udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
218
találat
lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-218
Névmutató:
Jakab Antal
2009. szeptember 28.
Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban tartották a főegyházmegyei családkonferenciát. Az erdélyi családpasztoráció hétéves múltra tekint vissza. A konferencia meghívottja Bíró László kalocsa-kecskeméti segédpüspök, családreferens püspök volt. A konferencia megnyitóján Jakubinyi György gyulafehérvári érsek emlékeztetett, hogy a magyarságnak is volt egy szent családja: Szent István, boldog Gizella és Szent Imre herceg. /Takács Éva: Főegyházmegyei Konferencia Csíksomlyón. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 28./2009. október 4.
Varga Gabriella A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye kommunikációja a rendszerváltozás előtti évtizedben, dr. Jakab Antal megyéspüspöki ideje alatt című vizsgadolgozatának bővített és könyv formájában kiadott munkáját mutatta be a szerző Kilyénfalván szeptember 21-én, Jakab Antal szülőfalujában. A szerző az 1980 és 1990 közötti időszakot ölelte fel. Megemlítette, hogy az 1989-es decemberi változások után rögtön elindult a Keresztény Szó és mind a mai napig működik immáron más kiadványokkal együtt. A kiadvány ingyenes, e-mailen is lehet igényelni a következő címen: hatartalanul@freemail. hu. /Czikó László: Könyvbemutató Kilyénfalván. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 4./2009. október 28.
Varga Gabriella budapesti újságíró, dr. Jakab Antal püspök unokahúga és dr. Vencser László, a Gyergyóditróból elszármazott teológusprofesszor, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára, jelenleg az Ausztriában működő Idegen Nyelvű Pasztoráció országos igazgatója könyvet adott ki Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal címmel. A szerzőpáros Kézdivásárhelyen a Jakab Antal-emlékév keretében huszonegyedik alkalommal mutatta be a nagy püspök életéről és munkásságáról írt könyvét. /Iochom István: Megalkuvás nélkül (Száz éve született Jakab Antal). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./2009. december 11.
– Én magát pappá szentelem holnap, még akkor is, ha visszavisznek a börtönbe – ezekkel a szavakkal nyugtatott meg 1983. június 18-án dr. Jakab Antal püspök egy kétségbeesett diákot, aki a gyulafehérvári teológia tiltott könyvek tárolásával gyanúsított könyvtárosaként nem kapott állami jóváhagyást hivatásának gyakorlására. És a püspöki ígéret valóra váltatott. Oláh Dénes, a marosvásárhelyi Belvárosi Keresztelő Szent János-plébánia lelkésze, a Maros-Küküllői egyházkerület főesperese a rendszerváltásig „ipari engedély” nélkül, szentelő püspöke helytállását magáévá téve hirdette az igét Kolozsváron, Csernátonban és Petrozsényban. Az egy évszázada született Jakab Antalra, illetve a 70 éve püspökké szentelt Márton Áronra, egykori bérmálójára néz fel Tekintetem a hegyek felé emelem című szentbeszéd-gyűjteményében a lelkész-író. Oláh Dénes vallja, hogy a Szentírásból optimizmus árad. Minden sor azt sugallja, Isten a történelem ura. Ha pedig Isten tud rólam, csakis derűlátó lehetek. /Nagy Székely Ildikó: „Csakis derűlátó lehetek” A Tekintet ajándéka. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 11./2010. január 30.
„A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan” – Jakab Antal püspökre emlékeztek tegnap Nagyváradon
Zsúfolásig megtelt a váradi barokk palota díszterme, ahol a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében bemutatták Varga Gabriella budapesti újságíró és Vencser László erdélyi származású, ma Ausztriában élő teológiaprofesszor Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvét.
Böcskei László püspök köszöntötte a szép számú közönséget és a könyv szerzőit. Mint elmondta, a könyvbemutató alkalom arra is, hogy a váradiak megemlékezzenek Jakab Antalról, arról a papi vezetőről, aki bebizonyította, hogy az Istenbe vetett hit erősebb a kommunista börtönök poklánál és az ateista elnyomásnál. A bevezető után a kötet két szerzője vette át a szót, s a könyv fejezeteit bemutatva ismertették néhai Jakab püspök életét.
Amikor Márton Áront a kommunisták elvitték, Róma akaratából Jakab Antal lett az egyházmegye első titkos ordináriusa, vagyis püspök-helyettese. 1951-ben őt is elfogták, majd ólombányában végzendő kényszermunkára ítélték, összesen 13 évet raboskodott. 1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal kinevezte Márton Áron segédpüspökének. A román állam nem engedte meg, hogy Gyulafehérváron szenteljék fel, ezért a pápa a római Szent Péter Bazilikában szentelte püspökké. 1980. április 2-ig, Márton Áron nyugdíjba vonulásáig volt gyulafehérvári segédpüspök, ettől kezdve 1990. március 14-ei visszavonulásáig megyéspüspökként vállalta a főegyházmegye kormányzását. 1993. május 5-én halt meg súlyos betegségben, a gyulafehérvári székesegyház kriptájában nyugszik.
A kötet váradi bemutatója a harminckettedik volt, azonban egy esemény az összes eddiginél érdekesebbé tette. A rendezvényre ugyanis eljött egy idős váradi, Kelemen Béla is, akiről kiderült, együtt raboskodott Jakab Antallal, így érdekes részleteket is megtudhattunk az egykori bányabörtönök pokláról. A rendezvénynek misztikus hangulatot adott, hogy a szervezők bejátszottak egy hangfelvételt, melyen Jakab Antal imádkozik. Böcskei püspök mesélt saját emlékeiről, amelyek Jakabhoz kapcsolódnak, s kiderült, a váradi katolikus főpapot Jakab Antal is vizsgáztatta, amikor az a szemináriumba jelentkezett. Böcskei kiemelte, mennyire aktuális és figyelemre méltó ma is Jakab Antal egyik gondolata, miszerint: „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál.” Szót kapott még Fodor József vikárius, aki szintén emlékeit, gondolatait osztotta meg a jelenlevőkkel.
A Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című kötetet az érdeklődők megvásárolhatják a püspökségen.
Szőke Mária. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)2010. február 6.
Lapozó
Húsz év Helikon
Húszéves a kolozsvári irodalmi hetilap, a Helikon. Részlet az idei első szám vezércikkéből: "A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában "nekiláttunk" az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tó-tágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelentetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra." (Szilágyi István főszerkesztő) * És egy írás az első Helikonból: "Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceausescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdu Győző és Victor. (Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába.) Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások." (K. Jakab Antal: Tiszta nevek)
B.D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. április 4.
Elhunyt Bálint Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek
Húsvét vasárnap, 2010. április 4-én, életének 81. évében elhunyt Bálint Lajos nyugalmazott érsek, a Gyulafehérvári Főegyházmegye korábbi főpásztora. Bálint Lajos 1929. július 6-án született Csíkdelnén. Elemi iskoláit ugyanitt végezte, majd a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban folytatta. Az érettségi után a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán folytatta tanulmányait. Márton Áron püspök letartoztatását követően a Teológián is eluralkodott a békepapi irányzat. Ezért ötévi kényszermegszakítással fejezte be tanulmányait. 1957. április 28-án szentelték pappá.
Segédlelkészként működött Sepsiszentgyörgyön, majd plébánosként Futásfalván, Csík- szentdomokoson és Székelyudvarhelyen, ahol egyben a kerület főesperese is volt.
1981. szeptember 29-ben szentelte püspökké Dr. Jakab Antal megyéspüspök, a gyulafehérvári Székesegyházban – egy évvel a nagy püspök halála után. Márton Áron utódlási joggal kinevezett segédpüspöke, Dr. Jakab Antal megyéspüspök mögött 13 év börtön és szenvedés állt. Érthető, hogy ő is segédpüspököt igényelt. Kérését a Szentatya teljesítette és Bálint Lajos székelyudvarhelyi főesperes-plébánost nevezte ki segédpüspöknek. Kilencévi segédpüspöki működése alatt, előszeretettel látogatta a szórványban és a nehéz körülmények között működő lelkipásztorokat. Egyszerű életvitele és buzgóságról tanúskodó egyénisége, jótékony hatással volt azokra, akik a kommunista elnyomás közepette vállalták a szórványban élő hívek áldozatos szolgálatát.
A gyulafehérvári egyházmegye vezetését 1990. április 29-én vette át. 1991. augusztus 5-én a Szentatya őt nevezte ki Gyulafehérvár első megyés érsekének. Ezt a nem kis áldozatot és próbatételt igénylő szolgálatot 1993. végéig vállalhatta, mert súlyos szívműtétjét követően, megromlott egészségi állapota miatt – lemondásra kényszerült.
Nyugalmazott érsekként Székelyudvarhelyen élt, és egyre romló egészségi állapotának függvényében időnként meglátogatta a székelyföldi plébániákat, ahol esetenként püspöki szolgálatot is végzett.
Emléke legyen áldott! Erdély.ma2010. április 7.
Örök nyugalomra helyezték Bálint Lajos érseket
Ma 11 órakor a csíksomlyói kegytemplomban tartották a vasárnap Székelyudvarhelyen elhunyt Bálint Lajos nyugalmazott érsek gyászszertartását.
Bálint Lajos 1929-ben született Csíkdelnén. 1957-ben szentelte pappá Márton Áron püspök, plébánosként Sepsiszentgyörgyön, Futásfalván, Csíkszentdomokoson és Székelyudvarhelyen teljesített szolgálatot, majd 1981-ben szentelte püspökké dr. Jakab Antal a Gyulafehérvári Székesegyházban. 1990. április 29-én vette át a gyulafehérvári egyházmegye vezetését, a Szentatya őt nevezte ki Gyulafehérvár első megyés érsekének. Ezt a nem kis áldozatot és próbatételt igénylő szolgálatot 1993 végéig vállalhatta, mert súlyos szívműtétjét követően, megromlott egészségi állapota miatt lemondásra kényszerült. A csíksomlyói szentmise és gyászszertartás után szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. Bálint Lajosnak az volt az óhaja, hogy az utolsó földi útján csak egy pap és két ministráns kísérje.
Erdély.ma2010. április 13.
Székelyföldi Családok Napja
Hargita Megye – A Székelyföldi Családok Napját szervezi meg Hargita Megye Tanácsa 2010. május 15-én Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, valamint a megyei önkormányzat Multifunkcionális Képzési Központjában.
Az I. Székelyföld Napok keretében szervezett rendezvényre székelyföldi család okat várnak – szülőket, nagyszülőket és gyerekeket minden korosztályban. Hagyományos és modernizálódó család Székelyföldön címmel konferenciát tartunk, amit szakemberekkel való beszélgetés követ. A szervezők szerint Székelyföld társadalma az európai tendenciákhoz hasonlóan elöregedőben van, a gyermekek és születések száma csökken, és egyre kevesebb az olyan nagycsalád, amelyben 3-4 gyermek nevelkedik.
A május 15-i program célja a családeszmény, a családban való gondolkodás terjesztése, nagycsaládok népszerűsítése Székelyföld társadalma elöregedésének megállítása érdekében, a szociális szolgáltatók és szolgáltatásaik ismertségének növelése, a családdal és gyerekkel kapcsolatos praktikus információk terjesztése, továbbá a családok és gyermekek életszínvonalának növekedését segítő környezet kialakítása.
erdon.ro2010. június 3.
20 éves a Caritas
A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban tegnap nyílt napot tartottak, amelyen a szervezet vezetői, munkatársai, önkéntesek és a különböző programokban részt vevő személyek voltak jelen. Ez alkalommal az elmúlt 20 esztendőben kifejtett tevékenységről számoltak be.
Értékünk az ember, ott kell lennünk a szenvedő mellett
– mondta megnyitójában dr. Márton András igazgató. – Ebből kiindulva 1990-ben Jakab Antal püspök úgy döntött, hogy a katolikus egyház újjáépíti a szociális hálózatát, ami a hetvenes évektől megszűnt. A Caritas világszerte 164 országban van jelen, Romániában kilenc megyét fed le, világviszonylatban több mint 600 ezer önkéntest és 1,2 millió alkalmazottat foglalkoztat, Romániában 540 munkatársa van. Nem tudjuk, milyen lesz húsz év múlva a Caritas, mert a szükség alakítja, de tény, hogy egyre nagyobb igény van a segítőkre – hangsúlyozta.
Ludescher László a szociális ágazat projektjeit mutatta be, elmondta, hogy 250 gyereket látnak el Szászrégenben, Marosvásárhelyen és Marosszentgyörgyön, 27 csoportjuk működik, a Teréz Anya Központ tevékenységébe 140 személy kapcsolódott be.
Ha egy kosár fát visznek be, az is nagy segítség
Péter György az otthoni beteggondozás helyzetéről beszélt, amely 51 munkatárssal dolgozik a megyeközpontban, Szászrégenben, a Nyárád és a Küküllők mentén. Összesen 3017 személy gondozását vállalják fel, java részük hatvan év fölötti idős ember. A költségeik meghaladják az 1,5 millió lejt, ebből az egészségbiztosítási pénztár 8 ezret áll, ami 0,06 százalékot tesz ki. A támogatások nagy részét az önkormányzatok fedezik. – A gondozottak többsége szív- és érrendszeri bántalmakban szenved. Sok a cukorbeteg, az agyvérzéses ágyhoz kötött, a lábszárfekélyes. Munkatársaink kezelik őket, mosdatják, de sokszor az is nagy segítség, ha egy kosár tűzifát visznek be – mondta az igazgató.
Varga Csaba a Caritas logisztikai központjait, a Cari-shopot, a segélycsomagok elosztásának módját, a szervezet által működtetett turisztikai hálózatot mutatta be.
A Caritas ezer arca
Felszólaltak a Caritasszal együttműködő intézmények vezetői: Schmidt Loránd, a Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság vezérigazgatója, Pokorny László megyei tanácsos, Sófalvi Szabolcs polgármester, majd a teremben levők, akik úgymond haszonélvezői a Caritas szolgáltatásainak.
– A Caritas kinyújtja a karját és hív bennünket, gyertek, mert segítünk – mondta Juci néni, egy idős hölgy, aki hálás azért, mert járókeretet, tolókocsit biztosítottak neki, mert odafigyelést, kedvességet kap a szervezet munkatársaitól. Kádár Borbála elmondta, daganatos betegként a Reménység csoportba jár. – Mi vagyunk a társadalom mostohagyerekei, egy-két havi nyugdíjunkat kell odafizetnünk az orvosi vizsgálatokra, ugyanennyit egy-egy mellprotézisre. Kár, hogy erről nincs tudomásuk és nem is hallgatják meg elöljáróink! A délután folyamán kis csoportokban folytatódott a tevékenység, a különböző programok külön-külön is bemutatkoztak, majd a MAFIA és a MIFIKE fiatalok musical- összeállítása következett.
A Caritas ezer arca címmel fotókiállítás nyílt, melyen többségében ifj. Both Gyula fotóit tekinthették meg az érdeklődők.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)2010. november 9.
XIV. erdélyi orvosnapok
A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban november 11–13. között az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya, a KAB Egészségügyi Szakbizottsága a Hargita Megyei Orvosi Kollégiummal és a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházzal közösen szervezi meg a XIV. erdélyi orvosnapokat, az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály állandó őszi továbbképző konferenciáját. Népújság (Marosvásárhely)2011. február 8.
Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2011. szeptember 13.
Idegenből a szülőföldért: támogatást nyújtanának a Székelyföldről elvándoroltak
„Százszor gondolja meg magát, aki innen el akar menni” – szögezte le Vencser László, az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció igazgatója a pappá szentelésének 40. évfordulóján, szülőfalujában, Gyergyóditróban szervezett, Idegenből a szülőföldért című konferencián.
A szülőföldjéért idegenből is hatékonyan dolgozó kanonok – akinek nevéhez fűződik többek közt a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon létrehozása – hálaadó szentmise keretében emlékezett pappá szentelésére, ezt követően a szülőföld és idegen földön való lét kérdéskörét boncolgatták a résztvevők egy konferencia keretében. „Nem önként mentem el, többször is úgy gondoltam, hazatérek, de a gondviselés úgy rendelte, maradnom kell” – magyarázta Vencser László, az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció igazgatója a Húsz év itthon és otthon című előadásában kifejtve, hogy maradásra egyrészt hivatása kötelezte, másrészt úgy véli, szülőföldjétől távol is tud tenni az itthon maradottakért. Mint hangsúlyozta, ottani püspöke támogatta tevékenységét, de ugyanúgy kellett az itthoniak befogadó készsége is. Elmesélte, húsz év után már kijelentheti, otthon érzi magát linzi otthonában is, de mindenki figyelmét felhívta: aki elmegy innen számolnia kell azzal, hogy sehol nem várják tárt karokkal, és nem fonják kolbászból a kerítést. Mint mondta, élete jelentős évfordulóján három újabb kívánságot fogalmaz meg: „a három magyar politikai alakulat tudjon együttműködni az itthon maradottak érdekében, a Gyulafehérvári Főegyházmegye elnevezést változtassák Gyulafehérvár–Csíksomlyó Főegyházmegye megnevezésre, és valósuljon meg a székelyföldi területi autonómia.
A konferencia folytatásában Mi számít idegennek, és a szülőföld hogyan tekint az elvándorlókra? címmel dr. Jitianu Liviu, a római katolikus teológia kancellárja, egyetemi adjunktus tartott előadást. Különleges színfoltja volt a konferenciának Bányász József, a Gyulafehérvári Caritas vidékfejlesztési vezetőjének előadása Külföldről hazafelé irányuló segítség gyakorlati területei a székelyföldi vidék és a szociális szolgáltatások szemszögéből témakörben. „Jöjjenek haza az idegenben élő honfitársaink, tudásukkal és tapasztalatukkal segítsenek, hogy közösen építsük újra ezt a gyönyörű tündérkertet” – fogalmazta meg üzenetét az igazgató, kiemelve, hogy erős életképes gazdatársadalommal lehet megalapozni a jövőt. A konferencia keretében Szakács F. Sándor, a Jakab Antal Tanulmányi és Felnőttképzési Központnak és a Salvator Hotelnek az igazgatója Csíksomlyó szerepéről beszélt a magyar–magyar kapcsolatok tükrében, Varga János, a bécsi Collegium Pazmaneum rektora pedig Egy nemzet vagyunk címmel tartott előadást. A konferencia végén Varga Melinda újságíró mutatta be Idegenből szülőföldért című interjúkötetét, amely Vencser László idegenben töltött húsz évének összefoglalóját tartalmazza.
Jánossy Alíz. Krónika (Kolozsvár)2012. április 4.
Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)2012. június 14.
Egyházi és világi értékek szolgálatában
Kiosztották a JAKK-díjakat
Két marosvásárhelyi és egy marosszentgyörgyi kitüntetettje van a Dr. Jakab Antal Keresztény Körnek (JAKK) a 2012-es jubileumi évben. A Márton Áron püspök méltó utódjáról, a száz éve született gyulafehérvári megyéspüspökről elnevezett kör célja, hogy az egyházukhoz, népükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó, életüket és munkásságukat ezen értékek megőrzésének, ápolásának és továbbadásának szentelő papi és világi személyeket jutalmazza.
A harmadszorra kiosztott bronzplakettet, amely Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása, a díszoklevelet valamint a pénzjutalmat Varga Gabriella és dr. Vencser László linzi professzor, a Jakab Antal Keresztény Kör alapítói adták át szerdán délután a Deus Providebit Tanulmányi Házban. A megható ünnepség házigazdája Oláh Dénes főesperes volt, a rendezvény fővédnöke Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ferences szerzetes, aki írásban küldte el üzenetét.
Bakó Béla, Pál atya sokrétű és mindig a társadalom peremére sodródottak érdekében végzett tevékenységét Portik Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi fő- esperes, a volt szemináriumi társ méltatta. Az emléklap szerint a cigánypasztoráció, a börtönpasztoráció terén valamint az árva és nehézsorsú gyermekek családi típusú házakban való nevelése érdekében létrehozott Szent Erzsébet Társulás megalapítása és működtetése során kifejtett tevékenységét jutalmazták a kitüntetéssel.
A Nagyenyeden alakult és a 120 középiskolás és egyetemista fiatalnak otthont adó Szent Imre kollégium lelki és szellemi vezetését végző Mustármag csoport a keresztény hiten alapuló példaértékű közösségépítő, hagyományőrző és művészeti kulturális tevékenységéért részesült az elismerésben. Történetüket, munkájukat Tarjányi Krisztina értékelte, a díjat a közösség nevében Fail Ágnes vette át.
A harmadik kitüntetettnek, a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttesnek és vezetőjének, Simon Kinga kántornak az egyházi és a világi zene elkötelezett szolgálatában vállalt példaértékű tevékenységét Baricz Lajos katolikus plébános méltatta. A kitüntetett kórus fellépése mellett a Deus Providebit Házat megtöltő lelkes közönséget Dévai Nagy Kamilla előadóművésznő szórakoztatta szebbnél szebb dalaival.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)2012. október 12.
Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2012. november 15.
Erdélyi Orvosnapok Csíkszeredában
Sokszemszögből a fájdalomról
A fájdalom volt a fő témája a múlt hét végi Tizenhatodik Erdélyi Orvosnapoknak. A magyar tudomány napja Erdélyben égisze alatt zajló továbbképző előadás-sorozat helyszíne a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház volt, ahol a MOGYE tanárai, magyarországi vendégelőadók és csíkszeredai orvosok osztották meg elméleti és gyakorlati ismereteiket a hallgatósággal. A háromnapos rendezvény ötletéről, emlékezetes előadásairól a szervezők nevében dr. Mártha Krisztina egyetemi adjunktust, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának titkárát kérdeztük.
– Két hónappal ezelőtt, amikor az EME- elnökséggel Csíkszeredába utaztunk, hogy elkezdődjön a tulajdonképpeni szervezés, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium vezetőtanácsa vetette fel, hogy próbáljunk meg egy témát találni a 16. konferenciának. Az ötletnek nagyon örültünk, mivel jobban meg tudtuk szervezni, s jobban körvonalazódott az, amit el szerettünk volna érni. Elsősorban a MOGYE-ről hívtunk meg előadókat azzal a kéréssel, hogy mindenki írja körül a fájdalmat a maga szakterületén. Így sikerült végigjárni az élettani alapoktól a farmakológián át a különböző szakterületekig a fájdalom okát, megnyilvánulását és csillapításának a lehetőségeit. Érdekességként említem meg, hogy a szombati ülésszakot dr. Vik János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának oktatója kezdte, aki egy logoterápiai szemléleten keresztül próbált rávezetni a fájdalom testi és a lelki kapcsolatára és annak összefüggéseire. Ezenkívül két budapesti kardiológusprofesszor, dr. Nádházi Zoltán (Semmelweis Egyetem, II-es Belgyógyászati Klinika) és dr. Zámolyi Károly (Bajcsy-Zsilinszky Kórház), akik évek óta rendszeres vendégei az orvos-napoknak, szombaton délelőtt kisebb kardiológiai továbbképzőt tartottak.
Az EME Orvostudományi Szakosztályának az elnöksége mellett a szervezésben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium és a Csíkszeredai Sürgősségi Kórház vett részt. Több mint kétszáz résztvevőt regisztráltunk, s az első nap végén tartott állófogadáson a Hargita megyei családorvosok meg is jegyezték, hogy nagyon kemény program volt, amelynek során sokat tanultak. Úgy tűnik, hogy egy téma kijelölése, amire felfűzzük az előadásokat, hasznos ötlet, és követni fogjuk a továbbiakban is, mert ezáltal jobban rendszerezhetők az információk.
– A legnehezebben elviselhető fájdalmak közé tartozik a fogfájás, úgy látom, erről nem esett szó az orvosnapokon.
– Sajnos pontosan arról a területről nem sikerült előadót találni, ahol dolgozom, de a csíkszeredai fül-orr-gégészek ezt is érintették. Szeretném hozzátenni: annak ellenére, hogy a fogfájás a közhiedelemben úgy él, mint az egyik legkellemetlenebb fájdalmak egyike, az előadások során, különösen amelyeket a neurológusok tartottak, rájöttünk arra, hogy vannak sokkal nehezebben uralható fájdalmak is. Vik János adjunktus előadása pedig arról szólt, hogy a lelki fájdalmak sokszor nehezebben elviselhetők, mint a fizikai fájdalmak.
– Mi volt az idei rendezvény tanulsága? – kérdeztük a második napon.
– Ha szeretnénk, hogy eljöjjenek az orvosok, olyan témát kell választanunk, olyan színvonalat kell biztosítanunk, ami alá nem szabad engedni a mércét.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)2012. november 21.
Műemlék-ismereti vetélkedő negyedszerre
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) az idén negyedszerre rendezte meg az immár hagyománnyá váló műemlék-ismereti vetélkedőjét a kolozsvári iskolák X–XI. osztályos magyar diákjainak. A még tavasszal közzétett kérdésjegyzék alapján az iskolák történelemtanárai felkészíthették tanítványaikat, majd helyi vetélkedőn választották ki a városi versenyen részt vevőket. A döntőre szombaton, november 10-én került sor az Apáczai Csere János Líceumban.
A KLMT irodavezetője, Takács Gábor szervezte verseny döntőjére az Apáczai- és Brassai- líceumok, valamint a református és unitárius kollégiumok 13 diákja jutott el. Nekik az Apáczai Csere János Elméleti Líceum történelemtanárai, Jakab Antal és Pócsai Sándor által kidolgozott három próbán kellett tudásukat bizonyítaniuk. Az első villámkérdésekből állt, a második kolozsvári helyneveket tartalmazó keresztrejtvény megfejtéséből, a harmadik próba pedig műemléképületek bemutatásából. Ez utóbbi esetben az előadást is pontozták. A Brassai Sámuel Líceumban Vajnár János, a Református Kollégiumban Bogyea Katalin, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Korodi Alpár történelemtanárok készítették fel a diákokat.
A háromtagú zsűrit Asztalos Lajos, Vincze Zoltán és Deák Árpád történelemtanárok alkották. Mindegyik versenyző oklevelet kapott, osztályonként a két-két első pedig jutalmat. A győztesek a X. osztályosok körében: Svedák Júlia, a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja és Bogyea Tímea, a Református Kollégium diákja, továbbá a XI. osztályosok közül Tasnádi István és Bányai Csaba, mindketten a Református Kollégium diákjai.
A KLMT a jövőben szeretné országos szintűvé bővíteni a vetélkedőket.
Szabadság (Kolozsvár)2012. december 11.
Tudós diákok tudományos sikerei
Díjak a Kolozs megyei fiataloknak
Három első, egy-egy második és harmadik díjjal, több különdíjjal érkeztek haza a Kolozs megyei diákok a temesvári Tudományos Diákkörök XI. Erdélyi Konferenciájáról. Fehér megyébe egy dicséretet vittek.
A TUDEK-en tíz szakosztályban 27 iskola 153 diákja 94 tudományos dolgozatot mutatott be a hétvégén Temesváron. Kolozs megyét 22 kolozsvári és tordai diák 13 dolgozattal képviselte a Bartók Béla Elméleti Líceumban szervezett vetélkedőn.
Higiénia szakosztályban első díjas lett Sallai Eliza és Bona Kinga Andrea (Apáczai Csere János Elméleti Líceum) Üdít vagy rombol? című dolgozatával, amely a hűsítők és energiaitalok hatásáról szólt. Környezetismeretben I. díjat hozott Varga Hilda Mária (Onisifor Ghibu Elméleti Líceum) Láthatatlan iskolatársaink című dolgozatával. Történelem szakosztályban szintén I. díjjal jutalmazták Lukács Dániel Mátyást (Apáczai-líceum), „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak...” című, az 1848-as szabadságharc hőseinek a Házsongárdi temetőben található sírjairól készült dolgozatát. II. díjat kapott kémia szakosztályban Szabó Róbert és Mezei Ráhel (Báthory István Elméleti Líceum) Zöldség- és gyümölcslevek antioxidáns hatásának vizsgálata című dolgozata, III. díjat pszichológia szakosztályban Tőkés Emma (Apáczai-líceum) Pályaorientációs nehézségek című dolgozatával. Fizika-matematika-informatika szakosztályban különdíjas lett Fodor Hilda és Müller Dalma (Apáczai-líceum) Hőcsere és transzportjelenségek, valamint Páll Zoltán és Bíró Tamás-Levente Köz- és lakóépületek hőkomfortjának összehasonlítása című dolgozataikkal. Dicséretet kapott Halmágyi Amália és Nagy Botond (Jósika Miklós Elméleti Líceum, Torda) Jeltelen honvéd sírok felkutatása Mészkő határában című dolgozatukkal, továbbá Bakó Boglárka (Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed) A Bethlen Gábor Kollégium herbáriumgyűjteményének története című dolgozatával.
Irányító tanárok: Fehér Judit, Farkas Melinda, Nagy-Wolf Ildikó, Bárdos László, Pálfy Hajnalka, Vörös Alpár, Jakab Antal (Apáczai-líceum); Gottwald Márta (Ghibu-líceum); Manaszesz Eszter (Báthory-líceum); Demeter Ilona (Jósika-líceum); Dvorácsek Ágoston (Bethlen-kollégium).
A legsikeresebb diákok márciusban Tatabányán, a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának Kárpát-medencei döntőjében is bemutatják dolgozataikat.
Szabadság (Kolozsvár)2013. január 11.
Szentmisét tartottak Dani Gergely plébános emlékére Gyimesbükkön
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),