta, de konkrét válasz helyett csak kitérőt kapott a polgármestertől – mondta el a helyi önkormányzati képviselő-testület csütörtöki ülésén.
Az RMDSZ-es tanácsos leszögezte, olyan dokumentumokat kért, amelyek a törvény értelmében nyilvánosak, azaz bárki számára hozzáférhetők kellene legyenek. A törvény azt is kimondja, hogy tíz, de legkésőbb harminc napon belül kell az ilyen jellegű kéréseket teljesítenie egy önkormányzatnak. A harmincadik napon érkezett is egy válaszlevél, amelyben a polgármester közli, a kérdéses üggyel kapcsolatban mindenben a törvényeknek megfelelően jártak el, és így azt is javasolja, hogy a továbbiakban ne foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. A dokumentációt azonban nem ismertették. Szőcs Tivadar közölte, mivel kérésére nem kapott kielégítő választ, panaszt fog tenni a közigazgatási bíróságon.
A tanácsülésen Bajkó László, az RMDSZ-frakció egy másik tagja hasonló esetet ismertetett. Elmondta, az RMDSZ-frakció közösen nyújtott be kérést december 16-án, amelyben szintén bizonyos beruházásokkal kapcsolatos dokumentumok bemutatását kérték. Erre még választ sem kaptak a törvényben előírt 30 napon belül. Hozzátette: nem mondhatja azt senki az RMDSZ-frakcióról, hogy állandóan pluszmunkát adnának a polgármesteri hivatal szakirodáinak, és minden aprósággal „kekeckedve” hátráltatnák a munkájukat, ugyanis a mandátumból eddig eltelt két és fél év alatt mindössze öt alkalommal fordultak információkéréssel a hivatal dolgozóihoz. Egyszer sem kaptak azonban kielégítő választ az adott kérdésekre. A tanácsos ugyanakkor közölte, legutóbbi érdeklődése során a fejlesztési iroda vezetője azt mondta, szívesen elbeszélget vele, de semmilyen dokumentumot nem mutathat meg. A kért dokumentumok átadását ezért szintén a közigazgatási bírósághoz fordulás útján próbálja elérni az RMDSZ.
Az RMDSZ tanácsosai pénteken sajtótájékoztatón is kifejtették a kért és meg nem kapott iratokkal kapcsolatos aggályaikat. Közölték, decemberi kérésükben mindazokról a beruházásokról kértek információkat és dokumentumokat, amelyeket Mezei János polgármester versenytárgyalás nélkül, saját hatáskörben rendelt meg a 2012–2014-es időszakban. A törvények értelmében a polgármester százezer euró alatti beruházások elvégzésére adhat megrendelést versenytárgyalás nélkül. Az ilyen munkálatok, beszerzések dokumentációi szintén nyilvánosak.
Az RMDSZ-es önkormányzati képviselők megállapították, hogy mivel beruházásokról, közpénzek elköltéséről van szó, amelyek részleteit megismerni bárkinek joga lenne, és mivel ezeket mégsem mutatják meg a tanácsosoknak, felmerül, hogy gyanús dolgok lehetnek a háttérben, valami nincs rendjén. Leszögezték, ez csak feltételezés, akár az is kiderülhet, hogy minden rendben van, de azt akarják elérni, hogy „megszűnjön a ködösítés”.
A tanácsülésen Mezei János polgármester nem volt jelen, Egerben tartózkodott hivatalos kiküldetésben, így nem válaszolhatott személyesen az őt, illetve az általa vezetett hivatalt érintő RMDSZ-es állításokra, felvetésekre. Az MPP-frakció azonban közleményben reagált a Bajkó László és Szőcs Tivadar által mondottakra. Ebben azt írják, hogy szerintük „a vádaskodás időzítése arról ad számot, hogy maguk városatyák nem kívánnak mihamarabbi válaszokat kapni felvetéseikre, ildomos lett volna a felvetéseket szemtől szemben, a polgármester jelenlétében megfogalmazni.”
Az MPP-s frakció közleménye nem ad választ sem a szoborügy, sem az elmúlt két év beruházásait érintő RMDSZ-es kérdésekre, hanem arra tér ki, hogy szerintük a kért válaszokat a szűkös határidő miatt nem is adhatta ki a polgármesteri hivatal. Ugyanakkor megjegyzik, hogy az RMDSZ beadványa olyan kéréseket is tartalmazott, amelyek kimerítő megválaszolására nem is köteles az önkormányzat.
Az MPP válasza szerint az RMDSZ-eseknek arra is ki kellett volna térniük a beadványban, hogy mire akarják felhasználni a kért információkat, dokumentumokat. „Kérésük nem illeszkedik a 34/2006-os sz. sürgősségi kormányrendelet 19-es cikkelyében foglaltakra – gyakorlatilag nem nevesítették, hogy ezzel a nagy volumenű háttérmunkával járó összesítő-elemző táblázattal milyen közösségi célt kívánnak szolgálni tanácsosi minőségükben. Elmondható tehát, hogy egy, az adminisztratív működést nem elősegítő, hanem terhelő munkát várnak a tanácsos urak az egyébként is zsúfolt periódusban.”
A polgári pártos válaszközleményben így összegeznek: „Az RMDSZ által hangoztatott határidő-túllépés jogtalan, a városvezető által elrendelt határidő-hosszabbítás keretén még bőven belül vagyunk. Következésképpen nem jogi, hanem türelmetlenségi kérdésként vetődnek fel a megfogalmazott vádak.” Hozzáteszik, hogy amint a polgármester hazatér hivatalos útjáról, minden bizonnyal válaszol az őt érintő felvetésekre.
Gergely Imre
Székelyhon.ro2015. január 25.
– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)2015. január 26.
Nemcsak magyarországiak pályázhatnak a Körösi Csoma-programra
Nemcsak magyarországiak, hanem határon túli magyar állampolgársággal rendelkező magyarok is pályázhatnak a programra.
Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár az M1 Ma reggel című műsorában azt mondta: immár harmadik évben írták ki a pályázatot, és várják a jelentkezéseket.
Az első évben 47-en mentek külföldre a programmal, tavaly 100-an és idén is 100 jelentkezőt várnak, a résztvevők a diaszpóra magyarságához mehetnek közösségépítő feladatokat ellátni Kanadától Új-Zélandig – húzta alá Potápi Árpád. Mint mondta, a pályázatot 9 hónapra írták ki az északi féltekén, és 6 hónapra a déli féltekén, mindkettőn a téli időszakban zajlik a program.
Potápi Árpád kiemelte, hogy a mentorok elvárásait is bevették a programba, akik jelezték: szeretnék elérni, hogy egy-egy fiatal ne csak egyszer jusson ki.
Az államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy a programmal párhuzamosan indítanak egy másikat is, melynek neve valószínűleg Petőfi-program lesz, és melynek a célja pedig hasonló lesz, mint a Körösi Csoma-programnak. Mint mondta, főleg a Kárpát-medencében és szórványközösségeihez szeretnének eljuttatni olyan fiatalokat, akik segítik az identitástudat megőrzését, ez pedig kiegészülne Csehország, Lengyelország, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Szerbia magyarságával.
Kiemelte: nemcsak magyarországiak, hanem határon túli magyarok is tudnak pályázni, ha magyar állampolgárok. hirado.hu / M1
Erdély.ma2015. január 26.
Lemondott Hargita megye főtanfelügyelője
Bartolf Hedwig néhány napja kérte a felmentését, és elmondta, az oktatási tárcánál el is fogadták ezt. Hargita megye főtanfelügyelője személyes okok miatt mondott le a 2012 júliusa óta betöltött tisztségről. Továbbra is az oktatás terén tevékenykedik majd, és a tanfelügyelőségen is fog dolgozni. Lemondása február elsejétől lép érvénybe.
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma