udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 565 találat lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-565 I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2017. június 2.

Kinek fáj Trianon?
Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s a központi hatalmak tagja, vesztesként került ki az első világháborúból. A békefeltételek, melyeket a győztes antant diktált, átrajzolták Európa, de a Közel-Kelet, Afrika és Távol- Kelet térképét is. Magyarország teljesen elszigetelten, támogatók és szövetségesek nélkül nézett a döntések elé.   
1918 novembere és 1919 novembere között egyetlen magyar kormányt sem ismertek el, így a békeszerződés aláírását is késleltették.
Az egyes államok részesedése 
A magyar békeszerződés minden lényeges területi vonatkozása már a háború folyamán kialakult. Az antant hatalmak győzelmük érdekében a maguk oldalára állítottak több országot, titkos szerződésben és nyilatkozatban ígérték oda nekik az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a történeti Magyarország jelentős területeit.
Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Triol), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szláv lakta területeket és szigeteket is. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, mivel a békeszerződés idejére Szerbia helyén már Szerb–Horvát–Szlovén királyság jelent meg.
1915. augusztus 18-án Szerbiának ígérik Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és a Bánságot, amennyiben folytatja a háborút a Monarchia ellen.
1916. augusztus 17-én a bukaresti szerződésben elismerték a román igényeket Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, Partiumra (a Tiszántúlnak Debrecen–Szeged–Orosháza vonalig terjedő része), valamint a Bánságra is. Erdélyt említve ezt az egész területet értették. A Bánság odaígérése Romániának világosan mutatja, hogy az antantot nem kidolgozott koncepció, hanem pillanatnyi hadi helyzet befolyásolta, a szóban forgó területek etnikai és egyéb jellemzői nem érdekelték, s még azt sem tartották nyilván, mit ígértek egyik vagy másik kis szövetségesüknek.
Az antanthatalmak „társult hatalomként” jegyezték az emigráns cseh–szlovák kormányt, egyben igényét is elismerték a független állam megteremtésére – „területeik történelmi határain belül” –, ami a magyar Felvidéket, Szlovákiát is magába foglalta.
Az ígéretek, szerződések érdekjellegét tükrözi, hogy a francia és orosz diplomácia a Romániával kötött szerződéssel egyidejűleg megállapodott ígéreteiket csak annyiban tartják be, amennyiben erre őket a háború végére kialakuló viszonyok kényszerítik. Ez azonban a román kormányzatot nem befolyásolta abban, hogy az egész korszakban az 1916-os békeszerződés betartását követelje. Tette ezt annak ellenére, hogy az 1916-os bukaresti szerződés megtiltotta Bukarestnek, hogy különbékét kössön a központi hatalmakkal. És bár az 1918. március 5-én megtörtént, a békekonferencia végül eltekintett attól, hogy a szerződésszegés következményeit számon kérje Romániától.
A Magyarországgal kötendő békeszerződés alapjai, így a területi döntések már 1919 májusában készen álltak: Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékei ezt közölték az érdekeltekkel. 
Békekonferencia Párizsban
A magyarok részéről a békeszerződést 1920. június 4-én Versaillesben, a Trianos-palotában ketten írták alá: Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ.
A 14 részből álló békeszerződés következtében a Történeti Magyarország területének 33%-a, népességének 36%-a maradt az új államhatárok között. Miközben más nemzetek maguk döntötték el, milyen állam kereteiben kívánnak élni, a magyar nemzetiségűeknek erre nem volt módjuk, a nemzeti önrendelkezés elvét esetükben nem érvényesítették. Népszavazást csak 1920 decemberében, a békeszerződéstől független, új körülmények között Sopronban és körülötte fekvő nyolc községben tartottak. Ennek eredményeként maradhatott Magyarország része e terület, így kapta meg Sopron a „civitás fidelissima”, a leghűségesebb város címet. 
Trianon romjain
Sok egyéb intézkedés mellett a békeszerződés 35 ezer főben szabta meg a hadsereg létszámát, megtiltotta a sorozást, a modern haditechnika alkalmazását. Ezzel Magyarországot megfosztották az állami léttől elválaszthatatlan jogától is, hogy külső megtámadás esetén védje magát. A békeszerződésnek az a pontja, amely szerint Magyarország nem mondhat le függetlenségéről gátat vetett egy esetleges új osztrák–magyar közös állam kialakulásának. A szomszédos országok stratégiai érdekében szabályozta a magyarországi vasútvonalak, közutak megszüntetését, illetve fenntartását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi utódállamának alá kellett írnia a békeszerződésbe foglalt úgynevezett kisebbségvédelmi paragrafusokat. Ezek kimondták, hogy valamennyi állam minden polgárának joga van anyanyelve használatára, kultúrája, vallása fenntartására és gyakorlására. Ezeket az előírásokat azonban éppen azokban az államokban sértették meg, amelyeknek nemzetiségi összetétele tarkább lett, mint az egykori Monarchiáé volt.
Nagy Románia első alkotmányába 1923-ban nem is iktatták bele, azzal az indoklással, hogy ez sértené a román állam szuverenitását. Ez azt jelenti, hogy etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Autonómia és integráció
A nemzetté fejlődött etnikai közösségek e térségben mindmáig a XIX. századi francia nemzetállam eszméjének bűvöletében és rabságában élnek, s önmaguk számára más életformát, mint a nemzetállamé nem tudnak, nem akarnak elfogadni. A nemzet egységén alapuló állammodell már a múlté. A multikulturális vonások tovaterjedésével felértékelődnek a különböző autonómiai formák. Bethlen Gábor óta tudjuk: közösségként való megmaradásunknak és további gyarapodásunknak elengedhetetlen feltétele, hogy a minket is érintő kérdésekben nélkülünk ne döntsenek. Kós Károly óta azt is tudjuk, hogy megmaradásunk igazi záloga a minimum, mely szülőföldünket ismét hazánkká teheti, az a nemzeti autonómia. Ebbéli törekvésünkben akár maguktól a románoktól is példát vehetünk. A XIX. század végén a román nemzeti mozgalom az erdélyi és magyarországi románság autonómiájának megvalósítását tűzte ki célul. A román demokráciának nemcsak erkölcsi kötelessége, de egyenesen létérdeke, hogy megadja minden etnikai közösség számára mindazokat a jogokat, amelyeket egykor ő a magyar államtól követelt. Autonómiaigényünket nemcsak a modern Románia megszületésének történelmi dokumentuma, az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat előírásai teszi jogossá, hanem az Európai Unió államaiban működő – Olaszországban dél-tiroli, Spanyolországban katalán, baszk, Finnországban az Aland-szigeti svéd stb. – autonómiák és Románia által elfogadott nemzetközi dokumentumok is: az EBEE (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) Koppenhágai (1990) és Genfi (1991), A helyi autonómia Európai Chartája (1993), A Regionális Autonómia Európai Chartája 1118/1992 sz. határozata, az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334/2003 sz. határozata.
Románia autonómia iránti vehemens elutasító magatartása arra a jelenben is érvényesülő nemzetpolitikai stratégiára utal vissza, mely az ún. nemzeti kérdés megoldását, az etnikai homogenizációban, beolvasztásban, vagy eltávolításában látja.
Komádi Sándor Nyugati Jelen (Arad)

2017. június 2.

3D-s alkotások a Történeti Múzeumban
A kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum elsőként szervez Romániában olyan kiállítást, amelynek teljes anyaga 3D-s nyomtatással készült. A Jövő a 3D-s nyomtatásban című tárlaton több mint 30 alkotás tekinthető meg, köztük egy robotkar vagy például egy 3Doodler ceruzával készült Törcsvári kastély. A kiállítást június 9-én nyitják meg, június 23-ig ingyen látogatható.
A Jövő a 3D-s nyomtatásban tárlat célja, hogy bevezesse az érdeklődőket a 3D-s nyomtatás valós történetébe, bemutassa, hogyan alkalmazzák ezt a technikát Romániában, emellett betekintést nyújt a jövőbe is, részleteket lehet megtudni arról, hogy milyen forradalmi felhasználási lehetőségei vannak ennek a technikának. Három kulcsfontosságú szektort mutatnak majd be – ipari, orvosi és iparművészeti –, amelyekben felhasználták már a technológia nyújtotta lehetőségeket.
A rendezvény folyamán a közönség interaktív műhelymunkákon is részt vehet, ezen kívül sok 3D-s tárgyat közelebbről nézhetnek meg a látogatók.
A kiállítás tárgyát képezi több olyan alkotás, amelyeket a STARTS 2016 díjaira jelölt művészek készítettek. Az Európai Bizottság pályázata, a STARTS 2016 a képzőművészek innovatív, a tudomány és technológia együttes értelmezésén alapuló kezdeményezéseinek a támogatását tűzte ki célul. A Jövő a 3D-s nyomtatásban kiállítás alatt alkalom nyílik arra is, hogy a látogatók betekintést nyerjenek a június 13-14. között Kolozsváron zajló Open Innovation 2.0, konferencia munkálataiba, amelyen romániai és európai meghívottak lesznek jelen.
– Manapság mindannyian kísérletezhetünk a 3D-s nyomtatás technológiájával. A vállalkozó és lelkes művészek mindenhol a világon kihasználják a 3D nyomtató nyújtotta lehetőségeket, hogy megálmodják, majd megalkossák innovatív design tárgyaikat. Ez a projekt jelenti az első lépést a kolozsvári Quantum Science központ fejlesztése felé, amely a Kolozsvári Művelődési Központ napirendi pontjai között szerepel. Szeretnénk bátorítani a közönséget és a helyi közösséget, hogy vegyenek részt a művészeti, tudományos és technológiai szektor interdiszciplináris tevékenységein – mondta Miruna Amza, a Scientifica Egyesület alapítója. Az egyesület a Kolozsvári Művelődési Központtal együttműködve szervezte meg a kiállítást. Szabadság (Kolozsvár)

2017. június 2.

Nyilvános lesz, majd
Feloldotta szerdán a kormány a büntetés-végrehajtó intézetek egykori titkosszolgálata, az úgynevezett Független Védelmi és Korrupcióellenes Szolgálat irattárának titkosságát, miután több politikus és publicista azt állította, hogy egyesek az onnan eltulajdonított kompromittáló információkkal mindmáig zsarolják a bírákat. Az irattár tartalmának leltározására most újabb, öttagú bizottság alakul, amelynek három éve lesz a dokumentumok osztályozására és az illetékes hatóságoknak történő átadására. Tudorel Toader igazságügyi miniszter szerint államtitkokat és magánéletre vonatkozó adatokat később sem hoznak nyilvánosságra. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 2.

Jelesre vizsgázva – A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara a Müpában
Mindnyájunk életében vannak olyan életreszóló események, amelyek nem múlnak el nyomtalanul bennünk, ráadásul akkor teljesednek ki igazán, ha azt megoszthatjuk másokkal is. A művészek életében ez nagyobb jelentőséggel bír, főleg, ha olyan magas színvonalú szakmai élményben van részük, amelyre büszkék, és habár megérdemelnék, sikerük valami miatt nem kerül a nyilvánosság elé. Ezért vettem rá magam karigazgatóként, hogy megosszam a kedves kolozsvári operalátogató közönséggel – és nemcsak – a következő élménybeszámolót.
A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara egyre többször veszi ki részét a magyarországi zenei élet eseményeiből, de énekkarunk most kapott először önállló meghívást a budapesti Művészetek Palotájába (Müpa), ahol Vincenzo Bellini utolsó operája, A puritánok került bemutatásra sztárszereposztással. 2007-től több produkcióban is szerepeltünk társulatilag a Müpában. 2007-ben énekeltük Verdi Trubadúrját Renato Brusonnal és Sümegi Eszterrel a főszerepekben, 2010-ben Donizetti Szerelmi bájitalát Miklósa Erikával, 2013-ban VerdiAttiláját Giacomo Prestiaval. A puritánok bemutatóját megelőzően karigazgatóként nyilvános pódiumbeszélgetésre kaptam megtisztelő felkérést, amelyen az előadás rendezőjével, Némedi Csabával vettem részt. Petrányi Judit, a Magyar Televízió volt komolyzenei műsorainak vezetője kérdezte, hogyan vélekedek arról, hogy Magyarországnak olyan sok magas szinten teljesítő híres énekkara van, mégis minket hívtak meg erre a produkcióra. Előbbi felsorolásomra hivatkozva tudtam teljes meggyőződéssel válaszolni neki azt, hogy a sikeres sorozat méltó folytatásaként vehetünk részt a produkcióban. Tudott dolog ugyanis, hogy ha a Művészetek Palotájában nem teljesítesz minden alkalommal magas művészi színvonalon, megfelelő hozzáállással, kevés esélye van újabb meghívásnak.
A puritánok című mű egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek Magyarországon, a színházi adattár ugyanis mindössze négy előadást tart számon, legutóbb 1996-ban egyetlen alkalommal került színre koncertszerűen a Magyar Állami Operaházban. 2015-ben Zamárdiban egy bő keresztmetszet hangzott el a Művelődési Házban. Az utolsó színpadi előadás 1877-ben Kolozsváron volt. Bemutatása nagyon indokolttá vált, egyrészt a reformáció kerek évfordulója miatt – Luther Márton 500 éve hirdette meg saját hittételeit –, másrészt, amiként Luther a vallást, úgy újította meg a 20. század közepén Maria Callas – akinek idén halálának 40. évfordulója van – a bel canto operákat. A két évforduló előtt tisztelgett az előadás, amely május 18-án és 21-én a Müpában csendült fel, 22-én pedig a pécsi Kodály Központban.
Mivel énekkarunknak nem volt repertoárján Bellini operája, a Müpával való két hónapos komoly egyeztetés és felkészülési periódus után utaztunk Budapestre, ahol a legenda szerint „Viktória királynő kedvenc operáját” félig szcenírozott variánsban – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adta lehetőségeihez mérten – kellett színpadra vinnünk mindössze négy nap alatt. Ehhez tudni kell, hogy általában egy háromórás opera bemutatóját, amennyiben megrendezett előadásról beszélünk, egy operaház életében körülbelül 2-3 hónapnyi intenzív színpadi munka előzi meg. Nagy segítségünkre volt Némedi Csaba rendező, aki másodszorra rendez a Müpában. Első alkalommal Kocsis Zoltán meghívására állított színpadra két Richard Strauss ritkaságot, A béke napját, magyarországi bemutatóként, és a Daphnét. Négy nap alatt megrendezni egy operát nem kis dolog, de Némedi Csaba lenyűgöző maximális felkészültsége, operativitása és szakmai hajlékonysága ez alkalommal is lehetővé tette a lehetetlent. Maria Callas 1971/72-ben mesterkurzusokat tartott, többek között a legendás New York-i Juilliard Zeneművészeti Akadémián is. Az említett kurzusok során sok esetben dolgozott növendékeivel saját, korábbi parádés szerepein – ezek közül nem hiányozhatott Elvira szerepe sem. Némedi Csaba erre alapozta sajátos rendezői elképzelését, úgy állította be az operát, mintha az egy Maria Callas által tartott mesterkurzus lenne, énekkarunk pedig mint részt vevő ifjú tanoncok, valamint a kurzus hallgatóiként jelentek meg a színpadi eseményekben. Érdekes színfoltként Maria Callast Popova Aleszja Kossuth-díjas érdemes balettművész jelenítette meg.
A puritánokban a szólistáknál nem kisebb szerepe van az énekkarnak, a kórusoperáról így nyilatkozik Némedi Csaba rendező: „Az énekkarnak mind zenei, mind dramaturgiai értelemben igazi kórusoperai igényeknek kell megfelelnie. Húzásmentes, ill. kevésbé meghúzott verzióként az opera játékideje több mint három óra. Minden szempontot figyelembe véve, A puritánok bemutatása gyakorlatilag az olasz bel cantoval szinte egy időben felfutó francia Grand opéra korszak alkotásaihoz szükséges technikai és logisztikai apparátust igényli (…)”
Az előadást az operajátszás elkötelezett támogatójaként számon tartott pécsi Pannon Filharmonikusok zenekara kísérte, karmester a bel canto elhivatott mestere, Riccardo Frizza volt, aki rendszeres vendége a Párizsi Operának, a Veronai Arénának, a milánói Scalának vagy a New York-i Metropolitan Operának. „Interpretációja teljesen meggyőző, irányítása, ha kell erőteljes, ha kell gyengéd, de mindig az énekeseket támogató” – írta róla egy kritikus. Első találkozásunkkor rögtön kiderült zenei érzékenysége, kis gesztusokkal nagy hatásokat produkált a zenei hangzásban. Nagy örömünkre szinte hibátlannak találta az énekkar munkáját, értékelte zenei precizitásunkat, előadásmódunkat a „fantasztikus” és „elképesztő” jelzőkkel illette mindvégig, több ízben is különösen dicsérte énekkarunkat, kifejezve maximális elégedettségét.
A Müpa hivatalos internetes oldalán így mutatta be a meghívott sztárvendégeket: „Vincenzo Bellini utolsó operája a bel canto manifesztuma: a különféle hangvételű számok olyan változatosságát vonultatja fel, amelynek nincs párja a stílus repertoárjában. A mű csak azért nem szerepel gyakrabban az operaházak műsorán, mert nehéz olyan különleges képességekkel megáldott énekeseket találni, akik el tudják énekelni a főbb szerepeket. Ezúttal azonban nincs ilyen akadály. A női főszerepben Jessica Pratt lép színpadra, aki a legigényesebb bel canto-szerepek keresett előadója, Milánó, Zürich, Bécs, Velence, London neves operaházaiban lép fel rendszeresen, Elvirát évek óta alakítja nagy sikerrel. Francesco Demuro szintén tökéletes választás Lord Arthur Talbot nemegyszer elképzelhetetlen magasságokba szökő, az énekes sztratoszféra felső határát jelentő magas c fölé is merészkedő szólamára. A Szardínia szigetén született tenor a bel canto repertoár »életerős szerelmes ifjú« szerepeinek avatott és világszerte ünnepelt megformálója, többek közt a TraviataAlfredójaként, a Rigoletto Hercegeként és a BohéméletRodolfójaként járta be a világot a Scalától a Metropolitanig.”
Bizony, nem sok tenor énekeli ki a már-már lehetetlennek tűnő magas f-et ilyen hangi minőségben, minden zenésznek életreszóló élmény ezt élőben hallani, nekünk alkalmunk volt vele énekelni egy színpadon. Érdekességképpen, a nagyobb szerepekben fellépő többi szólista is rendszeres meghívottja a szakma egyik csúcsát jelentő New York-i Metropolitan Operaháznak: Bretz Gábor (Sir George), Alekszej Markov (Richard Forth), Sebestyén Miklós (Lord Walton). Pécsett, Elvira szerepét a Kolozsvári Magyar Opera színpadán rendszeresen fellépő, nagy szeretetnek örvendő Kolonits Klára énekelte.
Életreszóló élmény, zenésznek, hallgatónak egyaránt. Nagyon nagy megtiszteltetés részt venni ilyen szintű produkciókban, amelyhez hasonló kevés adatik meg. Ilyenkor nem megerőltető a több napon keresztül tartó 12 órás próbamenet, még a fáradtság is más. Büszkén, szakmai fegyelemből és minőségből jelesre vizsgázva tértünk haza, feltöltődve a becsülettel elvégzett munka minden pozitív hatásával. A csapat ismét csapatként műkődött és bizonyított. A Müpa szervezőinek tapasztalata szerint ritka, hogy akár egy ekkora méretű és felhozatalú előadás után, 15 perces tapssal és ovációval ünnepeljék az előadókat. Saját bevallásuk szerint, a Müpa olyan mércét állított fel önmagának, hogy nehezen tudják majd ezt felülmúlni. Az 1877-es kolozsvári bemutató után 140 évvel, Kolozsvárnak újból szerepe volt ebben a bemutatóban. Örvendünk, hogy részesei lehettünk ennek a zeneünnepnek. Részemről köszönöm a közös munkát, és őszintén gratulálok mindenkinek!
Kulcsár Szabolcs,
a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatója, karmestere Szabadság (Kolozsvár)

2017. június 2.

Mesefüzet
A sepsiszentgyörgyi életvédő Pro Vita Hominis Társaság a tavalyi sikeres gyermeknapi akción felbuzdulva, amikor a Szent József-templom előtt rövid időn belül elkapkodták Andrei Mária A csodálatos gyémántcipőcskék című mesefüzetét, idén is megajándékozta az óvodásokat és kisiskolásokat a szerző második mesefüzetével. A színes kiadvány két mesét tartalmaz, témája és címe: A szeretet.
Andrei Mária Sepsiszentgyörgyön élő családanya, két gyermeke, négy unokája van és hivatásos nevelőszülőként nevelt még négy gyermeket. Közel állnak szívéhez a kicsik és az idősek, a szeretetet legjobban igénylő két korosztály. Az idők folyamán a gyermekkori elvesztett ihlet újból előbukkant, így tele van a lelke mesékkel, versekkel – osztja meg titkait Andrei Mária. Ezzel is az élet védelmét és tiszteletét kívánja szolgálni.  Dr. Kovács Zita, a társaság vezetője kifejtette, azért tartották fontosnak mesék kiadását, hogy valami szépet, jót, megnyugtatót tudjanak nyújtani abban a világban, amikor a szörnyű őslények, hüllők, torz mesehősök vették át a főszerepet. A gyerekeknek nincs reális védekezési ösztönük, elszakadtak az élettől. Vida Izabella örvend, hogy segíthetnek azoknak az édesanyáknak, akik fontosnak tartják esténként mesét olvasni gyermekeiknek, így szorosabb lesz a kapcsolatuk. Nagy-Imecs Xénia szerint támogatni, ösztönözni kell a gyermekeket az olvasás szeretetére, mert abból nyernek maradandó értékeket.
 Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 2.

Tíz zászlót egy helyett
Eltűnt a nagy méretű székely zászló a sepsikilyéni református templom kertjéből – tájékoztatta Kovászna Megye Tanácsának tagjait, akik esetleg nem szereztek tudomást arról a napi sajtóból, a szerdai soros ülésen Pethő István, a Magyar Polgári Párt képviselője. Ezt nemzeti jelképeink elleni támadásnak tartja, hangoztatta, sőt, az időzítést figyelembe véve – a nemzeti össze­tartozás napja, avagy a trianoni döntés évfordulója előtt pár nappal – akár provokációnak is tekinthető. Az önkormányzati képviselő üzeni az elkövető(k)nek, hogy minden eltávolított székely zászló helyett tízet fognak kitűzni. (sz.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 2.

A Vatikán közvetítése eredménytelen (Magyar gondok Marosvásárhelyen)
Nincs előrelépés a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyében: noha szerdán Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak az érintett helyi intézmények képviselői a kialakult helyzet rendezéséről, a találkozón nem jutottak konkrét eredményre. Ugyanazon a napon a polgármesteri hivatal elkezdte a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák lecserélését a városban.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére. 
Lucian Goga Maros megyei prefektus elmondta: az érintett felek megállapodtak, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum tanulói az épületben maradnak mindaddig, amíg sikerül megoldást találni az iskola működtetésére. A prefektus szerint „az egyetlen járható és törvényes út” a helyzet rendezésére az, hogy a helyi tanács fogadjon el egy határozatot az iskola megalapításáról. A prefektúra jogi osztálya segít abban, hogy az új határozat megkaphassa a törvényességi jóváhagyást.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke úgy látja: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, de a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett. Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt. Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, ezt a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozás után is megerősítette. Az oda jelentkező tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára. A katolikus iskola ügye tavaly november óta megoldatlan. Akkor a korrupcióellenes ügyészség eljárást indított az intézmény igazgatója, Tamási Zsolt és a volt főtanfelügyelő, Ştefan Someşan ellen, mert a vádhatóság szerint annak ellenére hozzájárultak az iskola működéséhez, hogy tudták: nem rendelkezik a szükséges engedélyekkel. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét.
Utcanevek csak románul
A magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe kezdett szerdán a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal. Elsőként a város Kolozsvár felőli bejáratától a városközpontig vezető Dózsa György úton láttak neki a magyar utcanév eltávolításának.
Az eset kapcsán Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke tett közzé tiltakozást, és fényképeket is közölt. Emlékeztetett: a Dózsa György utcában 2014-ben kerültek fel kétnyelvű utcanévtáblák, és az akkori ígéretek szerint ezek kihelyezése csak az első lépés volt az utcanevek kétnyelvűsítésében. Az ígért folytatás azonban elmaradt. Az egynyelvűsített utcanévtáblákon Dózsa György neve Gheorghe Dojaként szerepel. Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi utcanevek kétnyelvűsítéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője elmondta: a több mint öt kilométer hosszú Dózsa György úton 2014-ben Peti András akkori RMDSZ-es alpolgármester fellépése következtében jelent meg pár kétnyelvű utcanévtábla. 2016 áprilisában és májusában azonban a sugárút teljes hosszán kétnyelvűsítettek úgy, hogy a román utcanévtáblák alá vagy mellé azonos kivitelezésű magyar táblákat helyeztek el. Szigeti Enikő városházi forrásokból arról értesült, hogy a polgármesteri hivatalt a prefektus utasította a táblák kicserélésére. A városházán kedden iktatták a prefektus átiratát, tartalmát azonban a gyermeknapi munkaszünet miatt nem tudta megnézni. Maros megye alprefektusa, Nagy Zsigmond nem tudott arról, hogy Lucian Goga prefektus ilyen tartalmú átiratot küldött volna a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalba. Az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény csak a települések és az intézmények nevénél követeli meg a kétnyelvűséget, az utcanevekről nem rendelkezik. Románia 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja, amelyek mellett – szükség esetén – a hivatalos elnevezéseket is feltünteti. A charta szakértői a 2012-ben készített Románia-jelentésben külön kitértek arra, hogy a helynevek alatt nemcsak a településnevek értendőek. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar „utca” szót, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 2.

Lecsendesedtek az indulatok Homoródalmáson, elkerülnék az újabb konfliktust
Csend van Homoródalmáson. Tikosi László polgármester szerint a május 19-i incidens óta nem voltak újabb gondok a községben, ahol az elmúlt héten két megbeszélést is tartottak a kialakult feszültségek megoldása érdekében. A küldöttség roma-párti parlamenti képviselője ígéretet tett arra, hogy a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre.
Még folyamatban van a május 19-én történt homoródalmási összetűzés és gyújtogatás rendőrségi kivizsgálása. A faluban harminc napra megerősítették a rendőrségi, csendőrségi jelenlétet, azt követően döntenek arról, hogy szükséges-e az intézkedés meghosszabbítása. Az eset óta nem voltak problémák, internetnikai konfliktus pedig nincs és nem is volt Homoródalmáson, csak a közösség egyes tagjaival volt gond – mondta el Tikosi László. A település polgármestere az elmúlt héten megbeszélést hívott össze a korábbi incidens miatt, de a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság is találkozót szervezett Homoródalmáson.
Megszúrt egy homoródalmási fiatalt egy helybéli pásztor, akit a fiatal férfi másodmagával azért kért számon, mert az ő területén engedély nélkül legeltette marháit – így kezdődik a történet, amely ismét felkorbácsolta az indulatokat Homoródalmáson.
Ezt megelőzően a romákkal kapcsolatos Hargita megyében történt összetűzések okairól a megyeközpontban tartottak kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vett többek közt Daniel Vasile, a Pro Europa Roma Párt parlamenti képviselője – aki egyben a roma kisebbség jogait védő parlamenti albizottság elnöke –, a megyei romaszövetség elnöke, Joni Géza, valamint Incze Csongor, a megyei közrendvédelmi hatóság elnöke is. A csíkszeredai megbeszélés után a küldöttség Homoródalmásra is ellátogatott, ahol a helyi önkormányzat, valamint a romaközösség képviselőinek részvételével tartottak megbeszélést. Ezen a roma párt parlamenti képviselője megígérte, hogy külső segítséget, a romák integrációját segítő csoportot küldenek a településre. A programhoz szükséges pénzeket pályázásokkal próbálják előteremteni – tájékoztatott Tikosi László. Az egyeztetésen egyébként jelen volt a május 19-ikei incidens egyik résztvevője, a roma pásztor is. A két fiatal – az összetűzés másik két érintettje – hatósági felügyelet alatt áll, így ők nem mehettek el a megbeszélésre. A másik homoródalmási találkozón a megyei, a szentegyházi és a helyi rendőrség, a helyi önkormányzat és a lakosság képviselői tárgyaltak a történtekről és annak okairól. Mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű, a lényeg az, hogy többé nem szabad büntetlenül hagyni a törvénytelen cselekedeteket. Az etnikumától függetlenül meg kell keresni a tettest és meg kell büntetni, mert az egész feszültség oka ide vezethető vissza – summázta a megbeszéléseken elhangzottakat a polgármester.
Széchely István Székelyhon.ro

2017. június 2.

A Gyermekfilharmónia hangversenyén vett részt Áder János, Magyarország elnöke
A Szentegyházi Gyermekfilharmónia gálahangversenyén vett részt pénteken Áder János Magyarország köztársasági elnöke. A zenekart a Magyar Művészeti Akadémia elismerésével tüntették ki.
Áder Jánost, aki feleségével, Herczegh Anitával érkezett a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban megszervezett eseményre, elsőként a szentegyházi huszárok díszőrsége és a helyi elöljárók köszöntötték.
A Fili egyik énekese által elmondott köszöntőbeszédből kiderült, hogy először látogatott Magyarország elnöke a településre. A közel egyórás műsor részeként egyházi dalokat, pünkösdi énekek, magyar népdalfeldolgozások és más népek dalai csendültek fel a Gyermekfilharmónia előadásában. A hangversennyel a Fili a Csíksomlyóra zarándokolók előtt is tisztelgett.
Az eseményen, a magyar zenekultúra ápolása és őrzése érdekében tett erőfeszítéseikért elismerő oklevelet nyújtott át Haáz Sándornak a Fili vezetőjének Kucsera Tamás, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára.
Az is elhangzott, hogy a magyar kormány támogatásával Kanadába fog utazni a gyermekfilharmónia, az ország függetlenségének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozaton lépnek fel, nemcsak Erdélyt és Magyarországot, hanem egész Kelet-Európát képviselve. Utazásukat ugyanakkor kanadai magyar szervezetek is segítik. Fellépésükre angol és francia dalokkal is készülnek.
A Székelyföldön magánlátogatáson tartózkodó államfő nem mondott beszédet és nem is nyilatkozott.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro

2017. június 2.

Mircea Diacon éjszakai magánakciója
A magyar közösség ellen indított fenyegetések, megfélemlítések, hivatali pozícióval való visszaélés következmények nélkül marad?
Nagy érdeklődéssel olvastam május 30-án reggel Mircea Diacon, a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetőjének közleményét a helyi sajtóban, amelyben sorra megfogalmazta „sérelmeit”, amelyek személyére irányultak a magyar sajtó és Bedő Zoltán részéről, valamint L. L. „magyar nemzetiségű férfi bántalmazása” nyomán, és szeretnék kicsit belemélyülni a „bántalmazás” ügyébe.
A helyi sajtóból mindenki nagyon jól ismeri a helyi Lukoil vendéglőben történt incidenst és a román, részrehajló szekus igazságszolgáltatás ítéletét, viszont én – mint az akkor történtek szem- és fültanúja – elfogadhatatlannak tartom az ügyben született ítéletet, amely L. L. személye ellen irányul.
Ebben az ügyben igazságos ítélet akkor született volna, ha Mircea Diacon urat menesztik hivatali állásából.
Hogy miért merem leírni ezen gondolatokat?
Kezdjük a történet elején... Az akkori incidens estéjén jómagam is a helyi Lukoil vendéglőben tartózkodtam. Ahogy illik, a lokálba érkeztem után beköszöntem a benti terembe a muzsikusoknak, K. L.-nek és D. I.-nek, majd a kinti teremben, a bárpult előtti asztalnál a szokásos esti menüt rendeltem a pincérektől, sült krumplit rántott sajttal és egy Hargita sört (a pincérek tudják, hisz mindig azt rendelek). Diacon fiatalabb kollégáival és egy idősebb, „párttitkár” alkatú öregúrral volt, aki szintén román anyanyelvű; a belső teremben iszogattak, a zenekar melletti asztalnál. A lokál többi vendége (a pincérekkel és a zenekarral együtt) mind magyar volt, és ilyenkor természetes, hogy az együttes vegyes, magyar és román dalokat is játszik. Nem is vettem nagyon tudomást a bent iszogató társaságról, egészen addig a pillanatig, amíg Diacon fel nem hívta magára a figyelmet. És valójában itt kezdődött az incidens. Diacon ittas állapotban, szolgálaton kívül, hivatali igazolványát lobogtatva megfenyegette K. L. gitárost, valamint D. I. billentyűst, énekest, hogy márpedig, amíg ők a lokálban tartózkodnak, addig csak és kizárólag román zene szólhat, majd ugyancsak a hivatali igazolványával kirohant a kinti terembe a bárpulthoz, az általunk Lacika néninek becézett pincérnőhöz, ugyancsak fenyegető szándékkal... Már itt szeretném megkérdezni, hogy akkor mi róható ki Diacon úrra? Nyilvános helyen történő diszkrimináció a magyarsággal szemben vagy ittas állapotban hivatali tisztséggel, igazolvánnyal való visszaélés.... vagy talán mindkettő?!
Mi, a többi vendég és L. L., valamint asztaltársasága döbbenten tapasztaltuk az említett eseményeket, hogy ilyen dolog egyáltalán megtörténhet városunkban, Sepsiszentgyörgyön. Diacon visszaült az asztalához iszogatni, mint aki jól végezte „hivatali kötelességét”, és társaival mulattak odabent a kizárólag nekik szóló dallamokra... Miután a zenekar tényleg nem mert magyar zenét játszani – ami a vendéglőben elég szokatlan, mivel magyar lokálról van szó, ahol minden hétvégén élő (magyar és román) zene van –, egy idő után mi, magyar vendégek szóvá tettük egymás között, hogy eddig és ne tovább, és egy ittas hivatalnok ne szabjon „programot” az egész közönségnek.
L. L. bement a zenekarhoz magyar nótát kérni, hogy a történtek dacára a kinti társaság is kellemesen érezze magát. A zenekar teljesítette kérését, és ez volt az a pillanat, amely után Mircea Diacon kezelhetetlenné vált. Azonnal felvette ismét a hivatali arcát, és emlékeztette az alkalmazottakat arra, hogy ki ő, milyen tisztséget tölt be, melyik hivatalnál, és ismét megfenyegette őket.
Miután már az ott tartózkodók megelégelték Diacon túlkapását, L. L. személyes párbeszédet kezdett a fogyasztóvédővel. A párbeszédből hangoskodás lett, a hangoskodásból pedig Mircea Diacon fogyasztóvédő részéről újabb fenyegetés: Fii atent, că eşti luat în vizor! (Vigyázz, mert figyelve leszel!) – hangzott el a nyilvános fenyegetés Diacon szájából... És ez volt az a pillanat, amikor az ember azt érzi, hogy eddig és ne tovább...
Kérdem ismét, hogy végül is ki bántalmazott kit, amikor egy ittas állapotban levő hivatalnok nyilvánosan fenyeget, terrorizál, visszaél a hivatali pozíciójával csakis azért, mert akármit is csinál, a törvény emberei úgyis neki adnak igazat?
Ez történt ebben az ügyben is. A szekus igazságszolgáltatás ismét megmutatta az igazi arcát, és az igazság mérlege a gazság felé billent.
Kérdem én, hogy Mircea Diacont, a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetőjét mikor és ki fogja számonkérni akkori „szerepléséért”, a magyar közösség ellen indított fenyegetéseiért, megfélemlítéseiért, hivatali pozícióval való visszaéléséért, és ne soroljam tovább, amit mind-mind egy este alatt a kontójára halmozott következmények nélkül. Remélem, hogy az igazság mérlege ebben az ügyben a mi oldalunkra billen! Miklós András, Szotyor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 2.

Közel hétszázan indultak gyalogosan Udvarhelyről Csíksomlyóra
A hűvös, kissé borongós, de fényes péntek reggelen hatszáznyolcvanan alkották a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomtól Csíksomlyóra induló gyalogos keresztalját.
Immár második éve, hogy az Udvarhelyről induló zarándoklók jelképévé vált az a tarisznya és vándorbot, amelyet a tavaly elhunyt Botár Gábor plébános mindig magával vitt a Szűzanya csíksomlyói szabadtéri szentélyébe. Az útra indító szentmise főcelebránsa, Darvas Emil kadicsfalvi plébános bevezető gondolatában két, néhai zarándokra utalt: Gábor atyára, akinek „tarisnyája most is készen áll”, illetve a néhai Hajdó István gyergyói főespesre, Erdély népszónokára, aki egyik legemlékezetesebb beszédet mondta a csíksomlyói Hármashalom oltárnál 2004-ben.
László Attila, a szombatfalvi Szent György Egyházközség plébánosa, a zarándoklat egyik lelki vezetője kitért arra, hogy „aki a hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia az emberi végességet – segíteni szokott ebben ez a zarándoklat. Embert próbáló volta áldás. Kihozza emberi végességünket, korlátainkba botlunk, de amikor levetkőzzük emberi gőgünket, és szerénységgel párosul világlátásunk, törekvésünk, kilépve magunkból fontos lesz a mellettünk haladó örülő vagy nyűgölő ember. Akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.” Kívánta ennek megtapasztalását, és hogy ki-ki találjon olyan valakit, akiben maradéktalan lehet a bizalma.
A zarándokáldást követően négyes sorokban, az út széléhez igazodva indult a menetoszlop. Útközben lehetőség van szentgyónásra, lelki beszélgetésre. A főúton haladva a főbb kereszteknél megállnak kereszthódolatra. Tízóraizás és első pihenő Máréfalván volt, ahol a helybéliek friss vízzel kínálták meg a gyalogosokat. Ebédszünetet Homoródfürdőn tartanak.
A zarándoklat programja A tervek szerint este hét órára Lenkútra érkeznek, és a lövétei gazdák csűrjeiben mintegy kétszázötvenen éjszakáznak. Idén is vissza lehet majd este térni Udvarhelyre autóbusszal. Szombat reggel négy órakor visszaviszi az autóbusz a Hármaskereszthez azokat, akik gyalogosan folytatják a zarándokutat. Csatlakozni lehet a Pethő vendéglő előtt, a Márton Áron téri buszmegállóban és a Kis Szent Teréz-templomnál. Ötkor találkoznak mindazokkal, akik máshol éjszakáztak. Hatkor az Anna-fogadó parkolójában reggeliznek, hét órakor indulnak tovább. Tíz órakor a Márton Áron Gimnáziumnál egyesül a székelyudvarhelyi keresztalja, és együtt folytatják az utat a szentmise helyszínére, a nyeregbe. Részt vesznek a szentmisén. Akik nem gyalogosan indulnak vissza, csatlakozhatnak a járművesekhez. Pünkösdvasárnap reggel hat órakor, a szombatival azonos megállóhelyeken lehet autóbuszra szállni, és gyalogosan folytatni a zarándoklatot Lenkúttól Székelyudvarhelyre. A hálaadó szentmise vasárnap este fél hétkor kezdődik a Rákóczi Sportcentrumban. Pünkösd másodnapján a szejkefürdői Ugron-kápolnánál zárják a zarándoklatot. Kilenc órától keresztutat járnak a Székely Kálvárián. Az ünnepzáró szentmise tíz órakor kezdődik, utána áldást kérnek a haza indulókra.
Molnár Melinda Székelyhon.ro

2017. június 1.

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről
Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.
Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.
Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.
A napló, amelyből kettő van
A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.
Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.
Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”
A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.
„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”
E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.
A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.
-
„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”
(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)
Historiográfiai unikumok
A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.
A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.
Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.
A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.
A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).
Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.
-
A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.
A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest 
(1920)
A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017 https://mta.hu/tudomany_hirei

2017. június 1.

Sógor Csaba: a nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük
Az őshonos nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük a valódi esélyegyenlőséghez – ezt mondta szerda este Sógor Csaba az Európai Parlament plénumában. Az RMDSZ-es képviselő annak kapcsán fogalmazta meg véleményét, hogy az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének (FRA) az alapvető jogokról szóló 2017-es jelentése nem foglalkozik a nemzeti kisebbségekkel.
A brüsszeli mini-plenáris részeként szerdán került az Európai Parlament napirendjére a FRA 2018-2022 közötti működéséhez szükséges keretek létrehozásának kérdése. Sógor Csaba arra figyelmeztetett, hogy a napirenden szereplő tanácsi határozattervezet az Ügynökség tevékenysége kapcsán az egyenlőség és a megkülönböztetésmentesség különböző fajtáit hangsúlyozza, ahogyan az az Alapjogi Charta 21. cikkében is szerepel. „Így a nemzeti kisebbséghez tartozás és a nyelv alapján történő diszkrimináció elleni fellépés is a feladata” – nyomatékosított az erdélyi képviselő. Mint mondta, ennek ellenére az Ügynökség évek óta úgy tesz, mintha a nemzeti kisebbségek egyáltalán nem léteznének az Európai Unióban, holott a nyelvi kisebbségekkel együtt 60 millió uniós polgárról beszélünk.
„Míg más kisebbségi csoportokkal külön alfejezetekben foglalkozik a 2017-es évi jelentés, a nemzeti kisebbségek problémái nem jelennek meg. Ideje belátni, hogy az egyenlő bánásmód nem jelent esélyegyenlőséget, az őshonos nemzeti kisebbségeknek pozitív megkülönböztetésre van szükségük a valódi esélyegyenlőséghez” – fejtette ki az EP-képviselő.
Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége 2007-ben jött létre azzal a céllal, hogy az érintett uniós és tagállami intézményeknek, szerveknek, hivataloknak és ügynökségeknek az uniós jog végrehajtása során az alapvető jogokkal kapcsolatos támogatást és szakértelmet biztosítson, így segítse az alapvető jogok teljes mértékű tiszteletben tartását az EU-ban.
Az Ügynökségre ruházott feladatok kiterjednek az információk és adatok begyűjtésére és elemzésére; tanácsadásra, továbbá a civil társadalommal való együttműködésre és az alapvető jogokkal kapcsolatos figyelemfelhívó tevékenységre. (hírszerk.)
Transindex.ro

2017. június 1.

Befutott a zarándokvonat: egymás nyakába borultak kolozsváriak és anyaországiak
Másfél órás késéssel, de végül befutott a Boldogasszony Zarándokvonat csütörtökön délután, Kolozsvárra.
Két-háromszáz fős tömeg fogadta a Magyarországról reggel indulókat, akik állítólag Nagyváradon időztek sokáig, és ezért késtek.
A zarándokokat Kovács Sándor főesperes azzal a gondolattal üdvözölte, hogy életünk fontos mozzanata a zarándokvonat fogadása. A találkozásnak fontos lelki üzenete is van, hiszen a keresztény hitben, a nemzettudatban erősít meg.
Mile Lajos kolozsvári főkonzul arról beszélt, a nemzettársaink fogadni annyit jelent, mint abban egymásra találni, ami egy nemzetté tesz minket. Tímár Asztrik úgy fogalmazott, két szó jutott eszébe, amikor a zarándokvonatra felült Nagyváradon: ima és hála. Így szeretné megköszönni minden zarándok nevében az üdvözlő szavakat - mondta a kaplonyi ferences házfőnök. Budai László szervező, a Misszió Tours ügyvezető igazgatója a kolozsvári jelenlévőknek köszönte meg, hogy üdvözölték a zarándokvonat utasait.
Székely János az Esztergom – Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke elmondta, a zarándokvonat több mint ezer személyt szállít, akik közt 350 fiatal van, köztük többen tengeren túliak, akik talán soha életükben nem láttak ennyi magyart egyszerre. maszol.ro

2017. június 1.

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. június 1.

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. június 1.

Középpontban a lovagkirály
Három hét múlva, június 19–25. között tartják a Partium egyik legnagyobb magyar városünnepét, a Szent László Napokat. A nagyváradi kulturális fesztivál főszervezőjével, Zatykó Gyulával az idén ötödik kiadásához érkezett rendezvénysorozat múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk.
– Mi adta az ötletet a Szent László Napok elindításához?
– A város lakosságának többsége keveset tud Szent László városalapító királyunkról. A római katolikus egyház ápolta a szent király kultuszát, de emellett, úgy gondoltuk, világi módszerekkel is meg kell ismertetnünk a nagyközönséggel – magyarokkal és románokkal egyaránt – városalapító királyunk cselekedeteit és csodatevéseit. Ráadásul a város hivatalos napja, október 12-e, a román hadsereg nagyváradi bevonulásának állít emléket, ami nem teszi mindenki számára ünnepé e napot. Fesztiválszervezői szemmel pedig nem túl jó ez az időszak a többnapos kültéri ünnep szervezésére, hiszen ebben az időszakban az időjárás kiszámíthatatlan. Ezért döntöttünk úgy, hogy új, nagyszabású, fesztiváljellegű ünnepet szervezünk.
– Hogyan fogadta kezdeményezésüket a városvezetés?
– Kezdetben a polgármesteri hivatal nem segített, sőt, még a köztereket sem biztosította számunkra. Az eltelt öt év alatt változott a helyzet: ma már a nagyváradi várban kapunk helyet, a város partnerségben anyagilag is hozzájárul a kulturális fesztivál megszervezéséhez. Közben a központi híd és egy nagyobbacska utca is felvette Szent László nevét. Ennek a sikernek az elérésében a mi munkánk is benne van.
– A 26 éve működő Festum Varadinum néhány napja ért véget. Elmondható, hogy a nagyváradi magyarság a bőség zavarában szenved. A két magyar rendezvénysorozat hogyan egészíti ki egymást?
– A Festum Varadinum nagy múltú ünnepség: annak idején Tempfli József római katolikus és Tőkés László református püspök kezdeményezte. Ez volt az egyetlen nagyszabású magyar ünnep városunkban, de a körmenet mozgatta meg a legtöbb embert. A Festum Varadinum inkább egyházi vonatkozású események sokaságát tömörítette, igaz, ez most mintha változna. A Szent László Napok világi rendezvény, inkább a klasszikus fesztiválokhoz áll közelebb. Magába foglal kultúrát, történelmi előadásokat, hagyományőrzést, szórakozást. Úgy gondolom, a két rendezvény nem verseng egymással. Ma mindkettőnél városalapító királyunk áll a középpontban, ami erősíti a megismerését és a megbecsülését.
– Mit tart az elmúlt négy kiadás erősségének? Mi vonzotta a legtöbb embert, melyek voltak a legnépszerűbb programok?
– A rendezvény legnagyobb erőssége a közösségi összetartozás érzésének ápolása. Többnyire a családjukkal jönnek ide az emberek. Látszik rajtuk, hogy ünnep számukra az esemény. Nem találkoztam soha részeggel, és a tömegben sem volt semmiféle összetűzés. Rendezvényünk másik célkitűzése – ez is megvalósulni látszik – a határ menti nemzetegyesítés. Nagyvárad vonzásköre túlmutat a mai országhatáron. Ezt akarjuk feléleszteni: a határ nem akadály, a környező települések is érezzék magukénak a rendezvényt. Ennek jegyében minden alkalommal megszervezzük a Szent Lászlótól Szent Lászlóig nevet viselő biciklitúrát, elkerekezve Nagyváradról a Biharkeresztesen található Szent László szoborhoz, amit az ottani önkormányzattal közösen koszorúzási ünnepség zár.
A rendezvény minden alkalommal középpontba állította a gyerekkel érkezőket. Számtalan gyerekprogramunk van. A kicsik nagy élvezettel vesznek részt az eseményeken.
Az örömfőzés is népszerűségnek örvend: a résztvevő csapatok magyaros jellegű ételeket készítenek. Külön pontozza a zsűri a csapatok sátrának díszítését, az elkészített ételek minőségét és a magyaros jellegét. A Nagyváradról elszármazottak találkozója mindig izgalomba hozza az embereket, hiszen a világ minden tájáról hazajönnek. Az idén már 4–5 emberről tudok, aki az Egyesült Államokból és Ausztráliából érkezik az eseményre. A legtöbb érdeklődő az esti koncerteken szokott lenni, ilyenkor akár tízezer ember is jelen van.
– Mi várható a június 19-én kezdődő Szent László Napokon?
– Mivel a rendezvényünk egyik célkitűzése Szent László megismertetése a nagyváradi románsággal is, június 22-én lesz egy nagyszabású jazz koncert, ahol jeles magyarországi és romániai jazzművészek szórakoztatják a nagyérdeműt. A minőségi zeneszámok között magyar és román nyelven legendák hangzanak el Szent László csodatevéseiről és munkásságáról. Szent László Év lévén idén többet foglalkozunk városalapító lovagkirályunkkal. Ennek jegyében június 23-án zajlik a karosi Turul egyesület szervezésében a Ki tud többet Szent Lászlóról? Kárpát-medencei iskolák közötti verseny döntője, ahol több tucat gyermek vesz részt a történelmi Magyarország területéről. Számtalan előadás állítja középpontjába nagy királyunkat. A Nemzetpolitikai Államtitkárság külön kiállítással emlékezik meg a lovagkirályról. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a külsőségekre, több korhű ruhába beöltözött csapat teremt majd hangulatot. Idén az esemény díszvendége a debreceni önkormányzat lesz. Testvérvárosunk önálló programokkal, hungarikum-kóstolókkal, kiállítással, néptánccal vesz részt a rendezvényen bemutatva a történelmi Bihar megyét és annak székhe­lyét. A kézműves vásár is nagy sikernek örvend, ahol minőségi kézműves termékek találhatók. Szombaton és vasárnap rengeteg gyerekeknek szóló játék, előadás, foglalkozás és koncert lesz.
– A magyarság számára Szent László királyunk az egyik legismertebb Árpád-házi király. Hogyan él Váradon a lovagkirály kultusza?
– A lovagkirály kultusza egyre erősebb. A már említett Festum Varadinum körmenet nagy hatással volt mindenkire: jelen volt egyidőben és egy helyen a Győrben lévő koponyaereklye és a nagyváradi herma. Rengeteg zarándok érkezett az eseményre. Ezt egészíti ki a Szent László napi rendezvény, ahol több tízezer ember fog részt venni, köztük elég sok román nemzetiségű. Itt is városalapító lovagkirályunk személye áll a középpontban.
– Kikből áll a szervezőcsapat? 
– A szervezőcsapatnak van egy központi magja, amely pályázatokat ír, és azokat elszámolja, megszervezi a programok java részét, és az önkormányzattal tartja a kapcsolatot. Mellettük a kommunikációval és a rendezvény arculatának kialakításával foglalkozó csapat is működik. Az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektetünk a román közönség tájékoztatására, ezért román nyelvű szóvivőnk is van. Nagy szerepük van a rendezvény megvalósításában a partnerintézményeknek is. Ezek közül teljesség igénye nélkül megemlítem a kezdetektől partneri kapcsolatban lévő Partiumi Keresztény Egyetemet, idéntől a Posticum keresztény szellemiségű kulturális központot és a Máltai Lovagrendet. De különböző egyesületekkel is partnerségben állunk, amelyek önálló programokkal készülnek. Sokat segítenek az önkéntesek, akik nélkül nagy bajban lennénk. Idén megállapodást írtunk alá a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel, hogy a nálunk munkával eltöltött időt szakmai gyakorlatként ismerjék el az egyetem egyes szakjain.
– Milyen ma Nagyváradon magyarnak lenni? Mennyire érzi otthon magát az ember egy olyan nagyvárosban, amely pár évtizeddel ezelőtt még többségében magyar volt, ma pedig folyamatosan zsugorodik a magyar közösség?
– Húsz év alatt 35 ezer lélekkel fogyott a nagyváradi magyar közösség. Ha ehhez hozzáadjuk a becslések szerint mintegy tizenötezer, több nemzedék óta Nagyváradon élő románt, akik szintén elhagyták a várost, akkor rögtön látszik, hogy sok ,,régi váradi” hiányzik városunkból. Helyettük viszont jöttek az ország más részeiből. Olyanok, akik nem ismerik múltunkat, nem értik, miért fontos nekünk egy-egy hely, temető, fasor. Szent Lászlót – mint városalapító király alakját – a középpontba állítva és bemutatva a magyarság szerepét a város mai arculatának kialakításában, azt reméljük, sikerül tágítanunk az itt élők toleranciáját, közelítve egymáshoz az itt élő nemzeteket. E tevékenységünk egész évben tart, számtalan olyan megmozdulás szervezői vagyunk, amelynek a célja a múlt bemutatása és megőrzése.
– Talán Nagyváradon a leghangsúlyosabb a nézeteltérés a két erdélyi magyar párt, az RMDSZ és a néppárt között. Ez mennyire határozza meg a helyi magyar közélet alakulását? E nézeteltéréseken miként tud felülkerekedni a civil kezdeményezés?
– Ez is sarkalatos kérdés megmaradásunk szempontjából. Úgy érezzük – a számok és az elért eredmények ezt támasztják alá –, hogy az elmúlt 25 év nagyrészt a veszteségeinkről szól. Amennyiben nem változik valami, néhány év múlva már csak pár tízezer magyarról beszélhetünk, és részarányunk Nagyváradon is húsz százalék alá fog csökkenni.
Ránk sajnos a nagyobbik magyar szervezet ellenségként tekint, és ahol lehet, megpróbál akadályozni munkánkban. Példaként említem, hogy az első Szent László Napok megszervezésekor azzal szembesültünk, hogy Szabó Ödön képviselő egyszerűen eltulajdonította a rendezvény lógóját, nevét és megpróbálta azt levédetni a Román Találmányi Hivatalnál. Ez nem sikerült, mert a hivatal belátta, hogy a mi szellemi tulajdonunkat akarják elvenni. A jövőt illetően meggyőződésem, hogy nem egymás ellen, hanem csak egymás mellett, illetve egy-egy cél mentén egymást segítve kellene dolgoznunk. Remélem, ez valóban így lesz.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. június 1.

Megkétszerezte kiállító felületeit Kallós Zoltán válaszúti múzeuma
A magyar állam támogatásával végzett munkálatok révén megkétszerezte kiállító felületeit a Kallós Zoltán néprajzkutató gyűjteményét bemutató válaszúti múzeum. A megnagyobbított múzeumépületet pénteken avatják fel.
Mogyorósi Ágnes néprajzkutató, a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ kurátora az MTI-nek felidézte, hogy a 91 éves Kallós Zoltán - visszaemlékezése szerint - 13 éves korában kezdte gyűjteni a falusi élet tárgyait, gyűjteménye mára mintegy hatezer darabot számlál. „Zoli bácsi szokta is hangoztatni, hogy nem szereti, ha valaki ráül a gyűjtéseire és nem teszi azokat közkinccsé.
Az volt tehát az elsődleges cél, hogy bemutassuk az általa összegyűjtött értékeket” - fogalmazott a muzeológus.
Felidézte: Kallós Zoltán édesapja a Bánffy-családtól vásárolta meg 1933-ban a válaszúti birtokot és az 1850-es években épült vadászházat. A kúriává alakított épületnek azonban nem sokáig örvendhetett a család.
A berendezkedő kommunista rendszer kulákká nyilvánította őket, vagyonukat elkobozta. Kallós Zoltán a rendszerváltozás után, 1992-ben kapta vissza a birtokot és ugyanabban az évben meg is alapította a nevét viselő alapítványt, amelyre a gyűjteménye gondozását bízta.
A kúriában 1998 augusztusában nyílt először kiállítás a nagyközönség számára. Akkor három szobában a gyűjtemény egy részét sikerült hozzáférhetővé tenni. A Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ 2010 májusától foglalta el teljes egészében a felújított Kallós-kúriát, amelyben akkor egy raktárszintet és egy kiállítási szintet alakítottak ki.
A kiállítás különböző néprajzi tájegységek reprezentatív tiszta szobáit mutatta be.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy a hagyományos falusi kultúrákban a ház - általában utcafrontra néző - első szobája volt a tiszta szoba, amelybe azokat a tárgyakat gyűjtötték össze, amelyek fontosak voltak a család számára. Oda kerültek Kalotaszegen a festett bútorok, ott állt a hímzett párnákkal felrakott vetett ágy, ott tartották az ünneplő viseleteket, a bibliát. A tiszta szoba a család anyagi helyzetét, státusát reprezentálta, ezért csak kivételes, ünnepi alkalmakkor használták. A kiállítás mindeddig nyolc tiszta szobát mutatott be azokról a tájakról és vidékekről, ahol Kallós Zoltán élt, tanított és gyűjtött.
A három mezőségi tárgyi kultúrát és viseletet válaszúti, széki és belső-mezőségi tiszta szobákból ismerhette meg a látogató.
Kalotaszeget egy Nádas-menti szoba és egy havasalji település tiszta szobája képviselte a gyűjteményben. A Nádas-menti szoba főleg Magyarvista és Méra, a havasalji pedig elsősorban Györgyfalva tárgyait mutatja be. Helyet kapott a kiállításban egy moldvai csángó szoba és egy erdélyi szász, valamint egy erdélyi román lakásbelső és néhány viselet is. A két oldalról is kibővített, pénteken felavatandó múzeumépületben egy újabb mezőségi, szépkenyerűszentmártoni tiszta szoba is helyet kapott.
A kiállítás kialakítói azonban arra is gondoltak, hogy további tárgyakon keresztül mutassák be Kallós Zoltán gyűjtőterületeit és személyiségét. Helyet kap a gyűjteményben az a magnó, amellyel a néprajzkutató az összegyűjtött népballadák hangfelvételeit készítette, és megtekinthetők azok a díjak is, amelyekkel elismerték Kallós Zoltán értékmentő munkásságát.
A raktáron levő értékek sem lesznek immár eldugva a látogatók szeme elől. A raktárrész szobáira ugyanis üvegajtót tettek, amelyen keresztül a látogatók a ki nem állított tárgyak közé is beleshetnek.
Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy az épületben a látogató csoportok fogadására alkalmas teret és egy múzeumpedagógiai foglalkoztató teret is kialakítottak. Mogyorósi Ágnes a kevéssé kutatott mezőségi gyűjtést tartotta a gyűjtemény legértékesebb részének.
Hozzátette: a kiállítást az a szempontrendszer teszi különlegessé, amely alapján Kallós Zoltán válogatta ki egykor azokat a tárgyakat, amelyeket megvásárolt a gyűjteménye számára. „Ezek az ő szűrőjén keresztül kerültek a gyűjteménybe. Az egymástól messze eső gyűjtő területek az ő személyén keresztül kerülnek egy helyre” - emelte ki.
MTI kronika.ro

2017. június 1.

Digitális Székelyföld program: technológiailag kell fejleszteni Székelyföldet
Lépést kell tartani a technológiával. Fel kell gyorsítani az ügyintézést. Itthon kell tartani fiataljainkat. A Digitális Székelyföld program kidolgozói szerint ezek szükségesek ahhoz, hogy Székelyföld társadalmilag és gazdaságilag is fejlődni tudjon.
Az Udvarhely Napok a szórakozás mellett hasznos szakmai beszélgetéseknek is teret adtak, így többek közt a térség húzóerejének okos kihasználása, ezzel együtt Székelyföld fejlesztése is terítékre került. A Kolozs, Maros, Kovászna és Hargita megyéből jött előadók, vállalkozók osztották meg tapasztalataikat, elképzeléseiket, ismertették a néhány hónapja létrehozott Digitális Székelyföld elnevezésű programot. Társadalmi szinten gondolkodnak Elsősorban azt a társadalmi és gazdasági beidegződést kell megváltoztatni, hogy a városok rivalizálnak egymással – véli Boda Szabolcs, az Élő Erdély Egyesület elnöke. Szerinte megoldást kell találni az együttműködésre.
A digitális Székelyföld kiépítése elsősorban a potenciális kivándorlók itthon tartásáért fontos. Az országra jellemző bürokrácia sok fiatalt, esetleges visszatelepedőt elriaszt, ezért az önkormányzatokat rá kell venni a gyorsabb, elérhetőbb ügyintézésre. Fontos lenne, hogy a hivatalokban lehessen magyar nyelven érvényesülni, mert azok, akik több éve külföldön élnek, már elfelejthettek románul – hangzott el. Ha folyamatosan a nyugati társadalmat követjük és átvesszük tőlük az éppen kifutó technológiát, mindig lépéshátrányban leszünk. Erre megoldást jelentene, ha átugorva húsz évet, eléjük kerülünk. A nyugaton bevált irányzatok (robotok által készített reggeli, drónnal kiszállított hamburger, 3D-s nyomtatók stb.) nálunk nem fognak működni, ezért a helyi jellegzetességek nyújtanak kitörési lehetőséget. A hagyományok korszerű tálalása kéne legyen a digitális Székelyföld lényege.
A világ tehetősebb polgárai egyre inkább a nálunk megtalálható természeti adottságokat, a hagyományos mesterségeket keresik. Ezért a biogazdálkodás, a magas áron a világpiacra előállított kézműves termékek, az élményturizmus az, amire ki kell építeni egy digitális értékesítési hálózatot – fejtette ki Boda. Elhangzott az is, hogy térségünk nem csak az IT területén küzd szakemberhiánnyal, hanem a mesteremberek iránt is nagy a kereslet. Ezeket a problémákat elsősorban átképzésekkel lehetne megoldani.
Ötlet és megvalósítás
Miután a tagok között létrejött egy bizalmi háló, azon kezdtünk gondolkodni, mivel is kellene foglalkozzon a klaszter. Rájöttünk, hogy ez az oktatás, az önkormányzatok működése, az értékmegőrzés, Székelyföld fejlesztése digitális eszközökkel, ami tulajdonképpen a mindennapjainkat is meghatározza. Így létrehoztuk az ernyőprogramot, Digitális Székelyföld néven. Ez egy olyan virtuális felület, amely földrajzi területtől függetlenül kapcsolja össze a szakembereket. Közös bennük, hogy érzelmileg kötődnek Székelyföldhöz. Székelyföldet bárki fejleszteni tudja, tudást ad vissza a térségnek, illetve tudást szórhatunk a világba – magyarázta Bihari Béla, az IT Plus klaszter elnöke. Székelyföld egy olyan régió, amely a fiatal értelmiséget lépésről lépésre elveszíti. Miután neves gimnáziumokban érettségiznek, olyan nagyvárosokban fognak letelepedni, amelyek magas színvonalú szolgáltatásokhoz szoktatják őket – mondta. „Olyan dolgokban kell gondolkodnunk, ahol újításokat nyújthatunk. Olyan táptalajt kell kialakítani, ahol ezeknek a szakembereknek, szakmáknak helyet tudunk adni. Ezért a térséget kell digitalizációra ösztönözni. Az önkormányzatokkal meg kell értetni, hogy a papírformai ügyintézés útja már nem járható. A helyi vállalkozókban tudatosítani kell, hogy a digitalizálás megkerülése versenyképességük elvesztésével jár – tette hozzá. Ugyanakkor a társadalmi hozzáállásnak is változnia kell. Tudatosítani kell az emberekben, miért lesz jó a termelőnek, ha nem ő megy a piacra, hanem a piac megy hozzá: terméke az internet segítségével a világ bármely tájára eljuthat, tisztességes áron. Új világot nyitott az idősebb korosztálynak is az internetes közösségi média. Jó részük aktívan használja is, így a digitalizációt nem fogják sokként megélni, sikerül felzárkózniuk – véli Bihari.
Akik tesznek érte
A Digitális Székelyföld projektben jelenleg a klaszter 10–15 tagja mellett önkormányzati képviselők, szociológusok, IT-sok, vállalkozók vesznek részt, akik szabadidejükben, önkéntes munkával igyekeznek tenni a közösségért, kizárva politikai meggyőződésüket.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro

2017. június 1.

Megnőtt a várakozási idő Románia határátkelőin az ötnapos vakáció miatt
Megnövekedett a várakozási idő Románia legforgalmasabb határátkelőin csütörtökön, mivel sokan külföldön töltik a gyermeknap és pünkösdi ünnepek összekötésével kialakított ötnapos vakációt.
A kilépő oldalon főleg a román-magyar határátkelőknél kell torlódásra számítani: a délelőtti órákban a Csengersima-Pete, Ártánd-Bors és Kiszombor-Csanád határátkelőknél kellett félóránál hosszabb ideig várakozniuk a nyugatra indulóknak. A bolgár tengerpartra igyekvők miatt nagy a forgalom a Giurgiu-Rusze határátkelőnél is, ahol ötven perces várakozási időt jelzett a román határrendészet honlapján elérhető, az utasok tájékoztatását szolgáló alkalmazás. A belépő oldalon is élénkül a forgalom a román határátkelőkön, egyrészt a csíksomlyói búcsúra érkező zarándokok, másrészt az – idén a nyugati kereszténységgel egyszerre ünnepelt – ortodox pünkösdre hazatérő román vendégmunkások miatt. A reggeli torlódás után délelőtt már csak a Csengersima-Pete és Ártánd-Bors határátkelőkön kellett félóránál többet várakozni. A román határrendészet az ország más térségeiből is erősítést vezényelt a magyar és bolgár határátkelőkhöz, a torlódások megelőzése érdekében, de továbbra sem tekint el a szisztematikus határellenőrzésről szóló, április elején bevezetett uniós rendelet alkalmazásától. Románia határain belül is a szokásosnál hosszabb menetidővel kell számolniuk a közlekedőknek: csütörtöktől vasárnapig számos katonai konvoj érkezik az országba a Saber Guardian 2017 elnevezésű nagyszabású nemzetközi hadgyakorlatra. Az autópályákon és közutakon haladó jármű- oszlopok úti célja az erdélyi (Szeben megyei) Nagysink (Cincu), ahol több mint tíz NATO-tagállam mintegy négyezer katonája és több száz harci jármű részvételével rendeznek gyakorlatot a gyorsreagálású erőik számára.
(MTI) erdon.ro

lapozás: 1-30 ... 511-540 | 541-565




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék