Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Kassay Géza

2003. október 31.

Október közepén Brassóban a kommunista rendszer által 1963-ban lerombolt templomra emlékeztek. A megemlékezésen jelen volt Kolozsvárról Pap Géza, az erdélyi egyházkerület főtiszteletű püspöke és a brassói magyar felekezetek képviselői. A templom bejáratánál képkiállítás emlékeztetett a templomra. Kassay Géza brassói lelkipásztor elmondta, hogy1892-ben épült a templom. 1963-ban Albu Dezső, a gyülekezet akkori lelkipásztora hiába küzdött a templomért, sokszori Szekuritátéra való behívatás, fenyegetés után lemondott. A templom lebontása a rendőrség, a katonaság felügyelete alatt folyt, nem volt szabad megállni a környéken, sem fényképezni. Mégis sikerült pár fényképet készíteni. A templomot átköltöztették egy tornaterembe, melyet két hét alatt varázsoltak templommá. Ígéret szerint tornyot építtettek, de egyebet nem, minden másra önerőből került sor, a 90-es évek után. /Tóásó Áron Zoltán: Megemlékezés, tiltakozás. A lerombolt templom. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 31./

2003. november 3.

Nov. 2-án ökumenikus istentisztelettel emlékeztek a haláltábor áldozataira a Brassó megyei Földváron. Megbocsátani kell, feledni viszont nem szabad - fogalmazta meg emlékbeszédében Ungvári Barna András református lelkész abból az alkalomból, hogy hídvégi utódjára, Nagy János lelkészre és gyülekezetére bízta a sírkert és a fogoly-emlékszoba ápolását. Az ökumenikus istentiszteleten Nagy-György Attila brassói római katolikus plébános, Kassay Géza brassói református és Raduch Zsolt brassói magyar evangélikus lelkész hirdetett igét, majd az emlékműnél koszorúkat és virágokat helyeztek el. Bemutatták Benkő Levente Székely Golgota és Papp Annamária Szögesdrót című kötetét, mindkettőről Magyari Lajos, a Háromszék napilap szerkesztője mondott méltatást. A Brassó melletti Földváron 1942-45 között működött fogolytáborban előbb szovjet hadifoglyokat, majd az 1944. aug. 23-i román átállást követően magyar katonákat és többnyire internáltakat tartottak fogva. /Földvár - örökös zarándokhely. = Krónika (Kolozsvár), nov. 3./

2006. január 13.

Száz éve, 1905-ben temették el a Brassóban Koós Ferenc egykori bukaresti református lelkészt. Rá emlékezett 2005. december 10-én a Brassó-belvárosi Református Egyházközség. A református temetőben a hosszúfalusi diákok Bálint Ibolya tanárnő vezetésével megkoszorúzták a sírt, majd a belvárosi református templomban Kassay Géza lelkész szervezésében következett a megemlékező istentisztelet, melyet a Brassói Magyar Dalárda szereplése nyitott meg, Klára Mária karnagy vezetésével. Igét hirdetett Zsold Béla bukaresti lelkipásztor. Megemlékező beszédeket Koós Ferenc életéről és érdemeiről a következők tartottak: Bálint László esperes Brassó megyéből; Bántó István, a Bukaresti Művelődési Kör elnöke; Demény Lajos történész és Hochbauer Gyula tanár. Fellépett a Zajzoni Rab István Líceum furulyás csoportja és az Áprily Lajos Líceum /Brassó/ diákénekkara. Koós Ferenc 1828 körül született Magyarrégenben, ahol mellszobor hirdeti emlékét, a református templom kertjében. Közhuszárként részt vett az 1848-as szabadságharcban. A levert szabadságharc után Kossuth Lajos külföldre menekült híveiből emigrációs központok alakultak ki a nagyvilágban. Az egyik Bukarestben volt, ahol Koós Ferenc református lelkészként tevékenykedett. Lelkészi kinevezését Bukarestbe Bodola Sámuel püspöktől kapta, 1855-ben. Egy időben Koós Ferenc volt az egyetlen református lelkész Brassó és Konstantinápoly között. Ő hozta létre a bukaresti dalárdát, a magyarok olvasókörét és a Hunnia Magyar Kaszinót. Bukaresti tartózkodása alatt a havasalföldi szórványmagyarságot és a moldvai csángó-magyarságot is megkereste. Amikor 1869-ben osztrák nyomásra el kellett hagynia Bukarestet, Eötvös József miniszter Erdélybe nevezte ki tanfelügyelőnek, s a dévai tanítóképző igazgatójának, majd tanfelügyelő volt Máramarosszigeten, Besztercén, végül Brassóban. /Pitó Lajos, Brassó: Koós Ferencre emlékeztünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./

2013. november 5.

Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)
Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-4