udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
177
találat
lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-177
Névmutató:
Parászka Boróka
2013. március 1.
Hírsaláta
FELHÁBORÍTÓ PROVOKÁCIÓ. Az Erdélyi Magyar Televízió Sajtóprés című műsorában Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Farkas István EMT-szerkesztő és Parászka Boróka publicista személyes véleményként, egyértelműen fogalmazta meg az RMDSZ ama álláspontját, miszerint felháborító provokációnak tartják a Székely Vértanúk Napjára Marosvásárhelyre, „az akasztott ember városába” szervezett autonómiatüntetést. Az RMDSZ törekvései szempontjából rendkívül károsnak tartják az úgynevezett Székelyföldre és az úgynevezett székely zászlóra hivatkozó, szimbolikus külsőségekben megnyilvánuló politizálást. A nemzeti kultúra és egység megbontásának tartják a regionális székelyföldi törekvéseket, különutas vezetőivel együtt. Közösségi szándékok manifesztálása helyett további tárgyalásokat javasolnak.
BESÚGÓK, KIK MA IS KÖZTÜNK JÁRNAK. A Ceauşescu-rezsim titkosszolgálatának felépítését és a legismertebb, a közéletben máig jelentős szerepet betöltő besúgók névsorát tette közzé az Adevărul csütörtöki száma. Így ismét szembesülünk azzal, hogy Felix és Mircea néven Dan Voiculescu szorgalmas munkatárs volt, s e státusát több, végleges bírósági döntés is megerősítette. A zenei világ ügyeiről Ducu Bertzi Victoria néven tájékoztatta a szekut, Paula Iacob ügyvéd Gabriela és Ioana fedőnévvel kollégáit és külföldi kapcsolatait volt hivatott megfigyelni, Sorin Roşca Stănescu H15 és Deleanu néven maga jelentkezett a szekuritáténál, mert tudomást szerzett arról, hogy egy arab barátja terrorista akcióra készül más országban, Alex Mihai Stoenescu történész Adrian Gavrilescu néven jelentett, mióta e feladata megszűnt, történelemhamisítással foglalkozik, Gheorghe Nichita, Jászvásár polgármestere nemcsak figyelte, de be is szervezte kollégáit a Securitate külmunkatársaivá. A liberálisok nagy öregje, Mircea Ionescu-Quintus is szolgálta őket, Ioan Ghişe liberális brassói szenátor is. Ion Besoiu ismert színművész a film és a színházak világának volt a megfigyelője, Andrei Marga Horia Mureşan és M. A. néven német ösztöndíjasként szolgálta a Securitatét, s ugyanezt tette Őszentsége Teodosie, Tomis püspöke is – igaz, ő már az ortodox papokat tartotta szemmel. NEM EGYEZKEDTEK. Leszavazta a szenátus mezőgazdasági bizottsága azokat a javaslatokat, amelyeket az RMDSZ terjesztett elő. Tánczos Barna, a szenátus mezőgazdasági bizottságának titkára egy Facebook-bejegyzésben felháborodásának adva hangot arról ír, hogy a javaslatokat politikai okokból, nem pedig tartalmi, szakmai kifogások alapján utasították el a kormánypárti törvényhozók. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. március 12.
Autonómia-tüntetés: a magunk torkát
Parászka Boróka
A marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen akkorát nyert az erdélyi magyar közösség, hogy régóta ekkorát nem veszített. Módszeresen véreztetjük ki magunkat.
„Nem vonult még ekkora tömeg Marosvásárhelyen”. Harmincezer, huszonötezer – ezek a számok, helyzetjelentések röpködnek a hétvégi marosvásárhelyi autonómia, később székely szabadság napjára átkeresztelt rendezvényről. Pontos számadatot nem tudni, mert ellenőrizhető, szakszerű módon senki nem mérte fel a résztvevők számát.
Fontos adatok lennének ezek, de kár belemenni a számháborúba, találgatásba. Ha ennél nagyságrendekkel kisebb tömeg jelent volna meg Marosvásárhelyen, akkor is figyelmet érdemel, ami történt.
Arra a kérdésre sem tudunk választ adni, hogy kik voltak, honnan és hogyan jöttek tüntetni.
Ez a demonstráció megaköltségvetéssel készült.
A főtéren négyes sorokban álltak a buszok, a forgalom hosszú időre lebénult a városban az érkezők, majd a távozók miatt. Nem lényegtelen, hogy kik és miből buszoztatták az embereket. Láttunk már ilyent, hasonló módon állt össze Magyarországon a Békemenet.
Ma már ugyanúgy lehet Budapesten, mint Marosvásárhelyen tüntetést szervezni, az a részletkérdés pedig, hogy az erdélyi városok sokkal kevesebbet bírnak el, hogy itt a helyben maradók sokkal kiszolgáltatottabbak, senkit nem érdekel. A politikai gátlástalanság korát éljük.
Akárhogy is történt a buszoztatás, sokan, rengetegen jöttek azért, mert szívügyüknek tartották, hogy itt legyenek. Vitathatatlan, hogy érzelmileg több ezer embert érintett az, amit a tüntetés ígért.
Illúziók, érzések szabadultak fel és el Marosvásárhelyen.
Sokan revansot vettek 1990-ért, volt olyan, aki 1956-ért, és olyan is, aki 1940-hez, 1918-hoz, 1848-hoz tért vissza. Ki tudja, talán 1526-hoz. Ezernyi reménykedő időutazóval teltek meg az utcák. Felelősséget ki visel értük? Marosvásárhely fölött ott lebegett a beválthatatlan ígéret, hogy van visszatérés a ki tudja mihez: ez mozgatta a reményeiben kiszolgáltatott és illúzióiban eltévedt tömeget. Valamiért – ki ezért, ki azért, egyéni élettörténetek közös nevezőéért – nagyon sok ember vállalta a Marosvásárhelyre utazást, a részvételt. Miért? A hivatalos válasz, illetve a tömegben elhangzó vélemények szerint azért, hogy „nyomatékot adjanak” az autonómia-törekvéseknek, hogy „megmutassák”, milyen sokaknak fontos „az ügy”.
Nem utolsó sorban azért, hogy a Maros megyei kormányképviselőnek a tüntetés vezetői átadhassák az autonómia-petíciót.
Az átadott petícióban többek között ez szerepel: „Hangsúlyozzuk: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi integritását és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát. Székelyföld autonómiájának minden előnyét egyformán fogják élvezni az itt élő állampolgárok a demokrácia alapvető értékeinek tiszteletben tartásával.”
Ehhez képest a Marosvásárhelyen felvonuló tömeg hosszan azt skandálta, hogy „Vesszen Trianon”, az ismert revizionista rigmusra masírozott: „nem, nem soha!”. Nincsen ezzel baj, a szólásszabadságba belefér a vesszen trianonozás.
De ezután a tüntetés után soha, semmilyen formában nem fogja egyetlen magyar politikus sem hitelt érdemlően képviselni az autonómia ügyét, soha többé nem fogja egyetlen román tárgyalópartner sem elhinni, hogy azt akarjuk, amit mondunk. Az autonómia most vált megint eggyé a szeparatizmussal, a nosztalgikus, Horthy-korszakhoz visszanyúló revizionizmussal, az Erdély elszakítással. Most lehetetlenült el bárminemű korszerű autonómia elv megfogalmazása, képviselete. És így az autonómia-tüntetésen magát hazudta szembe a tömeg.
És aligha menti fel a résztvevőket, hogy elragadták az indulatai. Azok, akik ezt a megademonstrációt szervezték, az indulatokra, az érzelmekre alapoztak, sikerrel. A tömeg erejében bíztak, és bejött. A Barabás-effektus lépett fel. Nagyon valószínű, hogy egyenként rengetegen belátták, tudták, hogy vesszen trianonozással csak a magyarokkal szembeni előítéleteket lehet növelni, együtt azonban, a közös élmény pillanatában ez már nem fontos, a hangsúlyok máshol vannak. Legyen világos: Marosvásárhelyen erődemonstráció volt. Lelkes önkéntesek, kibicek és ki tudja miféle politikai hálában reménykedő zsoldosok erődemonstrációja. Itt nem az autonómia-tárgyalások előkészítése folyt, mert innen dialógussal nehéz folytatni. Vagy a tovább radikalizálódás jön, a rálicitálás a szuperrendezvényre, vagy a kifáradás. Leginkább is-is. Taktikai szempontból semmiképp sem ígéretes.
Közvetlen és egyértelmű haszonélvezője
mindannak, ami történt, azok voltak, akik mögött a tömeg felsorakozott. Kik voltak ezek? Egy választáson bukott párt nem-elnöke, Tőkés László, egy választáson el sem indult párt elnöke, Biró Zsolt. Egy magát politikai úton soha meg nem mérő, civilnek mondó szervezet elnöke, amely mégis politikai úton, tartalommal és formában kampányol. Igen, ez a szervezet a Székely Nemzeti Tanács, első embere pedig Izsák Balázs.
A tömeg, amelyet érzelmei, vélt és valós sérelmei mozgatott, amelyet a Trianon-reflexekkel lehetett utcára bírni, ezeknek az embereknek vált támaszául. Székely statisztéria. A sok-sok közösségi, történeti illúzió mellett született egy politikai délibáb is a hétvégén: olybá tűnt, ilyen hatalmas és jól szervezett a támogatása az elől masírozóknak.
Akár hihetnénk is az önzetlen közösségi szolgálat látszatának, elfogadhatnánk, hogy a tavalyi vesztesek mára megerősödtek, ha a zsigeri, primitív önzés és a gyávaság nem ütközött volna ki azonnal. Marosvásárhelyen az állítólag magyar közösségi érdekekért csatarendbe állított tömeget a szónokok arra szólították fel, hogy a magyar árulókat ki kell közösíteni.
A szónoklatra természetesen – ilyen a tömegrendezvények pszichológiája – nem a kérdés volt a válasz, ugyan mitől válik árulóvá bármely megbélyegzett? Mit jelent egy nemzetközösségben a „kiközösítés?” Az árulózásra az „Akasszuk fel!”, valamint a „Földet reá!” jelszó jött válaszként az autonómia-tüntetésen. Jól előkészített helyről és időben felröppent a „Hol vagy, Markó?”, „Hol vagy, Hunor?” kérdés. Marosvásárhelyen verbális lincselés történt, a képzeletbeli lámpavasakon magyar politikusok lógtak. Annak pedig, aki azt mondja, mindenhol vannak őrültek, bekiabálók, és mindez csak a szerencsétlen véletlen miatt hangozhatott el, mondjuk el: nem tiltakozott, nem utasította rendre a bekiabálókat sem Tőkés, sem Izsák, sem Biró.
Némaságukkal váltak felbujtókká.
A hangzatos „székely szabadság napja” a magyar-magyar gyilkosság felbujtásának a napjaként fog megmaradni – senkinek ne legyen erről kétsége. Nem más, mi magunk vettük el magunktól így a nemzeti méltóságunkat. Megbocsáthatatlan.
A katonai pontossággal összeverbuvált tömeg Marosvásárhelyen nemcsak kiszolgáltatottá vált magának, jelszavainak, de magára is maradt. Tőkésék, az akasztás és trianonozás mögött nem volt más. Nem jöttek el a magyarországi pártok. Igen, még a legfőbb stratégiai partner, a Fidesz sem jött el. Egyetlen arc sem bukkant fel.
Mondhatnánk azt, hogy azért nem, mert a szervezők „pártsemleges” akciót hirdettek. A „pártsemleges” rendezvényen azonban helyet kapott a szélsőjobb. Az egyetlen jól látható, magasba tartott pártlobogó ezen a napon a Jobbiké volt. Biró, Tőkés, Izsák és a többiek a Magyar Nemzeti Gárdával és a Jobbikkal masíroztak egyszerre: gondoljunk erre a továbbiakban, ahányszor csak elhangzik a bűvös „stratégiai partnerség” hívószó.
Itt tartunk most. Sok-sok ezer ember ment azért utcára, mert az gondolta, hogy fontos, méltányos és erkölcsileg egyértelmű ügyet erősít. Vitte ki a szívét, a lelkét, a bőrét. Méltánytalanul bántak el velük. Vállalhatatlan módon fel- és kihasználták őket.
A résztvevőkkel azt hitették el, hogy az eseményeket Marosvásárhelyen ők irányítják. Mindeközben azonban a román kormány feje, a tömeg előtt magányosan menetelőktől távol, Budapesten tárgyalt.
A magyar miniszterelnök szintén Budapesten tárgyalt azzal a Kelemen Hunorral, akinek a nevét a Rózsák tere fenyegetően verte vissza. Üzenhetett volna számukra a néphatalom, ha néphatalomként viselkedett és gondolkodott volna. Nem tette.
manna.ro,2013. március 14.
Hírsaláta
MI MEGBOCSÁTHATATLAN? Legyen világos: Marosvásárhelyen erődemonstráció volt. Lelkes önkéntesek, kibicek és ki tudja, miféle politikai hálában reménykedő zsoldosok erődemonstrációja. Itt nem az autonómiatárgyalások előkészítése folyt, mert innen dialógussal nehéz folytatni. Vagy a tovább radikalizálódás jön, a rálicitálás a szuperrendezvényre, vagy a kifáradás. Leginkább is-is. Taktikai szempontból semmiképp sem ígéretes.
Közvetlen és egyértelmű haszonélvezője mindannak, ami történt, azok voltak, akik mögött a tömeg felsorakozott. Kik voltak ezek? Egy választáson bukott párt nem-elnöke, Tőkés László, egy választáson el sem indult párt elnöke, Biró Zsolt. Egy magát politikai úton soha meg nem mérő, civilnek mondó szervezet elnöke, amely mégis politikai úton, tartalommal és formában kampányol. Igen, ez a szervezet a Székely Nemzeti Tanács, első embere pedig Izsák Balázs. A hangzatos „székely szabadság napja” a magyar–magyar gyilkosság felbujtásának a napjaként fog megmaradni – senkinek ne legyen erről kétsége. Nem más, mi magunk vettük el magunktól így a nemzeti méltóságunkat. Megbocsáthatatlan – írja a Mannán Parászka Boróka Autonómia – a magunk torkán című cikkében. A SZÉKELY TÖREKVÉSEK AZ INTERETNIKUS KÖRNYEZETBEN VERIK KI A BIZTOSÍTÉKOT. Egyértelmű, hogy a március 10-i marosvásárhelyi több ezres utcai tüntetés nem valaminek a kezdetét jelenti, hanem egy folyamatba épül bele. Ez még akkor is így van, ha egy izzadtságszagú törekvésnek lehetünk tanúi, miszerint március 10-én végre-valahára megindult az autonómiaharc, végre-valahára sikerült ledönteni a félelem falát. Aki ezt állítja, az vagy nem ismeri a valóságot, vagy tudatosan félretájékoztat. Biztos vagyok benne, hogy a többség egyetért velem abban, hogy az autonómia kikiáltása nem működik. Ezért minden nap dolgozni kell. Ebben a munkában pedig figyelembe kell venni, hogy a romániai magyar emberek több mint fele nem Székelyföldön él, tehát a területi autonómia nem oldja meg a gondjaikat. Sőt! Jelenleg, sajnos, egy olyan világban élünk, amelyben a székelyek jogos követelései a szórványban és az interetnikus környezetben „verik ki a biztosítékot”. A választási kampányokban is egyértelmű volt, hogy a székely autonómiatörekvések Erdély más vidékein mozgósítják a román közösség tagjait, és demobilizálják, elriasztják a magyar embereket. A nyilatkozók, a nagyot-mondók, a melldöngetők ezt elfelejtik! Nem veszik figyelembe, hogy az RMDSZ-ellenes, autonómiába csomagolt hadviselésüknek 700–800 000 magyar ember issza meg a levét – írja Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. (RMDSZ- tájékoztató)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. április 4.
Antiszemita propagandát terjeszt a református lelkész?
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) készül bepanaszolni Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró Ferenczy Miklós református lelkészt, miután a volt kolozsvári esperes facebookos üzenőfalán egy youtube-on hozzáférhető propagandafilmet tett közzé, melynek címe Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság.
Ferenczy Miklós a filmhez a következő kommentárt fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!”
A manna.ro portálon közzétett tiltakozásában Parászka úgy fogalmaz: a film véleménye szerint antiszemita, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas. Ferenczy Miklós eljárását az újságíró azért tartja elítélendőnek, mert az erdélyi magyar közélet ismert, tekintélyes szereplője, aki református lelkészként egyházát képviseli. Ugyanakkor emlékeztet arra, hogy egy korábbi bírósági ítélet értelmében az internetes közösségi oldalak a nyilvános szférához tartoznak.
„Az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diszkrimináció ellen való fellépés az erdélyi magyar közösség számára elodázhatatlan létkérdés” – szögezi le tiltakozásában Parászka Boróka, aki állásfoglalást vár ebben az ügyben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökétől, Kató Bélától.
Ferenczy: nem vagyok antiszemita
„Távol áll tőlem az antiszemitizmus. Ha antiszemita lennék, nem mennék fel a szószékre” – jelentette ki a maszol.ro-nak Ferenczy Miklós. A köztiszteletben álló református lelkész elmondta, a kolozsváriak tudják róla, hogy nem idegengyűlölő, soha nem vonakodott például román nyelven megtartani a szertartásokat.
Tájékoztatása szerint e-mail-jei között bukkant rá „több tucat más film között” a filmecskére, és a hozzáfűzött bejegyzésében nem a zsidóságot ítélte el, hanem azokat a cselekedeteket, amelyeket a felvételen látott. „Talán nem is fűztem volna semmit hozzá a filmhez, ha nem láttam volna azt a jelenetet, amelyben egy játékmajom által megjelenítetett, nácinak titulált Jézust keresztre feszítenek és a fejét szétverik egy kalapáccsal. Ez engem húsvét vasárnapján felháborított” – mondta a lelkész.
Ferenczy elmondta, hogy Kató Béla püspök is megkereste már ebben az ügyben. „A püspök úrnak is elmondtam: ugyanúgy állást foglaltam volna, ha a filmen mondjuk magyarok vernek cigányokat. Én mindig az igazságtalanság ellen, a gyengék mellett fogom felemelni a szavam” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, sikerült-e meggyőznie Kató Bélát, a lelkész közölte: „a püspök azt mondta, még gondolkozik az ügyön”.
Arra a felvetésünkre, hogy általa posztolt propagandafilmet zsidóellenes hangulatkeltés céljából antiszemita körök terjesztik, és a filmhez fűzött bejegyzése a film üzenetével történő azonosulásként értelmezhető, a volt esperes azt válaszolta: „ha ez így van, valóban nagyon szerencsétlenül jött össze a dolog”.
Asztalos egyelőre nem kommentál
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba a maszol.ro-nak nem kívánta kommentálni Ferenczy Miklós esetét, miután megtudta, hogy az ügyben panasz is készül a református lelkész ellen. Arra hivatkozott, nem akar olyan ügyről véleményt nyilvánítani, amelyről később CNCD állást foglal. „Nem szeretném megelőlegezni a tanács álláspontját” – jelentette ki.
Kérdésünkre elmondta, a CNCD-hez már érkeztek panaszok olyan személyek ellen, akik antiszemita propagandaanyagot terjesztettek a közösségi oldalakon, és a testület ezeket a panaszokat tárgyalni fogja. Ugyanakkor megerősítette: a diszkriminációellenes tanács korábban már az emberi méltóságot sértő nacionalista propagandáért megbírságolta a Maros megyei prefektúra volt kabinetigazgatóját amiatt, hogy azt „üzente” a közösségi oldalon az államfő ellen tüntetőknek: „Arbeit macht frei – hogy értsék a tiltakozók is”.
Maszol.ro, 2013. április 6.
Erdélyi magyar papokat jelent fel egy „magyar” újságíró
A szélsőliberális megnyilvánulásairól ismert, a Jobbik ellen is többször tiltakozó Parászka Boróka, a Manna.ro erdélyi hírportál szerkesztője hétfőn panaszt nyújt be a román Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) egy pápai káplán és egy református lelkész „antiszemita” kijelentései miatt.
Ferenczy Miklós református lelkész, volt kolozsvári esperes a Facebookon, Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes pedig egy köztéri megemlékezésen olyan nyilatkozatot tett, amely „antiszemita, megbélyegző, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas” – állítja egy marosvásárhelyi újságíró.
Ferenczy a Facebookon megosztott egy Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság című kisfilmet, amelyhez a következő megjegyzést fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!” A Maszol.ro portálnak nyilatkozva Ferenczy „valóban nagyon szerencsétlennek” nevezte, hogy a filmet antiszemita körök terjesztik, és kommentárja a klip üzenetével történő azonosulásként értelmezhető. Parászka Facebook-oldalán tiltakozott a lelkész bejegyzése ellen, majd levelet írt az erdélyi református püspöknek. Két hetet várt Kató Béla állásfoglalására, mielőtt úgy döntött, panasszal fordul az diszkriminációellenes tanácshoz. „Ez olyasmi, amit nem lehet majd megkerülni" – mondta a Népszabadságnak az újságíró.
A másik feljelentett Darvas-Kozma József pápai káplán, aki Csíkszeredában, 2012. március 15-én rámutatott, az osztrákok a Rotschildok zsarolásának engedve verték le az 1848-as magyar forradalmat, Magyarországot pedig azért darabolták fel, mert Ferenc József apostoli király 1903-ban megvétózta a zsidó bankárdinasztia jelöltje, Rampolla bíboros pápává választását. [Forrás: nol.hu, manna.ro, alfahir.hu]
itthon.ma//erdelyorszag. 2013. április 7.
Árnyékra vetődés
Vannak dolgok, amikkel nem lehet viccelni, amikből csak úgy a hecc kedvéért nem szabad vitát generálni sem politikusnak, sem más közéleti embernek, tehát egy újságírónak sem. Még akkor sem, ha azt az újságírót Parászka Borókának hívják.
A politikában van egy technika: azon önjelöltek, akikre egy-egy politikai pozíció esetén senki sem gondol, senki sem javasolná őket, úgy szokták felhívni magukra a figyelmet és bejelentkezni az adott pozícióra, hogy elkezdik cáfolni a sajtóban, hogy őket az a pozíció érdekli. Csöpög a nyáluk e pozíció után, évek óta ezzel álmodnak, de egyre keményebben cáfolják, hogy ez a pozíció érdekli őket, bízva abban, hogy így képbe kerülnek. Olcsó trükk, senki sem veszi be, de azért van, aki próbálkozik vele. Azonos logika mentén működik, mint amikor az általános iskolában a fiúk huzigálják azoknak a lányoknak a haját, akik tetszenek nekik.
Parászka Boróka, Gyurcsány Ferenc szellemi követőjeként, valami hasonlóval próbálkozik évek óta Erdélyben, Székelyföldön. Olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek. Kell valami téma, amiről írhat, ami ellen tiltakozhat, ami az ő számára egzisztenciát biztosíthat, csak nálunk ezt a megélhetési szagú trükközést az emberek nem veszik be. Ezért ha Boróka valahol ír, akkor annak a lapnak az olvasásával az emberek felhagynak, vagy arról a rádióadóról, ahol megszólal, az egykoron hűséges hallgatók elkapcsolnak.
Volt néhány kudarcba fulladt próbálkozása, de nem adja fel, következetes, mint az a japán katona, aki rezzenéstelen arcal áll a harci állásokban, és várja az amerikai támadást, mert nem szóltak neki, hogy már húsz éve vége van a háborúnak. Az ilyen akciókból minimum egynek alanya voltam számos más székelyföldi önkormányzati vezetővel egyetemben, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán. Nem ment a dolog. Sőt az a napilap (Új Magyar Szó), amelynek hasábjain intézte a támadást, csődbe ment, a nyomtatott változata megszűnt. Lassan nem marad más, Borókának le kell szerződnie az Antena 3-hoz, nem kétséges számomra, hogy Oana Stancuval tandemben jól tudnák segíteni Gâdea műsorát.
borbolycsaba.ro/blog/arnyekra-vetodes/ -.2013. április 7.
Borboly Csaba „legyurcsányozta” Parászka Borókát
Gyurcsány Ferenc szellemi követőjének nevezte Parászka Borókát vasárnap blogján Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke azért bírálja a marosvásárhelyi újságírót, mert a manna.ro-n közölt tiltakozásában antiszemita propaganda terjesztésével vádolta Ferenczy Miklós kolozsvári református esperest és Darvas-Kozma József csíkszeredai pápai káplánt.
Az RMDSZ-es politikus szerint a volt szocialista kormányfőhöz hasonlóan Parászka „olyasmi ellen tiltakozik, ami nincs, olyan kijelentések ellen hadakozik, amelyek nem hangzanak el, olyan tematikákat és vádakat akar importálni, amelyek abban a társadalmi közegben, amelyben élünk évszázadok óta, teljesen életidegenek”. Borboly értésre adja: szerinte az újságíró tiltakozásával csupán témákat kreál, hogy az egzisztenciáját biztosítsa.
A tanácselnök érintettként szólt hozzá Parászka tiltakozásához. Felidézi, hogy több székelyföldi önkormányzati vezetővel együtt alanya volt az újságíró „egyik akciójának, amikor is ránk akarta húzni a rasszizmus vádját a bukaresti sajtó által felfújt székelyföldi romaproblémák kapcsán”. Borboly szerint ez olyannyira nem sikerült neki, hogy a napilap (Új Magyar Szó), amelyben támadó cikkei megjelentek, csődbe ment. „Kíváncsi vagyok, ebben az aknamunkában még meddig talál partnert, munkaadót magának, mert azok a sajtóorgánumok, amelyeknél mostanáig tevékenykedett, kivétel nélkül vagy elbocsátották, vagy csődbe mentek” – tette hozzá.
Parászka Boróka a politikus Facebook-oldalán reagált Borboly bejegyzésére. Emlékeztette arra, hogy a marosvásárhelyi rádióban két interjút is készített a politikussal, amelyben ilyen kérdéseket feszegetett: miért alacsony a tőkebeáramlás Hargita megyébe? miért magas az Állami Számvevőszék által talált visszaélések száma?
Emlékeztette Borbolyt arra is, hogy amikor az ő családját érte fenyegetés, akkor -- dacára minden szakmai vitáiknak – maximális szolidaritásáról, segítségéről és emberi kiállásáról biztosította a politikust. „Most is, mint akkor, úgy gondolom: galád dolog minden nemtelen támadás. És igen Csaba, ha legközelebb fenyegetik a családodat, feleségedet, gyerekeidet, én leszek az első, aki ez ellen felszólal” – válaszolta Borbolynak az újságíró.
Kovács: normális világban élünk? Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter szerint Parászka Boróka tiltakozásával arra hívta fel a figyelmet, hogy húsvét ünnepe vagy egy nyilvános esemény alkalmával egy református és egy katolikus lelkész „szégyenletesen, minősíthetetlenül gyűlölködik, uszít, antiszemita propagandát folytat”. A politikust a tiltakozást kommentelő „normálisnak tűnő emberek” facebookos hozzászólásai késztették arra, hogy blogján véleményt nyilvánítson. Mint írja, kétségbeejtőnek tartja, hogy a 21. században tömegesen vannak olyanok, akik a két lelkész múltjára, eddigi tevékenységére hivatkozva megértően, sőt támogatóan viszonyulnak a “zsidózásukhoz”. „Tragikomikus, hogy mások azért ítélik el Boróka írását, mert egy másik, >>nagymagyar<< témában nem csomagolta székely zászlóba szavait. Ijesztőnek tartom, hogy ezen bejegyzésem miatt engem is sokan akasztani fognak” – fogalmaz blogján a politikus.
Maszol.ro.2013. április 11.
Ambrus Attila: Gyűlölködőek lennénk?
Súlyos vádat akar néhány értelmiségi az erdélyi református egyház nyakába varrni. Alaptalanul. Akkor is, ha a vádaskodás lavináját elindító Parászka Borókának igaza is van, és talán szándéka sem az volt, hogy a kollektív megbélyegzés ellen tiltakozva a kollektív megbélyegzés hibájába essen.
A nulla toleranciájú, vakmerő és provokatív újságíró felhívta a figyelmet arra, hogy a közösségi médiában, a Facebookon egy kolozsvári református lelkész (Parászka Boróka rosszul tudja, hogy esperes) nagypénteken antiszemita megjegyzést fűzött egy videotartalomhoz, amelyen Jézus keresztrefeszítéséből űznek gúnyt a film készítői. (Parászka Boróka írásában megemlíti azt is, hogy egy katolikus pápai káplán Youtube-on hallható beszédében is burkoltan zsidózott.) Az újságíró az Országos Diszkriminációelleni Tanácshoz fordult a nyilvános térben elkövetett uszítás gyanújával. Néhány sajtóhiéna pedig a református egyház ellen.
Nem tartozik írásom témájához annak elemzése, hogy miért csak a református egyház ellen csaholnak a médiasakálok, valószínű, hogy nincs bátorságuk a katolikus egyház ellen is nyüszíteni. Azt pedzik, azt állítják, hogy a református egyház antiszemita.
Szavahihetőségük annyit ér, mint annak a francia tengerésznek a szavahihetősége, aki egy ízben kikötött Helsinkiben, és a parton megpillantott egy rőt hajú nőt, hazatért, s Brestben meggyőződéssel állította, hogy a finn nők mind vörösek.
Mert igaz ugyan, hogy közszereplőtől – és a lelkész közszereplő – minden félreérthető és félremagyarázható kijelentését számon kell kérni, ha az gyűlöletszikrát pattint, csiholóját meg kell róni, ám egyetlen lelkész sajnálatos (pillanatnyi) eltévelyedéséből azt a következtetést levonni, hogy a több százezer lélekből álló református egyház antiszemita: nemcsak kapitális tévedés, mint a francia tengerészé, hanem bűnös kollektív megbélyegzés.
Az általánosítás az újságíró legnagyobb modern kori bűne. A tájékozatlanság pedig több mint bűn, bizonyítvány arról, hogy az értelmiségi újságíró szerepében tetszelgő szerző (a félreértés elkerülése végett nem Parászka Borókáról beszélek, hanem azokról, akiknek a nevét leírni sem érdemes) csak firkász, vézna provokátor.
Akit valóban érdekelt volna, hogy miként viszonyul a mai erdélyi református egyház az általa is kiválasztott népnek tartott zsidósághoz és Izraelhez, az meglepő és megnyugtató dolgokat tudhatott volna meg.
Például azt, hogy minden vasárnapi istentiszteleten elhangzik egy textus az Ószövetségből. A református teológián az izagógika keretében megismerkednek a hallgatók a zsidóság és Izrael történelmével. A református teológián – egyedüliként – tanítják és tanulják a héber nyelvet. A teológusok ellátogatnak Izraelbe, Jeruzsálembe, útjukat az erdélyi reformátusok közadakozással támogatják. A hazatérő leendő lelkészek előadásokat tartanak a gyülekezetekben Izraelről, annak népéről és a bibliai helyekről. A református gyülekezetekben megemlékeznek a holokausztról, elítélik az emberiségellenes cselekedeteket és együttéreznek a zsidósággal.
Vannak református lelkészek, például Balázstelkén, akik a templomukban kitűzték Izrael zászlóját, s kabátjuk hajtókáján is állandóan viselik azt.
Szegedi László generális direktor, aki sokkal inkább képviseli hivatalosan is az erdélyi református egyházat, mint egy kolozsvári lelkipásztor, számtalanszor hangsúlyozta: „Nekünk, erdélyi reformátusoknak, magyaroknak lelkünkben kell hordanunk a Dávid csillagot!"
Az is beszédes példája a református-zsidó együttélés hagyományának, hogy a református és a zsidó temetők számos településen, például Tövisen, Nagyenyeden és Brassóban egymás mellett vannak. Néhányan még emlékeznek rá, néhányan még nem akarják letagadni holmi politikai cél érdekében, hogy az elhagyott zsidó temetőket a református lelkészek és hívek gondozzák, mióta sajnos izraelita testvéreink elhagytak minket.
Ha mindennél többet nyom a latban egyetlen lekész elítélendő eltévelyedése, akkor fölösleges a mi hitünk az Isten által elrendelt együttélésben. Ám nem nyom többet! S így annak is fontos üzenete van számunkra, hogy a kultúra szavunk a kol torából származik. Azaz a Tóra hangjából. Amely a szeretet.
Maszol.ro.2013. április 19.
A református egyház kiállt Ferenczy Miklós mellett
A Romániai Református Egyház Zsinata állásfoglalásban utasította vissza a Ferenczy Miklós volt kolozsvári esperest ért antiszemitizmus-vádakat.
„A köztiszteletben álló szolgatársunk hitében, emberségében és lelkészi elkötelezettségében nem kételkedünk, az antiszemitizmus vádja rá nézve nem elfogadható” – olvasható a közleményükben. Mint ismeretes, egy Parászka Boróka nevű magyarellenes újságíró (aki szerint "a nemzet maga a gyűlölet") az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) készült bepanaszolni Ferenczy Miklós református lelkészt, miután a volt kolozsvári esperes facebookos üzenőfalán egy YouTube-on hozzáférhető filmet tett közzé, melynek címe Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság.
Ferenczy Miklós a filmhez a következő kommentárt fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!”
Parászka úgy fogalmazott: a film véleménye szerint "antiszemita, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas". Ferenczy Miklós korábban elmondta, azért osztotta meg a videót, mert felháborította az a jelenetet, amelyben egy játékmajom által megjelenítetett, nácinak titulált Jézust keresztre feszítenek, és a fejét szétverik egy kalapáccsal.
„A Romániai Református Egyház Zsinata fenntartja magának azt a jogot, hogy református hitünket és egyetemes keresztyén jelképeinket ért sértések és gúnyolódások esetén szót emeljen és tiltakozzék” – zárul az egyházi állásfoglalás.
[Kuruc.info nyomán].
itthon.ma//erdelyorszag.2013. július 30.
Nyelvelő háborúk Marosvásárhelyen
Nem telt el egy év azóta, hogy kirobbant Marosvásárhelyen az úgynevezett Látó botrány, amely az ismert erdélyi magyar irodalmi fórum önkormányzati átszervezését (megszüntetését) célozta. Újabb és újabb konfliktusok gyűrűznek a kilencvenes évek óta frontvárosként ismert megyeszékhelyen. Már nem csak egy magyar folyóirat, hanem az egész magyar közösség érintett. Érintettek a helyi iskolák, az itt működő Nemzeti Színház, az építészeti szempontból nemzetközileg is ismert és becsült Kultúrpalota, a szimbolikus, de napi használatban is fontos közterek: Marosvásárhely szinte minden szegletében ott a román-magyar konfliktus. Van, aki szerint nem történik más, mint az, hogy elmérgesedtek az évtizedek óta rendezetlen ügyek, más úgy látja, elsősorban – etnikai szempontoktól szinte függetlenül – csak az érdekérvényesítés, az adminisztráció hibái, a joghézagok jelentkeznek. És van, aki úgy véli, a román és a magyar közösségen belül is átrendeződnek az erővonalak, belső konfliktusokkal küzdenek a románok és a magyarok is, a hatalomváltás folyamata pedig az interetnikus térben gellert kap.
Garázs-ügyek Az események sok szempontból hasonlítanak azokhoz a konfliktusokhoz, amelyek közvetlenül a rendszerváltás után jelentkeztek, párhuzamot mégsem lehet vonni – figyelmeztet a történész, Novák Csaba Zoltán. Akárcsak 1990-ben, a nézeteltérések gócpontja most is az oktatásügy, csakhogy míg majd két és fél évtizede az önálló magyar oktatási rendszer létrehozása volt a kérdés és a feladat, most a meglévő önálló struktúrák mellett a vegyes iskolákban érvényesülő magyar érdekvédelem vált ki vitákat. Magyar érdekvédők (elsősorban az évek óta akciók sorozatát szervező Civil Elkötelezettségi Mozgalom – a CEMO) úgy vélik, hogy a marosvásárhelyi vegyes tannyelvű iskolákban a magyar közösség alulreprezentált, nem érvényesülnek a nyelvi jogok, sem az intézményes nyelvhasználatban (például a közhasznú információkat közvetítő feliratokat), sem az iskolák elnevezését illetően. Egyetlen vegyes tannyelvű iskola sem viseli például magyar személyiség nevét – figyelmeztettek évekkel ezelőtt a felszólalók. A legélesebb vita a belvárosi, nagy hagyományú 2-es számú általános iskola körül alakult ki, amelyet építtetőjéről, Bernády Györgyről szerettek volna elnevezni a magyar kezdeményezők. A kérést hosszú ideig nem teljesítette a városi önkormányzat, széleskörű vita alakult ki, a PSD helyi képviselői például azt javasolták, viselje az intézmény inkább a Ceauşescu-korszakban ismertté vált udvari költő, a rendszerváltás után a nacionalista, szélsőséges román politika által támogatott Adrian Păunescu nevét. Végül, több fordulós tárgyalássorozat után (amelynek során a magát pártfüggetlen, civil szervezetként meghatározó CEMO az RMDSZ-t elégtelen érdekképviselettel is vádolta) végül, az idei tanév végére megszületett a döntés: mégiscsak Bernády György néven működhet tovább a Dózsa György úti intézmény. Hasonló folyamat zajlott a Liviu Rebreanu általános iskolában, ahol a már említett CEMO munkatársai, illetve egy szülői kezdeményező csoport szervezett több tiltakozó akciót a kétnyelvűségért. A júniusi tanévzárón azonban sokakat megdöbbentő incidens alakult ki. A kétnyelvűséget számon kérő feliratokkal felvonuló magyar szülők és a román szülők (akiknek gyerekei román nemzeti kokárdákkal vettek részt az ünnepségen) összeszólalkoztak, sőt dulakodás is kialakult. Néhány nappal a történtek után az iskolát vezető román-magyar igazgató párost új román-magyar vezető-csapat váltotta. Adina Maria Chirilă és Demeter Erdei Zoltán helyébe Gheorghe Nistor és Péterfy Erika lépett. Bár a román-magyar konfliktus itt megoldódni látszott, váratlanul magyar-magyar konfliktus alakult ki: Kerekes Szilárd, az intézmény történelem szakos tanára Illés Ildikó megyei főtanfelügyelő-helyettest nyílt levélben azzal vádolta meg, hogy nem a tanév végi konfliktus miatt döntött a csere mellett, hanem azért, hogy „jelöltjét”, Péterfy Erikát pozícióhoz juttassa. A szülői kezdeményező csoport Illés Ildikó leváltását és olyan főtanfelügyelő-helyettes „kijelölését” kérte az RMDSZ-től (!), aki betartja a nyelvi jogokat. A főtanfelügyelő-helyettes tömören reagált a tiltakozásra, illetve a személyét érintő vádakra. Az év végi vizsgák megszervezésének fontosságára hívta fel a figyelmet. „Nekem más a munkaköri leírásom, én a vizsgákért felelek, azok most a legfontosabbak, nem ez a hisztéria” – nyilatkozta az érintett. A Bernády és a Rebreanu iskolák ügyén túl az egész várost érintette a szintén június végén kirobbant úgynevezett oklevél botrány. A helyi RMDSZ tagszervezet több mint másfél ezer kétnyelvű oklevelet bocsátott ki, egyeztetve több iskola vezetőjével is. A dokumentumokon minden információ szerepelt román és magyar nyelven is. Marius Pascan demokrata-liberális szenátor törvényszegéssel vádolta a tanfelügyelőt és lemondásra szólította fel, mert a politikus úgy tudta, Romániában csak román nyelvű okleveleket lehet kibocsátani. Helytelenül, hiszen nagyon sok hazai intézmény használt két-három nyelvű okiratot, ilyen jellegű törvényi megszorítás nincs. A Maros megyei főtanfelügyelő nem erre, a jogtévesztésre hivatkozva ragaszkodott a hivatalához, hanem úgy érvelt a szenátor felvetésére: a diplomákon nem szerepel sem a tanfelügyelőség, sem az oktatási minisztérium azonosító jele, ezek nem hivatalos okiratok, biztosan „valamilyen garázsban” nyomtatták azokat.
Kultúrpalota-kampf Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat elnöke májusban a következő javaslattal élt: kezdeményezzenek nyilvános vitát a száz éve épült, szecessziós műemléképület, a Kultúrpalota, illetve a közigazgatási palota elnevezéséről. Az önkormányzati javaslat kettős névadást szorgalmazott: a Dandea–Bernády illetve Bartók–Enescu névfelvételt. Ciprian Dobre többször értékelte nyilvánosan a Bernády életművet, a román és a magyar zeneszerző, illetve az impériumváltás utolsó magyar, illetve első román polgármesterének együttszerepeltetése azt jelezte: van önkormányzati koncepció, legalábbis szimbolikus szinten az etnikai megbékélésre. A javaslat heves tiltakozást váltott ki a magyar közösségből. Az EMNP-EMNT nyilatkozatban utasította el a kezdeményezést arra való hivatkozással, hogy az elnevezés „etnikai konfliktust” szülhet, mert mindkét épület a „magyar épített örökség része”. Az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor először úgy nyilatkozott a kérdésben: a névadásról valóban közvitán kellene döntsön a város. Utóbb azzal egészítette ki saját nyilatkozatát, hogy „nincs itt az ideje” a névadásnak, mert a város több hasonló jellegű problémája (mint amilyenek az iskolai konfliktusok) megoldatlanok, és csak ezek rendezése után érdemes visszatérni ehhez a kérdéshez. Nem csak a politikai pártok, magánemberek is tiltakozni kezdtek. A helybéli Lakó Péterfi Tünde a polgármesteri hivatal elé állt, hogy az általa készített tiltakozó nyomtatványok kitöltésére, és hivatali iktatására biztassa az arra járókat. Bár az akció mögött nem volt tömeges támogatás, a helyi hatóságok megbírságolták (majd egy nappal később eltörölték a büntetést) a kezdeményezőt. A nyilatkozó civil érdekvédők szerint a polgármesteri hivatal egyértelműen tart az engedetlenségi akcióktól, „nem akarnak cirkuszt”. Az iskolai botrányok, az oklevél-ügy, a névadás-konfliktus a város nagy nyilvánossága előtt zajlott, sokan állást is foglaltak. Kevésbé vált publikussá, de a város kulturális életét lényegében érinti az a beadvány, amelyben három ismert román szakember (Mihai Gingulescu színész, Zeno Fodor teatrológus, fordító, valamint Cristian Ioan rendező) fordult az oklevél ügyben is elhíresült Marius Pascan szenátorhoz. A felszólalók kifogások sorát fogalmazzák meg a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójával, Gáspárik Attilával szemben. Többek között azt nehezményezik, hogy az intézmény kisegítő személyzetének foglalkoztatásában nem érvényesül az „etnikai arányosság”, ezért „sérelmek, frusztrációk” születhetnek. Azt is problémaként rója fel a trió, hogy nem a román társulat megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte tavaly a marosvásárhelyi Nemzeti Színház, hanem „ötven év multikulturalitás” címmel hirdetett programsorozatot. (Az intézményben, ahol évek óta folyamatosan feliratozzák a román és a magyar előadásokat, ahol a román és a magyar tagozaton kölcsönösen jelen van a repertoárban a román-magyar drámairodalom, egymás mellett függesztették ki Caragiale és Örkény portréját). A hosszas átirat nehezen foglalható össze – kitér a marosvásárhelyi román elit szerepére, jelentőségére, a rendszerváltás előtti és utáni időkre, a márciusi etnikai konfliktusok következményeire – de a hangulatát jól tükrözi az a megjegyzés, hogy az egykori magyar kultuszminiszter (Kelemen Hunor) mindenképp magyar igazgatót akart az intézmény élére, és ilyen pályáztatás révén juthatott pozícióhoz Gáspárik Attila. A beadvány után Marius Pascan interpellációt nyújtott be a szenátusban, amelyben kezdeményezte a magyar és a román tagozat szétválasztását. (Ugyanaz a politikus, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar és román karok szétválasztását ellenezte). Ugyancsak a beadvány hatására vizsgáló bizottságot rendelt ki a Kulturális Minisztérium a marosvásárhelyi színházhoz – a vizsgálat eredményét egyelőre nem tették közzé. (Mellékszál, de fontos adalék, hogy a színházi alkalmazottak etnikai hovatartozását – illegálisan – az a Zeno Fodor firtatja, aki a Smaranda Enache által vezetett Európai Liga vezető tagjaként is ismert.) Itt tart most a történet, amelynek sem az elejét, sem a végét nem könnyű belátni. Székelyföldi minta Novák Csaba Zoltán történész úgy véli, a konfliktusok jelentős része abból ered, hogy a kilencvenes márciusi események után olyan status quo rögzült, amivel a magyar lakosság nem volt elégedett. „A véres konfliktus emléke jegelte ezt az ügyet egy ideig. A magyar közösség szimbolikus térvesztése, esetenként másodrangú polgárrá degradálása nagyon sok intézményben tetten érhető volt. Egyetlen általános iskolában sem kapott teret a magyar közösség szimbolikus módon. Nem is elsősorban a feliratokra gondolok, hanem a nemzeti jeképekre” – nyilatkozta Novák. A történész úgy véli, a két évtizeddel ezelőtti összecsapások után a román érdekképviselet olyannyira megerősödött, hogy megengedhette magának, módszeresen átnevezze az iskolákat, és – szimbolikus értelemben is – megerősödjön a román közösség. A magyar érdekképviselet az utóbbi másfél évtizedben látványosan gyengült, nem csak a polgármesteri széket nyerte több cikluson át Dorin Florea, de a teljes RMDSZ megyei és különösen városi szervezet válságba jutott, olyannyira, hogy az elmúlt hónapokban újra kellett szervezni. Most – figyelmeztet Novák – fordulat van Marosvásárhelyen, amely szerinte a „székelyföldi nemzetesítési folyamatokkal” áll összefüggésben. A marosvásárhelyiek úgy vélik, ha a tömbmagyar székelyföldi településeken sikeres lehet a radikális fellépés, akkor eredményes lehet a vegyes lakosságú Marosvásárhelyen és Maros megyében is. A radikalizálódást erősíti a civil és a politikai szféra átrendeződése, összefonódása. A Civil Elkötelezettségi Mozgalmat képviselő Horváth Kovács Ádám (a Bernády, illetve a Rebreanu iskolák ügyében érintett érdekvédő) megjelenik a Székely Nemzeti Tanács küldöttlistáján is. (Ez a szervezet állt a március tizediki autonómiatüntetés mögött is). A román közösség azonban – véli Novák Zoltán – nem olyan könnyen mobilizálható, mint a kilencvenes évek elején, amikor a román elit mindenáron meg akarta erősíteni (máig meglévő) pozícióit. Most csak lokálisan hatékony a mozgósítás, ezért lehetett botrány a Rebreanuban. A marosvásárhelyi román elit sem egységes: van egy modernizáció- és párbeszéd párti új, progresszív réteg, és egy hatalmát védő, a nacionalizmus klasszikus eszközeit használó régi. Dorin Florea tölti be a kulcsszerepet, a jelenlegi polgármester több mandátumon keresztül is sikeresen versenyzett a magyarok szavazataiért, mára arra is rájött, érdemes legfőbb ellenfelével, az RMDSZ-szel szemben az RMDSZ ellenzékével szövetkeznie. (Idén a tervek szerint részt vesz a Tusványosi nyári egyetemen is). „A politikai ösztöne, és nem az elvei működnek, felismerte, hogy a regionális átalakításról szóló vitákban meg kell őriznie azt a státuszt, amit Marosvásárhely (és a román elit) a kilencvenes évek elején megszerzett. Modernizációs ígéretekkel szólítja meg a magyarokat, ugyanakkor sakkban tartja az RMDSZ-t utóbbi ellenzékével. Eddigi megnyilvánulásai alapján, nem a román-magyar konszenzust keresi, és politikájának következményeiért nagy felelősség terheli Tusvány szervezőit.” – tette hozzá Novák.
Elterelés a minőségről Horváth Kovács Ádám úgy nyilatkozott, elégedett az eddigi eredményekkel. „Mivel a (Liviu Rebereanu iskolai – a szerk.) akció nagy visszhangot kapott, reméljük, hogy a jó példa ragadós lesz, és maximum két éven belül az összes marosvásárhelyi két tannyelvű intézményben maradéktalanul megvalósul a kétnyelvűség. Ehhez további lépések szükségesek. Ilyen lesz a többi tanintézmény elleni feljelentés az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál a CEMO részéről” – válaszolta megkeresésünkre az érdekvédő.
Koreck Mária, a szintén kisebbségi jogvédelmet ellátó Divers egyesület képviselője, és a városi RMDSZ szervezet alelnöke azt mondta, hogy a kialakult konfliktusokat jelentős részben magyarázza, hogy a döntéshozó pozícióban lévők, és az érdekvédők sem ismerik mindig maradéktalanul azokat a jogszabályokat, amelyek a vitás kérdéseket szabályozzák. A fenti ügyeket pedig a városvezetés arra használja, hogy elterelje a figyelmet a költségvetési problémákról (például a szociális rendszer alulfinanszírozásáról, a versenysport túl-, a tömegsport alulfinanszírozásáról). A radikálisan fellépő civil szervezetek a kitűzött célok érdekében szinte minden eszközt bevetnek, de nem számolnak a veszteségekkel. Az oklevél ügyben például nem tettek meg minden törvényes lépést azért, hogy a kétnyelvű dokumentumokat jogszerűen használni lehessen. Szinte mindegyik ügyről elmondható: ha a problémákat szakszerűen felmérték volna, s betartják az érdekérvényesítés legális módját, ütemét, akkor nem alakultak volna ki válsághelyzetek. A kialakult krízisekben azonban a legtöbb szereplő improvizál, és ez további problémához vezet.
Gáspárik Attila, a színházi beadvány által elmarasztalt igazgató határozottan úgy fogalmazott, a konfliktusok többsége mögött nem etnikai, sokkal inkább szakmai, emberi nézeteltérések, érdekkonfliktusok vannak. „Most minden könnyen megkóstolható, mert ebben az országban csak úgy működnek a törvények, ha a hatalom támogatja. És most az RMDSZ nincs hatalmon” – vonta le a következtetést Gáspárik Attila, aki nem vitatja: a Szövetség is felelős a kialakult konfliktusokért. A szimbolikus politizálás a „minőségi” politizálás rovására megy, tette hozzá. (Ezt illusztrálja az a tény, hogy miközben a Bernády iskola elnevezése körüli vitára figyelt a város, az intézményben gyakorlatilag zavartalanul zaklatta a diákokat egy azóta elítélt pedofil pedagógus. Ugyancsak ebben az iskolában érkeztek sorozatosan panaszok az ellen a magyar ellen, aki a tanórákon a Székely Nemzeti Tanács volt tagjaként politikai propagandát folytatott, arra is volt példa, hogy fizikailag bántalmazta diákját.)
Forró a nyár Marosvásárhelyen, egyelőre nem tudni, hogyan alakul a politikai széljárás. Konfliktusok keletkeztek, de konfliktusok oldódtak is. Nem érvényesülnek maradéktalanul a magyar nyelvi jogok, de egyre több a pozitív példa, és nem feltétlenül ott, ahol radikalizálódik a magyar érdekvédelem. Most az egyik helyi bank kirendeltségénél jelent meg az automatákon a magyar nyelvű menü – úgy tűnik, a pénznek szaga nincs, de nemzetisége van, és megéri odafigyelni erre. Nő a figyelem – legalábbis a magyar közösség felé. Abban a megyében azonban, ahol az országban a legnagyobb a romák aránya, a romákról, a romák nyelvi jogairól, a romák nem létező intézményeiről, intézményes reprezentációjáról, nagyon is létező nemzeti kultúrájáról nem esik szó. A mélyben így érik egy minden eddiginél élesebb konfliktus, amelyről konszenzusos alapon a román és a magyar közösség is jobbára csak hallgat. Minél némább most a csend, annál kevésbé tudják majd kezelni a bajt a most egymással és magukkal iszapbirkózó felek.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. augusztus 9.
Ez igazi forradalom lesz
Barabási-Albert László hálózatkutató, fizikus, most mégis az orvostudomány követi leginkább munkáját. Ha beválnak előrejelzései, átalakul mindaz, amit az emberi testről, a betegségekről tudunk. Bostonban, Budapesten és Csíkszeredában él. Színházról, irodalomról épp oly szenvedéllyel vall, mint arról, ami a kutatóközpontokban történik. Hálózatokban látja a világot. Parászka Boróka interjúja.
- Amerikai kutatóként ismert világszerte, mégis rendszeresen hazajár, ragaszkodik Csíkszeredához, Erdélyhez. Miért?
- Nehéz arra válaszolni, miért fontos a hazajövetel. Minden évben hazajárok, többnyire nyáron, de van rá példa, hogy kétszer is. A feleségem szerint más emberré válok, amikor itthon vagyok. A világon bármerre járok, az amerikai élet mindig utolért. Amint a Korona elhagyja Csíkcsicsót, egyszerre levetkezem Amerikát, annyira irrelevánssá válik, hogy mi történik ott, itt két-három hét alatt annyira nyugodt tudok lenni, mint sehol máshol.
- Ennek mi a magyarázata?
-Az az érzésem, hogy az embernek megvannak a különböző egyéniségei, amelyek különböző környezetben különbözőfélék. Kicsit más ember vagyok Budapesten mint Csíkszeredában és teljesen más ember Bostonban. Ez a környezet, a levegő, az emberek, bekapcsolják a genotípust, ahogy orvosilag neveznénk.
- A család, a barátok, a múlt szerepéről beszélünk?
- A múltról nem feltétlenül, de a családról és a barátok szerepéről igen. A családom sokszor Budapesten is velem van, tehát az ottlét nem kellene gyökeresen más legyen. Az átalakulást befolyásolja, hogy itt tényleg nincs munkám. Megpróbáltam egy párszor, és nem jött össze. Most is hoztam magammal anyagot, de hozzá sem nyúltam. Komolyan mondom, sokat számít a levegő. Amikor hazajövünk Csíkszeredába, egy hétig pihenünk, annyira igénybe vesz a friss, magaslati levegő, ettől a „valami mástól”. És így alakult ki, hogy ez egy intellektuális sziget, ami másról szól, mint Budapest, vagy Amerika.
- Számomra meglepetés volt az, hogy a kortárs művészettel, a magyar irodalommal ennyire napirenden van.
- Édesanyám irodalom szakos, édesapám történész, írt ő maga is, nagy művészetpártoló volt, állandóan művészek fordultak meg nálunk, rengeteg kép volt a lakásunkban. Én középiskolában képzőművész akartam lenni, rajzoltam, szobrászatot tanultam. Szárhegyen is voltam egy hónapot a táborban. Tehát ez valahogy hozzátartozik a mi DNS-ünkhöz. Nem mondhatom azt, hogy teljesen napirenden vagyok a magyar művészettel. Azt hittem, teljesen napirenden vagyok az erdélyi irodalommal, és a magyarországiakkal is. Addig, amíg Kertész meg nem kapta a Nobel-díjat. Mert akkor meg kellett kérdeznem, hogy ki az az ember? Akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem vagyok napirenden.
- Ekkor kezdte szisztematikusan beleolvasni magát a magyar irodalomba? Bostonban nézi, hogy mit ír például a Litera.hu?
- Bostonban nem nézem, hanem Budapesten nézem. Majdnem két évtizede alakult ki az a szokásom, hogy ha megérkezem ide, bemegyek a könyvesboltba, és megkérdezem, mi most a fontos? Felkerestem a zeneboltokat is, mikor még voltak. Arra kértem az eladókat, mondjanak egy művet, ami az elmúlt évben jelent meg, és muszáj megvenni. Ilyenkor elindult egy beszélgetés, rendszerint nem egy művet mondtak, hanem hármat. Néhány ilyen beszélgetés alatt kialakult egy kép, hogy mi történt az elmúlt egy év alatt Magyarországon. Érdekes, ezekben a beszélgetésekben sosem jelent meg a Kertész Imre.
- Rájött, hogy miért nem?
- Részben azért, mert a Kertész munkássága sokkal korábbi volt, mint az, amikor én kezdtem érdeklődni, tájékozódni, a kilencvenes évek elején. A másik magyarázat az, hogy Kertész sosem volt egy Magyarországon divatos-ismert író, akinek ha megjelentek a munkái, akkor beszédtémává váltak. Most már azok, de akkor még más volt a helyzet. Valahogy nem volt a radaron rajta.
- És amikor végre elolvasta, milyennek tűnt?
- Nagyon tetszett. Ez volt a megdöbbentő. Elolvastam a Sorstalanságot, megdöbbentő volt. Mindezt azért mondom, mert voltak meglepetéseim, és remélem, még lesznek is a magyar irodalmat illetően.
- Az év többi részében amit itt elolvas, megnéz? Amivel a magyar kultúrában találkozik?
- Megmondom, hogy mit csinálok Amerikában. Van egy elég rögzött szokásom, egy könyvet angolul és egyet magyarul olvasok. Magyarországon és Erdélyben szedem össze az anyagot, utána hazaviszem.
- A könyveket is? Úgy értem becsomagolja őket és viszi?
- Persze!
Szóval, hazamennek ezek a magyar könyvek Amerikába, és utána mi lesz velük?
- Azt mondta, hogy hazamennek…. Ez most azt jelenti, hogy számomra a haza az Amerika?
- Nem tudok erre válaszolni, mert én vagyok az az ember, aki a hazaköltözéssel tanulta meg, hogy nincs haza, és hogy mit jelent a permanens otthontalanság érzete.
Én tényleg egyszerre vagyok otthon több helyen. Ez a több hely többnyire Boston, Budapest és Csíkszereda. Nem próbálom minősíteni, hogy melyik hazább. Mindegyik másról szól. Csíkszereda Erdélyről szól, székelyekről szól, barátokról, tanárokról, osztálytársakról. Budapest a magyar kultúráról, színházról, koncertekről szól. Egy más baráti körről. Amerika meg munka. Annyira munka, hogy bár a Boston Symphony mellett van az irodám, nem voltam az elmúlt öt évben koncerten. Budapesten viszont rengeteget járok ilyen helyekre. Annyira kielégíti a kulturális igényeimet az, amit Budapesten kapok, hogy Bostonban nincs ilyen igényem. Azért el szeretek járni három-négy havonként New Yorkba, megnézni a Metropolitan és a MoMa múzeumot. A vizuális művészetek terén rengeteget tud nyújtani Amerika, amit Budapesten nem találok meg.
- Milyenek a kulturális határátlépések?
- Ez nem problematikus. A magyar és az erdélyi között van átfedés, az amerikai nagyon más. Amerikában a kultúra sokkal tágabb fogalom, mint Erdélyben vagy Magyarországon. Nem arról van szó, hogy itt a mozi nem kultúra, de Amerikában ez és a tévé a meghatározó. Számomra továbbá Amerika a fizikáról, a kutatásról, az orvostudományról szól.
- Amikor arra válaszolt, miért érdekli a művészet, azt mondta, a „génjeibe van kódolva”. Ha nem tudnám, mit kutat, arra gondolnék, te jó ég, miket beszél.
- Alapállásom szerint fizikus vagyok, de egy kutatóintézetet vezetek a bostoni Northeastern Egyetemen, dolgozom a Harvard orvostudományi tanszékén és ugyanitt a rákkutató intézetben. Ezen kívül egy számítógépes és egy biológiai tanszéken is van feladatom. Sok mindennel foglalkozom, de alapvetően egy a feladatom: a komplex rendszerek megértése, azon belül a hálózat-elméletnek sokféle alkalmazása van. Azért kell ennyi tanszéken jelen lennem, hogy ezt a tudást át tudjuk adni. Mindez többnyire Bostonban történik. Tavalyelőtt elvállaltam egy évi három hónapos jelenlétet a CEU-n, Budapesten. Egy hálózat-kutatással foglalkozó központot hozunk létre, felvettünk már két professzort, most indul a PHD program.
- Azt követtem, hogy hogy jut el a társadalomkutatásig a hálózat-problémakör. De hogy jut el mindez az orvostudományig?
- Az egész Facebook-történet, a Google-történet, a társadalmi hálókra épülő világ az a hálózatelméletre épít. Néhány évvel ezelőtt dőlt el, hogy dönteni kell, merre haladunk a hálózatkutatásban. Az egyik kulcsfontosságú terület az orvostudomány volt. Az elmúlt harminc évben megértettük, hogy a betegségeknek genetikai alapja van. Megszületett a géntérkép, ami csak nevében az, valójában nem térkép. Csupán egy lista, hogy milyen gének vannak a sejtjeinken belül. Ez a baj.
- Lehet térképesíteni?
- Igazából térképként működik a sejt. Úgy kell elképzelni, hogy a sejt úgy néz ki, mint Csíkszereda térképe. Vannak különböző részek, amelyek különböző feladatokat látnak el. A belvárosban történik a bevásárlás, a külvárosban laknak az emberek, van piac stb. A sejten belül is. Vannak különböző feladatok, amelyek a sejten belül megoszlanak. A betegség valamely résznek a megomlását jelenti. Az a funkció, amelyet a sérült rész lát el, nem működik. A géntérkép eddig csak azt határozta meg, milyen „utcák” vannak ebben a „városban”. Nem is az utcákat határozta meg, csak a kereszteződéseket. Azt, hogy melyek a gének. Van egy pontos gén-listánk, de nem mondta meg, mi mivel van kapcsolatban. Ez egy kicsit olyan, mintha adnánk egy utcanév-listát valakinek a kezébe Csíkszeredában, hogy keressen meg egy adott címet, de nem adnánk hozzá térképet. Most itt áll az orvostudomány. Az orvosok már felismerték, hogy nem fogjuk tudni ezt az óriási gén-információállományt használni, amíg a térkép meg nem születik. A mi szerepünk nem a térképkészítés, azt a kollégáink végzik. A mi szerepünk az, hogy miután elkészül a térkép, választ adjunk arra, hogyan értelmezzük. Hogyan találunk meg innen, ahol most vagyunk Csíkszeredában, egy másik címet? Melyik a legrövidebb út, hogyan omlott meg a térkép egy része, hogyan kapcsolódik az a betegséghez. Meggyőződésem, hogy mindez megkerülhetetlen az orvostudományon belül. Ha ezt megcsináljuk, az valódi forradalomhoz fog vezetni. A Harvardon most hoztak létre egy egész új intézetet, amely „hálózat orvostudomány” néven fut, ez az első ilyen a világon. Már több mint kétszáz ember dolgozik itt.
- Miért volt egyértelmű, hogy az orvostudományt kell kiemelni?
- Van néhány terület, ahol a hálózatelmélet fontos lesz a következő években. Az egyik a számítógép-tudomány, a másik a szociális hálók területe, a harmadik a gazdaság. Az egész gazdasági krízis háló-probléma. Mi történt? Egyes csomópontok megomlottak, és a hálón keresztül ez a többit is alapvetően érintette. Különböző felkészültséget igényel, hogy ezeket a témákat feldolgozzuk. A közgazdaság lassan mozgó szakma. Gleccsersebességgel halad, nagyon ideologizált is. Van egy olyan vicc, hogy minden közgazdász igazából fizikus szeretne lenni…
- Úgy érti, nagy az igény az objektivitásra, miközben sok szempontból elkötelezettek?
- A közgazdaságtan inkább matematika-alapú, mint a fizika, és ez behatárolja, hogy mihez lehet itt kezdeni. Csak azt ismerik el, ami matematikailag bebizonyítható, a bizonyítás a fizikusokat nem is érdekli. Na de ez csak egy zárójel. Mert a lényeg az, hogy ha az ember végiggondolja, melyik az a terület, amelyhez érdemben hozzá lehet járulni a hálózatelmélettel, akkor rájön, hogy az az orvostudomány. A tudományos közösség is kész volt, hogy befogadja a hálózatkutatást. Nem mondom, hogy nem voltak „immun-reakciók”. Sokan támadtak bennünket azzal, hogy mindez micsoda? Nem értik, mit akarunk. Magyarázták, hogy itt génekről, nem hálózatokról van szó. Aztán az utóbbi tíz évben ez nagyon átbillent.
- A genetikusok is beadták a derekukat?
- Nem a genetikusokkal volt elsősorban probléma, mert ők a reakciókkal, kölcsönhatásokkal foglalkozták, és látták, itt tényleg van egy háló. Az igazi áttörés akkor történt, négy-öt évvel ezelőtt, amikor az orvosok is felismerték ezt. Az orvosok nagyon pragmatikus társaságot alkotnak, őket csak az érdekli, ami segíti a beteget. Ma már a Harvardon az intézetet nem sejtbiológusok vezetik, hanem orvosok. Ők jöttek hozzánk, és azt mondták, nem értjük, mi ez a hálózatelmélet, de sejtjük, hogy fontos lesz. És azt is látjuk, hogy eljutottunk annak a paradigmának a határáig, amire mi építettünk. Ez a paradigma a gének kutatását jelentette, azt a feltételezést, hogy a gének mutációi magyarázatot adnak majd a különböző betegségekre. Öt éve tudjuk, hogy ez zsákutca. Minden információ, ami a gének alapján összeszedhető, az mind ki van préselve, és minimális, amit tudunk. Tudjuk például, hogy ha van egy típusú mutációnk, akkor az öt százalékkal megnöveli bizonyos betegségek megjelenését. Ez is hozott jelentős eredményeket, jó néhány onkológiai kezelésben használt gyógyszer ezekre a mutációkra épül. A baj az, hogy nagyon kevés közös mutációnk van. Mondok egy példát. A mellrák az egyik olyan betegség, amelynek ismertek a genetikai alapjai, ami azt jelenti, hogy van egy ismert mellrák gén. Ha valakinél jelentkezik a mutáció, 40-60 százalék esélye van arra, hogy mellrákja legyen. Hét éve a Harvard rákkutató intézetében minden jelentkező beteg rákos génjeit szekventálták. Kiderült, három százalék azoknak a megbetegedett nőknek az aránya, akiknél a génmutáció is jelentkezett. Tehát a mellrákos nők 97 százaléka nem rendelkezett mutáns génnel. Ezután következett egy sor fontos kutatás, ami alapján rájöttünk, hogy két embernek nagyon hasonló rákja van, és nincs egyetlen közös génben sem mutációja. Hogy lehet ez? Úgy, hogy hálózatról beszélünk. Van egy bizonyos gépezet, amelyet hálózatként lehet leírni, mint az autó elektromos hálózatát, és az romlik el. De ez sokféleképpen romolhat el, ahogy sok oka lehet annak, miért nem világít egy autó lámpája. Elszakadhat száz különböző helyen a kábel, kiéghet a biztosíték, elromolhat a kapcsoló. A betegség „fenotípusa”, amit az orvosok betegségnek neveznek, ugyanaz: nem ég a lámpa. Hogyan javítjuk meg az autót? A szaki megnézi a huzalozást, ellenőrzi két-három helyen, hogy van-e áram. Ahhoz, hogy megértsük a rákot, kell a térkép. A betegség nem a génekben van, hanem a hálóban. Ha egyszer elromlik egy adott terület, akkor a betegség újra és újra meg fog jelenni.
- Ha hálózatba kötjük a különböző tudományterületeket, akkor ez, amiről beszélünk, mindent érinthet az orvostudománytól a közgazdaságtanig?
- Nem szeretek ilyen nagy képekben gondolkodni. A hálózattudomány eszköz, amivel sok problémát meg lehet oldani. Ez bizonyos területeken valódi forradalomhoz fog vezetni, más területeken annyira nyilvánvaló ez a szemlélet, hogy nem igazán hoz többletet. Abban hiszek, hogy az orvostudományban gyökeres változást hoz.
Elég, ha másként látjuk ezután az embert, mint testet, és a betegséget, mint problémát-feladatot.
Tegnap temettük el édesapámat egy olyan betegség miatt, amellyel Amerikában még öt-hat évet élhetett volna. Rákban halt meg. Az én gyerekeim generációja számára valószínűleg teljesen gyógyíthatóvá fog válni, olyan léptékű a fejlődés. Racionálissá válik, hogyan gyógyítunk. Még az elmúlt néhány hónapban is óriási áttörések történtek a rákkutatásban. Az elmúlt harminc évben az orvostudomány rengeteget fektetett be a genetikába, de ez még nem csapódott le az orvostudományba. Manapság az orvos Csíkszeredában pont úgy gyógyít, mint húsz évvel ezelőtt. A gyógyszerkészlet se változott, nincs olyan készítmény, ami a genetikára építene. Az összeskészítmény, amit most használunk, még a genetikai kutatások előtt jelent meg. Miért? Mert egy gyógyszer átfutása a rendszeren a felfedezéstől a forgalomba kerülésig körülbelül tíz év. A géntérkép megjelent tizenöt éve, tíz év múlva fognak megjelenni azok az orvosságok, amelyek már ehhez kötődnek.
- Hogyan tudja feldolgozni, hogy ilyen kutatásokat végez, a családjában pedig ilyen veszteség történt?
- Úgy gondolom, valószínűleg én képviselem az utolsó generációt, amelyen ezek a kutatások még nem fognak segíteni. De az én gyerekeim nagy valószínűséggel haszonélvezői lesznek ezeknek a kutatásoknak. Mi még relatíve korán fogunk elhalni, olyan mértékben, mint a szüleink. A gyerekeinknek jelentősem megnő az élettartama.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. augusztus 21.
Nemzeti kultúra – népi kultúra
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutató – korábban szerzőnk a román nyelv kisebbségi tanításának tárgyában – kérte lapunkat, hogy biztosítsunk teret annak a vitaanyagának, mely egy, a Marosvásárhelyi Rádióban Parászka Boróka és Könczei Csongor között elhangzott beszélgetésre reflektál.
Noha az adás első perceit nem fogtam el, érdeklődéssel hallgattam beszélgetésüket és a magam részéről köszönöm is, hálás is vagyok a szerkesztőnő kezdeményezéséért. Az alábbiakban próbálok néhány megjegyzést, kiegészítést, olykor fenntartást megfogalmazni az elhangzottak okán. Úgy is, mint 40 éve gyakorló néprajzkutató, mint egyetemi oktató, s mint hat kötet szerzője a szokásfolklór – születés, házasság, halál, nemiség – világáról.
Fontosnak tartom egyértelművé tenni, hogy a népi kultúra minden nép létében a nemzeti kultúra alaprétege. Erre épült, ebből nőttek ki a magas művészetek, a nemzeti műveltség. Mi több, a nagy művészek ma is előszeretettel fordulnak hozzá, mert őstényeket tartalmaz, üzen. (Elvi megfogalmazásban: ha valami végképp elromlott, vissza kell térni a kezdetekhez. Hozzáadok egy gyakorlati példát is: A meghalt csecsemőjét sirató anyát így vigasztalják: „Ne sírj, az ágy lábában, ahol ez volt, még van”.) Kell-e ennél autentikusabb és optimistább életszemlélet a siránkozások ellenében, remek nyelvi megfogalmazásban? Tovább megyek: meg kellene pontosabban fogalmazni a népi kultúra sajátos tartalmát, nem általánosságban, lexikonízű definíciókkal, mert mint a beszélgetésből is kiderül, zavar van a fogalom körül. (Három évtizede nagy vita folyt a sajtóban a népdal és a hallgató nóta/cigányzene körül, ma is visszatérő probléma a népi hímzések esetében az „úri hímzés, úri minták” autentikussága.) Amikor előadást tartok, én így összegezem a népi kultúra sajátos, nem filozofikus lényegét: a népi kultúra az a jelentős, igen jelentős közösségi tapasztalati, gyakorlati és csekélyke, nem tételes elméleti tudás, amellyel az ember csaknem valamennyi problémájára, kérdésére, szükségletére megoldást, választ nyújtott az évszázadok során. Tehát nem az akadémiák, nem a magasan iskolázottak tudása, hanem azoké, akik különleges képességgel születtek. Ezek szellemi összessége egyenlő egy nép zsenialitásával. Ezek közül említem szándékom és tapasztalatom szerint a legfontosabbakat, mivel a népi kultúra fogalmát, eszmeiségét túlzottan behatároltan értelmezik:
1. a születés, szerelem, házasság, halál rendje, szabályai, lelkisége, szellemisége;
2. a társadalmi harmónia megteremtését szolgáló nem tételes, ám mégis mindenhol ható viselkedési normarendszer és annak közösségi (nem intézményi, nem jogi!) felügyelete;
3. az időciklusok – esztendő, hónap, hét, nap, óra – beosztása a szántás, vetés, betakarítás, állattartás, gyermeknemzés, gyógynövénygyűjtés optimális idejére vonatkozóan, a csillagjárás, időjárás, széljárás figyelembe vételével, a sajátos jelenségek, szabályszerűségek memorizálása és hagyományozódása által;
4. a földiek, a természet és égiek titkainak kiismerése, mitologikus értelmezése; 5. a népi hitélet filozofikus kérdései: a földi béke és kozmikus, transzcendens béke titkai, melyeknek számtalan maradványa ma is megtapasztalható mind az egyéni, mind a közösségi létben;
6. a belakott környezetünk rendje, működőképességének szabályai;
7. lelki, szellemi szükségleteink, vágyaink esztétikai kielégítése stb.
Hirtelen ezek jutottak eszembe, nem beszéltem a népi gyógyászatról, a gyermekfolklórról, a népi gasztronómiáról, táplálkozási kultúráról, öltözködésről.
Sajnálom, hogy a beszélgetés a népi kultúra fogalomkörét csak a néptáncra és népzenére szűkítette, vagyis két kategória (az irodalomban használt műfaj szavunk a népi kultúra esetében nem mindig szerencsés) szemszögéből ítélkeztek, általánosítottak az emberi megismerés rengetege fölött, amibe beletartoznak például a hiedelmek, mágikus praktikák. Még ma is(!), ha arra gondolok, hogy a népi műveltség funkcióváltása miatt az előbbiek és a matematika, fizika, kémia tudományok között szoros és törvényszerű összefüggés van. A munkavégzés, a cselekvés szigorú fegyelmére, pontosságára, a szabályok maradéktalan betartására gondolok, a siker érdekében. Tehát látni kell a népi műveltség láthatatlan, de ma is ható dimenzióit, rejtett elveit, ma is korszerű üzeneteit. Ezt szintén ősténynek tekintem. Nem tudtak dűlőre jutni az autentikusság tekintetében. Ez az egyik legbonyolultabb és vitatottabb, én úgy nevezném, a folklór esztétikai kategóriája. Véleményeiket részben elfogadom, ti. „képlékeny fogalom”, nincs viszonyítási alap, amihez képest valami autentikusnak minősíthető, hogy sok közhely forgalomba kerül ilyenkor. Ilyen „a tiszta forrásból” jelige. Sajnos, valaki, egyszer, először ( így születnek a mítoszok is!) kiemelte Bartók Cantata profana-jából azt a sort, hogy „Az én szájam nem iszik pohárból/ csak tiszta forrásból”, amit teljesen félreértelmezett (egyébként az egész szöveget), forgalomba hozott, és azóta gondolkodás nélkül arra ragasztjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy autentikus. Évtizedek óta olvasom és hallom (nagyobb nyomatékkal Erdélyben), a ,,tiszta forrásból” kifejezést, szövegkörnyezetéből kiemelve, az emblematikus értékrend metaforájaként. A romlatlan népi kultúrát, illetve az abból merítő magas nemzeti kultúrát minősítik vele. A ,,tiszta forrás” valami olyasmi lett a szellemi/művészeti életben, mint az ipari termelésben a ,,kiváló áru”-t hitelesítő címke. Holott ,,A vadállattá visszavedlett emberről szól a Szarvassá vált fiúk román kolindája”, amiből Bartók merített. Jankovics Marcell véleményét osztom, hogy a „tiszta forrás” vize tulajdonképpen „a halál vize”. Én úgy látom, az autentikus fogalma alatt nálunk főleg a lokálist értik. Ami ismét bonyolítja a helyzetet, mivel Erdélyben különösen intenzív és szakadatlan népesség-migráció zajlott. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy nemcsak közösségek, hanem a kultúrák is költöztek, kavarodtak. (Ismét egy példa: a kürtős kalácsról azt tartjuk, hogy székely találmány. A prázsmári múzeumban pedig szász találmányként tartják számon. A különbség annyi, hogy utóbbiak bádogból képezték ki a hengert, a székelyek pedig fából esztergálták. Most mindenhol sütik.) Számot kell vetnünk azzal, hogy a népi kultúra funkciója gyökeresen megváltozott. Már nem a zárt közösségek kultúrája. A parasztság, aki ennek a kultúrának létrehozója, már nem az a parasztság, aki, egyébként soha sem volt saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. A funkcióváltás az a folyamat, ami hozzájárult a mi zavarunkhoz. A népi kultúra ma nemzeti érdeket, imázst jelenít meg, modellálását pedig, és az érte való felelősséget is az értelmiség vette át. Persze képzettsége szerint. Ezen a ponton jön be az értelmiség képzettség szerinti rétegződése. Az nem igaz, hogy senki sem tud semmit ezen a téren, ahogyan Könczei úr állítja. Én nem a népi kultúra autentikussága fölött folytatnék dőre vitát, hogy megjátsszam jártasságomat és oktalan aggodalmamat, hanem népi kultúránk sokfélesége, színessége és folytonossága fölött. Ezek dialektikája fölött. Ebből az elvből a kortárs politika húzhatna hasznot. Tudunk-e ezekre vigyázni, nekik érvényt szerezni a modern világ legszélesebb palettáján a modern ember gyönyörűségére, büszkeségére, vagy arra várunk, hogy az UNESCO kultúránkat is sorolja át a pusztulóban levő nyelvek lajstromára. E két tényezőben rejlik minden kultúra, benne a népi kultúra ereje, közösségformáló és -önazonosító erénye. A népi kultúra a globalizáció elleni harc egyik eszköze lett az egész világon, önmaga hiteles megmutatására, akár politikai üzenet közvetítésére törekszik ma minden nemzet, és ezért már kormányszinten felelősséget éreznek a népi kultúráért. Ez még nem jelenti azt, hogy a politikum beavatkozik a népi kultúra megmentésébe, de áttételesen, mihelyt érdekelt és megrendelő bizonyos fontos események alkalmával, mégis vannak, lehetnek elvárásai. A kérdés az, mivel mutatjuk meg vagy be magunkat? Osztom Csoóri Sándor véleményét: „csakis azzal, ami letisztult az időben”. Tanárként ezt úgy szoktam megjeleníteni, hogy minden értéket képviselő alkotás, produkció olyan legyen, mint a patak vagy folyó medrében található gombolyag és lecsiszolódott kő. Az valamikor szögletes és érdes volt. Erre Könczei is ráérez, amikor azt mondja, hogy ez a kultúra „több évszázados folyamat eredménye”. Mindent összevetve: a nemzeti arculat hiteles megjelenítése, a nemzeti magas kultúra egyetemes emberi értékeket közvetítő szerepe, a politikai üzenet, a sajátos képviselete érdekében ma mindenhol a népi kultúrát tekintik talán a leghitelesebb névjegykártyának. Ezt a jelenséget több mint 20 éve követem, cédulára jegyzetelem és ámulok azon a tünetegyüttesen, amit semmilyen nemzetközi fórum nem irányít, nem szabályoz le, mégis működik.
A példákból válogatok, magyar és nem magyar példákból:
Első nagy élményemet, ami felhívta a figyelmemet erre a jelenségre, a Sidney-i Olimpia jelentette. A megnyitóünnepséget az aborigének folklórjából komponálták. Az egyik bukaresti tévé bemondója felkiáltott: „un megashow folcloric!” Ez a folyamat azóta is tart: ez történt Athénban, ahol a görög mitológia világa jelent meg, az amerikai téli olimpián, ahol egy indián köszöntötte az olimpiai mozgalom elnökét, ősi törzsi nyelven, a norvégiai olimpián a záróműsort a norvég monda- és mesevilág hőseivel, alakjaival alkották, az olimpiai formaruhákat a londoni olimpiára több mint 50 ország delegációja saját népviseleti elemekből állították össze.
A politika világából: az Unióba való belépő dokumentáció csomagban külön fejezetben kérik a népi kultúra bemutatását; 1996. július 25-én a kölni repülőtéren 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal fogadta a magyar külügyminisztert abból az alkalomból, hogy a kitöltött és elfogadott íveket vitte magával. Amikor Magyarországot felvették az Unióba, az Európai Gálán az ünnepi műsort hat régió néptáncműsora képezte, utánuk szintén a Hősök terén hatalmas gyermek-néptáncegyüttes következett, a Liszt Rapszódiára kalotaszegi néptáncot táncolt, kalotaszegi népviseletben. Én ezt úgy értelmeztem, hogy nemcsak Magyarország, hanem a magyar nemzet lett tagja jelképesen az Uniónak, Erdély magyarsága már akkor belépett, amikor Bukarestben még csak körmölték a papírokat. Megrendítő, a világon egyedi történet volt az észtek „éneklő forradalma” az ott állomásozó orosz katonákkal szemben, ahol a „muníciót” az észtek népdalkincse biztosította.
Itt említem meg XVI. Benedek pápa ünnepi beavatásának egy mozzanatát: a pápát köszöntő öt kontinens 5-5 tagú küldöttsége népviseletbe volt öltözve;
Egy példa a tudomány világából: december 10-e előtti héten a Nobel-díjra jelölt tudósokat a svéd fővárosba hívják, hogy megmutassák nekik a svéd nemzeti kultúrát. Egy teljes napot a svéd tárgyi és szellemi népi kultúra bemutatásának szentelnek. Honnan indultak, hova jutottak, mit adtak az egyetemes műveltségnek, szóval az „önrészüket” mutatják be. Nem svédkednek, nem finnkednek. Ezek után kérdezem: képzetlen, dilettáns emberek lehettek azok a szakik, akik mindezt elvégezték?
Ez a modell működik lefele is: a helyi jellegű rendezvények, testvérfalu, testvérváros találkozók alkalmával. Mozgatója minden esetben a reprezentáció, kinek-kinek tudása, képessége szerint. Én értem az önök aggodalmát: a hitelesség, a letisztultság kérdése valahol ezen a tájékon jöhet be. Noha félintézményesen mégis történik valami: a vidéki, zonális, regionális fesztiválok Ezer Székely Leány, a Csíkszereda főterén évente megrendezett Csűrdöngölő, ahol több mint ezer iskolás táncol és népdalt énekel, a kolozsvári, marosvásárhelyi magyar napok jó képző fórumok is. Figyelem a pedagógusok legtöbbjének gondosságát, törődését a minőség, hitelesség tekintetében. Erre szép példa a Hodgyai Edité (Erdélyi Riport, 2013. június 28. sz. 28-29. o.)
Új kezdeményezések is léteznek, melyeket egy új politikai helyzet generált: lassan-lassan, mintha folytatódna az a szerintem forradalminak nevezhető cselekvéssor, amit Petőfi és Arany, aztán Bartók és Kodály, majd a hátizsákos fiatalok követtek el a szocializmus éveiben Magyarországon és Erdélyben. Bevinni a népköltészetet az irodalomba, aztán a népet a politikába, felfedezni a parasztzenében a magyar lelket, bevinni az operaházakba és koncerttermekbe és közvetíteni Európa fele, felébreszteni Csipkerózsika-álmából az erdélyi táncházmuzsikát és a fiatalság ezreit fordítani a megtorló rendszer ellen akkor, amikor nem volt szabad kimondani, hogy mi és ki a magyar. Akkor a képzettársítások eszközrendszerével kimondták azt és úgy, hogy a politikai rendőrség sokáig nem tudta mit kezdjen vele. Mit kezdjen a magyarosan szabott szürke posztóból szabott és fekete zsinórral díszített zekét viselő magyar fiúk és leányok, diákok sokaságával.
Az új kezdeményezések sorából kettőt emelek ki: elsőként a székelykapu ügyét. Semmi nem jelzi annyira egyértelműen a népi kultúra funkcióváltását, mint ez. Hagyományos funkciója megmaradt – elkülöníteni a külső társadalmi, közösségi teret a belső magántértől –, de újjal gazdagodott: települések sokasága bejáratánál monumentális székely kapuk készültek, nagy és kis nyílók nélkül és nem folytatódnak sem erről, sem arról kerítéssel. Feliratozásuk már nem az, hogy „Béke a bejövőre, áldás a kimenőre”, hanem pl. az, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar.” A székelykapu tehát a Székelyföld kiemelkedő toposza lett. Kik és melyik egyetemen, fórumon mondták meg ezeknek, hogy így kell, így is lehet válaszolni arra a bukaresti állításra, hogy „Székelyföld nem létezik”? De nem állhatok meg itt: hasonló székelykapu van a rodostói Rákóczi-emlékház előtt, Isztambul központjában. Egyre több székelyföldi helység ezt ajándékozza testvértelepülésének: két székelykapu áll Lengyelországban, az amerikás magyarok kertjeiben szintén; a madéfalviak Dél-Tirolban állítottak székelykaput… A székelykapu-szimbólum exportcikk lett a 21. században.
Másodiknak az egy-két évvel ezelőtti magyarországi kezdeményezést említem, ami a „Nemzet kenyere” nevet viseli. A lényege, hogy a Kárpát-medence valamennyi régiójából küldjenek búzát (ki-ki tehetsége szerint) egy kijelölt malomba, ahol összeőrölik, aztán kenyeret sütnek belőle Augusztus 20-ra, Szent István napjára. Szerintem, még nem tudatosult mindenkiben, hogy ennek a rítusnak egy ősi (európai és magyar) mágikus hiedelem a szellemi alapja: az együtt elfogyasztott étkek és italok köztünk diszkrét lelki és spirituális kötődéseket hoznak létre. Ha pedig még mélyebbre akarnék jutni, akkor a hét vezérünk Vérszerződését, a krisztusi Utolsó vacsorát is szóba hoznám. Ez a mágia tartotta életben a lakodalmat, a keresztelő radinát, a halotti tort. A nemzetségek, a törzsvezérek, törzsek, Krisztus és az apostolok stb. kötődése a tét. A Nemzet kenyere pedig rituális szimbólum gyanánt arra hivatott, hogy összekösse lélekben a magyarságot, a nemzet szétdarabolásának ellenére, politikai határok fölött. Egyben megtoldani egy nemes szándékkal: a bevételből Böjte atya árváinak juttatni, akik ez által, rituálisan, a nemzet árváivá lépnek elő. A fentiek után nem tudom elfogadni Könczei Csongor degradáló, tagadó reflexióját a nemzeti kultúra, a népi kultúra mozgalmi embereivel kapcsolatosan: „A nemzeti kultúrával foglalkozók olyanok – mondja –, mint a focidrukkerek. Mindenki ért a nemzeti kultúrához is. Azoknak az embereknek, és én most a saját szakterületemről beszélek, tánccal, néptánccal, népzenével foglalkoznak itt Erdélyben, túlnyomó részüknek semmiféle elméleti képzése nincs, halvány lila gőzük sincs, hogy amit csinálnak, az micsoda.” Kérdezem: a Röpülj páva mozgalom szervezői, irányítói, aminek második kiadását már meghirdették, valóban nem tudják, hogy az, amit ők csinálnak, micsoda? Sajnálom ezt a nézőpontot: a focidrukkerek nekem a részeg vandálok, a sportot lezüllesztők táborát juttatják eszembe, akik miatt minden mérkőzésre a rendőrség, csendőrség hadait vezénylik ki. Annyit még hozzátennék, hogy a népi kultúrát soha nem tanították intézményesen. Ebből adódik a különlegessége. Én az elitizmus, a különleges személyiség létének vagyok a híve. Szakítanunk kell azzal a 19. századi romantikus szemlélettel, hogy az egész nép alkot, hogy a nép minden fia költőnek született. A tehetség, a különleges adottság, az alkotói készség iskola nélkül is értékeket teremtett, amit a fogyasztók elfogadtak, magukénak vallották. Viszont a tehetségek tábora is differenciált. Ennek megfelelően rendelkezünk sok gyenge alkotással, valamivel kevesebb középszerűvel és még kevesebb kiválóval. Ez az elv a népi kultúra mai hasznosítóinak világában is megvan. Tehát összetettségében kell látnunk mind a nemzeti, mind benne a sajátos népi kultúrát. Azt nem vitatom, hogy ezt tanítani kellene: az értésért, a megismerésért, de nem föltétlen az alkotásért.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. október 24.
A trianoni jóvátétel és az erdélyi Stockholm-szindróma
Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.
Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.
A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.
„Alternatív” szemlélet
Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.
Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.
Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (https://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.
Metafizikai hiba
A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”
Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.
Közéleti pszichopatológia
De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)
De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.
Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.
Csipikei elrettentés
A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.
Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)|2013. október 28.
Visszavenni Erdélyt
György Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről szervezett vitát a budapesti zsidó közösségi otthonban, a Bálint Házban a Mérei Ferenc Szakkolégium. Társadalomkutatók, újságírók vitatkozhattak a szerzővel a Trianon-trauma értelmezéseiről, az Erdélyről szóló mítoszok természetéről. Parászka Boróka tudósítása.
A budapesti kerekasztal beszélgetésen felszólalt Bárdi Nándor, Feischmidt Margit, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György, Szilágyi Gáll Mihály valamint e tudósítás szerzője is. György Péter elsősorban irodalmi szövegeken, különböző életműveken, a szimbolikus terek értelmezésén keresztül keresi a választ ebben a kötetben arra, hogyan alakult az elmúlt évszázadban az Erdélyről való beszéd a magyar kultúrában. Karinthy Frigyestől Szilágyi Domokosig, Szabédi Lászlóig, Bretter Györgyig több életmű is egymás mellé rendelődik. Miféle kontextus jön így létre, és mire elég ezeknek az értelmezése? Megrajzolható-e ily módon az Erdély-képek, ideológiák története? Erről szólt az éles hangú vita, amelynek fontosabb szempontjait összegezzük. Papp Z. Attila kisebbségkutatóként úgy vélte, ez egy rendkívül gazdag könyv, rengeteg információ van benne azok számára is, akik nem Erdélyből származnak. Az azonban nem eldönthető – hangsúlyozta a kritikus, hogy kiknek szól ez a mű? Erdélyből nézve ugyanis – figyelmeztetett Papp Z. Attila – kevésnek tűnik. Az sem egyértelmű, hogy az irodalmi szövegeken keresztül megragadott Erdély „milyen Erdély”, és az az erdélyiség, amely a jelzett módon kibontakozik, kinek a valódi problémája, ha probléma? „Erdély nem az erdélyieknek gond, a csonka magyaroknak lehet kihívás, hogy mit jelent ez a térség. A kilencvenes években kerültem Magyarországra, és itt lettem valójában erdélyi, itt húzták rám a skatulyát” – magyarázta saját szempontjait a felszólaló, aki a módszertani kérdésekre kitérve elmondta: ismerve György Péter munkásságát, nem meglepő, hogy különböző irodalmi műveken keresztül próbál különböző történelmi korszakokat megérteni. De – vélekedett Papp Z. Attila – miközben a szerző mítoszt akar helyretenni, dekonstruálni, valójában újabb mítoszt teremt. Azt a mítoszt, hogy Erdéllyel nehéz foglalkozni, és ezt a probléma-összest, amelyet ez a térség, valamint az erről a térségről való beszéd, az erre való hivatkozás jelent – Magyarországon nem is lehet megérteni. „György Péter maga is mitizált gondolkodást folytat” – hangzott el a Bálint házban, ennek a kötetnek a problémája pedig az, hogy megkerüli a társadalomtudományos gondolkodást. Azt a gondolkodást – tette hozzá a társadalomkutató – amely a kilencvenes évek óta virágzik, de már a korábbi évtizedekben is működött. „Nincs jelen sem a néprajzi, sem a demográfiai, antropológiai ismeretek tömkelege, vagy csak egy-két utalás bukkan fel, hiányolom a nemzetközi szakirodalmat is, mert nem csak magyarul írtak Erdélyről” – figyelmeztetett az első felszólaló.
Inkább szól Magyarországról Szerbhorváth György szociológus is személyes szempontok felől közelített, mint olyasvalaki, aki 1992-ben költözött először Magyarországra a Vajdaságból. „Ez a kérdéskör, amit ez a könyv érint, olyan gitt, amit én is azóta rágok” – fogalmazott Szerbhorváth, aki szerint a kötet helyenként provokatív és problémaérzékeny. Ezzel együtt több szempontból „felháborítónak” nevezte György Péter munkájának több elemét. Például azt, hogy (Selyem Zsuzsa 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című művét idézve és arra hivatkozva) elmarasztalóan ír a Magyarországon tovább tanuló, az ország határain kívülről érkező diákok ellátásáról. Szerbhorváth emlékeztetett: a külföldről érkező diákok fogadtatása nem volt egyértelműen és egyöntetűen rossz, ő maga vajdaságiként kiemelt ellátásban, zavarba ejtő figyelembe részesült. „Az a gyanúm, hogy egyes határon túli írók a kelleténél is jobban traumatizálják magukat, mert ha ez nem így lenne, nem lenne miről írjanak. Trianon óta fel-fel bukkan, hogy a centrum nem tud mit kezdeni a perifériáról, Erdélyből Magyarországra érkező diákokkal. Én, vajdaságiakként éreztem a szolidaritást” – emlékezett vissza György Péter második kritikusa, aki azt is sérelmezte, hogy bizonyos életműveket – például a Gion Nándor életművét leegyszerűsítően, vagy tendenciózusan kezeli a Kolozsvári állatkert szerzője. „Gion Nándor jó tollú író volt, de nem az eszéről, hanem a karrierjéről volt híres. A hatvanas években ösztöndíjjal Magyarországra került, zsidózott egy sort, aztán visszament Vajdaságba. Írt egy bődületesen rossz naplókönyvet, és aztán kilencvenes években is belement olyasmikbe, amelyeket másképpen nem lehetett leírni, mint úgy, hogy etnikai sztereotípiákat alkalmazott, például cigányozott. Aztán megint Magyarországra érkezett és eljátszotta az áldozatot. Ezek a részek nekem nem tetszenek, mert ezt differenciáltabban is meg lehetett írni” – hangzott el a Bálint-házban. Bárdi Nándor történészként úgy vélte, ez a könyv több mint egy szöveg, a kötet nem más, mint György Péter érvényességkeresése. Mindaz, ami ebben a nagyon vitatott könyvben szerepel, a hozzászóló szerint sokkal inkább szól Magyarországról, szól a budapesti kulturális odafigyelés hiányáról, és a nemzetiesítési folyamatokról. „A magam fajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel. Összevethetném ezt a munkát T. Szabó Levente egyetemtörténeti és ideológiatörténeti írásaival, vagy Szilágyi N. Sándor ember–világ előadásaival. És kiderülne, hogy Péter egy provinciális csávó, miközben egy budapesti véleményvezérről van szó. Ez mégis egy fontos könyv, Németh László romániai útinaplójához hasonlítanám” – összegezte a kutató, aki az esszékötet javára írta a hihetetlenül széles kontextualizalizációt. „Ha erdélyi véleményeket hallok, akkor azok a következők: olyan szövegekről tesz említést ez a könyv, amelyekkel én még nem találkoztam, a második azt hogy »nem bírtam elolvasni«, a harmadik az, hogy »földhöz csaptam«” – mesélte saját tapasztalatait Bárdi, aki Papp Z. Attilához hasonlóan a „nagyon fejlett” szakirodalom, a vonatkozó román és a nemzetközi tanulmányok, kutatások használatát kérte számon György Péteren. Az éles szakmai kritika elismeréssel is kiegészült. „Azért fontos ez a könyv, mert egy véleményvezér trauma-listázásáról szól, szemben a hiszterizálással, amelynek a kialakításában, a kilencvenes években ő maga (ti. György Péter) is részt vesz. Tehát ebben a könyvben ő maga is önmaga ellen küzd” – vélekedett a hozzászóló, aki úgy vélte, mindezzel együtt „a szakmai hierarchiában” a legfontosabb teljesítmény ebben a témában Trencsényi Balázs A nép lelke című munkája, valamint a többszerzős, Feischmidt Margit által is jegyzett Kolozsvár kötet megjelenése. (Bárdi Nándor a Liana Grancea, Jon Fox, Rogers Brubaker és Feischmidt Margit által közösen szerkesztett Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetre utal.)
Mitikus vagy alulinformált kapcsolat Feischmidt Margit kulturális antropológus ehhez kapcsolódva úgy vélte, György Péter könyve egy közíró diagnózisa, keretes munka. Látlelet a kortárs magyar társadalom veszteseiről, akik a múltba menekülnek, a Trianom-traumát létrehozó Magyarországról. Erre a fajta múltba fordulásra, traumatizálásra három reakció van Magyarországon, és mindezekről ez a könyv beszél Feischmidt Margit szerint. Az egyik reakció az, amelyik létrehozza a múltba visszahelyezett Erdélyt, és működteti az ehhez kapcsolódó identitásipar. A másik tipikus reakció az elfordulóké, akik úgy vélik, ez a nosztalgikus, mítoszt teremtő ország nem a saját Magyarországuk, ezért nem foglalkoznak sem a mítosszal, sem Erdéllyel. A harmadik viszony, amit György Péter azonosít, a némaság, azoknak (a többségében erdélyi migránsoknak) a reakciója, akik nem találják a hangjukat ebben mitizáló Nagy-Magyarországban. „Megérintett engem ez a könyv” – vonta le a következtetést a társadalomtudós, aki maga is erdélyi származású migránsként telepedett át Magyarországra. Szilágyi Gál Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem média tanszékének oktatójaként szólt hozzá a vitához, György Péter kötetét provokatívnak nevezte, olyan munkának, amely megkérdőjelezi a centrum-periféria viszonyt a magyar kultúra területi megosztásában, és arra mutat rá, hogy ez egy többszólamú és nem hierarchikus kapcsolatrendszer. Az esszékötet fontos felismerése – tette hozzá Szilágyi Gál Mihály –, hogy „nincs életszerű mentális kapcsolata Magyarországnak Erdéllyel, mert ez a kapcsolat vagy mitikus, vagy alulinformált.” György Péter a kötettel kapcsolatban hangsúlyozta, az irodalmi szövegekre való hivatkozás (például a Szabédi életmű beemelése) kockázatos, de azért nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen, mert csak így lehet megértetni és közelebb hozni a magyarországi olvasókkal, hogy mi minden történt Erdéllyel, és az Erdélyre való hivatkozással. „Ma egy olyan ideológiai hidat próbálnak meghúzni, ami a Szent Magyarországtól a Szent Magyarországig tart, és közte nem volt semmi”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. november 6.
Sajtóprésben az erdélyi magyarság
Valamennyi újság, rádió, televízió örül, ha nézettsége, olvasottsága nő, s valójában mindent meg is tesz ennek érdekében, tehát semmi rendkívüli nincs abban, hogy az ETV, azaz az Erdélyi Magyar Televízió is a Kisebbségi Kutatóintézet nemrég végzett felmérései alapján nyugtázhatta: az erdélyi magyar háztartások 58 százalékában jelen van, s hogy az elmúlt három év alatt nézettségük 20,3 százalékról 35,8 százalékra nőtt.
Lehet, kissé elrugaszkodott az említett nézőszám, de fogadjuk el, hisz végül is az ETV-nek vannak igen jó és tanulságos műsorai, egyebek közt a Kós Károly Akadémia előadásainak közvetítése, a magyarországi televízióktól átvett hazai művészportrék, az eredeti és vonzó főzőműsorai, fiatalos és lendületes magazinjai. Igaz, „nem agresszív”-nek titulált híradójuk amolyan fából vaskarika, ugyanis a hír az hír, objektív és pontos, nem lehet sem szelíd, sem agresszív, csak ha a szerkesztő – minden bizonnyal politikai sugallatra – ezzel a jelzővel illeti. Pucérra vetkőztetve inkább azt jelenti: szót sem ejtünk az RMDSZ ellenzékének rendezvényeiről, nem adunk helyet más vélemények megfogalmazóinak, azaz kiszorítjuk a másságot műsorainkból.
Ám a legnagyobb gubancot mégis a Sajtóprés című műsor jelenti, ahol néhány „sajtómunkás” úgy osztja az észt, hogy megfagy a lélek is az emberben. Értjük mi Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatóját, meg kell szolgálnia, hogy igencsak közepes képességű aktorként az RMDSZ marosvásárhelyi klikkjének jóvoltából az elmúlt huszonvalahány esztendőben igazán jelentős pozíciókat sikerült elnyernie, köztük a színház igazgatói posztját is, de mintha esetében nem működne Mikszáth Kálmán dzsentri hősének ama meggyőződése: ha hivatalt kap az ember, eszet is ad hozzá a Jóisten. Hogy mélyen lenézi a székelység minden törekvését, küzdelmét, harcát, hogy legutóbbi nagy megmozdulásunkat is amolyan maoista nagymenetelésnek titulálta, s csak amiatt érez mély felháborodást, hogy színháza igazgatóját Bukarest, nem a helyi politika nevezi ki – önmagát jellemzi, s a marosvásárhelyi nyomott, megalkuvó hangulatot sugározza a nézők felé. Parászka Boróka sem szabadul budapesti liberális mentorai bűvköréből, s amolyan másodrendű, elvetendő, székelykedő attitűdnek tekinti az erdélyi autonómiaküzdelmeket, szinte kikérve valamilyen magasabb rendű eszme nevében, hogy nemcsak a nyomorgó cigányság felemelésének kérdése áll a romániai magyarság politikájának homlokterében, hanem amolyan békaügető-versenyszerű autonómiatüntetéseket szervez. Érdekes mód, megvalósult joggyakorlatot lát, s magyar feliratokat ott is, ahol nincsenek, s akár a jó öreg bürokraták, folyamatosan írásos összefoglalóban tájékoztatná a megye és Marosvásárhely román vezetőit a megvalósult kisebbségi jogokról. Úgy tesz, mintha beadványokkal, törvénycikkelyek felsorakoztatásával jobb belátásra lehetne bírni – teszem azt – egy olyan rendőrfőnököt, aki visszaeső bűnözőnek nevez egy embert, aki soha bíróságot sem látott. Ráadásul gyanúsnak ítél minden civil tiltakozást, mert néha-néha valahol, valaki társaságában pártembereket is vélt felfedezni. A műsorvezetőnek, sajnos, nehezen forog a nyelve, s bele-belebonyolódik még a kérdésekbe is, nemhogy a vitát irányítani tudná. S mintha folyamatosan rettegne, hogy véletlenül az RMDSZ irányvonalától picit is elhajló vélekedés füle hallatára elhangzik. A Népújság alapító, tapasztalt és jó ideig regnáló főszerkesztője, Makkai János szemmel láthatóan érzékeli ugyan a nemzetiségi feszültségtől terhes társadalmi közeget, melyben véleményt fogalmaz, de mintha tartana Parászka Boróka fullánkosan pergő nyelvétől és globalizmustól terhelt, meglehetősen éles eszétől is. A Brassói Lapok főszerkesztőjének, Ambrus Attilának nagy ritkán megfogalmazott különvéleménye is túl halovány ahhoz, hogy egy mákszemnyit is fordítson az asztaltársaság által sugallt demoralizáló hangulaton: üljünk nyugton, esetleg fogalmazzunk beadványokat az épp regnáló hatalmasoknak, haladjunk az RMDSZ kijelölte úton, s drukkoljunk, mielőbb ismét kormányra jussanak, hogy nekünk is csurranjon-cseppenjen valami. Sajnos, kikopott körükből az a történész is, aki mérsékelt hangerővel ugyan és igen visszafogottan, de ellenvéleményt fogalmazgatott meg, így hát megy zavartalanul a hablatyolás, lesajnálás, ellenségkeresés, tőkéslászlózás, az anyaországi kormánytörekvések fitymálása, a jó itt és így nekünk hangulat gerjesztése.
A heti véleményműsor legnagyobb baja azonban, hogy uralja az a szájtartás, mely a szórvány- és tömbmagyarság helyzet- és magatartásbeli különbözőségeit kihasználva ellentétet szít. Hogy a Sajtóprésnek mindeddig nem volt civil kurázsija ahhoz, hogy markáns ellenvéleményt megfogalmazó újságírót, akár egy Bakk Miklós-mértékű, nemzeti gondjainkat összetettebben látó politológust is asztalához ültessen, egyfajta gyávaságra vall, de bizonyára úgy érzik, nincs olyan intellektuális erő Erdélyben, mely méltó lenne őhozzájuk.
Tudjuk, Marosvásárhely más világ, ma is hordja Fekete Márciusa tanulságait, félelmeit, megalkuvásait, féltik a törékeny és kétes egyensúlyt, melyet kínkeservesen teremtettek meg – csak azt felejtik, hogy önfeladásuk árát nem ők, hanem gyermekeik és unokáik fizetik majd meg.
Az ETV Medgyessy Péter tiszavirág-életű magyar miniszterelnök ajándéka Marosvásárhelynek, s mintha mindmáig pecsétként viselné magán az ügynökmúltú bankár-politikus habitusát is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 13.
Korhatáros kiadvány és más ínyencségek a váradi Könyvmaratonon
Nagyváradon csütörtökön kezdődik és szombaton ér végét az ötödik alkalommal megszervezett Könyvmaraton. A három nap alatt bemutatnak majd verses- és esszékötetet, emlékiratot, novellákat. Emellett pénteken este a váradi Szigligeti Színház művészei előadják Tasnádi-Sáhy Péter Kistotál című színművét, szombaton délelőtt pedig a váradi közönség előtt már ismert Kocsis Csaba tárlatát láthatják az érdeklődők, amelyet írók portréiból állított össze.
A Könyvmaratont csütörtökön 17.30 órától nyitják meg a Szilágyi Dezső (Moscovei) utcai Silent kávézóban, aznap többek között Kinde Annamára új, Húzódhatsz közelebb című verseskötetét, valamint Darvay Nagy Adrienne és Demény Péter könyveit is bemutatják.
Pénteken Varga Melinda Űrezüst című kötetének bemutatójával kezdődik a program, és lesz korhatáros könyv is, Miklóssi Szabó István Purgatórium című kötetét 16 éven felülieknek ajánlják a szervezők.
Szombaton egyebek mellett Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában című kötetét ismerheti meg a közönség, majd a díjkiosztás után Fábián Enikő színművész Lola Blau-dalok című előadásával zárul az V. Könyvmaraton.
2013. November 14., csütörtök – Silent Café
(Moszkva utca, Sonnenfeld Palota)
17.30: Megnyitó
18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár)
18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek)
18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák)
19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény)
19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház)
20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék)
November 15., péntek – Silent Café
18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek)
18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika)
19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!)
20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve
Játékmester: Dimény Levente
Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei
November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria
(December 1./Nagyvásár tér 12.)
11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás)
November 16., szombat – Silent Café
11.30: Maraton Café
November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota)
15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek
Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László
18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák)
18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek)
19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában
20.00: Zárszó, díjkiosztás
20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor
A könyvbemutatókon közreműködnek:
Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László.
Fried Noémi Lujza
Maszol.ro2013. november 15.
Az RMDSZ ideológiai arculata
Az elvont eszmék köré épült sokszínű gyűjtőpártok, amelyeket nem sokkal a rendszerváltás előtt a történelmi helyzet hívott életre, s így hosszabb szerves fejlődésen nem eshettek át, meglehetős ideológiai heterogenitást mutatnak. Megalakulásakor a félmilliós taglétszámú RMDSZ is hasonlóan sokszínű volt, s hosszan tartó egységessége csak annak volt köszönhető, hogy az erdélyi politikai környezet, a választók ma is meglevő egységigénye nem kedvezett a kis magyar pártok létrejöttének. Így az 1996-os kormányzati szerepvállalást és az autonómiaépítés útjáról való letérést követően az RMDSZ neptuni ihletettségű politikáját kényszerzubbonynak érzők csak akkor alapítottak saját szervezeteket, amikor 2003-ban az RMDSZ kongresszusi leszámolt az egyik legfőbb autonomista célkitűzéssel, a belső választással, s bizonytalan időre ad acta tette a nemzeti katasztert is. Az RMDSZ mindazonáltal ma is gyűjtőpárt. Távoztak ugyan a kőkemény, megvásárolhatatlan autonomisták, de még mindig igen színes az eszmei profil. Ellentétek és politika
Az RMDSZ-en belüli politikai sokszínűség két síkon ragadható meg. Az egyik a hagyományos, eszmei-ideológiai, konzervatív/liberális, még pontosabban nemzeti/kozmopolita ellentét, a másik egy látszatra metodológiai, valójában belső hozzáállásbeli különbözőség. Utóbbi egymásnak feszülése – amit neveztek már radikális/mérsékelt, kuruc/labanc, tájba simuló/helyzetteremtő, autonomista/kisebbségi, szabadságpárti/komprádor ellentétnek – határozta meg nagymértékben a politikai mozgásokat az elmúlt mintegy negyed évszázadban, s végül az RMDSZ érdekképviseleti monopóliumának végét jelentette. Ez az ellentét az elnyomó román hatalomhoz való viszony mentén húzódik, a média előszeretettel nevezi radikális/ mérsékelt ellentétnek, ami helytelen, de annál tetszetősebb és elterjedtebb jelölés. Miközben az erdélyi magyarság körében eddig csak mérsékelt politikai irányzatok küzdöttek egymással, sem radikális célokat (határmódosítás) nem fogalmazott meg senki, sem radikális, a törvényesség határain túli eszközök bevetésére nem került sor. Ezzel együtt a tagság és a szavazók szintjén tudati síkon bizonyára létezik ez a különbségtétel, amit sokan komolyan vesznek, és komolyan hisznek. (Ha megjelenne az anyaországi kereskedelmi médiában egy hittérítő, aki azt hirdetné, hogy a Föld lapos, vélhetően ő is hamar szert tenne őszinte követőkre szerte a Kárpát-medencében. A kilencvenes évek második felében elrettentő példaként említve olvashattuk a Demokratában, hogy az Egyesült Államokban létezik is egy Flat Earth Society nevű szerveződés, amelynek tagjai szerint a Föld gömbölyűsége téveszme.) A csúcsvezetés szintjén már inkább a széplélek illetve karrierista, vagy ha úgy tetszik, a tudományos nyelvezethez közelebb álló kifejezéssel élve pozícióorientált és programorientált politikusok álltak egymással szemben. ők más megközelítésben a román érdekeket egyénelvű politikai számításból kiszolgálókként, illetve politikájukat a magyar érdekekhez igazítókként írhatók le. Így is volt mindaddig, míg az RMDSZ-en kívüli szerveződések utóbbiakat fel nem szívták. Ezzel együtt sem állítható, hogy az RMDSZ politikailag homogén szerveződés lenne, hiszen igen nagy a távolság az autonómiatörekvéseknek és a nemzeti tábor képviselőinek rendszeresen alávágó Frunda György, illetve az azokat soha meg nem tagadó, sőt, mellettük ismételten kiálló Tamás Sándor és Antal Árpád között. (A legutóbbi választásokon mindketten túlteljesítettek az EMNP-vel szembeni kommunikációs harcban, s ezzel sokak előtt végleg leszerepeltek, mindazonáltal az iménti tézis deskriptíve helytálló.)
Démoni riválisok
Eszmei-ideológiai síkon ugyanakkor megmaradt a liberális/konzervatív, még pontosabban a nemzeti/nemzetellenes síkon meglevő ellentét. A nyíltan nemzetellenes, értelemszerűen kisebbségben lévő irányzat kezdettől jelen volt az erdélyi magyar közéletben, és nem meglepő módon a „mérsékeltekkel”, az elnyomó hatalom kegyeit kereső komprádorokkal igyekezett szövetséget kötni. Nem is sikertelenül. Az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat ellen támadó médiakommandó két tagját 1993 után ott leljük érthetetlen módon a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását felvállaló Ügyvezető Elnökségben – Magyari Nándor Lászlót önkormányzati, a nemzet iránti szeretetet új-kollektivizmusként megbélyegző és alapjaiban támadó Cs. Gyimesi Évát pedig az oktatási főosztály élén. A kétezres években újhatalmi góc jelent meg az RMDSZ-ben: a „bihariak”. ők nem elég képzettek ahhoz, hogy Cs. Gyimesi Évához hasonlóan nemzetellenes pamfleteket írjanak, de anyaországi eszmetársaik Nagyváradra invitálásával gondoskodtak arról, hogy a bihari közönség kellő dózisban rendszeresen megkapja az álbaloldal nemzetellenes gyűlöletadagját. Meghívottjaik között volt a határon túli magyarok ellen uszító gyűlöletkarmester Gyurcsány Ferenc, nem sokkal a december 5-i népszavazás után, 2005-ben. Még akkoriban náluk járt a 2006-os rendőrterroron gúnyolódó és a rendőrruhába bújtatott vadállatok által eszméletlenre vert Révész Máriuszt Révész Mártíriusznak csúfoló Kuncze Gábor. Az MSZP-s Újhelyi István és Nyakó István 2009-ben kampánytechnikára okította az ifjú RMDSZ-eseket, arra biztatva őket, hogy az ellenfelet démonizálni kell, s ha nincs ehhez muníció, akkor ki kell találni. Az utóbbi időben járt náluk Bajnai, Mesterházy és szellemi holdudvaruk tekintélyes alakjai, egyszóval alig volt az anyaországi baloldalnak olyan miniszterelnöke vagy pártelnöke, aki meg ne fordult volna Nagyváradon az RMDSZ meghívására.
Belső többszínűség
Szabó Ödön, a párt megyei ügyvezető elnöke, jelenleg parlamenti képviselő, az RMDSZ-en belül addig ismeretlen eszközökkel gazdagította a politikai harcot, amit betudhatunk egyéni kreativitásának, de akár az Újhelyi-féle jótanácsok követésének is. Volt, hogy kommandósaival megjelent a másik tábor rendezvényén, és saját hangosítással botrányba fullasztotta azt. Jellemző, hogy míg Markó Béla válását az autonomista oldal nem használta ki politikai célokra, addig Szabó Ödön Tőkés László vonatkozásában előszeretettel lovagolt ezen a témán, legutóbb pedig szabályosan ellopta a Szent László Napok logóját és megrendezési jogát, annak bukaresti levédésével. A bihariak mellett vannak még az RMDSZ holdudvarában tevékenykedő, nehezen felvállalható „gerillák” is, mint a csíksomlyói búcsút leszóló, a korszerűség jegyében azzal a homoszexuálisok „előremutató, haladó szellemű” felvonulását szembeállító Czika Tihamér, akinek problémája akadt azzal is, hogy a háromszéki magyar önkormányzat a románok bevonása nélkül rendezi meg a háromszéki magyarok találkozóját. Vagy Parászka Boróka, akinek egy Facebook-bejegyzéséből megtudhattuk, hogy csak azért nem emigrál, mert román barátai ide kötik, s őt csak a magyar jobboldal zavarja, a román elnyomást nem érzékeli. Retorikájuk és megszólalásmódjuk merőben eltérő mind a székelyföldi RMDSZ-es autonomistákétól, mind pedig az RMDSZ fősodrának stílusától és mondanivalójától. Összességében tehát leszögezhető, hogy a döntéseit jellemzően egyetértésben hozó, kifelé kétségkívüli egységességet mutató RMDSZ nem egyszínű. A közös nevező az érdek, a politikai zsákmány. Ennek érdekében viselik el egymást habitusukat illetően merőben eltérő politikusok. S marad meg párton belül az a maroknyi, nemzetileg elkötelezett aktivista, aki ma is úgy érzi, úgy hiszi – vagy szeretné hinni –, hogy csak az RMDSZ-en belül lehet hatékonyan szolgálni a magyar ügyet.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. január 3.
Láng Zsolt
Közös Erdélyünk
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéről kerekasztal-beszélgetést szervezett a Mérei Ferenc Szakkollégium a budapesti Bálint Házban – tudósít Parászka Boróka az Erdélyi Riportban. A vitaesten Bárdi Nándor fontos munkának nevezte a könyvet, majd hozzátette: „A magamfajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” A beszélgetés résztvevői nagyjából hasonlóan vélekedtek, „megérintette” őket a könyv, miközben saját szakterületük vagy élettapasztalataik felől hiányosságait is jól látják.
Élet és Irodalom (Budapest),2014. január 4.
Valamit igazítani a világon. Gálfalvi Zsolt 80.
Szűk családi és baráti körben köszöntötték Marosvárhelyen a nyolcvanéves GÁLFALVI ZSOLTOT pályatársai, hozzátartozói. Nem csak egy életmű összegzését hozta a Bolyai Klubban megrendezett este, hanem az erdélyi magyar közösségszervezés legfontosabb évtizedeit, a rendszerváltást, a rendszerváltás utáni évtizedeket tette érthetőbbé. Parászka Boróka írása.
Irodalomkritikusként, esztétaként, intézményvezetőként, kultúrdiplomataként, televíziós szerkesztőként-vezetőként, színházigazgatóként is maradandót alkotott, állítják pályatársai. Szerteágazó munkái révén egyike azoknak, akiknek a legkiterjedtebb kapcsolatrendszere épült ki az erdélyi magyar közösségi- szellemi életében. „Beszélgető-” és „kérdezőművész” – ez lehet a legpontosabb és legérzékenyebb meghatározása annak, mi az, amivel alkotók, gondolkodók sorát megihlette, munkára ösztönözte. Nyolcvanadik születésnapján több nemzedék közös kötetben köszöntötte a visszavonultan élő Gálfalvi Zsoltot, kinek szellemi jelenléte ma is meghatározó. A Bolyai Klubban rendezett beszélgetésen ebből a kötetből is elhangzott néhány írás. Földes György történész Budapestről utazott Marosvásárhelyre, hogy Gálfalvi Zsoltot, az „erdélyi Prosperót” köszöntse.
Az erdélyi Prospero„Nincs se világi, se túlvilági hatalma, se sziget, se kard, se varázs, se szolgák, se szellemek és mégis Prosperóra emlékeztet” – mondta Földes György, aki szerint a shakespeari hőshöz a marosvásárhelyi gondolkodót a bölcsesség szeretete és tisztelete teszi hasonlóvá. „Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem a bölcsesség, az igazság irányítja” – hangzott el a Bolyai Klubban, ahol az évtizedes pályatárs visszafogott, de egyértelmű meghatottsággal méltatta Gálfalvi Zsolt érdemeit. „Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta. Ha amerikainak, akkor békebíró.
Amúgy meg mindenütt az lenne, aki. Újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között. Tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, hanem inkább egy, vagy inkább két pohár bor mellett beszéljenek. Lehetne szülőföldjének fejedelme, jól járna ezzel mindenki, aki ott él. Legyen román, magyar, szász, félig ez, vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nem csak Milanónak akar jót, hanem Nápolynak is.
Nem kíván elvenni senkitől semmit, csak mindenkinek a jussát akarja. Nem akar rosszabb sorsot más nemzetének, mint a sajátjának. Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott élők, akkor az, aki egykor elment, még az is visszatérne, mert tudná, hogy itt jobban értik és tisztelik”. A méltatások nem csak a személyes életművet, hanem a személyes életmű által gazdagított hely szellemét is érintették. „Marosvásárhelyen három világ, civilizáció ölelkezik egymással anélkül, hogy alágyűrné egymást. Ez a bölcsesség kútja három forrásból.” – mondta a budapesti Földes György a körülötte lévőknek, a Kolozsvárról, Bukarestből vagy éppen Nagyváradról származóknak-érkezőknek. Ahhoz, hogy ez a bölcsesség érvényre jusson, személyes kvalitásokra, helyzetértésre is szükség volt. „Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte önmagát. Ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia, és az ügy iránti alázat az, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem, sajnos káromra és hibámból nem elég régóta azzal a tudattal élek, hogy figyel, segít, harcostárs. Ha becsületes ellenfele lennék, akkor se kerülném el a háza táját. Ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint érkeztemkor. Az erdélyi Prospero uralkodás helyett egész életét a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Nem a nyolcvan év teszi bölccsé, hanem a hivatása, az egyetemessége, az hogy az egyetemes kultúra nemzetivé, közös kinccsé válik. Mindez annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kialakítása, a sorsközösség az, ami nemzetté emel egy népet. Sorsközösség nincs közös kultúra, az eltérő szellemi és politikai hagyományok kölcsönös tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül” – érvelt „erdélyi barátja” mellett Földes György, aki az életmű összegzésével nem zárta le azt. „Lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei, az általa szerkesztett lap szerteágazó tartalmai. Ez a nem a múlt, ez az a kompetencia, amelyre mindannyiunknak most is szüksége van. Erdélyi Prospero járj közöttünk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet.” – kért és biztatott a felszólaló.
Az intenzív értelmiségi
Gálfalvi Zsolt a tőle megszokott szerény iróniával fogadta a dicsérő szavakat. „Nem hiszem, hogy lenne alkalmam arra, hogy hasonló szövegeket magamról még egyszer végighallgassak. Amikor még egyszer elmondják majd ezeket, már nem fogom hallani” – mondta mosolyogva az ünnepelt, aki a legfontosabbnak a feléje irányuló megértést nevezte. „Éreztem valami megértést az iránt, amit én próbáltam kudarcokon keresztül csinálni az életemben. Az rajzolódott ki a szavaitokból, ami mindannyiónkat összeköt. Azokat, akik a koszorújukat a magyar nyelv elé úgy teszik, mint az egyetlen és közös hazájuk elé.” – utalt vissza Illyés Gyula Koszorú című versére, amelyet az est során Gáspárik Attila mondott el. Markó Béla az ünnepség házigazdájaként és moderátoraként arról faggatta az ünnepeltet, mit jelent a felelősség kérdése számára. Felkészült, de nem érzelemmentes válasz érkezett.
Gálfalvi arra figyelmezett, meg kell érteni, mit jelent „intenzív értelmiséginek” lenni – ezt a szerepkört ugyanis nem lehet kierőszakolni, és ehhez alapvető tulajdonságokra, szellemi, elvi igényekre és igényességre van szükség. „Senkit se lehet rákényszeríteni a felelősségre, arra, hogy gondolja végig, mit ír. Értelmesen élni és dolgozni csak akkor lehet, ha valamilyen felelősséget érzünk nem egyszerűen a leírt szavak iránt, hanem az emberi értelem iránt”
– mondta Gálfalvi Zsolt, aki nem szakadva el az iróniától megjegyezte, az értelem ez a legnagyobb hiánycikk, pedig ezért szoktak a legkevésbé panaszkodni az emberek, hogy nincs. „Szoktak panaszkodni ezért, azért, a pénzért, az élelemért. Az értelemért, na azért nem szoktak panaszkodni” – mosolygott össze a közönségével az ünnepelt. Nem csak az „intenzív értelmiségi” fogalmát elevenítette és magyarázta az érintett, hanem olyan további kulcsszavakat is felvetett, mint a „szóértés”. „Az értelem esélyein, lehetőségein munkálni, megteremteni a szóértés légkörét, azért fontos, mert e nélkül teremtő munka nem létezik.” – emlékeztetett Gálfalvi Zsolt. A tömör helyzetértékelés a rendszerváltás és a rendszerváltás utáni évtizedek értelmezésévé is vált. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a kultúra szerepéről alkotott elképzelések, elvárások megváltoztak, több szempontból „magánüggyé” vált a színház, az irodalom, a képzőművészet. 89 után az emberek „rühellték a prófétaságot” – mondta az esztéta, aki úgy vélte, ez egy alapvető tévedés, és egyet jelent a felelősségtudatról való lemondással. Markó Béla kérdésére újabb és újabb, egymást kiegészítő válaszok érkeztek. „A felelősség nem számonkérés, hanem az, ami az emberen belül munkál, amikor ír, szerkeszt, emberekkel beszél, amikor megteremti a közösségi légkört amelyben értelmes esélyeket valóra lehet váltani. Enélkül nincs szabadság, se teremtő erő.”
„Mindig elkapott a gépszíj”Bár Gálfalvi Zsolt nagyon határozott, humorral erősített szavai „felelős”, következetes álláspontot képviseltek, Markó Béla, mint pályatárs és mint alkotó is árnyalta az elhangzottakat. Az „erdélyi intézménnyé” vált személyiség mögött mégsem olyan „egy tömbből faragott” életmű van. A Marosvásárhely–Bukarest tengelyen dolgozó intézményvezető háta mögül felsejlik a könyvtárlakó filosz, a Barcelonában is otthonosan mozgó européer. Van-e amit elszalasztott, amit másképpen csinálna, vagy nem vállalna el? – kérdezte a költő-politikus. „Ez a kérdés nem igazán időszerű. Nyolcvan éves vagyok, megpróbálhatom, hogy ne töltsem be még egyszer azokat a tisztségeket, amelyeket egyszer már betöltöttem, hogy ne legyek újra színházigazgató, televízió elnök, de ugye ez a vállalkozás teljesen reménytelen. Ha visszatekintek, azt kell mondanom, hogy bár nem akartam, de mindig elkapott a gépszíj. Az ember nem csak érzi a felelősséget, de felelőssé is teszik a szavaiért. Én igazán a műsorkészítést szerettem a televíziózásban, és mégis, egyszer csak ott találtam a vezetésben. Sok mindent sajnálok, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna. De mindig volt valami feladat, amit el kellett végezni, és nem akartam kibújni a kötelezettségek alól. Gyakran mondjuk, hogy az esztétikai érték mindenek előtt, de az irodalom és a művészet nem gyakorlati feladatok megoldására való, és ha az ember kisebbségbe született, és annak a nyelvét és kultúráját vallja magának, akkor plusz feladatai vannak. Ezekről lemondani – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem dicséretre méltó dolog. Nagyon szívesen írtam volna Thomas Mannról, Márairól az elmúlt évtizedekben. Az embernek azonban tudnia kell azt, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket el kell fogadni, meg kell érteni, és amelyeknek az érvényesítése nélkül nincs értelmes, teremtő élet” – összegezte lemondásainak és vállalásainak okát az ünnepelt.
Hogy milyen dilemmával jártak a tehertételt és társadalmi megbecsülést is jelentő faladatok, például a televízió elnöki posztja, azt Markó Béla tette érthetővé. „Annak idején nehezen, de meggyőztük Gálfalvi Zsoltot, hogy vegyen részt a televízió vezetőtanácsában, el is vállalta. Nagyon hamar kiderült, hogy a konfliktusok következtében nincs elnök. Korelnökként elvállalta a televízió vezetését, nagyon jól, mindenki megelégedésére, egyetlen hiányérzetem van, hogy nincs mód hosszú távon tovább vinni, és téged agyonnyomni ezzel a feladattal több esztendőn át” – emlékezett vissza az RMDSZ korabeli elnöke.
Kolozsvár, Vásárhely, Bukarest Gáspárik Attila, mint az audiovizuális tanács egykori elnöke úgy fogalmazott: Gálfalvi Zsolt volt az egyetlen olyan vezető, aki megkérdezte az embereket, hogy hogyan működjön az intézmény, amelynek az élén ált. Azzal hozta zavarba a környezetét, hogy odafordult a munkatársaihoz, hogy tárgyalt mindenkivel. „Ezt nem értették Bukarestben, azt hitték, hogy a normalitás az ravaszság. Bevallotta, hogy nem tévés ember, hanem érdeklődő, aki mer kérdezni, és mert munkát adni a körülötte lévőknek.”Hogyan lehetett Kolozsvárról és Marosvásárhelyről érkezve helyet találni Bukarestben, hogyan lehet a fővárosból visszatérni, onnan „visszacsatornázni” értékeket az erdélyi közösségi központokba? Gálfalvi Zsolt a többlakiságról, az utazásról és otthonra találásról így nyilatkozott. „Valójában három városban éltem: Kolozsvárt nagyon szerettem, nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Örvendek annak, hogy működik például a Kolozsvár Társaság, változatlanul megteremti a szellemi élet pezsgő légkörét, ami nélkül város nincsen. Kolozsvár után kerültem Vásárhelyre, majd Bukarestbe. Sőt Marosvásárhelyre kétszer költöztem vissza: ez mindig az a hely volt, ahol valamit lehetett értelmesen cselekedni. Ezért mentem Bukarestbe, ezért jöttem vissza.
Az a véleményem, hogy az ember egy helyet akkor tud magáénak vallani, ha ott valamit tud igazítani a világon.
Ez a vágy bennem van. Bukarestben, függetlenül attól, hogy a város életmódja sok szempontból idegen volt, jó lehetőségek adódtak a szellemi kapcsolatokra. A színházi élet egészen csodálatos és ritka volna. Tamási azt mondaná, hogy igyekezzünk otthon lenni, én azt mondanám, legyünk ott, ahol lehet valamit tenni, ahol kapcsolatot lehet létesíteni másokkal, akik, ha nem is úgy gondolkodnak, mint mi, de akiknek az erőfeszítésein osztozni lehet.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),2014. április 17.
ROMÁNOK-RMDSZ-FIDESZ Az erdélyi magyar politikum és a magyar nemzetpolitika közti ütközési pontok Az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról értelmetlen önmagában beszélni. A feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik, nagymértékben a román állam határozza meg.
Azzal kell kezdenem, hogy kimondottan örültem Kelemen Attila Transindexen megjelent írásának. A szerző az RMDSZ és a Fidesz viszonyát tematizálja, illetve az a kérdést teszi fel, hogy a 2010 után új nemzetpolitika hogyan „szabja át az erdélyi magyar társadalmat”. Kelemen írását azért tartom fontosnak, mert megtöri a nyilvánosságon belüli csendet ezzel a – véleményem szerint kulcsfontosságú – témával kapcsolatban*.
Magam egy terjedelmes tanulmányban próbáltam rávilágítani a magyar állampolgárság- és nemzet-politika lehetséges értelmezési kereteire, illetve hatásaira. Most ennek a tanulmánynak egy részét próbálom újrafogalmazni egy „olvasóbarát verzióban”**. A szövegben reagálok Kelemen Attila legfontosabb állításaira, és bizonyos értelemben megpróbálom keretbe helyezni azokat.
Megfogalmazásaim talán túlságosan nyersnek hangzanak majd. Ez annak köszönhető, hogy hanyagolom a normatív szempontokat, és a szereplők stratégiáinak reális megítélésére teszek kísérletet. Ez alól reményeim szerint senki nem képez kivételt.
A román politikai törekvések a nemzetépítés és a kontroll-kooptálás között
Az első fontos körülmény, hogy az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról teljesen értelmetlen önmagában beszélni. Rogers Brubaker szerint egy kisebbség politikai törekvéseit egyszerre határozza meg a többségi állam és az anyaország. E kettő közül ráadásul – esetünkben – a többségi állam (illetve a román politikai mező) szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb. Azt a feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik nagymértékben a román állam határozza meg. Ez a magyar politikai osztály stratégiáira, a magyar politikai osztályon belüli törésvonalakra is igaz. A magyar nemzetpolitikának ehhez képest igen szűk és marginális szerepe van. Ezt az RMDSZ vezetői pontosan realizálják, amikor Bukarestben jelölik meg a maguk számára a legfontosabb téteket. Ezért lehet igaz az, amit Kelemen Attila is megfogalmaz, hogy „az RMDSZ kommunikációjában a Fidesszel való kapcsolat nem más, mint külpolitikai kérdés”. Az RMDSZ vezetői koránt sincsenek a Fideszhez olyan közel, mint azt Kelemen Attila állítja. Inkább arról van szó, hogy a Fidesszel való viszonyban egy pragmatikus álláspont kerekedett felül, mégpedig elsősorban azért, mert ez a kérdés az RMDSZ vezetők többsége számára marginális kérdésnek tűnik. Miután a román politikai mező elsőbbségét hangsúlyozzuk, érdemes vázolni, hogy a román politikai szereplők a magyar közösség, illetve politikai osztály számára milyen fajta integrációs modellt kínálnak fel. Ennek alapvető jellemvonása egyfajta kettősség, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy a román politikai elit egyszerre tartja fenn – az államot az etnikai értelemben vett román nép államaként értelmező – nemzetiesítő projektet és támogatja az RMDSZ – Bakk Miklós megfogalmazásával élve – rejtett konszociációra vonatkozó törekvéseit.
Egyrészt konszenzus van tehát a román politikai eliten belül a nemzetállami projekt fenntartásában. Ez egy olyan intézményrendszer működtetését jelenti, amely a különböző etnikumok között hierarchikus viszonyt határoz meg, és aminek következménye a kisebbségi és többségi kategória közötti aszimmetria. Most nem tárgyaljuk részletesen az aszimmetrikus viszonyrendszer kérdését. Egy szemléletes példaként az hozható fel, hogy például a fele-fele részben magyar és román Marosvásárhelyen (vagy akár a 80 százalékban magyar Csíkszeredában) a többségiek a nemzetállami intézményrendszer működése következtében gondolják úgy, hogy a nyilvános kommunikáció nyelve per definitionem a román, és nekik nem szükséges ismerniük a magyar nyelvet. Miután az intézményesen definiált etnikai hierarchiában felül vannak, teljesen természetes számukra, hogy a társadalmi integráció minden kulturális terhét a kisebbségi közösségnek kell viselnie. Ennek az intézményes berendezkedésnek az egyik hosszú távú következménye az erdélyi etnikai rétegződési rendszer átalakulása volt, ami a magyarok egyre fokozódó marginalizációjához vezetett. Az aszimmetria másik hosszú távú következménye az asszimiláció, amely Erdélyben
elsősorban (de nem csak) a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializációs modellek következménye.
Másrészt azonban a román politikai osztály magyarokhoz, illetve az RMDSZ-hez való viszonya nem érthető meg egyoldalúan a nemzetiesítő törekvések felől. Az 1989 után kialakult román kisebbségpolitikai rezsimnek – a nemzetállami jelleg, illetve a kisebbség és a többség közötti hierarchia megtartása ellenére – megvannak a maga pluralista (vagyis a kisebbségi közösségek elismerésére alapuló) jellemvonásai:
(1) A román kisebbségpolitikai rezsim első hangsúlyosan pluralista (és a magyar etno-kulturális reprodukció szempontjából kulcsfontosságú) eleme, hogy az államilag finanszírozott magyar nyelvű oktatás széles spektrumát tartja fenn.
(2) A másik elem, hogy a román politikai elit valójában elfogadja, hogy a kisebbségi közösségek saját etnikai pártjaikon keresztül vesznek részt a közéletben. A magyar közösség szempontjából a kisebbségek számára kedvezményes parlamenti helyeket juttató választási törvénynek nincs túlzottan nagy jelentősége. Annak már sokkal inkább, hogy 1989 után a választási törvény végig megőrizte az arányos kimenetet, ami lehetővé tette, hogy a lakosság 6-7 százalékát kitevő magyar közösség nagyjából arányosan legyen képviselve a parlamentben. (Azt, hogy ez nem magától értetődő, jól mutatja a magyar választási törvény, ami a győztes párt számára kedvez. De akár egy klasszikus kétfordulós, kompenzáció nélküli egyéni választókerületes rendszer is elképzelhető lenne.) (3) A harmadik (a másodikkal szorosan összefüggő elem), hogy 1996-tól az RMDSZ és a román politikai elit között kialakult egy többé-kevésbé rendszeresített politikai alkufolyamat, amelynek keretén belül az RMDSZ kisebb kihagyásokkal részesült a kormányzati hatalomból. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a „kisebb kihagyások” szintén nem jelentettek a Szövetség számára tényleges ellenzéki szerepet. Az RMDSZ minden ilyen alkalommal „speciális viszonyt” ápolt az épp aktuálisan legerősebb politikai szereplővel, mintegy kívülről támogatva azt formális koalíciós partnerével szemben.
Lényeges ugyanakkor, hogy az etnikai hatalommegosztásnak, illetve az RMDSZ (vagy tágabban a magyar elit) végrehajtó hatalomban való részvételének nem alakultak ki az intézményes, törvényileg kodifikált keretei. Az RMDSZ praktikusan folyamatosan részese a végrehajtó hatalomnak, azonban ez mindig az aktuális politikai alkuk függvénye. A kérdés másik oldala, hogy praktikusan az RMDSZ gyakran sikeresen lobbizik a magyar intézményeknek, vagy magyarlakta területeknek juttatott erőforrásokért, valójában azonban (a közjogi autonómia, vagy az intézményes hatalommegosztás egyéb változatai híján) ezekre sincs semmiféle intézményes-jogi garancia. Éppen ezért az ezzel foglalkozó elemzők, például Narcisa Medianu, vagy Horváth István, már az ezredfordulón az RMDSZ és a román politikai szereplők közötti alku aszimmetrikus jellegét hangsúlyozták, és arra utaltak, hogy ez a viszony a kontroll-kooptálás modelljén keresztül érthető meg. Ez pontosan arra utal, hogy a magyar politikai osztállyal folytatott alkufolyamaton keresztül a román politikai szereplők úgy érik el a magyar követelések mérséklődését (vagy pl. azt, hogy a kilencvenes években az erdélyi magyar kérdés lekerült a nemzetközi napirendről), hogy közben nem kell intézményesíteniük az etnikai hatalommegosztást, és nem kell módosítaniuk az államberendezkedést. Érdemes megjegyezni, hogy az RMDSZ kormányba való bevonása kapcsán Victor Ponta kormányfő talán most utalt először explicit módon a kontroll-funkcióra (vagyis, hogy azért szükséges az RMDSZ bevonása, hogy a magyar közösség ne radikalizálódjon).
Az erdélyi magyar elit a párhuzamos társadalom építése és az aszimmetrikus alku között
Az erdélyi magyar politikai osztály magatartásában szintén van egy eredendő kettősség, amit akár a Szövetség a kilencvenes években kialakított (részben implicit) programelemei és a román politikai térbe történő tényleges integrációs folyamatok között feszül. Ez a kettő valójában a mai napig nincs egymással köszönő viszonyban.
Az erdélyi magyar elit saját társadalmáról való víziójában a párhuzamos társadalom elképzelése játszik kulcsszerepet, és ennek az RMDSZ programjában is meghatározó szerepe van. Az elképzelés lényege, hogy a magyar közösség etno-kulturális újratermelése (megmaradása) akkor képzelhető el, ha felépíthető egy olyan intézményes szerkezet, ahol a lehető legtöbb társadalmi szükséglet a közösségen belül elégíthető ki. Ez az elképzelés még a két világháború között alakult ki, és (miközben a múlt rendszerben is volt egyfajta kontinuitása) 1989 után fogalmazódott újra. A kilencvenes évek első felében ez a program kulcsszerepet töltött be, és egyrészt az autonómia-törekvésekben, másrészt a magyar elit egy intenzív intézményépítő és közösségszervező stratégiájában nyilvánult meg. Ez volt az az elem, amit egyesek „társadalomépítésnek”, mások „mozgalom RMDSZ-nek” hívtak, és amely jó ideig a közösségi aktivisták és az erdélyi magyar értelmiségiek egy széles rétegét integrálni volt képes.
Miközben a programelemek szintjén a párhuzamos társadalom víziója (beleértve az autonómiát) megmaradt, a román politikai térbe való integráció (elsősorban a kormányzati szerepvállalást biztosító aszimmetrikus alku) átírta a tényleges prioritásokat, és megváltoztatta a Szövetségen belüli viszonyokat. Soroljuk fel röviden a román politikai szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku legfontosabb következményeit. Ezeknek azért is jelentőségük lesz, mert a Fidesz és az RMDSZ közötti töréspontok is ezekhez kapcsolódóan érthetők meg (már amennyire ezek megérthetők strukturális értelemben, a személyközi viszonyok figyelembe vétele nélkül):
(1) Ahogy már érintettük, az aszimmetrikus alku, illetve a kontroll-kooptálás lényege a magyar elit követeléseinek mérséklődése (ami a közjogi szerkezet átalakítása nélkül következik be). Ez azt jelenti, hogy a stratégiák szintjén a román politikai partnerek számára elfogadhatatlan programelemek (elsősorban az autonómia) háttérbe szorulnak. Ezt a helyzetet az RMDSZ az elmúlt évtizedben többféle stratégiával próbálta kezelni. Egyrészt (leginkább az ezredforduló környékén) az volt megfigyelhető, hogy a programot a „realitásokhoz” alakították. Így a 2000-es választási programból hiányzott például az autonómiára való utalás. Másrészt (és ma ez a domináns) a programelemek és a tényleges cselekvési stratégiák elválnak, és az RMDSZ másfajta diskurzust forgalmaz a választói és másfajta diskurzust a román partnerei fele. Ez azt jelenti, hogy miközben az autonómia akár központi programelem, addig a román partnerekkel folytatott tárgyalások napirendjére fel sem kerül.
(2) Átalakul a politikai folyamat természete. A román politikai szereplőkkel folytatott (általában nem nyilvános) tárgyalások jobb esetben néhány tucat politikus részvételével zajlanak. Így miközben a bukaresti politikai aréna szerepe megnövekszik, a közösségi aktivisták korábban jobban integrált rétege a politikai folyamatokon kívül találja magát. A „mozgalom RMDSZ” megszűnésével ugyanakkor a kialakuló politikai osztály (az RMDSZ felső-vezetés) számára óriási kérdéssé válik, hogy miként biztosítsa a maga (illetve a kialakuló integrációs modell számára) a társadalmi támogatást. Ezt elsősorban a magyar közösségnek juttatott erőforrások feletti monopólium megszerzésén keresztül tudja megtenni. Mind az aktivista réteg, mind a szélesebb társadalom szempontjából ezen állami erőforrások becsatornázásának van központi szerepe.
(3) Ez egyben azt is jelenti, hogy átalakul a politikai legitimáció, illetve a szervezeten belüli politikai habitusok. Míg korábban a legitimáció forrása a közösségépítés, a magyar intézmények működtetése volt, mára ennek szerepét a forrásszerzésben való sikeresség vette át.
(4) Végül a magyar politikai osztályon belüli törésvonalak is az aszimmetrikus alkuhoz való viszonyban gyökereznek. Az úgynevezett „mérsékeltek” és „radikálisok” közötti viszonyt pontosan az 1996 és 2000 közötti első kormányzati ciklus élezte ki. A kormányzati munkában résztvevő „mérsékeltek” ekkor stabilizálták többségüket, a politikai folyamatokból kiszoruló „radikálisok” pedig 2003-ban hagyták el a pártot.
A magyar nemzetpolitika hatásai
A Fidesz-RMDSZ viszony (strukturális és nem személyközi) értelemben ebben a keretben érthető meg. A Fidesz törekvései az elmúlt két évtizedben két irányból keresztezték az RMDSZ-elit érdekeit. Egyrészt a Fidesztől folyamatos és közvetlen segítséget kaptak a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku ellenzői (a „radikálisok”). Másrészt a Fidesz saját erdélyi klientúraépítésre vonatkozó kísérletei veszélyeztetik az RMDSZ erőforráselosztásban élvezett monopóliumát. Mindkét szempont megmutatkozott már az 1998 és 2002 közötti első Fidesz-ciklus alatt. Ekkor a Fidesz az RMDSZ vezetése ellenében nyíltan az aszimmetrikus alku ellenzőit (Tőkés Lászlót, illetve a Reform Tömörülést) támogatta. Az RMDSZ vezetők ezt külső beavatkozási kísérletként élték meg, amely a párton belüli hatalomátvételt, illetve az identitáspolitikai diskurzus fölötti ellenőrzést célozta, és azzal fenyegetett, hogy a legnagyobb Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikai alakulat a Fidesz klienteláris hálózatába kerül. Szintén már ekkor megmutatkozott a második probléma, hogy a Fidesz a magyar intézmények fenntartására szánt erőforrások tekintetében az RMDSZ-t megkerülő politikát folytatott, és (legalábbis az RMDSZ-elit szemében) egy saját kliensi hálózat kialakítására törekedett. Lényeges azonban, hogy 1998 és 2002 között az RMDSZ-elit politikai ellenfelei még az RMDSZ-en belül voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a státustörvény alkalmazását tekintve 2001-ben a Magyar kormány és az RMDSZ között megegyezés született, és a törvény végrehajtását segítő úgynevezett státusirodákat a Szövetség keretében hozták létre. Mielőtt a 2010 utáni történéseket bemutatnám, röviden érintenem kell azt is, hogy mi történt 2002 és 2010 között, hisz az ekkor regnáló MSZP-SZDSZ kormány a Fideszhez képest radikálisan más politikát folytatott (és nem csupán az állampolgárság-politikában). A baloldali kormány legfőbb törekvése a Fidesz határon túli informális (klienteláris) hálózatainak felszámolása volt. Ennek azért volt jelentősége, mert a Fideszhez kötődő politikai szereplők (elsősorban Tőkés László és Duray Miklós) rendre igen markánsan nyilvánultak meg magyar belpolitikai kérdésekben.
Az egyik eszköz a támogatáspolitika nagyfokú centralizációja volt, ami részben egy a baloldalhoz kötődő klienshálózat kialakításában öltött testet. Ez azonban egybeesett azzal (és ennek volt meghatározó szerepe, nem a saját klienshálózat erőltetésének), hogy a baloldal elfogadta a status quo-t, és a támogatáspolitikai döntéseket az RMDSZ-re bízta. Az RMDSZ ezzel a forráselosztás vonatkozásában igen kedvező helyzetbe került, hisz az erdélyi magyar közösségnek juttatott romániai erőforrások mellett immár a magyarországiak fölött is monopóliumra tett szert. A státusiroda-hálózat fenntartása mellett az oktatási-nevelési támogatásnak volt kiemelt szerepe, amit az RMDSZ által létrehozott Iskola Alapítvány adminisztrált.
2010-ben az újra hatalomra kerülő Fidesz az erdélyi politikai mezővel kapcsolatos korábbi törekvéseit jóval radikálisabb formában próbálta érvényesíteni. A támogatáspolitikai intézményrendszer radikális átalakításra került, aminek nyomán az RMDSZ gyakorlatilag teljes mértékben kiszorult ebből. A Szövetség számára komoly veszteséget jelentett, hogy a magyar kormány 2011 májusában megszüntette a státusiroda-hálózatot, illetve a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére bízta az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását. Ezekkel az intézkedésekkel egyidőben alakították meg a 150 személyt foglalkoztató információs irodákat, amelyek a könnyített honosítással kapcsolatos törvénymódosítás végrehajtását segítik. Az irodahálózatot a civil szervezetként működő, de valójában az RMDSZ politikai ellenfelének számító Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bízták. Az RMDSZ (illetve azok a civil szerveztek, értelmiségiek, akiket Budapesten az RMDSZ holdudvarába soroltak) nem csupán a fent említett, hanem majd minden magyarországi támogatástól elestek, miközben – ahogy Sipos Zoltán Hol a guriga című cikkében ezt dokumentálta – a magyar állami vállalatok közel 1 millió eurót juttattak a 2012-es kampányidőszakban az RMDSZ ellenzékéhez tartozó politikusok által bejegyzett civil szervezeteknek. Nagyon fontos látnunk azonban, hogy a magyar kormányzatok befolyásoló ereje igen korlátozott maradt. Az RMDSZ (2003-tól párton kívüli) ellenzéke paradox módon az MSZP-SZDSZ kormány alatt volt a legsikeresebb. Ekkorra esik Tőkés 2007-es EP-választási eredménye és a MPP viszonylag jó önkormányzati szereplése. Ugyancsak ekkor (2008-ban) kényszerült az RMDSZ felső vezetése a székelyföldi önkormányzati jelöltek esetében „korrekcióra”, aminek nyomán a Fidesz-hez közelálló (Kelemen Attila által is említett) politikusok kerültek kulcspozícióba. Ide kapcsolódik, hogy a 2004. december 5.-i népszavazási kampányt követően az RMDSZ a Fidesszel egyébként szemben álló vezetői számára vállalhatatlanná vált a magyar baloldallal fenntartott nyilvános kapcsolat.
Azt nem kell különösebben részletezni, hogy a Fidesz erdélyi politikai mezővel kapcsolatos eléképzelései milyen látványos kudarcot vallottak a 2012-es önkormányzati, majd parlamenti választáson. Ennek oka a magyar választók és a RMDSZ közötti megváltozott kapcsolatban keresendők, amiben mára az állami erőforrás-allokációnak van döntő szerepe. Ebben a tekintetben pedig az RMDSZ egyértelműen lekörözi a (kizárólag magyar forrásokra utalt) belső ellenfeleit.
Az RMDSZ viszonya a magyarországi választásokhoz
Az erdélyi magyar politikai mezőn belüli mozgásokat tehát a magyarországi események csak kis mértékben befolyásolták. Ennek oka, hogy a tétek elsősorban Románián belül fogalmazódtak meg. Az állampolgárság-politika és a szavazati jog kiterjesztése elviekben megkérdőjelezte ezt a helyzetet. Két ezzel kapcsolatos alapproblémát érdemes kiemelni.
(1) Az első, hogy a magyar politikai közösség kiterjesztése (az úgynevezett határok fölötti nemzetegyesítés) úgy történt meg, hogy a kialakuló szerkezetben az erdélyi magyar eliteknek nincs semmilyen szerepük, intézményes játékterük. A 2012 novemberében elfogadott választási törvény kiterjesztette a választójogot a kisebbségi magyar közösségekre, anélkül azonban, hogy választhatóságuk intézményes-jogi feltételeit megteremtette volna. A magyar állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező erdélyi magyarok így nem tehetnek egyebet, minthogy egy mainstream magyarországi pártra szavazhatnak. Többségük a Fidesz-t támogatta, miután az a magyar nemzet irányukba való kiterjesztését támogatta. Ezzel együtt azonban az erdélyi magyarok vonatkozásában semmilyen programmal nem rendelkezik Az erdélyi magyar politikai osztály azzal a helyzettel, hogy egy olyan politikai aréna nyílt meg, amelyben ő (a jelen körülmények között) nem lehet szereplő, láthatóan nem tud mit kezdeni.
(2) Egy másik kérdés, hogy milyen viszony áll fenn a magyar állampolgárság és a politikai elit Románián belüli integrációs stratégiái között. Mint láthattuk, ez utóbbinak két egymással versengő modellje alakult ki. A formális programok szintjén (illetve normatív értelemben) a kisebbségi társadalom elképzelése és az autonómia-törekvések határozták meg a magyar politikai elit diskurzusait. Empirikus értelemben azonban inkább a kontroll-kooptálás, illetve a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku vált meghatározóvá. A normatív politikatudományi irodalomban többségi álláspontnak számít, hogy a kettős állampolgárság, illetve a közjogi autonómia egymást kizáró megoldások. Erdélyben ez a probléma Salat Leventénél jelenik meg.
A magyar politikai osztály azonban nem fogalmazott meg semmilyen nyílt álláspontot a kérdésben. Arról, hogy az egyes politikai szereplők, csoportosulások hogyan ítélik meg a kedvezményes honosítást, illetve a szavazati jog kiterjesztését, nehéz direkt módon információt szerezni. Az erdélyi magyar közbeszédben nem alakult ki az állampolgársággal kapcsolatos vita. Az ellentéteket jelezte, hogy miközben a székelyföldi vezetők demonstratíve elsőként vették fel az állampolgárságot, addig Markó Béla a fenntartásait hangsúlyozta. Szintén Markó Béla az, aki nyilvánosan kiállt a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
2014 januárjában az RMDSZ-en belül az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal kapcsolatosan (a létező fenntartások ellenére) egy „pragmatikus” (az erdélyi magyar közvélemény megoszlásait figyelembe vevő) álláspont kerekedett felül. Ennek keretében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Borbély László, a Szövetség „második embere”, a román partnerek vonatkozásában is meghatározó politikusa is regisztrációra, illetve a választáson való részvételre biztatta az erdélyi magyarokat. Ezt követően az RMDSZ több helyi szervezete bejelentette, hogy segíteni fogja a választási regisztráció folyamatát.
A magyarországi választások után megkezdődött az erdélyi politikai szereplők magyarországi politikai piacon való pozícionálódása, ami nyilvánvalóan érintheti a pozíciók belső rendszerét is. Kelemen Attila (és Parászka Boróka) ebben a kontextusban érdekes. Azonban érdemes újra leszögezni, az RMDSZ mainstream szempontjából a Magyarországon való pozícionálódás meglehetősen marginális, miközben egy sikeres (Fidesz irányába történő) újrapozicionálódás megszüntetné a belső ellenzék minden létalapját.
Kiss Tamás
* A témával kapcsolatban tudtommal egyedüliként Salat Levente fejtett ki koherens álláspontot, ami azonban (sajnálatosan) csak egy szűk szakértelmiségi (mondhatni baráti) körön belül került megvitatásra. ** Ez azt jelenti, hogy például nem használok szabályos szakirodalmi hivatkozásokat. Nem akarom ugyanakkor azt a látszatot kelteni, hogy minden itt megfogalmazott gondolat saját kútfőből származna. Így ahol ezt szükségesnek találtam a szövegben hivatkozom a felhasznált szerzőre. Transindex.ro