Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 18 találat lapozás: 1-18

Névmutató: Keszthelyi Gyula

1991. május 14.

Néhány napja Romániába érkezett dr. Entz Géza, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, a Határon Túli Magyarok Titkárságának elnöke Bálint-Pataki József és Keszthelyi Gyula kormányfőtanácsosok társaságában. A magyar politikusokat elkísérik Szőcs Géza, az RMDSZ főtitkára és más RMDSZ-vezetők. Az államtitkár Nagyváradon találkozott az egyházi vezetőkkel, az RMDSZ megyei vezetőségével, nagyváradi értelmiségiekkel, majd Nagysomkúton részt vett Szilágyi Domokos emléktáblájának felavatásán. Máj. 11-én Kolozsváron az RMDSZ székházában találkozott a magyarság politikai, kulturális és tudományos életének képviselőivel, majd Csiha Kálmán református püspök meghívására találkozott az egyházak vezetőivel. Máj. 12-én, vasárnap dr. Enzt Géza találkozott Grigore Zanc prefektussal, majd Czirják Árpád kanonok és a római katolikus egyház vendége volt, délben a KMDSZ és a MADISZ székházában a város magyar fiatalságával tartott eszmecserét. Délután Nagyenyedre látogattak, majd este Gyulafehérváron a katolikus püspökség látta őket vendégül. Innen Balázsfalvára indultak, ahol Todea görög katolikus püspökkel találkoztak, a következő úti cél Medgyes és Székelyudvarhely volt. Máj. 13-án Sepsiszentgyörgy és Brassó meglátogatása után Bukarestbe érkezik az államtitkár, ahol találkozik az RMDSZ parlamenti csoportjával és Domokos Géza elnökkel. Ezután nem hivatalos megbeszéléseket folytat román politikusokkal. Dr. Entz Géza máj, 18-án részt vesz a csíksomlyói búcsún. /Nem hivatalos látogatáson Romániában tartózkodik dr. Entz Géza államtitkár. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

1991. augusztus 16.

Keszthelyi Gyula, a Határon Túli Magyarok Titkárságának kormányfőtanácsosa a vele készült beszélgetésben hangsúlyozta, hogy a romániai magyar fiataloknak nehéz bejutni az egyetemekre. Romániában 808 magyar fiatal tanul bizonyos tárgyakat magyarul az egyetemeken. Ebből közel 500-an Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárképző fakultásain, készázvalamennyien pedig Marosvásárhelyen, az orvosin részesülnek részleges anyanyelvi oktatásban. Amíg nincs teljes magyar nyelvű főiskolai hálózat, addig a magyar gyerek elbizonytalanodik, inkább magyarországi egyetemet választ. A romániai magyarság legfontosabb gondja a gazdasági helyzet. A gazdasági létbiztonságot kellene megteremteni. Szükség lenne magyar hitelszövetkezetekre, hitelintézetre. A román szélsőségeknek az az állítása, hogy önálló magyar iskolák létesítése szeparatizmushoz vezet, hamis állítás. A két világháború között önálló magyar gimnáziumok léteztek, a második világháború után rendkívül kiterjedt volt a magyar oktatási hálózat. Jelenleg viszont, amikor a választópolgárok 7,3 %-a az RMDSZ-re szavazott, a magyar gyermekeknek mindössze 4,6 %-a jár magyar líceumi osztályokba. /Zudor János: Beszélgetés Keszthelyi Gyulával, a magyar kormány mellett működő Határon Túli Magyarok Titkárságának kormányfőtanácsosával. = Bihari Napló (Nagyvárad), aug. 16./

1992. február 10.

Egyes román lapok képtelen vádakat tartalmaznak. Egy példa: egyes magas funkcióban levő magyarországi személyek, például Keszthelyi Gyula kormányfőtanácsos és Entz Géza államtitkár "felkészítik" az RMDSZ-t és a magyar egyházakat arra, hogy követeljék Erdély Magyarországhoz csatolását. /Romanul (Bukarest), febr. 10-16./

1992. február 21.

A Romania Mare febr. 21-i számában Furo Iuliu Ioan támadta a Határon Túli Magyarok Titkárságát, személy szerint Entz Géza államtitkárt és Keszthelyi Gyulát, akik látogatást tettek Romániában, felkérve a román Külügyminisztériumot, tisztázza, mi volt látogatásuk célja, vajon Erdély Magyarországhoz való csatolását kérő memorandum ügyében tárgyaltak az RMDSZ-szel? /MTI, Romania Mare, febr. 21./

1992. március 25.

A szélsőséges nacionalista román lapok rendszeresen hírt adnak kitalált dolgokról, Például magyar összeesküvésről. Az egyik ilyen lap, a Totusi Iubiera, ebben Horia Brestoiu azt állította, hogy új földalatti mozgalmat kezdeményeztek Erdélyben Románia egységének megbontására. A mozgalmat a magyar kormány hivatalos tényezői irányítják. A "szigorúan titkos" okmány szerint az erdélyi magyarok Erdély Magyarországhoz csatolását kérelmezik. Ezt a memorandumot egy "elmagyarosodott zsidó", volt kolozsvári újságíró hozta Erdélybe. Ugyanerről a másik hasonló lap, a Romanul azt írta, hogy Keszthelyi Gyula és Entz Géza Romániába érkezett, hogy összeköttetést teremtsen a magyar nemzetiség vezető képviselőivel, az RMDSZ-szel, az egyházak képviselőivel, Szőcs Géza szenátorral, szintén a "memorandum" terjesztése ügyében. /Márki Zoltán: Memorandum-ügy Kolozsvárt? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./

1992. március 31.

Az elképesztő valótlanságokat közlő szélsőséges, nacionalista sajtóban közölt egyik cikket hozta magyar fordításban a lap. Petre Valeriu a Romanul 10. számában azt állította a magyarországi vezetők interetnikai konfliktust akarnak kiprovokálni Erdélyben. A cikkíró Entz Géza államtitkárt vezérőrnagynak nevezte, aki tanácsosait, Bálint-Pataki Józsefet és Keszthelyi Gyulát /ahogy a lap írta: Pataki Bálnt Iosif és Keszthelyi Erik Gyula (volt Linzinger) küldi. Ezek a tanácsosok követelik erőszakos akciók kirobbantását? Ilyen hangvételű az egész cikk. /Pokoli manipuláció. = Média (Nagyvárad), márc. 31./

1992. június 27.

Tordaszentlászlón jún. 27-én ünnepélyesen felavatták a falu névadójának, Szent Lászlónak a szobrát, Sántha Csaba szovátai szobrászművész alkotását. Ekkor tartották a Szent László napi kórustalálkozót, azonkívül megnyílt Györkös Mányi Albert kiállítása, ahol Keszthelyi Gyula kormányfőtanácsos olvasta fel Entz Géza államtitkárnak, a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökének a hetvenéves festőművészhez intézett levelét. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./

1993. január 15.

Az RMDSZ kongresszusán 327 szavazattal bíró küldött vesz részt, ebből 209-en a megyei és területi szervezeteket, 104-en a 13 pártot és szervezetet képviselik, ide tartozik a 14 elnökségi tag is. Az RMDSZ kongresszusára látogató magyar kormányképviselők, Entz Géza államtitkár, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke és Kodolányi Gyula, Antall József miniszterelnök külpolitikai tanácsadója először Bukarestben keresték fel Viorel Hrebenciucot, a román kormány főtitkárát. Fölvetettük a romániai magyar kisebbség helyzetének általános kérdéskörét is - közölte a megbeszélés után Entz Géza. A neuralgikus kérdésekben a szerződéses viszonyok eloszlathatnák a gyanakvást, hiszen világossá tennék a kapcsolatok alapelveit. - Az RMDSZ kongresszusán megjelenik a Demokratikus Konvenció 18 tagszervezetének és pártjának valamennyi vezetője, képviselteti magát az Európa Tanács, az EDU, a Helsinki Watch, a Magyarok Világszövetsége, továbbá a magyarországi pártok képviselői. Jelen lesz Entz Gézán kívül Bálint-Pataki József, Keszthelyi Gyula, Kulin Ferenc, Csapody Miklós és mások. /Bogdán Tibor: Ma kezdődik az RMDSZ kongresszusa. Entz és Kodolány Bukarestből utazott Brassóba. = Magyar Hírlap, jan. 15./

1993. február 7.

A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt febr. 6-7-én tartja kongresszusát Marosvásárhelyen. A magyar Kereszténydemokrata Néppártot dr. Gáspár György parlamenti frakcióvezető-helyettes és dr. Giczy György képviseli. /A KDNP a kisebbségekért. = Pesti Hírlap, febr. 6./ A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt II. kongresszusán megjelentek magyarországi pártok képviselői is, így Csapody Miklós /MDF/, Keszthelyi Gyula kormányfőtanácsos a Határon Túli Magyarok Hivatalát, Timkó Iván a Magyarok Világszövetségét képviselte. A kongresszuson új programot és új alapszabályt fogadtak el, átvették az RMDSZ meghatározását: romániai magyar nemzeti kisebbség, elengedhetetlennek tartják a személyi és kulturális autonómiát, kimondták, hogy létre kell hozni a romániai magyarság munkavállalóinak és adófizetőinek érdekvédelmi szervezeteit. A párt a romániai magyarságot államalkotó tényezőnek tekinti. A program megfogalmazta a követeléseket a nyelvhasználatra, az anyanemzettel való kapcsolattartásra és az önszerveződésre vonatkozóan. Katona Ádám és Bardóczi Csaba tiltakozásul elhagyták a termet, mert nem vették fel a párt programjába a területi autonómiát. Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés felolvasott nyilatkozata szerint ezt sajnálatosnak tartották. Ugyancsak sajnálatosak tartották, hogy nem olvasták fel a kongresszus előtt Tőkés István professzornak a párt elsó elnökének a párt válságára vonatkozó két levelét. - Megválasztották az új vezetőséget, elnök: Varga László marosvásárhelyi tiszteletes, a három alelnök: Bárányi Ferenc /Temesvár/, Bibza István /Kolozsvár/, Ágoston Albert /Marosvásárhely/, a főtitkár Kelemen Kálmán /Marosvásárhely/ maradt. /Pesti Hírlap, Magyar Hírlap, Népszava, febr. 8./ Dr. Tőkés István volt elnök levélben közölte távolmaradásának okát. A nélküle összehívott kongresszuson nem vesz részt, mivel nem vállalhatja az utóbbi időben a pártban kialakult szellemet, mely "se nem keresztényi, se nem magyar". Az újonnan megválasztott elnök, Varga László elmondta, hogy nehéz feladatot vállaltak. "Dezinformált, kiábrándult emberekkel, tömegekkel állunk szemben. Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük." /Népújság (Marosvásárhely), febr. 9./

1996. április 11.

Ábrahám Dezső, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány /NTA/ volt főtitkára újabb dokumentumokat küldött a Romániai Magyar Szó szerkesztőségének, ezeket folyamatosan közlik. Az első: Cáfolat - helyreigazítás címen reagált Molnos Lajos Ama bizonyos 700 000 forintok regénye /Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./ című, önmagát tisztázó írására. Ábrahám Dezső 1992 októberében Entz Géza államtitkár, a HTMH elnöke ígérvénye alapján 700 ezer forintot kifizetett Molnos Lajosnak és Bitay Csabának céltámogatásként az Erdélyi Magyar Kulturális Székház /Kolozsvár/ megvásárlására. Ezzel az összeggel nem számoltak el. A második dokumentum a Fővárosi Főügyészségen 1994. máj. 3-án felvett jegyzőkönyve, amely szerint Ábrahám Dezső átadta az NTA kuratóriumának valamennyi jegyzőkönyvét, a számlakivonatokat, az 1992. júliusáig vezetett naplófőkönyvet és előadta, hogy alapítványi célokra magánvagyonából mintegy 6-8 millió forintot fordított. Az 1993. jún. 4-i kuratóriumi jegyzőkönyv "valótlanságokat és torzításokat tartalmaz". A harmadik dokumentum Ábrahám Dezsőnek Entz Gézához írt 1994. jan. 10-i levele. A levél szerint a HTMH levélben feltüntette, hogy az NTA-nál van 3,5 millió forint a jelzett kolozsvári székház megvásárlására, ezt Keszthelyi Gyula főtanácsos szóban megerősítette, ennek ellenére ilyen összeg nem érkezett az NTA-hoz. Akkor az NTA számláján 700 ezer forint volt, ezt az összeget előlegként Ábrahám Dezső átadta Molnos Lajosnak. Az összeget később sem kapta meg az alapívány. Az NTA 1993. jún. 4-i ülésén Tőkés László püspök azt javasolta, hogy a kuratórium részesítse megrovásban Ábrahámot, amiért kifizette a 700 ezer forintot Molnos Lajosnak. Később az ülésről készült jegyzőkönyvet Kovács Miklós vádaskodó szöveggel ellátva továbbította a sajtóhoz. Ábrahám Dezső arra kérte Entz Gézát, hogy a fenti ügyben küldje el írásos nyilatkozatát a történtekről. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 11./ Megjegyzés: Ábrahám Dezső már sok ellentétes nyilatkozatot tett. 1993-ban például hangsúlyozta: egyesek arra következtettek, hogy Tőkés László, Csoóri Sándor és Szőcs Géza pénzeket vettek fel és nem tudtak elszámolni. "Kijelentem, hogy fent nevezett személyek semmi pénzügyi visszaélést nem követtek el. A szabálytalanságot én követtem el azáltal, hogy nem volt olyan könyvelésünk, mint egy nagyvállalatnak." /Ábrahám Dezső: Nyilatkozat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1993. nov. 11./

1999. augusztus 19.

Aug. 19-én nyitotta meg hivatalosan Orbán Viktor miniszterelnök a Határon Túli Magyarok Hivatalának új székházát. A Gellért-hegy oldalán levő épületet szépséghibája, hogy a Budapesten járatlan határon túli magyar számára nehézkes a megközelítése. Az átadási ünnepséget a hivatal elnöke, Szabó Tibor nyitotta meg, kihangsúlyozva, hogy a határon túliak is tekintsék magukat a ház gazdáinak, mely közös ügyeinket hivatott szolgálni. A rendezvényre 78 határon túli magyar személyiség - politikai és egyházi vezető - kapott meghívást: A Külügyminisztérium nevében Németh Zsolt államtitkár szólt az egybegyűltekhez, emlékeztetve arra, hogy ez alkalommal a Határon Túli Magyarok Hivatala fennállásának 10 éves évfordulóját is ünnepeljük. A Határon Túli Magyarok Hivatala a következő szervezeti egységekből tevődik össze: Elemző Főosztály - vezetője dr. Gyurcsik Iván, Dokumentációs, Sajtó- és Tájékoztatási Főosztály - vezetője dr. Bátai Tibor, öt területi főosztályból: Román Referatúra - vezetője Bálint-Pataki József, főosztályvezető helyettes Sagyebó László, főtanácsos Takács Ferenc; Szlovák Referatúra - vezetője Czimbalmosné Molnár Éva; Horvát, Szlovén, Jugoszláv Referatúra - vezetője Pirityiné Szabó Judit; Nyugati Magyarság - vezetője dr. Pusztaszeri László; Ukrán Referatúra - vezetője Tóth István, továbbá Koordinációs és Jogi Főosztály - vezetője dr. Szabó Csaba, Igazgatási Osztály - vezetője Horváth Sándorné, Gazdasági Főosztály - vezetője Katrinecz Lászlóné és a Mo-2000 Konferencia Titkársága - Keszthelyi Gyula vezetésével. Orbán Viktor miniszterelnök a nemrég elhunyt Wass Albert szavait idézve adta át a Határon Túli Magyarok Hivatala új székházát: "Jönnek majd újra boldog építők, és kiássák, ami odalent volt, s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot". Ünnepi beszédében a magyar kormányfő hangsúlyozta, a kormány változatlanul vallja, hogy "Magyarország polgárai a határainkon kívül élő magyarokkal együtt egy és oszthatatlan nemzet". /(Guther M. Ilona): Tíz év után önálló székházban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./

2000. április 28.

Keszthelyi Gyula kiállt Patrubány Miklós mellett, aki ellen a támadást a sajtóban a kolozsvári Szabadság kezdte: a teret átengedte a szorgos irodalmárnak, Kántor Lajosnak, aki támadást intézett Patrubány ellen. Patrubány válaszolt a rágalmakra, cikkét közölte is a kolozsvári lap. Úgy nézett ki, az ügyet lezárták, de Kántor Lajos öt év után újra felmelegítette a rágalmazást. Kántor diverziója sikerült, ezrek olvashattál nyomtatásban az ötéves rágalom friss kiadását. Keszthelyi megjegyezte, hogy mindazok, akik a legkövetkezetesebben ragaszkodtak ahhoz, hogy a Temesvári Kiáltvány 8. pontja szellemében minden politikai szerepre vágyó személy számoljon el a múltjával, ma már szinte teljesen eltűntek az erdélyi magyar közéletnek RMDSZ által ellenőrzött szeletéből. Patrubány egyike ezeknek. S az átvilágítást nem most kérte, hanem évekkel ezelőtt, amikor az RMDSZ elnökségi tagja volt. Keszthelyi hangoztatta: Ha van legitim magyar politikus Erdélyben, akkor Tőkés László mellett, Patrubány is az. Közéleti szerepvállalását nem 1990 tavaszán kezdte, hanem a 70-es években műegyetemi hallgatóként, aki Gáspár Sándor diákrádiójából Visszhang néven olyan fórumot hozott létre, amilyen még a napjainkban csak jó oldalairól emlegetett Bolyai Egyetem idején se létezett. Keszthelyi emlékeztetett, hogy a Lajtán innen (legalább is a Dnyeszterig terjedő területen) Patrubány hozta létre az első személyi számítógépet (le is gyártottak belőle több ezer darabot). A mikroprocesszorokról írt könyvéhez pedig a kontinensen elsőként mellékelt floppyt. /(Keszthelyi Gyula, Budapest): Az RMSZ-t átejtették. Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./

2000. május 9.

Az RMSZ-t átejtették - állítja mindjárt cikke címében Keszthelyi Gyula, aki egyike azoknak, akik úgymond a tisztázás szándékával szóltak hozzá a lapban megjelent "Aki igent... és, aki nemet mondott Ceausescura" címmel, Mircea Valer Puscával készített interjúhoz (RMSZ. ápr. 18), amelyről mindjárt a bevezetőben megállapítja: "Tanulságos példája a zavarkeltésnek, a kósza hírek, pletykák terjesztésének." Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője visszautasította Keszthelyi Gyula állítását. Mircea Pusca maga is felmentette Patrubány Miklóst, akiről mindvégig feltételezte, hogy kényszer hatása alatt kért szót. Kántor Lajos nem tett mást, mint ismételten figyelmeztetett arra, hogy... lassabban a testtel. Az eddigi hozzászólásokból, állásfoglalásokból úgy tűnik: semmilyen tisztázási kísérlet nem történt. Gyarmath jelezte: "a magunk részéről lezártnak tekintjük az ügyet." /Gyarmath János: Ki akarja átejteni az RMSZ-t? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 9./

2000. december 21.

A Határon Túli Magyarok Hivatalában dec. 19-én bemutatták a Magyarország 2000 tanácskozások anyagát tartalmazó a három kötetet - Keszthelyi Gyula szerkesztésében. Az első kötet a január 27-28-án Esztergomban megtartott EGYHÁZ ÉS MAGYARSÁG szaktanácskozáson elhangzott előadásokat tartalmazza, a második az április 12-13-án megtartott MAGYARSÁG A MÉDIÁBAN, MAGYAR MÉDIASTRATÉGIA szaktanácskozásét, a harmadik pedig a IV. MAGYARORSZÁG 2000 konferenciáét. Báthory János, a HTMH általános elnökhelyettese ismertette a kiadványokat, amelyek nem csak a találkozások teljes anyagát, hanem azokat az előadásokat is tartalmazzák, melyeket idő hiányában a szerzők nem olvashattak fel, illetve csak röviden ismertethettek, valamint a meghívott, de elfoglaltságuk miatt meg nem jelentek írásban eljuttatott előadásait is. A kiadványokat eljuttatják a résztvevők mindegyikéhez, a kormányzati szervekhez, a határon túli magyar szervezetekhez, könyvtárakhoz. Kereskedelmi forgalomban is kaphatók. A könyvek a HTMH internetes honlapján is rövidesen olvashatók lesznek. Báthory János elmondta, hogy a Magyarország 2000-típusú tanácskozásoknak lesz folytatása. Kormánydöntés értelmében kétévenként tartanak majd hasonló horderejű tanácskozásokat. A könyvbemutatón Báthory János megemlítette, hogy a Magyarország 2000 konferencián vetették fel a nyugati magyarság képviselői a Nyugati Magyar Tanács létrehozásának gondolatát, amelyet most a kormány mellett működő konzultatív szervként képzeltek el. /(Guther M. Ilona, Budapest): Magyarország 2000 - három kötetben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

2001. május 26.

Kolozsváron volt egy magyar diákrádió, a Visszhang /heti egy órás adás/, ahol, többek között, Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője meghatározó jellegű tevékenységet folytatott. A Visszhang a hetvenes évek elején alakult meg, az alapítók között volt Nagy Gyula, Gáspár Sándor és Patrubány Miklós. Zsigmond Emese volt az irodalmi és a nyelvművelő rovat felelőse. A múlt rendszerben kevesebb volt a szórakozóhely, önképző-, színjátszó, irodalmi, és tánckörök működtek. A matek, fizika, filológia, biológia karnak színjátszó köre, más karoknak tánccsoportja volt. Egy-egy csoport előadása az egész kolozsvári diákságot megmozgatta. Jó volt a kapcsolatuk a kolozsvári napilappal, amelyet akkoriban Keszthelyi Gyula vezetett, és külön oldalt biztosított a diákeseményeknek. A Visszhang intézmény volt, mert a rádióadásokon túl havonta egyszer híres személyiségeket hívtak meg, olykor magyarországiakat is. Évente gálaestet tartottak. A hetvenes évek végefelé alakult meg a Visszhang-kórus. Mindez már a múlté, már nincs Visszhang. /Márton Éva: Elnémult a Visszhang Beszélgetés Zsigmond Emesével. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

2005. november 30.

Az erdélyi Mezőséget, a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos határolta dombvidéket a magyarság már a X–XI. században benépesítette. A mongolok XIII. századi pusztítása, majd a törökök és a krimi tatárok betöréseinek következtében a Mezőség lakossága fokozatosan kicserélődött, s az egykor színmagyar településeket a XX. század elejére már főleg románok lakták. A magyarság szórványosodása Trianont követően tovább erősödött (Déstől keletre Besztercéig pl. ma egyetlen plébánosra hárul a megyényi terület magyar katolikusainak lelki gondozása). Pusztakamarásnál, Sütő András szülőfalujánál is eldugottabb helyen fekszik Vice. 1910-ben a faluban még 943-an vallották magukat magyarnak, 1992-ben már csupán 437 magyar és 24 román lakott Vicében. A Beszterce-Naszód megyei Apanagyfaluhoz tartozó településnek ma is nagyjából ennyi lakosa van. A Possibilitas Egyesületet Lőrinczi Károly vicei plébános, a környék református lelkészeivel összefogva hozta létre, hogy kallódó, a teljes asszimiláció küszöbén álló gyermekeket vallásuktól függetlenül gondozzon, és azokból magyar kultúrájú embereket neveljen. Paphiány miatt Vicéhez tartozik a bethleni és csicsókeresztúri plébánia is. Mikor Lőrinczi Károly 1995. augusztusában Vicére került, Csicsókeresztúron a templomnak már két éve nem volt papja, a plébánia épülete romos állapotba került. Egy holland alapítvány, a magyarországi Mocsáry Lajos Alapítvány, az Illyés Közalapítvány és a kanadai Magyar Alap támogatásával sikerült 1999-ben felújítani a parókiát, és a következő évben megkezdte munkáját az épületben Szent Anna Ház, gyermekeket fogadtak be. A Vicei Szent István Ház létrejöttéhez Gergely István csobotfalvi plébános, a már nemzetközi hírű Csibész Alapítvány megálmodója is hozzájárult. Amikor a Magyarok Világszövetsége meghirdette a 13 aradi vértanú emlékére, a Kárpát-medencei nagycsaládosoknak felépítendő 13+1 ház programját, Gergely István az egyik helyszínnek szülőfaluját, Vicét javasolta. 2002-ben lett kész a ház. A vicei Szent István Ház legnagyobb támogatója egy hollandiai alapítvány. Erdélyt járó budapesti fiatalok kezdeményezték Magyarországon a Via Possibilitas Közhasznú Alapítvány létrehozását, amelyet már bejegyeztek. Vicén és Csicsókeresztúron jelenleg 18 gyermeket gondoznak. A jelenleg nevelt 18, és a jövőben odakerülő további kicsik jövője igen nagymértékben függ attól, hogy az erdélyi egyesületet. /Keszthelyi Gyula: Sziget a „Holt-tengerben” – családi otthonok a szórványban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 30./

2011. október 8.

Búcsú Keszthelyi Gyulától
Életének 77. évében, hosszú és súlyos betegség után, október 6-án, Budapesten elhunyt Keszthelyi Gyula, az egykori Igazság főszerkesztője.
Nincs halálhír, amely ne érintené meg az embert, hiszen a cipőtalpunk alá tévedt kavics is kidöccenthet egyensúlyunkból. A hír hatása rám talán érthetőbb lesz, ha azt is hozzáteszem, hogy hosszú évekig osztálytársak voltunk, és számtalan kanyar után lettünk kollégák is e lap szerkesztőségében. Eddig megjelent naplójegyzeteim talán ővele foglalkoznak a legtöbbet, s most a halál kiváltotta döbbenet teszi nyilvánvalóvá, hogy olykor mennyire igazságtalanul elégedetlenkedtem Vele! Mintha megfeledkeztem volna róla, hogy a lap főszerkesztőjeként, intézményvezetőként övé volt a napilappal kapcsolatos minden felelősség! Sőt, abban a rendszerben, annál sokkal több is. Mert a lehető legárgusabb szemekkel „ügyeltek” nemcsak ránk, hanem az amúgy nagyon kilógó kisebbségi lapokra. Neki kellett ugyanis „gazdáinkkal”, a megyei pártbizottsággal szemben képviselnie a lap és szerkesztői, de mindenek előtt az olvasó érdekeit. Márpedig – közismert – akkor egyetlen érdek volt és lehetett, csak az érvényesülhetett. Ezzel pedig életveszélyes volt szembehelyezkedni. Mi, többiek nyilvánvalóan arról is sokszor megfeledkeztünk – mert nem a mi bőrünket égette! –, milyen kínos és gyötrő lehetett neki tudomásunkra hozni gazdáink bicskanyitógatóan értelmetlen – no, nem kívánságait, hanem – parancs jellegű utasításait, amelyek – nagyon jól tudta – fittyet hánynak az újságírás-szerkesztés, de legtöbbször a józan ész minimális szabályainak is. Iszonyatosan hálátlan szerep volt az övé, hozzánk, beosztottjaihoz képest. Főképpen azért, mert mi, kényszerű hallgatói belefásulva az állandó meglepetésekbe, amelyek nap mint nap ránk zúdultak, és egyre nehezebbé tették munkánkat, életünket, akár Vele is azonosítottuk ezeket a minden józan észnek ellentmondó feladat-rémálmokat.
Most már értem őt – nálam jobban ismerte azt a kíméletlen világot, amelyben éltünk, nem engedhette meg magának azt az öngyilkos könnyelműséget, hogy szelídítve, ésszerűsítve hozza tudomásunkra az eszement utasításokat. Pontosan tudta azt is, hogy miért fontos „látogatás-őrületek” idején ott lennünk a nyomdában, ugyanis az ilyenkor is dolgozó nyomda ördöge legártatlanabb hibái is sokak számára végzetesek lehetnek.
Mindenképpen nagy érdeme, hogy józan, okos vezetése alatt a kolozsvári Igazság egyetlen szerkesztője, munkatársa sem került tragikus helyzetbe. Ellenkezőleg. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt kimondani, hogy a Keszthelyi Gyula vezette Igazságnak mégis-mégis sikerült, minden megszorítás ellenére, megőriznie olvasói megbecsülését, szeretetét azzal, hogy nemcsak a „musz” feladatokat látta el, hanem az olvasói igényeket is megpróbálta kielégíteni. Ennek alátámasztására hadd idézzem Ion Arcaşnak, az akkori Făclia főszerkesztő-helyettesének, egy a fővárosi napilapok vezetői tanácskozásán elhangzott, akkor igen bátornak számító megállapítását: „Egyetlen vidéki napilap van ebben az országban, amelynek sikerült megőriznie újság jellegét, minden más újságtól megkülönböztető arcélét: az a kolozsvári Igazság!”
Úgy gondolom, ez mindenképpen az egykori főszerkesztő Keszthelyi Gyula munkásságát dicséri. Bár életének utolsó szakaszában Magyarországon élt, halála nekünk, Kolozsváron maradottaknak is nagy veszteség.
Nyugodjon békében!
Kiss János
Keszthelyi Gyula (Alsójára, 1934. március 26.–) sportújságíró, rádió és televízió kommentátor, újságszerkesztő, szerkesztő.
A kolozsvári 2. számú Fiúlíceumban érettségizett (1952), a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett diplomát. A bánffyhunyadi Fakitermelő Vállalat (1956–57), majd a kolozsvári Libertatea Bútorgyár (1957–69) tisztviselője. Újságírói pályáját az Új Sport tudósítójaként kezdte, évekig a Kolozsvári Rádió s a Román Televízió magyar adásának kommentátora. 1969-től az Előre ipari rovatvezetője Bukarestben, 1972-től 1983. november 2-ig az Igazság főszerkesztője Kolozsvárt, ezt követően az Előre kolozsvári tudósítója.
Az 1990-es és a 2000-es években a Határon Túli Magyarok Titkárságán működött, ahol többek között a tanácskozások anyagainak köteteit szerkesztette.[1]A Határon Túli Magyarok Hivatalában 2000. december 19-én bemutatták a Magyarország 2000 tanácskozások anyagát tartalmazó a három kötetet, amelyet Keszthelyi Gyula szerkesztett.[2]
Magyarország - 2000 : Magyarország képe a nagyvilágban : külföldi és hazai magyarok tanácskozása az országról, 1997. május 30-31. / [szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Osiris, 1997. 419 p.; (Rend. a Miniszterelnöki Hivatal Előadások és hozzászólások) ISBN 963-379-315-7
Az egyházak szerepe a magyar kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági építésében : nemzetközi konferencia : Budapest, 1998. április 1-2. / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [a szöveget gond. Báthory János, Keszthelyi Gyula]. Budapest : Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala és a Határon Túli Magyarok Hivatala, 1998. 183 p. ISBN 963-03-5250-8
Magyarország 2000 : egyház és magyarság : hét egyház és felekezet határon túli és hazai lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, [Esztergom], 2000. január 27-28. : [előadások és hozzászólások] / [szerk. Keszthelyi Gyula]. – Budapest : Custos, 2000. 466 p. (A 2000. januári rendezvény a harmadik konferencia volt.) ISBN 963 85596 7 5
Magyarság a médiában, magyar médiastratégia : határontúli és médiaszakértők tanácskozása, 2000. április 12-13. / [... szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Custos Kiadó, 2000. 229 p. (A IV. Magyarország 2000 tanácskozás anyaga Közreadja a Határon Túli Magyarok Hivatala). ISBN 963-85596-8-3
A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón : Magyarország 2000 : külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása : 2000. május 19-20., [Budapest] / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [közrem. Erdélyi Istvánné]. Budapest : Custos, 2000. 422 p. (Előadások és hozzászólások.) ISBN 963 85596 67

Szabadság (Kolozsvár)

2017. november 2.

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

lapozás: 1-18