udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
186
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-186
Intézménymutató:
Külügyminisztérium (Magyarország)
2006. augusztus 25.
Felmentette a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökét Gyurcsány Ferenc kormányfő. Komlós Attilának, aki idén év eleji kinevezése előtt a kormányfő külpolitikai tanácsadó testületének is tagja volt, Szilvásy György miniszter javaslatára augusztus 15-ével kellett megválnia posztjától. A HTMH a Külügyminisztérium felügyelete alól a választások után került a kancellária irányítása alá, ahol Gémesi Ferenc szakállamtitkár felügyeli. Azzal indokolták Komlós felmentését, hogy 2007. január 1-től a HTMH országos hatáskörű szervként megszűnik, teljesen integrálódik a Miniszterelnöki Hivatalba, ahol főosztályként működik tovább. A munkatársak egy részét elbocsátják, mások az új főosztályra kerülnek. A Népszabadság arra nem kapott választ, hogy Komlós felmentése egyben a távozását is jelenti-e avagy alacsonyabb beosztásban, főosztályvezetőként ő irányítja az új egységet is. /Csík Rita: Felmentették a HTMH elnökét. = Népszabadság, aug. 25./2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./2006. október 10.
Újabb diplomáciai offenzívát indított a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a romániai oktatásban tapasztalható magyarellenes diszkriminációra. Hantz Péter, a BKB alelnöke nemrég Hágában tárgyalt Rolf Ekeussal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet kisebbségi főbiztosával, illetve dokumentumokat adott át a holland képviselőknek az oktatás helyzetéről. A BKB vezetői az elmúlt napokban a magyar Külügyminisztérium, valamint az Oktatási és Kulturális Minisztérium figyelmét is felhívták a Romániában tapasztalható jogsértésekre. /Újabb BKB-akció a diszkrimináció ellen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 10./2006. november 28.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi és Határon Túli Magyarok Bizottságának fideszes elnöke levélben fordult Göncz Kinga külügyminiszterhez, kifogásolva, hogy a 2007-es költségvetési tervezetben nem szerepel a Teleki László Alapítvány támogatása. „Megdöbbenéssel értesültem, hogy a nemzetpolitika és a külpolitika olyan alapvető intézményeinek, mint a Határon Túli Magyarok Hivatala és az Illyés Közalapítvány megszüntetése után a 2007-es költségvetés tervezetében nem szerepel a Teleki László Alapítvány támogatása sem” – olvasható Németh Zsolt levelében. Danks Emese kormányszóvivő tudatta az MTI-vel, hogy a kormány a Teleki László Alapítványt és az Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítványt feladataik összevonásával megszünteti. Tevékenységüket a 2007. január 1-jével megalakuló Magyar Külügyi Intézet veszi át. Németh Zsolt levelében rámutatott: a beterjesztett költségvetési tervezet arra utal, hogy a háttérintézmények átalakítása során „közel 50 elismert kutatóból mintegy 30-an az utcára kerülhetnek”. Mint írta, meggyőződése, hogy az alapítvány intézményei az elmúlt 15 évben „magas szakmai színvonalú háttértevékenységgel szolgálták az ország külpolitikai tevékenységét”. Hozzátette: a külügyi bizottság november 28-ra meghirdetett ülésének napirendjét kiegészíti a Teleki László Alapítvány és Intézetének kérdésével, és az ülésre, amelyen tájékoztatást szeretne kapni a Külügyminisztériumnak az alapítvánnyal kapcsolatos elképzeléseiről, többi között az alapítvány által kezelt csaknem kétmilliárd forintos ingatlanvagyon jövőjéről, meghívja a külügyminisztert is. /Elsorvad a Teleki László Alapítvány is. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 28./2006. december 2.
Sólyom László köztársasági elnök említette nemrég egy interjúban, hogy a budapesti rendőrfőkapitány „olyan hangot használt október 23. után, amely a Kádár-rendszer hangja”. Ugyanennek a visszarendeződési folyamatnak a része a Teleki László Alapítvány és Intézet megszüntetése. Az 1990. májusi választások után a Külügyi Intézetet, a Magyarságkutató Intézet, valamint az akkor megalakult Dunatáj Intézet tevékenységét közös – alapítványi – keretbe kellett foglalni. Ez szerkezet működőképes volt addig, ameddig az egyes kutatói közösségek önállósága nem csorbult, és a Külügyminisztériumnak, a Határon Túli Magyarok Hivatalának és a kormány egyéb intézményeinek irántuk tanúsított érdeklődése megmaradt. A magyar kormányok 1995 óta a Teleki Intézet irányában érdektelenek voltak. A magyar külpolitika irányítóiban nem alakult ki az autonóm szakértőkkel való együttműködés kultúrája. Vagy hátat fordítottak nekik, vagy kézi vezérléssel szerették volna irányítani őket. Megvonják a költségvetési támogatást Teleki Intézettől, amely egy tekintélyes vagyonnal rendelkező alapítvány felügyelete alatt áll. Ezt nem lett volna szabad megtenni. /Molnár Gusztáv: Visszarendeződés. = Magyar Hírlap 2006. december 2. 2006. december 5.
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) történt legutóbbi magyarellenes incidens kapcsán interpellálta a magyar külügyminisztert Balla Mihály fideszes képviselő a december 4-i parlamenti ülésen. „Románia pár hét múlva az Európai Unió teljes jogú tagja lesz, és a történelem külön pikantériája – mondta Balla -, hogy az Európai Bizottságban épp a többnyelvűségért felelős biztosi széket kapja majd. Egy európai államban azonban aligha lehet elképzelhető hasonló, a múltat idéző koncepciós eljárás a jogaiért küzdő, azokat gyakorló magyar értelmiségiek ellen. Kérdezem tehát, a Magyar Köztársaság kormánya képes-e és hajlandó-e élni a diplomácia adta lehetőségekkel annak érdekében, hogy Románia legalább a saját maga által propagált elvek iránt minimális tiszteletet tanúsítson?” Az interpellációra válaszoló Horváthné Fekszi Márta külügyi államtitkár kijelentette: a kormány azonnal nyilatkozatot bocsátott ki, a Külügyminisztérium ugyancsak határozottan állást foglalt. Megjegyezte, teljes mértékben egyetért a képviselővel abban, hogy az eset nem hagyható szó nélkül, és azzal is, hogy a történtek túlnőttek az egyetemi autonómia keretein. /G. M. I.: Interpelláció BBTE-ügyben. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 5./