udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
131894
találat
lapozás: 1-30 ... 102031-102060 | 102061-102090 | 102091-102120 ... 131881-131894
Névmutató:
2013. november 4.
„Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – hangzik Krisztus szava az úrvacsora szereztetési igéjében. (1.Kor.11,24)
Isten szent Fiának értünk vállalt áldozatáról sokan, a fél világ megfeledkezett. Már ott, a kereszt alatt megköpdösték és kigúnyolták. Közönséges gonosztevők közé feszítették, és éppen Őt, „az Isten Bárányát” istenkáromlónak bélyegezték.
Az eltiport magyar szabadságharcok istenes felfogásában Arad nem más, mint „a magyar Golgota” (Kossuth Lajos), az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzeti krisztológiája szerint pedig a „Népek Krisztusa”: Magyarország (Márai Sándor).
Az emlékezés napján a krisztusi szentségnek ezzel a vallásos érzületével idézzük fel azoknak az emlékét, akik az istentelen kommunista hatalommal és a megszállókkal vívott harcokban vesztették és áldozták életüket a hazáért és a szabadságért.
Krisztusi az ő haláluk abban az értelemben is, hogy életüket nem csupán „elvették” tőlük, hanem ők maguk áldozták oda érettünk, másokért. A „helyettes áldozat” teológiai fogalma értelmében vérük árán váltottak ki a szolgaságból, egyetemes érvénnyel járulva hozzá ezáltal a babiloni szovjet világrendszer megdöntéséhez. Reájuk illik tehát a vértanúságban előttük járó Petőfi Sándorunk hódolata: ők azok, „kik érted haltak, szent világszabadság!”.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – visszhangzik bennünk a lelkiismeret-ébresztő isteni szózat. Ezt cselekedjétek az élő emlékezet „beszélő köveinek” a felemelésével és megszólaltatásával: hadd szólaljon meg Csömör és Csúrog, hogy „Európa fogja be a fülét” (Dsida Jenő), és hadd tanúskodjanak Bauer Sándor, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter mártíriumáról… És az emlékezés napján hadd szólaljanak meg a kádári „történelmi amnézia” korszakában második halálra – örök felejtésre – ítéltek beszélő nevei a Hargita-téren, hogy végre megértsük, mit jelent, amikor a „holt betű” megelevenedik, és „kétélű éles kardként” vág sűrű rendet a társadalmunkra és nemzetünkre idegen megszállók módjára rátelepedő, őszödi árulók és hazudozók soraiban…
Ma, 1956-os tüneményes szabadságharcunk vérbefojtásának évfordulóján azonban nem csupán a kárhozatos felejtés, hanem a múltat sanda célzatossággal megmásító történelemhamisítás ellen is föl kell emelnünk a szavunkat. „Bizonyos erők semlegesíteni igyekeznek a forradalom szellemi és eszmei hagyatékát. Azt próbálják most az emberek fejébe verni, hogy ’56 a szocializmus megújításának vállalkozása volt” – mutat rá a szabadságharcos Regéczy-Nagy László. „Főleg az egykori gyilkosok, ávéhások utódpártja ezek, akik most az akkori ‹‹reform-kommunisták›› utódainak hirdetik magukat” – teszi hozzá az igazmondó Csapó Endre. Más szóval, az a díszes társaság, mely Október 23-ika ürügyén legutóbb, az „egyesült baloldal” nevében, a Műegyetem rakparton randalírozott… Azok, akik Ötvenhat örököseinek pózában tetszelegve, a forradalom félévszázados évfordulóján, ’56 hősei tiszteletére egyazon időben avattak emlékművet, és valódi mivoltukat meg nem hazudtolva „rontottak reá” – ki tudja hányadszorra – a Budapesten békésen felvonuló nemzetre…
Méltó és elengedhetetlenül szükséges, hogy az Emlékezés hőseink vérével megszentelt, életével és halálával hitelesített napján egyszer s mindenkorra szakítsunk az intézményes felejtés és hazugság kegyeletsértő és nemzetellenes gyakorlatával, és 1989 után egy negyed századdal, végre véget vessünk az 1956 óta mindmáig folytatódó ellenforradalmi politikai kurzusnak. Az Emlékezés gyásznapján – éppen ezért – ne a nemzeti gyásznak áldozzunk, és ne a magyar történelem tragikumának hagyományos életérzését éltessük, hanem inkább azok példáját kövessük, akik – Fekete István szavaival szólva: „megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak, Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban, és a nemzet szívében…”
„Aki magyar, velünk tart” – hangzott ötvenhét évvel ezelőtt. Ezenképpen vagyok ma én is Veletek, azoknak az erdélyieknek a nyomába lépve, akik odaátról éltették a magyar és a világszabadságot. 1956 hősi halottjainak budapesti emlékművénél ezért Erdély szabadságharcosainak, a romániai megtorlások áldozatainak az emlékét is megidézem – hiszen, miként a szabadság, azonképpen a nemzet is egy, és oszthatatlan.
A Világ örök Világossága fényeskedjék Nékik!
Budapest, 2013. november 4.
Tőkés László
Tőkés László EP-képviselőnek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének Budapesten, a XVIII. kerületben felavatott Hargita téri 1956-os emlékműnél elmondott beszéde.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Mementó – 1956. november 4.2013. november 4.
Venczel: a tudós és az ember
Venczel József társadalomtudós két arcát – a tudóst és az embert – ismerhette meg, aki részt vett az emlékére szervezett konferencia első napján, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen november 4-én Csíkszeredában.
A Venczel József-emlékkonferenciát kétnaposra tervezték, így az érdeklődők kedden is hallgathatnak előadásokat Venczel József tudományos munkásságáról a Sapientia EMTE csíkszeredai épületében. A szakmai fórumot az erdélyi szociológus születésének 100. évfordulója, illetve a Magyar Tudomány Ünnepe apropóján szervezték. A centenáriumi ünnepség szentmisével kezdődött, majd a Venczel József-emlékplakettnél koszorúzással tisztelegtek a neves csíkszeredai születésű tudós emléke előtt. A koszorúzást követően ünnepélyesen megnyitották az emlékkonferenciát.
Előtérben a társadalomtudományok
„Venczel József, a magyar társadalomtudományok jeles képviselője nemcsak tudós volt, hanem ember is, és mint ember, felelősségvállalásra buzdította a tudósokat. Ő nemcsak problémákat tárt fel, hanem javaslatokat is megfogalmazott azok megoldására” – méltatta ünnepi beszédében a neves tudóst Kósa István, a Sapientia EMTE Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul a magyar tudomány napjáról szólt. „Itt Csíkszeredában az egész nemzetünk számára fontos társadalomtudományt helyeztük figyelmünk középpontjába, amely kutatja többek között azt, hogy milyen választ adjunk a 20. és 21. század okozta változásokra, közösségeink megvédésének, szellemi és anyagi gyarapítása érdekében” – fogalmazott a főkonzul. Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere beszédében Venczel József édesapjának életpályáját tartotta fontosnak bemutatni, aki 1911 szeptemberétől a csíkszeredai római katolikus gimnáziumban tanított mennyiségtant. Korodi Attila parlamenti képviselő a közösségéért tevékenykedő tudós alakját emelte ki. A megyei önkormányzat nevében Burus Siklódi Botond beszélt, ő Venczel József az Erdélyi Iskola című folyóiratban megjelent írásából idézett.
A székely népfelesleg mint fogalom
A konferencián többek között olyan tudósok tartottak előadást, mint Horváth István. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzora Venczel Józsefnek a székelyek kivándorlásáról szóló munkásságát ismertette. Mint mondta, a kivándorlás a 19. században kezdődött el. „A székely népfelesleg fogalma egy olyan elméletre alapoz, miszerint a népességfejlődés sokkal gyorsabb, mint azok a technológiai innovációk, amelyek az élelmiszer-termelést, a népesség eltartását lehetővé teszik” – magyarázta az egyetemi tanár.
Kerekasztal-beszélgetés a Venczel családdal
A konferenciát követő családias hangulatú beszélgetésen részt vett a neves tudós fia és három lánya, unokája, unokaöccsei, rokonai és mindazok, akik valamilyen formában kapcsolódtak Venczel Józsefhez. Fia Németországban él, onnan érkezett a konferenciára, mint vallotta: örvend, hogy a család így összejött. Édesapjára emlékezve, így szólt: „Édesapám bármihez is fogott hozzá, a legnagyobb tökéletességgel csinálta, lenyűgöző volt kézügyessége is”.
A Venczel József-emlékkonferencia kedden is folytatódik
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro2013. november 4.
Új színházi társulat alakult
Az egy főre eső színházak számát tekintve világszinten eddig is előkelő helyen állt Marosvásárhely, mostantól azonban még egy új magántársulat is feltűnik a palettán. A Spectrum Színházat egy gyógyszergyár finanszírozza, s többek közt lelki gyógyszernek is szánja a születendő darabokat.
Huszonegy taggal, ideiglenes helyszínnel és hatalmas lelkesedéssel alakult meg a Spectrum Színház, amely jövő héten mutatja be első előadását A nép ellensége címmel. Az új társulat ötletgazdája, Török Viola rendező, aki nyaranként a Csűrszínházban foglalkozott „színházcsinálással”, s akkor érezte azt is, hogy erre van igény. Így férjével, Török Istvánnal együtt kezdtek dolgozni a Spectrum Színházon. „Hiánypótló színház lesz ez, amelyet kicsit másként akarunk csinálni. A közönségből akarunk kiindulni, s megnézzük, hogy a néptánc és a népzene mennyire összeilleszthető a színházzal, ugyanis ez a két terület az utóbbi időben nagyon eltávolodott egymástól” – mondja Török Viola, aki az új színház rendezője is egyben.
Ifjú színészek szerződtek a Spectrumhoz
A társulathoz szerződött három fiatal művész is: Ritziu Ilka Krisztinának, Faragó Zénónak és Kinda Szilárdnak köszönhetően nem csak vendégszereplőkből él majd a társulat. A Művészeti Egyetem friss végzettje, Ritziu Ilka Krisztina elmondta, bár sokak szerint bátorságra vall, ő nagy örömmel mondott igent a társulat felkérésének, ugyanis nem először dolgozik együtt Török Viola rendezővel, és tudja, szép dolgokat fognak alkotni majd. Az ifjoncok mellett a társulat alapítói közé tartoznak a „nagy öregek” is, már a legelső előadásban is játszik Kovács Levente, Kárp György, Tatai Sándor, valamint szerepet kapott Nagy István is. Kovács Levente rendezőt például évek óta hívják színpadra szerepelni, ő pedig úgy érzi, most jött el az ideje annak, hogy megmutassa, „nemcsak tanítani, hanem csinálni is tudja a színházat”. Kovács Levente hozzáteszi: Marosvásárhely eddig is világszinten előkelő helyen van az egy főre eső színházak számát tekintve, ezentúl azonban még jobb lesz a helyzet. Az alapítók közt találjuk Szélyes Ferencet is, aki büszke arra, hogy a Mikházi Csűrszínházban alakult az új színházi társulat csírája. „Az új színház nem a többi ellenében alakult, és nem is azért, hogy megmutassa, így kell színházat csinálni. Reméljük, kiegészíti azt, amit a többi társulat nyújt, és bízunk benne, meg tudjuk szólítani a fiatalokat, az egyetemistákat is” – fogalmazott Szélyes.
A volt Ifjúsági Mozi lesz a székhely
A társulat tagjai eddig a nyárádszeredai kultúrotthonban próbáltak, többek közt azért is, mert a Bekecs Együttes táncosai is a társulat alapítói közt vannak, valamint a néptáncegyüttes vezetője, Benő Barna is alapítója a Spectrum színháznak. A társulat ideiglenesen a Köteles utcai Stúdió Színházban játssza majd előadását, kibérelték azonban a volt Ifjúsági Mozi épületét, úgyhogy tavasztól saját helyszínen működnek majd. „Az épületet tíz évre kibéreltük, azonban ráfér a felújítás, a tetőből folyik a víz, a székeket ki kell cserélni, fűtés, világítás jelenleg még nincs. A bérleti szerződés értelmében, mindezeket a munkálatokat mi végezzük el” – mondja Török István, a Via Spectrum gyógyszercég tulajdonosa, a Spectrum Színház létrehozója.
A Spectrum elsőként Henrik Ibsen A nép ellensége című darabját mutatja be november 14-én, csütörtökön a Stúdió Színházban, novemberben még kétszer játsszák majd a darabot Vásárhelyen, valamint sepsiszentgyörgyi vendégjátékra is készülnek
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro2013. november 4.
Már csak Basescura vár az új magyar nagykövet
A külügyminiszter arra utalt, hogy az új nagykövet csak akkor foglalhatja el állomáshelyét a román fővárosban, ha már átadta megbízólevelét az államfőnek. Az eddigi gyakorlat szerint Traian Băsescu a külügy pozitív válasza esetén nem gördített akadályokat a külföldi diplomaták útjába, egy fontos kivétellel. A holland Matthijs van Bonzelt több mint fél évig „előszobáztatta” az államfő, miután Hága 2011 végén megvétózta Románia schengeni csatlakozását.
„Elképzelhető, hogy Zákonyi Botondra ugyanaz vár, mint a holland nagykövetre" – nyilatkozta a maszol.ro-nak egy nevét nem vállaló diplomata a bukaresti magyar nagykövetségről, aki lapunktól tudta meg, hogy a román külügy pozitívan válaszolt a magyar agrément-kérésre. „Nem tehetünk egyebet, csak ülünk és várunk" – mondta a magyar diplomata.
Zákonyi Botond, Magyarország leendő bukarest nagykövete három hete azt nyilatkozta a maszol.ro-nak az agrément csúszásáról: „Ennyi késés még belefér". kitekinto.hu / maszol.ro
Erdély.ma2013. november 4.
Frunda György: nem hiszem, hogy egy különleges státus jó lenne a székelyeknek
Egy nappal a Székelyek Nagy Menetelése, s Borbély Lászlónak ama kijelentés után, miszerint az RMDSZ egy törvényjavaslatot tervez a területi autonómiáról, Frunda György a magyar közösség igényeiről beszélt a Digi24 egyik műsorának meghívottjaként.
„Nem igényelek különleges státuszt Székelyföldnek, szerintem nem tenne jót a székelyeknek. Decentralizált közigazgatást, területi autonómiát kérnék, hogy ugyanolyan széles hatáskörrel rendelkezzen, mint Dobrudzsa, Bukovina vagy a Bánság.” – mondta a miniszterelnök tanácsosa.
Frunda György szerint a megoldás nem a Borbély László által példaként javasolt dél-tiroli modell, hanem a három magyar többségű megyéből alkotott régió. „E megyék részesei Romániának, az ország központjában találhatóak s nem akarnak szeparatizmust se szegregációt, csak saját közigazgatást szeretnének, ahogy ezt a románok 1918 december 1-én megígérték.” – tette hozzá Frunda.
„A gyulafehérvári nyilatkozat 3. cikke szerint az országban lakó nemzetiségeknek megengedett, hogy az általuk választott emberek ítélkezzenek saját nyelvükön, s a saját közigazgatás. Ez egy 90 éves adóssága román többségnek.” – folytatta a miniszterelnök tanácsosa.
Több mint 15 000 erdélyi és anyaországi magyar vett részt a Székelyek Nagy Menetelésén, de a tüntetők vezetői szerint a felvonuláson több mint 120 000 személy volt.
Az útvonal választása nem véletlen volt, mivel „Gábor Áron a nemzeti hős Berecken született, s Kökösön esett el” – mondta el Tamás Sándor, a kovásznai megyei tanács elnöke.
digi24.ro
Erdély.ma2013. november 4.
Több száz pedagógus tüntetett Bukarestben a parlament előtt
A tanügyi szakszervezetek több száz tagja tüntetett hétfőn Bukarestben a parlament előtt, fő követelésük, hogy az oktatásra fordítsák a GDP 6%-át.
A Spiru Haret és Alma Mater szakszervezetek tagjai azt skandálták, „6%-ot!”, „Szolidaritást!” és „Le a bürokráciával!”, egyesek köztük a kisjövedelmű tanárok képviseletében „627 és 715 lej között” feliratú táblákat tartottak.
A tüntetők vuvuzelákkal és sípokkal igyekeztek felhívni követeléseikre a figyelmet.
A tanügyi szakszervezetek az oktatási törvény módosítását is kérik, emellett egy külön törvény megalkotását a tanügyben dolgozók fizetésszabályozásáról, az oktatás bürokrácia- és politikamentesítését, valamint a helyettesítő tanerők és nem oktatási tevékenységgel foglalkozó tanügyi alkalmazottak állásai befagyasztásának megszüntetését. A tanügyi szakszervezetek folytatni kívánják a tiltakozó akciókat, és – amennyiben kéréseiket nem teljesítik – a tanév befagyasztásával fenyegetőznek.
A Szabad Tanügyi Szakszervezetek Föderációja november 6-ra nagygyűlést szervez, amelyre több mint 10 ezer pedagógust várnak.
Marius Nistor szakszervezeti vezető kijelentette, a legfőbb követeléseik nem találtak megoldásra, bár elkezdődött egy társadalmi párbeszéd; a sztrájkkal azt akarják megmutatni a politikusoknak, hogy, ha azokat nem is érdekli a több mint 3,5 millió diák és a több mint 350 ezer tanügyi alkalmazott sorsa, őket viszont érdekli.
nyugatijelen.com / Mediafax
Erdély.ma2013. november 4.
Aki alakíthatta a történelmet
– beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye egykori párttitkárával –
Király Károly közelmúltunk azon kevés politikai személyiségei közé tartozik, akik elvi meggyőződésből és népük szolgálatának feltett szándékával váltak a román kommunista hatalom részesévé. A magas tisztség és a vele járó előjogok gyakorlása sem tudta megfertőzni őket, sőt, amikor rádöbbentek, hogy a kezdetben ígéretesnek tűnő népi demokrácia helyét parancsuralmi rendszer és személyi kultusz veszi át, felálltak kényelmes bársonyszékeikből, és szembefordultak az önkényuralommal. Magatartásuk és tetteik az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét egyaránt meghatározták. Az 1968-as közigazgatási átszervezés során megalakított Kovászna megye egykori vezetőjével Székelyföld múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
– Ön szerint mi vezetett Románia 1968-as területi és közigazgatási felosztásának átszervezéséhez?
– A Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésének a nyíltan soha be nem vallott, de annál határozottabb szándéka, mely kivitelezésének első lépései már 1960-ban, Gheorghiu Dej pártfőtitkár vezetése alatt megtörténtek. Leválasztották a Magyar Autonóm Tartományról Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, három, többségükben románok lakta területet pedig hozzá csatoltak, ezzel nagymértékben megváltoztatva a Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység nemzetiségi összetételének arányait.
– Melyek voltak a megyésítés előkészítő lépései?
– 1967 őszén politikai hadjáratot indítottak Székelyföld területi felosztása érdekében. Elképzelésük szerint a történelmi Marosszék, a már említett román területekkel együtt Maros megyét alkotta volna. Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajont, valamint Kovászna városát, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, Nagybacont, Zágont, Bodzafordulót és egész Erdővidéket Brassóhoz, míg Tölgyest és a Gyilkos-tavat Bákó megyéhez kellett volna csatolni, a maradékból pedig létrehozták volna Hargita megyét.
– Minek köszönhető, hogy a keménykezű, ellentmondást nem tűrő kommunista hatalom mindezt végül mégsem tudta megvalósítani?
– Az összefogásnak. Annak, hogy a nép egységesen és határozottan lépett fel a bukaresti szándékok meghiúsítása és saját akaratuk érvényesítése érdekében.
– Hogyan lehetett ezt elérni?
– A helyi politikai vezetők felosztást ellenző állásfoglalásával, mely mögé – a velük egyetértő és elképzelésüket támogató értelmiség meggyőző munkája következtében – a városiak és vidékiek egyaránt felsorakoztak. Meg kell említenünk továbbá, hogy az összefogás magját képező vezetőréteg egységes álláspontjának kialakításában óriási szerepe volt Fazakas Jánosnak, aki magas rangú párttisztviselőként mindvégig kiállt a történelmi Háromszék megye visszaállításáért. Az ő következetes magatartásával és tekintélyével sikerült Sepsiszentgyörgy rajon Brassó párti vezetőinek akaratát meghiúsítani.
– Önnek milyen szerep jutott ezekben az eseményekben?
