Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Kerekes István

2007. február 13.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Magyar Fotóriporterek Társasága által meghirdetett XXV. sajtófotó- pályázatra 13 kategóriában 380 pályázó több mint 10. 000 fotót küldött be. Kerekes István, a Marosvásárhelyi Fotóklub tagja a Gyurgyalagnász című sorozatával a természetfotó kategóriában első díjat nyert. /Díjazták Kerekes Istvánt. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 13./

2015. április 14.

Orbán Balázs nyomdokán Homoródszentmárton községben
„Ha nem teheted azt, hogy külföldi országokat, szép helységeket és városokat láss és ismerj, legalább igyekezd hazádnak azon keskeny körét, melyben születtél, vagy ahol lakol – bármilyen is az – megismerni és ismertetni” - írta Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkész és író, Lókod szülötte. Homoródszentmárton község ad otthont 2015. április 16–23. között sorban a XXXI. Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábornak, amelyet a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervez a helyi polgármesteri hivatal és Hargita Megye Tanácsa támogatásával. Tíz évvel ezelőtt az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület szervezésében, 2005 májusában járták be fotográfusok ezt a vidéket.
A Székelyudvarhelyen 2012-ben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából bemutatott Egy évtized fényképlenyomatai című jubileumi gyűjteményes tárlatanyagot a korábbi táborok felvételeiből állították össze, amelynek részeként az e községben készült felvételekből is szerepelt néhány már, több anyaországi helyszínen az elmúlt években.
A Székelyudvarhelyen 2012-ben, a Magyar Kultúra Napja alkalmából bemutatott Egy évtized fényképlenyomatai című jubileumi gyűjteményes tárlatanyagot a korábbi táborok felvételeiből állították össze, amelynek részeként az e községben készült felvételekből is szerepelt néhány már, több anyaországi helyszínen az elmúlt években.
Állattartás szempontjából Szentpál a község első faluja. Egy-egy településen, Gyepesben és Remetén, ahol a népesség száma megcsappant, a szántóterületekből csak a belterülethez közeli parcellák vannak megművelve, mert a termést a vadak úgyis elpusztítják. Az utóbbi településeken jelentős hagyománya volt a kőiparnak. Mindkét településen több kőfaragó tevékenykedett, aki elsősorban épületkövet, malomkövet, kőlépcsőket készített. Szentmártonban és falvaiban a XIX. század folyamán a lakószobák elengedhetetlen dísze volt a festett bútor (az 1800-as évek elején híres bútorfestő volt a vidéken abásfalvi Balázs Mózes). Bágy a két világháború között helyben készített csergéjéről volt híres. Az itt sorjázó falvak hagyományos építkezése hasonlít a szász településekéhez.
Magas kőfallal körbezárt portákat elsősorban Homoródkeményfalván, Abásfalván és a községközpontban láthatunk. A fotótáborok mindenkori küldetése a huszonegyedik század eleji, gyorsan változó Udvarhelyszék hagyományos életformájának, tájainak minőségi dokumentálása, „vizuális értékmentése” a fotográfia eszközeinek segítségével. A részt vevő fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Tordai Ede (Marosvásárhely), Tóth Zsuzsanna (Hatvan – Magyarország), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda) a jelenkor ízlésvilágát és vívmányait is rögzítik.
A község nagyságára és területi kiterjedtségére való tekintettel a szervezők ezt a tábort is, 2009 óta a jól bevált módszer szerint, kétrészesre tervezték, amelynek második felvonása ez év október 16–23. között lenne.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro

2015. május 23.

Hajnali zarándokok
Csíkkarcfalváról hajnali ötkor, a környező településekről nem sokkal utána indultak útnak a gyalogos zarándokok. A plébánosok, megyebírók által vezetett keresztalják hosszú sorokban kígyóznak Csíksomlyó irányába.
Reggel ötkor még alig pirkad, de már több százan várakoznak a csíkkarcfalvi vártemplom előtt. Hátizsákos fiatalok, esernyős családanyák, szekereken ülő férfiak várják az indulást. Az egyik hat-hét éves legény lekap egy magyar zászlót az egyik szekérről, majd odafut az egyik vele egyidős forma leánykához: „te most mész először a búcsúra, erre a zászlóra te vigyázz! Te viszed, te hozod haza” – adja ki a felelősségteljes felszólítást. Közben a megkonduló templomharang jelzi, hogy készülődni kell az induláshoz. Albert Tünde Mária kérdésünkre arról számol be, hogy családjával minden évben gyalog mennek a búcsúra. „Tíz éve járunk, minden évben gyalog, reméljük, hogy minél többet tudunk így menni. Amíg a Fennvaló megtart, addig remélhetőleg ebben a formában. Az egész család megy: a férjemmel és a gyerekekkel együtt négyen, a szomszédokkal is összetartunk, nem szakadunk el egymástól”. „Egyre többen vagyunk, tavaly mintha kevesebben lettünk volna” – szól közbe az egyik szomszéd. „Befelé mindig sokan vagyunk. Hazafelé kevesebben. Reméljük, hogy minél tovább fog tartani ez a hagyomány” – summázott a karcfalvi asszony.
„Szekérrel nyolc éve járok, azelőtt gyalog voltam. Most már nem annyira bírom a menést, de van lovam, s szekerem, s azzal megyünk” – mondja a szintén helybéli Fülöp István. „Sokan felülnek-e a szekérre visszafelé?” – kérdezzük tőle. „Én fel kell üljek, mert úgy tudom csak hajtani a lovat” – tréfálkozik. Hozzáteszi, a hazaúton már „vékonyabbak” a csomagok, a lónak is könnyebb dolga van.
A fiatal Bíró Zsolt már menet közben beszél az élményeiről, mert öt óra elmúlt, és indul a keresztalja. Elmondja: a tavaly nem sikerült részt vennie a Csíksomlyói búcsún, idén azonban nem akarta kihagyni. „Úgy tűnik, hogy a korábbi években nem volt ennyi fiatal, mint most. Négy-öt éve az idősek voltak többségben, most »cserélődik a generáció«. Visszafelé vonattal jövök, mert csak csűrben lenne ahol aludni, s most nem akarok” – indokolja a tervezett hazautat.
A gyalogosok menetét a szekeres karaván zárja. Egyikük visszaszól: hát maga hova tart? Üljön fel ide hezzánk!
Csíkdánfalván a zászlók díszítése közben kapjuk el az egyházközség két nőtagját, akiknek néhány fiatal segít. A díszítést és a templom előtti felsorakozást Lukács Zoltán harangozó koordinálja. „Minden évben mi díszítjük fel a zászlókat, és a keresztet, amit a zarándokok visznek” – számol be Kajtár Ilona néni. Azt is meg tudjuk tőle, hogy idén a fájós torka miatt nem tud részt venni a búcsún. „Csíksomlyóra nem sokszor voltam, mert a tejcsarnokban dolgoztam, s reggel kellett bevenni a tejet. A csarnoknál nincs se vasárnap se ünnepnap, mert a tej mejen essze” – emlékszik vissza. A zászlókkal kapcsolatosan azt is megtudjuk tőle, hogy a hármas-zászlót mindig a legények viszik, a kis fehéret pedig egy leány kell „elfogadja”. Az orgonával és másfajta virágcsokrokkal díszített kereszttel a megyebíró vezeti a zarándokokat – ezt már a harangozó teszi hozzá kiegészítésképpen.
A dánfalvi gyalogos zarándokok bevárják a karcfalviakat, majd maguk elé engedik őket, és csak utánuk indulnak. A plébános a csengettyűszó után a Szívem első gondolatát kezdi el mondatni, majd áldást kér a hívekre. A templom előtt az egyik ló megmakacsolja magát, és nem akar tovább menni az ostor „noszogatására” sem. Az út szélén bámészkodók közül egy nő fogja meg a kantárját, és vezetné, de egy férfi átveszi a neki való „feladatot”.
Az utolsó szekerek egyikén a csíkdánfalvi fúvósszenekar a Nyíljon ki szívetekben az öröm virág… című feltámadási éneket kezdi játszani.
Dánfalvát Jenőfalva, majd Csíkszentdomokos zarándokserege követi, az élen a maroknyi balánbányai csapat halad. Visszatekintve még megcsodálhatjuk, ahogy Felcsík irányából hosszú sorokban kígyóznak Csíkszereda felé.
Csíkajnádon kéttucatnyi ember készülődik az induláshoz, amikor odaérünk. Hozzájuk csatlakoznak a csíkszentmihályiak, a plébános vezetésével együtt indulnak Csíkszépvíz felé. „Minden évben gyalog megyünk oda-vissza, így teljes a búcsú. Csíksomlyóról hazafelé rövidítünk, nem megyünk be a város felé. Amikor hazaérünk, szembejönnek velünk a falu bejáratához az otthon maradt idősek. Harangszó kíséretében szoktunk érkezni a faluba. A keresztalját mindig megkínálják a vendéglősök, üzletesek” – tudjuk meg Kerekes Istvántól, akinek szavait Sipos István is kiegészíti: „Oda vissza olyan negyven kilométer az út.”
A zarándokcsoportban jócskán vannak fiatalok is. Kicsit noszogatni kell őket, hogy az idősebbek helyett vigyék a zászlókat, de Kerekes Istvánnak is jut egy zászlórúd. Az egyik vezérzászlót a megyebíró „kínálja”, egy kis nógatásra annak is kerül hordozója.
A zarándoksereg lassan eltűnik a házak között. Még látjuk amint egy fiatal pár feltarisznyálva szedi a lábukat utánuk. Eddig biztosan sikerült csatlakozniuk, és közösen úton vannak Csíksomlyó felé.
A többi keresztalja is érkezik.
Tamás Attila
Székelyhon.ro

2017. április 20.

Fotótárlat múltidéző kibédi életképekből
Az Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából nyílik fotókiállítás pénteken 18 órától a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében – közölték a szervezők.
A képanyag június 30-áig tekinthető meg Szovátán, a Teleki Oktatási Központban, majd a tervek szerint a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül mutatják be a fényképeket. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd község polgármesteri hivatalának együttműködése eredményeként, valamint a Hargita megyei tanács támogatásával szervezték meg az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábort, amelynek a marosszéki község adott otthont tavaly október végén. A tárlat anyaga Kibéd hétköznapjaiba nyújt betekintést változatos életképeken és tájrészleteken keresztül.
Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika, Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy). Krónika (Kolozsvár)

2017. május 5.

Lövéte ma, képekben
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. május 13.

Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 21.

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-7