udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1217 találat lapozás: 1-30 ... 1171-1200 | 1201-1217

Névmutató: Bethlen Anikó

2017. november 4.

Bemutató körúton a PéterPál Könyvkiadó
A veszprémi könyvműhely újdonsága a Mezőség – A Holt-tenger tükrében – Tóvidék – Szórványmagyarság című honismereti album, amely Wass Albert, Sütő András, Makkai Sándor, Kemény Zsigmond, gróf Bánffy Miklós és Kallós Zoltán értékteremtő munkásságát is méltatja, illetve a Mezőség – többek között Szék, Válaszút és Szépkenyerűszentmárton – méltán híres néprajzát, néptáncait fémjelzi. Másik friss kiadványuk az Erdély – Jókai Mór – Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig – A mesemondó aranyember barangolásai című kötet. Megjelent a 2018-as falinaptáruk is, amely Wass Albert születésének 110. évfordulóját köszönti. A kiadót működtető szerzőpáros, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, valamint műsorvezetőként Soós Andrea előadóművész, a budapesti Lánchíd Rádió műsorvezető-szerkesztője ezekkel az újdonságokkal lép az erdélyi közönség elé. Marosvásárhelyen november 14-én, kedden délután 5 órakor a Bernády Ház, Szovátán november 15-én szintén 17 órai kezdettel a református parókia látja vendégül a találkozót. A turné november 10-én Csíkszeredában indul, majd 11-én Gyergyóalfalu, 12-én Sepsiszentgyörgy (10 és 16 óra) olvasói ismerkedhetnek meg a könyvekkel. A körút november 16-án Széken zárul. Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 9.

Három kötetet mutatnak be Gyergyóalfaluban
Három kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba.
Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...)
A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján.
A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

2017. november 17.

Poraikból támasztották fel a szétzúzott Jósika-oroszlánokat
Fél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét
Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását.
A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz.
Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát
A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került.
1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink.
Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével.
Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is
Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte.
Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat.
A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket
A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket.
A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek.
A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek.
Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne.
Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után
Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai.
Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam
–Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta.
Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették.
A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan.
Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták
A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború.
– Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá.
Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára.
A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

2017. november 17.

Megjelent a Székely Kalendárium
Nem engedünk a negyvennyolcból!
Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése.
Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain.
Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve!
Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. november 18.

Megmutatják Erdővidék kincseit
Az Erdővidéki Közművelődési Napok szervezői jelentős mérföldkőhöz érkeztek: a régió kulturális életét megmozgató eseménysorozatra huszonötödik alkalommal kerül sor. A program előadóestet, könyvbemutatót, koncertet, színjátszó előadást foglal magában, s átadják az Erdővidék Kultúrájáért díjat is.
Hétfőn Csadi Zoltán budapesti színművész Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez című művéből szerkesztett előadását mutatja be a baróti nagyérdeműnek a városi művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
Kedden Incze László muzeológus-történész emléke előtt tisztelegnek, azt követően Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének igazgatója a Bánffy Miklós pályaképe című kiállítást nyitja meg az Erdővidék Múzeumában.
Szerdán Egyed Emese egyetemi tanár Verses találkozások című kötetét, illetve az általa szerkesztett Baróti Szabó Dávid: Kisded szótár és Lukáts István: Andalgj hát, citerám című könyvet mutatják be.
Csütörtökön Erdővidék Múzeumának vendégei Ségercz Ferenc és barátai lesznek, pénteken Miklósváron az Erdővidék Kultúrájáért díjat adják át a kistérség, Erdővidék kulturális örökségének védelméért, a vidék hírnevének öregbítéséért gróf Kálnoky Tibornak. Az alkalomból a Kálnoky-kastélyban fellép a Codex és Kájoni Consort régizene-együttes, illetve közreműködőként a csíkszeredai Györfi Erzsébet és a marosvásárhelyi Lőrinczi György.
Szombat reggel Fehér János művészettörténész vezetésével Szent László nyomában Háromszéken címmel autóbuszos kiránduláson keresik fel a lovagkirály emlékét falképeken őrző templomokat. Hecser László / Háromszék; Erdély.ma

2017. november 27.

Kálnoky Tibort, az újjáépítőt díjazták
A XXV. Erdővidéki Közművelődési Napokon gróf Kálnoky Tibort Erdővidék Kultúrájáért díjban részesítették a kistérség „kulturális örökségének védelméért, a vidék hírnevének öregbítéséért”.
A kitüntetett úgy fogalmazott, az elismerés csak részben tekinthető övének, hiszen a sikereket egyedül nem érhette volna el, többtucatnyi dolgos kezű helyi és messziről érkező szakember közös cselekvésére volt szükség ahhoz, hogy az elmúlt években elértek megvalósuljanak, ezért a díjat kész megosztani velük.
A miklósvári Kálnoky-kastély palotatermét színültig megtöltő közönséget Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte pénteken este, majd az Erdővidék Kultúrájáért díj tizenhárom esztendővel ezelőtti alapítására tért ki.
Mint mondotta, a díj létrehozásával azt a mondást szerették volna cáfolni, amely szerint senki sem lehet próféta a saját hazájában: meggyőződésük volt, igenis, Erdővidéket szép számban lakják olyanok, akikre felnézhetünk, munkájuk, kiállásuk és erkölcsi nagyságuk miatt pedig példaképként szolgálhatnak.
Ebbe a sorba jól illeszkedik gróf Kálnoky Tibor is – mondotta Demeter –: az évtizedekkel ezelőtt migrációba kényszerített család ifjú tagja nemcsak hazajött szétnézni, de maradt is, családot alapított, felújított, épített, kapcsolatai révén híres embereket hozott közénk – elég csak Károly walesi hercegre gondolni, akinek rendszeres évi látogatásakor a világ szeme Miklósváron és Zalánpatakon van –, akik révén Erdővidék igazi turisztikai célpont lett a külföld számára is, ráadásul egy sikeresen lebonyolított pályázatnak köszönhetően úgy restaurálta ősei fészkét, hogy az ismét igazi ékévé vált a régiónak.
Tüdős S. Kinga művészettörténész Kálnoky Tibort méltatva a szokványosnak nem mondható életpálya jelentősebb állomásait vette számba. Az elüldözött család sarja már gyermekként világpolgárnak mondhatta magát, hiszen lakott és tanult Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban, ősei nyelvét felnőttként Budapesten sajátította el, majd egy vállalat képviselőjeként Bukarestben dolgozott, ám mindezek ellenére, amikor a legtöbben éppen kivándorolni indultak, ő hazatért. Miklósváron régi családtagként, Sepsikőröspatakon némi fenntartással fogadták, de személyiségének és közvetlenségének köszönhetően meglehetősen könnyedén vált a hely emberévé és kezdett munkába.
Éveken keresztül tartó kitartásának köszönhetően jöttek létre a külföldi vendégeket különlegességükkel vonzó vendégházak, nyert támogatást a Norvég Alaptól, általa pedig megújult a miklósvári kastély, s nem utolsósorban hátrányos környezetben élő családokból származó gyermekek számára indított programja.
„Végezetül mit kívánhatunk a kemény munkában és nem a szerencsében bízó embernek, gróf Kálnoky Tibornak, a Máltai Lovagrend diplomatájának, immár az Erdővidék Kultúrájáért díj tulajdonosának? Kívánjuk, hogy németes komolyságával, székelyes konokságával folytassa azt, amihez nagyon ért: életet lehelni a romba dőlt épületekbe, járatlan utakat járhatóvá tenni, lámpást gyújtani a csaknem feledésbe merült falvakban, hadd jöjjenek a nyugalmat, az érintetlen természetet kereső, idegen földi emberek. Csodálják meg a falusi csűrből átlényegült szalont, a szaunával dicsekedő régi parasztházat, a zalánpataki erdők-mezők ritka virágait, a málnási tetőn álló vadlest, az epres csokoládéval édesgetett mackókat, s nem utolsósorban azokat az emberi értékeket, amelyekkel csaknem minden portán találkozhatnak, ha erre járnak” – mondotta a díjazottat laudáló Tüdős S. Kinga.
Kálnoky Tibor feleségének, Annának a szerepét emelte ki, mondván: támogatása nélkül semmire sem ment volna, majd azoknak mondott köszönetet, akik bő húsz évvel ezelőtt befogadták, támogatták és elképzelései megvalósításához hozzájárultak, hosszasan sorolva név szerint is megnevezte őket, majd azt kérte, tekintsék úgy, a közművelődési egyesület elismerését közösen érdemelték ki. A jelen levő érintetteket maga mellé szólította, hogy közös kép készítésével tegyék emlékezetessé az eseményt. Hecser László / Háromszék; Erdély.ma

2017. november 27.

A mi Adynk
Oly könnyedén suhantunk el Ady Endre kerek évszámú születésnapja mellett, mint ahogy beszökött az ősz Párizsba. Nem voltak hangzatos ünnepségek, pedig nagy költőnknek többé nem lesz 140. születésnapja – ez november 22. Ha szeretünk is, csak úgy, magunkban ünnepelni, az nem ugyanaz, mint avatott versmondó szájából hallani néhány ismert és kevésbé ismert költeményét, esetleg gitárkíséret és énekszó társításával röpke óra alatt bemutatni azt az óriást, akit sokan már éltében imádtak és átkoztak, s aki még ma is talán a legőszintébben harsogja el, miképpen kell ostorozni, de mindenkinél jobban szeretni a magyart, népét, s persze, más népeket is.
Emlékszem, nagy forrófejűek mindjárt a legutóbbi rendszerváltás után, valamilyen kitalált elvek alapján száműzték volna a tananyagból nem csupán Arany Szegény jobbágyát, de Ady úgynevezett forradalmi, munkásverseit is, elfelejtve, hogy a becsületes irodalom kiáll azok mellett is, avagy főleg azok mellett, akik az igát húzzák, akik a grófi szérűn a másét siratják, akik sokszor hiába keresik a szépséget, ami nem adatott meg nekik. Ezért is örülök, hogy sikerült meggyőznöm Tánczos András versmondót, társával, a zenész Buzogány-Csoma István tiszteletes úrral együtt jöjjenek el a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskolába, s éppen születése napján emlékezzünk együtt Adyra.
Bevallom, kissé bizonytalankodtam amiatt, hogy ezek a diákok hogyan fogadják az egyébként tőlük elég távol álló verseket, ám az előadás meggyőzött: Ady a mostani fiatalok számára is a ragyogás, a szentség, az igazi élet hordozója. Jó volt megérezni, hogy a mi Adynk az ő Adyjuk is, és ez tényleg így természetes.
Volt a műsorban szerelem és átok, küzdelem és bukás, harc és béke, csak egy dolog hiányzott: a bukástól és kudarctól való félelem! Mert minden verssora arról szól, hogy feladni semmi áron nem szabad, még a legelcsüggedtebbek számára is ott kell lennie a reménysugárnak, a felemelkedés, az újjászületés reményének. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. november 29.

Gróf Bánffy Miklós, a sikeres külügyminiszter
Egy erdélyi arisztokrata a magyar külügyek élén – Bánffy Miklós címmel tartott előadást erdélyi körútja sepsiszentgyörgyi állomásán dr. Vizi László Tamás történész. A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola rektorhelyettese az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vendégeként turnézott. Témajavaslatai közül a háromszékiek ezt választották. Mottóul egy Bánffy-idézetet jelölt meg az előadó: „...feladatunk az, hogy a nemzet külpolitikai horizontját emeljük”.
Vetített képes előadásában Vizi László Tamás a külügyminiszterre összpontosított, hisz ez az oldala a kevésbé ismert – mondotta. Vázolta a történelmi hátteret, Trianont és előzményeit, érintőlegesen szólt losonci gróf Bánffy Miklós sokoldalúságáról, és beágyazta külügyminiszteri tevékenységét a bethleni gróf Bethlen István vezette kormány politikájába. Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsváron 60 ezer holdas birtok örököseként. Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1901-től szabadelvű országgyűlési képviselő, 1906–1910 között Kolozs vármegye főispánja, 1912–1918 között a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, kormánybiztosként az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének főszervezője. 1918. december 31-én a Székely Nemzeti Tanács megbízottjaként nyugati körútra indult – Bécs, Berlin, Koppenhága, Hága. Céljának tekintette a nyugati közvélemény felvilágosítását a magyarországi helyzetről, ugyanis a nyugati sajtóban csak negatív cikkek jelentek meg Magyarországról. Útja csekély sikerrel járt. 1920 elején Bánffy Angliában tárgyalt, ugyanis január 15-én átnyújtották Apponyi Albertnek, Magyarország képviselőjének a trianoni békeszerződés-tervezetet. A párizsi tárgyalásokon érezhető volt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök fogékony a magyarkérdésre, a nemzetiségi arányok szerinti felosztásra, ezért Bánffy informális tárgyalásokat folytatott Londonban. 1920 őszén felmerült, hogy londoni nagykövetté nevezik ki. Végül nem nagykövet, hanem külügyminiszter lett a Trianon utáni, szintén egy erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István által vezetett kormányban.
Külpolitikai célok
Bethlen István a nemzetgyűlésben (parlamentben) 1921. április 19-én tartott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében meghatározta a külpolitikai célokat és megnevezte a külügyminiszter feladatkörét. „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszerített trianoni béke alkotott. Magyarország a legutóbbi időkben olyan tanúságát adta belső erejének, higgadtságának és hazafias egységének, hogy mindenki előtt kétségtelen az, hogy az az erő és az a higgadtság lényeges biztosítéka a békének Európa keletén. Elleneink minden rágalmaival szemben bizonyság ez és cáfolat.”
A kormány nyugalommal és önérzettel tekint a jövőbe. A béke végrehajtását az adott szó erejénél fogva kötelességének tartja, de a béke, amely a győzők abszolút kényszerével jött létre, nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat – hangsúlyozta a miniszterelnök. Reményét fejezte ki, hogy e jogok érvényesítésében a szerződők ugyanazt a lelkiismeretességet fogják tanúsítani, amellyel Magyarország lép e kérdések elé. „Abban a feltételezésben, hogy szomszédaink azoknak a rendkívüli előnyöknek élvezetében, amelyeket nekik a béke biztosít nem fognak megfeledkezni azokról a kötelességekről sem, amelyeket velünk szemben szerződésileg vállaltak. Itt eleve hangsúlyoznom kell, hogy egy pillanatra sem feledhetjük el azt a belső szellemi és kulturális kapcsot, amely minket más uralom alá került véreinkkel elválaszthatatlanul összefűz. Ez álláspontunk annál kétségtelenebb, minthogy éppen a béke a nemzetiségi elv széles hangoztatásából keletkezett. A természet adta gazdasági és kereskedelmi szükségességek megjelölik azt az utat, amely a legközelebbi szomszédainkkal való viszonyaink rendezéséhez szükséges” – hangoztatta a kormányfő. Bethlen István kijelentette, egy irányultsága lehet csak külügyi politikánknak, amelyet rendíthetetlenül követni akarunk: orientációnk egyedül magyar lehet. Emlékeztetett, hogy megszűnt a királyi hatalom, valamint Magyarországnak az osztrák tartományokkal elválaszthatatlan és együttes birtoklása, ami az 1867. évi kiegyezés hozadéka volt. Ezek következményeit a békekötés után fogja levonni a kormány, mivel a béke a nagyhatalmak ratifikációja után válik érvényessé, tehát addig az időpontig nem is volt lehető, hogy a kormány ezzel a kérdéssel foglalkozzék.
A külügyi tárca felelőse
Bánffy Miklós, a „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter 1921. április 14. és 1922. december 19. között töltötte be a tisztséget.
A politikus úgy vélte, a diplomáciai eljárás nem rejtélyes boszorkánykonyha, nem különbözik semmiben a borjúvásártól, az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál, az eladó dicséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja. Bánffy megjelölte a magyar külpolitika prioritásait: a győztes hatalmakkal, az utódállamokkal és a Nemzetek Szövetségével való viszony javítása. Ennek érdekében Bánffy szerint mérsékelt, türelmes és kíméletes külpolitikát kell folytatni, „őszinte jóakarattal és minden hátsó gondolat nélkül”.
Elutasította az irredenta hangoskodást. Mérsékelt, higgadt politikáját számos bírálat érte. Bánffy külügyminiszteri ars poeticája így fogalmazható meg: „Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek”. Ha csak a rajongók és a kalandorok vezetnék a nemzetet, akkor ez meg nem érdemelt megalázáshoz és pusztuláshoz vezetne, jelentette ki. A románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar–román viszony konszolidálására, ugyanis 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők döntik el a nemzetek külpolitikáját, az anyagi érdek eltörpül mellette” – vélte.
Bánffy szerint a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban Felvidéken volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani. A revízió kérdésében azt vallotta, ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem képzelhető, mint úgy, hogy irányában a „nem, nem, soha” álláspontjáról le kell mondani. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy a magyar gondolkodás nem ítéli meg ezt az álláspontot pozitívan, hanem jogfeladással fogja vádolni.
Meggyűlt a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal, mondotta.
Sopron és környéke
Vizi László Tamás vázolta a Bánffy Miklós külügyminisztersége idején történt külpolitikai eseményeket. 1921-ben június 10–23-a között csehszlovák–magyar tárgyalásokat folytattak Bruckban és Marienbadban. Magyarországot Teleki Pál és Bánffy Miklós, Csehszlovákiát Edvard Beneš képviselte. Előtérben gazdasági kérdések álltak. Augusztus 8-án aláírták Rigában a szovjet–magyar fogolycserére vonatkozó egyezményt. Augusztus 20-áról 21-ére virradó éjjel a magyar csapatok bevonultak a szerb megszállás alatt levő Újszegedre, augusztus 22-én Baranyába, Pécsre. 1921. augusztus végén Prónay Pál és Héjjas Iván különítményei bevonultak a trianoni békeszerződésben Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területekre. Augusztus 29-én az Amerikai Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal. 1921. szeptember 3-án Magyarország és Bulgária kereskedelmi megállapodást kötött. Szeptember 24-én Apponyi Albert, a magyar kormány főmegbízottja a Népszövetségben kérte, hogy a közgyűlés halassza el a döntést Magyarország felvétele ügyében a következő ülésszakig, Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása végrehajtása körül támadt viszály miatt. Szeptember 26-én Bánffy Miklós Edvard Benešsel tárgyalt Brünnben. Beneš közvetítőként lépett fel Magyarország és Ausztria közt, támogatta Magyarország igényét Sopronra és környékére. Október 11–13-a között olasz közvetítéssel osztrák–magyar tárgyalások zajlottak Velencében. A magyar küldöttséget Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette. Megegyeztek abban, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazás döntsön. December 14–16-a között népszavazást tartottak Sopron és környékén. 24 072 szavazatból 15 343 a Magyarországhoz, 8227 az Ausztriához való tartozást támogatta, 502 érvénytelen volt.
Az október 20–24-e közötti napokat 2. királypuccsként tartják számon: akkor zajlott IV. Károly második visszatérési kísérlete. Október 23-án az antanthatalmak tiltakoztak Károly visszatérése ellen, Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítást rendelt el. December 16-án Ausztria és Csehszlovákia ötéves szerződést kötött. Kötelezték magukat a saint-germaini és a trianoni békeszerződés határozatainak maradéktalan végrehajtására. 1922. február 8-án Magyarország és Ausztria kereskedelmi egyezményt kötött. Augusztus 31-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egy esetleges magyar támadás elhárítására. Szeptember 18-án Magyarországot felvették a Népszövetségbe. Október 19-én Magyarország és Észtország kereskedelmi szerződést kötött. November 22-én Magyarország és Csehszlovákia kereskedelmi szerződést kötött. 1922. szeptember 9-én a török hadsereg elfoglalta Szmirnát. Bekövetkezett Lloyd George brit miniszterelnök bukása. Októberben Mussolini hatalomra jutott Olaszországban. Repedezni kezdett a Párizs környéki békék rendszere, háttérbe szorult a teljesítési politika. Bánffy ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, irányában a „nem, nem soha” álláspontjáról le kell mondani. Felfogását éles bírálatok érték. 1922. december 19-én benyújtotta lemondását.
Epilógus
A számbavétel után nagyot ugorva Bánffy igen beszédes megnyilvánulásával zárta előadását Vizi László Tamás történész. A II. bécsi döntést követő napon, 1940. szeptember 1-jén Bánffy Miklós a kisebbségi sorsból megszabaduló honfitársaihoz írt kiáltványában megfogalmazta: „Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.” Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 5.

Uniós forrásból korszerűsítik a Petőfi-múzeumnak otthont adó koltói Teleki-kastélyt
Kívül-belül felújítják a Petőfi-múzeumnak otthont adó Teleki-kastélyt a Máramaros megyei Koltón, ahol a forradalmár költő a mézesheteit töltötte. Bővítenék az emlékhelyet is.
Teljes felújításban lesz része a következő két évben az egyik legismertebb erdélyi Petőfi-emlékhelynek, a koltói Teleki-kastélynak. A 18. század közepén, Mária Terézia uralkodása idején épült barokk épület – amelyben a múlt század nyolcvanas éveiben alakították ki a jelenlegi Petőfi-múzeumot – napjainkra meglehetősen rossz állapotba került, ezért nagyon időszerűvé vált a teljes körű rehabilitáció. Nem véletlenül, hiszen államosítása után, a kommunizmus idején – mint megannyi erdélyi kastélyban – szórakozóhely és raktár is működött benne, kéménye bármikor összeomolhat, az emeleten pedig néhány fokkal hűvösebb van, mint odakint, s ez ilyenkor télvíz idején nem kedvez a vendégforgalomnak.
A műemlék tulajdonosa, a Máramaros megyei község önkormányzata a 2014–2020-as Regionális Operatív Program révén nyert 6,8 millió lejes (másfél millió euró) európai uniós forrást a felújításra.
Húszmillió lejes európai uniós támogatásból újul meg a gyalui várkastély
Húszmillió lejes uniós támogatást nyert a gyalui várkastély restaurálására a Traditio Transylvanica Alapítvány. A pályázat értelmében négy év alatt újítanák fel Erdély egyik legnagyobb várkastélyát, amely ilymódon bekerülne a turisztikai körforgásba.
Mióta polgármester vagyok, 2008 óta ötször próbálkoztunk pályázni, és szerencsére most sikerült. Most tartjuk a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására, és ha minden jól megy, a jövő év közepén indul a felújítás” – nyilatkozta a Krónikának Csendes Lajos, a 2600 lelkes, 55 százalékban magyarok, negyven százalékban pedig romák lakta Koltó elöljárója.
Bővítik a kiállításokat
Az idén szeptemberben indult, kétéves futamidejű pályázati program értelmében a kivitelezési szerződés aláírásától számított huszonnégy hónapon belül kell végrehajtani a kastély megerősítését, felújítását, valamint a kiállítási feltételek jobbítását.
Az alagsortól a tetőzetig terjedő átfogó korszerűsítés során valamennyi helyiség rendeltetést kap, és az emeleti Petőfi-múzeumot is bővíteni szeretnék; ennek érdekében a közgyűjteményt működtető koltói önkormányzat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumtól szeretne szakmai támogatást kapni.
Beépítik az épület tetőterét is, ahol cégek, szervezetek számára konferenciatermet alakítanak ki, a kastélyfelújítást kihasználva ugyanis az önkormányzat az idegenforgalmat is fellendítené a Nagybánya melletti településen.
Célunk, hogy fellendítsük a turizmust Koltón, hogy legalább három napot töltsenek nálunk a vendégek, a Petőfi-múzeum megtekintésén kívül felkeresve a történelmi Máramaros egyéb nevezetességeit is. Jelenleg 18 panzió működik nálunk, velük egyeztetve szeretnénk többet kínálni az ide látogatóknak” – magyarázta lapunknak a polgármester. Egyébként a pályázati célkitűzések közé tartozik az is, hogy a felújított műemléket iktassák a belföldi és nemzetközi utazási irodák által megjelölt legalább öt turisztikai, kulturális, vallási programba. Megtudtuk, a kastélyt övező másfél hektáros park felújítására egyelőre nem rendelkeznek forrással, viszont a szakhatósági előtanulmányt már elkészítették a budapesti kertészeti egyetem munkatársai.
A kastélykertben megtekinthető többek között Petőfi Sándor és Szendrey Júlia egész alakos szobra (Pogány Gábor Benő szolnoki művész alkotása), Teleki büsztje, a költő kőasztala az egykori somfa alatt. (Kívánsága szerint ide temették 1892-ben Teleki Sándort is, hamvait aztán a család akarata szerint 1936-ban a koltói köztemetőben helyezték végső nyugalomra.) A koltói kastély leghíresebb uráról, gróf Teleki Sándor honvédezredesről, emlékíróról, valamint barátjáról, Petőfi Sándorról vált nevezetessé, mindazonáltal megfordult a birtokon Jókai Mór író is.
A kalandos életű, „vad grófként” emlegetett Teleki meghívására a forradalmár költő 1846–1847-ben három alkalommal is megfordult a településen, koltói tartózkodásai közül a legemlékezetesebb az 1847. szeptember 9. – október 19. közötti időszak, amikor Petőfi hitvesével, Szendrey Júliával itt töltötte a mézesheteket, eközben 28 új verssel gazdagította a magyar irodalmat. A költő házasságkötésének és mézesheteinek 170. évfordulóját idén szeptemberben rendezvénysorozattal ünnepelték Koltón.
Még több látogatót vonzanának
A múzeum emeleti részén jelenleg két szobában tekinthetők meg a költőhöz és hitveséhez, valamint a korabeli hírességekhez fűződő emlékek: ruhák, festmények, szobrok, az itt született versek, Szendrey Júlia hímzőasztala, valamint a rózsafából készült nászágy. Tárgyi emlékeknek köszönhetően elevenedik meg Petőfi és Jókai barátsága, a Teleki Sándor-emlékszobában a nemesi család története és a forradalmi múlt, ugyanakkor Teleki Blanka tiszteletére is emlékszobát rendeztek be.
Kádár Helén idegenvezető lapunknak elmondta, évente mintegy tízezren látogatják a kastélyt és a múzeumot, a vendégek több mint kilencven százaléka magyarországi. A pályázati program – amelynek keretében három új munkahely is létesül a kastélymúzeumban – további célkitűzése, hogy az emlékhely évi látogatottsága öt százalékkal növekedjék a felújítástól számított 36 hónapon belül. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

2017. december 6.

Korunk – 2017. december
Hírünk a nagyvilágban a címe a lapszámnak, amely azt vizsgálja, hogyan vélekedtek a történelem folyamán a magyarságról külhonból. Milyen kép alakult ki rólunk történetírók, külföldi utazók, tudósok, írók láttatásában – a honfoglalás korától a Kádár-rendszer végóráiig? Dzsajháni, a kiváló buharai tudós és Bölcs Leó bizánci császár indít, Borbándi Gyula, valamint Méray Tibor zárja az összeállítást. Teljes az ív, a paletta igen színes, szeretnek is, gyűlölnek is bennünket rendesen, tévednek is gyakorta, ki javunkra, ki ellenünkre, tény azonban, hogy szándékos vagy akaratlan elfogultságaik és tévedéseik mellett is páratlanul érdekes adalékokkal egészítik ki írásaikban mindazt, amit más történelmi forrásokból tudunk az adott korszakokról. Néhány szerző és cím a tartalomból: Fodor István – A legkorábbi híradások őseinkről; Zsoldos Attila – Egy német és két muszlim. Freisingi Ottó, Abu Hámid és Idriszi a 12. századi Magyarországról; Csukovits Enikő – Puszta ország – hatalmas ország. Magyarország a tatárjárás idején és a 14. század elején; Oborni Teréz – Pillanatképek – magyarországi és erdélyi útirajzok a 16. század utolsó harmadából; Papp Klára – Hofmannsegg gróf, aki megszerette a magyarokat; Kovács Kiss Gyöngy – Az angol orvos esete a magyarokkal. John Paget utazása Magyarországon és Erdélyben; Beretzky Ágnes – Hírünk és felelősségünk. Egy szelektív idealista és egy kritikus barát írásai a magyarságról (1906-1945); Pritz Pál – Edmund Veesenmayer nevezetes jelentése; Papp István – A Kádár-korszak Magyarországa a nyugati demokratikus emigráció szemével. Prózát Zelei Miklós, Fellinger Károly és Gömöri György jegyez. A lapszámot Fazakas János László illusztrálja. Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 7.

Interetnikai kapcsolatrombolás?
Elhatárolódik a helyi románság
December elsején Kézdivásárhely főterén egy prahovaiakból és bákóiakból álló csapat vonult fel. A civil szervezkedéstől elhatárolódik a helyi románság, meglátásuk szerint az ilyen jellegű akció nem használ az interetnikai kapcsolatoknak.
December elsején a Helyi Fejlesztési Egyesület a Molnár Józsiás utcában levő ortodox templomnál szervezett ünnepséget az egyesülés napja alkalmából. Azt követően egy hívatlan vendégcsapat egy brassói orvos vezetésével a főtérre is bevonult, annak ellenére, hogy a helyi közösség vezetői jelezték: nem értenek egyet az akcióval, meglátásuk szerint nem használ a román-magyar kapcsolatoknak.
Ezt hangsúlyozandó, kedd délután sajtótájékoztatót tartottak, hogy elmondják: elhatárolódnak az idegenek akciójától. A tájékoztatón Ioana Nela Felea, Nelu Norocea, Mihaela Cristea, Monica Rusu és Constantin Pătru tanácsos, a civil szervezet korábbi elnöke vett részt. Ez utóbbi elmondta: már november elején, a tervezési fázisban felhívták Mihai Tîrnoveanu brassói orvos, a Nemzet Útja Egyesület elnökének a figyelmét, hogy nem jó ötlet Kézdivásárhelyen felvonulósdit játszani, mert az rengeteget árt a nemzetiségek közötti amúgy is törékeny kapcsolatoknak.
Constantin Pătru kifejtette: az idegenek akciója miatt a városházán tartott, tizenöt percesnek kinéző egyeztetés négyórásra nyúlt, és nem tudták megértetni a brassói szervezővel, hogy ők ugyan pár órát vannak Kézdivásárhelyen, de a helyi román közösség – amely egyébként jól érzi magát a városban, és szoros kapcsolataik, barátságaik vannak a magyarság körében – itt marad december elseje után is. Ezeket a gondolatokat osztotta a többi jelenlévő is, Ioana Nela Felea kiegészítette azzal, hogy ismerősei már jelezték: neheztelnek rá, és ez nagyon kellemetlen, mert ők el akarták volna kerülni ezt a konfrontációt, ami ha nem is volt provokatív jellegű, de félig-meddig annak sikeredett. A jelenlevők hangsúlyozták: azt tartják jónak, hogy mindenki otthon, a zavarkeltés mellőzésével ünnepeljen. Kiderült az is, hogy az ezer román zászló szétosztását beharangozó akció sem valósult meg, a zászlókat a hívatlan vendégek elvitték magukkal.
Mihai Tîrnoveanu fél órával a sajtótájékoztató előtt tett fel egy „pontosító” bejegyzést a Facebookon, amiben azért értetlenkedik, hogy miért Kézdivásárhely az egyetlen romániai város, ahol december elsején a központban nem ünnepelnek a helyiek? „Milyen lett volna, ha a martonosi, berecki és zágoni büszke románok az Egyesülés Menetén egy félreeső helyen vonultak volna fel? Hogy nézett volna ki, ha a kézdivásárhelyi románok nem ünnepelhetik meg az Egyesülés Napját saját városukban? Ez természetellenes” – írta az orvos, aki ezek szerint tényleg nem érti, hogy az akciójukat a lakosság ténylegesen provokációként értékelte.
Kézdivásárhelyen a szocialista érában jelent meg nagy számban a románság, Orbaiszékre pedig a Mikes grófok telepítettek be nagyobb számú románt, munkaerőre lévén szükségük. Egyébként Mihai Tîrnoveanu szervezte az egyesülete október 22-ei székelyszáldobosi és vargyasi látogatását is. Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. december 9.

Debreceni díszdoktorrá avatták Buzogány Dezső teológiai professzort
Buzogány Dezső református lelkipásztort, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanárát választotta díszdoktorává a Debreceni Református Hittudományi Egyetem.
Fekete Károly tiszántúli püspök laudációjában rámutatott: „a Kálvin-évektől a reformáció kettős jubileumi évéig Buzogány Dezső szorgos és feszített tempójú fordítói munkájával a legtöbbet tette a Kárpát-medence református népének azzal, hogy anyanyelvünkön ismerhetjük meg a reformátori iratok leglényegesebb alapiratait és műveit.”
Buzogány Dezső református lelkész, egyháztörténész, egyetemi professzor az udvarhelyszéki Szederjesen született 1957. június 30-án. Gimnáziumba Segesváron járt, majd 1981-ig a Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Lelkipásztori szolgálatait Nyárádselyén és Ádámoson végezte. 1990. őszétől felkérték az erdélyi protestáns egyháztörténet és a latin nyelv tanítására a teológián. Doktori fokozatot 1992-benszerzett, 2001 óta párhuzamosan a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán is tanít. 2005-ben Szöulban vendégtanár, több nyugat-európai és észak-amerikai fakultáson vendégelőadó, hangzott el.
Buzogány Dezső a romániai magyar és a magyarországi egyházi élet és tudományos közélet tevékeny résztvevője. Integratív személyiségével, kezdeményező készségével számos eredményes tudományos és közéleti pályázat eredményes szervezője és lebonyolítója” - hívta fel a figyelmet a laudáció szerzője. Emlékeztetett, az 1992-ben újjáalakult Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) őt választotta első elnökének, de az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja, majd alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság teológiai és egyháztörténeti szakosztályának elnöke. Emellett az oktatási tárca több országos bizottságában képviseli az erdélyi magyarságot, hangzott el.
Buzogány Dezső történészi munkássága is jelentős, mutatott rá Fekete Károly, aki a kutató, szervező, szerkesztő, iskolateremtő és utánpótlás-nevelő tevékenységére is felhívta a figyelmet. Buzogány Dezső egyébként szakértőként vesz részt a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatásáért zajló perben, a római katolikus egyház kérte fel gróf Batthyány Ignác püspök végrendeletének, illetve más, bizonyítékként szolgáló latin nyelvű dokumentumok lefordítására. Krónika (Kolozsvár)

2017. december 16.

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 20.

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 20.

Bánffy Miklós művészi pályaképéről nyílik tárlat Kézdivásárhelyen
Gróf Bánffy Miklós művészi pályaképét mutatja be az Illúzió és tükröződés című kiállítás, amely csütörtökön nyílik meg 18 órakor a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban.
A tárlatot, amely jövő év március 18-ig látogatható, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja és a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezi. A megnyitón Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja mond köszöntőt, a kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. A tárlat időtartama alatt a közönség megtekintheti Oláh Katalin Griff című dokumentumfilmjét. Amint a cím is jelzi, a kiállítás központi gondolata az illúzióra épül, még akkor is, ha valós dokumentumokra és kézzelfogható műalkotásokra támaszkodik– írták közleményükben a szervezők. Rámutatnak, Bánffy Miklós különleges alkotó: egyszerre ír darabot, rendez, intendáns, de a színpadi látványtervezés az a művészeti ág, amelyben európai színvonalon alkot. Illúzió, mert azt a tünékeny művészi világot hivatott visszaadni, amely Bánffy Miklós sajátja, de rég elpusztult.
Azt a világot kulcsregényében, az Erdélyi történetben kíméletlen pontossággal, ugyanakkor ma már romjaiban is szépséges illúzióként ábrázolja. A regény, amely Marius Tabacu remek fordításában hamarosan románul is olvasható lesz és számos világnyelvre is lefordították, rendkívül népszerű.
Bánffy Miklós sokoldalúságát nehéz bemutatni, de a kiállítás megkísérli megvillantani azt a páratlan alkotóerőt, amely az Orosz Balett 1912-es budapesti meghívásával kezdődött, és tervezői, intendánsi tevékenysége révén a modern magyar szcenika-művészet megújulásához vezetett.
A tárlaton Bánffy mára már megsemmisült alkotásai is teret kapnak, a Varázsfuvola, Bartók Kékszakállú vára, vagy az Ostoba Li című színdarab vizuális megformálása. A kiállításon először lesz látható Bánffy Miklós eddig ismeretlen tájképe. A kiállítás meghatározó részét képezik Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei, aki világát üvegbe és tükörbe komponálja. A jelenleg New Yorkban élő képzőművész munkáiban a család képzőművészeti tehetsége és egyedi világlátása „tükröződik".
Nicolette Jelen különféle technikákkal egyedi munkákat hoz létre, pasztelleket, művészi könyveket, olajfestményeket, illetve sokszorosítható metszeteket készít. A kiállítótér két teremében a kiállítás célja egy újabb tünékeny illúzió létrehozatala, amely néhány hónap erejéig visszavarázsolja a családi arcképcsarnok egy részét, valamint a bonchidai kastélykörnyezet egy szűk, de karakterisztikus szeletét. Krónika (Kolozsvár)

2017. december 28.

Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Bárba szorult kulturális élet
Mezőseptér irányába folytatjuk utunkat, ahol mindössze öt magyar – mind református – él. Útközben értesülünk arról, hogy a templom gondnoka, annak ellenére, hogy korábban megígérte, nem tud fogadni. Így csak rövid kitérőt teszünk, és lefotózzuk az ortodox temető szomszédságában az erdő szélén álló cserépborítású templomot, amely javításra szorul. Hogy ki szán erre majd pénzt, és lesz-e akinek, egyelőre megválaszolatlan kérdés. A faluból felkapaszkodunk egy dombra, majd egy erdőn átvezető úton kanyarodunk le Mezőörményes községközpontba, ahol az itteni szórvány legnagyobb református közössége él, összesen 47-en vannak.
Mezőörményes a legkorábban ismert adatok szerint a Kán nemzetségbeli László vajda és fiai birtoka volt, amelyet 1321-ben I. Károly király Kácsik nemzetségbeli Mihály fia Péternek adott adományul Myke magtalan halála miatt. 1329-ben I. Károly több birtokkal együtt elcserélte a Hontpázmány nemzetségbeli Pogány Istvánnal, ő 1336-ban továbbcserélte Zyluas-i Sumbur fiaival, Gyulával és Petheuval, valamint Gyula unokájával, Pál fia Andrással, olyan területekre, amelyeket szegénységük és elpusztulásuk miatt sem hasznosítani, sem megőrizni nem tudtak. Egy peres ügyben 1413-ban említik a települést, amikor a tuzsoni Bolgár Miklós bevádolta az Örményes birtokon lakó Mihály vlah kenézt és Mánt, hogy Dragus nevű jobbágyától elvettek egy 40 forint értékű lovat, forintját száz új dénárral számítva. 1554-ben Somy Anna örményesi és egyéb birtokbeli részének negyedét férje, Kechkemeth-i Pathochy Boldizsár részére kötötte le, annak a 8000 forintnak fejében, amelyet tőle kapott, hogy az apjától örökölt ékszereit, amelyeket zálogba kényszerült adni peres ügyei és fiai neveltetése érdekében, visszaszerezhesse. Kastélyát 1638-ban említik először. 1910-ben 1401 lakosából 1042 román és 314 magyar, 1992-ben a 2430 lakosából 2215 román, 117 cigány és 97 magyar volt. A 2011-es népszámlálási adatok szerint 1949 lakója volt a községnek, 87,33%-uk román, 8,41%-uk roma, 2,57%-uk magyar nemzetiségű.
Kiváló aszfaltos úton kanyarodunk a házak között. Egy nagy telken van a református templom, mellette jókora parókia, amely jelenleg lelkipásztorhiány miatt üresen áll. Szépen rendezett udvarra lépünk be, ahol Silimon Dénes és felesége, Erzsébet fogad. Leülünk a konyhában, és rögtön a múltról beszélünk. Fiatalkorukban kétszer annyi magyar volt a faluban, mint most. Dénes IMSZ- (Ifjú Munkások Szövetsége) titkár volt. Hétvégeken rendszeresen báloztak. Színjátszó csoport is működött. Emlékezetük szerint 1963-ig négy osztályig volt magyar oktatás is. Az 1970-es években megindult a sorvadás. Akkor városba mentek, ma már külföldre távoznak a fiatalok. Az istentiszteleteken, egyházi ünnepek kivételével nem igazán gyűlnek össze a magyarok. A fiatalok nem tudnak táncolni, énekelni, mint hajdanán – mondja Silimon Dénes, majd hozzáteszi, időnként a bárban azért magyar zene van. Nem véletlenül. A tulajdonos Silimonék lánya, Tomşa Ilona, az RMDSZ helybéli szervezetének a vezetője, Dumitru Tomşa (román) polgármester felesége. Neki aztán nem mernek szólni azok a románok, akik betérnek a bárba, és esetleg nem tetszik az, amit hallanak. Aztán viccesen megjegyzik, hogy lányuk jó házasságban él: az RMDSZ „egybekelt” a PNL-vel, most az ALDE-val. Tisztelik egymást a faluban a magyarok és a románok, a vejük ért magyarul, és jó gazda. Minden utcát leaszfaltozott, felújították a kultúrotthont, rendbe tették a községközpontot, a lehetőségek szerint törődnek az emberekkel. Akkor van remény, hogy megmaradjanak! – jelentem ki. Erre a házaspár elgondolkodik, majd Dénes elmondja: a fiatalság nem szeret gazdálkodni. Ha egy kicsit felkarolnák, talán többen maradnának a falun. Hogy meddig, nem tudni.
Elköszönünk, mert nem messze tőlük Pásztor Lajos presbiter és felesége, Erzsébet is vár ránk. Jó gazda portáján vagyunk. Kőből épült csűr és ól áll a hátulsó udvaron, a kert a ház mögött messze lenyúlik a völgybe.
– Van olyan nap, amikor nem kell jó napottal köszönni – mondja Pásztor Lajos, majd hozzáteszi, azért a szomszédban levő magyar családdal rendszeresen tartják a kapcsolatot. Azon igyekeznek, hogy a templomban ne csak egyházi ünnepekkor gyűljenek össze. Az idén, ha szerényen is, de megünnepelték március 15-ét. Volt anyák napja is, ajándékcsomagokat is készítettek. Gazdálkodnak, ahogy tudnak, de nem panaszkodnak. Azt szeretnék, hogy a parókia minél többször benépesüljön. Csak legyen, aki eljöjjön. Ha kevesen is vannak, de összetartanak, akkor helytállhatnak az őrhelyen – vonjuk le a következtetést, miközben mindketten kikísérnek a kapuig.
Agyúval (is) őrzött kastély
Mielőtt az útirányt Beresztelke felé vennénk, egy kis kitérőt teszünk a községközpontban levő kopott külsejű, egykori Bánffy-kastélyhoz. Egyik oldalán felirat: kultúrotthon. Betört ablakai, az udvaron levő szemét és gaz arról árulkodik, hogy rég nem használták. Fotózom, mire az udvaron levő egyik épületből előkerül egy alkoholtól felpuffadt arcú férfi, és rám szól: tilos fényképezni! Elmondom: békés szándékkal jöttünk, csak a kastély helyzetéről szeretnénk érdeklődni. A földszinten levő sötét helyiségbe invitál, s közben mondja, a tulajdonosok őt bízták meg, hogy vigyázzon az épületre, mert ha nem, a cigányok mind elhordanák. Szállást adtak neki, ő pedig senkit sem enged be. Készségesen megadja a tulajdonos telefonszámát, mert ő nem mondhat semmit, nem is tud. A múltját sem ismeri és a jövőjét sem. Pedig nem is akármilyen épületbe költözött be.
A település 1638-ban került I. Rákóczi György tulajdonába, aki a görgényszentimrei várához vezető úton, pihenőhelyként egy korábbi, tornácos, földszintes udvarház helyén 1639–1641 között kastélyt építtetett. Korabeli források szerint az épület téglából, kőalapokra épült, földszintjét az emelettel egy kőből készült oszlopos lépcső kapcsolta össze. A földszint szobái boltozottak voltak, az emelet szobái síkmennyezetet kaptak. Az udvarház alsó ablakait vasráccsal látták el, az épületet pedig fecskefarkú cserepekkel födték be. Az udvarház II. Rákóczi György idején a Barcsai, végül a (losonczi) Bánffy család tulajdonába került, Bánffy Dénes 1667–1668 között felújíttatta. 1721-ből származik az a leltár, amely leírja a korabeli állapotokat. A jelenlegi épület a 18. század végén nyerte el mai formáját. A 19. század elején több alkalommal kisebb felújításokat végeztek, többször javították a tetőzetet, fedélszéket, illetve kicserélték a nyílászárókat is. Legutóbb 1962–1967 között végeztek jelentősebb helyreállítási munkálatokat, amelyeket pénzhiány miatt nem fejezhettek be. A kommunizmusban az emeleten kultúrotthon, könyvtár, a földszinten pedig iskola működött. Hozzá tartozott még egy gabonaraktár is. A kastély eredeti berendezése, illetve a díszítése részleteiben sem maradt fenn. Valamikor egy kis tó is állt gyönyörűen rendezett parkjában.
Telefonon beszélgettem a kastély jelenlegi tulajdonosával, a szászsebesi (Sebeş Alba) Cosmean Cosminával, aki elmondta, hogy Ludovic Zaharia 1937-ben vásárolta meg az épületet a tulajdonos Bánffy gróftól. Tőle vette meg Branea Eugen, az ő nagyapja. Így igényelte vissza jogos tulajdonát, amelyet a 10/2001-es törvény alapján 2012-ben meg is kapott. Elmondta, szándékában áll valamilyen turisztikai létesítménnyé alakítani, azonban még nincs elképzelése, hogy miként. A beszélgetésből viszont kiderült, hogy még azt sem tudta, hogy milyen dokumentáció szükséges egy műemlék épület helyreállításához. Arra is gondolt, hogy támogatja egy falumonográfia szerkesztését, amibe a kastély történetét is belefoglalja. Egyelőre azonban csak a szándéka és az elhatározása van, nem létezik terv, és a pénzről sem igazán beszélt. Az épületre nemcsak a megbízott őr vigyáz. Szomszédságában áll a második világháborúban elhunytak emlékoszlopa, amelyet két korabeli ágyú övez. Az egyik mintha a kastélyt is védené, vagy perlekedne vele. Mert az épület és a fegyver is a letűnt idők néma tanúja, csak éppen másról regélnek.
*
Vannak emberek, akik még mesélnek a közelmúltról és a jelenről, amely lassan történelemmé lesz. A magaslatokra épült templomok őrzik még a falak közé zárt szavakat, a magyarul elmondott zsoltárokat, igéket, aztán maradnak a kövek, amelyek kaviccsá porladnak, és egyszer majd homokként szétszóródnak a szélben. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 28.

A Bujdosó Biblia az Érmelléken
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 1171-1200 | 1201-1217




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék