udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 180 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180

Névmutató: Széchenyi István

2014. május 16.

Csíkszereda fejlődési irányai
Csíkszereda város fejlődési irányai címmel tartottak konferenciát csütörtökön este a Sapientia egyetem nagy aulájában. Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Csurgai Horváth József székesfehérvári professzor tartott előadást, ezt követően szakmai kerekasztal-beszélgetésre került sor.
Csurgai Horváth József, a székesfehérvári Városi Levéltár és Kutatóintézet igazgatója előadásában a városiasodásról, a magyarországi települések urbanizációjáról beszélt. Kitért arra is, hogy ehhez a társadalmi jelenséghez nagyban hozzájárult a népesség számának növekedése, amely magával hozta a városok belterületének bővülését, a városhatárok kiterjesztését. Újabb infrastrukturális fejlesztésekre volt szükség, ez pedig a települések számára nagyobb kiadást jelentett.
Utak, járdák kiépítése, köztisztaság, közvilágítás, vízvezetés – sorolta a sarkalatos pontjait a városfejlesztéseknek Csurgai. Zárómondatként elmondta, sok városfejlesztés kölcsönből valósult meg, pedig fontos, hogy a városok képesek legyenek arra, hogy saját maguk találják meg az anyagi eszközöket saját szükségleteik fedezésére.
Csíkszeredának nincs adóssága
Ráduly Róbert Kálmán kiemelte: Csíkszeredának nem volt, és nincs egy lej hiteltartozása sem. Előadásában beszélt a város múltjáról, arról, hogy a legrégebbi középületet 1713-ban építették, nevezetesen a jelenlegi Mikó-várat, hogy a település gazdag volt, hatalmas erdővagyonnal rendelkezett. Majd kiemelte, hogy jelentős veszteség érte a várost, amikor nem itt épült ki a vasúti csomópont. A közelmúltjáról pedig így fogalmazott: „Sokat vesztettünk a privatizáció során is, a román állam így szegényítette le a székelyeket, olyan magánosítások zajlottak le, amelyekből kevés vált sikertörténetté, mint például a sörgyár, vagy a műanyagfröccsöntő”.
Élhető kisváros a cél
Két évvel ezelőtt készült el Csíkszereda 2020 címmel a város jövőképéről írt kiadvány. „Csíkszereda előnye, hogy kicsi, hátránya, hogy zsúfolt” – jellemezte a városvezető. A megyeszékhely hátrányairól még az is elmondta, hogy jelentős a hőenergia-fogyasztása a városnak. Szerinte a központosított, alternatív módon előállított hőenergia a legolcsóbb megoldás. Nem adták fel a biomasszaüzem tervét, továbbra is befektetőket várnak. Ráduly továbbá kifejtette, hogy élhető kisváros kell legyen Csíkszereda,a központ pedig elsősorban a gyalogosoké és a kerékpárosoké. „Infrastrukturális fejlesztések területén félúton járunk, még kell tíz év, hogy minden lakóövezetet felújítsunk” – szögezte le.
Konferencia több városban
A Csíkszereda város fejlődési irányai című rendezvény egy, tizenkét konferenciából álló rendezvénysorozat utolsó állomását képezte. A konferenciákat Miskolc, Szabadka, Révkomárom, Budapest, Székesfehérvár, Pécs, Szeged, Eszék, Sopron, Kecskemét, Kolozsvár, valamint Csíkszereda városokban bonyolította le a Széchenyi István Egyetem a Magyar Regionális Tudományi Társasággal együttműködésben. Székelyhon.ro

2014. június 5.

Az összetartozás napja
Idén június 8-án ünnepeljük pünkösdvasárnapját. Bár eredetileg pünkösd is egész héten át tart, napjainkban vasárnap és hétfő a nyilvános ünnep. Jelentéseket és hagyományokat vettünk számba.
Idén immár negyedik alkalommal emlékeznek meg Kárpát-medence szerte június 4-én a nemzeti összetartozás napjáról. Mint ismeretes, 1920-ban ezen a napon írták alá az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést, amely nyomán az őshonos magyar népesség egyik napról a másikra öt, a mai állapot szerint nyolc államban találta magát, és vele együtt történelmi és kulturális emlékhelyeinek nagy részét is. A trianoni döntés 23,4 millió lakost érintett, 300 ezer került Ausztriához, 3,5 millió Csehszlovákiához, 5,3 millió Romániához, 4,1 millió Jugoszláviához (beleértve Horvát-Szlavónország 2,6 millió lakosát). Magyarországon az összmagyarság alig kétharmada, 7,6 millió fő maradt. Románia 102 724 négyzetkilométernyi területet kapott, ami nagyobb terület, mint a mai magyar állam területe, a Szerb– Horvát–Szlovén Királyság 20913-at, Horvátországgal együtt 62 ezret, Csehszlovákia 61661 négyzetkilométernyit, Ausztria 3967-tel gyarapodott. Lengyelország 519-et, Olaszországhoz pedig Fiumével 18 négyzetkilométernyi terület került.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává. Az erről szóló törvényben az Országgyűlés rögzítette, hogy kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.
A döntés csak Szlovákiában váltott ki ingerült reakciókat. Ivan Gasparovic, Szlovákia elnöke válaszul nyilatkozatban méltatta a trianoni döntést, és a közép-európai béke alapkövének nevezte azt, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Ján Slota pedig Trianon-emlékműveket állított volna Szlovákia különböző részein, elsőként a magyar határ mentén fekvő Révkomáromban.
„Számomra az összetartozás azt jelenti, hogy szeretettel gondolok a különböző országokban élő magyar emberekre, szívemen viselem a többi magyar ember sorsát és nehézségeit, és ha módunkban áll, családommal befogadunk és vendégül látunk más magyarokat” – idézett leveléből az egyik diák, akit Áder János kért fel sorai felolvasására. A köztársasági elnök hangsúlyozta, a diákok leveleit olvasva azt a tanulságot vonta le, hogy még azokban a fiatalokban is feldolgozatlan emlékként él Trianon, akiknek nemhogy a két világháborúról, de a szocializmusról sincs személyes élményük. Aki erről nem vesz tudomást, aki képtelen meghallani a határon túli fiatalok hangját, és aki a kettős állampolgárság ellen kampányol, arra igazak Széchenyi István szavai: „akit magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember” – fogalmazott Áder János. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. június 12.

Szabadság, igazságosság, méltányosság
A politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség.
Oldalak és gondolatok
Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig.
Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra?
Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat.
Lopakodó ceauşizmus
Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk.
Jól szeretni
Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában.
Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal.
Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. július 11.

A bánsági hídépítő, Maderspach Károly
A bánsági Maderspach Károly életét és munkásságát mutatta be Budapesten, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban, egy időszakos kiállítás keretében, Maderspach Kinga, ükunoka. A kiállításon sok családi és múzeumi tárgy látható, a most napvilágra került, különleges hídtervekkel együtt.
A „Hidakat épített időn, s folyókon át...” című kiállítás, 2014. augusztus 3-ig még megtekinthető.
A Nyugati-Kárpátok folyói fölött, a vad ruszkai havasok sziklás völgyeiben építette meg 1833-ban, a világ elő vonóláncos öntöttvas ívhídját Maderspach Károly. A reformkor híres vasgyárigazgatója volt, akit József nádor is meglátogatott ruszkabányai üzemükben, és aki hídügyben vitában állt Széchenyi Istvánnal. Akit Kossuth Lajos a kormánnyal szemben támogatott, és aki Bem tábornok magyarországi utolsó óráiban szállást adott a hadvezérnek. Maderspach Károly tehetséges hídépítő mérnök és kiváló kohász volt, aki feláldozta életét családjáért és a hazájáért. A Bánság e híres mérnökembere Magyarország első vashídját építette meg, és megalapítója lehetett volna Magyarország hídépítő iskolájának, ha életét és karrierjét nem töri ketté az 1848–49-es forradalom.
Ruszkabányán (Rusca Montana) már alig lelhetők fel nyomai a hajdani vasgyárnak, pedig valamikor igen gazdag és virágzó üzem volt. Nándorhegytől egy bekötőút visz a völgybe, ahol áll még a Maderspach ház, és ahol egy szép emléktábla őrzi Károly és felesége Buchwald Franciska emlékét. Friss virág jelzi mindig, hogy még ma is vannak, akik emlékeznek rájuk. Köszönet érte.
Maderspach Kinga ükunoka, Nyugati Jelen (Arad)

2014. augusztus 18.

Hétszáz éves a négytornyú Szőkefalva
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

2014. augusztus 22.

Istennek áldása legyen a mi nemzetünkön!
Augusztus 20-i ünnepség a Színház téren
Több száz ember gyűlt össze szerda este a Színház téren, hogy részt vegyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete által az államalapító Szent István király emlékére szervezett ünnepségen. A rendezvényen a magyar történelmi egyházak képviselői megáldották a nemzetiszínű szalaggal átkötött megye kenyereit, amelyeket a kétszeres világbajnok pékmester, Tőkés Tibor készített.
"Dicsőítünk téged, Atyánk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki a pusztában megáldotta az öt kenyeret és megszaporította, hogy táplálja velük az összegyűlt sokaságot. Urunk, aki megadtad, hogy Szent István királyunk ünnepén összegyűlve itt ünnepeljünk, aki hétről hétre meg- megszaporítod és szétosztod köztünk az eukarisztia kenyerét, áldd meg ezeket a kenyereket, mindennapi életünk táplálékát, és taníts meg arra, hogy mindennapi kenyerünket mi is megosszuk másokkal, hogy megízlelhessük az igazi testvéri szeretet ízét…" – hangzottak az áldás szavai, majd a megszegett kenyereket szétosztották a megjelentek között.
A téren kiállított, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész által készített Szent István-szobrot, illetve Szabó Albert képzőművész alkotását, a Szent Korona másolatát a gernyeszegi 15-ös Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata "őrizte" Balogh József főkapitány vezetésével.
Fellépett a Hajdó Károly vezette marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria vegyes kar, Samu Etel Imola, Kilyén Ilka, Ritziu Ilka Krisztina, Bokor Barna, a beresztelki Lángvirág néptáncegyüttes.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében dr. Farkas Balázs konzul méltatta a nap jelentőségét. Arra biztatott, hogy a jövőbe tekintve, Szent István szellemiségét követve, őrizzük meg az itt élő népek közötti szolidaritást, a magyar nemzet összetartását. Hozzátette: a magyar kormány Szent István szellemiségében kívánja a nemzetet továbbépíteni, stabilitását megőrizni.
Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke ünnepi beszédében kiemelte: "A mai napon azért gyűltünk össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egyben tartott minket itt, a Kárpát-medence ölelő karjaiban. (…) A mi nemzetünk túlélte a történelem viharait, megmaradt, és reményeim szerint megmarad itt, Erdélyben is, a mi tündérországunkban". Szent István király intelmeit ma is példaértékűnek nevezte, Marosvásárhelyt viharsaroknak, ezért kell ragaszkodnunk értékeinkhez, szimbólumainkhoz, a hitünkhöz... Ugyanakkor Széchenyi István szavaival üzente "megalkuvó, áruló magyar vezetőinknek", hogy akit magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.
Tőkés Tibor pékmester a Népújságnak nyilatkozva mondta: Augusztus 20. a magyarok szent ünnepe, pékmester vagyok, ez a nap az újkenyérnek is a napja. István királyunk megáldotta ezzel az ünneppel a népet. A legnagyobb 38 kilós, a másik 28 kilós, a harmadik 32 kilós kenyér, a hozzávalókat az Eldi pékség biztosította, az Eldi pékség jóvoltából készítettem el ezeket a kenyereket.
A rendezvényen jelen volt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is. A kérdésre, hogy miért Vásárhelyre jött ünnepelni, azt válaszolta: Augusztus 20. a magyar államiság ünnepe, nemzeti ünnep is ugyanakkor, nemcsak Magyarországon ünneplik, hanem szerte az egész világon. Itt, Erdélyben is egyre szívesebben gyűlnek össze ilyenkor az emberek, hiszen a magyar nemzet egységét is jelképezi. "Azt hiszem, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, ez az a nap, amikor együtt vagyunk lélekben, és ha lehet, akkor ilyen szép helyen, mint Marosvásárhely, jó, ha fizikai közelségben is érezzük egymást. Marosvásárhelyre azért jöttem, mert vásárhelyi barátaim hívtak, és úgy éreztem, itt a helyem mellettük".
Az augusztus 20-i rendezvény a magyar és a székely himnusszal zárult.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 4.

Magyar szótlanság
Hogy is írta Széchenyi István a Hitelben: „Az egészséges nemzetiség... fő kísérője a nemzeti nyelv, mely míg fennmarad, a nemzet is él.” Mondják is azóta nem egy ünnepségen az aranyigazságot, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szinte elsírja magát az ember a fennkölt szavaktól. De akkor miért kell folyamatosan látnom, hallanom, hogy még a színtiszta magyar tanácsok esetében is románul folyik a szó?!
Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Romániában immár évek óta elfogadták a jogszabályt, amely szerint minden, 20 százalékos nemzetiségi lakosságú településen az állami intézményekben, választott és kinevezett testületekben anyanyelvükön beszélhetnek a nemzetiségekhez tartozó polgárok. Erre fel alig találni egész Erdélyországban olyan tanácsot, ahol magyar szó hangzana el az üléseken, de legalábbis magyarul, majd románul is mondja el az illető nemzetiségi a mondókáját. Nem egyszer megkérdeztem, miért ez a húzódozás az anyanyelv használatától, s volt, aki azzal védekezett, hogy mindenki ért románul, és így pergőbb az ülés; azzal is érveltek, hogy így a jegyzőkönyv elkészítése egyszerűbb, mások a „szokásra” hivatkoztak.
Egy bizonyos, magyarul csak ritkán szólalnak meg még az erdélyi nagyvárosokban is, s annyira elszoktak a többségiek ettől, hogy mindig kérdőn kapják fel erre a fejüket, sokszor fel is hánytorgatják, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Az anyanyelv használatát megengedő törvényt elfelejtik.
Erdély több min 1500 településén használhatnák a magyar nyelvet a tanácsokban. Ritka, mint a fehér holló, ahol használják is. Arról nem beszélve, hogy a többi intézményekben – kórházakban, törvényszékeken, különböző hivatalokban – is hajlamosak elfelejteni: őket erre törvény kötelezi. És efelett is szemet hunynak a többségi nyelven szónokló tanácsosok.
„Nyelv teszi a nemzetet” – mondotta már Kisfaludy Károly is. Akkor miért nem használjuk, miért nem élünk vele a mindennapjainkban, miért nem válik ez természetessé? Hogy egy vegyes társaságban, amíg ez be nem járatódik, amíg mindenki el nem fogadja, nehezebben megy, az bizonyos. De ha meg akarunk maradni magyarnak, e nehézségeken túl kell lépni. Erdély-szerte.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2014. szeptember 20.

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

2014. október 6.

Kopjafát avattak Torockón
Kopjafát avattak pénteken Torockón az 1848–49-es szabadságharc hőseinek emlékére, ezzel kölcsönözve ünnepi jelleget a témában a Duna Házban előtte rendezett tudományos konferenciának. A település főterén felállított kopjafa előtt Hernády Zsolt történész, a konferencia főszervezője örömét fejezte ki, hogy a Duna Ház éppen Torockón nyitotta meg kapuit, és hogy a kulturális központ első rendezvénye sikeresen zajlott le.
Beke Márton Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának főosztályvezetője idézte Széchenyi István szavait, miszerint „nyelvében él a nemzet”. Az ünnepi szónok hozzátette: szükség van erős gazdaságra és erős társadalomra is, amelynek tagjai összefognak. Egy ilyen társadalom viszont csak a szorosan együttműködő közösségek, családok talaján képes létrejönni, mindehhez pedig nélkülözhetetlen a szabadság. Beke Márton szerint 1848 üzenete az, hogy a nemzet a szabadságát kiharcolja, mert élhetővé akarja tenni saját világát. A torockói konferenciának a tanulsága, hogy a nemzet csak együtt lehet sikeres – jelentette ki a főosztályvezető, hozzétéve, a helyi közösségek szintjén kell megvalósulnia a közös gondolkodásnak és cselekvésnek, amelyet a magyar kormány is igyekszik elősegíteni. Erre törekszik a Duna Televízió is, amely a Torockón álló Duna Ház révén segít a helyiközösség megerősödésében – mondta Beke Márton Zoltán. A Duna Ház július 6-án nyitotta meg kapuit azzal a céllal, hogy kulturális központként működve elsősorban a szórványban élő magyarság szülőföldön maradását segítse. Dobos Menyhért, a Duna Televízió Nonprofit Zrt. vezérigazgatója elmondta: a kulturális intézmény az október 6-i nemzeti gyásznap előtti napokra időzítette első rendezvényét, melynek mottójául Görgey Artúr szavait választották: „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”
Egyed Ákos bodosi származású történész, akadémikus a kétszáz évvel ezelőtt született Gábor Áron szerepéről beszélt Háromszék önvédelmi harcában. Felidézte, hogy a székelység annak idején fontos döntés előtt állt: vállalja fegyveresen az önvédelmi harcot, avagy behódol a császári seregeknek. A küzdelem ugyanis nehéztüzérség nélkül kilátástalannak tűnt. Ebben a helyzetben vállalta Gábor Áron az ágyúöntést, s ezek a fegyverek tették lehetővé a székelyeknek, hogy megküzdhessenek a náluk sokkal erősebb ellenséggel. Süli Attila őrnagy, budapesti tudományos kutató gróf Mikes Kelemen huszár ezredes katonai pályafutását idézte fel, emlékeztetve, hogy ő alakította meg a 15. Mátyás-huszárezredet. Csikány Tamás hadtörténész, egyetemi tanár emberközeli képet festett Bem Józsefről. Kedves Gyula, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója az aradi vértanúk emlékét idézte fel, mégpedig az egykori aradi ereklyemúzeum gyűjteményei alapján, vetített előadás keretében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. október 13.

Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)

2014. november 17.

Temesváron tartották a Magyar Tudomány Ünnepe erdélyi főrendezvényét
A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megszervezett erdélyi rendezvénysorozat főeseményére került sor november 14–15-én Temesváron. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a Temesvári és bánsági tudományosság – múlt, jelen, jövőcímmel szervezett tudományos ülésszakot a Bánság fővárosában, amelyet a KAB elnöke és alelnöke mellett a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és alelnöke is megtisztelt jelenlétével.
A temesvári Perla szállóban megszervezett rangos tudományos esemény résztvevőit Salat Levente, a KAB elnöke, Török Ádám, az MTA főtitkára,
Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Nagy-György Tamás, a KAB Bánsági Regionális Munkabizottságának elnöke köszöntötték.
Vékás Lajos akadémikus, az MTA alelnöke az európai magánjogról és az új magyar Polgári Törvénykönyvről tartott érdekes előadást. Delesega Gyula, műegyetemi professzor a Temesvári Műszaki Egyetem 1920. november 15-ei létrehozásának előzményeiről és három temesvári magyar professzorról, Bakonyi Kálmán és Hajdú József mérnökökről, valamint Rendi Béla matematikusról tartott izgalmas előadást. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója a tehetséggondozásról, mint a bánsági magyar tudományosság jövőjének előfeltételéről beszélt. Toró László fizikus a bánsági sugárvédelemről, ezen belül a csernobili katasztrófa titokban tartott következményeiről tartott előadást. Ferencz András műegyetemi professzor a klímaváltozás beláthatatlan következményeiről és a folyamat lassítására irányuló törekvésekről, a tiszta energiáról beszélt. A tudományos ülésszak első tömbjét Preitl István műegyetemi professzor Szabályozó rendszerek fejlesztése mechatronikai alkalmazások részére a Temesvári Műszaki Egyetemen című előadása zárta.
„A temesvári konferencia a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretébe illeszkedik, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia minden évben hagyományosan megtart – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Salat Levente, a KAB elnöke. –  A rendezvénysorozat november 3-án kezdődik, azon a napon, amikor gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot azzal, hogy 1825-ben fölajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét. Ezt 1997 óta ünnepli a Tudományos Akadémia, és 2003-ban a parlament hivatalosan is a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. Azóta az Akadémia keretében közel egy hónapos rendezvénnyel emlékeznek meg erről a fontos eseményről. Amióta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság létezik, 2007 óta, mi is részei lévén ennek az intézményi keretnek, Erdély több helyszínén szervezünk rendezvényeket, amelyek a Magyar Tudomány Ünnepe keretébe illeszkednek. 2014-ben ez a temesvári konferencia a rendezvénysorozat főrendezvénye!” Salat Levente KAB elnök azt is elmondta: a bánsági magyar tudományosság képviselőivel sokkal lazább és kevésbé intenzív a kapcsolat, mint a Kolozsváron vagy akár Marosvásárhelyen dolgozó tudományos munkatársakkal. „A mi számunkra a bukaresti magyar tudományosság vagy a bánsági magyar tudományosság szinte fontosabb, mint a csíkszeredai tudományos élet, mert Csíkszeredán könnyebb a magyar tudósoknak alkotni. Azt gondoljuk, hogy a bukaresti magyar tudományosságot nehezebb művelni, nehezebb megtartani a magyar nyelv kötelékében. Valószínűleg Temesváron jobb egy kicsit a helyzet, de egyre nehezebb lesz itt is a magyar tudósok dolga” – nyilatkozta lapunknak Salat Levente, hangsúlyozva, hogy vannak itt még rangos, színvonalas munkát végző magyar tudósok, akik a szakmai élet különböző területein becsülettel végzik a munkájukat. „Ennek a rendezvénynek az előkészítése során volt alkalmam látni, hogy utánpótlás is van, vannak fiatalok is, akik folytatják ezt a munkát itt Temesváron és ez nagy öröm a számunkra!” – mondta befejezésül a KAB elnöke.
November 15-én, szombaton Török Ádám akadémikus, az MTA főtitkára, Matekovits György, Jancsó Árpád, Farkas László és Kurunczi Lajos előadásaival folytatódott a temesvári konferencia, amely tudományos díjak átadásával és a KAB testületi ülésével zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2014. december 10.

Szodoray-Parádi Hajnalka életmű-kiállítása Szatmáron
Az utóbbi idők egyik legszínvonalasabb képzőművészeti kiállítása nyílt meg kedd este Szatmárnémetiben, a régi főtér neogótikus Vécsey-házának ilyen célra fenntartott termeiben. A művész és tanár, Szodoray-Parádi Hajnalka mutatta be több évtizedes alkotómunkájának legjavát.
A művésznő eddig is gyakran jelen volt a Szamos-parti városban rendezett kiállításokon, de csak most derült ki a közönség számára, mennyire otthonos mind a festészetben, mind a grafikában, mind pedig a szobrászatban. Festményei elsősorban táj- és életképek, szép természeti környezetben, régi kastélyokkal, ódon falakkal a háttérben, erőteljes színekkel, ami az egykori nagybányai festőiskola színhatásával rokonítható. Grafikái főleg portrék, történelmi alakokról – mint például az aradi 13 vértanúról, Rákóczi Ferencről, Bercsényi Miklósról, Zichy Mihályról, barátairól, képzőművész és tanártársairól készült tusrajzok, amelyeken megjelenik a belső karakter, az élet és a hivatás gondja, öröme, a remény, a csalódás.
Bár eddigi kiállításain is láthattunk pár szobrot, a most bemutatott 15-20 portré egyértelműen kifejezi, hogy alkotójuk ezen a területen is nagyobb figyelmet érdemel. Az Adyról, Bolyairól vagy Bartókról, s a fiatal lányokról készült szobrai parkokba, köztérre kívánkoznak. Mint ahogy oda került a szatmári Kossuth-kert létrehozójáról, Kiss Gedeonról, a „fák ezredeséről” megformált szobra. Hogy ezzel felfedeztük Szodoray-Parádi Hajnalkát, a köztéri szobrászt, az a tény is igazolja, hogy nemrég őt bízták meg gróf Széchenyi István szobrának az elkészítésével, melyet a belvárosban kívánnak felállítani.
maszol.ro

2014. december 11.

Temesvár 25.
Emlékhét a temesvári forradalom kitörésének 25. évfordulóján – 2014. december 15–21.
Hétfõ, 2014. december 15. 
BUDAPEST
Helyszín: Magyar Tudományos Akadémia Díszterme (Széchenyi István tér 9.).
08.00 Emlékülés. Rövidfilm: Rendszerváltó advent – Temesvár 1989. Készítette: Maksay Ágnes, Filep Farkas (MTVA). Köszöntõ: Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nyitóbeszéd: Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Megemlékezés: Tõkés László európai parlamenti képviselõ, az EMNT elnöke.
Ünnepi beszédet tartanak:
Sali Berisha, volt albán államfõ és miniszterelnök,
Marek Kuchcinski, a lengyel képviselõház alelnöke,
Erdélyi Géza, nyugalmazott felvidéki református püspök,
Frank Spengler, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi képviseletének vezetõje, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke,
          Wittner Mária, szabadságharcos, korábbi országgyűlési képviselõ,
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke,
          Szűrös Mátyás, volt ideiglenes köztársasági elnök,
Pawel Ukielski, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet igazgatóhelyettese, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform elnökségi tagja és más jeles vendégek.
Zárszó: Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke. 
Vers: Döbrentei Kornél: Elvégeztetett. Énekszámok: Szvorák Katalin: Hajnalvárás (rabénekek), Én felültem a világ vad lovára (keservesek). 
Kiállítás: Temesvárról Európába.
Megnyitják: Tõkés László lelkipásztor, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Molnár János történész.        
Alkalmi fogadás – helyszín: MTA Kodály- és Vörösmarty-terme (Széchenyi tér 9.). 
15.30 Könyvbemutató
Helyszín: A Magyar Újságírók Országos Szövetsége székháza (1064 Budapest, Vörösmarty u. 47/A).
Szőczi Árpád: Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története.
Bemutatják: Szőczi Árpád kanadai magyar újságíró,Michel Clair kanadai francia újságíró,Rejean Roy kanadai francia újságíró,Deák Péter filmproducer.
A bemutató nyelve angol és magyar. Szinkrontolmácsolást biztosítunk.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. január 13.

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

2015. február 20.

Állítsunk szobrot Szatmárnémetiben a legnagyobb magyarnak!
A Széchenyi Kör és a Szatmár Megyei RMDSZ kezdeményezésére hamarosan gróf Széchenyi Istvánnak emléket állító szoborral bővülhet városunk szoborparkja. Ehhez azonban, mint történelmünk során oly sokszor, össze kell fognunk, hisz az emlékmű felállításához közadakozásra is szükség van.
Gróf Széchenyi István emlékét valamikor utcanév, szobor és könyvtár őrizte Szatmárnémetiben. Mindebből mára sajnos már semmi sem maradt. Ezt a hiányt szeretné pótolni a Széchenyi Kör és az RMDSZ: a két szervezet közösen állítana szobrot annak a történelmi személyiségnek, akit kora legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezett a „legnagyobb magyarnak". Erről a szándékról pénteki sajtótájékoztatón számolt be az ötletgazda, Sike Lajos újságíró, a Széchenyi Kör elnöke, Szodoray Parádi Hajnalka képzőművész, Pataki Csaba szenátor, a megyei RMDSZ elnöke, Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a szatmárnémeti RMDSZ elnöke.
A szobor az egykoron az ő nevét viselő utcában, a római katolikus püspökség épülete előtt kap majd helyet. Nm.ft. Schönberger Jenő püspök erre már áldását is adta. Szodaray Parádi Hajnalka, akinek a Kossuth-kertben álló Kiss Gedeon szobrát is köszönhetjük, egy 2,7 méteres alkotást álmodott meg. Ebből 70 centiméter lesz maga a mellszobor, amely viaszöntéses technikával készül majd el. A művésznő Barabás Miklós híres festménye alapján készítette el tervrajzait.
A minden gondolatát a haza gazdasági felemelésének szentelő Széchenyi Szatmárhoz is több szállal kötődik: ő építtette meg az Aradot Szatmárnémetivel összekötő vasútvonalat és az ő nevéhez fűződik a Tisza folyásának szabályozása. A népek egyenrangúságának hirdetőjeként számtalanszor követelt a magyarokéval egyenlő jogot Erdély románságának is, nem véletlen tehát, hogy személye a románság körében is nagy megbecsülésnek örvend. Andrei Saguna püspök arra kérte, legyen Erdély királyi biztosa, George Baritiu pedig a „Kárpátok Géniuszának nevezte". Sajnos utóbbi titulust egy évszázaddal később egy olyan személyiségre aggatták, aki jóval kevésbé érdemelte ki – Nicolae Ceaușescura.
Pataki Csaba szerint Széchenyit nemzetiségtől függetlenül tisztelték, hisz megértették: a gróf célja a térség életszínvonalának emelése. „Éppen ezért akár a régió szimbóluma is lehetne Széchenyi. Nekünk pedig meg kell mutatnunk, ha közösségi akarat van, akkor bármit véghez tudunk vinni, így a szobor felállítását is el tudjuk érni".
Kereskényi szerint Széchenyi az a történelmi személyiség, akinek tevékenysége leginkább párhuzamba állítható az RMDSZ elmúlt 25 éves tevékenységével: a megfontolt, lépésről lépésre haladó, kompromisszumokra is kész politikus volt, aki a társadalom valamennyi terén letette névjegyét.
„Most talán meglepem Önöket, ám tudomásom szerint ez lenne az első szabadtéri Széchenyi szobor Erdélyben, amely Trianon óta emléket állít a grófnak, mondta Sike Lajos újságíró. A kőszegremetei obeliszk pedig a harmadik vagy a negyedik emlékmű volt világszerte, amely Széchenyi emlékét hivatott őrizni – 1861-ben készült, egy évvel a gróf halála után. Ez egyben a megye legrégebbi, még álló emlékműve", tette hozzá a szatmári Széchenyi-kultusz legfőbb ápolója.
Ahhoz azonban, hogy Szatmárnémetiben ismét szobor őrizze a „legnagyobb magyar" emlékét, ismét össze kell fognunk. Szatmárnémetiben tanácsi határozat tiltja, hogy szoborállításra közpénzt költsenek. Éppen ezért pályázatok mellett közadakozásra van szükség a szükséges összeg előteremtésére. Aki hozzá szeretne járulni gróf Széchenyi István szobrának felállításához, az adományait az Identitas Alapítvány a Román Kereskedelmi Banknál elhelyezett számlájára utalhatja át.
Amennyiben az adomány lejben van, akkor a RO98RNCB0221043052190001-es számlaszámra, forint alapú átutalás esetén pedig a RO49RNCB022104352190010-es számlaszámra. Külföldről történő utalás esetén a szükséges Swift kód a következő RNCBROBU. Sike Lajos főszervező minden adományozót arra kér, nevét és az átutalt összeget jelezze az [email protected] emailcímen is.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

2015. március 13.

Ünnepeink értelme
Ha egy népnek nincs igazi történelmi emlékezete, s a pótszerként kitalált históriában sincs igazi mérföldkő, akkor az a nép, bármilyen időleges tündöklést is kreáljon magának, egyszer szép simán kikopik a történelemből. Mert a valós históriát tartósan nem helyettesíthetik a hazug szobrok, sem a légből kapdosott „történelmi” mesék, azok éltető erővé nem lesznek soha. Egy nép általában maga választja ki igazi históriai ünnepeit, mert a történelmet is ő csinálja, ünnepet is tud választani, sőt jelképeket is, azokat nem kell semmi uracskáknak kitalálni számára, főleg pedig rákényszeríteni, megetetni vele.
Nekünk, magyaroknak vannak – mert lehetnek – hiteles ünnepeink, s ezek közül is első helyre kívánkozik március idusa, a szabadság ünnepe, mely egyszerre dicséri a megújulást és a forradalmas újítást, a tenni akaró fiatalságot, a világ jobbításának szándékát és – saját nemzetünk felemelése révén – a nagy emberi haladáshoz való hozzájárulást. Mindezt nem kell elmagyarázni senki magyar embernek, ahogyan nem kell parancsszóval a trikolór tiszteletére és a Himnusz éneklésére sem kötelezni, mert mindez a magyarság vérében van.
Igaz, akadnak kivételek, olyan elferdült agyú magamutogatók, kik megkérdőjelezik március idusának erdélyi, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi megünneplését, mondván, azon a napon semmi nem történt errefelé. Ezek soha nem fogják megérteni, hogy a magyar március egyszerre testesíti meg a polgárosodást, a jobbágyfelszabadítást, a jogegyenlőséget, a sajtószabadságot, a világszabadság igényének átérzését, s benne foglaltatik annyi erdélyi magyar és székely közhonvéd áldozata, amilyenre alig van példa a világ históriájában. És benne foglaltatik Bem József hősiessége, Gábor Áron plebejusi önfeláldozása, Petőfi Sándor mártíriuma, Mikó Imre, Berde Mózsa hű tenni akarása; s átnyúlva a művi határokon, Kossuth Lajos hazáért, szabadságért való lángolása, Széchenyi István őrületbe kergető nemzetféltése. Csak az árulók nem tartoznak bele, az akkori és mai Balázs Manók, a meghunyászkodók, a mindent „bölcsebben intézni” szándékozók.
A magyar március emlőin nemzedékek nőttek fel, s még számos generációk fognak felnőni, mert olyan ünnep ez, melynek tartalmait nem lehet huzamosabb ideig meghamisítani, de feledtetni sem lehet. S mert közös kincs, hát az egész emberiség szellemi-erkölcsi tulajdonaképpen is lehet tekinteni rá. Így mindenképp halhatatlan.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. március 14.

Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. április 22.

Peti: adományozzák a városnak az utcanévtáblákat
Közös sajtótájékoztatón fejtette ki véleményét a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében kirobbant konfliktusról Peti András marosvásárhelyi alpolgármester és Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
Bár mindketten egyetértettek abban, hogy az alkotmány szavatolja a kisebbségi jogokat, s a kétnyelvűséget is, egyikük sem merte azt tanácsolni az érintett marosvásárhelyi magyaroknak, hogy hagyják kint a táblát. Peti András egy megoldást jelentő javaslattal állt elő.
Az alpolgármester rövid történelmi visszatekintőjében felemlegette, hogy az írásos feljegyzések szerint Marosvásárhelyen első alkalommal 1860. szeptember 12-én döntött arról a városi tanács, hogy utcanévtáblát helyezzen ki, akkor a főteret nevezték el Széchenyi Istvánról. Szerinte az alkotmány szavatolja a kisebbségi jogokat, az anyanyelvhasználatot és a kétnyelvű feliratokhoz való jogot.
„Egy reklámtáblák kihelyezését szabályozó törvény nem írhatja felül az alkotmányban szavatolt jogokat. Egy jogállamban. De Marosvásárhelyen már három alkalommal bebizonyosodott, hogy a reklámtörvény mégis felülírja: első alkalommal, amikor a székely zászlót minősítették reklámzászlónak, majd egy harapós kutyára figyelmeztető kétnyelvű feliratra mondták rá, hogy reklám, most pedig a civil aktivisták által kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblákra. Ha jogállamban élnénk, azt mondhatnák a marosvásárhelyieknek, hogy nyugodtan hagyják ott a táblákat, mert nem büntethetik meg őket, s ha mégis, akkor a bíróság eltörli majd a bírságot. De mi nem tudjuk szavatolni, hogy miként dönt a bíróság. Most azt tudom javasolni, hogy az érintett marosvásárhelyi magyarok egy adománylevéllel adományozzák a házukra kihelyezett táblákat a városnak, így megkímélve a helyi költségvetést, hiszen kevesebb táblát kell kihelyeznünk. Az adománylevél mellett írjanak egy nyilatkozatot is, amely szerint beleegyeznek abba, hogy a városháza kihelyezze a tulajdonukban levő ingatlanra a táblákat. Ily módon talán elkerülhető a kilátásba helyezett büntetés anélkül, hogy a táblákat le kelljen venni” – tanácsolta Peti András, aki elismerte hogy ez ügyben nem konzultált Bretfeleannal, de szerinte az adományozás törvényes megoldást jelentene.
Az alpolgármester kifejtette: az RMDSZ-kongresszuson javasolta, hogy a szenátorok és képviselők nyújtsanak be egy módosító javaslatot a reklámtörvényhez, amely pontosan szabályozza, hogy mit is jelent a reklám. „Ellenkező esetben megtörténhet, hogy mind a másfél millió magyar nemzetiségű román állampolgár reklámügynök lesz, s büntetésre számíthat, ha a postaládájára magyarul is kiírja nevét és lakrészének számát. A reklám kifejezést jól körül kell határolni, úgy mint külföldön, ahol csak a bevételt, nyereséget eredményező tevékenységeket nevezik reklámnak, semmiképp az utcanévtáblákat, a nemzeti szimbólumokat.”
Mesterségesen keltett konfliktusnak nevezte Soós Zoltán marosvásárhelyi önkormányzati képviselő a civilek által felszerelt kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán kirobbant botrányt, s arra hívta fel Valentin Bretfelean figyelmét, hogy Marosvásárhelyen számos olyan épület van, amelyen engedély nélküli  táblák vannak, s ha már büntet, akkor ne csak a magyar közösség tagjait bírságolja meg. „Elhiszem, hogy Bretfelean a törvényesség betartását tartja legfőbb feladatának, de mindenképp túlzásnak érzem a kilátásba helyezett büntetéseket. A megyei tanácshoz tartozó közintézmények mindenikén kétnyelvű táblák vannak, s a múzeumnál három nyelvűek. Azt gondolom, hogy ha van kellő szándék a városvezetésben, hogy kikerüljenek a kétnyelvű utcanévtáblák, akkor ezt meg lehet oldani. Jelenleg van pénz a költségvetésben a táblákra, és a közbeszerzési folyamatot is elindítottunk” – mondta Soós Zoltán.
Simon Virág 
Székelyhon.ro

2015. május 4.

Arany János-életműdíjat kapott a MTA-tól Benkő Samu
Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke adta át hétfőn az MTA 186. közgyűlésének hétfői ünnepi ülésén az Akadémiai Aranyérmet, az Akadémiai Díjakat, a Wahrmann Mór-érmet, az Arany János-életműdíjat és az Akadémiai Újságírói Díjat.
A jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló 2015-ös évi Arany János-életműdíjat Benkő Samunak, az MTA külső tagjának adományozták.
A Széchenyi-díjas kutató, a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének nyugalmazott főkutatója, az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt elnöke a díjat a magyar, főként erdélyi származású humán értelmiség szerepének és teljesítményének feltárásáért, valamint azért a több évtizeden át végzett, kiemelkedő kutatómunkáért kapta, amelynek során elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát, értékelte életútját, levelezését, vallomásait, marosvásárhelyi kéziratait. „Munkásságával, szakmai presztízsével jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar tudomány fejlesztéséhez. Életműve az erdélyi és egyetemes magyar tudományosság maradandó értéke" - hangsúlyozta a méltatás.
A világhírű magyar diszkrét matematikai iskola egyik megteremtője és nemzetközileg is elismert személyisége, T. Sós Vera Széchenyi-díjas akadémikus vehette át az Akadémiai Aranyérmet. Az életműdíjnak számító rangos kitüntetést az MTA Elnöksége évente egy akadémikusnak adományozza kiemelkedő tudományos, közéleti, tudománypolitikai és tudományszervezői munkássága elismeréseként.
Tizenhárom tudós vehette át kiemelkedő tudományos munkássága elismeréseként az MTA Elnöksége által adományozott Akadémiai Díjat.
Akadémiai Díjban részesült Csabai István, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) komplex rendszerek fizikája tanszék egyetemi tanára „a tudományos adatbázisok fejlesztésében és elemzésében végzett multidiszciplináris kutatásaiért", Jakab Éva, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Állam- és Jogtudományi Kar római jogi tanszék tanszékvezető egyetemi tanára a Szerzők, kiadók, kalózok című monográfiájáért.
Kőszeghy Péter, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon főszerkesztőjeként és jelentős részének szerzőjeként végzett kiemelkedő tevékenységéért vehette át az Akadémiai Díjat. Miklósi Ádámot, az MTA doktorát, az ELTE Természettudományi Kar etológia tanszék tanszékvezető egyetemi tanárát az állati és emberi viselkedéskutatás nemzetközi szintű műveléséért, az összehasonlító etológiai kutatásokban játszott úttörő szerepéért ismerték el.
Nemes Attila, az MTA doktora, az SZTE Általános Orvostudományi Karának egyetemi docense a „noninvazív kardiovaszkuláris képalkotó módszerekkel, kiemelten az echokardiográfia legújabb ágaival kapcsolatos széles körű kutatásaiért, a háromdimenziós echokardiográfia magyarországi bevezetéséért, a magyarországi kardiovaszkuláris képalkotó diagnosztika fejlesztésében elért eredményeiért vehette át az Akadémiai Díjat.
Papp Gyula, az MTA doktora, az SZTE Természettudományi és Informatikai Karának egyetemi tanára a határeloszlás-tételek, a sztochasztikus folyamatok és a matematikai statisztika területén elért, nemzetközileg elismert kutatásaiért, Patonay Tamás, az MTA doktora, a Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kar szerves kémiai tanszék tanszékvezető egyetemi tanára pedig a szerves kémiai kutatásban elért kimagasló eredményeiért, az oktatásban és a fiatal kutatók nevelésében kifejtett közel negyvenéves eredményes teljesítményéért, valamint a tudományos közéletben nyújtott munkájáért részesült az elismerésben.
Tuboly Tamás, az állatorvos-tudomány kandidátusa, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar egyetemi tanára, dékánhelyettese „kiemelkedő eredményességű és töretlen lendülettel végzett állatorvosi virológiai és immunológiai kutatásaiért, az új vírusokkal és új típusú, növényalapú vakcinákkal kapcsolatos felismeréseiért és elméleti eredményeiért" részesült Akadémiai Díjban.
Winkler Gábort, az MTA doktorát, a Széchenyi István Egyetem professor emeritusát az építészettörténet, az urbanisztika, a műemlékvédelem és az építészeti tervezés területén kifejtett sikeres és eredményes szakmai, oktatói és kutatói tevékenységéért, a 19. század építészetének kutatása területén végzett iskolateremtő munkásságáért, nemzetközileg is elismert életművéért tüntette ki az MTA Elnöksége.
Zsoldos Attilát, az MTA levelező tagját, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet kutatóprofesszorát a középkori Magyarország történetének feltárásában végzett több évtizedes, nemzetközi mércével is kiemelkedő jelentőségű, iskolateremtő munkásságáért, példaadó szakmai és kutatói kiválóságáért, valamint a Magyarország világi archontológiája 1000-1301 című alapművének elkészítéséért tüntették ki.
Megosztott Akadémiai Díjban részesült kiemelkedő tudományos munkássága elismeréseképpen a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar Geofizikai és Térinformatikai Intézetének három kutatója: Dobróka Mihály, a műszaki tudomány doktora, egyetemi tanár, Gyulai Ákos, az MTA doktora, professor emeritus és Ormos Tamás, az MTA doktora, egyetemi magántanár „az inverziós módszerek fejlesztése, sikeres gyakorlati alkalmazása, a több évtizedes fejlesztőmunka hazai és külföldi bemutatása területén elért közös eredményeiért" vehette át a kitüntetést.
Az informatikai képzés és kutatás támogatása terén szerzett érdemei elismeréseként az MTA Vezetői Kollégiuma által adományozott Wahrmann Mór-érmet Bojár Gábor, a Graphisoft SE elnöke vehette át.
Az MTA Elnöksége Akadémiai Újságírói Díjban részesítette Molnár Csabát, a Magyar Nemzet újságíróját kiemelkedő tudományos ismeretterjesztési tevékenységéért.
MTI
maszol.ro

2015. május 22.

Kulturális műsor és rendhagyó divatbemutató a jótékonysági előadáson
A Szatmárnémeti RMDSZ Nőszervezete péntek délután jótékonysági előadást rendezett a filharmóniában. A műsor célja az adománygyűjtés volt a szatmári megyeközpontban felállítandó Széchenyi-szobor érdekében. Ügyes diákok léptek színpadra, énekeltek, szavaltak és táncoltak, a legkisebbek pedig bemutatták újrahasznosított anyagokból készült ruháikat.
A Szatmárnémetiben állítandó Széchenyi-szobor ügyének előmozdításáért szerveztek jótékonysági előadást péntek délután a filharmóniában a helyi RMDSZ Nőszervezetének tagjai.
"Milyen legyen a szobor? Erre a kérdésre nem ma keressük a választ. Hisz nem tartunk még ott, hogy számolgassuk, mennyibe kerül vagy ki lesz a kivitelezője. De jelezni kívánjuk mindenkinek, hogy egyet akarunk: méltó emléket állítani annak a férfiúnak, akit kortársai csendes nagysággal párosult nemes egyszerűségként jellemeztek, amellyel Széchenyi István a magyar nemzet sorsát önzetlenül, jobbító szándékkal vezette a társadalmi felemelkedés felé" - mondta nyitóbeszédében Poszet Kinga, a nőszövetség elnöke.
Thoroczkay Sándor nyugalmazott történelemtanár, a Szent István Kör tiszteletbeli elnöke Széchenyi életéről beszélt, Sike Lajos - az Országos Széchenyi Kör szatmárnémeti szervezetének elnöke és a szoborállítás ötletgazdája - pedig egy kötetlenebb hangvételű előadásban beszélt a szerelemről, mint a gróf életében meghatározó és sok eseményt befolyásoló tényezőről.
A kulturális műsorban Stier Alexa zongorázott, Gábor Boglárka és Pataki Édua szavaltak, láttunk balett-előadást, hallottunk népdalokat refis diákoktól és táncra is perdültek Nagy Orbán tanítványai. Mazsorettes lánykák mutatták meg tudásukat, majd következett a divatbemutató, amelyen a 6-os, 9-es és a 24-es számú óvoda, valamint a Református Gimnázium és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulói mutatták be újrahasznosítható termékekből készült jelmezeiket, ruhakölteményeiket. A kicsik az egy hét múlva megrendezendő, a Parkok Napja keretében szervezett Virágkarneválra készítették ezeket.
A rendezvény az összegyűjtött adomány átadásával és a magyar himnusz eléneklésével zárult. Poszet Kinga átadta Sike Lajosnak a filharmónia előterében elhelyezett urnában összegyűlt pénzösszeget - 2150 lejt.
szatmar.ro

lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék