Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 19 találat lapozás: 1-19

Névmutató: Kiss Mihály

2003. március 31.

A Nyárád mentén feléledő néptánchagyomány kulcsembere Veress Kálmán táncoktató. Kezdődik az Ezüstcsizma nevű verseny elődöntője, a döntő májusban lesz Marosvásárhelyen. Ez a tizedik Vándorcsizma Találkozó. Backamadarasi gyermekek versengenek, majd az ákosfalvi Forrás, a szentbenedeki Reménység tánccsoport után Kiss Mihály medgyesi táncosai és a szentháromsági Tüzes csoport léptett fel. /Bölöni Domokos: Backamadarasi Vándorcsizma. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 31./

2003. június 2.

Jún. 1-jén, vasárnap Tordaszentlászlón összesen tíz Szentlászló nevű település elöljárója gyűlt össze. Magyarországiak voltak, ketten pedig erdélyiek: a székelyföldi Nyárádszentlászlóról érkezett Kiss Mihály unitárius lelkész, illetve Tordaszentlászló polgármestere. Ez már a nyolcadik találkozó volt. Mindegyik községi elöljáró ismertette települését. Egyed Ákos professzor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke Szent László királyról beszélt. Ezt követően Beder Tibor, a Magyarok Világszövetsége részéről mondott köszöntőt. Boldizsár Zejk Imre /Tordaszentlászló/ Tordaszentlászló és vidéke címmel tartott előadást. Tamás Gebe András polgármester részletesen bemutatta a község életét. Elmondta: Tordaszentlászló községhez hét falu tartozik - Magyarfenes, Magyarléta, Kisfenes, Hesdát, Románléta, Sztolna és Rákos. A lakosság nemzeti összetétele: 51% magyar, 49% román és roma. A nyolc falunak jelenleg csupán egyetlen háziorvosa van, akinek 3000 lakost kell ellátnia. Hét faluban I-IV. osztályos iskola működik, míg Kisfenesen és Hesdáton I-VIII. osztályos románul és Szentlászlón magyar nyelven. Iskolabusz szállítja naponta a gyermekeket a szentlászlói iskolába. A magyar lakosság zöme református, kevés római katolikus él Magyarfenesen. Jól működik a fúvószenekar és a kórus. Van színjátszó- és tánccsoport is, teleházuk az első volt Kolozs megyében. 1990 óta minden évben Szent László-napi kórustalálkozót szerveznek. Nyárádszentlászlón 136 unitárius és 28 református lakik. A gazdálkodók átlag életkora közel 60 év. /Barazsuly Emil: Szentlászló nevű települések elöljáróinak találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

2005. április 28.

Április utolsó hétvégéjén került sor Petrozsényban, a Caritas-házban a Zsilvölgyi Gyermekszínjátszó Fesztiválra. Két lelkes tanító, Tamási Bíborka és Kiss Mihály András kezdeményezte a találkozót. A versenyre négy zsil-völgyi csapat nevezett be. A legjobbat teljesítő a petrozsényi Sárga Tulipán csapat volt. /Széll Lőrinc: I. Zsil-völgyi Gyermekszínjátszó Fesztivál. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 28./

2007. december 21.

Vajdahunyadon első alkalommal rendezték meg a vajdahunyadi magyar óvodások, iskolások közös karácsonyát a római katolikus templomban. Százhat magyar kisgyermek énekelte teli torokból a Mennyből az angyalt. Az előadás után nem maradt el az ajándékozás sem. A helyi RMDSZ, a Corvin Savaria Társaság és számtalan magánvállalkozó, illetve az ünnepséghez teret és jelentős segítséget nyújtó római katolikus egyházközség jóvoltából minden kisgyermek szép ajándékkal térhetett haza. Ők is meglepték közönségüket. A szomszédos hittanteremben, dévai társaik példájára gazdag kirakodóvásárt rendeztek: karácsonyi díszeket, képeslapokat, masnikat és festett üveget kínálva az ezúttal is bőkezűnek mutatkozó szülőknek. A kirakodóvásárból begyűlő pénzt egy nagy közös kirándulásra fordítjuk majd – mondta Kiss Mihály András, a Vajdahunyadi 6-os Számú Általános Iskola aligazgatója, aki egyben megálmodója és főszervezője volt a nagy közös magyar karácsonynak. /Gáspár-Barra Réka: Magyar karácsony Vajdahunyadon. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 21./

2008. június 20.

A boszorkányüldözés folytatódik – állapítja meg Vekov Károly Ercsey-Ravasz Ferenccel perelő vitacikkének már a címében (Szabadság, jún. 18.), a Wass Albert írói-emberi-politikusi habitusát érő bírálatok kapcsán. Még éveken át lehetne érvelni Wass Albert mellett és ellen, anélkül, hogy a szembenálló felek meggyőznék egymást. Az esztétikai, emberi és politikai értékek viszonylagosak. A vitához hozzászóló Bogdán Tibor újságíró szerint Wass Albert regényeit nem tartja többre példás előmenetelű tíz-tizenkettedikes tanuló hazáról ír önképzőköri dolgozatánál. Az újságíró szerint Wass valóságos keresztünk, Wasskeresztünk lett. Vekov Károly cikkében megírta, hogy Wass Albert soha nem volt szélsőjobboldali, továbbá nyilas tagsági kartotékot is hamisítottak a nevére. Bogdán Tibor véleménye: Wass Albert nemzeti-szocialista, a hungarista mozgalom elkötelezett harcosa, a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának főmunkatársa volt, nyilas kiadványoknak is dolgozott. Wass hívei felhozhatják, hogy Antall József miniszterelnök a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta neki. Ez igaz, aminthogy Bogdán Tibor állítja: „az is tény, hogy az 1989 utáni demokratikus Magyarországon a beregszászi zsidók deportálását levezénylő Kecskési-Tollas Tibor csendőr-főhadnagy emléktáblát kapott, az újnáci Porubszky István ugyancsak köztársasági érdemrendben részesült, a fehérterrorista vérengzések vezetőjét, Francia Kiss Mihályt a Nemzeti Pantheonban, a hungarista mivoltára még a kilencvenes években is büszke, volt nyilaspárt-tag Bosnyák Imrét pedig parlamenti képviselők díszsorfala között temették Budapesten. ” /Bogdán Tibor: Wasskereszt(ünk) = Szabadság (Kolozsvár), jún. 20./ Emlékeztető: Tollas Tibor nem vezényelte a zsidók deportálását, költő volt, a Nemzetőr főszerkesztője. A róla terjesztett rágalmat már többen megcáfolták, köztük Juhász László a Kortárs folyóirat 2006/4-es számában, ugyancsak Juhász László az Új Horizont 2005/1-es számában Áruló írástudók címen.

2009. szeptember 11.

Tizenkettedik századi szentélyre és kápolnára bukkantak a marosvásárhelyi régészek Nyárádszentlászlón, az unitárius templom restaurálásakor. Soós Zoltán múzeumigazgatónak és lelkes kis csapatának a templom alapjában egy gótikus ajtókeretet sikerült kibányásznia. A sírokban boglártöredékeket és ruhadíszeket is talált. „Érdekes, hogy olyasmikkel találkozunk itt, a Nyárádmentén, ami a székely közösségre nem jellemző” „Az is érdekes, hogy a szentélyből nem ajtó, hanem boltíves nyílás vezetett egy kápolna felé” – tájékoztatott Soós Zoltán. A mai, késő Árpádkori templom szentélye egy másik, a tizenkettedik század végén, a tizenharmadik elején épült román kori szentély fölé emelkedik. Százhúsz főre apadt gyülekezetet. Három és fél évtizede, amikor Kiss Mihály lelkész a faluba került, még 320 unitáriusnak szólt az 1498-ban öntött 450 kilogrammos harang. A néhány hete folyó feltárási munkálatokkal csak a múltnak egy részét sikerült felszínre hozni. /Szucher Ervin: Tizenkettedik századi szentélyre és kápolnára bukkantak Nyárádszentlászlón. = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./

2009. november 16.

Pezsgő kulturális élet volt a hét végén a Hunyad megyei magyarság körében: Déván Tamás Gábor koncertezett, Marosillyén a Zsil völgyében magyar kulturális napok zajlottak, Vajdahunyadon reneszánsz-fesztiválra került sor. A kétnapos rendezvénysorozat november 13-án kezdődött a Hunyadiak kastélyában, ahol a Huniadi Cantores korabeli zenés előadása után a hunyadi lovagok léptek fel, a lovagok kardjai, a bemutatott csatajelenetek a gyerekeket kápráztatták el. Másnap a Magyar Ház szűknek bizonyult a gyerekeknek szervezett programra. Mátyás király apródjai – vagyis a vajdahunyadi magyar iskola diákjai – előadásokat, színdarabokat mutattak be. Mátyás Király udvara címen Kiss Mihály tanító és a helyi magyar civilszervezetek szervezésében gazdag programot ajánlottak a vajdahunyadi és csernakeresztúri gyerekeknek. /Chirmiciu András: Reneszánsz-fesztivál Vajdahunyadon. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 16./

2013. február 18.

Valer Marian újra vádol
Korrupcióval vádolja Erdei D. István szatmári parlamenti képviselőt a magyarellenes kirohanásaival rendszerint feltűnést keltő Valer Marian.
A szociáldemokrata szenátor hétvégi sajtótájékoztatója keretében utalt arra, hogy az RMDSZ-es képviselőnek köze lehet egy megvesztegetési ügyhöz, melynek célja – véleménye szerint – az RMDSZ által támogatott Kiss Mihály Halmi vámfőnöki tisztségébe való ismételt kinevezése volt.
Lapunk kérdésére Erdei D. István úgy nyilatkozott: nem kíván reagálni egy olyan kijelentésre, amit nem vesz komolyan. „Nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Valer Marian érvényesítse vádjait a bíróságon, ha tudja” – szögezte le, hozzátéve, hogy arra kérte a szenátort, üljön le vele tárgyalni, azonban Marian erre nem volt hajlandó. Úgy vélekedett továbbá, hogy az USL-s szenátor belátta: kirohanásaival butaságot csinált, melyet úgy próbál leplezni, hogy mindenkit támad, aki kritizálja magatartását.
Amint arról beszámoltunk, Valer Marian a napokban jelentette be, hogy egy törvénytervezetet kíván benyújtani, melynek értelmében büntethetőek lennének mindazok, akik közintézményekben vagy egyéb nyilvános helyen – például üzletekben vagy fodrászatokban – nem a román nyelvet használják. Felháborodásának adott hangot ugyanakkor amiatt, hogy egyes intézményekben pozitív diszkriminációban részesítik a magyar nemzetiségűeket a román ajkúakkal szemben.
Erdei D. István ezt követően a képviselőházban olvasott fel egy nyilatkozatot, melyben honatyához méltatlannak nevezte a szenátor magatartását, kérve, hogy hagyjon fel az etnikai feszültségek szításával. A Szatmár megyei szenátor továbbá lemondásra szólította fel Liviu Martát, a megyei múzeum igazgatóját, mert az intézményvezető szerinte elítélte kisebbségellenes megnyilvánulásait. Valer Marian azt állítja, Liviu Marta sovinisztának és szélsőségesnek nevezte őt. Megkeresésünkre az igazgató elmondta: esze ágában sincs lemondani. „Nem szoktam nyilvánosan kommentálni politikai történéseket, most sem tettem – fejtette ki. – Az pedig, hogy a magánbeszélgetéseim során mit mondok, más lapra tartozik.”
Marta egyébként nem először került soviniszta támadások kereszttüzébe, 2010-ben például a Valer Marianhoz közel álló, magyarellenességéről ismert helyi Gazeta de Nord-Vest napilap keményen bírálta amiatt, mert a kiegyensúlyozott román–magyar párbeszéd szellemében szervezett egy konferenciát a bécsi döntéssel kapcsolatban. A rendezvényre egyébként számos magyarországi történészt is meghívtak, és a szakemberek véleménye szerint ez az első olyan tanácskozás volt a témában, melynek keretében nem „egyoldalú monológok hangzottak el”. Marta a szenátor figyelmébe ajánlotta, hogy a kiváló magyarországi intézményközi kapcsolatok révén újítják fel a Vasile Lucaciu emlékházat, valamint Ady Endre szülőházát.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

2013. március 18.

Csak hazádban lehetsz igazán szabad!
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

2014. május 5.

Hunyad megyei magyar napok
Közösségi majális és véndiák-találkozó
Nagyszerű hangulat uralkodott a Hunyad megyei magyarság körében május elsején. A hagyományos majálist ezúttal a magyar napok keretében töltötték együtt Déván és Vajdahunyadon egyaránt. Petrozsényban, pedig a Zsil-völgye történetéről szóló tervezett könyv vázlatát mutatták be a szerzők, András József professzor és Wersánszki Eduárd a Caritas felekezeti központban szervezett kulturális összejövetelen. Elvárásokat felülmúló népszerűség Szép tömeg gyűlt össze a dévai magyar ház udvarán a majálisra. Többen, mint ahányra a szervezők számítottak. Idősek és fiatalok, belvárosiak és csángótelepiek, mindenki jól érezte magát a magyar napok nyitórendezvényén. A gyerekek számára a szombathelyi Bogikezek hagyományőrző csoport szervezett érdekes kézműves-foglalkozásokat, az ifjak, pedig jót fociztak. Eközben a szervezők három üstben főzték a finom gulyást, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke bármilyen szabadtéri magyar szórakozásnak. Az egybegyűltek kíváncsian fogadkoztak, vajon melyik lesz a legfinomabb: a Pogocsán Ferdinánd dévai RMDSZ-elnök által készített, a Lengyel családé, vagy netán a viccesen protestánsnak nevezett gulyás, azaz a bármilyen külső beleszólás ellen protestáló unitárius, református és katolikus szakácsmesterek babgulyása. Közben a közönség felszabadultan beszélgetett, sörözgetett, hallgatta a jó magyar zenét, vagy Winkler Gyula EP-képviselővel és a többi RMDSZ-es vezetővel beszélgetett. Mire a finom falatok elkészültek, megérkezett Petru Mărginean, Déva polgármestere. Semmiképpen sem akart lemaradni a magyar ízekről, noha azzal egy időben éppen a városvezetés által szervezett dévai napok zajlottak a főtéren, s ott is sok mindent főztek. A polgármester személyes magyar kötődése miatt vett részt a magyarság ünnepségén, anyai ági felmenői között budapesti magyar és bukovinai székely is akad, gyermekkora nagy részét Csernakeresztúron töltötte. Elmondta: mindig öröm számára részt venni a magyarok rendezvényein, nélkülük Déva egyszerűen elképzelhetetlen lenne. Isten áldja meg a magyarokat, fejezte be magyarul a polgármester. Pogocsán Ferdinánd az együttlét örömét és az összefogásba rejlő erőt említette rövid köszöntőjében, míg a kampányban lévő Winkler Gyula kitartást, erőt és egészséget kívánt az egybegyűlteknek, emlékeztetve őket, hogy összefogásra nemcsak szórakozáskor, hanem jövőbeli céljaink eléréséhez, azok politikai támogatottságához is szükség van. Mindhárom gulyás nagyszerűnek bizonyult, olyannyira, hogy repetára is sor került, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők később negyedszer főztek gulyást, s az is elfogyott. Hasonlóképpen történt a Téglás iskola által készített miccsel, ott is dupla adagot kellett süssenek. A mulatozás tovább tartott, mint ahogy tervezték, s nem csupán a csernakeresztúri hagyományőrző néptáncegyüttes vagy a dévai Trio Forte koncertjének kiemelkedő sikere miatt. A szomszédos Vajdahunyadon is jól alakultak a dolgok, a szórakozás ott is nagyszerű volt, a gulyás finom, a szórakozás és a jókedv általános, a hangulatot pedig a csernátoni (Háromszék) néptáncegyüttes és Ábrahám Attila zenéje fokozta. Generációkat összekötő lánc Pénteken más jellegű volt a program, Vajdahunyadon a 6-os iskola magyar tagozatának 50. évfordulóját ünnepelték, felemelő hangulatú véndiák-találkozóval. Közel 300-an gyűltek össze a városi színházban helybéliek, de Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Magyarországra vagy Kanadába került egykori diákok is hazajöttek az ünnepségre. Nem bánták meg, boldogan és meghatódva vettek részt az ünnepségen. Egykori tanítóikat, tanáraikat fölállva, vastapssal díjazták, amikor a szervezők elismerő oklevéllel és virágcsokorral várták a színpadon. 1964-es megalakulása óta a vajdahunyadi magyar tagozaton közel 1600 diák végzett több mint 50 pedagógus áldozatos munkája következtében. Olyan lánc, amely összetartja a magyarságot, amelynek első szemét 1964-ben fonták, s azóta évről évre újabb láncszemmel gazdagodott. Ne hagyják elszakadni, a szülőktől kapott ajándékot, a magyar nyelvet adják tovább gyermekeiknek, üzente az ünneplő közönségnek Kiss Mihály, a magyar tagozatnak helyt adó Matei Corvin iskola – ahova jelenleg tartozik az egykori 6-os iskola – aligazgatója. Utánpótlás nélkül hiába erősödtek meg a szórványmagyarság intézményei, az 1989-es változás elhozta ugyan a szabadságot, de megcsappant a diáklétszám. Kezdetben az élet nagyon nehéz volt, a szülők mégis mindent megtettek, hogy anyanyelvű iskolába járassák gyermekeiket, hangsúlyozta ünnepi köszöntőjében az 1968-ban Brassóból Vajdahunyadra került Fazakas Tibor művész, aki több mint 40 évig volt az iskola rajztanára, számos nemzedék osztályfőnöke. Meg is köszönte a vajdahunyadiaknak szeretetüket és befogadó-készségüket, emiatt eresztett gyökereket a kohászvárosban, noha eleinte még a Cenk alatti városba való visszatérést fontolgatta. Scheibert Irén nyugalmazott tanítónő örömmel köszöntötte egykori tanítványait, a magyarság melletti kitartásra buzdítva a fiatalabb nemzedékeket. „Nem az az erős, aki sosem esik el, hanem az, aki mindig feláll”, jegyezte meg diákjai vastapsa közepette a tanítónő. Kofity Magda több szerepben köszöntötte az ünneplőket: a rendezvény házigazdájaként, az RMPSZ Hunyad megyei elnökeként, az 1964-es becsengetés első osztályos diákja- és jelenlegi tanáraként, valamint két volt diák édesanyjaként. Balogh-Botár Csaba, a dévai Téglás líceum aligazgatója a vajdahunyadiak hozzájárulását köszönte meg a dévai középiskola eddigi haladásához, illetve folytatásának reményét fejezte ki, miközben a vajdahunyadi magyar tagozat 7.-es és 8.-os diákja két színdarabbal jellemezték a magyar iskolát: a komikus jelenet az iskolai barátságokat, csínytevéseket, a Gherghina Rozália tanárnő által betanított Március 15. darabbal pedig a nemzet iránti elkötelezettséget. Olyan elkötelezettséget, mely nemcsak az együttlét örömét bizonyítja, hanem azt is, hogy bár számban a Hunyad megyei magyarság szórvány, lélekben viszont nem, ahogy a magyar napok megyei főszervezője, Takács Aranka – az iskola egykori diákja és tanára – megjegyezte.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

2014. május 8.

Hunyad Megyei Magyar Napok
Táncház és szórványápolás
Szűknek bizonyult a vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar ház kedden délután, amikor az Erdély-szerte oly erős hagyományokkal rendelkező táncházra került sor. Nemcsak a kohászváros magyarjai vettek részt nagy számban a rendezvényen, hanem a szomszédos Déváról és Csernakeresztúrról is szép számmal jöttek el. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt. Felemelő érzés volt, amikor az egybegyűltek közismert magyar népdalokat énekeltek. Kiss Mihály, a vajdahunyadi magyar iskola aligazgatója, illetve Lengyel Izabella tanítónő, a dévai Szivárvány nyugdíjas-kórus vezetője nem kevesebb, mint 10 népdalt tanítottak meg az egybegyűlteknek, szebbnél szebb, lélekhez szóló igazi magyar népdalokat. Később a Fölszállott a páva népzenei vetélkedő nyertese, a kolozsvári Tokos zenekar is megérkezett, amely további népdalokat adott elő, immár profi módon. Sőt, a kolozsvári fiatalok kalotaszegi és mezőségi néptáncokra is megtanították az egybegyűlteket, amire főleg a néptáncban amúgy is jártas csernakeresztúri ifjak voltak fogékonyak. A felemelő hangulatú ünnepség estig húzódott el, mivel sikere jócskán fölülmúlta a szervezők várakozásait. Örvendetes, hogy a táncház hagyománya olyan erős a szórványban is, hogy annyian lelkesednek a magyar folklór iránt, jegyezte megy Lengyel Izabella. A felnőttek bevonása nagyszerű öltetnek bizonyult, hangsúlyozta a rendezvény sikere alapján Kiss Mihály, aki minden nyáron a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett néptánc- és népdaltáborba viszi a vajdahunyadi iskola diákjait. Eközben Petrozsényban, a Jézus Szíve iskolaközpont diákjai rajzkiállítást szerveztek A bányászat gyermekszemmel címmel, mely során ötletesebbnél ötletesebb rajzok révén mutatták be, hogyan tekintenek a gyerekek a felnőttek foglalkozására. A demográfia a legnagyobb ellenség Déván az unitárius parókián kerekasztal-beszélgetésre került sor a szórvány helyzetével és kilátásával kapcsolatosan. A kérdés tüskés, a folyamatok egyáltalán nem bíztatóak, a Hunyad megyei magyar egyházak szinte kivétel nélkül többet temetnek, mint ahányat keresztelnek, sőt, sajnos az sem ritka, hogy a temetések száma többszörösen meghaladja az esküvők és keresztelők együttes számát, hangsúlyozta a házigazda-főszervező Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkész. A kedvezőtlen folyamatokat a statisztikák is megerősítik, a magyarság száma népszámlálásról népszámlálásra csökken, tömbvidéken lassan, vegyes vidéken gyorsabban, a szórványban pedig hatványozottan, derült ki Chirmiciu András előadásából. Hunyad megyében, például, megfeleződött az utóbbi 20 év alatt. Ennek megfelelően az erdélyi városok etnikai arculata is jelentősen megváltozott a magyarság kárára. A résztvevők érdekes és tartalmas hozzászólásai nyomán valós kerekasztal-beszélgetés alakult ki, noha az asztal nem kerek, jegyezte meg humorosan a házigazda lelkipásztor. A végvárakat semmi képen sem szabad feladni, egyeztek meg az egybegyűltek, gazdag történelmi hagyatékunk erre kötelez bennünket. Noha évszázadok óta szórványnak számít, Hunyad megye magyar történelmi öröksége jelentős, ismertette a helyzetet Dézsi Attila volt prefektus és kormányfőtitkár Gáspár-Barra Réka színvonalas munkája alapján. A Nyugati Jelen újságírója ugyanis nagyszerű összeállítást készített a megye magyar műemlékeiről, fényképekkel és adatokkal, melyet Dézsi Attila mutatott be az egybegyűlteknek, néhol újabb információkkal kiegészítve. Köztiszteletnek örvendő főispánként Dézsi sokat tett a magyar történelem ápolásáért, főleg olyan műemlékek felkarolásáért, amelyek a helyi magyar közösség hiánya miatt elvésztek volna. Az előadásból egyértelműen kiderült, hogy azokon a helyeken, ahol megmaradt a magyar közösség, a történelmi örökséget ápolják, felújítják, gondozzák, ott viszont, ahol már nincs magyar közösség, műemlékeink, történelmünk jelképeink sorsa sokkal mostohább. A Barcsay Ákos-műemlékét Déva főterén felállíttató volt prefektus további konkrét elképzeléseket vázolt fel a megyeszerte szétszórt, omladozó magyar műemlékek megmentésére. Hogyan lehetne megállítani a demográfiai mélyrepülést? A kérdés nehéz, hiszen nemcsak a szórványmagyarságot érinti, hanem szinte egész Európára jellemző folyamatról van szó. Bíztató azonban, hogy számbelileg megfogyatkozva is, a Hunyad megyei magyarság intézményei jelentősen bővültek, illetve megszilárdultak az utóbbi években. Nyugati Jelen (Arad)

2014. július 31.

Hamvas románul
A 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával.
Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk.
- Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle?
- A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít…
A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle.
- Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”.
- Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival.
Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”.
- Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet?
- Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam…
Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek?
Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem.
- A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított?
- Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam.
Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára.
- Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai?
- Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz.
- Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója?
- Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban.
A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül.
Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt.
- Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”?
- Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját.
Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad.
Simó Márton, Székelyhon.ro

2015. június 17.

Szent László nyomában
Vitézekkel, lovagokkal, zászlókkal telt meg a dombon levő tér Szent László szobra körül, amely a nevét viselő település, Nyárádszentlászló 13. században épült gótikus stílusú unitárius temploma előtt áll. Szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend képviselőinek jelenlétében a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkész és a Dél-Amerikában élő és dolgozó Honfi János mérnökszemélyében. A lelkész felavatásával Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke.
A rendezvény helybeli székely ruhás kislányok szavalatával kezdődött, akik Reményik Sándor szavaival (Ahogy lehet) adták meg az alaphangot az avatóünnepséghez.
Szent László igazi lovagkirály volt, jó katona, aki tudta, hogy kit kell megvédeni. Legyen példaképünk itt Erdélyben, Magyarországon, szerte a nagyvilágban abban, hogy kötelességünk szeretni egymást és bátorítani a küzdelemre, amelyet meg kell vívnunk – hangzott el a biztatás. Ezt követően a Történelmi Vitézi Rend vezetői, vitéz Hunyadi László főkapitány, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, az erdélyi székek vezetői valamint a Szent László Társaság (1861) és Rend képviselői megkoszorúzták a lovagkirály bronzba öntött mellszobrát, Gyarmathy János képzőművész alkotását.
A lovagavatási szertartásra az ősi templomba először a közönség, a vitézek, majd orgonaszóra a rendi káptalan vonult be, elöl a zászlóstiszttel és a pajzsvivővel. Prédikációjában Koncz László Ferenc református lelkész a fundamentumról, az építésről, a szolgálatról megfogalmazott apostoli bizonyságtételről beszélt. Építenünk kell – idézte Kós Károly Trianon utáni kiáltó szavait azon a napon, amely az alapok letételéről, az építkezésről, a szolgálatvállalásról, a vitézi hűségről, a bátor kiállásról szólt.
Az avatási szertartás során vitéz Erdélyi Takács István helyettes széktartó bejelentette, hogy "A káptalan engedélyezte, s Góor György főkapitány elrendelte a két új lovag avatását és a rangemeléseket. Majd felolvasta az avatandók nevét, akik a szentélyből az úrasztala elé állva vitéz Bozó József széktartó után elmondták az esküt. Vitéz Kázmér Sándor felsegítette rájuk a lovagköpenyt, majd vitéz Imre László helyettes főkapitány Koncz László Ferenc lelkészt és az argentínai származású Honfi Jánost a pajzzsal megérintve lovaggá avatta, akik átvették a rendi jelvényeket és az oklevelet. Az ünnepségen rangemelésben részesült v. dalmosi Erdélyi-Takács Dóra, s a fiatalítás jegyében apróddá avatták Erdélyi- Takács Éduát.
Ezt követően kiosztották a Szent László Társaság (1861) és Rend kitüntetéseit: az Érdemkereszttel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének tevékenységét ismerték el, a Szent László Társaság (1861) és Rend Emlékérmét Izsák Balázs, a firtosmartonosi Szász Major Enikő, v. Lázár Elemér és v. Hunyadi László vehette át.
Koncz László Ferenc avatásával megalakult a Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke. Ennek emlékére a lelkész Backamadaras címerével díszített emléklapot adott át a rend jelen levő tagjainak, a vitézek vezetőinek, a vendégeknek, Kiss Mihály unitárius lelkésznek valamint a község polgármesterének, aki helyett az alpolgármester vette át. Ezután a székely zászlóval ajándékozta meg a rend tagjait, akik ígéretet tettek a zászló megőrzésére, amelyet magukénak is vallanak. A rend képviselői magyar zászlót adtak át a székelyabodi Nagy Miklósnak, a szolgálatot végző lelkész pedig megáldotta a zászlókat.
A távoli Dél-Amerikából érkezett, frissen avatott ifj. Honfi János 40 éves mérnök Argentínában született, Brazíliában él, öt nyelven beszél, de a magyart tartja anyanyelvének. Elmondta, hogy édesapja, Honfi János Győző nyomdokaiba lépett, aki a lovagrend tagja. Ő maga 1981 óta cserkész, s a tiszti fokozatig jutott el.
– Azért vállaltam a felelősséget, mert a társaság elve, a külföldi magyarok megsegítése nagyon megérintett – nyilatkozta.
– A rend kitűzött célja – Isten, haza, család – megerősít abban, hogy még nagyobb erővel és szeretettel végezzem azt a munkát, amivel megbíztak – válaszolta kérdésünkre Koncz László Ferenc lelkész.
A szertartást követően a résztvevők ellátogattak a szentlászlói szép, tágas református templomba.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

2016. március 5.

Kiértékelő, baráti beszélgetés a Mosóczy-telepen
Megkeresni a közösségtől elszakadt magyarokat
Szerdán 18 órától a Mosóczy-telepi református gyülekezet imatermében tartotta az RMDSZ tisztségviselők munkájának a kiértékelő gyűlését a kerületbeli szervezet. Az egybegyűlt húsznál több embert, illetve Bognár Levente alpolgármestert, Cziszter Kálmán városi tanácsost, valamint a házigazdát, nt. Sipos András lelkipásztort Farkas Viktória elnök köszöntötte. Ugyanakkor köszönetet mondott a mindenkori támogatásért a felesége társaságában jelen volt nt. Józsa Ferencz nyugalmazott lelkipásztornak is.
A napirend első pontja értelmében megválasztották a megyei rangsoroló küldöttgyűlésen a helybeli szervezetet képviselő küldötteket Kocsik Éva, Csécsi Károly, Hamernyik Etelka, Timiş Erzsébet és Kiss Mihály személyében.
A továbbiakban Bognár Levente, az RMDSZ aradi szervezetének az elnöke, alpolgármester, városi tanácsos a végére járó mandátumban Cziszter Kálmán tanácsos-társával végzett munkát ismertette. A 23 tagú városi tanácsban a magyarság érdekében hozott határozatokhoz a maguk 2 szavazata mellé további 10 támogatót is rendszeresen találniuk kellett. Az érdekképviselethez szükségük volt maguk mögött tudni a helybeli magyarság támogatását. Velük megpróbálták rendszeresen tartani a kapcsolatot, hogy megtudhassák, milyen gondokkal küszködnek, hol segíthetnek. Munkájuk három pilléren nyugszik: az anyanyelvű oktatás, az egyházak, az anyanyelvű kultúránk. Nagyon fontos volt odafigyelni anyanyelvű oktatásunk megtartására az óvodától a középiskoláig. Fő célkitűzés az ott tanuló gyermekeknek a legjobb feltételek biztosítása. A Csiky Gergely Főgimnáziumon az utóbbi időben végzett bővítési, korszerűsítési munkálatok mellett kitért a Mosóczy-telepi napközis csoporttal is működő óvoda, illetve az elemi iskola támogatására is. A továbbiakban az egyházaknak, köztük a helybeli katolikus és református templomoknak nyújtott, idén is betervezett támogatásokat érintve köszönetet mondott az egyházak képviselőinek is a folyamatos erkölcsi támogatásért. Ugyanakkor kitért a városszerte az Aradi Kamaraszínházzal, a Kölcsey Egyesülettel és a Szabadság-szobor Egyesülettel közösen szervezett kulturális rendezvényekre, köztük az Ereklyemúzeum állandó kiállítására. Mindehhez szintén a városi tanács anyagi és erkölcsi támogatása szükséges, amit a koalíciós partnerrel folytatott sorozatos tárgyalások eredményeként sikerült megszerezni.
Beszámolójában Cziszter Kálmán alátámasztotta tanácsos-kollégájának állításait, kipótolva: a Kamaraszínház folyamatos tevékenységével Arad újra bekerült az erdélyi magyar színjátszás vérkeringésébe. Nem az eredményekkel kívánnak kirukkolni, amelyekre sok román kollégájuk is rácsodálkozik, hanem kiemelte a jelenlegi időszak fontosságát: folyamatos szervezkedéssel, június 5-én összefogva lehetőleg 3 tanácsost kell bejuttatni az aradi önkormányzatba. Ott továbbra is szükségünk van az alpolgármesteri tisztségre, ezért parancsoló kötelesség továbbra is biztosítani az elért eredmények megtartását, sőt továbbiak elérését is.
Kerületi gondok
Farkas Viktória elnök, kiemelve a városi tanácsosok munkájának eredményeit, vázolta a szavazásra való mozgósítás lehetőségeit, módszereit. Vagyis embertől emberig eljutva, mindenkit szavazásra kell mozgósítani, közös érdekünkben.
Bognár Levente ismertette a Mosóczy-telepen folyó korszerűsítési munkálatokat, köztük a kultúrháznak a felújítását, a mellékutcák járdái egy részének térkővel történt burkolását, egy közösségi rendőrőrs kihelyezését, ami sokat javított a közbiztonságon. Ugyanakkor sajnálatának adott hangot, amiért a város felöli bejáratnál lévő jókora lakatlan ház helyzetén a tulajdonviszony miatt nem lehetett változtatni.
A továbbiakban kialakult közvetlen, baráti beszélgetés során Timiş Erzsébet amiatt emelt szót, hogy a magyar diákokat nem a románokkal, hanem az anyaországi magyar diákokkal versenyeztetik, tehát nem készítik fel őket kellőképpen az itt- és megmaradásra. Barta Ernő egyes közlekedési táblák és lámpák kaotikus elhelyezésére, működésére hívta fel a figyelmet. Csécsi Károly az időseknek a választásokra történő mozgósítás lehetőségeit, a mozgóurna házhoz szállításának a szükségességét taglalta. Többen szót emeltek egy, a Mosóczy-telepen szükséges fedett piaccsarnok létrehozása mellett, mások a kerületben működő villamosjárat hiányosságaira, illetve a főutca járdáinak térkővel történő burkolásának a szükségességére hívták fel a figyelmet.
Bognár Levente e közügynek számító hiányosságokból nem kíván magyar ügyet képezni, ezért amellett, hogy teljes támogatásukról biztosítják az orvoslásukat, arra is felkérték a jelen lévőket, hogy a kampányban a helyszínre érkező politikusoknak, akár a polgármesternek is a román lakossággal együtt vessék fel a gondokat.
Abban egyértelműen egyetértettek a szerdai találkozó résztvevői, hogy a környezetükben élő, a templomokból, a magyar rendezvényekről hiányzó, esetleg magányos magyarokat is meg kell keresni, segíteni kell nekik visszatalálni a közösséghez, mert csak közös fellépéssel, együtt lehetünk hatékonyak, erősek.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

2016. március 25.

Kányádi versmondó verseny
Biztatón mosolyognék a zsendülő világra
Kányádi Sándor Mi lennék című versének ajánlásával nyitotta meg a nagy erdélyi költő nevével fémjelzett 17. Versmondó Verseny Hunyad megyei szakaszát Bíró Czeczília vajdahunyadi tanítónő, a rendezvény idei főszervezője és házigazdája.
Az elemistáknak szóló versenyen közel negyven kisdiák szólaltatta meg a számára legkedvesebb Kányádi-verset. – Nem drukkoltunk az első helyekért, hanem örömmel ízlelgettünk minden kimondott szót, gondolatot, üzenetet – értékelt Bíró Czeczília. A versenyjellegből adódóan azonban mégiscsak rangsorolni kellett a szavalatokat: első helyezést ért el az első osztályos Nagy Zsófia (felkészítő Osváth Piroska), második helyezett a harmadikos Fábián László Emese (felkészítő Lengyel Izabella), harmadik helyezett a negyedikes Mózes Kinga (felkészítő Pampu Anna) lett. A díjazottak a varsolci (Szilágy megye) országos döntőn képviselik Hunyad megyét – tájékoztatott Kiss Mihály András, a vajdahunyadi magyar tagozatos tanintézmény aligazgatója.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

2016. június 28.

MIT TUDTUNK HAJDANÁN
KRIZA JÁNOSÉ TIPIKUSAN TIZENKILENCEDIK SZÁZADI MAGYAR ÉRTELMISÉGI SORS
A 205 éve született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító és unitárius püspök volt, valamint tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Gyönge egészségű ember lévén szinte hihetetlen, hogy bírt ennyi elvárásnak megfelelni. Faragó József kissé fennkölt szavait idézném a Vadrózsák című, immár hivatkozási és viszonyítási pontként szolgáló kötet előszavából: „Kriza népies-demokratikus költészete, amellyel Petőfi útját egyengette, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói tevékenysége, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája s nem utolsósorban tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük…”
A „számtalan foglalatosság” fárasztó lehetett Kriza János számára, erről maga a szerző is beszámol önéletírásában: „Hivatalom csoportos és folytonos foglalkozásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává, nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni, szerkeszteni nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Ez a kényszerű érés viszont jót tett a gyűjteménynek. Krizának ugyanis elegendő ideje volt kikristályosítani a gyűjtés szempontjait: arra kérte például kollégáit és barátait, akik segítették a gyűjtést, és akikkel kiterjedt levelezést folytatott – név szerint: Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor –, hogy ragaszkodjanak a szövegi és hangtani hűséghez, jóllehet akkoriban az volt a divat, hogy az elhangzottakat egy „profi” írónak át kell írnia, irodalmi köntösbe kell öltöztetnie – tulajdonképpen sikeresen megvalósította tehát az első igazán szakmai népköltészeti gyűjtést.
És arra is volt ideje, hogy rendezgesse, jegyzetekkel, szómagyarázatokkal és tanulmányokkal lássa el az anyagot (még úgy is, hogy azért marad benne némi esetlegesség, némi „hát ennyin múlott?”-érzet: ugyanis például Kriza János, unitárius vallású lévén, a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, ahova – Versényi György szavaival – „a székelység egész területéről jártak az unitárius tanulók… Csak Gyergyóból, Csíkból voltak kevesen Keresztúron is, Kolozsváron is, mivel ezekben a székekben kevés, szórványosan lakó unitárius élt. Innen van az, hogy Krizának a fülében voltak az összes székely dialektusok, csak a gyergyói és csíki kevésbé. És az is innen van – tegyük hozzá –, hogy a Vadrózsákból a gyergyói, csíki népköltészet majd teljességgel hiányozni fog”).
A már említett, tipikusan és tragikusan tizenkilencedik századi értelmiségi sors továbbra is megmutatja magát: Kriza János felhívása nem bizonyult elegendőnek, Gyulai Pálnak és gróf Mikó Imrének a segítségére is szükség van a Vadrózsák első kötetének megjelentetéséhez, de még így is valóságos anyagi csőd a vállalkozás: rengeteg adósság marad hátra a halálát követően, mely két hónappal a második kötetről szóló akadémiai döntés (mely szerint az újabb kötet költségeit a szervezet magára vállalja) után következett be. Kriza egészsége végleg megtört, rengeteg mellékfoglalkozása közepette felőrlődött, de mégis ott munkált benne az a zsenimegszállottság, amelynek minden nagy mű köszönheti a létrejöttét.
A Vadrózsák is lassan elveszítette regionális jellegzetességeit, és a magyar népi kultúra későbbi irodalmi műveket és magát a kultúrát is megtermékenyítő, a korabeli nyelvről, állapotokról és egyáltalán: életről hírt adó, felbecsülhetetlen értékű dokumentumává változott. Szívesen idéznék belőle, hiszen a gyermekjátékok leírásától a csúfolódókon keresztül a míves balladákig, a szólásoktól a népmesékig, a család- és állatnevekig minden megtalálható benne – de inkább arra biztatnám az olvasót, lapozza fel a gyűjteményt, és ámuljon el maga is, mit tudtunk hajdanán, és örüljön velünk együtt, amiért a népnyelvnek ez a gazdag tárháza még viszonylag teljes szépségében fennmaradhatott, hiszen mára már csak töredékeiben gyűjthető – ha még egyáltalán.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)

2016. július 5.

Gazdag programkínálattal zajlottak a Türi Magyar Napok
Negyedik alkalommal szervezték meg hétvégén, július 2-án és 3-án, a Türi Magyar Napokat. A rendezvényen idén is gazdag, változatos és színvonalas volt a kínálat, melyet ez alkalommal is Kémenes Lóránt plébános és a helyi római katolikus plébánia készített elő a Balázsfalva szomszédságában élő magyarságnak, a meghívottaknak és vendégeknek, akik évről évre azért érkeznek ide, hogy a lankadó magyarság- és identitástudatot erősítsék a türiekben.
Szombaton 9.30 órakor előkészítették a nagy üstöt, amelyben türi gulyást főztek. A jelszó a már jól bevált volt: Aki tűri, gyűri! Az üst körül forgott mindvégig Török Zoltán, a szakácsmester.
10 órakor elindultak a szekeresek, élükön egy kétlovas hintóval, végigjárták a falut, és toborozták a „jó népet”. A szekereken büszkén ülő gyerekek lelkesedését csak fokozta az őket kísérő fúvószenekar, a rezesbanda, akik a Háromszéki Uzonból érkeztek Türbe, az ottani Atlantisz Művelődési Egyesület zászlója alatt.
Ugyanebben az időpontban kezdődtek a kézműves-foglalkozások a gyergyószentmiklósi Pro Terra Alapítvány munkatársainak vezetésével. A nap folyamán egész napos mézeskalács-kiállítás volt a múzeumban, Furus Julianna segítségével pedig elsajátíthatták a mézeskalács-készítés és díszítés csínját-bínját. 11.40-kor a Magyar Házban tanuló délutáni iskolások Gáspár Ildikó tanárnő vezetésével mutattak be egy olyan műsort, amelyre aki figyelt, elővehette zsebkendőjét, mert a kimondott magyar szavak könnyeket csaltak a szemekbe.
12 órakor a Marosvásárhelyi Kővirág együttes muzsikált. Megzenésített versek, mondókák, játékok tették színessé a koncertet.
13 órakor kezdődött a szentmise, a hálaadás azért, hogy élnek még magyar emberek Türben. A zenei szolgálatot a Marosvásárhelyi Remény zenecsoport biztosította. 14 órakor alkalomhoz illő rövid ünnepi beszédek hangzottak el, majd ezt követően megkezdődött a közös ebéd a nagy üstből.
Délután fél 4 előtt ismét az uzoni fúvószenekart csodálhattuk, akik ezúttal koncert jellegű fellépésükkel gyönyörködtették a hallgatóságot, majd 4 órától bemutatkoztak a balázsfalvi óvoda, a bethlenszentmiklósi iskola tánccsoportjai, majd őket követte a mezőbergenyei Kincsásó tánccsoport.
Ezután feledhetetlen nótadélután következett, ahol felléptek: Ábrám Tibor, Ritziu Krisztina, Varga Attila és Kiss Mihály. 18 órától Nagy István és a Gruppenhecc társulat szórakoztatta a közönséget a Migráncs vagyok, nem piskóta című műsorával. 20 órától kosaras bál kezdődött hajnalhasdtáig.
Július 3-án, vasárnap 12 órakor szentmisét tartottakak a római katolikus templomban, ahol Garamvölgyi Anett (koboz, ének) és Kiss Levente (furulyák) nyújtották a zenei szolgálatot.
13 órától közös ebédet hirdettek, melyre minden résztvevő hivatalos volt. Ebéd közben szintén a zenészpáros muzsikált, majd ezt követően nótázásra és táncházra vártak mindenkit a szervezők.
Az eseményre – amelyet a lelkes türiek, a helyi katolikus plébánia, a Budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Kovászna Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány és Novreczky János vállalkozó támogattak, meghívták a Marosvásárhelyieket is, akik régóta szoros kapcsolatot ápolnak Lóri atyával. A Marosvásárhelyiek imával és jelenlétükkel támogatták azt az ügyet, amelyet Lóripap a szórványban felvállalt.
Közlemény
Erdély.ma

2017. január 30.

Huszonöt éves a Hunyad megyei RMPSZ
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum adott otthont a Hunyad megyei RMPSZ 25 éves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségnek.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség tavaly decemberben, Sepsiszentgyörgyön ünnepelte megalakulásának 25 éves jubileumát, melyen számos kitüntetést osztottak ki azon pedagógusoknak, akik az elmúlt időszakban aktívan vettek részt a szövetség munkájában, arra törekedve, hogy jobbá tegyék a romániai magyar oktatást. – Hunyad megyéből többtagú küldöttséggel vettünk részt a jubileumon, a kitüntetések jó részét azonban ünnepélyes keretek között itthon továbbítottuk díjazott pedagógustársainknak a hétvégén megtartott Hunyad megyei RMPSZ-évforduló alkalmával – számolt be Csatlós Zsófia, a pedagógusszövetség megyei elnöke, akit odaadó munkájáért emlékplakettel jutalmaztak Sepsiszentgyörgyön. Kitüntetésben részesült továbbá Kocsis Attila-Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes és Winkler Gyula EP-képviselő, akik partneri minőségben támogatják a pedagógusszövetség munkáját.
A hétvégi dévai ünnepségen további tizenhárom pedagógusnak adtak át emlékérmet, illetve oklevelet az RMPSZ törekvéseit támogató tevékenységükért. Kitüntetésben részesült Kofity Magda, volt RMPSZ-elnök, Széll Zoltán a Tudományos Tanács volt tagja, Balázs Amália megyei alelnök, Szabó Ildikó pénztáros, Vlaic Ágnes, Sáfár Csaba és Lengyel Izabella volt kisebbségi tanfelügyelők, Ács Éva, Balogh-Botár Károly Csaba, Illyés Katalin, Şoacă Erika és Kiss Mihály, a magyar (tagozatos) oktatási intézmények aligazgatói, illetve Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az RMPSZ megyei szervezete emlékoklevélben részesítette továbbá aktív és nyugdíjas tagjait.
Az ünnepséget Pap Evelyn Karina szavalata és a Lengyel Izabella tanárnő vezette iskolakórus előadása gazdagította, melynek keretébe felcsendült az iskola himnusza is. A felszólalók soraiban jelen volt Széll Zoltán nyugalmazott számtantanár, aki kitartóan küzdött az önálló dévai magyar iskola megalakulásáért, Kofity Magda volt RMPSZ-elnök, valamint Acimov Margit nyugalmazott tanítónő.
Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök az ünnepséget követően elmondta: a pedagógusszövetség Hunyad megyében jelenleg közel 80 tagot számlál, köztük olyan román anyanyelvű kollégákat is, akik ismerve a szövetség munkáját, érdemesnek tartották részt venni e tevékenységben. – Az országos RMPSZ támogatásával évente legalább egy továbbképzőt szoktunk szervezni a megyében, melyen 20-30 kolléga vesz részt. Továbbá szép számban veszik igénybe a nyári Bolyai Akadémia keretében zajló továbbképzéseket is, melyekre már román ajkú kollégák közül is volt jelentkező – számolt be Csatlós Zsófia Erzsébet.
A hétvégi Hunyad megyei jubileumot annak rendje s módja szerint, dallal és tortával is megünnepelték a pedagógusok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 1.

Kányádi Sándor szavalóverseny Vajdahunyadon
Rigófüttynek lenni
A dévai, vajdahunyadi, szászvárosi és csernakeresztúri magyar oktatás képviseletében negyven kisdiák vett részt csütörtökön a Kányádi Sándor szavalóverseny Hunyad megyei szakaszán, a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégiumban. Kiss Mihály András aligazgató bátorító szavai után népdaltanulással oldották a gyermekek a verseny izgalmait. Lengyel Izabella tanító, zenetanár a Tavaszi szél vizet áraszt ismert népdallal nyitotta meg a kis gyermekszájakat és -szíveket, majd egy tréfás csángó bolhadal következett, amitől a kísérő tanítóknak is kisimult és mosolyra derült az arcuk.
A tulajdonképpeni verseny szintén üdítőleg hatott gyermekekre, pedagógusokra, szülőkre egyaránt. Már a költemények – Kányádi Sándor, László Noémi, és Kovács András Ferenc játékos rímbe szedett sorai – jó kedvet sugároztak, ehhez jött még a sok csengő gyermekhang, bátortalan vagy épp önfeledt mosoly, ragyogó szemecske. Az elemista kisdiákok meglepően nagy figyelemmel kísérték egymás szavalatát és őszinte elismeréssel tapsolták meg társaikat. A zsűrizés időben szinte felülmúlta a versenyt. A Vajdahunyadon betanító magyar szakos tanárnők – Kun Gazda Kinga Viola, Dulinszky Izabella és Mészáros Enikő – saját bevallásuk szerint meglehetősen nehezen rangsorolták a kis előadókat. A díjkiosztás előtt Kun-Gazda Kinga zsűrielnökként szólt a gyermekekhez, felemlegetve a Kányádi Sándorral való személyes találkozás feledhetetlen élményét. Majd sor került a részvételi oklevelek, dicséretek és díjak kiosztására, utóbbiakhoz a Corvin Kiadó jóvoltából könyvjutalom is társult. A zsűri döntése nyomán a versenyen meghirdetett három korcsoportban Casian Enric, Boboc Eduard és Székely Beatrice nyerte el az első díjat és ezzel együtt a Varsolcon megrendezendő országos döntőn való részvétel jogát.
Gratulálunk a nyerteseknek és minden kicsi versmondónak, felkészítőiknek, illetve a lelkes szervezőknek, Bíró Czeczília és Pampu Anna vajdahunyadi tanítóknak.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-19