– A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként Hargita megye megszervezésére kaptam felhatalmazást, ezért 1967 késő őszén már a helyszínen tartózkodtam. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államfő már a ’60-as évek elején ismert, megbízott bennem, ezért amikor tudomást szerzett Kézdivásárhely rajon és a hozzájuk csatlakozók Brassó ellenes viszonyulásáról, engem bízott meg a helyzet kivizsgálásával. E kérésnek eleget téve szembesültem a közakarattal, melynek hatására végül Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy központtal egy újabb székely megye létrehozását javasoltam. Ceauşescu ezt elfogadta, csupán a Háromszék elnevezéssel szemben voltak fenntartásai, így az új megye, szintén az én sugallatomra, a Kovászna elnevezést kapta, és szintén engem bíztak meg a megalakításával is. Működését 1968. február 18-án kezdte el.
– Az Ön vezetése alatt a régi-új megye soha nem tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. Hogyan sikerült mindehhez beleegyezést és anyagi támogatást szerezni?
– Okosan kihasználtam a megye adottságait, illetve a helyzetemet. Gazdag vadállományunknak köszönhetően ugyanis az államfő gyakran megfordult nálunk, megyevezetőként nekem jogom és kötelességem volt a vadászatokra elkísérni. Egy ilyen alkalommal például, miközben Kisbaconon haladtunk át, megemlítettem neki, hogy a falu lakossága neheztel rám, amiért nem rendeztünk be múzeumot a magyar Ion Creangă, vagyis Benedek Elek mesemondó emlékére. Sok medve van itt? – kérdezte rám nézve, majd igenlő válaszom után írásban kérte tőlem az emlékház létrehozására szóló javaslatom. Így lettünk gazdagabbak egy kulturális intézménnyel.
– Mi vezetett az 1972-ben bekövetkezett lemondásához?
– Tisztában voltam vele, hogy ténykedésemmel sok ellenséget szereztem magamnak Bukarestben, ezért csak idő kérdése, hogy a megye éléről elmozdítsanak. Erre 1972-ben látták elérkezettnek az időt, ugyanis ekkor szólítottak fel, hogy nevezzem meg az utódomat, s az is a tudomásomra jutott, hogy felfelé, a minisztertanácsban alelnöki tisztséget is betöltő és általam tisztelt Fazakas János helyére akarnak buktatni. Eleve viszolyogtam ettől a megoldástól, s mivel Ceauşescu és az általa vezetett mindenható párt nemzetiségi politikája is a kárunkra változott, elhatároztam, hogy további politikai szereplést nem vállalok. Döntésemben fontos szerepet játszott, hogy rádöbbentem, az előléptetést elfogadva, magam is a homogén román nemzetállam megteremtésének eszközévé válok.
– Miként látja megteremthetőnek Székelyföld területi autonómiáját?
– Csakis a néppel együtt, amennyiben a politikai és szellemi élenjárók is e küzdelem élére állnak. A hatalomhoz való dörgölőzés helyett pedig okos, bátor, következetes és egységes politizálásra van szükség. Az elmúlt 93 év alatt ugyanis Bukarest csak úgy tudott rajtunk uralkodni, hogy hol mézzel, hol korbáccsal megosztott bennünket.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2013. november 4.
Emlékezés a megtorlásokra
Az ötvenes években rádióhallgatásért is börtön járt
Bereczki László, jelenleg Baróton élő nyugalmazott lelkipásztor 1956-ban, a magyar forradalom idején 19 éves, I. éves teológushallgató volt Kolozsváron. Az általa akkor átélt eseményekről, a teológusokat ért megtorlásokról rövid előadás keretében számolt be a baróti református altemplomban, a forradalom kitörésének 57. évfordulóján tartott megemlékezésen.
– Számomra a csodát jelentette az a 13 nap, hiszen Dávid állott ki Góliát ellen, a legkisebb fiú vette fel a harcot a hétfejű sárkánnyal, akár a népmesékben – kezdte előadását a tiszteletes. – Minket a középiskolában világpolgárrá neveltek, ezért 1956-tal való találkozásom felébresztette, felerősítette szunnyadó nemzettudatomat, a magyarsággal való összetartozásom érzését. És ezt élték át rajtam kívül sokan mások is: lelepleződött a felébredtekben a hamis propaganda, kinyílott szemünk egy más világra, lélekben többek lettünk, lázadt igazságérzetünk – folytatta.
Mindezek ellenére a teológusok nem jutottak tovább a rádió hallgatásánál, néhány vers elolvasásánál. Aztán véget ért a csoda, és át kellett éljék a forradalom leverését is. Ezután szinte másfél évig nem történt semmi, 1958 márciusának egyik reggelén azonban a Szekuritáté emberei jelentek meg a teológiai intézet kapujában. A forradalom alatt tanúsított lelkesedésük, büszkeségük most félelembe csapott át. Aznap a teológián nem tartottak órákat, lakószobáikat nem hagyhatták el. Testi szükségleteiket is csak kísérettel végezhették.
– Csaknem 40 fiút vittek el aznap, hogy miért, azt senkivel nem közölték. Pár nap múlva néhányukat hazaengedték, másokat azonban hosszú börtönévekre ítéltek.
A legkisebb ítélet hat év kegyetlen börtön volt, és ma már tudjuk: a Duna-deltában végzett rabszolgamunka enyhébb büntetésnek számított. Csodálatos ifjak pusztultak el a börtönévek alatt, nem mehettek haza szüleikhez, nem folytathatták teológiai tanulmányaikat. Akik mégis befejezhették később az egyetemet, a testi- lelki sebeket kellett viseljék életük végéig – emlékezett, majd feltette a kérdést: ilyenképpen vajon volt-e értelme az 1956-tal kapcsolatos sok-sok szenvedésnek, veszteségnek?
Határozott igenlő választ adva a kérdésre, megjegyezte, 1956 komoly kísérlet volt a világkommunizmus megdöntésére. Megroppant a hatalmas építmény, megindult a bomlási folyamat, amely aztán évtizedek múlva kiteljesedett. Bebizonyosodott, hogy egy földi hatalom lehet nagyon erős, az elnyomás lehet kegyetlen, de örök nem.
Három, egykori elsőéves társáról is szólt: Miklós István börtönbüntetése letöltése után elvégezhette ugyan a teológiát, de korán meghalt, Bibó László már nem folytathatta tanulmányait, Elekes Levente pedig a börtönben végezte.
– Nagyszerű magyar embereknek kellett megsemmisülniük mindössze azért, hogy hallgatták a rádiót, vagy elolvastak néhány verset. A történtek után a teológiáról a régi, emelkedett hangulat eltűnt, a tanárokat kicserélték, az intézmény már soha többé nem lett a régi – összegezte gondolatait.
Azokhoz Krizbai Imre tiszteletes fűzött egy történetet: Imre teológiai professzor úr lányának, Imre Magdának a bűne az volt, hogy a teológusok kérésére Petőfi hazafias verseit gépelte. Akik ezeket a verseket később osztogatták, 16 évet kaptak, aki gépelte, azt megsajnálták. A bíró így szólt hozzá: „Kedves hölgyem, annyira sajnáljuk önt, ezért felmentjük, csak annyit mondjon, hogy megbánta, amit tett”. Imre Magda felállt, meghajtotta magát, és a következőket mondta: „Köszönöm a kegyet, én önök előtt ünnepélyesen bejelentem, hogy ezt tudatosan tettem a magyar népért, hazámért”. „Jutalma” tizenhét év börtön volt…
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2013. november 4.
A „kékszeműek” azóta is figyelnek
Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira emlékeznek a Kárpát-medencében ma, a nemzeti gyásznapon, a forradalom leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 57. évfordulóján. 13 napot tartott a magyar szabadság, amelyért aztán évezredekben mérhető börtönbüntetéseket szabtak ki. Csak Sepsiszentgyörgyön 23 fiatalt összesen 265 év börtönre ítéltek. Közöttük volt Bordás Attila is.
A Mikó két tizedik osztályába járó fiúk létrehozták a Székely Ifjak Szervezetét (SZISZ), ennek lett a „járulékos áldozata” Szalay Attila.
— A 22 éves, hozzánk képest tapasztalt fiatalembert megkérdezte valaki, hogy miként kell felépíteni egy szervezetet. Ő meg, vesztére, tanácsot adott. Amikor ez kiderült, a szervezet fel nem jelentéséért tíz, az udvara kútjában talált, elsüthetetlen pisztolyért pedig nyolc évet kapott. Hogy felnőtt legyen az első számú elítélt, nem vonták össze a büntetését, megmaradt a 18 év. A szamosújvári börtönben halálra kínozták, jeltelen sírban nyugszik – kezdte a visszaemlékezést Bordás Attila.
Abban a korban hihetetlenül nehéz volt a börtönélet: az állandó éhezés, a zsúfoltság, a mosdatlanság oda vezetett, például Szamosújváron, hogy amikor több volt a rab, mint a város lakossága, lázadás tört ki. Ennek a lázadásnak itták a levét ők, a későbbi foglyok. Számon sem tudták tartani, hány társukat lőtték le, vagy ami még ennél is rosszabb, verték agyon.
Miután a politikai foglyok szó szerint szétfeszítették a börtönök falait, létrehozták a rabkolóniákat a Duna-deltában és a Brăilai Nagyszigeten.
— Ezek gyakorlatilag kivégzőtelepeknek feleltek meg, szinte esélyed nem maradt, ha odakerültél. Ha nem vertek agyon, akkor elvitt a kolera, amely kilencven év után ismét felütötte fejét Romániában. Én „urasan” megúsztam, mert kiskorú lévén Szamosújváron maradhattam. A 12 év börtönbüntetésemből „csak” hat évet, egy hónapot és három napot ültem le. Minden nap számított, mert minden nap meg lehetett halni, ezért minden este hálát adtunk az Istennek, hogy még életben vagyunk. Széklábakkal ütöttek, vertek. Éjjel nem volt annyi helyed, hogy lefeküdj, ülni kellett volna, de egy verés után erre képtelen voltál. Térdre borulva próbáltad átvészelni az éjszakát. Fiatalember voltam, néha sírtam az éhségtől.
Egy idő után az otthonról küldött ruhában lehetett járni, de azt nem tudták, hogy időközben nyolc centimétert nőtt a börtönben. Így aztán térdig ért a nadrágja, könyökig a kabátja.
— A szenvedéseknek nem volt vége azután sem, hogy kiszabadultunk. A Szekuritáté korlátlan ura volt az országnak, rajtunk „tökéletesítette” a lehallgatói, besúgói hálózatát. Akármit csináltál, a „kékszeműek” ott voltak, figyeltek. S ez így van a mai napig – zárta az átélt szörnyűségek felidézését Bordás Attila.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2013. november 4.
Mennyi hazai termőföld kerül külföldiekhez?
A Székelyföldet kevéssé fenyegeti a termőterületek külföldi kézbe kerülésének a veszélye, mivel nemigen alkalmasak nagyüzemi művelésre, a befektetők a magyarlakta vidékek közül inkább a Bánságra és a Partiumra koncentrálnak. Érdeklődésük érthető, mert a romániai árak jóval alacsonyabbak az európainál.
Annak hatására, hogy 2014. január 1-től külföldi magánszemélyek is vásárolhatnak termőföldet Romániában, azon, jellemzően síkvidéki megyékben, ahol intenzív mezőgazdasági termelés folyik, egyre több termőföld tulajdonos mondja fel a bérleti szerződéseket, arra számítva, hogy jövőre jó pénzért értékesítheti majd a területeit. „Emberek járják a falvakat, azt híresztelve, hogy jövőre eurómilliomos lehet mindenki, aki eladja a földjét. Sokan elhiszik ezt, s arra gondolnak, jobb, ha nincs bérbe adva a föld, mert jönnek a külföldi vásárlók, s robbanni fognak az árak” – nyilatkozta egy mezőgazdasági nagyvállalkozó az Agrointel szakportálnak.
A nagybirtok a kelendő
Ingatlanszakértők szerint ezek hiú remények, a külföldiek ugyanis főleg a nagybirtokosokat fogják megkörnyékezni. Laurenţiu Baciu, a Romániai Mezőgazdasági Termelők Ligájának elnöke szerint a jelenség nagy veszélyeket rejt magában. A bérbe vett földeken dolgozó mezőgazdasági vállalkozások munka nélkül maradnak, jelentős területek parlagon fognak maradni, a tulajdonosok pedig elesnek a bérleti díjból származó bevételektől.
A haszonélvezők az üzérek lesznek, akik bagóért, 4-5 évnyi bérleti díjat kitevő összegekért fogják felvásárolni a termőföldeket a kiszolgáltatott helyzetbe került tulajdonosoktól. „Harcolunk azért, hogy ez ne történhessen meg. Tudomásom van az üzérek manővereiről, folyamatosan mondom a gazdáknak, hogy össze kell tartsunk, nem engedhetjük meg, hogy aláássák a hazai mezőgazdaságot” – mondja Laurenţiu Baciu.
Tulajdonképpen élelmiszerhiány van
Az alapvető gond nem az, ha külföldiek kezébe kerülnek a termőterületek, ugyanakkora baj, ha hazai nagyvállalkozók vásárolják fel azokat a kistermelőktől, véli Szőcs-Boruss Attila, az Ecoruralis Egyesület vezetője. „A kis parcellák egyesítése révén csökken a biodiverzitás, a kistermelők mozgásterülete pedig beszűkül, nincs helyük a piacon. A mezőgazdasági nagyvállalkozók miatt Romániában tulajdonképpen élelmiszerhiány van, az idehaza megtermelt növényeket exportálják, külföldön feldolgozzák, a késztermékeket pedig visszahozzák” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Szőcs-Boruss Attila.
„Tiszta bohóckodás”
Hasonló véleményen van Sebestyén Csaba, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) elnöke. „A mi érdekünk az, hogy a termőföldek a helyi közösségek tulajdonában maradjanak. A kisgazdák tevékenységének tájfenntartó jellege van, a tevékenységük környezetkímélő, amit az államnak anyagilag honorálnia kellene. Az új földtörvény tiszta bohóckodás. Azt kellene megszüntetni, hogy vállalkozások felső határ nélkül vásárolhassanak termőterületeket” – mondja Sebestyén Csaba. Az RMGE elnöke szerint a földek felvásárlása inkább a Bánságra és a Partiumra jellemző, a Székelyföldön a termőterületek kevéssé alkalmasak nagyüzemi művelésre.
Kelemen Attila RMDSZ-es képviselő, a mezőgazdasági szakbizottság alelnöke szerint reális a veszélye annak, hogy a hazai termőföld jelentős hányada külföldi kézbe kerüljön, lévén, hogy ára sokkal alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. A földvásárlás liberalizációját szorgalmazók azzal érvelnek, hogy a kisbirtokok nem versenyképesek, ám ez a honatya szerint álprobléma. „Elbeszélünk a lényeg mellett. A kistermelők nem akarnak versenyképesek lenni, nem áll szándékukban exportálni. Ők decens módon meg akarnak élni a családjukkal a gazdálkodásból, ami lehetséges” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Kelemen Attila.
Érdeklődnek a befektetési alapok
A Mezőgazdasági Minisztérium kimutatásai szerint jelenleg Romániában 900 ezer kisgazdának van maximum 5 hektár termőföldje, míg további 142 ezren kevesebb mint 10 hektárt művelnek meg. Ezer hektárt meghaladó birtokkal 864 cég és 20 magánszemély rendelkezik, ezek összterülete mintegy 1,75 millió hektár. A hazai termőföldek jelentős gazdasági potenciálját bizonyítja, hogy egyre több külföldi befektetési alap vásárol Romániában.
A Ziarul Financiar gazdasági napilap adatai szerint tíz befektetési alap 86 ezer hektáron gazdálkodik Romániában, ami a teljes termőterületnek hozzávetőleg 1 százaléka. A német Agrarius és Germanagrar 3.200, illetve 8.000 hektárt birtokol Temes megyében, az olasz Generali szintén Temesben vásárolt fel 4.600 hektárt, a dán Agriinvest 11.300 hektárt Krassó-Szörényben, az Agrar Investnek pedig Kolozsban van 7.700 hektárja. A befektetési alapok azzal is számolnak, hogy Romániában 2.400 euró egy hektár termőföld átlagára, ami középtávon valószínűleg jelentősen emelkedni fog, figyelembe véve, hogy Szlovákiában egy hektár 4.000 eurót ér, Nyugat-Európában pedig több mint 10 ezret.
Pengő Zoltán
maszol.ro2013. november 4.
Száműznék Andrei Șaguna szobrát Magyarországról
A választások közeledésével magyarázta a maszol.ro-nak a magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a Hajdú-Bihar megyei Körösszegapáti fideszes polgármesterének azt a fenyegetőzését, hogy eltávolítja az község ortodox parókiájának udvarán elhelyezett Andrei Șaguna-szobrot.
Senkit sem avattak be?
Siluan Mănuilă kedden reagált lapunknak Tarsoly Attila hétfő esti nyilatkozatára. Körösszegapáti polgármestere a Hír TV Magyarország élőben című műsorában azt mondta: kezdeményezi a szobor eltávolítását. Szerinte az ortodox egyház által szentté avatott egykori püspököt ábrázoló alkotást az önkormányzat és a lakosság megkérdezése nélkül, titokban állították fel a helyi ortodox templom kertjében.
„Szépen, csendben lett ez a szobor felavatva, azóta eltelt pár nap, érezzük a településen a feszültséget. A román nemzetiségi önkormányzat képviselői és a román ortodox templomba járó lakosok is felkeresnek nap mint nap az önkormányzatnál, és tétován néznek rám, hogy mi történik itt a településen, hisz ők sem voltak beavatva” – mondta Tarsoly Attila.
„Barátságtalan lépés”
A vitatott szobrot múlt szerdán állították fel a románok által is lakott Hajdú-Bihar megyei településen. A büszt azóta is borzolja a kedélyeket, mert Andrei Șaguna megítélése vitatott Magyarországon. A volt román ortodox püspök ugyanis 1948-49-ben az erdélyi románság szellemi vezéreként fegyveres ellenállásra mozgósított a magyar szabadságharccal szemben.
A polgármester akkor az MTI-nek elmondta: egy román nyelvű meghívót kapott a november 23-ai eseményre, ám távollétével tiltakozott a mellszobor felállítása ellen. Tájékoztatása szerint mivel a terület egyházi tulajdonban van, az önkormányzattól nem kellett engedélyt kérni a szobor felállításához. Ám a Hír Tv-ben elhangzó fenyegetőzésének ellentmondva elismerte: az önkormányzatnak nincs jogi eszköze az elhelyezés megakadályozására, ahogy a szobor eltávolítására sincs. Kijelentette: ő és az általa vezetett képviselő-testület elhatárolódik a „románok barátságtalan lépésétől”, amelyről tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot.
Andrei Șaguna püspököt a románok nemzeti hősként tisztelik 1848-49-ben játszott szerepéért, amikor az erdélyi románság szellemi vezéreként népét fegyveres ellenállásra mozgósította a magyar szabadságharccal szemben. Csatlakozott Stratimirovic pátriárkához, illetőleg a szerbek magyarellenes mozgalmához, és részt vett mindazon politikai tevékenységekben, bécsi, olmützi deputációkban, melyek a magyar érdekek ellen irányultak. Szolgálataiért több rangos kitüntetést kapott. 1865-ben részt vett a kolozsvári gyűlésen, ahol Erdély és Magyarország uniója ellen érvelt. Șaguna fontos tevékenységet fejtett ki a román iskolaügyekben. Segítette a tehetséges román fiatalok külföldi iskolázását. Kieszközölte a brassói román főgimnázium engedélyezését, amely 1851-ben meg is nyílt, nyomdát is alapított iskolai és egyházi könyvek kiadására. Jelentős lépéseket tett a román egyházi ügyekben. 1860-ban és 1864-ben zsinatokat tartott és még 1864-ben keresztülvitte az ortodox román egyház teljes elválasztását az ortodox szerb egyháztól. Elnyerte az erdélyi románok metropolitája címet is. 1871-ben a bukaresti Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. 1873-ban Nagyszebenben halt meg, teljes vagyonát egyházára hagyta; nyomdáját is egyházmegyéje örökölte.
„Nem akartuk a magyarokat provokálni”
A magyarországi román ortodox egyházmegye püspöke a maszol.ro-nak határozottan cáfolta, hogy a mellszobrot titokban állították fel az ortodox egyház kertjében. Siluan Mănuilă szerint a helyi ortodox pópa nem csak írásban, hanem személyesen is meghívta a polgármestert a múlt szerdai rendezvényre.
A püspök a magyarországi választások közeledésével magyarázta Tarsoly Attila elutasító magatartását. „Biztos most nagy nyomás nehezedik a polgármesterre, kényszert érez annak bizonygatására, hogy a tudomása nélkül zajlott le az esemény” – jelentette ki.
Felvetésünkre ugyanakkor elismerte, hogy Andrei Șaguna történelmi szerepe vitatott Magyarországon, ám hangsúlyozta, a szoborállítás nem provokációs szándékkal történt. „Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy a magyarokat hergeljük. Andrei Șagunát az ortodox egyház szentté avatta, és azért állítottunk szobrot neki, mert nagyon sokat tett az erdélyi ortodox egyházért” – magyarázta Siluan Mănuilă.
A püspök emlékeztetett arra, hogy Mihai Eminescu szobra 13 éve ott áll a körösszegapáti ortodox templomkertben, és semmiféle engedély nem volt szükség a felállításához. „Igaz, a román költő neve nem cseng olyan rosszul a magyar füleknek, mint a Șagunáé” – tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a polgármester maga is elismerte: nincsenek jogi eszközei a büszt eltávolítására, mivel magánterületen található. „Éppen ezért nem hinném, hogy a polgármester be tudja váltani a fenyegetését” – mondta a püspök.
A szobor felállítását a Határon Túli Románok Hivatala is támogatta. A múlt szerdai eseményen magas rangú egyházi, állami és diplomáciai tisztségviselők vettek részt, többek között Románia budapesti nagykövete, Erdély ortodox érseke, Stegărel Olaru bukaresti államtitkár, Luminița Constantin, a bukaresti művelődési minisztérium főtitkárhelyettese.
Andrei Șaguna szobrát 2008-ban akarták fölállítani Gyulán, a román ortodox katedrális előtt. Az alapkőletételt 2008. október 19-re tervezték, azonban két nappal korábban lemondta az eseményt a gyulai ortodox püspökség és a gyulai román főkonzul. Perjési Klára, a város polgármestere az MTI-nek akkor elmondta: az értesítés szerint a magyar és a román kormány megállapodott abban, hogy nem lesz alapkőletétel. A szobor felállítása ellen korábban tiltakozott egy gyulai önkormányzati képviselő, valamint a Jobbik helyi vezetője is.
Cs. P. T.
maszol.ro2013. november 5.
Ne feledjünk, ne hallgassunk (Megemlékezés Barcaföldváron)
Napsütéses idő fogadta a nemzeti gyásznapon, tegnap délután a mintegy százharminc megemlékezőt az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén kialakított emlékkertben. Ott, ahol 1944–1945-ben több mint hatezer ember sínylődött, közülük mintegy ezren odavesztek. Hetven év után a helyszínre visszatért a ma 88. születésnapját ünneplő Nagy Imre egykori fogoly, aki emlékeiből osztott meg. A rendezvényen közreműködött az ürmösi unitárius dalárda. Az emlékezőket Nagy János hidvégi református lelkész köszöntötte, majd az emlékmű ötletgazdája, az emlékhely kialakításának szorgalmazója, Ungvári Barna András korábbi hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor mondott beszédet, jelezve: már 14. alkalommal emlékeznek itt. Jeremiás próféta könyvéből a babiloni fogságot leíró részből választott igét magyarázott, majd, mint minden évben, most is egy túlélőre összpontosított. A köpeci id. Sebestyén Mózes Benkő Levente által lejegyzett emlékezéséből olvasott fel részleteket. Ötvenedmagával vitték el Köpecről, a táborban sanyarú körülmények között tengődtek, rengetegen meghaltak. Az emlékezés három brassói lelkész igéjével folytatódott: Koszta István evangélikus, Kassay Géza belvárosi református és Szász Ferenc unitárius lelkipásztor osztotta meg gondolatait. András Pál, Magyarország bukaresti nagykövetségének első titkára szerint a fogolytáborban szenvedő embereknek egyetlen bűnük volt: az, hogy magyarok voltak. Ha meg is bocsátunk, de soha ne feledjünk, és ne hallgassunk – mondotta. Nagy Imre túlélő elmondta: Szárazajtán született 1925-ben. Sepsiszentgyörgyön tette le az esküt, s a parancsot katonaként soha meg nem tagadta, amíg őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós le nem tette a fegyvert, mert Magyarország elveszett. Ez 1944. október 16-án történt, s október 20-án szovjet fogságba estek tizenegyen, négyen szárazajtaiak, heten bélafalviak. Ki akarták végezni őket, ingre-gatyára vetkőztették, s egy gödör szélére állították. Amíg a katona a fegyverét töltötte, megléptek. Szamosbethlentől 385 kilométert gyalogoltak étlen, az első 26 kilométert akkor éjjel mezítláb Szeretfalváig. Amikor hazaért, szülei nem ismertek rá. De alig ért haza, egyszer csak szólt a fazék egy román ember nyakában, aki három csendőrrel jött. Kérték az iratait, nem voltak, kezét hátrakötötték, s vitték. 1944. október 24-én este úgy elvitték, hogy 1945 március 26-án este ért haza. Akiket vele együtt elhurcoltak Szárazajtáról, azok közül nyolcan Oroszország valamely részén nyugszanak, senki nem tudja, hol. 156 napot töltött fogságban, abból hármat Sepsiszentgyörgyön börtönben, aztán úgy került Földvárra, mint a tyúk, amelyet megfogott a róka, s nem tudta, hová viszik. Akkor ijedtek meg igazán, amikor megérkeztek, s a kapura ki volt írva románul: Jó, hogy jöttetek magyarországi foglyok. Mintegy 1500-an voltak háromszékiek. Borzasztó volt az az élet, 25 centi széles területen aludt, oldalra feküdve, kopasz föld volt a párnája és a derékalja. A mocskos tóból ittak úgy, hogy félrehajtották a faleveleket, a habot. Abban is mosakodtak. Azért haltak meg sokan, mert nem volt tisztálkodási lehetőség, nem volt étel, főleg ivóvíz. Volt, hogy egy talált cukorrépa mentette meg az életét. Kétszer szökött meg. A szászveresmarti téglagyárnál kapták el, úgy elverték, hogy alig maradt meg, s visszavitték. Egy hónapon keresztül minden nap huszonötöt kapott derékszíjjal a lábára a szökésért. Aztán másodszor sikerült. 1957-ben a magyarságáért ismét megkapta a feketelevest – mondotta Nagy Imre, aki kedvenc énekét is elfújta: Felmegyek a doberdói nagy hegyre. Az emlékezés koszorúzással, himnuszaink eléneklésével zárult a helyszínen, majd a hidvégi református gyülekezeti házban kialakított emlékszobában szeretetvendégséggel folytatódott.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 5.
Tűzzük ki a székely zászlót!
Mózes Edith
Bíró Zsolt válasza a helyi rendőrség vezetőjének
Ahol tettekre van szükség, ott nem elegendőek a szavak! címszó alatt Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke pártja nevében felháborodásának adott hangot, és a székely- magyar közösség elleni tiszteletlenség jeleként értékelte a marosvásárhelyi helyi rendőrség felszólítását, mely szerint a párt Iskola utcai székházának homlokzatára kifüggesztett székely zászlót a reklámanyagok kihelyezését és jóváhagyási kötelezettségét szabályozó törvény értelmében el kell távolítani.
"Az égszínkék mezőben arany csíkkal és a székely szimbólumokkal (a Nap csillagváltozata, illetve a Hold) díszített zászló Székelyföld jelképe, egyben történelmi jelkép, hiszen az egyetlen székely családból származó erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaja alapján készült. Ezt a zászlót reklámzászlónak minősíteni nemcsak tiszteletlenség, hanem a közösségünket ért provokáció. Az esetet csak súlyosbítja, hogy a marosvásárhelyi magyarok pénzén (is) fenntartott helyi rendőrség nevében, azaz egy olyan közhivatal, mint Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala alárendeltségébe tartozó intézmény nevében követik el", olvasható a közleményben.
Emlékeztet ugyanakkor, hogy a segesvári ügyészség 2010. augusztus 10-én határozatot hozott a makfalvi községházára kitűzött székely zászló ügyében. A határozat megállapította, hogy a csillagos-holdas, aranysávos kék zászló egy "történelmi közösség jelképe", és használata nem ütközik törvénybe.
Ezek után néhány kérdést intéz az illetékesekhez:
* Ilyen körülmények között a helyi magyarság elmondhatja-e, hogy nincs hátrányosan megkülönböztetve?
* Mennyire alkalmas a helyi rendőrség vezető tisztségét ellátni az a parancsnok, aki a város magyar közösségét sérti meg?
* Milyen megfontolásból, túlbuzgóságból vagy netán politikai megrendelésre született a zászló eltávolítását célzó felszólítás?
* Számíthatunk-e a város polgármesterének bocsánatkérésére?
A közlemény végül rámutat: "A Magyar Polgári Párt polgármesterei, alpolgármesterei és tanácsosai testületileg szavazták meg 2009-ben, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés alkalmával azt a határozatot, melynek értelmében a székely jelképekre, a himnuszra és a zászlóra mint Székelyföld jelképeire tekintünk, azok használatát minél szélesebb körben szorgalmazzuk. A székely zászlónak tehát ott a helye pártszékházunk homlokzatán!"
A közlemény előzménye, amelyről a múlt héten már tájékoztattuk olvasóinkat, az, hogy Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője, az 1994-es 75. sz., Románia zászlajára, himnuszára stb. vonatkozó törvényre hivatkozva, amely szerint Románia zászlóját kötelező módon ki kell tűzni a pártok, szakszervezetek, oktatási és kulturális intézmények homlokzatára, illetve a 2013/185. törvény vonatkozó cikkelyeit idézve, amely szerint reklámzászlók maximum 30 napig tűzhetők ki, átiratban szólította fel a szervezetet, hogy "a felszólítást követő 48 órán belül vegyék le azokat (pl. a székely zászlót)". Ellenkező esetben a törvény által előírt szankcióra, azaz 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő büntetésre számíthatnak.
"A székely zászló mindannyiunké!"
Hasonló felszólítást kapott, ugyancsak 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő bírság kilátásba helyezésével az Erdélyi Magyar Néppárt is. A múlt héten, csütörtökön Jakab István, az EMNP marosvásárhelyi, Portik Vilmos, az EMNP megyei elnöke, Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei elnöke, Kirsch Attila, a honosítási iroda vezetője, valamint nagyszámú sajtós jelenlétében levette a tanács székházának homlokzatáról az EMNT- és az EMNP-zászlót, azonban a székely lobogó a helyén maradt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közleményében kiemelte: "A székely zászló mindannyiunké, és nemzeti identitásunk megőrzését az alkotmány 6-os cikkelye biztosítja. Eszerint az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek az identitásuk megőrzését, kifejezését és fejlesztését".
Ugyanakkor arra kérte Marosvásárhely magyar polgárait, tűzzék ki ablakukba a székely zászlót, amelyhez a szervezet kellő számú zászlót biztosít.
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 5.
Fotókiállítás nyílik az erdélyi vasútépítés történetéről Nagyszalontán
Különleges fotókkal számol be a vasútépítés aranykoráról a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Erdélyi vasutak 1867–1914 című vándorkiállítása, amely keddtől a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumban látható.
Az erdélyi vasútépítés történetét a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig nyomon követő kiállítás a közlekedési múzeum archívumának eredeti fotógyűjteményére támaszkodik. A tárlaton több mint 500 felvétel mutatja be az erdélyi vasútépítés aranykorát a kor híres fotográfusai, többek között Erdélyi Mór és Klösz György tolmácsolásában – tájékoztatta az MTI-t hétfőn a múzeum. A fotósok nemcsak a vasútvonalak építését dokumentálták, hanem az átformálódó tájat és benne a környezetét építő embert is, így a bemutató egyszerre ad a korszakról történelmi, szociológiai, technikatörténeti összefoglalót.
A kiállítás arra is vállalkozik, hogy képet adjon a korabeli Erdély gazdasági fejlődéséről, hogyan jutott el a kiegyezéskor vasútvonallal egyáltalán nem rendelkező országrész a 47 évvel későbbi, 2384 kilométer hosszú vasúthálózat kiépítéséig. A kiállított dokumentumok a fővonalak mellett a vicinális vonalakat, a beruházások finanszírozását, valamint a nehéz terepviszonyokra adott technikai válaszokat, a műszaki bravúrokat is bemutatják.
November 5-én Török László, Nagyszalonta polgármestere és Krámli Mihály, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgatója nyitja meg a január közepéig látható tárlatot, ezt követően a tervek szerint január végétől áprilisig Gyergyószentmiklóson, utána Nagyváradon mutatkozik be a kiállítás.
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 5.
Nincsen hős a szigeteken
A Mentor kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont szerda este a Bernády Ház – a Mentor könyvkiadó két, újonnan megjelent kötetét mutatták be az érdeklődőknek: Sebestyén Mihály marosvásárhelyi történész Midway- szigetek című novelláskötetét, valamint Méliusz Anna Nem hősökről beszélek című emlékiratát. Az előbbi kötetből B. Fülöp Erzsébet színművésznő olvasott fel egy – közönségi felröhejekkel bőven tarkított – részletet, Káli Király István kiadóigazgató üdvözlőbeszéde után.
Vidám kudarctörténetek
– Ha az ember Időtárat készít, abból oly sok témát lehet meríteni, hogy ilyen szellemes, eseményekben gazdag elbeszélések születnek – mondta a méltató Nagy Miklós Kund. Az olvasó nevet, avagy mosolyog. Nagyszerű játékok vannak a kötetben, az író idősíkokat és tereket hoz össze New Yorktól Tófalváig, az ókortól napjainkig. Rendkívüli nevek sokaságával találkozhatunk, amelyek önmagukban egy egész jellemet ábrázolnak: Dzsingás Béla, Munczingerné, Gazetta elvtársnő avagy Endokrinulescu ezredes. A kötet olvasásakor időnként Rejtőre gondoltam, de Rejtőnél nincs meg ez a sok egymásba olvadó, emberekből folyó történet. És Sebestyén Mihály kötetében benne van Marosvásárhely, Erdély, Románia, Európa, a világ és a világegyetem is. Egybefolyik a Monarchia, a boldog békeidők kora az átkossal, majd a mostani abszurddal. Családtörténet, várostörténet is. Misi a nagy vásárhelyi anekdotázók közé tartozik, írás közben is biztos remekül szórakozott. Ő maga is gyakran benne van a történetekben, időnként kikacsint az olvasóra. A kötetet nem lehet egyből elolvasni, időnként elő kell venni. 40 novellát tartalmaz, ha ezekből naponta kettőt elolvasunk, már jó napunk van és jól fogunk aludni.
– Az Isten nem közvélemény, de az Isten rákérdezhet: akarsz-e róla mesélni? Adtam neked tehetséget, nyelvi leleményt, környezetet, tüneményes segget. Mit teszel vele? És a szerző cédulázik, ír és válaszol: igen, akarok róla mesélni. Hihetetlen mennyiségű eszköztárat mutat fel Sebestyén Mihály ebben a kötetben. Párat olvastam a novellák közül a Múzsában, akkor nem ragadtak meg annyira. Amikor egyben, kiadandó szövegként elolvastam az egészet, hülyére röhögtem magam, és nagyon örültem, hogy a kötetet én szerkeszthetem. A másodszori olvasatra már nem röhögtem annyit. Felfedeztem, hogy Misi nem Az előretolt helyőrség, hanem A csontbrigád. A szomorú valóság, kiröhögve és kiröhögtetve. A harmadszori olvasáskor már ismét nevettem. Felszabadultam. A kérdés, hogy van-e tenger Rubinháza alatt? Ehhez vissza kell mennünk a Monarchiába, amikor kialakult egy nemzet. Sebestyén Mihály e nemzet részének tartja magát, és megérzi azt, hogy mikor mit és hol rontottunk el – tette hozzá Káli Király István.
– A szerző kiírta magát – szólt Sebestyén Mihály. – A kötet három év munkája volt. Az első 20 mondat mindig csodálatosan megy, utána jön a gond, a szereplők sorsgörbéje, mindaz, ami a szerzőn múlik. E novellák vidám kudarctörténetek. Mint a magyar, kudarcos néplélek, amelyből építkeznek és amely erénnyé válik. Csattanó van ugyan, de a pof is csattan. A szerző e novellákat 2-3 hétig érleli, aztán megírja. A Tenger Rubinháza alatt című írásomat a városi és megyei tanácsosságom éveinek tapasztalata szülte: az, hogy a hivatal dolgozik, a mókuskerék, a hatalom viszonyulása, a fölösleges jelenlét és az előre eldöntött játszmák érzete. A kötetet nagy szeretettel ajánlom a közönségnek, jó volt dolgozni vele, jó hogy a szerkesztő kezébe került, örvendek, hogy van egy Mentor könyvkiadó, amelyhez ragaszkodom. A szómagyarázathoz Káli Király István ragaszkodott. Ez tudományossá teszi a kötetet, holott távol áll attól – sokkal inkább fikció.
Akit liftaknába dobtak
A második kötetet az első szerzője méltatta. Mint Sebestyén Mihály elmondta, Méliusz Anna könyve nehezen olvasható kötet, egy tragikus eseménysor megjelenítése. – A szerző nem hivatásos tollforgató. Méliusz József költő második felesége volt, a család történetének azt a fejezetét meséli el, ami tragédiák sorozatához vezetett. Méliusz temesvári, horvát származású ember volt, nagy műveltségű, nagyon jól felkészült író, amikor találkozott a kommunista mozgalommal. Úgy várta az oroszokat, mint hívő a Messiást. És ők '45-ben letartóztatták. Kiszabadul, majd a kommunista diktatúra kezdetén egymás után kap fontos megbízásokat. Aztán újra letartóztatják, és tárgyalás nélkül fogva tartják hat évig. Ezek után még mindig meggyőződéses baloldali marad. Első felesége, Klára, a Méliusz hatása alatt szintén baloldalivá válik és elkezdi a férje igazát keresni. Mindenütt falakba ütközik, majd letartóztatják Kolozsváron. Továbbra is kitart az igaza mellett, rendkívül kényelmetlen tanú. Liftaknába dobják, összetörik a csontjait, majd Méliusznak azt mondják, hogy felkötötte magát. Valójában – miután rájöttek, hogy a csonttöréseiből felépül – a Securitate egyik embere fojtotta meg. A fia, Péter, beleőrül ebbe, anya és apa nélkül nő fel. Rajta lobotómiát hajtottak végre...
Rettenetes, ógörög sorstragédia. És a költő ezek után is képes hinni a pártban?! Történészként felfogom, de emberileg képtelen vagyok rá.
A kötet a korszak bukaresti stílusában íródott. Sok idegen szót tartalmaz. Vádolja azokat, akik nem segítettek, másokról csodálatosan szépeket mond. Utóbbiak között magyarok nincsenek, csak Szilágyi Domokosról ír a szerző valami jót. A kötetet ajánlom. Erős idegzettel, sok kritikai érzékkel lehet olvasni. Egy nézet arról, hogy mi történhetett az ötvenes években velünk. Akár kis senki voltál, akár pozícióban voltál, bárhogy kikezdhettek, és nem volt ahova menekülni. Érdekes, hogy Méliusz számára Ceausescu a megmentő volt. Én ezt nem tudom elfogadni. Mindez, akárcsak a kötet egésze, a XX. század elmebajának egyik lenyomata.
– A modern kort kutató történészek, valamint Sebestyén Mihály véleménye egybecseng: '45 és '89 között egy hiteles mondat sem jelent meg a hazai sajtóban. Miről írjon a történész, hol van a hiteles világkép? – véli Káli Király István. – De minden embernek megvan a saját története, és ezen magántörténelmek egymás mellé rakásával kulcsot kaphatunk a korról, a külső és belső rendszerekről. Ezért indítottuk el az Emberek – Életek címet viselő sorozatunkat. Bokor Péter rendező, Méliusz Anna fia küldte el Kanadából ezt a szöveget. Nagyon sok mindenre következtetni kellett, de megértettem, hogy a stíluson nem szabad változtatni, csak közérthetővé kell tenni a szöveget. Javítás közben végig hidegrázást éreztem. A kötet példát ad egyféle emberségből, ízelítőt az embertelenségből. Méliusz Anna kiderítette: nem Klára volt az egyetlen ember, akit liftaknában ölt meg a Securitate. Én betege voltam a könyvnek és vagyok mindmáig.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)2013. november 5.
„Üdvözöljük Moldovát Aradról”
Ha még küldene mostanában valaki valahonnan valakinek képeslapot (vajon küld-e, magam évtizedek óta nem tettem), a címbeli szöveg közhelyes, de alkalmazható lenne.
Manapság az ilyen szövegeket politikusok mondják a sajtónak, hogy aztán az elektronikus vagy nyomtatott formában rögzítse, minél több olvasóhoz eljuttassa, hadd lássák, hogy az illető politikus milyen szimpatikusan, milyen sok más polgárral egy húron pendülve gondolkozik.
Most tehát továbbadjuk: tegnap azt hallottuk sajtótájékoztatón, a demokrata liberálisok egyik vezető aradi emberétől, hogy Aradon üdvözlik a Chişineuban (a szovjet éra alatti Kisinyovban) vasárnap megtartott nagyszabású, több mint százezer embert felvonultató tüntetést, amelyen a Pruton túli románok „politikai és népi akarata” fejeződött ki az Európai Unióhoz való csatlakozást illetően.
„Aradról indult el az 1918. december elsejei Nagy Egyesülés gondolata – nyilatkozta a politikus –, és Nagy-Románia a jelenlegi Moldova Köztársaságot is magába foglalta. Igazságtalan évek után a történelem úgy intézi, hogy újra találkozzunk, a közeli jövőben, az Európai Unió keretében” – hangzik a nyilatkozat.
Az „igazságtalan évek” azonban úgy hozták, hogy a mai, Erdéllyel kiegészült Nagy-Románia a Pruton túli Moldova nélkül maradt (amely, ha jól tudjuk, nem is nagyon akarna visszaborulni anyaországa keblére, még ha tehetné is), viszont szívesen lenne az EU tagja. Globálisan, persze, mert sokan vannak, akik nem szeretnék.
Kérdéses azonban, hogy kölcsönös-e a szerelem, az EU is tárt karokkal várja-e a Pruton túli Moldovát, amely, bizony-bizony, a vén kontinens kétségtelenül egyik, ha nem éppen a legszegényebb országa – egy főre eső nemzeti összterméke a koldusszegény EU-tag Romániáénak is csak harmada, hogy egyéb hátrányairól ne is beszéljünk.
Attól persze Arad még üdvözölheti a chişineui tömegtüntetést, és lám, meg is teszi. A csúnya székelyekről pedig, akik ún. saját zászlókat lengetnek, tűznek ki és le se akarják venni azokat, „autonómiáért” tüntetnek, szó se essék.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)2013. november 5.
Csendőri túlkapás a kolozsvári tüntetésen?
Túlkapással vádolják a csendőröket a verespataki ciántechnológiás bányakitermelés elleni, kolozsvári tüntetés résztvevői. A csendőrök vasárnap a hatósági engedély nélküli tüntetésen részt vevő, a prefektúra elé vonuló tömegből több személyt igazoltattak, aminek során dulakodás alakult ki, és bár a csendőrparancsnok szerint semmilyen erőszakos megnyilvánulásról nem volt szó, a tüntetők egyike orvosi igazolással bizonyítja a hatósági „számonkérés” során szerzett sérüléseit, és büntetőfeljelentést kíván tenni az ügyben.
Az esetet követően a tüntetők egy harmincfős csoportja tegnap reggel Gheorghe Vuşcan prefektushoz fordult, majd panasztételt iktatott a prefektúrán a karhatalmi erők erőszakos fellépése ügyében, amely szerintük egyáltalán nem volt indokolt.
A tiltakozók elmondása szerint, amikor vasárnap este a prefektúra épülete elé értek, a csendőrök kiszúrtak néhány tüntetőt a tömegből, és amint többen azok védelmére keltek, nagy lökdösődés kezdődött. – Annak a nevét követeljük, aki a csendőrcsapatot vezette vasárnap este, és magyarázatot várunk az erőszakos beavatkozásra, a tüntetők tömegből való kiemelésére. Indoklást kérünk a brutális fellépésre azok ellen, akik erőszakmentesen próbálták érvényre juttatni véleményüket – áll a prefektúrán iktatott panaszlevélben.
Florinel Budişan, a mobil csendőrosztag ezredese a vádakra reagálva elmondta: nem volt szó erőszakos fellépésről, csak néhány tiltakozót akartak igazoltatni, akik ellenálltak ennek. – Tizenhat esetben bírságoltunk szabálysértésért (csend- és rendháborításért), de még nem döntöttünk a következő intézkedésekről – tette hozzá.
Az egyik tüntető, Radu Costea ezzel szemben azt állítja, hogy valósággal rátámadtak a csendőrök vasárnap este. – Négy-öt csendőr jött egyszerre felém. Csak annyit hallottam, hogy „gyere ide”, és máris lökdösni kezdtek, majd a földre zuhantam. Arra nem emlékszem, hogy megütöttek volna, de így is vannak sérüléseim – mesélte Costea, aki be is mutatta a sérüléseit igazoló orvosi okmányt. A tüntető kiváncsi rá, miért bántalmazták, miközben ő egyebet nem tett, csak telefonon beszélt abban a pillanatban.
Gheorghe Vuşcan prefektus a tegnapi, tüntetőkkel való találkozón megjegyezte: tiszteletben tartja a sztrájkolók békés megnyilvánuláshoz való jogát, de arra kérte őket, hogy ők is tartsák tiszteletben a városlakók jogait. – A tüntetésnek törvényes keretek között kell lefolynia – hangsúlyozta a prefektus.
Vasárnap este – immár sorozatban a tizedik vasárnapon – több százan gyűltek össze a Főtéren, majd indultak el a város utcáin, hogy a verespataki bányaprojekt ellen tiltakozzanak. A résztvevők a Hunyad megyei csertési ökológiai katasztrófa 89 áldozata emlékére gyújtottak gyertyát. A tüntetésen részt vett Oana Boc – Emil Boc polgármester felesége – és Eckstein Kovács Péter volt miniszteri tanácsos is. – Nem szabadna hagyni, hogy a politikusok addig húzzák az időt, míg a lakosság megunja a tiltakozást – mondta Eckstein. – A tüntetéseket folytatni kell, mert a kormány csak tapogatózik, a liberálisok ellenzik a ciános bányakitermelést, néhány PSD-tag támogatja, a közvélemény pedig leginkább ellene van, ezért az utcára vonulás nagyon fontos. Be kell bizonyítani, hogy nem az lesz, amit a politikusok akarnak, vagyis, hogy az időhúzás miatt mindenki megunja a témát. Ez a nyilvánvaló taktikája a Gold Corporation támogatóinak – mondta el a tüntetésen Eckstein.
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 5.
.
FOTÓRIPORT - Digitalizált népi fotódokumentumok
Az Erdélyi Népművészeti Múzeum Hunyadi/Șt. cel Mare tér 5. szám alatti galériájában ma nyitották meg azt a kiállítást, amely az intézmény fotótékája digitalizálásának befejezése alkalmából került a közönség elé. A huszadik század első feléből származó, korabeli dokumentumoknak számító felvételeket mentettek meg ily módon az enyészettől, amelyeket honlapra fognak feltölteni, és amelyek az országos, illetve európai műértékincs-adatbázis kutatását fogják szolgálni.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 5.
In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 5.
Meg kell szólítani a román társadalmat
Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a székely menetelés sikeréről, az autonómia kérdésének reneszánszáról
A több tízezer részvevővel megrendezett székely menetelés az eddigi tömegtüntetések után új formát kölcsönzött a székelyföldi, erdélyi autonómiatörekvéseknek. Haladt-e előrébb az erdélyi magyar közösség önrendelkezésért folytatott küzdelme az október 27-i demonstráció révén? Mindenképpen igen. Abban a vonatkozásban biztos, hogy az erdélyi magyarságot sikerült mobilizálni, és ez független a résztvevők számától. Néhány tízezer ember számára fontos volt, hogy szabadidejét, pénzét erre szánja. Az erdélyi magyar politikai szereplők pedig pozitív politikai cselekvésként élték meg a tüntetést. A közös élmény közösségteremtő hatású. Hogy a román politikai elitnél ez a tüntetés hogyan csapódott le, azt még korai értékelni. Mindenki tudta, hogy elutasító nyilatkozatok lesznek a román politikusok részéről. Viszont a román média egy része alapvetően korrekt módon számolt be a tüntetésről. A mostani menetelés sem tekinthető meg nem történtnek a román politikum részéről, és ha még lesznek hasonló jellegű megmozdulások, akkor még kevésbé kerülhető meg a kérdésről való tárgyalás.
Milyen mértékben visznek közelebb a célhoz a meneteléshez hasonló akciók? Milyen stratégia vezethet eredményre: az utcai demonstrációk radikalizálódása – el egészen a Székely Nemzeti Tanács által meglebegtetett polgári elégedetlenségig –, az autonómiaigény nemzetköziesítése, esetleg a kettő együttesen?
A menetelés, a tüntetések több célt szolgálnak: egyrészt mobilizálják saját közösségüket, másrészt jelzés az államnak és a többségi társadalomnak, harmadrészt pedig a nemzetközi közvéleményt is elérik üzenetükkel. A hírekből hallottuk, hogy a menetelés szervezői már a következő lépéseken gondolkodnak. A tömeges politikai cselekvések mindenképpen az autonómia elérésének eszköztárához tartoznak. Ne feledkezzünk viszont meg a román többség érzékennyé tételéről sem. Fontos szerepet játszott a menetelés az autonómia-kérdés (újbóli) tematizálásában. A román társadalomnak és politikumnak is el kell magyarázni, mit is szeretnének az erdélyi magyarok, miért tekintik jogosnak az autonómia igénylését. Erdélyi magyar elemzők, kutatók román nyelven írott tanulmányai, a Mensura Transylvanica román honlap-tervezete, a Facebookon működő, román–magyar együttéléssel foglalkozó különböző csoportok, vagy a nemzeti kérdésekben szervezett közös konferenciák segíthetnek ebben. Nemzetközi porondon is képviselni lehet és kell az ügyet, de oda csak megfelelő szakmai felkészültséggel érdemes menni. Számtalan kiadvány jelenik meg angol nyelven az autonómiákról. A nemzeti, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakma érti az autonómia kérdéskörét és főszabályként pozitívnak tekinti az autonómiát, mint a többség-kisebbségi kérdés rendezését. Az autonómiát ugyancsak inkább pozitívumként fogják fel a különböző európai szervezetek és intézmények, de az autonómia-törekvések támogatása kérdésében sokkal visszafogottabbak. Talán azért, mert az autonómia elérésére tett erőfeszítések konfliktusba torkolásától tartanak. Tehát akár a demonstrációk, akár a többség felé történő kommunikáció vagy a nemzetközi porondon való okos szereplés előre viheti az autonómia ügyét. Viszont legalább annyira fontos a saját társadalom irányába történő kommunikáció. Talán túl egyértelműnek tekintjük, hogy az emberek tudják, miért jó az autonómia; nem utolsó sorban azért, mert az emberek is így gondolják – lásd a néhány évvel ezelőtti urnás „népszavazást”. Úgy gondolom – és erre látok is bizonyos jeleket Erdélyben, de a Felvidéken és a Vajdaságban, és talán már Kárpátalján is –, hogy az autonómiákra jellemző bizonyos elemek, megoldások, intézkedések most is megvalósíthatók. Gondoljunk a kétnyelvű nyomtatványokra, a beleszólási jog követelésébe az iskolák elnevezésében vagy a kétnyelvűséget ösztönző kampányokra; de tágabb értelemben a székely zászló kérdése is ide tartozik. Ezek mind a létező jogokkal való élésre ösztönzik az embereket vagy a jogok tágítására vonatkoznak. Az RMDSZ bejelentette, hogy újabb, a dél-tiroli modellre épülő területi autonómiát szorgalmazó törvénytervezetet terjeszt a román parlament elé, a dokumentum sorsát illetően – már csak a korábbi statútumok elutasítása miatt is – azonban nem lehetnek illúzióink. Mégis: jelenthet-e követendő példát valamelyik európai önrendelkezési minta a Székelyföld számára? Vagy a tömbmagyar régió esetében inkább egyedi státus indokolt?
Az egész kérdéskört abból a szemszögből vizsgálnám, hogy milyen politikai berendezkedés felel meg a leginkább a romániai magyarság számára a gyarapodás, a nemzeti reprodukció szempontjából. A választ a romániai magyar elit körvonalazta: a területi autonómia a megoldás ott, ahol a magyarság többségben lehet az adott régióban (autonóm területen), és személyi elvű autonómia ott, ahol ez demográfiai okok miatt elméletben sem lehetséges. Számos pozitív példa van Nyugat-Európában, ezek közül a dél-tiroli a legismertebb; Székelyföld és Dél-Tirol között párhuzamok vonhatók. Kiindulási alapnak biztos megfelel, de amellett, hogy fontos a törvénytervezetre, a statútumra, a modellre összpontosítani, legalább olyan fontos a helyi jellegzetességeket is figyelembe venni – mint több eddigi elképzelésnél ez meg is történt –, és talán még fontosabb annak megértése és modellezése, hogy hogyan érték el mások az autonómiát. Nem létezik ilyen recept, a társadalmi-politikai helyzet annyira eltérő, hogy inkább az átvehető, megvalósítható elemekre kell összpontosítani. Az autonómia kérdése megint reneszánszát éli. A politikai cselekvések mellett számos konferencián vitatkoznak az autonómiáról. Ez egyrészt hozzájárul ahhoz, hogy – az elmúlt 23 év tapasztalatait is felhasználva – a romániai magyarság megtalálja a számára leginkább megfelelőnek tartott verzió(ka)t, másrészt pedig közelebb hozható az autonómia a magyar lakossághoz. Ugyanezekben a vitákban fog kikristályosodni, hogyan is kommunikálja a romániai magyarság igényeit a többség irányába. Illúzióink a rövidtávú eredmény szempontjából persze ne legyenek, de a sikerbe vetett hit nélkül nem fog menni.
Az Európai Bizottság által az elmúlt hónapokban elutasított kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezések esete is azt bizonyítja, hogy az EU nemigen „vevő” a nemzeti kisebbségi jogok kiszélesítésére, szavatolására. Milyen módon lehet elérni Brüsszel ingerküszöbét?
Az Európai Bizottság csak abban az esetben fog bármilyen kezdeményezést tenni ebben a témában, amennyiben az európai jog szemszögéből támadhatatlan, kifogástalan helyzet áll elő. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy egy kezdeményezésből csakis akkor lehet kötelezően érvényes jogszabály, ha az Európai Parlament többsége és a Tanács – azaz a tagállamok – is rábólintanak. A tagállamok között pedig vannak olyanok, amelyek még a nemzeti kisebbségek létezését is tagadják – és most nem a Magyarországgal határos államokról beszélek. Egyszóval nem könnyű olyan közös európai szabályok alkotására kérni az EU-t, amelyet a tagállamoknak is jóvá kell hagyniuk, de valamiféleképpen ezt kell tenni, hiszen a tagállamokat nem lehet megkerülni. A kulcsszavak a jelenlegi európai joganyagban kodifikált alapjogok megsértése és a diszkrimináció lehetnek, erre érzékenyek a tagállamok és a nemzetközi intézmények is.
Hogyan lehet meggyőzni a román politikai osztályt, a többségi társadalmat arról, hogy az autonómia nem elszakadást, enklávét jelent, illetve nem a románság, Románia ellen irányul?
Azt hiszem, a románság, a romániai politikai elit pontosan tudja, hogy Erdélyt „nem veszítik el”, igazi komoly aggodalmat már nem érzékelek. A 2000-es évek elején még beszélhettünk komolyabb félelemről, de ez mára elmúlt. Ma már ez inkább csak a politikai harc eszköze. Ez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy a román társadalom elfogadóbbá vált. Elképzelhető az is, hogy a többségi társadalom egy része a menetelés miatt még kevésbé akarja az autonómiát biztosítani a magyarság számára. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Nagy-Románia Pártnak a parlamentből való kikerülésével a nemzeti témát – retorikai szempontból finomabb formában – átvették a nagy, törvényhozási lehetőséggel rendelkező pártok. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a politikai elit meggyőzése mellett a román társadalom szélesebb rétegeire, a közvéleményre is kellő figyelem fordítódjon. Ha meg lehetne szólítani a román társadalom véleményformálóit, a központi sajtó egyes orgánumaiban építő jellegű párbeszéd folyna a témáról, nem lenne tabutéma többé a kérdés, akkor elmondhatnánk, hogy nagy előrelépés történt és a román döntéshozók hozzáállásában is változás állna be. Jelenleg ugyanis a román közvélemény szemében értelmezhetetlen az autonómia fogalma, könnyen összemossák az elszakadással, ha pedig minden általuk ismert vezető politikus és újságíró ebben erősíti meg őket, akkor ne csodálkozzunk, ha nem mutatnak empátiát ezen a téren. A közvélemény nyitottabbá válására azonban a politika is reagálna.
A bukaresti és a budapesti kormány között – elsősorban az ideológiai különbség miatt – nemigen lehet felfedezni az együttműködés jeleit. Milyen lehetőségei vannak ilyen körülmények közepette az anyaországnak előmozdítani az erdélyi magyarság jogainak érvényesítését, a különböző autonómiaformák gyakorlatba ültetését?
Úgy gondolom, hogy az együttműködés számos területen zökkenőmentes. A romániai magyar kisebbséget érintő kérdésekben viszont alapvetően sohasem volt feszültségmentes. Nem is lehet az, ameddig a romániai magyarság nem érzi biztosítva jogait, illetve lehetőségét a nemzeti gyarapodáshoz. A magyar állam támogatja a romániai magyarok által megfogalmazott követeléseket. Ezek közül egyik sem olyan, ami ellen elvi kifogást lehet emelni, illetve ne létezne rá európai példa. A román állam – nézetem szerint – épp a kisebbségi közösségek nemzeti reprodukciójához szükségesnek tekintett intézményeket nem támogatja. Az anyaország a nemzetközi porondon fejtheti ki álláspontját az autonómia szükségessége mellett, a kétoldalú megbeszéléseken képviselheti az autonómia, de tágabban a kisebbségi jogok kiterjesztésének kérdését, továbbá támogathatja az erdélyi magyarság által megfogalmazott célokat és törekvéseket. És ne felejtsük a legfontosabbat: a magyar állam támogatáspolitikája épp a külhoni magyar közösségek megerősödését célozza. Akár a tág értelemben vett oktatásra vonatkozó támogatások, mint a kiemelt programok – 2012 a külhoni magyar óvodák éve és 2013 a külhoni magyar kisiskolások éve, illetve a 2014-es folytatás – lényegében a helyi közösségeket erősítik.
A székely menetelés esetében rég tapasztalt összefogás jött létre az erdélyi magyar politikai-társadalmi szervezetek között. Létrejöhet-e Ön szerint hasonló együttműködés – például koalíció formájában – a jövő tavaszi európai parlamenti választáson?
Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Az erdélyi magyar társadalom sokrétű, komplex, plurális. Talán természetes – és több szempontból kívánatos is –, hogy több párt küzdjön meg a magyarok szavazataiért. A közös, közösségre vonatkozó érdekeken túl a pártoknak saját politikai érdekeik is vannak. A célok azonossága vagy hasonlósága nem jelenti feltétlenül, hogy az elérési utakban is egyetértés alakul ki.
Tankönyv a nemzetpolitikáról
A közigazgatási képzés részévé vált a nemzetpolitika – jelentette ki Semjén Zsolt a Nemzetpolitikai alapismeretek című kötet hétfői budapesti bemutatóján. A kormányfő nemzetpolitikáért felelős helyettese az MTI tudósítása szerint közölte, a világon elsőként született olyan tankönyv, ami a nemzetpolitikáról szól. A kötetet elsősorban a közigazgatásban dolgozóknak szánják, de a külhoni magyarságnak is ajánlják, mivel ezáltal pontosan tudni fogják, a magyar közigazgatásban milyen szerepe van ennek a területnek, és milyen elvárásokat támaszthatnak a mindenkori kormánnyal szemben. A könyv tudományos jelleggel nyolc fejezetben tekinti át történelmi, közigazgatási és nemzetstratégiai szempontból az egyes témákat, tisztáz alapfogalmakat, nemzetközi jogi aspektusokat. Kántor Zoltán, a kötet kidolgozásában közreműködő Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója elmondta, olyan honlap is készült az MTA Kisebbségkutató Intézetével közösen, amely megkönnyíti a nemzetpolitika oktatását.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)