udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
185
találat
lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-185
Névmutató:
Eötvös Loránd
2016. március 12.
Negyvennyolcas rendszerváltás („Forradalmi” beszélgetés Egyed Ákos történésszel)
Irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: a 86 éves Egyed Ákossal élmény beszélgetni. A bodosi származású történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Ha önnek kellene idén március 15-i ünnepi beszédet mondania, mire helyezné a hangsúlyt? – Én is jó ideje töröm rajta a fejem, hogy mi is volt március 15-e? A lélekmelengető pesti és budai események, majd a szabadságharcba átnőtt forradalom? Vagy a békésen kivívott nemzeti szabadság, aztán a győzedelmes vagy éppen vesztett csaták? Nos, azt mondom, hogy a modern magyar nemzet 1848–49-ben jött létre, kiindulópontja pedig a tizenkét pont. Ugyanakkor igazi rendszerváltás volt – amit valamiért azóta is elhallgatunk –, amikor a jobbágyvilágot, a rendiséget felváltotta a polgári világ. Mondhatni, leváltották az addigi világot. A szabadságharc leverése ugyan egy időre visszavetette a folyamatot, de a jobbágyság visszaállításának kérdése már soha nem merült fel. 1867-ben pedig azt mondta a magyar nemzet, hogy kiegyezünk, de negyvennyolcas alapon. Persze, engedtek azért valamennyit a negyvennyolcból, de igazán lényeges kérdésekben nem. – A kiegyezés alkujában már a kiforróban lévő magyar nemzeti identitás érvényesült? Hiszen a megtorlás évei akár arra is alkalmasak lehettek volna, hogy szétverjék ezt az alakuló azonosságérzetet. – Épp ellenkezőleg: erősítették. Eleink az elnyomás évtizedeiben is annyira ragaszkodtak magyar identitásukhoz, hogy a megtorlás eseményei sorra beépültek a nemzeti tudatba, összekapcsolódtak 1848-cal. De az események szociális töltete is erős volt: a már említett jobbágyfelszabadítás, a rendi törvények eltörlése, a választójog megítélése a parasztság vagyonosabb része számára. – Az elsősorban modernizációs értelemben vett pozitív következmények mellett a kiegyezés kényszerített-e ki olyasmit, ami a továbbiakban jelentősen kihatott a magyar nemzet fejlődésére? – A kiegyezés mindig is a magyar történelem vitatott kérdései közé tartozott. Ismerjük, mennyire ellenezte Kossuth, attól tartva, hogy a környező nemzetek megharagudnak az elnyomóval kiegyező magyarokra. A forradalmat követő időszak gazdasági fejlődése, a polgárosodás folyamata azonban Magyarországot jelentős mértékben közelítette a nyugat-európai színvonalhoz, s ez a kiegyezéspártiakat erősítette. Ne feledjük azonban, hogy a magyar államiság csak részben állt helyre 1867-ben, mivel a magyarság lemondott az önálló hadseregről, a saját külügyről. Deák Ferenc, a kiegyezés elindítója és véghezvivője úgy gondolta, menet közben erősíthetők lesznek a kezdeti vívmányok, a kompromisszum korántsem végleges, mindössze jó kiindulási pont. Ma már tudjuk, hogy nem így történt. A magyar államiság továbbfejlesztése számára a későbbiekben nem kínálkozott mozgástér. A történetírás szerint azonban a világháború és következményei nem írhatók a kiegyezés rovására, ezeket a történéseket nem lehetett előrelátni.
– A kossuthi félelmek azonban bizonyos mértékig beigazolódtak, és mi azóta sem értjük, miért nem szeretnek bennünket, magyarokat a környező népek…
– A kérdés roppant bonyolult. Miután 1848 őszén Ausztria kezdeményezésére a szomszédos nemzetek összefogtak a magyarság ellen, Kossuth levonta a következtetést, hogy hasonló eset máskor is, bármikor bekövetkezhet. A magyarság megítélésének azonban régebbről származó gyökerei vannak. A királyi Magyarország keretei között a társadalomfejlődés annak az állapotnak kedvezett, hogy az uralkodó réteg magyar legyen. A periférián lévő népek jó része valahogyan a magyar nemesség szolgálatába került vagy sodródott, és ez újabb magyarellenes töltetet szolgáltatott. Azzal együtt, hogy a jobbágyság intézménye révén a magyar nép is a kiszolgáltatottak között volt. A történelem során kialakult magyarellenességet aztán a politika nagy mértékben kihasználta.
– Mit nyert, illetve mit veszített a székelység a forradalommal?
– A történetírás korábban sokszor emlegette, hogy a székelyek 1848-ban semmit sem nyertek, viszont sokat veszítettek. Ezt ma már felül kell bírálnom, mert igenis, Székelyföldön is nagy jelentőségű változások következtek be. Az agyagfalvi nemzetgyűlés elfogadta a magyar forradalom által hozott törvényeket, a jogegyenlőséget, a közös teherviselés elvét, s ezzel gyakorlatilag beilleszkedett az egységes magyar nemzetbe. A székelység lemondott a korábbi előjogairól. Előtte azt követelték, hogy mindenekelőtt kapják vissza a Habsburgok által elrabolt jogokat – és ebben sok logika volt. Kossuth azonban meggyőzte a székely követeket, hogy ne követeljenek külön jogokat, mert most az egységes polgári jogok kiterjesztése a legfontosabb. Berde Mózesék ki is használták az agyagfalvi határozatokat, visszatérve Háromszékre a jogi egyenlőséget és a közös teherviselést hangoztatták, márpedig a székelyek szemében mindig szálka volt a nemesség adómentessége. De a közszékely a közös teherviselés körébe sorolta azt is, hogy legyen katona a nemes is, a jobbágy is. A székelyföldi társadalomban ugyanis akkorra már 30–35 százalékos volt a jobbágyság részaránya.
– Sokan, sokszor hivatkoznak ma is nosztalgiázva a rendtartó székely falu mintájára. Milyen hatással volt ennek eszmeiségére és gyakorlatára a forradalom?
– Negyvennyolc után az osztrák hatalom, majd a magyar állam is mindenki számára kötelező érvényű törvényeket hozott. Átalakult, bürokratizálódott a közigazgatási rendszer, 1876 után megszűntek a székek, aminek következtében háttérbe szorultak a hosszú időn át jó szolgálatot tevő régi falutörvények. A vármegye rendszere rátelepedett falura, városra egyaránt, a tagosítás és arányosítás nyomán pedig erős nivellálódás következett be, miután a közföldek, a közbirtokok nagy része magántulajdonba került. A szegényebb rétegek sokat veszítettek, a falu társadalma erősen rétegződött. Magatartásában, tudati szinten azonban akkor még nem szűnt meg létezni a rendtartó székely falu. A morális törvények éltek és érvényesültek egészen a kollektivizálásig, amely aztán kategorikusan szétfeszített minden hagyományt és keretet.
– Támogatja történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését?
– Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely a népességnek össz-székely jelleget adott. Csakhogy az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik feleleveníteni, megjelenítésüknek a javuló technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Tudósként hogyan értékeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Létezhet külön anyaországi, illetve külhoni magyar tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum-Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartást korlátozó tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik észszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudom elfelejteni, hogy amikor az akadémián szavazásra került sor, mi, külsősök egy másik teremben csak televízión követhettük a történéseket. Nem tartom üdvösnek lemondani transzilvanizmusunkról – amelynek létét még köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit tart történetírásunk legnagyobb problémájának?
– Elsősorban azt, hogy a magyar és a román történetírás továbbra is elmegy egymás mellett. Márpedig ennek óriási hatása van a közgondolkodásra. Nézzük meg a városok utcáinak elnevezését, mintha nem is lett volna magyar forradalom. Valamennyi román negyvennyolcas vezetőről utcák, terek sokaságát nevezték el, míg Marosvásárhelyen egyetlen Kossuth utcát sem lehet elfogadtatni. A tankönyvektől a tudománynépszerűsítő kiadványokig mindenhol egyformán jelen vannak ezek a problémák, meghatározzák a tudatot, és nem csökkentik a közöttünk lévő távolságot. Az erdélyi magyar történetírás talán fogékonyabb lenne erre a kérdésre, a románban azonban alapvető tézisekhez kellene hozzányúlni.
EGYED ÁKOS
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990–1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanított, 1995- és 1997-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott előadója is volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2002-től 2010-ig az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére, valamint a székelység történetére irányulnak. A készülő Székelyföld története című háromkötetes munka vezető szerkesztője. Díjak, kitüntetések: A Román Akadémia Díja (1977), Tudományos Érdemérem III. fokozata (1979), A Korunk Bolyai-díja (1981), Az Év Könyve Díj (1997), A Kultúra Szabadságáért Díj (1999), Bocskai István-díj (2001), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), Kemény Zsigmond-díj (2007), Bolyai-díj (Bolyai Alapítvány, 2009), Erdővidék Kultúrájáért Díj (2009), A Magyar Érdemrend középkeresztje (2013), Bethlen Gábor-díj (2014). Legutóbb Háromszék Kultúrájáért Díj (2016).
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 1.
A nagyváradi Bibó-emlékkonferenciáról
Bibó István (1911–1979) jogi doktor, egyetemi tanár, majd könyvtáros, államminiszter, 56-os politikai fogoly emlékére szervezett rendezvénysorozatot Nagyváradon és Kolozsváron a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) A bonis bona discere – Jótól jót tanulni címmel.
2011 novemberében az ELTE Állam és Jogtudományi Karán Az államtudós és államférfi címmel kétnapos konferenciát tartottak Bibó születésének 100. évfordulója alkalmából. Azóta több helyen és alkalommal is bemutatták a centenáriumra készült kiállítást, az ELTE ÁJK Perjátszóköre Bibóakták című előadását, levetítették a Hanák Gábor történész-rendező által összeállított Bibó-interjúkat, továbbá kerekasztal-beszélgetést szerveztek a tudós gyermekei, Bibó Borbála és Bibó István, illetve Gyarmati György történész, Zsidai Ágnes és más kutatók szereplésével. 2015 novemberében a Sapientia EMTE által szervezett, A magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényen felmerült, hogy a határon túli magyar társegyetemeket is bevonják az emlékezéssorozatba.
Ennek eredményeként 2016. március 21-én megnyitották a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem aulájában a nemzetközileg kimagasló, magyar viszonylatban pedig az egyik legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, Bibó István életét és munkásságát bemutató, több pannóból álló tárlatot. Április 1-jén emlékkonferenciát tartottak a PKE dísztermében, amely Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, az egyetem Alapítók Tanácsa elnökének üzenetével kezdődött. Mivel ő ekkor a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán vett részt az Országházban, szavait Tolnay István, a Tanács alelnöke tolmácsolta. A Királyhágó-mellék előző püspöke Bibó István példamutató munkásságát és helytállását méltatva idézte föl a magyar ’56 erdélyi vonatkozásait, személyes élményeit is megosztva: „Én magam a »családi folklór« révén szereztem meg első ismereteimet a forradalomról. Első gyermekkori emlékeim közé tartozik, amikor néhai Édesapám a pesti forradalom eseményeinek hallására családunk első rádióját megvásárolta. Maléter Pálék nevével együtt pedig minden bizonnyal drága Édesanyámtól hallottam első ízben Bibó István nevének említését. Amit ők egykor csak suttogva mertek elmondani: a félelemnek ez a hallgatása kísérte végig egész gyermek- és ifjúkorunkat. S mivel nem menekültünk – de nem is menekülhettünk – el, a hatalmi megfélemlítettségnek és az emberi gyávaságnak a pilléreire épülő kommunista, nacionalista diktatúrának ebben a fojtogató légkörében kellett megtalálnunk a módját és a lehetőségét annak, hogy mindennek ellenére, emberi és nemzeti méltóságunkat, hitünket és a reménységet megőrizve, mégiscsak teljes értékű emberi életet éljünk – Reményik Sándor szavával szólva: »ahogy lehet«.” A hallgatás falának leomlása után már prédikációiban idézhette Bibó talán leghíresebb, közszájon forgó mondatát a félelemről: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” – írta a püspök, arra biztatva mindnyájunkat: legyünk Bibó István követői, azaz „javíthatatlan demokraták”, akik nem hajlandók félni! „Legyünk mindnyájan bátor szívű keresztény demokraták, akiknek legfőbb erkölcsi legitimációs alapja: a népük iránti szeretet. Íme, ezenképpen kerül közös nevezőre egymással a demokrácia és a szeretet, mintegy erkölcspolitikai hitvallás gyanánt. Ekképpen kövessük arra érdemes nagyjainkat és államférfiainkat, és szolgáljuk hűséggel nemzetünket.”
A továbbiakban az ELTE ÁJK Perjátszóköre előadta a Bibó-aktákat, levetítették a Bibó-interjúkat, majd pódiumbeszélgetésre került sor Bibó életművéről, illetve szellemiségéről.
A nagyváradi program után április 2-án délután Kolozsváron, a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében folytatódik a rendezvénysorozat, hasonló tartalommal. Ide kerül át a PKE-ről a vándorkiállítás is.
tokeslaszlo.eu/cikk2016. április 22.
Fizikaversenyek döntői a JZSUK-ban
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) április 16-án szervezte meg az Öveges József és Vermes Miklós Fizikaversenyek országos döntőjét Kolozsváron, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban.
A legjobb eredményeket elért 8.–11. osztályos diákok részt vehetnek a versenyek magyarországi döntőin, amelyet az EMT társszervezetei, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat, illetve a Vermes Miklós Alapítvány szerveznek meg Egerben, illetve Sopronban.
A nyertesek:
Öveges József Fizikaverseny:
7. osztály: I. díj: Divin Judit (Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad, felkészítő tanára Bogdán Károly); II.: Simófi Levente (Petőfi Sándor Általános Iskola, Székelykeresztúr, Bernád Rozália)
Szabadság (Kolozsvár)2016. május 18.
Könyvet mutatnak be Udvarhelyen a hagyományos életmódról
A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban május 24-én, kedden 18 órától mutatják be a Hagyományos életmód a mindennapokban című könyvet. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kiadványa, alcíme szerint, néprajzi tanulmányokat és népismereti írásokat tartalmaz Hargita megye területéről. A kiadványt Miklós Zoltán néprajzos, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója mutatja be.
Az elegáns kivitelezésű könyv 36 oldal színes illusztrációt tartalmaz. Salló Szilárd a csíki juhászatról közöl több tanulmányt, illetve gyimesi szokásokról és hiedelmekről, P. Buzogány Árpád pedig Udvarhelyszékhez kötődő írásokat (famegmunkálás, a lakodalom régi rendje Kőrispatakon, állatnevek, szólások). A tanulmánykötet megjelenését Hargita Megye Tanácsa támogatta, a kötetbemutatóra a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár társszervezésében kerül sor.
P. Buzogány Árpád író, költő, szerkesztő Székelykeresztúron született 1965-ben. Gyermekkorát falujában, Gagyban töltötte. Keresztúron és Csíkszeredában járt középiskolában, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen kulturális mediátor szakot végzett. Volt helyettes tanár, könyvtáros, az Udvarhelyi Híradó regionális lap művelődési és felelős szerkesztője, jelenleg a székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont közművelődési szakembere. Több irodalmi pályázaton díjazták írásait. Verset, prózát, gyermekverset, műköltészeti mesét, versfordítást, tanulmányokat, riportokat, interjúkat közöl. Másfél tucat önálló kötetét adták ki. Néprajzi gyűjtéseinek feldolgozásai tanulmánykötetekben és önálló kiadványokként jelentek meg (népdalok, mesterségek, a kőrispataki kalapmúzeum első évei). A népköltészet műfajaival, népszokásokkal, népi mesterségekkel kapcsolatos anyagot, gyermekjátékokat, tájszavakat, népi szólásokat udvarhelyszéki településeken gyűjtött.
Salló Szilárd 1983-ban született Csíkszeredában. Néprajzkutatóként 2007 óta dolgozik, hét évig a Csíki Székely Múzeum néprajzos-muzeológusa volt, 2014-től a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont néprajzi szaktanácsadója. Felsőfokú tanulmányait a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néprajz-magyar szakán végezte 2002 és 2006 között. Ezt követően szintén néprajzi vonalon magiszteri képzésben vett részt, majd 2009-2012 között a kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola doktorandusza volt. 2012 novemberében védte meg disszertációját A csíki juhászok életmódja és tárgyi kultúrája címmel, ezzel szerezve meg a doktori fokozatot. Az elmúlt tíz évben bel- és külföldi konferenciákon vett részt, tudományos és ismeretterjesztő lapokban publikált, továbbá néprajzi témájú kiállításokat és programokat szervezett. Kutatásainak nagy részét Csíkmadarason és a Gyimesekben végezte. Főbb kutatási témái a juhászok életmódja és a rontáshiedelmek.
maszol.ro2016. május 20.
Már a Bibliában megjelent a Gulág előképe
MTI - A Szovjetunióban az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték. Az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak - mondta Kun Miklós történész a Gulág-jelenségről csütörtökön, Budapesten tartott konferencián.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök a konferenciát megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Gulág-jelenség gyakran ismétlődik a történelemben, és valamilyen formában ma is jelen van. Már a Bibliában is megtalálható - mutatott rá -, hiszen az egyiptomi rabszolgaság és a babiloni fogság is a Gulág előképe.
Hozzátette: Jézus kereszthalála, a megváltás nem változtatta meg sem az ember természetét, sem az anyagvilágot, sem pedig a történelem menetét, de megmutatta, hogy az üdvtörténet fényében hogyan nyerhet értelmet akár a legtragikusabb esemény is. A hívő ember tehát, egy jelenséget vizsgálva, megtalálhatja annak helyét az "abszolút dimenzióban".
Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) miniszteri biztosa köszöntőjében arról beszélt: az internálótáborok, az elhurcoltak emberi méltóságának megtörése állami érdeket szolgált, mivel a megtört társadalom könnyen irányítható. Igaz, az ilyen társadalom nem termel értéket, de nem is az értékteremtés volt a cél, hanem - csak és kizárólag - a hatalom megtartása.
Kozma Gábor, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola (GFF) rektora azt mondta: a kommunista diktatúrák alatt az egyházak szenvedték el a legsúlyosabb üldöztetést, ennek részleteit azonban a szélesebb közönség máig nem kellően ismeri. Hozzátette, hogy GFF-en kutatási projektet indítottak deportáltak és munkatáborok címmel, amelynek célja az is, hogy ismertebbé tegyék a kommunizmus egyházüldözését. Erdődy Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) rektorhelyettese azt emelte ki, hogy a konferencia névtelen áldozatoknak állít emléket, akik a győztesek bosszújának kiszolgáltatva embertelen körülmények között küzdöttek életben maradásukért.
Kun Miklós történész, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) oktatója előadásában arról beszélt, milyen fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében a Gulágnak. 1951-ben az ország GDP-jének több mint 10 százalékát a Gulág állította elő - ismertette. Az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték - mondta - hozzátéve, hogy az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak. A Gulágon fogva tartottak dolgoztak a szénbányákban, a legnagyobb építkezéseken és a hadiipar melléküzemágaiban is. A szovjet gazdaság nem működött volna a Gulág nélkül - fűzte hozzá.
Andrea Dobes muzeológus, történész, a Máramaros Emlékközpont munkatársa a máramarosszigeti politikai börtönről szóló előadásában ismertette: 1950 és 1955 között összesen 700 ember raboskodott a börtönben. A 120 ember befogadására alkalmas épület többségében egyszemélyes celláiban őrizték a politikai és kulturális élet elítéltjeit és az egyház képviselőit. A ma már emlékközpontként működő börtönt, amelyben korábban köztörvényes bűnözőket tartottak fogva, több okból választhatták a politikai elítéltek börtönéül. Egyrészt közel volt a Szovjetunió határához, másrészt messze volt minden nagyvárostól, harmadrészt a sok egyszemélyes cella lehetővé tette a rabok izolált fogva tartását - ismertette a történész.
Andrea Dobes szólt arról, hogy a Máramarosszigeten őrzött politikai foglyok első csoportját azok a magas rangú tisztviselők alkották, akiket 1950. május 5-én éjszaka tartóztattak le. A második csoportot tagjai katolikus főpapok és egyházi személyek voltak. A görög katolikus egyház papjait 1848-ban először megpróbálták ortodox vallásra téríteni, majd az ellenállókat bebörtönözték, és betiltották az egyházat. A római katolikus egyházat - annak vatikáni kapcsolatai miatt - nem tudta felszámolni a kommunista rendszer, de számos papját letartóztatták. Összesen 58 klerikust, köztük 16 címzetes és titkos püspököt tartottak fogva a máramarosszigeti börtönben. Márton Áron gyulafehérvári megyés püspök 1951-től 1954 májusáig raboskodott ott - hangzott el. Ezeket a papokat rendszeresen felkeresték a Securitate, a román titkosszolgálat tisztjei, azt ajánlva, hogy ha áttérnek az ortodox vallásra, másnap szabadon engedik őket, de egyikük sem volt erre hajlandó - tette hozzá Andrea Dobes.
Horváth Attila, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának docense a magyarországi internálótáborokról tartott előadásában arról beszélt, hogy miniszterelnöksége idején Nagy Imre megszüntette az internálótáborokat, de az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány visszaállította azokat, és 1960 áprilisáig újra működtek.
Szólt arról, hogy a Hortobágy vidékére történt deportálások annyiban különböztek a többi kitelepítéstől, hogy az ország más területeire kitelepített családokat házaknál - többnyire kulákoknál - helyezték el, a Hortobágyon viszont a néhány hónapos csecsemőtől az aggastyánig mindenki juhaklokban lakott. Ezek a táborok voltak a legkegyetlenebbek: októbertől májusig nem volt meleg víz sem, amivel az anyák megfürdethették volna csecsemőiket, és sokszor a gyerekeket is munkára fogták - ismertette.
Horváth Attila elmondta azt is: a kitelepítettek ingatlanjait a legmegbízhatóbb kádereknek adták oda. A kitelepítésből visszatérők sokszor azzal szembesültek, hogy bár a telekkönyvön még az ő nevük szerepelt, nem kaphatták vissza tulajdonukat. A hatalom még a polgári törvénykönyvet is módosította, hogy lehetetlenné tegye az ingatlanok visszaperlését. A rendszerváltozás után ezeket a lakásokat bitorlóik olcsón megvásárolhatták és rokonaikra írathatták - tette hozzá. A rendezvényt a GFF, a KKM, a Barankovics István Alapítvány, az ELTE és a KRE Kremlinológiai Intézete szervezte a Gulág Emlékbizottság támogatásával.
mult-kor.hu2016. május 26.
Díszdoktori ünnepség
A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem Doctor Honoris Causa címével tüntetik ki ma délben dr. Szögi László egyetemi tanárt, történészt, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatóját. A díszdoktori címet tudományos munkájának elismeréséért, Erdély modern kori történelmének bemutatásáért ítélte oda a Petru Maior Egyetem szenátusa. Az ünnepségre az egyetem Nicolae Iorga utcai főépületének dísztermében kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 27.
Nyelvmentorok a Partiumban – magyar szakos képzés a PKE-n
Balázs Géza nyelvészprofesszor 2014 óta tanít a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékén.
Hogy került Nagyváradra?
– A tanszék kétévenként szakmai konferenciát rendez. 2013 júliusában erre meghívtak, s egykettőre olyan remek szakmai kapcsolatom alakult ki a nyelvészek-irodalmárok fiatal, energikus csapatával, hogy itt maradtam. Ráadásul első munkahelyem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem is engedi, hogy határon túli magyar intézményeket támogassunk jelenlétünkkel.
- Mi ragadta meg a nagyváradi egyetemen?
– Leginkább a közösségi szellem. Nemcsak tanítunk, hanem szakmai-közösségi programokat szervezünk. Egyedülálló a hallgatókkal közös Nyelvmentor program, amellyel járjuk a Partiumot. Már az első találkozáskor kitaláltuk a híres-neves tokaji írótábor mintájára a nyelvésztábort – s azóta minden évben megszervezzük. De tovább is léptünk, 2016 nyarán indítjuk a Bihari Nyári Egyetemet itteni és magyarországi hallgatókkal, tanárokkal. 2015 májusában az egyetemen szerveztük meg a világ magyarságát összefogó 13. anyanyelvi konferenciát; s ennek szép mozzanata volt, hogy egy hangfantáziát készítettünk Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versére. A vers most megszületett román fordítását a PKE angol szakos hallgatója mondta el…
- Mi a fő jellemzője a nagyváradi magyar szaknak?
– A PKE magyar nyelv és irodalom szakja minden tekintetben megfelel az európai, ún. bolognai képzésnek: az itteni BA végzettséget bárhol a világon elfogadják. A tananyag jórészt megegyezik a magyarországival, de speciális abban a tekintetben, hogy a romániai magyar irodalom és nyelv sajátosságait alaposabban tárgyalja. Tanár szakosainkat pedig felkészítjük a szórványban való oktatásra. Örömünkre szolgál, hogy hallgatóink igen nagy számban helyben állást is kaptak. Később pedig itt, az ún. multikulturális MA-n folytathatják tanulmányaikat. Segíteni tudjuk doktori képzésüket is. Talán ez az oka annak, hogy a határ mindkét oldaláról jönnek hozzánk tanulni. A tanszékről és a hallgatói aktivitásokról szép összeállítás olvasható a világhálón: https://magyartanszek.partium.ro/. Az egyetemről, a 2016/2017-es tanévben meghirdetett képzésekről, a helyek számáról valamint a felvételi időpontokról a www.partium.ro honlapon kaphatnak az érdeklődők bővebb felvilágosítást.
erdon.ro2016. május 31.
Gergely Balázs: csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam
„Mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra”
Mindenekelőtt a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjeként és a civil szféra szintjén folytatott tevékenysége által szerzett ismertséget Gergely Balázs, aki a június 5-én, azaz vasárnap tartandó önkormányzati választásokon második helyen szerepel az RMDSZ kolozsvári tanácsos jelöltjeinek listáján. A Kincses Kolozsvár Egyesület elnökét az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői kérték fel, hogy vállalja el a jelöltséget, ami egyfajta premiert jelent a kincses városban, hiszen az elmúlt két évtizedben erre nemigen akadt példa. Gergely Balázs Kolozsváron született 1977. január 12-én. A Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett, majd régészi és történészi oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Életében fontos szerepet tölt be a család: nős, két fiúgyermek édesapja.
– Milyen okból kifolyólag döntöttél úgy, hogy elvállalod az RMDSZ listáján a kolozsvári tanácsosi jelöltséget?
– Bár néhány évvel ezelőtt felhagytam az aktív politizálással, ez nem jelentette azt, hogy kivonultam Kolozsvár közéletéből. Ettől függetlenül, nem terveztem indulni a helyhatósági választásokon, és komoly lelkiismereti kihívást jelentett a döntés meghozása. Az első és egyben a legfontosabb oka a jelöltség elvállalásának, hogy az egyházfők megtisztelő felkérését nem lehetett visszautasítani. Második okként Horváth Anna személyét emelném ki, akivel a Kolozsvári Magyar Napok szervezése kapcsán volt már alkalmam együtt dolgozni. Őt olyan személynek tartom, aki mellett érdemes kiállni. Annát egy rendkívüli képességekkel rendelkező közösségi képviselőnek tekintem, aki más „sebességben” mozog, mint társai, a tenni akarása nem ismer lehetetlent. Ha nem indultam volna tanácsos jelöltnek, akkor is ez lenne a véleményem. A mérlegelésnek fontos pillanata volt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tagjaként és egykori alelnökeként a szervezet országos és megyei vezetése döntésének függvényévé tettem az indulást. Ha ők nem adnak zöld utat a majdani tanácsosi szék felé haladó úton, egészen biztosan nem vállalom a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltlistájának második helyét. Végül, de nem utolsósorban úgy gondolom, szükség van az önkormányzatban annak a politikai csatározásokon túlmutató civil szellemiségnek a képviseletére, amely egész munkásságomat meghatározza. És ha már komoly elhivatottságot érzek a kolozsvári magyar emberek szolgálatára, akkor kutyakötelességem képességeimet a lehető legmagasabb szinten, akár az önkormányzatban is kamatoztatni.
– Előbb a Magyar Polgári Párt (MPP), majd az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben tevékenykedtél, a vasárnapi választáson pedig az RMDSZ listáján méretkezel meg. Hogyan próbáltad meg kezelni magadban ezt a mondhatni tudathasadásos állapotot?
– Nincs semmilyen tudathasadásos állapot, hiszen pártoktól függetlenül mindig is a jobbító szándék vezérelt. Aki ismer, az jól tudja, hogy hiszek az értelmes politikai pluralizmusban, a konstruktív ellenzékiségben, ugyanakkor mindig igyekeztem integratív szerepet betölteni a politikában. Pályafutásomat valóban az MPP-ben kezdtem, a néhai Csép Sándorral közösen úgy gondoltuk: szükség van egy alternatívára az RMDSZ mellett. Közös hitvallásunk volt, hogy nem ellenségként, sőt még csak nem is ellenfélként, hanem legfőbb stratégiai partnerként kell hogy tekintsünk a magyar testvérszervezetre. Addig voltam tagja a pártnak, míg annak hajdani elnöke, Szász Jenő többedmagammal együtt kizárt, csak azért, mert másképpen gondolkodtunk bizonyos kérdésekről. Később az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az EMNP tagjaként fejtettem ki tevékenységemet, ami már csak azért is fontos időszak, mert hét évvel ezelőtt ezzel a csapattal kezdtük el megszervezni a Kolozsvári Magyar Napokat. Addig volt elfogadható számomra egy politikai szerepvállalás, ameddig konstruktív módon tudtam működni benne. Valószínűleg ezt a konszenzust keresték az egyházfők is, amikor úgy döntöttek, hogy javasolnak az RMDSZ listájára.
- Amennyiben sikerül bejutnod a tanácsba, hogyan képzeled el a munkát az RMDSZ-frakció keretében, adott esetben vagy helyzetben milyen álláspontot fogsz majd képviselni?
A jelölés vállalását megelőző beszélgetéseken már leszögeztem, amennyiben bekerülök a tanácsba, egyedül a felhatalmazóimnak, azaz az egyházfőknek tartozom elszámolással. Nem vagyok egy pórázon vezethető típus, ezért megígérhetem, hogy csak azokat a kezdeményezéseket fogom támogatni, amit ténylegesen hasznosnak vélek. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy fontos a magyar képviselők együttműködése, hiszen egyénileg nem ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik egy városatya, mint frakcióban, de a pártfegyelem helyett én inkább a lelkiismeretem hangjára hallgatok. Ahhoz, hogy minél hatékonyabban működjünk, jól előkészített, szakmailag megalapozott, teljesíthető javaslatokkal kell előállni. Tágabb körű egyeztetésekre van szükség frakción belül és kívül egyaránt. Kulcsfontosságúnak tartom a civilekkel és az egyházakkal való folyamatos konzultációt, amelynek megalapozására egy új együttműködési rendszerre van szükség. Ennek kiépítését saját küldetésemnek tekintem.
– Milyen terveid vannak, amit önkormányzati képviselőként el szeretnél érni?
– Történészként hajlamos vagyok elmerülni a múlt egy-egy epizódjánál, különösen, ami Kolozsvár históriáját illeti, utólag pedig újra és újra megállapítom, hogy nem kell a szomszédba menni a jó példákért, ha valamit tenni akarok a városomért, sokszor elég megnézni, mit tettek eleink. Ez nem azt jelenti, hogy több mint 130 éves pókhálós ötleteket kellene „leporolni”, csupán azt, hogy van mit tanulni Kolozsvár egykori városvezetőitől, amennyiben munka- és társadalomszervezésről van szó. Kolozsváron szerencsére sok olyan polgár van, aki szívesen tenne a város építészeti, történelmi és természeti értékeinek védelméért. Éppen ezért a város sorsa iránt felelős civilként – majdani önkormányzati munkám előkészítéseként – kezdeményeztem a Kolozsvári Városszépítő Egylet újraalakítását, mely ismételten keretet adhatna a célkitűzések összehangolására. Az egylet Haller Károly jogtudós, egyetemi tanár, polgármester idején hatékonyan működött. Reméljük, most is eredményes lesz.
– Legszívesebben milyen téren szeretnél tevékenykedni, milyen szakbizottságban dolgoznál a leginkább?
– Habitusom, múltam, képzettségem alapján egyértelmű, hogy a kulturális bizottságban van a helyem, mely az egyházakért, a civil közösségért, az oktatásért, a kisebbségekért is felel. Úgy érzem, itt tudnám hasznosítani a tapasztalataimat. A Kolozsvárral kapcsolatos elképzeléseimről, jövőképemről, a magyar ügyek iránti érzékenységemről remélem, eddigi tevékenységem során is sikerült tanúbizonysággal szolgálnom, ezért külön politikai programmal nem készültem a kampányra. Nem hiszek a kampányígéretekben, a cilinderből elővarázsolt ötletekben. Főleg azért, mert eddig sem az ötletek hiánya szabott gátat Kolozsvár fejlődésének, hanem ezek megvalósításának nehézsége. Csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam, és mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra.
– Mi az a minimum, amit szerinted el kellene érnie a magyarságnak Kolozsváron a június 5-i helyhatósági választáson?
– A minimum az, hogy megállítsuk a két évtizede drasztikusan csökkenő tendenciát a helyi képviseletben, de ideális lenne, ha sikerülne megfordítanunk a folyamatot. Csalódás lenne minden más eredmény. A számok akkor nőnek, ha a választópolgárok bizalma nő. Az emberek bizalma pedig akkor nő, ha azok, akik bizalmukat kérik, okot adnak a bizalomra. Meggyőződésem, hogy új fejezetet kell indítani, félre kell tenni a régi sérelmeket, meg kell teremteni az új esély lehetőségét önmagunknak, közösségi sikert kovácsolni a választáson, és az azt követő időszakban.
A Kolozsvári Magyar Napok minden előzetes elvárást túlteljesítő sikere is mutatja, az összefogás útja a járható út. Bármikor újra lehet kezdeni a bizalom kiépítését. Legyen ez most egy ilyen pillanat.
„Hitvallásom: Istentől életet kaptam, Erdélytől öntudatot, Kolozsvártól otthont, nagyszüleimtől hitet, szüleimtől szeretetet, tanáraimtól tartást, barátaimtól megbecsülést és kritikát. Mindezekből csak az marad érték, amit sikerül továbbadnom.” –
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)2016. május 31.
Megpecsételődött szakmai kapcsolat
A Babeş– Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete és a budapesti Magyar Mezőgazdasági Múzeum tegnap ünnepélyes keretek között írta alá Kolozsváron a két intézmény közötti szakmai, tudományos megállapodást.
A rendhagyó eseményt Nagy Róbert Miklós, az intézet igazgatója nyitotta meg. Elmondása szerint az egyezmény nemcsak hivatalossá teszi az együttműködést, hanem megteremti az együttműködés jogi hátterét is. Hozzátette: közös terveik között nemcsak szakmai kiadványok készítése szerepel, hanem kutatási tevékenységek és szakmai találkozók lebonyolítása, ezek eredményeinek publikálása, pályázatok benyújtása, cserediákok fogadása, stb. A két intézmény közötti eddigi együttműködés során már számtalan pozitív élmény halmozódott fel, ezért szeretnék, ha mind a tanárok, mind pedig a diákok kihasználnák ezt a remek lehetőséget.
Estók János, a múzeum főigazgatója elmondta: eddig két intézménnyel, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, illetve a gödöllői Szent István Egyetemmel írtak alá hasonló egyezményt, és nagy örömükre szolgál a most megkötött újabb együttműködés. Ezt követően az igazgató a két intézmény történetéről mesélt, azt emelve ki, hogy rengeteg a közös szál. Alpár Ignác tervező például fontos szerepet játszott mind a kolozsvári, mind a budapesti intézmény megalakulásában, életében, továbbá Herman Ottó erdélyi gyűjteményeinek jelentős részét a budapesti múzeumban állították ki. Hangsúlyozta: az általa vezetett intézmény több mint 15 ezer állatcsontot és 600 ezernél is több könyvet, köztük Mohács előtti iratokat tár a közönség elé. Zárásként megjegyezte, hogy nagyon nagy szeretettel és szívélyesen fogadják az itteni diákokat, akár kutatóként, akár látogatóként érkeznek.
Kovács Lilla
Szabadság (Kolozsvár)2016. június 8.
A függetlenség diadala
Sütő Levente Lehel az új polgármester Vargyason
Vargyason Sütő Levente Lehel valamivel több, mint félszáz szavazat előnnyel nyerte meg a választást. A megyében ő az egyedüli, aki független indulóként diadalmaskodni tudott.
Az EMNP és az MPP által támogatott Sütő 398 szavazatot kapott, Imets Lajos pedig, aki szintén függetlenként indult, de az RMDSZ támogatását élvezte, 341 voksot gyűjtött össze. Összesen 806 szavazatot adtak le a vargyasiak, a részvételi arány 52,54%-os volt, vagyis 10%-kal magasabb, mint Baróton. A polgármesterjelöltekre 67-en, a tanácsosjelöltekre 65-en adtak le érvénytelen szavazatot. Az RMDSZ 341, az Erdélyi Magyar Néppárt 210, a Magyar Polgári Párt pedig 190 érvényes voksot kapott Vargyason. Ez azt jelenti, hogy a tizenegy tagú tanácsban az RMDSZ-nek öt, a néppártnak és a polgári pártnak három-három helye lesz.
Sütő az utóbbi években javarészt külföldön élt, ezért sokan felvetették már indulása bejelentésekor, hogy vajon alkalmas lesz-e Romániában polgármesternek. Még a kampány során mondta el lapunknak, hogy a híresztelésekkel ellentétben tisztában van a falu életének mindennapjaival, sok időt töltött közben itthon is, román nyelvi ismereteit is karbantartotta az elmúlt évek során, sőt, nemcsak románul, de másik három nyelven is kommunikál. Ami pedig a jogi ismereteit illeti, a válasza az volt, hogy a polgármesternek nem kell jogásznak lennie, hanem egy megfelelő jogászt kell alkalmaznia maga mellé.
Két diplomája is van: a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen előbb az etnográfia, majd a kulturális antropológia szakot végezte el (mindkettő ötéves volt), ezzel megtoldva otthon megalapozott tudását elméletivel is, és ezt szeretné most Vargyason kamatoztatni. A gyakorlatban mindenekelőtt a falu közbiztonságára helyezne hangsúlyt, aztán kultúrfaluvá emelné ismét Vargyast.
– A hetvenes években megyeszinten, egy lakosra számítva Vargyason adták el a legtöbb könyvet. A kultúra iránti igény most meghanyatlott, de rendezvényekkel, kiállításokkal, kézművesvásárokkal tenni lehetne a tendencia megfordításáért. Meg kellene ragadni a lehetőségeket, hazacsalogatni az elvándorolt ifjúságot, munkalehetőségeket ajánlani nekik. Például helyi embereket lehetne alkalmazni a Daniel-kastélyhoz is, ha annak szerepe kibontakozna – hangsúlyozta.
Elsődleges feladatának tekinti a falu szennyvízhálózatának kiépítését, mert úgy gondolja, anélkül a turizmus fellendítéséről nem lehet beszélni. Kapcsolatai révén is fejlesztené a falut és kultúráját, ismerősei már jelezték, készek a Vargyasért Baráti Társaságba tömörülni, azáltal is segíteni munkáját, a helyi, javarészt még ismeretlen mesteremberek, kézművesek kibontakozását.
– Örvendek, hogy az MPP és az EMNP mellém állt, köszönöm támogatásukat, de egyáltalán nem vagyok az RMDSZ ellen sem, szeretném, ha ők is támogatnának elképzeléseim megvalósításában. Legyen a falu érdeke az első szempont. Nem bojáros faluvezetést képzelek el, hanem olyat, melyben együttműködünk egymással, s melyben a tanácsosoknak is nagyobb szerep jutna – összegzett.
Rákérdeztünk arra a sajtóban egyébként megjelent híresztelésre is, miszerint megígérte a megyei MPP-vezetésnek, hogy ha nyer, belép a pártba. „Minden körülmények közepette független maradok” – válaszolta.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. július 5.
Összeköti a külhoni magyar diákokat az ELTE nyári egyeteme
A határon túli magyarok boldogulása a nemzet boldogulását is jelenti egyben, ezért is tartja fontosnak a kormány segíteni a megmAradásukat a szülőföldjükön – mondta Szabó László, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára kedden Budapesten.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem július 5. és 10. között ismét megrendezi határon túli, magyar anyanyelvű egyetemistáknak a 21. ELTE Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetemet. Az eseménysorozat megnyitóján az államtitkár kiemelte: ez a kezdeményezés komoly szerepet tölt be abban, hogy a magyar nemzet összekovácsolódjon, és akiknek az otthon és a haza földrajzi értelemben elválik egymástól, otthonra találhatnak most itt, Budapesten.
Szabó László úgy véli, a részt vevő diákok tudásának piaci értékét növeli, hogy itt magyarul is tanulhatnak. Azt kérte a hallgatóktól, hogy hazatérve Magyarország nagyköveteként tekintsenek magukra és képviseljék a magyar nemzetet. Kitért arra: a kormány a külgazdasági kapcsolatok fejlesztését a Kárpát-medenceében prioritásnak tekinti, ezt mutatja, hogy az elmúlt időben sok határátkelőt nyitottak meg és nyitnak a jövőben is.
Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár hangsúlyozta: a kulturális önazonosság megélésének egyik legfontosabb terepe a határon túli magyarok számára a magyar nyelvű felsőoktatás, amely a jövő értelmiségképzése szempontjából is nagyon lényeges terület. Az államtitkár a nehézségek között sorolta fel a változó jogszabályokat, a demográfiai helyzetet, az intézmények akkreditációs nehézségeit és a finanszírozást. „A mindenkori magyar kormány feladata e problémák megoldása, és a jelenlegi kormány ezt szívügyének is tekinti" – mondta Hoppál. Hozzátette: egységes Kárpát-medencei felsőoktatási térben kell gondolkodni.
Palkovics László oktatási államtitkár hangsúlyozta: a magyar tudományos együttműködés erősítésében komoly szerepe van az ELTE-nek. Úgy véli, a nyári egyetem hatékonyan segít abban, hogy a fiatalok képezhessék magukat egy-egy speciális területen. Az államtitkár továbbá ismertette azokat a kezdeményezéseket, intézkedéseket, amelyekkel segítik a határon túli fiatalok oktatását, képzését és a magyar oktatás versenyképessé tételét. L. Simon László, a kulturális örökségvédelemért és kiemelt kulturális beruházásokért felelős államtitkár köszöntőjében azt kívánta a diákoknak, hogy életre szóló élményeik kapcsolódjanak az ELTE-hez és a nyári egyetemhez.
Mezey Barna, az ELTE rektora arról beszélt, hogy az elmúlt időben bebizonyosodott: ha sikert érünk el mi, magyarok, nem feledkezünk meg egymásról, a siker az egész közösségé, és amikor van mit ünnepelni, akkor az összetartozásunkat is képesek vagyunk a maga teljességében megélni. „Fontos lenne a bajban, nehézségek között is ugyanezt tanúsítani" – mutatott rá.
A rektor felidézte: annak idején az alapító gondolat az volt, hogy egy olyan kapcsolati háló alapja legyen a nyári egyetem, amely átnyúlik a határokon és összeköti a magyar értelmiséget. „Fontos cél az is, hogy a magyar hallgatóknak a magyar tudományos és szaknyelvet megpróbálják átadni, továbbá a tudomány legfrissebb eredményeit összefoglalják nekik" – közölte Mezey Barna. Hozzátette: idén több mint 160 fiatal vesz részt a rendezvényen.
Szalay-Bobrovniczky Alexandra Budapesti főpolgármester-helyettes azt emelte ki, hogy már 21. alkalommal rendezik meg a nyári egyetemet, amelynek célja annak biztosítása, hogy a határon túl élő magyar egyetemisták az anyaországban magyar nyelven képezhessék tovább magukat és kapcsolatokat építhessenek. Elmondta, Budapest fontos oktatási és sokszínű kulturális központként kiváló helyszín ehhez.
A nyári egyetemi program négy szakmai szekciója (természettudományi, informatikai, jogi és humán) lehetőséget kíván teremteni arra, hogy Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék magyar ajkú hallgatói anyanyelvükön képezhessék tovább magukat szaktárgyuk egy-egy speciális területén. A rendezvénnyel párhuzamosan zajló ELTE Határon Túli Intézmények Fóruma szakmai programon az egyetem és külhoni partnerintézmények vezetői egyeztetnek a felsőoktatási kapcsolatok fejlesztéséről, további együttműködési és pályázási lehetőségekről.
MTI
krónika.ro2016. július 13.
Ezerhétszáz új hallgatót vár a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
Ezerhétszáz új hallgatót vár a 2016-2017-es tanévre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A tanintézetben a jövő héten kezdődnek a beiratkozások.
Az alapképzésre meghirdetett 3010 helyből 505-öt, a mesterképzésre meghirdetett 390 helyből 166-ot ajánlanak tandíjmentesen. Ezeket a helyeket a legjobb eredményeket felmutató diákok foglalhatják el. A fennmAradó helyeken tanuló diákoknak költséghozzájárulást kell fizetniük. A magyar állam által fenntartott erdélyi egyetem Csíkszeredai, Marosvásárhelyi és Kolozsvári karán, valamint Sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán 31 alapképzésre és 12 mesterképző szakra lehet jelentkezni.
Dávid László, az egyetem rektora az MTI-nek elmondta, újdonságnak a Kolozsvári karon induló környezettudomány, környezeti monitoring mesterszak számít, amely elindítására az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) kötöttek megállapodást. A rektor hozzátette, reményeik szerint a 2017-2018-as tanévtől indíthatják el Sepsiszentgyörgyön az erdészmérnök-képzést. A rektor elmondta: az egyetem legtöbb szakán felvételi vizsgát is tartanak. Ezzel szeretnék kiszűrni azokat a diákokat, akik beiratkoznak az egyetemre, aztán az első év során lemorzsolódnak.
A rektor elmondta, továbbra is várják a Kolozsvári fotó- és filmművészet szakra a Kárpát-medence más országaiból származó hallgatókat. Hozzátette, tavaly pályázati forrásból biztosították öt külhoni diák tanulmányi költségeit, de nem volt jelentkező. Megjegyezte, az egyetemnek van pár tucat magyarországi diákja is, akik többsége erdélyi származású, Magyarországra telepedett hallgató. A rektor szerint pár román anyanyelvű diákja is van az egyetemnek, akik számára román nyelvű felvételit is szerveznek. “Ha vállalja valaki, hogy megtanulja a magyar nyelvet, és ezen a nyelven tanul, akkor mi segítjük ebben. Ha románok, vagy vegyes családokból származó fiatalok is vállalják azt a szellemiséget, amit a Sapientia képvisel, azzal mindenki nyerhet” – jegyezte meg a rektor.
Dávid László elmondta: ebben a tanévben két épülettel gazdagodik az egyetem. A Marosvásárhelyi campusban épül egy olyan épületszárny, amelynek a földszintjén étkezdét, az emeletein pedig tantermeket rendeznek be. Emellett egy kutató-innovációs-fejlesztő központot is építenek Marosvásárhelyen.
erdon.ro2016. szeptember 2.
Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma2016. szeptember 8.
Petőfi-ösztöndíjas Krassó-Szörényben
A Templom és Iskola Szórványegyesület keretében idén is folytatódik megyénkben a Nemzetpolitikai Államtitkárság által létrehozott értékőrző és magyarságot erősítő Petőfi-program. A tavalyi évben igen sikeresnek bizonyult az akkori ösztöndíjas, Kovács Ágnes munkája. Idén Csőke Krisztina Budapesti születésű fiatal vállalta azt, hogy kilenc hónapon át erősíti az itteni magyar közösséget, és folytatja a sikeres munkát. Krisztina 2008-ban kezdte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán, majd elvégezte a kisebbségpolitikai mesterképzési szakot is. Volt már Dániában, ahol szociális lakóövezetben segített, majd Londonban önkénteskedett egy hajléktalanokat segítő szervezetnél. Elmondása szerint bízik abban, hogy a kilenc hónap értékesen eltöltött idő lesz, hiszen egy új és ismeretlen környezetben kell majd helytállnia, amiből minden kétséget kizáróan sokat tanul majd. Sok sikert kívánunk Csőke Krisztinának munkájában!
M. J.
Nyugati Jelen (Arad)2016. szeptember 13.
Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. szeptember 13.
Elhunyt Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író
Életének 87. évében vasárnap éjszaka meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író – közölte a Budapesti Kormányzati Tájékoztatási Központ hétfőn az MTI-vel.
Az alkotót hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A magyar kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. „Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt" – fogalmaz közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. 1953-54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően, 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a Műszaki Egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a MAFILM dramaturgja volt.
1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki. 2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vetette – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat sem munkásságáért. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében.
1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1988 és 1993 között a mozgalom elnökségi tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató" Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)2016. szeptember 24.
Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 20.
Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat
A magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője.
A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott.
Első korcsoport:
4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt.
Második korcsoport:
25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt.
Harmadik korcsoport:
A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt.
A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget.
A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én.
Szabadság (Kolozsvár)2017. január 20.
Habent sua fata libelli – A könyveknek is megvan a maguk sorsa
A Tentamen árverésen 2014. december 15-én ünnepeltük Bolyai János 212. születésnapját. 2014. december 5-én tartották Budapesten a Központi Antikváriumban a 133. árverést, amelyen abszolút rekord született. Kalapács alá került Bolyai Farkas: Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris, methodo intuitiva, evidentiae huic propria, introducendi. Cum appendice triplici. Auctore Professore Matheseos et Physices Chemiae Publ. Ordinario. Tomus primus. Bolyai Farkas műve első kiadásának első darabja tartalmazza fiának, Bolyai Jánosnak a világhírű munkáját, az Appendixet. Ezt az egyetemes tudománytörténet egyik legfontosabb és legritkább darabjaként tartják számon. George Bruce Halsted, az Appendix angol fordítója a One Hundred Books Famous in Science című kötetben ezt írja róla: „The most extraordinary two dozen pages in the history of thought” [„a legrendkívülibb két tucat oldal a gondolkodás történetében”]. Bolyai János Appendixe minden idők legdrágább magyar könyve lett. 5 millió forintról indult, és izgalmas licitharc után 26 millió forintos leütési (jutalékkal 29,9 millió forintos) áron lett egy eddig inkább a tőkepiacon ismert licitálóé. Az árat egy világhírű nyugat-európai tudományos antikvárium tartotta 85 ezer euróig. A kötet megtalálható a Széchényi Könyvtárban is, így nem védett, tehát elvileg külföldre is vihető lett volna, de végül Magyarországon maradt. A latin nyelvű Tentamen második kötete így drágább lett, mint az eddigi legdrágább magyar nyelvű nyomtatott könyvnek számító, 2004 őszén ugyancsak a Központi Antikvárium aukcióján 19 millió+jutalékért leütött Vizsolyi Biblia.
Egy másik Tentamen kötet sorsa
Weszely Tibor matematikaprofesszor, Bolyai-kutató, valamikori bolyais diák, érettségijének évében elnyerte az országos matematikaverseny első helyezését. Iskolája egy Bolyai Tentamen kötetet ajándékozott neki, végén az Appendixszel, ami a valamikori református kollégium könyvtárába került elhelyezésre. A közelmúltban megrendezett Bolyai-emlékkonferencián Weszely Tibor – aki mindenképpen egy elkötelezett, lelkes Bolyai-kutató utódra szerette volna hagyományozni ezt a ritka becsű kötetet – bejelentést tett. Döntött. A kötetet Szabó Péter Gábor szegedi Bolyai-kutatóra hagyományozza. Ritka megható pillanat volt, ahogy a kutató generációk átadják-átveszik egymástól a stafétát. A kiválasztott új tulajdonos felelőssége elmondhatatlanul nagy, főként, ha ez a hagyományozás egy emlékkonferencián, széles hallgatóság jelenlétében történik. Szabó Péter Gábortól bármikor számonkérhetik – mit végzett a Tentamennel? Legfőképpen az igen súlyos mulasztással – a Tentamen magyar nyelvű fordításával? Ismerve Gábort, biztosak vagyunk abban, hogy vállalja a feladatot, és legjobb tudása szerint fog dolgozni a megoldáson.
Az Appendix felkerült az UNESCO Világemlékezet Listájára
Az UNESCO 1992-ben elindította a Világemlékezet programot (Memory of the World Programme) azzal a céllal, hogy elő- segítse a tagországokban fellelhető egyetemes értékű, ritka és veszélyeztetett írott vagy audiovizuális dokumentumok, gyűjtemények azonosítását, megőrzését és széles körű megismertetését. A program létrehozását az a felismerés ihlette, hogy az emberiség dokumentumörökségének jó része könnyen megsemmisülhet, ha nem szentelnek a védelmére kellő figyelmet és energiát. A háborús és társadalmi megrázkódtatások, a megfelelő anyagi források, valamint az odafigyelés és a tudatosság hiánya egyre nagyobb veszélyt jelentenek az örökségi, információs emlékek fennmaradására. 2008-ban a Bolyai Pedagógiai Alapítvány, nevezetesen Oláh Anna Bolyai-kutató kezdeményezte az Appendixnek a regisztrálását a Világemlékezet nyilvántartásába. 2009-ben Bolyai János Appendix című műve, a magyar természettudományos és kultúrtörténet kimagasló eredménye, az abszolút geometria tételei magyar kidolgozásának dokumentuma az UNESCO Világemlékezet Listájára (Memory of the World ) került. Ezt a kis kötetet Bolyai Farkas postán küldte 1832-ben fia után Olmützbe, akkori katonai állomáshelyére. A füzet Jánost évekig kísérte külföldi állomáshelyein. Saját kézzel írt címlapja, szélbejegyzések, az ábrák táblája igazolják, hogy ez a kötet saját munkapéldánya lehetett. 1901-től a MTAK Kézirattárában található (jelzete: 545.091). Azt, hogy Bolyai János Appendixe a matematika és az emberi kultúrtörténet védett dokumentuma lett, miután elnyerte a kivételes jelentőségű örökségi rangot, ünnepélyes keretek között Barbados szigetén, Bridgetown városban jelentették be. Az előírások szerint speciális körülmények között kell tartani, és digitalizálva az egész világ rendelkezésére kell bocsátani. (https://bolyai.mtak.hu/)
A Tihanyi-féle radioszkóp, a Corvinák néhány kötete, a Lasarus-féle térkép után negyedik helyen képviseli Magyarországot a megőrzésre ajánlott Világemlékezet Listán. Ezt követi Kőrösi Csoma Sándor tibeti gyűjteménye, majd Semmelweis felfedezése a gyermekágyi lázról és az aszeptikus prevenció bevezetéséről, végül Eötvös Lorándnak a torziós inga feltalálásához fűződő három dokumentuma. Ott lenni a teljes magyar szellemi örökségből kiválasztott hat mű között – mindennél beszédesebb bizonyítéka Bolyai János egyetemes szellemtörténeti jelentőségének. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban 2013 őszén preventív általános állományvédelmi munka során találták meg a restaurátorok Eukleidész Elemek c. német nyelvű kötetét, amelyben kézírásos bejegyzéseket és négy helyen Bolyai János nevét találták. A kötet jelenlegi lelőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár (PFK), jelzet: Pa-HB-055262. Az MTA KIK Kézirattára vezetőjétől kértek segítséget annak kiderítésére, hogy a bejegyzések (aláírások?) származhatnak-e Bolyaitól, vagyis autográfok-e.
A válasz értelmében a possessor-bejegyzések közül bizonyosan autográf a „Bolyai Hptmann im GenieCorps” bejegyzés. Szintén biztosan autográf az Einleitung...-lapon található. A másik két bejegyzést Bolyai János valószínűleg még diákkorában írhatta. A néven kívüli további bejegyzések halvány ceruzás írások a restaurátor szerint későbbiek, nem Bolyai korából. Tehát egy német nyelvű Eukleidész: Elemek című, egykor Bolyai János tulajdonát képező könyvet – négy oldalon névbejegyzések, előlapján katonai rendfokozatával – jelenleg a Pannonhalmi Főapátság Könyvtára őriz. Valószínűleg a múlt század közepe táján írógéppel készült cédulakatalógusok digitalizálása során került elő. A könyv gépelt cédulakatalógusából, illetve a leltárból nem derült ki, hogy mikor és ki adományozta a könyvtárnak. Ma mindenki számára hozzáférhető. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Corvina OPAC könyvtári katalógusban ez olvasható a könyvről: Szerző: Euclides Cím: Euklid’s Elemente funfzehn Buecher/ aus dem Griechischen uebers. von Johann Friedrich Lorenz; auf’s neue hrsg. von K. Mollweide. Dátum: 1809 Dr. Ács Tibor hitelesítette Bolyai kézírását, amit aztán 2015 májusában egyéb fontos észrevételeivel együtt közölt a Természet Világában Bolyai János ismeretlen Eukleidészkönyve címmel. Megállapítja, hogy a kötet előzéklapján, német nyelven Bolyai Hptmann im Genie-Corps tulajdonosi aláírása 1832 márciusa, előléptetése utáni időből származik. A címoldalon, a főcímen és a görögből németre fordító Johann Friedrich Lorenz „Bevezetés az 1781. évi első kiadáshoz” oldalon magyarul írt Bolyai János tulajdonosi aláírásai 1817 és 1823 közötti évekből valók. A Bolyai-kutatás egyik fénypontja lenne, ha friss kutató szellemű, kíváncsi diákok például egy iskolai verseny keretében elindulnának az ismert adatok mentén, és valamiféle „kalandtúra” nyomaira bukkannának a kötet kapcsán. Ha például megkeresik a könyvtár olvasónaplójában vagy az interneten a régi olvasókat, jegyzéket készítenek, a leszármazottak stb. körében izgalmas adatokra bukkanhatnának. Az iskoláknak ma óriási a felelőssége és jelentősége abban, hogy minél több diákot vonjanak be különféle kutatásokba azért, hogy az évszázadok óta megőrzött dokumentumok végre „beszéljenek.”
Oláh Anna
Népújság (Marosvásárhely)2017. január 23.
Nagyon sok a közös román–magyar érdek
A román–magyar politikai viszony enyhülésére, a kétoldalú kapcsolatok fölértékelődésére számít a bukaresti kormányváltást követően Barabás T. János, aki szerint a két országnak nagyon sok közös érdeke van. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a Krónikának adott interjúban elmondta, Magyarország és Románia nem ellenfele egymásnak a gazdasági fejlődés terén, nem a másik rovására gazdálkodik, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.
– Ahhoz képest, hogy a két ország papíron stratégiai partnernek tekinti egymást, az elmúlt években Magyarország és Románia viszonya az utóbbi két évtized mélypontjára süllyedt. Leegyszerűsíthető a kétoldalú kapcsolatok elhidegülésének oka az ellentétes ideológiájú kormányok közötti szembenállásra (Budapesten 2010 óta jobbközép, Bukarestben 2012 óta balliberális koalíció van hatalmon), vagy egyéb tényezők is közrejátszottak?
– Nem hiszem, hogy mélyponton lennének a román–magyar kapcsolatok. Elég például a Magyar Demokrata Fórum (MDF) fémjelezte kormányidőszakra gondolni a kilencvenes években, amikor igen nehéz volt a kapcsolatteremtés, a Duna Televíziót például kitiltották Romániából. Elmondható, hogy a román közösségi tudat alapeleme a magyarellenesség. Ne feledjük, 1918-ban Nagy-Románia egy magyarellenes politikai programmal jött létre. Ezt tudomásul kell venni, akárcsak azt, hogy nem vagyunk egyedül Európában ilyen bonyolult történelemmel. A választásokat megelőzően fel szokták borzolni a nacionalista kedélyeket, rendszerint előveszik a magyarellenesség témáját, ilyenkor támadhat az embernek az a benyomása, hogy a kapcsolatok rosszak, mélyponton vannak. A választásokat követően azonban gyorsan helyre szokott zökkenni a kétoldalú viszony.
A politikai kapcsolatok az elmúlt években valóban kívánnivalót hagytak maguk után, elég csak arra gondolni, hogy alig találkoztak a kormányfők, ami nagyon jó mércéje a kapcsolatok intenzitásának. Ellenben a gazdasági kapcsolatok nagyon jól fejlődtek: a kétoldalú kereskedelem volumene meghaladja a hétmilliárd eurót. Romániának messze Magyarország a legfontosabb gazdasági partnere a térségben, összehasonlításképpen: háromszor akkora a gazdasági kapcsolata a nyugati szomszédjával, mint Szerbiával vagy Bulgáriával.
A két ország közötti viszonynak továbbra is a gazdasági reláció lesz a húzóereje, ugyanakkor várakozásaim szerint a politikai kapcsolatok is enyhülni fognak, lévén, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és kabinete pragmatikusan áll hozzá a térségben a kétoldalú kapcsolatokhoz. Ha visszaemlékszünk, hosszas magánbeszélgetések után a magyar kormányfő személyes viszonyt alakított ki szlovák kollégájával és a szerb köztársasági elnökkel, és megegyeztek egy minimális platformban, többek között abban, hogy mit nem tesz az egyik és a másik fél. Például nem fognak a sajtóban üzengetni egymásnak, mert ez udvariatlan, és nem visz előre. Szerintem hamarosan lesz egy kapcsolatfelvétel a magyar és az új román kormány között, és egyebek mellett abban fognak megegyezni, hogy visszafogják az elszabadult retorikát. Ennek egyik eleme volt, amikor Victor Ponta miniszterelnök Orbán Viktort Moammer Kadhafi líbiai, Traian Băsescut pedig Szaddám Huszein iraki diktátorhoz hasonlította.
– Egy év szakértői kormányzás után – amelynek idején nem történt előrelépés a kétoldalú viszonyban – januártól ismét balliberális kabinet alakult Bukarestben, amelynek külügyminisztere, Teodor Meleșcanu rendkívül nyitottnak mutatkozott a kapcsolatok helyreállítására, amit személyes erkölcsi felelősségének nevezett. Egy ilyen miniszteri ambíció hozzájárulhat az elmozduláshoz?
– Igen. Teodor Meleșcanu profi politikus, irányította a külügyi, védelmi és igazságügyi minisztériumot, volt államfőjelölt, mindenképpen figyelni kell arra, amit mond. A román szándék mögött érdekek állnak, márpedig azt is el kell mondani, hogy a két országnak nagyon sok közös érdeke van. Románia és Magyarország például hasonlóképpen szeretné megvalósítani az Európai Unió reformját, ami azt jelenti, hogy Brüsszel továbbra is kiemelten támogassa a hátrányos régiókat. Francia és német politikusok ugyanis azt akarják, hogy a fejlett régiók többet kapjanak, mert erősíteni kell az EU versenyképességét.
Elsősorban Románia érdeke, hogy rácsatlakozzon a közép-európai energiahálózatokra, magasfeszültségű vezetékekkel ugyanis még nem csatlakozott rá erre a rendszerre. Létezik ugyan egy földgázvezeték a két ország között, de alig működik, mivel a románok nem bizonyultak elég érdekeltnek abban, hogy működtessék. Közös biztonsági kihívásaink vannak. Romániában, amely biztonságpolitikáját eddig a Fekete-tenger térségére összpontosította, komoly fegyverkezés zajlik, programjában a Sorin Grindeanu vezette kormány kiemelten támogatja a fegyveripart. Viszont szerintem román részről változni fog ez a maximalista biztonságpolitika, amellyel mintha egy konvencionális nagy háborúra készülne az ország.
Ezt egyébként jelzi a Klaus Johannis vezette államelnöki hivatal által tavasszal kidolgozott biztonsági stratégia is, amely a nem konvencionális veszélyforrások – migráció, kivándorlás, öregedés, környezeti problémák, szennyezés, erdőpusztítás, határon átnyúló szervezett bűnözés – elhárítására fekteti a hangsúlyt. Románia ez irányba halad a jövőben, és ez a változás is segíteni tudná a kétoldalú kapcsolatokat, hiszen jelenleg Magyarország is inkább a nem konvencionális veszélyforrásokra fókuszál.
– Számos elemző szerint már csak jól felfogott gazdasági érdekei is a szomszédaival, elsősorban Magyarországgal ápolt kapcsolata javítására kell ösztönözzék Bukarestet.
– Annál is inkább, mivel nem bizonyult sikeresnek Románia gazdasági nyitása Ázsia, Afrika és Amerika felé. Ettől nem nőtt lényegesen a román export, az Európán kívüli reláció nem tudta húzni a belföldi gazdaságot. Romániának természetszerűleg Nyugat-Európa a fő partnere, ez van közel, itt ismerik a romániai termékeket, innen érkeznek a befektetők az országba, Európa nyugati felébe irányul a legtöbb kivitel. Közben Magyarország kétszer annyit exportál az eurozónába, mint Románia, amely 28 milliárd eurót exportál évente, és 40 milliárd eurót importál, így óriási a passzívuma. Tehát ha kezdeni akar valamit a román gazdasággal, akkor Bukarest teljesen átrendezi európai gazdasági kapcsolatait, mert ebben rejlik a húzóerő. Mivel az exportját nem tudja gyorsan növelni, Románia legfontosabb fejlődési motorja az EU-források hatékony felhasználása, e téren viszont csak a rendelkezésre álló keret ötven-hatvan százalékát tudta lehívni. Úgyhogy mindenképpen javítani kell az uniós források lehívásán.
Örökzöld téma Romániában az infrastruktúra hiánya is, ki kell építeni és bővíteni az úthálózatot Magyarország irányába, hiszen erre irányul az export mintegy fele. Ugyanakkor ökológiai és társadalmi kérdéseknek is arra kellene ösztönözniük a két kormányt, hogy együttműködjenek. És ne feledjük, az iparunk sem egymás ellen dolgozik. Lassan Romániában is a gépjárműipar lesz a gazdaság húzóereje, de az ott előállított gépkocsitípusok nem versenyeznek a Magyarországon gyártottakkal, tehát nem vagyunk ellenfelek a gazdasági fejlődésben. Kiegészítjük egymást, de nem a másik rovására gazdálkodunk. Egyébként maga Teodor Meleșcanu külügyminiszter is arról beszélt, hogy javítani akarják Közép-Európával a gazdasági kapcsolatokat. Hogy finoman fejezzem ki magam: „útban vagyunk”, ami azt jelenti, hogy a román–magyar kapcsolatok is fölértékelődnek.
– A román–magyar kapcsolatok milyenségét mindig alapvetően meghatározta az erdélyi magyar közösség helyzete. Ön szerint van-e arra esély, hogy eredmény szülessen rövid távon az olyan kisebbségi kérdések esetében, mint például a jelkép- és anyanyelvhasználat, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar kara vagy a többnyelvű helységnévtáblák ügye?
– Európa a régiók Európája, így az lenne a normális, ha egy régió szabadon használhatná a történelmi jelképét. Éppen az kelt megütközést, ha mindezt egy központi kormány tiltja, ez 2017-ben Európában abszurdum. Egyértelmű, hogy egy nemzettudat, mentalitás nagyon lassan változik, a románok a templomban, az iskolában egy sajátosan felfogott történelmet tanulnak, márpedig ha észrevesszük, mindig előkerülnek a történelmi témák, az eltérő történelemfelfogások, ha valamilyen vita van a két nép között. A politika és a gazdaság gyorsabban képes változni, mint a mentalitás.
Én a következő folyamatot látnám szerencsésnek. Ha Románia fejlődni akar, hatékonyan kell elköltenie az EU-támogatásokat, ám ez esetben az eurorégiókat adminisztratív hatáskörrel is fel kell ruháznia a decentralizáció és a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Az új kormánynak van egy nagyon izgalmas, háromszintű területi fejlesztési elképzelése, amely szerint megmaradnának a megyék, a minisztériumok, viszont adminisztratív illetékességet adnának az eurorégióknak, illetve létrejönnének olyan ipari-gazdasági központok – például Brassó körül –, amelyek kisugárzása több megyére kiterjed.
Szerencsére az RMDSZ elébe tud menni ennek a modernizációs tervnek, például a Kelemen Hunor elnök mögött álló legerősebb csoport, a háromszéki vállalkozók révén, miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szakértője a régiófejlesztésnek. Vagyis az RMDSZ hozzáadott értéket tud produkálni a román kormány számára, ami fontos lehet a közigazgatási törvény módosításánál, amely a mostani kormányzati ciklus legnagyobb kihívása. Az oktatási törvény kapcsán nem várok lényegi előrelépést, mert ahhoz egy egész elosztórendszert kellene megváltoztatni, de a közigazgatási törvényt nem lehet halogatni, mert Románia nem tudja hasznosítani az EU-tagságából adódó előnyeit. Ekkor viszont képbe kerülhet az RMDSZ regionális fejlesztési elképzelése, amely már nem etnikai, hanem regionális színezetű, ebben az esetben pedig esélye lehet egy olyan magyar érdekképviseletnek, amely minőségi javulást eredményezhet a közösség számára.
– Milyen szerep hárul a magyar–román kapcsolatok alakulása terén az RMDSZ-re? Különösen arra való tekintettel, hogy az alakulat együttműködési megállapodást kötött a román balliberális koalícióval, ugyanakkor az elmúlt időszakban rendezte a korábbi hűvös viszonyát a Fidesszel.
– Kelemen Hunor már hosszú ideje jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, mindketten pragmatikus politikusok. Az RMDSZ természetszerűleg sokat tudna lendíteni a kétoldalú államközi kapcsolatokon. A problémák egyik oka az volt, hogy az RMDSZ és a többi romániai magyar párt sokáig nem tudott zöld ágra vergődni közös program, célok mentén. Orbán Viktor pragmatizmusa éppen azt jelenti, hogy neki kell egy erős magyar párt, mivel olyan kihívások állnak a romániai magyarok előtt, amelyek megindokolnak egyfajta egységet. Ennek nem feltétlenül pártegységnek kell lennie, hanem mondjuk választási koalíciónak, amely egységesen tud fellépni fontos dolgokban Bukarestben. A magyar kormány ennek a csoportnak a vezetőjével tud tárgyalni, és ezáltal tudja helyreállítani a bizalmat, elősegíteni a javulást a kétoldalú kapcsolatok terén.
Felhívnám a figyelmet, hogy Szerbia esetében a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) sikerült közvetítői szerepet játszania a belgrádi és a budapesti kormány között, aminek meg is vannak a jótékony hatásai, hiszen létrejött a háromszintű autonómia a Vajdaságban. Azt nem hiszem, hogy ezt Romániában is meg lehetne valósítani, mert a románok másképp fogják fel a nemzeti helyzetüket, de elrettentő példaként ott van Szlovákia, ahol akkora zűrzavar volt a magyar pártok körében, hogy Orbán Viktor kihagyta őket, és közvetlenül a szlovák miniszterelnökkel tárgyalt.
– Jó ismerője a román–moldovai relációnak is. Van-e esély Ön szerint a bizonyos bukaresti politikai körök által szorgalmazott egyesülésnek, vagy ez a kérdés megrekedt az oroszbarát szocialista Igor Dodon államfővé választása nyomán?
– Nem kell túlbecsülni Igor Dodonnak a politika alakulására gyakorolt befolyását. Egyrészt az alkotmány is megköti a kezét, ki is jelentette, hogy elnökké választása nem befolyásolja a Moldovai Köztársaság európai uniós integrációját. Az elmúlt időszakban Románia és Moldova államelnöke egyaránt azt hangsúlyozta, hogy előbb legyen meg a volt szovjet tagköztársaság uniós tagsága, és csak utána merülhet fel politikai-kormányzati szinten az egyesülés témája. Ezt egyébként Magyarország is racionális hozzáállásnak tartja. Moldovának már az EU-val létesített társult tagság is jelentős támogatást jelent, abban az esetben pedig, ha a tényleges felvétele elhúzódik, már létezik egy modernizációs projektje.
Chișinău számára most az a fontos, hogy Románia és a baráti országok, köztük a visegrádi csoport támogassa a moldovai reformfolyamatot. A közvélemény-kutatások ismeretében elmondható, hogy a moldovai lakosság nagy többsége nem támogat semmiféle egyesülést. Tudomásul kell venni, hogy a 19. században ők nem tanulták a dákokról és a rómaiakról szóló romantikus román történelmet, és az elmúlt évszázadban kialakult náluk egy helyi elit, amely ha kormányzati szinten politizál, nem hajlandó kiadni a kezéből a hatalmat. Tehát a közösségi tudata és hatalmi státusa révén nem érdekelt az egyesülésben.
Én természetesnek tartanék Moldova és Románia között egy közeledést, akár vegyes kormánnyal, közös parlamenti ülésszakkal, vagy mivel ugyanazt a nyelvet beszélik, összevonhatnák az oktatási programjukat. De a szomorú az, hogy az egyesülés kérdése rendkívül manipulálttá vált úgy a Kelet, mint a Nyugat részéről egyaránt. Mást nem is kell említeni azon kívül, hogy az Európa-barát, Vlad Filat vezette egykori kormány tagjait mind Romániában képezték ki, és ők a felelősek egymilliárd euró ellopásáért a banki sikkasztás esetében. A másik oldalon az oroszok ijesztő módon manipulálják a helyzetet, az orosz média például azzal riogatja a moldovaiakat és románokat, hogy a magyar hadsereg meg fogja támadni Romániát. Mert az az érdek, hogy az emberek féljenek, bizonytalanságban éljenek, mert akkor egy nagyhatalom, egy erős kar támogatását óhajtják.
Barabás T. János
Diplomata, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán és a Leedsi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán szerzett diplomát. 1992 óta diplomata; szolgált Londonban, Bukarestben és Chişinăuban. Fő kutatási területe Románia, Moldova és a biztonságpolitika.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)