udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 308 találat lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 301-308

Névmutató: B. Kovács András

2010. február 9.

Hány igazgatóság jár nekünk, avagy mire visz a politikai arányosság?
Nemrég még élőlánccal tüntettünk Isten látja lelkemet, fölöttébb elégedett vagyok azzal, hogy a megyei igazgatói tisztségek hatvanöt százalékát sikerült megszereznie az RMDSZ-nek, már-már fordulatszámba megy e fejlemény, hiszen úgy tűnik, sikerült e kérdést az évtizedes holtpontról kimozdítani.
Még azt az érvet is elfogadom, bár maszlaggyanús, hogy a maradék tíz százalékot a hetvenötig majd a szórványban osztják ki kisebbségünknek, noha, mondom, ez lehet beetetés is, annyira ellenőrizhetetlen.
Van azonban egy propagandisztikus frázispufogtatás is a dologban, amely fogalmi tisztázatlanságra megy vissza. Legyen szabad pár szót erről szólnom.
Két szempont keveredik az osztozkodásban, s innen az önbecsapás, a porhintés.
Hogy ki kit vezet félre, majd kiderül, mindenesetre előrebocsáthatom, hogy nem annyira minket más, viszont mi magunkat bizonyosan.
Hány igazgatói tisztség jár a közszférában az RMDSZ-nek és hány a magyar kisebbségnek? A kettő ugyanis nem ugyanaz, az egyik etnikai arányok méltányosságát feltételezi, a másik pedig esetünkben egy, a D-LP-vel koalíciót kötött pártot megillető politikai járandóságot.
Gondoljunk arra, hogy a korábbi SZDP—D-LP-s koalíció idején a megyei közintézmények igazgatói állásain fele-fele arányban osztozott a két párt, ott mást legfeljebb megtűrtek, az etnikai arányosságot pedig figyelemre sem méltatták, úgyszólván semmibe vették.
A lakosság etnikai arányai megyénkben választástól választásig nem módosulnak, a politikai szavazatarányok annál könnyebben, fel is borulhatnak, különben is, négyéves mandátumnál egyéb nincs mögöttük. A lakosság etnikai összetétele azonban évtizedekig-évszázadokig azonos maradhat, nem politikai megbízatás szüli, hanem a demográfia törvényeire hallgat lassú változásaiban.
E bevezetés után és a hazai elosztási szokások ismeretében üljünk le ismét számolni.
Kiindulhatunk az etnikai arányokból is, de akkor mi lesz a választási eredménnyel? Jobb tehát a politikai demokrácia szabályaival kezdeni, és arra rávetíteni az etnikaiakat. Itt a nemzeti méltányosság betartásával az igazgatók hetvenöt százalékának kellene magyarnak lennie mindig — választásoktól függetlenül. Meg kellene engednünk persze a pártszempontok érvényesülését, ami adott helyzetben az ún. román pártok magyar tagjait hozná előnyös helyzetbe, esetleg a két magyar pártot késztetné a helyek megosztására.
És akkor a harmadik, éppoly jelentős szempontról, a szakértelemről még nem is szóltunk.
Mindenesetre az, hogy egy kisebbség csak akkor jut tisztségekhez, ha pártja kormányra kerül, a lehető legigazságtalanabb dolog, mert két kormányzás között csak a többségieket engedi labdába rúgni, aminél nagyobb visszásság mai fogalmaink szerint el sem képzelhető. Márpedig hiába örülünk a mai elosztásnak, eredményeinket ugyanezen alapon bármikor el is veszíthetjük.
De vajon hetvenöt százalék járt volna-e az RMDSZ-nek, ha a politikai arányosságból indulunk ki? Korántsem. A megyei tanács harminc tagjából ugyanis tizenöt RMDSZ-es (50 százalék), kilenc MPP-s (30 százalék), egy független (3,33 százalék), és öt a Román Szövetség színeiben jutott be (16,66 százalék, ebből mondjuk 6,66 százalék D-LP-s). Politikai elosztás esetén tehát az RMDSZ-es és a D-LP-s arányokat tekintve, 50 plusz 6,66 százalékkal számolva, valamint a fennmaradó 43,33 százalékot ebben az arányban kétfelé osztva, az RMDSZ-t közel kilencven százalék illette volna meg, mely — ismerjük el — eléggé messze van mind a hatvanöttől, mind a hetvenöttől.
A szövetség tehát nem tíz, hanem huszonöt százalékról mondott le hirtelen nagylelkűsé­gében. (Etnikai elosztás esetén is legalább tizenötről.)
Ezért félrevezető az etnikai és a politikai viszonyszámokat összekeverni.
De ha mindenáron magyar etnikai győzelemnek kívánjuk kikiáltani az eredményt, akkor persze tanácsos lett volna az MPP-t is bevonni az osztozkodásba, még inkább a szövetkezésbe, a magyarságnak ugyanis abban az esetben még a fentieknél is több juthatott volna.
B. Kovács András. Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. szeptember 15.

Hetven éve vonult be a magyar hadsereg Sepsiszentgyörgyre
...És felvirradt a várva várt szeptember 13. Őszi eső csepergett, de ez nem zavarta az ünnepi hangulatot. A terv szerint Szentkereszty bárónak, Séra István gárdaparancsnoknak és Ferencz Lajos ügyvédnek a megye határán kellett volna fogadnia Dálnoki Miklós Bélát, de senki sem tudta, milyen irányból fog érkezni a vezénylő tábornok.
Egy rendelkezés értelmében reggel nyolckor kezdhette meg a lakosság az épületek díszítését, miután az utolsó román katona is elhagyta a várost. Közben érkeznek a főtérre az ünneplőbe, népviseletbe öltözött városlakók, saját zászlójuk alatt vonulnak fel a különböző ipartestületek, egyesületek, tűzoltók. Megérkeznek a rendfenntartó árkosi, kőröspataki, kálnoki tűzoltók saját zenekarukkal, és kordont vonnak a felsorakozó közönség előtt, ügyelnek a rendre. Kilenc órakor adták át a román parlamenterek Sepsiszentgyörgy városát a magyar küldöttségnek. Íme, hogyan emlékezik Czikó Árpád közgazdász, akkor kisdiák, az emlékezetes percekre: ,,A sepsiszentgyörgyi kávéház ablakában — a mai színház épületében — írták alá a jegyzőkönyvet. Megjelent a magyar parlamenter kocsi fehér zászlóval. Egy tiszt ült benne… Amikor a tiszt kiszállt, ölben vitték be a kávéházba, hatalmas ünneplésben részesítették. Aztán a román parlamenter elkísérte a kocsit a város széléig. Amire visszajött a Csíki utca végéről, már az egész város piros-fehér-zöld zászlókkal volt feldíszítve, s ahogy a Csíki utca sarkán befordult, látva a kitódult tömeget, felállt — őrnagy volt —, és végig tisztelegve hagyta el a várost. Emlékezetes gesztus, a lakosság megtapsolta.” (Idézet B. Kovács Andrásnak Czíkó Árpáddal folytatott beszélgetéséből) Motorkerékpáros előőrsök jelennek meg, virágokkal halmozzák el őket, cirkálnak a főtéren, közeledik a bevonulás. Közben sorra felvonulnak a menekültek: a hétfalusi csángók, az új életet kezdeni szándékozó brassói magyarok, a regáti menekültek. Jelszavak hangzottak el… kórusban követelték vissza a dél-erdélyi városokat. Befut egy-egy kis Balilla gépkocsi, melyek egyikén sepsiszentgyörgyi származású tisztek érkeznek, köztük József Ákos alezredes, a Székely Mikó Kollégium 1916-ban érettségizett diákja, a Ludovika Akadémia végzettje… Már a délutáni órákban vagyunk, mikor megjelennek a főcsapat gépkocsiosztagai. Egy csónakos motorkerékpár érkezik, román altiszt vezeti, hajójában az itt maradt utolsó román tiszttel. A virággal teleszórt főúton érkező bevonulókat virágesővel, véget érni nem akaró éljenzéssel fogadja a lakosság. A menetoszlop meg-megáll, az emberek szorongatják a bevonulók kezét, virágcsokrokat dobálnak, adnak át… (Részlet József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című, a napokban megjelenő könyvéből) Könyvbemutató csütörtökön 18 órakor a Székely Mikó Kollégium dísztermében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. szeptember 18.

Székely képviselet Európában
Mentorát kereste és találta meg a Székely Nemzeti Tanács az anyaországi küldöttségben — miként kiderül a hírből, mely szerint a strasbourgi székhelyű Európa Tanácsban ezentúl a magyarországi képviselők fogják pártját az SZNT kezdeményezéseinek.
AZ ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének vezetője, Braun Róbert fideszes képviselő hozta ezt a sajtó tudomására, s a gesztus a választások utáni új helyzetre is fényt vet. Az ET parlamenti közgyűlése az emberi jogok érvényesítésének fontos fóruma, a székelység nevében fellépő szervezetek előtt eddig sem volt ismeretlen az egész kontinensre kiterjedő szervezet jelentősége. Az ET nem véletlenül vált a kisebbségi szervezetek számára jogvédelmi harcuk színterévé, felépítése is arra predesztinálja, hogy a kontinens legfeszítőbb gondjai megoldásának eszközeként fungáljon. Az anyanemzetekről politikai határokkal leválasztott, más impérium alá került őshonos nemzeti közösségek sorsa mindenképp megoldásra váró kérdése az európai demokráciának. Az Európai Unió a regionális, szubnacionális szinten beindított folyamatok révén vett irányt a kérdés kezelésére, így az gazdasági dimenziók közé helyezve haladhat előre, adekvát voltát azonban sokan vitatják. A közösségi önrendelkezés eszmekörében mozgó megoldáskeresés az emberi jogok kollektív kiterjesztését tartja célszerűbbnek, és nem lehet vitás, hogy erről lemondani nem szabad. Eddig is az archaikus székely nemzetfogalom eredményes korszerűsítésének tanúi lehettünk az SZNT tevékenységében, mely íme, új kibontakozási teret keres. A székelység sajátos földrajzi helyzete folytán sem tartja indokolatlanul magát a nagyobb nemzettest kisebb másának, egyfajta kisebb tömbnek a határon túl. Ha az anyaország lép fel ezentúl képviseletében a kontinentális fórumokon, akkor tulajdonképpen egy természetes viszony lép jogaiba.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. október 29.

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

2010. november 12.

Beszéljünk egyenesen
Vita folyt a Demokrata Liberális Párt megyei szervezetében a földrajz és történelem magyar nyelven történő oktatásáról iskoláinkban, és sajtójelentések szerint Dan Manolăchescu elnök azzal győzte meg párttársait: ,,Nem sülhet ki semmi jó abból, ha egy törvényes rendelkezést érzelmi szempontból közelítenek meg", felsorolva néhány érvet, mellyel párttársait próbálta jobb belátásra bírni: ,,Mi lenne, ha a francia történelmet csak franciául, az angolt angolul, a görögöt görögül tanulhatnák a román gyermekek? Mit értenének belőle?" Hozzátette továbbá: történelem- és földrajzórát nem az államnyelv erőszakos oktatására kell felhasználni.
A megyei szervezet vezetője nem először tesz figyelemre méltó előítéletmentességről tanúságot, miként részben biztosan helytálló az az észrevétele is, hogy az RMDSZ nem tud mindig hatékonyan kommunikálni a többségi politikusokkal és médiával.
A tiszta logika íme tiszta okfejtést és hatásos érveket terem. Politikusaink jó része, akárcsak közvéleményünk, persze, nem ok nélkül fáradt bele a bizonykodásba, vannak ugyanis fölöttébb makacs közegek — a román politikum, sajnos, ilyen —, melyek a falra hányt borsó példázatát juttatják lépten-nyomon az ember eszébe. Annál üdítőbb, ha a fenti hírhez hasonló értesülések is nyilvánosságra kerülnek.
Magát a kérdést illetően nem megkerülhető azonban, hogy a hírhedt Anghelescu tanügyminiszter idején, a húszas években bevezetett rendelkezés a két, ,,nemzetinek" minősített tárgy tanításáról tulajdonképpen azért született, hogy az anyanyelvi oktatást és az ahhoz való jogot csorbítsa, mi több, átmeneti lépésnek szánták a kisebbségi oktatás előbb kétnyelvűvé, majd dominánsan államnyelvűvé tétele irányában. E tannyelvi diszkrimináció tehát a 19. századi nemzeti ideológia virulens továbbélését jelentette a 20. században, s rendkívül sajnálatos, hogy a mai Európában retrográdnak minősülő eszmék és gyakorlat útvesztőjéből még mindig nem tudott kitalálni a többség politikusainak és közvéleményének befolyásosabb része — miként az oktatási törvény kálváriája bizonyítja. Még egy megjegyzés: fokozható érveink átütő ereje, ha a román nyelv tanításának megreformálására tett javaslatainkat és a román történelem és földrajz anyanyelven történő oktatásának elveit összekapcsolnánk. A kettőből napnál világosabban kiderül: pontosan akkor fognak románul is jobban beszélni diákjaink, ha elejét vesszük annak, hogy a politika bármikor és bárhol erőszakot kövessen el a didaktikán, a tanítás célszerű, korszerű módszerein.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 14.

Új szereposztás a régi darabban?
Amit legutóbbi kötetében versben tartott illőnek kibeszélni — tudniillik, hogy számára a költészet ismét a legfontosabb dologgá lépett elő, s amiből értelemszerűen következnék, hogy a népboldogítás politikai lehetőségeiből elege volt —, arra alaposan rácáfolt Markó Béla RMDSZ-elnök az SZKT szombati gyűlésén.
Az ott elhangzott beszédből ugyanis napnál világosabban kiderül, tulajdonképpen nem azért választotta e pillanatot bejelentésére, mert be szeretné fejezni politikai pályafutását, hanem azért, mert most ítéli alkalmasnak a pillanatot arra, hogy a stafétát egy általa kiválasztott embernek adja át. Nem rejtette véka alá elszántságát sem: tulajdonképpen úgy menne, hogy valójában marad, azaz a nagy hatalmú vezérkarból korántsem szándékszik távozni. Markó fő gondja ezek szerint a váltáson belül a folytonosság biztosítása, egy olyan kurzus uralmának permanenciája, amely az esetleges utólagos kellemetlenségeknek sem teszi ki, mi több, tizenvalahány éve követett politikai vonalát más személy vezényletével, de visszamenőleg is igazolja és megerősíti. A pár hónap múlva összeülő nagyváradi kongresszuson dől el, a szövetségi elnök megítélése a belső erőviszonyokat illetően találó volt-e vagy sem. Kelemen Hunor lehetséges ellenfeleinek mai ismeretében nagy a valószínűsége annak, hogy éles cezúrára, önmagával való szembesülésre a legerősebb magyar szervezet történetében nem kerül sor. Ha a címszereplő változik is, a szerepet nem írják és nem értelmezik át, nem adnak neki más küldetést. Amennyiben a kongresszus a folytonosságra szavaz, egy belső reformot bénító döntést is hozhat egyúttal. Márpedig a világ nagyot változott az erdélyi magyar és a magyar nemzetpolitikai színtéren. Amire eddig egyedül üdvözítő reálpolitikaként esküdött a szervezet, az bizony könnyen az új lehetőségektől való idegenkedéssé minősülhet át, s egy autonomista fordulat meggátlására irányulhat. Márpedig az RMDSZ-nek alkalmasint az új nemzeti feladatoknak való megfelelés kényszerére kellene mindenekelőtt valamilyen, jövőjét szavatoló és szavazóit kielégítő választ találnia — tisztújításon innen vagy akár azon túl.
B. Kovács András /hozzászólás a lap internetes portálján – kardazoltan/:
Mit köszönhetünk neked (Erre varrrrjál gombot Béla )
Valamikor a kilencvenes évek elején, amikor az első elnök és csapata kilátástalan helyzetbe sodorta az erdélyi magyarság hajóját, megváltásként jött Béla és csapata. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy egy fiatalos lendülettel érkező csapat véghezviszi azt amit az idős RMDSZ vezetők nem voltak képesek, nem tudtak és nem is volt rá energiájuk, hogy véghezvigyenek. Teltek, múltak az évek és "Béla és csapata" szépen átalakult "Béla és bandájává". Klikkesedés, és egy idő után a másság kitaszítása, de ami még rosszabb... a megízlelt hatalomhoz való görcsös ragaszkodás alakult ki Béla és bandájában. Nem szeretnék senkin elverni a port, hiszen mindenkinek két arca van: egy jó és egy rossz, ám úgy gondoltam, mégis pár pontban felelősnek tartom "Bélát és csapatát" vagy nevezzük inkább úgy: "Bélát és bandáját". A magam és több tucat fiatal erdélyi magyar nevében.
1. Feladtad a Bolyai Tudományegyetem kiharcolásának lehetőségét (a hatalomból való részesedésért beleegyeztél abba a nagy multikulturális *****ba amit úgy hivunk ma Babes-Bolyai, elfelejtetted persze, hogy 1990 februárjában több százezer magyar fiatal vonult ki az utcára az ÖNÁLLÓ MAGYAR EGYETEMÉRT) - persze ezzel kampányoltál 1996, 2000 és 2004-ben is.
2. Nekifogtál és szépen kitaszitottad azokat az embereket az RMDSZ-ből akiknek kül és belföldi imidzsük a közösség összefogását eredményezhette volna (egy nyitott és változatos ernyőszervezetből csináltál a te izlésficamos szájad ize szerinti pártot, amely mindennél és mindenkinél jobban hasonlit a Román Kommunista Pártra) - a nagy változatosság és az, hogy az RMDSZ egy befogadó és változatos értékeket megtartó párt - csak mese a Holdról. 3. Nekifogtál és Láku Rósu morálisan ingoványos barátoddal együtt elkezdtetek SZÁSZJENŐZNI négyévente. Nem törődve azzal, hogy A MI VÁROSUNK - MAROSVÁSÁRHELY ELVÉSZ. Pedig Fodor Imre, Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere kongatta a vészharangokat - neked mégse az kellett, neked SZÁSZJENŐZNÖD KELLETT, hogy kielégitsd orálisan barátod és cinkostársad perverz gondolatait. (Marosvásárhely elvesztéséért EGY ÉLETRE A PEDIGRIDBE FEKETE FOLT LESZ - ÉLETED VÉGÉIG, és ha újjászületsz hatszor még akkor is megmarad ez) 4. Feladtad, ellehetetlenitetted, tönkretetted, megaláztad az ERDÉLYI MAGYAR CIVIL ÉLETET. Valamikor 1992-ben több száz olyan civil szervezet volt, akik azt remélték az RMDSZ frissen megválasztott elnökétől, hogy MINDEN CIVIL SZERVEZETET EGYSÉGESEN PÁRTFOGOL (hiszen nem egy volt akinek a léte függött a kormányon levő RMDSZ segitségétől - és nem segitettetek, sem te sem a cinkostársaid ) - CSAK AZOKAT A CIVIL SZERVEZETEKET SEGITETTED AKIK BEÁLLTAK A SORBA ÉS TAPSOLTAK NEKED ÉS AZ EGÓDNAK. 5. AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG POLITIKÁJÁT SZÉKELYFÖLDRE REDUKÁLTÁTOK. Béla, talán ez a legnagyobb bűnöd. Tudod, a Tündérkertben szórványban élt 1992-ben a magyarság közel 65%-a, ez az érték 2010-ben a TI SIKERES SZÓRVÁNYPOLITIKÁTOKNAK KÖSZÖNHETŐEN lecsökkent 50%-ra. Vagyis olyan magyar közösségek tűntek el a föld felszinéről mint a gyulafehérvári, szászsebesi, stb.Béla ezt a POKOLBAN EGY GYENGE FORRÓ OLAJAS FÜRDŐVEL JUTALMAZZÁK. 6. A székelység legnagyobb értékeit feladtad. Feladtad a HARGITÁT, mert ha nem adtad volna fel, akkor a SZÉKELY ARARAT sudár fenyőerdőinek nem tűnt volna el közel 80%-a (hála és köszönet a te KENYERES PUSZIPAJTÁSAIDNAK, Láku Rósunak, Kurkó Öcsinek és másoknak). Feladtad a HARCOT A HAGYMAKUPOLÁS HONFOGLALÁS ELLEN. Béla, tudod hogy amig te hatalmon voltál addig hány ortodox templom és kolostor épült Erdély magyarok lakta vidékein??? (megmondom neked, biztos ortodox forrásból - szám szerint 1299 új templom és kolostor VAGYIS EZERKETTŐSZÁZKILENCVENKILENC ÚJ ORTODOX KOLOSTOR). Hogy sok vagy kevés... ezt majd eldönti az utókor, de ne lepődj meg, ha majd valamelyik ortodox templom udvarán szobrot emelnek neked - A PASSZIVITÁSODÉRT és azért mert KUSSOLTÁL, MEGALKUDTÁL - A HARC HELYETT. 7.ERDÉLYI MAGYAR BANK. Valamikor Birtalan Ákosék, értelmes fiatal közgazdászok és jogászok kitalálták és megalapították a TRINVESTET.Ez lett volna hivatott betölteni azt az űrt amit a hajdani magyar pénzintézetek hiánya jelentett. Akkor 1992 és 1996 között TÖBB TIZEZER MAGYAR EMBER belépett ÉS BEFEKTETTE A KICSI PÉNZÉT a TRINVESZTBE.... azért, hogy Otilo Tokaccsal és Láku Rósuval szépen tönkretegyétek, elértéktelenítsétek azt ami arra lett volna hivatott, hogy VISSZAVÁSÁROLJA ERDÉLYT A ROMÁNOK KEZÉBŐL.Ehelyett azt a pénz elloptátok és egyéni bizniszekbe csúsztattátok át. 8. Legszégyenteljesebb cselekedeted Béla, az 1996-os ROMÁN-MAGYAR ALAPSZERZŐDÉS IDEJÉRE TEHETŐ. Ott és akkor neked és bandádnak nagyon nagy szerep jutott és igen sok köszönhető NEKED ÉS CSAPATODNAK, hogy MAGYARORSZÁG VÉGLEG ÉS HIVATALOSAN IS LEMONDOTT ERDÉLYRŐL. (Nyilván nem egy gerinces magyar kormányról beszélünk itt Béla, ezt lehet te nem tudod de megsúgom neked, hogy NÉMETORSZÁG SOHA NEM MONDOTT LE HIVATALOSAN KELET-POROSZORSZÁGRÓL, és mégis kötöttek alapszerződést a ruszkikkal és a lengyelekkel). 9. Legnagyobb vétked Béla az volt, hogy TIZENNYOLC ÉV ALATT sikerült kicserélned az RMDSZ címert: a TULIPÁN HELYETT A FAGYLALT ÉS A GALAMB KERÜLT BE A PÁRT CIMERÉBE (aki nem nyal az repűl). Úgyhogy ne csodálkozz, hogy megjelenik X és a frissen létrehozott Romániai Magyar Sóhivatal Pártjával péppé veri a jelöltjeidet a választásokon (emiatt sajnos sok sok értékes RMDSZ jelölt bukja el a választást, mert az emberekben kezdett kialakulni egy olyasfajta undor az ÁLTALAD FÉMJELZETT PÁRTTAL KAPCSOLATOSAN mint a Vécé Tudor pártjával kapcsolatosan) 10. HOL AZ AUTONÓMIA BÉLA AMIVEL KAMPÁNYOLTÁL NÉGY VÁLASZTÁSON???? Zárószó a VÁDIRAT A POKOLBA cimű Béla és bandája ellen inditott per anyagához. NEM TUDOM, HOGY A POKOLBAN MIÉRT MILYEN BÜNTETÉST OSZTANAK, DE HA JAVASOLHATOK VALAMIT AKKOR AZ AZ LENNE: ISMERD BE A BŰNÖSSÉGEDET BÉLA ÉS TALÁN MEGÚSZOD A LASSÚ FORRÓ PARÁZSON VALÓ SÜTÖGETÉST. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 23.

1989 dicsőségén és bukásán túli időszerűsége
A vita, mely arról folyik, hogy államcsíny vagy forradalom, összeesküvés vagy népfelkelés részesei voltunk-e ’89 decemberében a román—magyar glóbusz bukaresti vagy akár erdélyi sarkában, alighanem éppoly befejezhetetlen, mint amennyire eldönthetetlen. Az egymásnak ellentmondó fogalmi ismérvek ugyanis jól ráillenek arra, ami történt, s amit megéltünk, vagy a ,,világtörténelem első, tévén közvetített forradalmáról" saját szemünkkel láttunk.
A nagy decemberi fegyverropogástól hangos eseménysor skálája egyaránt átölelte a véresen komoly, tömeggyilkos megtorlás momentumát, melyben a rendszer erőszakszervei a diktátorpár akaratának megfelelően és parancsait végrehajtva cselekedtek, át azt az elhúzódó, új évbe hajló, ezer ember életét követelő lövöldözést, melyet a megfoghatatlan ellenség, a terroristák elleni harc jelentett, beletartozik a napokig tartó általános munkabeszüntetés, a százezres tüntetések, az ipari zónákból kiözönlő tömegek felvonulása a pártszékházak elé, a központi és vidéki, alulról sarjadzó szervezkedések, a lakosság felszabadulásának kimondhatatlan érzelmi mámora, a páratlan össznépi élmény, de az államcsíny minden ismérvét kimerítő ármánykodás, pálfordulás is. Így a hatalmi központok irányváltása, színfalak mögötti egyezkedése, újak kialakítása, a hadsereg és az állambiztonsági szervek átállása. Legutóbb Ana Blandiana költőnő — a kevés volt disszidens egyike, aki az azóta sajnálatosan felszívódott Polgári Szövetség megalapításában is részt vett — tartotta fontosnak, hogy az RTV1 országos nyilvánossága előtt fejtse ki nézeteit az eseményekről. A költőnő ma abban látja az utólagos fonák fejlemények okát, hogy ’89 decemberében nyilvánvalóan két tábor mozdult meg, azok, akik főleg Ceauşescutól és sleppjétől kívántak szabadulni, és azok, akik magával a kommunizmussal is szakítottak volna. Nem lehet kétséges, mondja, visszatekintve az évekig tartó küzdelemre, hogy a sokkal jobban szervezett és azonnali hatalmi eszközökkel rendelkező első mozgalom győzött, az ragadta magához a kezdeményezést már ’90 elején, és az seperte le a színről tisztességtelen eszközökkel a legtovább kitartó Egyetem téri tüntetőket, az tartja uralma alatt az országot és nemzetet a mai napig, mégpedig úgy, hogy valamennyi pártot áthat. E jelenséget így minősíti: pártok feletti szolidaritás. Súlyos ítélet a román többpártrendszerről, történészek feladata lehet az írói intuíció igazolása vagy cáfolata. Ma az elkeseredett néphangulat hajlik arra, hogy igazat adjon neki. A politikától kimondottan megcsömörlött írónő nem áll egyedül véleményével, ma a legtekintélyesebb román értelmiségiek sora ad hangot a politikától való elfordulásának, sokak a nemzeti kultúrában amúgy hagyományos esztétizálás menedékébe húzódnak vissza, ezért külön becsülendő, ha valaki legalább a közéleti véleményformálástól és nyílt állásfoglalástól nem tartózkodik. Érdemes azonban a gondolatmenet folytatásaként újabb következtetésekig továbblépni. Ma, két évtizedes távolságra a ’89—’90-es eseményektől, nem kétséges ugyanis, hogy a hatalom megkaparintásán, a magánosítás saját haszonra fordításán túl, mélyenszántóbb társadalmi folyamatként a rendszerváltás is visszafordíthatatlanná vált — ez lévén a szociológiailag legátfogóbb jelentőségű fordulat. A mai ellentétek, fonákságok fő forrása ezért nem az, hogy az átállást a diktátorellenes csoport kezdeményezte és hajtotta végre, hanem az, hogy kizárólagos hatalmi hegemóniája birtokában a rendszerváltást is ő, illetve az általa kineveltek vezényelték le, és irányítják a mai napig.
Mint ismeretes, az Iliescu nyomába szegődötteknek — bányászjárásokon és erősen etatista előítéletek éveken keresztül való éltetésén túl — végül mégis engedniük kellett az új geopolitikai realitások nyomásának, s bár úgy lehet, sikeresen szivárogtak be és hatottak át minden ún. ellenzéki, korábbi polgári gyökerekre hivatkozó pártot, a NATO-csatlakozás kényszerét és a reprivatizációt nem tudták, nem is akarhatták kicselezni, s ahogy hatalmukat megszilárdították, az EU-s integrációt is vállalták. Tény, más volt ennek hasznáról saját elképzelésük, és más a népi elvárás, más az emberek többségének hozzá fűzött reménye.
Mai bajaink diagnózisában alighanem eme elit felemás viszonyulása a polgári társadalomhoz és többpártrendszerhez, a keleti antidemokratikus hagyományok szívós továbbélése a pluralizmus álarca alatt az, mely vezérfonalat képezhet annak a felfejtésében, amit az írónő, élesen fogalmazva, az uralkodó elit maffiaszerű felépítéséről és működéséről állít, s melynek ellenében — kiábrándulás ide vagy oda — a harc nem szünetelhet.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 4.

A propaganda áldozatai (Sajtótörténetet írtak)
A tárgyilagosságra mint istenükre esküvő francia tudósítók és szerkesztők elemezték minap a tévében a nagy átverést, melynek Románia kapcsán ’89 decemberében áldozatul estek.
Hozzáállásuk némileg egyoldalú volt, ami azonban érthető. ’89 decemberében a temesvári események hírére a szerb és magyar határon toporgó légiónyi tévétudósítóra vagy a világlapok száguldó riportereire hatalmas nyomás nehezedett. Az országba viszonylag későn engedték be őket, közben a hirtelen — akkor ki fogott gyanút?— pálfordult bukaresti média újsághasábok ezrein és tévécsatornáin keresztül kifogyhatatlan bőségben ontotta a híreket, beszámolókat. Mindenekelőtt a helyszíni közvetítések adtak hitelességet képeinek. Azokat pedig hol a stúdióból, ahol Mircea Dinescu nyomán fölöttébb tarkabarka társaság tolongott a mikrofonok körül, hol a Palota térről sugározták, ahol élőben zajlott ugyebár az, amire a román történelemben nem volt még példa, se előzmény: maga a nagybetűs forradalom. Nem csoda, hogy az egymással versengő tévéadók képviselői némileg túllőttek a célon, nem voltak képesek a nyugati média aranyszabálya szerint legalább két forrásból ellenőrizni minden értesülést, hanem átvették a kéznél lévő és hitelesnek hitt — elvégre saját szemükkel látták, miként zajlik a revolúció Bukarest utcáin és a KB épületében — híreket, igaz, leginkább képernyőről. És itt van a kutya elásva: a képernyő mint valóság, különösen ha helyszíni, megrendezetlen tumultust mutat. De ki sejtette még akkor, mekkora manipulációs potenciál rejlik hasonló felfordulás esetén a tévéközvetítésben — mondják ma, sebeiket nyalogatva. Megszólal például a riporter, aki Temesvárra betoppanva a tömegmészárlásról keringő híreket kívánta ellenőrizni. El is ment a kórházkertbe, ahol mutattak neki és társainak tucatnyi meztelen hullát, melyekről azt állították, hogy egy hatalmas tömegsírból exhumálták őket. Az újságíró végül nagy nehezen telefonhoz jutva — mobil még nem létezett — leadta tudósítását pár száz halottról, de mire az a francia szerkesztő kezébe került, a világsajtó már 5000 hulláról tudott, és ezért a frissen érkezett riport ennek megfelelően korrigálva jelent meg másnap egy óriási tömegsírról. (Mint ismeretes, tömeges kivégzéseket a rezsim nem hajtott végre, a kórházbeli hullák jórészt elhunyt betegek tetemei voltak, az utcai sortüzek és későbbi lövöldözések az ország egész területén összesen másfél ezer körüli áldozatot szedtek.) No de kinek állt érdekében a forradalom mímelése, kinek az áldozatok számának felduzzasztása, milyen ködösítési szándék állt a háttérben? A riporterek és szerkesztők, némi történészi segédlettel (Catherine Durandin), mind arra lyukadnak ki, hogy a Ceauşescu szökését követően nagy csendben lezajlott államcsíny korifeusai, a diktátor azonnali likvidálásában érdekeltek voltak leginkább azok, akik malmára hajtotta a vizet az utcai harcok szimulálása, az ún. terroristák elleni népfelfegyverzést mímelő védelem megszervezése, a hatalmas számú halottról szóló hírek szárnyra bocsátása, mindazok a forradalmi külsőségek, melyek akkor és még hetekig lekötötték a lakosság figyelmét és diktálták gondolatait. Szigorúan szakmai következtetéseknél maradva, a helyszíninek beállított tévétudósítás átütő manipulatív erejéről szól ma számukra a ’89-es román december — állítják az akkori megvezetettek —, aminek módszerét egyikük szerint utóbb az amerikai hadsereg propagandaszolgálata használta fel az Irak-ellenes támadásáról szóló, a világnyilvánosságnak szánt kép megkonstruálásával. Jaj, igen! Egyiküknek a nagy kijózanítás után futotta azért erejéből, hogy némileg fejcsóválva, de talán az igazság kedvéért hozzátegye: a román nép ma mindazonáltal felszabadulása élményeként emlékszik a forró decemberre. Meglehet, sajtótörténetet is írtak azok, akik a színfalak mögött a szálakat húzogatták, de számunkra nem vitás, a történelmi fordulat szelét is kiéreztük az akkor történtekből.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 6.

A reform lehetőségei
Nem pusztán Markó Bélának és Traian Băsescu elnöknek jó hír az, hogy az új oktatási törvény hatályba léphetett. Kedvező fordulatot vettek a dolgok az egész hazai iskolarendszer és különösen a kisebbségi oktatás szempontjából is.
Ezért van az, hogy a parlament meglehetősen siralmas bizonyítványt állított ki magáról akkor, amikor valósággal szabotálta a jogszabály elfogadását, húzta-halasztotta annak vitáját, s miként nyilvánosan lelepleződött, ebben a dicstelen hercehurcában az ellenzéki korifeusok és kormánypárti elvbarátaik nemegyszer bizony egy húron pendültek — például az egyetemi autonómiával való visszaélésben. A törvény pozitív hozadékát az elvakult politikai vagdalkozásba feledkezett közélet és sajtó nem is lehet képes tárgyilagosan felmérni. Ha csak abból indulunk ki, hogy elfogadásával öt elvesztegetett év után elkezdődhet az új tankönyvek megíratása, már akkor nagy a nyereség. Számomra szülőként lidércnyomás volt kézbe venni egyik-másik, románból torzított szörnyszüleményt — ezeknél biztosan csak jobb jöhet. A jogszabályban, persze, ennél jóval többről van szó. Pillanatig sem hisszük ugyan, hogy hibátlan a törvény, de beindítja a reformot, melyre soha nagyobb szüksége nem volt az európai felmérések szerint e tekintetben is leggyengébben teljesítő uniós országnak. Több évtizedes igény a két, sokat emlegetett tantárgy anyanyelven való oktatása is, de még fontosabb, hogy a román nyelv tanításában talán végre szóhoz juthatnak a szakszerű pedagógiai elvek is, ha külön a mi gyermekeink számára készült tanterv és könyv készül. Ha a román mint tárgy nem a kínzás, nem a beolvasztó nyomás, nem a nemzeti megalázás eszköze lesz, hanem az, ami lehetne: egy értékes európai nyelv, melyet számunkra különösen ajánlatos megtanulni — nos akkor annak bizony mindkét nép és nemzet csak nyertese lehet. Băsescu elnök bejelentve a hírt, a Gyulafehérvári határozatok saját nyelven, saját képviselők által igazgatott adminisztrációt és iskolarendszert ígérő pontját idézte, válaszképpen, mint mondotta, a ,,nacionalista" ellendrukkereknek. Hasonló gesztusra, mi tagadás, nem sok példa volt politikai életünkben. Ady óta sokszor temettük már a bénító soviniszta hisztériát, bizonyára nem múlik ki végleg most sem, de érdemes megszívlelni az elnök felismerését, és e reformkezdeménnyel Románia akár a kisebbségi kérdés átfogó rendezése iránti további számottevő adóssága törlesztésének is nekiláthat
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 13.

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 28.

Magyar jogászképzés Kolozsváron
Fontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, amikor tavaly jogtudományi tanszéket alapított Kolozsváron, hiszen a magyar nyelvű jogászképzés 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, amely a feladat megoldásához látott. Veress Emőd 33 éves adjunktus, az EMTE tanszékvezetője rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára és vette ki részét a hazai jogásztársadalom „képzéséből” - beszélgetés Veress Emőddel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem jogtudományi tanszékének vezetőjével
Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906–1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követően két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeş- és a Bolyai-egyetem erőszakos egyesítése ismét kedvezőtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Közben az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenfős keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre már nem futotta.
– Az 1959-es egyetemegyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek, néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elő. Az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedő szerepet játszottak a román képzésben is, sőt hozzátenném: az impériumváltás előtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintű intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fővárosba. A kapcsolat tehát hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy első egyetemközi megállapodásunkat éppen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat vállaljuk fel. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításra, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de előzmény. Idén májusban nemzetközi konferencia keretében dokumentum- és fényképkiállítást szentelünk a kolozsvári jogászképzés múltjának. Azért emelem ezt ki, mert Kolozsváron a BBTE mellett még két magánintézményben folyik jogászképzés, a Bogdan Vodă- és a Dimitrie CantEMIr-egyetemen, de e múltat egyik sem vállalja fel, ezeknek a folytatásra érdemes hagyományoknak mi vagyunk az egyetlen örökösei.
– Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szűrők tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat a jogi pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásának körülményeihez: magyar joghallgatók tanulnak a másik három intézményben is?
– A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni a gazdasági érdekérvényesítéstől a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentős számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. A Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-ről nyugdíjba ment professzori kör alkotta, ennek köszönhetően a színvonalra nem panaszkodhattunk. Úgy vélem, jól tettem, hogy nem mentem külföldre, mert a jog annyira országspecifikus ismeretekhez kötött, hogy visszatérnem már nemigen sikerülhetett volna. És miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentős mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam később lett kedvező a „csillagállás”, ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, első perctől megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitűnő eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erőfeszítést szívesen vállaltam és vállalok.
– Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte. Ott nem lehetett kifejleszteni a magyar nyelvű jogászképzést?
– Én is részt vettem a Babeş–Bolyain zajló magyar nyelvű képzés lehetőségeinek szélesítését célzó kísérletekben. Gyakorlatilag arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvű oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni: noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetői emellett maximálisan kiálltak, a jogi kari és a legfelső szintű ellenállás több rendben meghiúsította. Áttörés azóta sem történt, és ez rövid, sőt középtávon sem várható. A 40 hely megvan, de annak egy része tandíjas, a nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttműködés eredményeképpen lehetőség nyílt a magyar nyelvű mesteri képzésre európai magánjog szakon, ami persze hasznos és örvendetes, viszont az alapképzésben nem haladtunk előre egy jottányit sem. Mivel nem sikerült leküzdenünk az ellenállást, a magyar nyelvű jogászképzés továbbfejlesztése érdekében úgy döntöttünk, hogy ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek teljesültek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnőnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. Ma már egyre szélesedő rétegről van szó, ennek azonban csak kis hányada alkalmas vagy hajlandó tudományos pályára lépni. Össze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, fokozatokat szerzett, nemzetközi konferenciákon vett részt. Tíz évvel ezelőtt nem ment volna.
– És miként alakult ki a tanszék a Sapientián? Hogyan lehet elsajátítani a szaknyelvet anyanyelven és románul?
– Nem volt egyszerű, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvű lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy egy precízen megtervezett kétnyelvűségről van szó, melynek végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhető ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor a legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerőpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban – csakhogy nincs, aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselői réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel is tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerű oktatni. Összeállt egy tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindegyikhez kapcsolódik egy román–magyar vagy magyar–román szakterminológiai kiegészítő képzés. Ez sok szempontból többletmunka, de most, hogy beindult, jöttünk rá, nem is annyira egyedi megoldás. Egy kollégánk nemrég vett részt egy spanyolországi egyetemközi találkozón, melyre meghívást az államnyelven kívül legalább még egy nyelven folyó képzést nyújtó jogi karok kaptak. Tizenvalahány intézmény képviseltette magát (mi még nem, mert akkor még nem rendelkeztünk a működési engedéllyel). Elvileg sem tartottuk célszerűnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvű tárgyat is bevezetni, a munkaerőpiac ugyanis ma már az egész Unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, tehát le tudják adni a szaknyelvet is magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövőre például az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort.
– Az új szakon 15 tandíjmentes és 25 tandíjas helyet hirdettek meg, és noha nem mindegyiket sikerült betölteni, mégis belevágtak, hogy ne veszítsenek évet. Hogyan, kikből sikerült összeállítani a tanári gárdát?
– Dominánsan fiatalokból, bár vannak idősebbek is. A jogászképzés fő akadálya az volt, hogy egyes területeken hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, egyes kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttműködni, hiszen sok román nyelvű tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik – réteglapnál komoly teljesítmény – most az új kar specifikumának megfelelően át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak előadni és szemináriumokat vezetni, be kellett nyújtanunk az egész dokumentációt is hozzá, a végzettséget igazoló papírokat, önéletrajzot, publikációs jegyzéket stb. Az első éven oktatók közül megemlíteném a polgári jogot oktató Lupán Ernőt és Sztranyicki Szilárdot, római jogra egy nagyon tehetséges magyarországi fiatal szakembert, Nótári Tamást hívtunk meg, általános jogelméletet és alkotmányjogot Varga Attila, a közigazgatási jog első részét én tanítom, a nemzetközi közjogot magyarországi tanszékvezető egyetemi docens, Pákozdi Csaba adja elő.
– Két ilyen nagy múltú jogászkultúra metszéspontján létezni nagy előnyökkel járhat.
– Szeretnénk, ha a mi képzésünk nemcsak nyelvi többletet nyújtana, hanem a nyugat-európai példákat követve sokkal modernebb, gyakorlatorientáltabb és hallgatóközpontúbb is lenne annál, mint ahogy az jelenleg Romániában folyik. Az előny nyilvánvaló. Amikor külföldi szakirodalmat olvasok, minél többet tudok az illető szakterület német, francia vagy magyar szabályozásáról, annál mélyebben értem a romániai jogszabályokat. Nem beszélve arról, hogy a román és a magyar is hivatalos nyelve az EU-nak, ráadásul az integrációs folyamatoknak köszönhetően a jog egyre jelentősebb része közös, fontos területek összeurópai szabályozásnak vannak alávetve. Külön érv egy ilyen képzés indokoltsága mellett. Modern és nyitott képzést akarunk megvalósítani.
– Marad a negyven meghirdetett hely a karon, nem terveznek több hallgatónak lehetőséget biztosítani?
– Hosszú távra eldöntöttük, hogy nem tömegképzésre törekszünk, és a 40 fős keretet nem kívánjuk növelni. Magasabb szintű oktatást szeretnénk, komoly tudományos kutatási háttérrel. Egészen más a nagy állami és magánegyetem, ahol több száz a hallgatói létszám egy-egy évfolyamon, és teljesen személytelen oktatás folyik. Nálunk hallgatóközpontú kurzus lesz, ahol a tanár és hallgató kapcsolata órán kívül is szoros lesz, a tanár figyelemmel kíséri a hallgató fejlődését és támogatja azt. A tandíjas és tandíjmentes helyek aránya persze változhat, előbbiek javára például. Stratégiai célunk, hogy olyan pályák számára készítsünk fel hallgatókat, melyeken a magyarság alulképviselt: alapvetően az ügyészi és bírói pályáról van szó. Mindenki egyéni döntése, hol kíván működni, ha ügyvéd akar lenni, abban is támogatjuk. De külön hangsúlyt helyezünk az említett kettőre, illetve a negyedéveseknek majd speciális felvételi felkészítőt is bevezetünk, mert az ügyészi vagy bírói pályára lépéshez egyetem utáni tanulmányokat is kell folytatni. Javítanunk kell a tehetséges hallgatók esélyeit. A két pálya megbecsültsége különben anyagi szempontból is elfogadható, már most is messze kiemelkedik a közalkalmazottaké közül. Az igazságszolgáltatás reformja jól felkészült, modern gondolkodású bírák és ügyészek nélkül lehetetlen. Miként a közigazgatást sem szabad elhanyagolnunk.
– Nem is beszélve a magyarul is értő jogi szakemberekről. No de a kolozsvári helyzet ismeretében: a négy jogi karon a több száz román mellett vajon hány magyar hallgató tanul évfolyamonként?
– Becslésem szerint mintegy 90–100 hallgató egy évfolyamon. Továbblépni az említett pályákra további kétévi képzés után lehet, felvételizni kell külön a bukaresti intézetbe, melynek nem feltétele a mesteri fokozat elvégzése. A verseny nagy, magyarok kevesen jelentkeztek eddig, bár van példa arra, hogy elsőnek jutott be egy magyar honfitársunk. Egyelőre a mélypontról kellene kiemelkednünk, évente legalább négy-öt embert erre a pályára állítanunk. Hallgatóink különben az alapképzés mellett három opcionális tárgyi csomagból választhatnak majd, ezek egyike erőteljes gazdasági szakirányt képvisel, a második közigazgatási, a harmadik pedig emberjogi, kisebbségjogi, nemzetközi jogi többletképzést nyújt. A hallgató tehát leendő karrierjét előkészítheti már az egyetemen a választható tárgyak segítségével, ha azokat mindenki saját céljai szerint állítja össze.
B. Kovács András. Krónika (Kolozsvár)

2011. január 29.

Kevesebbet kaptak az egyházak, mint amit kértek
A parlamentben a végletekig feszített széthúzás, a demokratikus játékszabályok felrúgása újfent megbosszulta magát. Az oktatási törvénytervezetet, mivel másként nem sikerült, a kormány felelősségvállalási eljárással fogadtatta el.
Ez kilátástalan huzavonának vetett véget, a tárgyszerű demokratikus vita azonban elmaradt, s ennek hátulütői most jelentkeznek. Persze, emlékezhetünk, az ellenzék szakszerű elemzés helyett a törvény fonákjára fordításához látott hozzá a szenátusban, ami pedig a kisebbségieknek kedvező paragrafusokat illeti, azokat úgyszólván lemészárolta volna — most mégis a jogszabály felemássága okoz gondot például az egyházaknak, és nem csak nekik. A kisebbségi társadalom egészének sem kedvező, hogy a felekezeti oktatás mégsem kapta meg a státust, amit eredetileg igényeltek számára. A történetnek hosszú, a két világháború közötti, paradicsominak éppen nem nevezhető időkre, sőt, még korábbra visszanyúló előzményei vannak. Az Osztrák—Magyar Monarchiában az egyházi iskolák nagyfokú önállóságnak és elismertségnek, állami támogatottságnak örvendtek. Ezt a román állam Erdélyben felszámolta, mégpedig nyilvánvalóan elnyomó szándékkal. Az egyházaknak ennek ellenére, persze saját költségen, sikerült e hálózat számottevő részét megmenteniük és fenntartaniuk egészen 1948-ig, amikor is minden tanintézményt államosítottak. A ’89-es rendszerváltás után a felekezetek némi szerény szerepet kaptak az oktatásszervezésben, de nyilván többet reméltek, és a törvényhozó elé terjesztett kívánságlistájuk ezt is tartalmazta. A törvény kihirdetése után sült ki: nem azt kapták, amit kértek. Az egyházi iskolák is megkapják ugyan az alapfinanszírozásként járó összegeket az államtól — tanári bérek, tanulóra járó juttatások —, de a kiegészítő támogatásokat már nem. Nem kis összegekről van szó, ha meggondoljuk, hogy bentlakásfenntartást, étkezdeműködtetést, a tanári ingázást, a diákok utaztatási költségeinek fedezését jelentik, de minden beruházási, ingatlanfelújítási, a versenyeken és olimpiákon való részvétel, a különféle rendezvények, az iskolai biztonsági és az egészségügyi kiadásokat is. Vonatkozó jogszabály hiányában korábban ezeket a kiadásokat közösen fedezték az egyházak, önkormányzatok és az állam, az új törvény ellenben az eddiginél nagyobb terhet ró az egyházakra. Kérdés, most, amikor lehetőség nyílik arra, hogy a jelenleginél jóval több beleszólásuk legyen az egyházaknak saját iskoláik ügyeibe, lesz-e pénzük arra, hogy fenntartsák már működő iskoláikat, netán újakat létesítsenek.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 1.

Kelemen Hunor öröksége
Bár a politikai életből nem kíván visszavonulni, leköszönve elnöki tisztéről, Markó Béla több rendben is megvonta az RMDSZ élén eltöltött 18 esztendeje mérlegét. Az alkalomból született interjúiban, beszédeiben, sajtótájékoztatókon elhangzott állásfoglalásaiban a számadás és az önigazolás elegyét nyújtja.
Számvetése egy ilyen fontos történelmi korszak kihívásaival, legyen az mégoly részleges és töredékes bár, a fokozott figyelmet már csak azért is megérdemli, mert kétségtelen, huszonegy-huszonkét év egyik legjobban informált közéleti szereplőjéről van szó. Hogy emlékirataiban majd mit ír meg a mai napig nem kellőképpen megvilágított események és döntések okairól, arról még korai találgatásokba bocsátkozni. Kelemen Hunor nagyobb örömére azonban a feladatoknak az utódra való egyfajta áttestálása jól kirajzolódik az eddigi megnyilatkozásokból. Ezek szerint a folytatást is felvállaló új elnök politikai hozománya nem akármilyen súlyú teendők köré csoportosítható. Markó még a román pártokkal kialakított együttműködés jól kitaposott ösvényének használatát is feltételesen említi egy helyen. Közismert, hogy a neki miniszterelnök-helyettesi tisztséget termő kompromisszumos politizálás hozadékairól sokszor dicsérően vélekedett. Azt, hogy mindezért milyen árat kellett fizetnie neki és közösségének, történészek fogják megítélni. Amibe belejátszik majd az is, ha a deklarált folytatás a szándéknak ellentmondva mégis az újítás ösvényére tér, miként az a politikában szinte végzetszerűen be szokott következni. Kelemen Hunor nyilvánvalóan szembesülni fog annak megoldást kérő kényszerével, amit politikai mentora is nyitott kérdésnek nevez: a többi magyar párt létével és a hozzájuk fűződő kapcsolattal. Kezdené belátni, hogy a harmadik magyar pártalapítási kísérlet visszavonhatatlanná, felszámolhatatlanná teszi a magyar közélet pluralizálódását? A szövetségnek eddigi inadekvát válaszai helyett a többpártrendszer elismeréséből kiindulva kell alighanem a dologhoz viszonyulnia az elkövetkezőkben. Végül idézzük a jövőbe leginkább bevilágító markói megállapítást: ,,Hogy nem vállaltam újabb mandátumot (abban), az is benne van, érzek egy korszakhatárt: a nyelvi, anyanyelvi oktatási jogok kerete megvan, a következő időszak a kollektív jogokért folytatott küzdelemé kell legyen." Magyarán a munka dandárja most következik, a tulajdonképpeni magyar társadalomépítésnek Erdélyben ezentúl kellene kezdetét vennie.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 9.

Kevés a magyar egyetemista (Romániai magyar felsőoktatás)
Alulreprezentált a magyar diákság, és alulfinanszírozott a romániai magyar felsőoktatás — állította Péntek János professzor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által kiadott új tanulmánykötet bemutatóján. (Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Ábel Kiadó, 2011)
A kötet szerint az egymillió egyetemista közül 39 000 magyar, ennek kétharmada románul folytatja tanulmányait. Állami oktatásban tanul 29 000, magánegyetemen 11 000. A 2009-ben érettségizettek ötven százaléka tanult tovább, ezeknek kb. fele anyanyelvén. Összességében az aránytalanság még nagyobb: az egyetemisták összlétszámának tehát 3,9 százaléka magyar, és hozzávetőleg 1,3 százaléka tanul magyarul. Az okok többrétűek, lényeges lehet az is, hogy a szakoknak csupán egy része hallgatható magyarul. Arra pedig, ez miért áll fenn, kézenfekvő magyarázattal szolgál, hogy saját felsőoktatási fejlesztési stratégiáról vagy politikáról nem beszélhetünk, többek közt önálló állami egyetem hiánya miatt sem.
A legalább 1959 óta vajúdó kérdés kezelésére a rendszerváltás utáni időkben részleges megoldások születtek, köszönhetően mindenekelőtt a nagyvonalú magyar állami felelősségvállalásnak (lásd Partiumi Keresztény Egyetem és Sapientia EMTE). A román állam saját felsőoktatásában még szabályos tagozatok létét sem tűrte el, miközben a létszámok ugyan növekedtek, a szakok száma szaporodott, a magyar szervezeti keretek a lehető legalacsonyabb szintre szorítva (ahonnan már nincs tovább), diákcsoportokra lebontva léteznek. Mivel a legtöbb helyt a magyar tanszékek, karok, tagozatok megalakulását is elgáncsolták, a szervezeti önállóság még viszonylagos voltában is relativizálódik, ami tükröződik a teljesen alárendelt tanári kar mindennapi mentalitásában is, mely eddig egységes fellépésre, független cselekvésre úgyszólván képtelenné tette. Egy kisebbségi kulturális autonómia megalapítását nyilván az azt eltervezni, felépíteni és működtetni képes értelmiség és elitje képzésével kell kezdeni. Amíg egy legalább viszonylagos egységes stratégia és bár részlegesen összehangolt intézményhálózati működés nem áll rendelkezésre, nem orvosolhatóak az alulreprezentáltságból fakadó bajok. Addig nem lesz sem több magyar diák az egyetemeken, sem kedvezőbb a megoszlásuk egy előnyösebb szakmegoszlás rendszerében. Ami az alulfinanszírozottságot illeti, az új oktatási törvény valamelyes javulást hozhat a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazásával, de ezt igazán kiaknázni a felsőoktatásban legfeljebb egy önálló állami magyar egyetem tudná.
A kérdés ceterum censeoként visszatér tehát, s amíg érdemben nem oldják meg, létrehozva a Bolyai Tudományegyetem utódját, javítani lehet a helyzeten magyar állami segítséggel, illetve az apró lépésekben ugyan bővülő, de továbbra is jogkorlátozó hazai mozgástérre támaszkodva — tulajdonképpeni fordulatra azonban hiába számítunk.
Felhasználható felmérések persze készülhetnek, miként az új kötet konklúzióiban is fölöttébb hasznosnak bizonyulhat a Magyar Állandó Értekezlet illetékes szakbizottságának összeülte előtt.
B. Kovács András

2011. március 12.

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. április 6.

?nálló intézmény és egyenjogúság
Amíg a mai állapotokon nem tudunk gyökeresen változtatni, az erdélyi magyar felsõoktatásról nem lehet eleget beszélni. Amíg a körülbelül 35 000 magyar egyetemistának mindössze egyharmada végzi tanulmányait anyanyelvén, addig a tényfeltárást nem lehet nem a bajok forrásának felkutatásával és orvoslására tett javaslatokkal kiegészíteni.
A Kolozsvárott nemrég bemutatott új kiadvány, Az erdélyi magyar felsõoktatás helyzete és kilátásai szerint a magyarul tanulók alacsony számarányát diszkriminatív hatású szûk keresztmetszet okozza. A hazai szakkínálatnak ugyanis mindössze egyharmada hallgatható magyarul. Az állami román felsõoktatási rendszer tehát a magyart mint tannyelvet, a magyar diákot mint potenciális hallgatót eleve hátrányos helyzetbe hozza azzal, hogy az egyetemi felépítmény a román tannyelv hegemóniájára épül, s már eleve aszimmetrikus. Minden három szakból csak egyben kínálkozik lehetõség arra, hogy magyarul is oktassák, illetve válasszák, s ezzel három közül két magyar diákot megfosztanak a választás lehetõségétõl. Ilyen körülmények között azt sem tudhatjuk tisztán, a magyar pályázók közül ki az, aki, ha tehetné, önként döntene a román tannyelv mellett, abban viszont biztosak lehetünk, sokan kényszerûségbõl folyamodnak e megoldáshoz. A diszkrimináció ténye tagadhatatlan, s a helyzetet csak úgy lehetne orvosolni, ha az állam szimmetrikus szakkínálati rendszer felállítására törekedne. Lévén szó egy társnemzeti státust igénylõ és érdemlõ népközösségrõl. E státus hasonló nemzetrészeket (számarány, mûvelõdési hagyományok és helyzet) több uniós országban már megillet.
Kiderül a fentiekbõl, hogy a magyar állam által támogatott Sapientia - EMTE, bár nagyban enyhített a szakkínálat csonka voltán, s ezrek számára tette hozzáférhetõvé új régiókban is az anyanyelvû képzést és érvényesülést, az alapvetõen hátrányos helyzetet felszámolni nem tudta, nem is tudhatta. Nem vitás, hogy az orvoslás fõleg és mindenekelõtt román állami feladat és kötelesség volt és marad. Minden 1990 utáni relatív, kisebb-nagyobb javulás ellenére, ami az állami rendszerbõl nekünk jutott, egy másik alapvetõ rákfenében is szenved. A megoldáskeresést és a kibontakozást elgáncsolja a magyar, ún. vonalak teljes önállótlansága, úgyszólván betervezett szervezeti bénasága. Egy önálló egyetem, ami nincs, egy valóban önigazgató tagozat, ami szintén nincs, és aminek létrejöttét jobb ügyhöz méltó makacssággal és leleményességgel gáncsolják el húsz éve - az tudná felmérni a magyar diákság reális továbbtanulási igényeit, az lenne képes a szûkös szakkínálatot oly módon bõvíteni, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és gondoskodjék a minõségiszint-emelésrõl. Amíg ezzel nem rendelkezünk, a mai állapotok csak az érettségizettek kiszolgáltatottságát növelik, a beolvasztást erõltetik, a magyar kultúrát pedig súlyosan károsítják.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. április 8.

A Sapientia Sepsiszentgyörgyön
Készül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fejlesztési stratégiája, önálló felsõoktatási intézményünk alighanem történetének új fejezetét kezdheti írni a megnyíló évtizedben. Miután kiböjtölte a hét szûk esztendõt (mely nyolc vala), a mai magyar kormányzat támogatásában reménykedve vezetõi bejelentették, megépítik a kolozsvári kampuszt, meg a Marosvásárhely melletti koronkai diákszállót, s úgy néz ki, a továbbiakban bõvíthetõ a szakok kínálata és a diáklétszám is.
Sajtóhírekbõl szemelgettem össze a fentieket, s kiolvasni véltem belõlük azt is, hogy a hálózati egyetemként eddig három helyszínt felölelõ intézmény - a fenti kettõ mellett fontos pillér még a csíkszeredai - további székelyföldi terjeszkedése sem kizárt. Ezt erõsítették meg értesüléseim, s emiatt örvendtem meg a szentgyörgyi polgármester sajtóértekezleten bejelentett ilyen irányú tervének. Mezõgazdasági jellegû szakok indításának tervérõl szólt, s úgy véltem, a régió csak üdvözölheti a hírt. Befogadói készségünk kinyilvánításának indokoltsága nem lehet kérdéses, szülõk, tovább tanulni kívánó diákok, politikusok, civil szervezetek és mindenki csak nyerhet abból, ha tanügyi hálózatunk tovább gyarapodik, új lehetõségek nyílnak, miként a pár héttel korábbi híradásban áll: állatorvosi, erdõ- és vadgazdálkodási, valamint mezõgazdasági szakok jöttek szóba. (Ez így pontosabb meghatározás annál, mint ha pusztán agronómiának neveznénk, mely tényleg részben fedi csupán a fentieket). Igen ám, de a terv alig körvonalazódott, máris felléptek az ellendrukkerek, a kerékkötõk, a saját egzisztenciájukat féltõk. Lapunk pénteki számában egy kategorikus hang Nem lesz agronómia Sepsiszentgyörgyön cím alatt kéri számon az újságírón, miért nem tájékozódott alaposabban - azaz miért nem õt kérdezte -, merthogy juszt se lesz semmi abból, amirõl ír. Az illetõ szemlátomást a marosvásárhelyi fejlesztés esélyét félti egy esetleges szentgyörgyitõl. Korábbi tudósítás szólt arról, hogy nálunk is megszólaltak olyan hangok, melyek szerint a már létezõ BBTE-s szakok diákutánpótlását apasztaná meg, aki itt új kínálatával merészelne fellépni... A fejlesztés eltervezõi nyilván tekintettel lesznek arra, hogy a létezõ karoknak is jusson hely a nap alatt. Azt hiszem, a városnak érdemes vállalnia a harcot az új szakirányok meghonosításáért. Ezért maradjunk annyiban: a régió csak igényelheti, hogy egy második egyetem is idetelepedjék, s remélhetõleg közelebbrõl bõvebben is beszámolhatunk az ezt szolgáló újabb fejleményekrõl.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. április 27.

?jrafonni elszakadt szálakat
A határon túli nemzetrészek tagadhatatlan nyertesei lehetnek az új magyar alkotmánynak, mivel az számukra a korábbinál jóval többet, mondhatni, lényegesen mást nyújt.
Az elvek próbája persze a gyakorlat, az elvi újdonságok alkalmazásán múlik majd, hogy e népcsoportok mikor, milyen fokozatokon át és milyen formában lelhetnek támaszra az új alaptörvényben. A húsvéti alkotmány mindenképp egyfajta nemzeti reintegrációt hirdet meg, és ezzel azoknak kedvez a kisebbségi politikusok és erõk közt is, melyek épp ebben érdekeltek. Amennyire érthetõ a kisebbségi közvélemény alkotmánypártisága, olyannyira fogas kérdés lehet viszont a dolog ama nemzetiségi érdekcsoportok számára, melyek a korábbi viszonyok közt szocializálódva, az anyaországi támogatás megléte nélkül végezték eddig számításaikat. Ne köntörfalazzunk, az anyaországra fél évszázadnál hosszabb ideig úgyszólván nem lehetett építeni. Ott hosszú ideig a nemzeti érzés elfojtása, a természetes szolidaritás pervertálása és a határon túliak sorsukra hagyása volt az úzus. Olyan szétfejlõdés indult meg emiatt a nemzetrészek, a kintiek és a bentiek közt, mely mind ott, mind itt megtalálta a maga szószólóit. Igazán egységes közvéleményrõl és politikai-közéleti képviseletrõl emiatt nem lehetett 1989 után sem beszélni, legfeljebb arról, épp melyik fél van felül. Most a közösség túlnyomó többsége számára kedvezõ fordulatot rögzít az alkotmány, az inga a javunkra leng ki. A sajtó szerint míg a hatályos alkotmány a határon túli magyarok iránti felelõsségérzetrõl szól, az új alaptörvény azt tartalmazza - érdemes megszámozva kiemelni -: Magyarország vállalja, hogy ezentúl 1. felelõsséget visel sorsukért, 2. elõsegíti közösségeik fennmaradását 3. és fejlõdését, 4. támogatja magyarságuk megõrzésére irányuló törekvéseiket, 5. jogaik érvényesítését, 6. közösségi önkormányzataik létrehozását, illetve 7. a szülõföldön való boldogulásukat. E vállalások merõben új helyzetet teremthetnek a határon túli, kisebbségbe került népcsoportok egyenjogúsítása számára, nagy asszimilációs nyomást vehetnek le róluk. Itt most csak azt emelném ki: a megmaradáson túli kibontakozás, fejlõdés ígéretét is hordozzák. Az unió pedig azért tekinthetõ kedvezõ keretnek mindehhez, mert a védhatalmi státus ilyenszerû gyakorlására, legitimként való elismerésére több pozitív példát tud felmutatni.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. május 23.

Dalárdás parádé - Kettõs Kriza-centenárium Sepsiszentgyörgyön
Léleküdítõ, kivételes zenei eseménnyel ünnepelték meg Kriza János (1811-1875) születésének kétszázadik évfordulóját szombaton délelõtt a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Kiemelkedõ teljesítményû kórusok fellépése követte egymást a kétórás mûsorban, mely a százhangú orgona, a népzene (Kodály) üzenetét tolmácsolta ama korból eredeztethetõen, melyben nem voltak mûvészek, de volt mûvészet (Kós Károly).
A két szép gondolatot a kiskunhalasi városi vegyes kar karnagya, Faddi Istvánné idézte bemutatkozásában.
A bevezetõ áhítatban nt. Kovács István lelkész méltatta a porban heverõ igazgyöngyöket összegyûjtõ unitárius püspök népköltészeti gyûjteményének jelentõségét, majd a Háromszék munkatársa, Kisgyörgy Zoltán elõadásában ismertette a szûk egyhitû akadémikus fõpap tudományos teljesítményét, annak háromszéki, nagyajtai vonatkozásait. Az elõadó humoros, csattanót csattanóra halmozó stílusa több rendben megnevettette a csicsergõ hallgatóságot így az anekdotát kényszerû mûfordítói kontárkodásáról - románra kellett fordítania erdõvidéki útikalauzát, hogy az megjelenhessen, és akkor változtatta a rím kedvéért kakukkra az ismert Kriza-vers vadgalambját - harsogó kacagással honorálták.
Benkõ Enikõ, Karácsony Gabriella, Lõfi Gellért, Sipos Zoltán, Péter Géza, Rigó Ildikó karnagyok, valamint a csiszolt hangú több száz énekes jóvoltából kiemelkedõen nívós mûsorban szólaltak meg a magyar kórusirodalom remekei a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda, a Krisztus Király-templom Laudate kamarakórusa, az 1928-ban alakult Szemerjai Református Dalárda, a nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör (1884-ban alapították), az évszázados hagyományt folytató Homoródalmási Dalárda elõadásában. Mûsorukon Bárdos Lajos, Zoltán Aladár, Halmos László, Farkas Ferenc, Graff Kálmán, Birtalan József, Eisekovits Mihály, Ligeti György alkalomhoz illõ darabjai szerepeltek. A szentgyörgyi 16 éves Pro Musica kamarakórust - Liszt Ferenc Ave Mariáját és Ligeti György Hortobágyát énekelték el - nem hiába díjazták nemzetközi fesztiválokon, most is énekmûvészete legjavát nyújtotta, és vastapsot kapott érte. Kiemelendõ továbbá az erdélyi kapcsolatokat ápoló kiskunhalasiak vendégszereplése, akik háromszéki dalcsokorral, halasi betyárdalokkal kedveskedtek vendéglátóiknak, s nagy sikerrel adták elõ többek közt Kodály feldolgozásában a Szent Istvánról szóló éneket.
A megemlékezés záróakkordjaként a templomkertben az ünneplõk Kriza Jánosnak szentelt kopjafát avattak fel.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. május 25.

Folytatni a csángó oktatási programot
Annak dacára, hogy itt született és a Székely Mikóban érettségizett, elsõ alkalommal tartott ismertetõ beszámolót Sepsiszentgyörgyön a Moldvai Csángómagyar Szövetség ügyvezetõjeként az oktatási program felelõse, Hegyeli Attila.
Hegyeli Attilának amolyan mozgalmi spiritus rectorként az a véleménye, hogy a mostani magyar oktatási erõfeszítések Moldvában csak akkor hozhatnak eredményt, ha az elkövetkezõ évtizedekben sem lankadnak. A tizenegy éve kibérelt parasztházakban beindult oktatási program pillanatnyilag 25 településen 2200 gyereket ölel fel, ebbõl 14 falu román iskolájában heti három-négy magyarórára is járhat már kilencszáz tanuló. A feladatokat jelzi, hogy egy kiterjesztés rendjén további hat-hétezer tanulót lehetne még bevonni a programba. A 230 000-es moldvai katolikusságból 200 000 magyar eredetû, s közülük ma ötven-hatvanezer ember még rendelkezik több-kevesebb magyarnyelv-ismerettel. Hegyeli Attila szerint a program sikere a tanítói létszám megtöbbszörözésén és a kimaradt települések bevonásán múlik, és nyilván a megfelelõ hátországi támogatáson. Nagy eredmény, hogy a mai hatvan magyar tanítónõ egyharmada már csángóföldi származású. Az elõadó hosszasan fejtegette az archaikus jellegû csángó magyar és a polgári magyar identitástudat közti, történelmileg magyarázható különbségeket, feladatának tekinti ugyanis ama szkeptikus nézeteket megcáfolni, melyek a Moldvai Csángómagyar Szövetség erõfeszítéseinek célszerû voltát kérdõjelezik meg.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 ... 301-308




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék