udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
157
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-157
Névmutató:
Balázs Lajos
2015. február 22.
Könyv a sorsfordulók rítusairól
Balázs Lajos Az én első tisztességes napom – párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson című könyvének bővített kiadását mutatják be A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében pénteken délután 6 órától a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal gyűléstermében. A könyv apropóján beszélgettünk a szerzővel.
– A nagy sorsfordulókról szóló könyvsorozata második részének bővített kiadását mutatják be pénteken Csíkszeredában. Melyek ezek az ön által felvonultatott sorsforduló szokások, amelyek tulajdonképpen végigkísérik egy ember életét?
– Nemcsak egy ember életét, hanem az egész társadalom életét is. Ez ragadott és késztetett arra, hogy e kultúra felé forduljak már egyetemista koromban. Hogyan alakultunk és szerveződtünk emberi társadalommá? Ma már csak tudomásul vesszük, hogy van születés, házasság, halál, szokásvilág. De mi kényszerítette az embereket – ne csak a székely-magyarságot – hogy elkezdjen kialakítani maga körül, az élet eseményei körül egy bizonyos rendet, rendszert? Nyilván, ezek utólag neveződtek sorsfordító rítusokká. A magyar néprajz átmeneti szokásoknak tekinti, amivel én annyira nem értek egyet, mert az átmeneti szó a magyarban bizonytalanságot is jelent. Én sorsforduló szokásoknak nevezem, mert a sorsunkat meghatározzák. Mindhármat – a születést, a párválasztást, a halált – ugyanaz a kérdés határozza meg: milyen lesz... Milyen lesz a gyermekem, a párom, és – keresztény gondolkodásban – a túlvilág? Ez a három nagy fordulat, amely a huszonegyedik században is az ember, az egyén, a közösség és az egyetemes emberiség életét megszervezi.
– Ezek nagyon szigorú, a közösség által meghatározott és kontrollált szabályok voltak.
– Persze, mert az egyén kiteljesülése csak a közösségben történhetett. A közösség pedig nem lehetett káosz-állapotban. A közösségnek egy megélési terepet kellett létrehoznia. Az egyén pedig felelősséggel tartozott ezért. Ez egy oda-vissza játék. Megvan a határ, hogy melyik az a normális emberi kor, amikor párosodik az ember. A halálunk óráját nem tudjuk, ismerjük a születésünket, kilenc hónappal kezdődik. Ez a kilenc hónap sajnos a korábbi néprajzkutatók és orvostársadalom számára nem jelentett különösképpen fontos életteret. A könyveimben pontosan arra mutattam rá, hogy ez a kilenc hónap organikus része az ember kialakulásának. Nagyon érdekes, hogy a múlt század közepéig az ember életét a köldökzsinór elvágásától számították. Hogy mi történik az anya méhében a magzattal, azzal nem foglalkoztak.
– Könyvében arra is rámutat, hogy a párválasztás, a házasság nem azzal kezdődik, hogy a fiatal pár elmegy a templomba megesküdni.
– Ha a születés sem a köldökzsinór elvágásával kezdődik, akkor a házasság sem azzal, hogy összeadja őket a pap vagy a polgármester. Már gyermekkorban megjelenik, például a felszorzásokkal vagy a primitív gyermekrajzokkal a falon, aszfalton. A következő szakasza a serdülőkor, a keresés, kiszemelés. Egy következő fázis a döntés, a birtokbavétel, amikor megöleli, a vállára teszi a kezét, majd a közeledés, a vizitába járás, amelynek szintén megvannak a szakaszai. A párkeresés időszakát nyomoztam végig, nem azt, hogyan hívogatják a vendégeket a lakodalomba.
– Mire utal a cím, Az én első tisztességes napom?
– A párválasztásnak kritériumrendszere volt. Létezett egy kialakult értékrend, ami szerint választottak. A házassághoz szerveződő rítusrendszert és kultúrát stratégiai kultúrának nevezem, mert előrelátó. Bizonyos jelekből következett, hogy milyen lesz. A vagyoni helyzet dominál, nem a szerelem. Az is kell, de elsődleges a státus, a vagyoni helyzet. Fontos a fizikai állag, egészségi állapot, a szépség és a munkabírás. A közösség, a település sorsáért való felelősség szintén meghatározó párválasztási szempont. Közösség szempontú elvek érvényesültek, azért, mert ez az egyedüli titka a fennmaradásunknak. Ennek a hiányát isszuk ma. Amit még a felszínre hoztam, az a nő megbecsülése. Ami nem azt jelenti, hogy jó sorsot biztosított a férfi a feleségének. Nem. Nehéz sorsa volt, ma is az. De vannak helyzetek, és ez a lakodalom, amikor a személyiségét kiemeli és felmutatja. Nem örvendtek a leánynak születésekor, mert munkaerőre volt szükség, és van egy apacentrikus szemlélet is, hogy a fiúgyermek az, aki a család, az apa, a nemzetség nevét továbbviszi. A leánygyermek nem volt megvetett, de egyfajta megtűrt állapotban létezett, volt egyfajta lekezelés is vele szemben. De a lakodalma napját úgy nevezik, hogy az ő első tisztességes napja, merthogy társadalmilag felértékelődik. A közösség szempontjából nem veszhet ki, hanem gyermeket kell szüljön. És a házasság napját az ő első tisztességes napjának nevezik, és ez benne van minden rituális szövegben.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2015. március 17.
Nem kell őszig várni a kedvenc olvasmányra
Megjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása
Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését.
A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit.
Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz.
A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány.
Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. augusztus 15.
Dr. Balázs Lajos: Magyarok Kenyere
Hallásból muzsikálunk, mint a cigány? – így mondhatnám arra, aki összevissza, találomra tesz közzé valamit, aminek amúgy pontos története volna. Ez volt a benyomásom július 14-én este, amikor az ETV műsora, másnap pedig egyik napilap tudósított arról, hogy Kolozsváron hét település „lisztet” adományozott Kolozs megye hozzájárulása gyanánt „a Kárpát-medence kenyerének megsütéséhez”.
Örültem a hírnek, miképpen négy éve minden esztendőben örvendek, hogy pl. Hargita megye (de Kovászna és Maros is) – amúgy nem vezető búzatermő vidék – egész kamion búzát vitt a mohácsi Szent Miklós Vízimalomba „az ünnepi mindennapi megsütéséhez”.
Annak viszont nem örvendek, hogy Kolozsváron a Kárpát-medencében immár harmadik éve meghonosodott, Szent István királyunk ünnepére sütött Magyarok Kenyerét, egyetemesen is legszentebb eledelünket újabban a Kárpát-medence kenyerének nevezték el. A szándékot nem értem: a megosztásunk működne már ebben is? Vagyis az ünnepi kenyér megnevezésében is kenyértörésre megyünk? Nem jó nekünk, erdélyieknek vagy csak a kolozsváriaknak a már kanonizált megnevezés, miközben tudatják, hogy „a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelképezi”? Senki nem érzi, hogy valami hamisan szól? Hogy a Kárpát-medencében nemcsak magyarok élnek? Márpedig ez az ünnep, ez az ünnepi eledel kimondottan a Kárpát-medencei magyaroké, sajátos eszmei tartalma okán újra része lett közös nemzeti emlékezetünknek. Tehát nem sajátítjuk ki senki kenyerét, miképpen az Istent sem, ahogyan az egyik erdélyi román író állította, merthogy „a magyarok Istenére esküszünk”. Vagy netán az ünnepről, az ünnepi kenyérről szerzett felületes tájékozódás lehet az eredője a hallásból való megtévesztő beszédnek?
Ezért merészelem tömören összefoglalni eme nemzeti mozgalom (ami több, mint program) történetét. Először is fontos tisztázni, hogy mi, magyarok minek tekintjük a kenyeret. Egyszerű éteknek, mindennapi eledelnek vagy titkos lelkiségünk, lelkivilágunk elmaradhatatlan tartozékának, szükségletének, aminek akár neve hallatán nem tudunk semmi más táplálékkal szemben (pl. a pityókával sem, amely szintén mindennapi eledelünk) úgy viselkedni, úgy érezni, lelkünkben vibrálni, mint a kenyérrel szemben. És ez olyan magyar lelki sajátosság, ami méltán nevezteti a kenyeret magyarok kenyerének, ami, mint mondám, sem kisajátítást, sem elsajátítást nem szolgál senki más kenyerének kárára.
A kenyeret rituális szimbólumnak is tekintik különleges alkalmakkor. Akárha szent ereklyének, mágikus erőt tulajdonítanak neki ma is, az egymáshoz való kötődés megvalósulásának erejét. Eme spirituális alapon született az újkori kezdeményezés Korinek László pécsi jogászprofesszor javaslata alapján 2011-ben. Az ötletgazda többször is nyilatkozott a magyar rádióban, és a Nemzet Kenyerének nevezte, nevezték, 2013-tól pedig Magyarok Kenyere lett a mozgalom neve. Már az indulás második évétől az egész Székelyföld, Erdély több tájegysége bekapcsolódott, búzája benne volt a Nemzet Kenyerében/Magyarok Kenyerében. Benne az egész Kárpát-medence magyarsága által küldött búza is, amelyet jelképesen a mohácsi Szent Miklós Vízimalomban őröltek meg, majd a pécsi, szegedi, más pékségekben kenyértésztát gyúrtak, sütöttek belőle, piacra vitték, elajándékozták az arra szorulóknak… Újabban ebből részesülnek Böjte atya árvái is. Néprajzi eredete és tartalmi vonatkozásai alapján méltó társa lett újra Szent István ünnepének.
Pedig a valamihez való ragaszkodásunkat – történelmi eseményekre, nagy sorsfordulatokra gondolok – irántuk való hűségünk kifejezéseként kellene megélnünk, egyértelműen, tiszta és világos beszéddel. (Nagyra becsülöm a pékmesterek bravúrjait, de a Szent István-napi kenyér lényege elsődlegesen nem az, hogy a „rekordméretű” kenyértészta alól miként sikerül kirántani a bevetőlapátot.) Fontos tudni, ha értelmesen és nem rutinszerűen cselekszünk, hogy honnan erednek az ünnep gyökerei. Az emberiség kultúrtörténete, áhítattörténete, hiedelemvilága egyértelműen példázza, hogy nagy alkotások, nagy kezdeményezések csak akkor jönnek létre, ha őstudásból fakadnak. Tudnunk kell tehát, vagy illene tudnunk, hogy miben rejlik az augusztus 20-ra időzített kenyeres ünnep kezdeményezésének erkölcsi és szellemi értéke, mi az őstudás benne. Hogy megértsük, mi a mai magyarság számára időszerű üzenete. Hogy a Magyarok Kenyere rítusának igen ősi, európai, még inkább ázsiai mágikus hiedelem a szellemi alapja. Ennek spirituális lényege, hogy az együtt elfogyasztott étkek és italok az elfogyasztók között diszkrét lelki és eszmei, lelkiismereti, szellemi, történelmi, tudati, cselekvési kötődéseket, elkötelezett szövetséget hoznak létre. Ez volt a szubsztrátuma a vérszerződésnek, a krisztusi utolsó vacsorának, és ez mai napig a keresztelőkön, lakodalmakon, temetéseken együtt elfogyasztott rituális étkeknek és italoknak. Valamennyi egy-egy szerződés, szövetségkötés.
A Magyarok Kenyere pedig ma, mint mondám, szimbolikus rítus és rituális szimbólum gyanánt szintén arra hivatott, hogy felélessze, ébren tartsa, összekösse lélekben, gondolatainkban a magyarságtudatot, szövetség köttessék köztünk a nemzet szétdaraboltsága ellenére, a politikai határok fölött, a közös emlékezés katartikus erejével. A Magyarok Kenyere évente megismételt mitikus-mágikus rítusa egy hatalmas tér és idő fölötti lelki és szellemi ív: az első, vérrel kötött egyesítő szerződés és korunk szétdarabolt magyarsága kenyérrel kötött remény-szerződése között.
(A szerző néprajzkutató)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 13.
Elkészült a tanterv (Románoktatás magyaroknak)
Speciális románoktatási tervet dolgoztak ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai a nem román anyanyelvű V–VIII. és IX–XII. osztályos diákok számára, a román mint második nyelv oktatását szorgalmazva. A tervet Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe ajánlotta, leveléhez mellékelve a teljes, több tíz oldalas dokumentumot.
A programot elkészítő csapat tagjai a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának oktatói: Balázs Lajos, a csapat vezetője, valamint Tódor Erika Mária és Lajos Katalin. A megyeelnök arra kéri a kormányfőt, támogassa a program mihamarabbi gyakorlatba ültetését és a speciális tankönyvek használatba kerülését, mert ezáltal „elősegítik a kisebbségekhez tartozó diákok nyelvi, társadalmi és szakmai integrációját”. Borboly Csaba levelében hangsúlyozza: Hargita megyei román oktatók is hasznosnak tartják a speciális programok bevezetését, mert azokkal hatékonyabbá tehetik a nem román ajkú diákok kommunikációs készségét. A kidolgozott program ugyanis a kommunikációra helyezi a hangsúlyt.
Hargita Megye Tanácsának elnöke korábban is felhívta Victor Ponta figyelmét a problémára: 2014 őszén Csíkkozmáson átadta a miniszterelnöknek azt az oktatási segédanyagot, amely nem román anyanyelvű középiskolások romántanulását segíti, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt, és amelyet Hargita megyei romántanárok szerkesztettek Maria Sturzu irányításával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 29.
Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. november 14.
Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 23.
Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson
Négy évtizedet felölelő kutatómunka nyomán jelentek meg 1994–99 között dr. Balázs Lajos egyetemi docensnek, néprajzkutatónak a székelyföldi nagyközség Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái, amelyek az egyetemes magyar néprajz és magyarságtudomány meghatározó munkái – hangzott el Sarány István ajánlójában a marosvásárhelyi könyvvásáron tartott bemutatón.
A szóban forgó kötetetek megjelenését követően a szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel egészítette ki a monográfiákat, köztük a halál lelki hátteréről, szokásvilágáról, rítusairól szólót is. A kibővített kötettel –Sorsfordulások rítusai a székelymagyaroknál, Menj ki én lelkem a testből –, amely a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a könyvvásáron találkozhatott a közönség.
A sorozat a paraszti kultúra és világszemlélet csaknem minden élethelyzetben megnyilvánuló fegyelmét, körkörösen összeálló rendszerét, más szóval a közösségi fennmaradás és működőképesség féltett törvényét, titkát tükrözi – hangsúlyozta Sarány István. A címben szereplő mondat – Menj ki én lelkem a testből! – a távozni induló lélek és a maradó test élet-halál kapujában állásának pillanatát ragadja meg. Ezt a felszólítást a haldokló embert "megkerítő" asszony mondja a távozó nevében, aki még nem halott, de már nem is élő.
A csíkszentdomokosi elmúlásról és temetkezésről szóló könyv három nagy fejezetből áll. Az első az úgynevezett elválasztó, a második az eltávolító rítusokról szó, majd a beavató, beépítő rítusokat tartalmazó harmadik fejezet zárja a ciklust. Balázs Lajos külön fejezetben írja le az öngyilkosok halálát és temetését, egy másik fejezet az elmúlás és temetés hiedelemvilágát ismerteti. A kötet végén angol és román nyelvű összefoglalót s a tájszavak magyarázatát találja az olvasó – hangzott el az ajánlásban.
A bemutatón a kötetben megjelenő vallomásokat kivetítve a szerző számolt be arról, hogy egy hagyományőrző, katolikus vallású székely magyar közösségben hogyan történik a halálra való rejtett ráhangolódás és a végórában a "testközpontú törődés hogyan válik lélekközpontúvá". A kettő közötti átmeneti időszakban az életére visszatekintő s Isten ítélőszéke elé készülő ember vívódását ismerhetjük meg, amelynek végkifejlete a gyónás.
A domokosi parasztember halála előtt kibékül haragosaival és megbékél Istennel. Vannak egyének, akiknek ez természetes, másoknak nem könnyű feladat, kiváltképpen annak, aki élete során nem vagy csak nagyon ritkán járt templomba, esetleg "kommonista" volt. Mivel a legtöbb esetben a gyónás a halál bekövetkeztének a bizonyosságát is jelzi, a súlyos beteg ember a lappangó halogatás szándékával szeretné elodázni. Érdekes végigkövetni azt is, hogy a hozzátartozók milyen leleményes módszerekkel próbálják rávenni a megnyugvást jelentő gyónásra a haldoklót, ugyanis a "szertartás elmaradásának súlyát" a családnak kell viselnie.
"Há ott van Márton Dani. Hiába, hogy a bátyja püspök volt, de Dani bá nem szeretett imádkozni. S akkor, amikor láttuk, hogy haldoklófélben van, kimentem a kicsi paphoz, s mondom neki, tisztelendő úr, jöjjön bé, s valahogy vegye rá, hogy gyónjék meg. S azt mondja: de hogy? S mondom, úgy, hogy hojzon bé egy negyedes pálinkát, s egy kicsit beszélgessen el vele, de ne mondja, hogy hát gyóntatni jött, mert akkor biztos, hogy nem fog meggyónni. Szóval az ilyent így kell megközelíteni. Aztán béhozta a pálinkát, beszélgettek, s Dani bá meggyónt."
Gyónás után a haldoklók általában megcsendesültek, megnyugodtak, elaludtak, s az utolsó kenetet is feladhatta a pap.
A gyónással kapcsolatos szokások mellett a haldoklóval, a halállal kapcsolatos egyéb rítusokról is bőven olvashatunk a könyvben.
A kötet azt igazolja, hogy a XX. század végén és a XXI. század kezdetén Csíkszentdomokoson az elmúlás otthon, családi környezetben, az egymásra figyelés és az egymással törődés légkörében zajlik, "az emberi gondolkodásba és lelkivilágba mélyen beivódott és működő halálkultúra rendszerében". Az összegyűjtött vallomásokból kiderül a halállal való alku az életért, a ki nem mondott vagy a nyílt halálfélelem, a haldoklóban és a hozzátartozókban kialakuló feszültség, amit a hagyományosan közvetített eszközökkel, rítusokkal kezelnek. A szent és a profán az élet utolsó óráinak vívódásában is éppen úgy ütközik, simul egymásba, mint az egész élet során. Az Istennel való megbékélés, a gyónás a lét egy szakaszának lélekben és mentálisan történő lezárása, azért, hogy "tiszta lappal" kezdődhessen a következő, idézi Eliadét a szerző. Balázs Lajos szerint "…az Istennel való kibékülés szentdomokosi hagyománya az egyetemes műveltség igen ősi reflexe".
Kár, hogy a halálról, meghalásról szóló érdekes és értékes könyv ismertetőinek szavát időnként elnyomta a színház nagytermében ujjongó, tapsoló gyermekközönség tetszésnyilvánítása, s mindkét félnek kellemetlen volt, hogy a teremből kisgyermekekkel ki-be járó szülők a beszélők előtt haladtak el.
Bodolai Gyöngyi2015. december 11.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál
A távozni induló lélek, a maradó test élet-halál kapujában állásának pillanatát ragadja meg Balázs Lajosnak a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál néhány hete megjelent, Menj ki én lelkem a testemből című kötete.
A Csíkszentdomokos sorsforduló szokásainak kutatója hármas könyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit, kibővítve újabb kutatások eredményeivel, következtetésekkel.
„Azért választottam Csíkszentdomokost, mert felfedeztem, hogy egy erős, karakteres közösség, amely rendkívül sokat őrzött meg a három sorsforduló – születés, párválasztás, halál – szokásaiból” – magyarázta a szerző, aki igyekezett úgy megjeleníteni a székelység halottas kultúráját egy adott településen belül, hogy az reprezentatív legyen. Úgy véli, mindhárom kötet történelemkönyvnek is felfogható, együtt pedig történelmünk másképpen való elmondása. Mert mind a három az ember és önmagunk felemelkedésének története olyan értelemben, hogy hogyan szervezzük meg magunkat a három nagy sorsforduló körül.
Balázs Lajos elmondta, a gyűjtés rendszerezésére az a szemlélete vezette – amely merőben más az eddigi kutatásokhoz képest –, hogy minden sorsfordulatnak van egy nem látható valósága. Az ember sorsa mindhárom esetben megváltozik, és mind a három esetben az foglalkoztatja az érintettet: milyen lesz?
„A néprajzkutatásnak a halállal nemcsak a kialvás momentumától kell foglalkozzon, hanem a halál tudata, gondolatisága megjelenésének a folyamatával is. Ez egészen más, mint a tulajdonképpeni halál bekövetkezte. A nagy nyereségem az első kiadáshoz képest, hogy megláttam azt a kétfajta lelki vívódást, amit átél halála előtt a parasztember. Ez kétirányú. A halál előtti időszakban egyfajta lelki kényszer előtt áll az ember: ki akar békülni a haragosaival, és ki akar békülni Istennel. Mindkettő tulajdonképpen a saját magával szembeni leszámolás, a saját életével való szembesülés.”
A könyv első részében tehát a halálra való felkészülés momentumait vizsgálja Balázs, ugyanakkor tipologizálja és felvázolja a halál előjelrendszerét. Ezek közé tartoznak az álmok, az állatok jelzései, a megérzések, a jóslások, a „túlvilági” jelek is, melynek az a hit az alapja, hogy az élők és holtak kölcsönösen számon tartják egymást.
„Akkor kerül igazán válságos helyzetbe az ember, amikor kezdi látni a falon, hogy megjelennek az ősök. A mennyországot mondja az imában, de nem tudja, mit kezdjen vele. Nem tudja feldolgozni azt, hogy többet nincs szülő, gyermek, szomszéd, koma. S akkor kitalálja magának. Ezt a gondolatot Róheim Géza antropológus is megfogalmazta: a valós társadalom helyett halála előtt a paraszt ember egy fiktív társadalmat alkot meg magának. S én ezt felfedeztem Domokoson. Megjelennek, felsorolja, akiket lát, és akik őt várják. Hogy könnyebben elfogadja a halálát, akkor egy ilyenfajta kép jelenik meg.”
A második rész tulajdonképpen a meghalás pillanatát, az utána levő történéseket mutatja be. „Megszűnik a lelki gondozás, innen kezdődik a cselekvés. Ilyen a tükör letakarása, de a legfontosabb levetkőztetni meztelenre, és megmosdatni a halottat, a testi szennyet el kell tüntetni. Ez a rituális mosdatás: el kell választani mindenféle bűntől, azért, hogy egy új életet kezdhessen. Itt fedeztem fel a vidéki parasztember vallásosságának egészen különleges jelenségét, azt, hogy hogyan egyeztet össze kétféle teológiát. Hisz az Istenben, ugyanakkor egy sajátos paraszti szemlélet szerint indul el a lelke. A koporsója mellé vagy bele, két gyertyapálcát tesznek. Nem a mennyország vagy a pokol fele indul, hanem a Jordán folyó fele. Azzal a két pálcával megy át a Jordán vizén. Máshol a csónakosnak szánt pénzt tesznek a koporsóba. Domokoson nem, ott két pálcával indul el, megoldja maga. Lényeges gazdagítása ennek a hiedelemképnek.”
A második részben találjuk a végvacsorát, a búcsút, az imádkozót, magát a temetést, a tort. A halálkultúra nem csak az öregekről szól. Meghal a fiatal, a gyermek, az élete teljében dolgozó munkálkodó ember. Minden korú embernek megadják a végtisztességet – mutatott rá Balázs Lajos.
A harmadik nagy rész a halállal kapcsolatos hiedelmek világát mutatja be, magát a gyászt, annak típusait. Kérdésünkre, hogy milyen a halálhoz való viszonya a székely embernek, elmondta, bármennyire is harciasnak, erősnek és karakteresnek állítódik be, amikor odakerül, hogy közeledik a vég, bizony fél. „Erre a bizonyítékom az, hogy hogyan hal meg. Pontosan a halálfélelem az, ami fokozatosan beleviszi és arra készteti, hogy önmagával, az életével szembesüljön. Ennek minden fokozata a halál elfogadásáról beszél. Ezt nem kíséri derű, vidámság, fáj az elmúlás, az elválás. Ragaszkodik utolsó pillanatig az élethez. Az ettől való megválás gondot, szomorúságot jelent.”
Péter Beáta
Balázs Lajos: Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál III. Menj ki én lelkem a testemből - Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszerda. 2014/
Előző kötetek:
Balázs Lajos: Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál I. Szeretet fogott el a gyermek iránt - A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszerda. 2013/
Balázs Lajos: Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál II. Az én első tisztességes napom - Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszerda. 2013/
Székelyhon.ro2016. január 16.
Idén is lesz burrogtató (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)
Nem könnyű feladat elé állítottuk a minap D. Haszmann Orsolyát, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum muzeológusát, amikor arra kértük, foglalja össze az elmúlt esztendő eseményeit, és áruljon el pár érdekes programot, amellyel 2016-ban várják az érdeklődőket. A múzeum, a mellette működő Csernátoni Népfőiskola és a pályázati szinten ezek hátterét biztosító közművelődési egyesület az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum, valamint a fenntartó Kovászna Megye Tanácsa égisze alatt tavaly is számos rendezvénnyel öregbítette a megye hírnevét. Elég, ha csak egyet emelünk ki a sok közül, éspedig az őszi Csernátoni burrogtatót.
Dimény-Haszmann Orsolya: – Programjaink megvalósításához pályázati forrásokat is próbálunk lehívni, így a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány is támogatta tevékenységeinket a már felsoroltak mellett. A múzeumnak számos barátja, pártfogója is van, akik önzetlenül, munkával vagy anyagi segítséggel is felzárkóznak mögénk. Fontos az is, hogy még mindig mellettünk állnak szüleink, az ő szakmai és élettapasztalatuk mindenben segít. Ezenkívül több magyarországi szakmai kapcsolatot is ápolunk, a teljesség igénye nélkül megemlíthetem a szentendrei Szabadtéri Skanzent és annak munkatársait vagy a pécsi székhelyű Határokon Túli Magyarságért Alapítványt és a Míves Mag Műhelyt, akikkel közel egy évtizede évente tető alá hozunk egy-egy közös programot. Testvérintézményünk a mezőkövesdi Hajdú-Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum, segítségükkel találkoztunk Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozóval, gépgyűjtővel, aki szakembereivel együtt önzetlenül mellénk állt a gépek restaurálási munkálatában. Ők a fő partnereink az ősszel is esedékes Csernátoni burrogtató gépésztalálkozó megszervezésében, amelyen az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény érdekes darabjai kerülnek látogatóközelbe. A program szakmai irányítója Haszmann Lajos, a múzeum restaurátora. – Az októberi rendezvényt nagy érdeklődés övezte... – Ezt két éve indítottuk útjára, tavaly a gyűjtemény egyik, a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek által gyártott traktorja állt az esemény középpontjában, de több stabil motor, korabeli traktor hangja is megszólalt. A gépésztalálkozót családos programok, népi gyerekjátékok, táncház, népzenekoncert egészítette ki. Idén szeptember harmadik hétvégéjén szeretnénk megtartani, és már május végén megkezdjük az előkészületeket, a múlt századbeli gépek sok törődést igényelnek, hogy zökkenőmentesen működjenek.
– Farsangban vagyunk, hamarosan kezdődik a gyermekeknek szervezett múzeumpedagógiai tevékenység, a Maszkások.
– Tavaly Arc és álarc – karneválok a nagyvilágban címmel jártuk körül a témát, gipsz- és papírmasé maszkot festettünk. Idén február 6-án, szombaton családi programot biztosítva tartjuk a foglalkozást. Március 13–14-én nemzeti ünnepünkre hangolódunk, akárcsak tavaly, ehhez alapot szolgáltat a múzeum ’48-as tárlata és a falu negyvennyolcasaira való emlékezés is. Március 21–26. között várjuk a gyerekeket és a felnőtteket is tojásíró-tanfolyamunkra. Érdekes programokkal készülünk a rendhagyó iskolai hétre is, április 18–22. között, valamint az azt követő hét délelőttjein vakációs tevékenységeket tartunk az érdeklődőknek. A helyi Végh Antal-iskolával és a hozzá tartozó intézményekkel partnerségben több éve szervezünk gyermeknapot a múzeumkertben, ez idén sem lesz másként, valamint a tavalyi, jól sikerült Múzeumok éjszakáján felbuzdulva, arról sem feledkezünk meg.
– Tavaly harmadik éve, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen olvasó- és kézművestábort szerveztek 5–8. osztályos diákoknak.
– Ez valójában egy jutalomtábor, ezt megelőzi a korosztály számára kiírt vetélkedő, amelynek anyagát már készítjük, az idei témát még nem áruljuk el, tavasszal tesszük közzé a versenykiírást. Táborunk partnere a Magyar Olvasástársaság, amelynek elnöke Gombos Péter kaposvári egyetemi tanár, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom kutatója, rendszerint írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, zenészeket hívunk vendégelőadónak. S ha már táborok: idén nyáron ismét Csernáton lesz a pécsi Míves Mag Műhellyel közösen szervezett KaPoCs helyszíne. A közel fél évszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül visszük tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig vannak csoportok vagy egyéni alkotók, akik Haszmann Gabriellával bútorfestést tanulnak, vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesik el. A Művészeti Népiskola három éve ismét Csernátonba helyezte fafaragóképzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. Idén is otthont adunk az óvónők által szervezett kézművestábornak, s Damokos Csaba képzőművész szervezésében dizájntábor színesíti programunkat. – Gyakran szerveznek könyvbemutatókat, koncerteket. Idén mire számíthatunk?
– Főként a téli-tavaszi időszakban összpontosítunk a könyvbemutatókra, ezek sorát elsőként már január 20-án, szerdán Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek című könyvének bemutatójával nyitjuk meg. Ezt február 2-án szintén néprajzi témájú könyvbemutató követi: Balázs Lajos Menj ki, én lelkem, a testből című könyvének előadással egybekötött bemutatója. Irodalomban sem lesz hiány, Fekete Vince új kötetét, Magyari Lajos posztumusz megjelent gyűjteményes kötetét mindenképp népszerűsítjük. A hangversenyekről is elkezdődött az egyeztetés. Idén is szeretnénk megszervezni a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen a már hagyománnyá vált Sebő Együttes, Jordán Tamás színművész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadását. Három tárlatot tervezünk, ugyanakkor az első világháborús kiállításunkat is bővítjük idén az 1916-os eseményekre fókuszálva. Ezenkívül ezer és egy munka vár ránk, a tárgyak rendszerezésétől a karbantartásukig, restaurálásukig. Az anyaintézmény, valamint a fenntartó támogatásával nekifoghatunk gépszíneink felújításának
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. január 19.
A magyar kultúra napját ünneplik
Formabontó képzőművészeti kiállítást nyitottak meg kedd délután a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A magyar kultúra napja alkalmából számos eseményt szerveznek Hargita megyében.
Számos érdeklődő tekintette meg kedden a székelyudvarhelyi fiatal alkotók grUnd nevű tárlatát. Berze Imre, a tárlat kurátora érdeklődésünkre elmondta, hogy a kiállításba választott darabok többsége ősszel a budapesti Vármegye Galériában volt kiállítva. A most megnyitott tárlaton hasonló gondolkozású, udvarhelyi képző- és iparművészek spontán csoportosulása fedezhető fel, akiket a város köt össze. A kiállítás címe, valamint a nagy U is Udvarhelyre utal. A kurátor szerint a hasonló gondolkodás és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett tapasztalat visszacseng az alkotásokban, de ugyanakkor a különböző egyetemek jellegzetességei is érezhetőek.
Nyitottak a székelyudvarhelyiek a kortárs művészetre – véli a kiállítás kurátora, szerinte jobban kellene vezetni őket erre a rendezvényekkel. A kiállításmegnyitón Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója elmondta, a képzőművészet terén is a helyi értékeket fogják előtérbe helyezni. A grUnd kiállítást a következő négy hét alatt tekinthetik meg az érdeklődők.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak az emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ez alkalomból szemléztünk a székelyudvarhelyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi magyar kultúra napi programkínálatból.
Székelyudvarhely
Ambrus Lajos A sünkirályfi című mesés könyvét mutatja be szerdán este héttől P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A mesékből részleteket olvas fel Sarkadi Zoltán színművész, az est házigazdája Gálovits Rózsa könyvtáros. A Forró Ágnes rajzaival illusztrált vaskos könyvben a mesék mellett sok vidéki történet is helyet kapott. Utóbbiak közül több a szerző szülőhelyén, Korondon és környékén esett meg.
Múzeum plusz címmel tartanak előadást szerdán a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A 17 órakor kezdődő eseményen Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. 19 órától a Hargita Megyei Tanács által támogatott dokumentumfilmeket vetítik le a Városi Könyvtárban. Bemutatják Bocskor-Salló Lilla szerkesztő „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című filmjét. Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha címmel a szerkesztő-rendező és operatőr Szabó Károly filmje az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálja. A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalácssütés folyamatát örökítette meg. Este kilenctől pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban.
A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyének előtérben a Népi hagyományok Hargita megyében című fotókiállítást lehet megtekinteni. Az intézmény fotográfusa, Balázs Ödön által készített néprajzi tárgyú felvételeket láthatnak az érdeklődők, az alkotó válogatásában.
Csíkszereda
A Csíki Székely Múzeum északnyugati bástyatermében szerdán délután 18 órától mutatják be A székelység története című kiadvány második, javított kiadását. A Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtökön 17 órától kerül sor Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetének bemutatására, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat ismerteti. Szintén 17 órától (csütörtökön) tartják a Székelyföld kulturális folyóirat januári lapszámának bemutatóját a Székelyföld Galériában. Az eseményen Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, etnográfus tart előadást az oktatás mai helyzetéről.
Csütörtökön a nagyszebeni Orth István grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás 18 órától a Lázár-ház dísztermében (Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa). A tárlatot Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja. Pénteken délelőtt 11 órától a Hargita Megyei Kulturális Központban tartanak nyílt napot, hogy a központ ez évi tevékenységét, programjait ismertessék az érdeklődőkkel. A részvételi szándékot a 0266-372044-es telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen lehet jelezni.
Egy éve indult az Olvasókör a Kájoni János Megyei Könyvtárban, az idei év első találkozóján nem csak az egyéves születésnapot ünneplik a kör tagjai, hanem a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek. A pénteken 16 óra 30 perctől kezdődő találkozó programjában szerepel a múlt év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is.
A csíkszeredai F'10 fotóklub által 2015-ben meghirdetett IV. „Best 100” – A legjobb száz fotó nemzetközi fotóművészeti pályázat kiállítását csütörtökön 18 órától a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum aulájában (Szabadság tér 18 sz.) Bács Béla János nyitja meg, közreműködik a Sunshine mandolin együttes.
Gyergyószentmiklós
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban január 22-én, pénteken 17 órától könyvbemutatóra várják az érdeklődőket. A gyergyóditrói Gergely Géza nyugdíjas magyartanár Nevetni jó! című könyvét Zöld János mutatja be. A kötetet Biró Zsuzsa képzőművész illusztrálta, a grafikákból kisebb tárlatot is megtekinthetnek az érdeklődők.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 22-én 18 órától nyitják meg a Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítását. A tárlatot megnyitja Bajna György újságíró és Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténész-muzeológus, ezt követően Márton Árpád festőművész rendkívüli tárlatvezetést tart. A rendezvény házigazdája Csergő Tibor András múzeumigazgató. A megnyitón lehetőség lesz az igényes kiállítási katalógus megvásárlására is.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a magyar kultúra napján Cseh Tamásra emlékezik, a zeneszerző 73. születésnapján. Az emlékestre 19 órától a Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor. Az eseményen György László gitározik és Korpos Szabolcs zongorázik.
Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro2016. január 20.
Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)2016. január 24.
Átadták a Németh Géza-emlékdíjat
A kászonaltízi András Ignác helytörténész-iskolaigazgatót és tanítványát, Bartha Kingát jutalmazták Németh Géza-emlékdíjjal vasárnap a csíkszeredai református templomban elismerésül, hogy példaértékű tevékenységükkel hozzájárulnak a magyar kultúra megőrzéséhez és megmaradásához.
A Németh Géza-emlékdíjat immár tizenhatodik éve a magyar kultúra napjához legközelebb eső vasárnapon adják át a csíkszeredai református templomban, az istentiszteletet követően. Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke a díjjal kapcsolatban elmondta, céljuk, hogy a magyar kultúra megőrzéséért tevékenykedő pedagógusok munkáját kitüntessék és a figyelmet rájuk irányítsák.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja az eseményen elmondta, „a haza ott van, ahol egyazon kulturális nyelvi közösség él. A haza mi vagyunk, akik együtt énekelünk a történelmi körülményektől függetlenül. Így joggal mondják, hogy himnuszunk ima”. Köszöntőjében ugyanakkor abbéli örömének adott hangot, hogy öt év után is sokan gondolják úgy, hogy kérelmezik honosításukat, ezáltal erősítve a magyar nemzetet.
András Ignác a Kriza János Néprajzi Társaság egyik alapító tagja, hazai és magyarországi konferenciákon ismerteti kászoni gyűjtéseit, neve egyre gyakrabban tűnik fel szakmai és kulturális folyóiratokban. Munkái közül a Kászonszék népi gyógyászatát és a kászoni oktatás évszázadait bemutató köteteit emelte ki a laudátor, de rendhagyó útikönyvére is felhívta a figyelmet. „Az egyesület ma olyan pedagógust tűntet ki, aki valóban kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra megmaradásához, továbbadásához” – fogalmazott Balázs Lajos néprajzkutató.
Bartha Kinga gyerekkori álma, hogy tanítónő, óvónő lehessen. A Bod Péter Tanítóképző elvégzése után a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanult, ősztől pedig óvónőként dolgozik. Néptáncot és népdalokat tanít, most már az ő dolga, hogy átadja a kászoni kultúrát az eljövendő nemzetségnek – méltatta egykori tanára.
Az emlékdíjjal járó festményt Xantus Géza csíkszeredai képzőművész, a pénzjutalmat Sógor Csaba EP-képviselő ajánlotta fel. Az ünnepi alkalmat szebbé tette Kelemen Csongor, az '56-os Vitézi Rend törzskapitányának szavalata, valamint a díjazott Bartha Kinga éneke. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével zárult.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro2016. február 4.
Minden halál más…
Könyvbemutató a múzeumban
Kedden a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi tanár Minden halál más… Az elmúlás szokásvilága a székely-magyaroknál címmel telt ház előtt tartott vetített képes előadást, és bemutatta az újra kiadott, Menj ki én lelkem a testből… című könyvét.
A jelenlevőket D. Haszmann Orsolya muzeológus köszöntötte, majd Balázs Lajos Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiáinak Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel kiadott, kibővített, hármaskönyvbe rendezett kötetei közül a tavaly megjelent harmadikat ismertette.
A csíkszentdomokosi elmúlásról és temetkezésről szóló „fekete könyv” – amint azt a szerző nevezte a borító színére utalva – az elválasztó, eltávolító és beavató, beépítő rítusokat mutatja be, azt, hogy „mit tesz a székely közösség embertársával, amikor úgy látja, hogy elindul a »kapu« felé, amikor megközelíti azt, amikor át kell lépnie a »küszöböt«, illetve, amikor átlépte azt” – fejtette ki Balázs Lajos, mindezt a négy évtizedet felölelő kutatómunka során készített fényképekkel és hangfelvételekkel illusztrálva. A bemutatót követően a szerző dedikált.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. február 6.
A meghalás láthatatlan valósága
A székelység sorsfordító, sorsdöntő szokásvilágát kutató Balázs Lajos harmadik könyvét, a születés, majd a házasság és népi erotika után az elmúlást bemutató, Minden halál más... Az elmúlás szokásvilága a székely-magyaroknál című, Kozma Mária által „székely halottaskönyvnek” nevezett kötetét ismertette szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A mai – különösképp a paraszti életformától eltávolodott – környezetben meglátásai, de akár felfedezései is különösképp hatnak: mint az előadása végén megfogalmazódott, egyfajta kézikönyvvé alakítására is igény lenne tudományos munkájának, hiszen oly keveset tudunk az elmúlás szokásvilágáról – a halálról általában. A tudomány még nem határozta meg a halál mibenlétét, részévé vált ugyan a művészetnek, hiszen például költészet sem létezik a szerelem, a halál tematikájának feldolgozása nélkül. De Balázs Lajos néprajzkutató szerint a honfoglalás előtt már volt saját, kiforrott rítusrendszere a székely-magyarságnak, ennek fennmaradt, több mint negyvenévi kutatómunka alatt azonosított emlékeit mutatta be többek között előadásában.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. február 8.
Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro2016. február 17.
A szó nélküli kommunikáció
A székely-magyarság jelképkultúrájának rituális szimbólumvilágáról tartott ízelítő jellegű bemutatót tegnap délután Balázs Lajos néprajzkutató a sepsiszentgyörgyi Teinben. A szó nélküli kommunikációs eszközrendszert – akárcsak az emberi élet három nagy sorsfordító pillanatát, a születést, házasságot, halált – dr. Balázs Lajos Csíkszentdomokoson kutatta, ez a falu meggyőződése szerint azért különleges, mert kollektív memóriával rendelkezik, rituális szimbólumvilágában még a honfoglalás előttről származó mitikus elemeket őrzött meg.
Megállapításában a rituális szimbólumvilág kialakulása az ember felemelkedésében újabb viszonyt: a szellemi előrelépést eredményezte. Példákkal illusztrálva beszélt többek között a gyertya, a fenyő, a kapu sokrétű szimbolisztikájáról, kiemelve, a szimbólumok megtalálása nem véletlenszerű. Érintőlegesen a címereket, zászlókat is említette, aktualizálva előadását, rögzítette: nem új keletű, de minden korra jellemző, hogy a hatalomra jutók próbálják eltüntetni az előttük levők nyomait. Hogy ez sosem járt sikerrel, és hogy bármiképp üldözzék napjainkban is jelképeinket, ezúttal sem fog sikerrel járni a „vedd el egy népnek múltját...” rossz emlékű talleyrand-i tanács, arra Balázs Lajos előadászáró megállapítása a bizonyíték: a rituális szimbólumok a közösségi emlékezés garanciái.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. február 18.
Szavak nélkül beszélnek
Ezeréves történelemről a szimbólumok által
A Tein Kávéházi előadások sorozatában, amelyben a csíkszeredai Sapientia-egyetem előadói boncolgatnak érdekes témákat, kedd este Balázs Lajos néprajzkutató beszélt a székely-magyar szokáskultúrában fellelhető rituális szimbólumokról a téma gazdagságát épp csak felvillantó egy órában.
Csíkszentdomokos karakteres falu, különleges kollektív memóriája van a honfoglalás előtti korból hozott mitikus elemekkel. Annak a tanácsnak a szellemében, hogy „ha valamit komolyan meg akarsz tudni, ásót fogj, ne gereblyét”, Balázs Lajos néprajzkutató sok-sok évet szánt arra, hogy szokásvilágát mélységében megismerje. Elmondta, a gyertya egyik olyan jelkép, amely a keresztelőn, a lakodalmon és a temetésen is hangsúlyosan jelen van. Jelentheti az elválást a korábbi állapottól, de felemelkedést, beteljesedést is, ám az oltáron remegő lángja baljós jel egy fiatal pár egybekelésén. A haldoklót ezzel „kerítik” háromszor, de profán szövegekben is megjelenik: „addig innen, babám, el nem mégy, míg három szál gyertya el nem ég”.
A fenyő a vitalitás, az életerő jele, ezért tűzik házasulandók kapujába, ha fiatal halottat temetnek, a fenyő csúcsát visszatörik a megtört élet szimbólumaként, de lakodalmon az erotikus egyesülést is jelenti, előtte pedig még a leány sorsának nagy fordulatát – a fenyő ágát fogva – siratja el a menyasszony korábbi életét. S mert a mi kultúránkban a szimbólumok az emlékezet garanciáját is jelentik, érthető, miért is üldözik zászlóinkat, miért igyekszik megsemmisíteni a hatalom történelmi jelképeinket. Kellene egy Odüsszeüsz, aki szétcsap a házát bitorlók között, és aki személyazonosságát szintén egy csak általa és felesége, Pénelopé által ismert szimbólumra mutatva bizonyította be – üzente Balázs Lajos.
(bt) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. március 25.
Kászonszéki lélekharangok
Kászonszéki lélekharangok címmel jelent meg András Ignác kászoni iskolaigazgató, a néprajz és a helytörténet elkötelezett kutatója legújabb kötete a kolozsvári Verbum Kiadónál, a könyvet múlt héten mutatták be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvismertetője a bemutatón hangzott el.
Egy jó hónappal ezelőtt, a református templomban volt szerencsém András Ignácot dicsérni abból az alkalomból, hogy a Német Géza Egyesület 2015. évi díját vehette át. Azt a díjat, amely több évtizedes pedagógusi, közéleti, közművelődési munkájának nyugtázása volt. Ma, most, attól a színhelytől alig száz méterrel errébb legújabb könyvének bemutatása alkalmával mondhatok elismerő szavakat. Dicsérnem kell, mert ő maga szűkebb vagy tágabb értelemben vett falujának, Nagykászonnak, de részeinek is a laudátora, védelmezője, példa gyanánt való kiállítója mások okulására is. Ma könyveiért kell dicsérnem, kiváltképpen egyért, a Kászonszéki lélekharangok címet viselőjéért, de amit erről mondok, a többire is igaz és jellemző. Igaz Kászonszék népi gyógyászata (2011, 2013) c. könyvére, de még igazabb a Tudomány s erény díszére. Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből c. könyvére (2014) is, amelyben a nemzeti felemelkedés szintén lokális példáját, az iskolát, a tudást szolgáló tanítók emlékét dicséri. Igazak, mert egyazon hitvallásból, elkötelezettségből fogantak, egy eszmeiség hatja át, sajátos változatosságban és gazdagsággal. Ez a hitvallása pedig nem más, mint abbéli meggyőződése, hogy létünk mindenfajta jelét, bizonyságát óvni, védeni, ápolni, ébren tartani kell! Óvni a felejtéstől, a közöny, a gonosz kezűek, az irigyek, fanyalgó rombolók, az enyészet csendesen pusztító munkájától. Védeni kell, mert ezek képezik minden közösség közösségi emlékezetét. Annak az emlékezetét is védeni kell, hogy felemelkedése érdekében ez a falu nem szigetelődött el földrajzi zártsága ellenére sem a székely-magyarság többi tájegységétől, egyáltalán a magyarságtól, a világtól, hanem iskolákat épített, neves embereket nevelve, akik kimunkált tudásuk által a falut meghaladó küldetést is képesek voltak teljesíteni, akárcsak a mesebeli kisebbik fiú. Kászonszéki lélekharangok. Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában c. könyve a tárgyi és lelki kultúra érzékeny szimbiózisa. A tudatos és célirányos adatgyűjtés, az adatok rendszerezése, szerkesztése egészen különös műfajt hozott létre. Nevezném monográfiának, de a tematikai gazdagság és változatosság okán színes történelemkönyvnek, egy másképpen elmondott történetnek is, ami számtalan szálon, de mindig más és más szemszögből indítja a múltat, mígnem a szálak konvergenciája rendre-rendre eljut a jelenbe. A borítón a lélekharangok szót olvassuk, de a könyv lapjain inkább igazi harangokról beszél, amelyek Nagykászon területén épített templomok és kápolnák tornyaiból, mint ama híres krasznahorkai torony, régmúlt eseményekről beszélnek. Egyfajta különös polifónia ez, amelyben benne rejlik, kellő empátiával kihallható belőle egy szerény, de tudatos nemzeti közösség önálló, önállóságra törekvő sajátos sorsa. Gazdag kódrendszerről beszélhetünk, amit a közösségben élők objektív vagy szubjektív tapasztalata dekódol: vagyis kiérzik belőle az örömet, a bánatot, a gyászt, az ünnepet, az idő múlását, a munkát szervező intelmet, a tragédiákat; kiérzik a természeti csapásokat, a nagy történelmi sorsfordulatokat – például a nándorfehérvári csatát, első világháború végét stb. A harangok története a templomok története is, azok pedig az összefogás, a hitvédelem, az iskolaépítés, az iskolafenntartás, a személyiségek nevelése, az ösztöndíjak(!), a papi levelezések, Erdélyországgal, Magyarországgal való kapcsolattartás és intézések stb. története. Fény derül egy ma is eleven törekvés lokális változatára: Kászon önrendelkezési politikájára, amelynek okán bekerül a falu határát messze meghaladó köztudatba, királyi kancelláriákba: Luxemburgi Zsigmondtól Mátyás királyig fejedelmek és királyok foglalkoznak Kászonnak Csíktól való függetlenedési – autonomista – törekvéseivel. Mindent összevetve, érezni a könyvben azt, hogy Nagykászon semmilyen értelemben nem volt – a látszat és előítéletek ellenére sem – elszigetelt faluközösség, érezni azt, hogy kistörténelme része tudott lenni Erdély nagytörténelmének. Ez a bemutatott könyvnek a mára/mához is szóló üzenete. A lélekharangok mint gyújtópont köré szervezett/rendezett kultikus helyek – templomok, kápolnák, temetők – rendhagyó útikönyv rangjára emelik András Ignác könyvét: forrásértékű településtörténeti, áhítattörténeti, társadalomtörténeti munka az öt Kászonról. És akkor még nem beszéltem az önerőből való építkezés példáiról, az önösszeszedésről, amellyel a sok viszontagságon, természeti csapáson felülemelkedtek; nem beszéltem a felsorolni is sok személyiségről – papokról, tanítókról, tanárokról, kutató tudósokról stb. –, akiket a kászoni nép szült a világra és a kászoni iskola indított a tudományok felé. A Kászonszéki lélekharangok bizonyság arra is, hogy egyetemes műveltség, szellemi és tárgyi kultúra nem létezik, ha nincs lokális bizonysága a munkának, alkotásnak, a szellemi és lelki készenlétben való állásnak, helyben.
Kászon, akárcsak más települések, helyi példája bizonyság arra, hogy az egyetemes magyar kultúra sokszínűségében él: összeköt, de ugyanakkor beazonosít. A helyi sajátosságok, anyagi, szellemi és erkölcsi készletek. És erre mások is kíváncsiak! Mert, Páskándi Géza szavával, senki sem iszik H2O-t, ami egy elvont, nem létező, csak fogalmi víz. Minden kútnak, noha benne van a két atom hidrogén, egy atom oxigén, mindegyiknek más íze van. Így kell értelmeznünk a lokális kultúra és civilizáció fontosságát az egyetemesben. És ezen a prizmán keresztül kell látni, értékelni és becsülni az olyan emberek munkáját, mint az András Ignácé. A könyv nemcsak a kászoniaknak szól Kászonról, hanem az egész Székelyföldről.
A Kászonszéki lélekharangok jel. A jelről pedig Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyvében a következő kis párbeszéd olvasható:
„– Ha már nem vagy, számít-e a jel?
– Akármi legyen az a jel, mindig számít. Aki megmarad, a jelhez igazodik.”
András Ignác könyve a jelek könyve is.
A könyv eszmei értékét növeli kellemes tapintású papírja, nem kevésbé gyönyörű, dokumentumértékű fotóanyaga.2016. július 6.
Falunapokat tartanak Gyergyóremetén
A vidám szív orvosság – e mottóval szervezik a tizenhetedik falunapokat Gyergyóremetén. Július 9-10-én, szombaton és vasárnap tartják a programsorozatot..
A szombat délelőtti szemináriumon a humorról, annak társadalmi vonatkozásairól értekeznek a meghívott szakemberek. A délután 6 órától megnyíló karikatúrakiállításon Könczey Elemér grafikus-karikaturista, alkotásai révén, sajátos nézőpontból mutatja be a világot. Szintén szombaton este humorest, Nagyotmondó kaláka lesz. Nem mArad el az elismerések átadása, és minden korosztálynak szánnak élményt a szervezők. Sztárok teremtenek bulis légkört, a focidrukkerek pedig együtt, kivetítőn követhetik az Eb-döntőt.
A részletes program szerint szombaton 6 órakor horgászversennyel rajtol az ünnep a Bogárosi-tónál, 9 órától minden korosztálynak szól az Együtt két keréken kerékpározás, ekkortól várják a nagypályára a gyerekeket kézműves foglalkozásra a cseperedőbe, illetve kicsiket-nagyokat az egészségsátorba. A sportcsarnok ad helyet egész délelőtt a teremfocinak.
Hagyomány Remetén, hogy a falunapok részeként szimpóziont tartanak, a választott mottó témakörében meghívottal szólnak a közönséghez. 11 órától a művelődési házban A vidám szív orvosság gondolatot osztja Lung László Zsolt színész, humorista Ki a humorista? című előadásával, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens A sorsforduló szokások humora és komikuma elnevezésű eszmefuttatásával, illetve Bíró A. Zoltán antropológus A humor társadalmi szerepeiről szólva.
Szintén szokásos, hogy a Biatorbággyal való testvértelepülési kapcsolatot ilyenkor megerősítik, ez most a 15 éves kapcsolatról fotók által szól. A kiállításmegnyitó 12 órakor a művelődési ház előcsarnokában lesz, amelyet követően a nagyteremben nézhetik meg a falu elismert orvosa, Asztalos László portréfilmjét.
A nagypályán 14 órakor lesz ebéd a férfiak főztjéből, 17 órától pedig tutajverseny indul a nyírszegi hídtól. Határidő címmel Könczey Elemér grafikus karikatúráiból nyílik kiállítás a községháza tanácstermében, majd a szórakoztatás humoresttel, moderntánc-előadással folytatódik a 20 órakor kezdődő nagyotmondó kalákáig. A napot az Intim Torna Illegál koncertje és retró buli zárja szintén a nagypályán.
Vasárnap 7 órakor a helyi fúvószenekar zenés toborzójával kezdődik a nap, 9 órakor lesz az ünnepi szentmise, 11-kor pedig a dísztanácsülés a Díszpolgár, a Pro Remete, a Tiszta udvar, rendes ház és a Pedagógus díjak átadásával a nagypályán.
Az asszonyok főztjéből lehet ebédelni e napon, melyet ügyességi csapatvetélkedők követnek a 15 órakor kezdődő Libavonat családi koncertjéig. Ezt követően sem szabad elhagyni a nagypályát, hiszen fellép a Karmazsin együttes, lesz néptáncelőadás, táncház, majd este 8 órakor a Bagossy Brothers Company kelt hangulatot az Európa-bajnokság döntőjét nagy kivetítőn követő szurkolóknak. Az ünnepség biztos, hogy valakinek a győzelmével zárul éjfélkor.
Balázs Katalin |
Székelyhon.ro2016. július 11.
Nevetésben gazdag falunapokat tartottak Gyergyóremetén
Nem patikamérlegen mérték a vidám szív orvosságát Remetén, a hétvégi, tizenhetedik falunapokon. A nagyotmondó kaláka, a mesélés, a humor, az ugratás, tehát az élet lételeme nyert főszerepet a kétnapos ünnepségen. Ebben az esztendőben Berecz András mesemondót választották a nagyközség díszpolgárává.
Annyi súlyos téma volt már a falunapokon, hogy amikor szervezésbe kezdtünk, beugrott, most beszéljünk a humorról” – magyarázza az idei témakörválasztást Laczkó-Albert Elemér, Remete polgármestere. Bevallja, nem könnyebb a humorról beszélni, mint a komoly témákról. „Viccesnek lenni nem jelenthet sem komolytalanságot, sem minőségbeli csökkenést. Azt szeretnénk, hogy a humor beépüljön az életünkbe, hogy helyet kapjon ebben a nagy komolyságban, a valóságban”.
A viccnek fele sem tréfa, derült ki a szombat délelőtti szimpozionon is. Lung László Zsolt színész, humorista, Balázs Lajos néprajzkutató és Bíró A. Zoltán antropológus nevettetve gondolkodtatott el a vicc mögött megbújó valóságon.
Bár csupán az esti program részét képezte a nagyotmondó kaláka, már délelőtt bemelegítettek, többen is kiegészítve az előadókat. Az esti kalákában Madarász György volt a főszereplő, az idős remetei Asztalos doktorral megesett történetet mesélt. Az orvos a beteg hozzátartozóinak lelkére kötötte, a folyékony orvosságot kiadva, hogy minden gyógyszerezésnél jól rázzák meg. A rokonok a betegre értették a rázást, végezték is rendszeresen, amíg alig mAradt szusz benne.
Azt az embert választotta díszpolgárává a község, aki úgy fogalmaz magáról, hogy „egy dologgal foglalkoztam mindig, hogy odaférkőzhessek az érdekesen gondolkodó emberek közelébe.” Berecz András jogi egyetemre is elment, hogy lássák, megpróbál ember lenni, aztán a pilisi erdőgazdaságban volt időszaki erdőművelő sétaút-karbantartó, Duna menti állami gazdaságban sósavat pakolt, végül kikötött a mesemondásnál és népdaléneklésnél.
„Amikor kinyitom a szám, ha nem igaz is, amit mondok, de érdekes legyen” – vallja Berecz András akinek már nagyapja is egy nap alatt öt kocsmát is bejárt, hogy új népdal nélkül haza ne menjen, édesanyja pedig a legjobb történetszínező, karakterutánzó volt. Bereczre felnéznek a remeteiek, hisz nemcsak meséivel jár rendszeresen vissza, hanem hazakísérte az általa felkutatott gyergyói táncokat, dalokat. „Olyan eszmeiséget hozott, amit a régiek biztos, jobban bírtak, de nekünk tanulnivalónk van belőle rengeteg” – fogalmazott Laczkó-Albert Elemér az előadóról, aki nem lehetett személyesen jelen az ünnepségen.
Nemcsak az volt a falunap-szervezők célja, hogy megnevettessék az embereket, az örömszerzés más módjait is igénybe vették. Így sikerült örömet szerezni Péter Róbertnek, a Gyulafehérvári Caritas munkatársának. „Olyan embereket, akiknek nehéz kimozdulni a házból, ő hétről hétre összevonzza egy közösségbe, és az idősek itt életkedvet kapnak. Ebben nem kevés a humor, az optimista szemlélet, és ezt köszönjük meg neki” – mondta a polgármester.
Idén is megörvendeztettek két családot a Tiszta udvar, rendes ház elismeréssel: Portik Szabó István és Laczkó Benedek Árpád teheti háza falára a plakettet. A pedagógusi munka elismeréseként pedig Laczkó Magdolna, Balázs Teréz és Ivácson Tímea fogadhatta a kitüntetést.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro