udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
177
találat
lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-177
Névmutató:
Parászka Boróka
2015. május 5.
A magyar kór: Marosvásárhely
Marosvásárhely az állandósult, gyógyíthatatlan kudarc szimbólumává vált, ez az a város, ahol – ha csak csoda nem történik – nem lesz magyar politikai siker. Elrettentő példa a Kárpát-medencének. Parászka Boróka összefoglalója.
Azért nem lesz itt magyar politikai siker, mert itt (is) minden magyar kérdéssé válik. Magyar kérdés a városvezetés (mikor lesz már magyar polgármesterünk), magyar kérdés a környezetvédelem (csak a magyaroknak fontosak a fák), a foglalkoztatáspolitika (azért nem akarják, hogy bezárják a környezetszennyező gyárat, mert akkor haza kellene mennie az ide települt románoknak), az oktatáspolitika (ez kimerül a „miért nincs az iskoláknak magyar neve” kérdésben). Az így megfogalmazott igények sokszor jogosak, gyakran csupán kényszerképzetek, de soha nem haladják meg a magyar közösség érdek- és ingerküszöbét, nincs felhajtó, mozgósító erejük. Ezért beválthatatlanok. Paradox módon pont a „magyar ügyek”gátolják a magyar érdekvédelmet, amelynek egy működőképes közép-kelet-európai térségben biztosnak, automatikusnak kellene lennie. Ez az önmagát botlasztó nacionalizmus alapképlete.
Azért sem lesz itt magyar siker, mert minél hangosabb a közösségi akarat, annál erősebb a mögötte lévő személyes érdek, indulat.
Marosvásárhelyen (is) az arcok és nevek harca dúl. Magyar arcok-nevek harca magyar arcokkal-nevekkel. Az önkioltás rendszere nem pihen, a messiásvárás folyamatos. Újabb és újabb polgármesterjelöltek bukkannak fel, hogy ringbe szálljanak az elérhetetlen polgármesteri székért, de mindenkiről törvényszerűen, még a megmérettetés előtt kiderül, hogy nem elég jó. És akiről nem derülne ki magától (mert ügyetlen, felkészületlen és akarnok), arról maga a közösség deríti ki, bizonyítja be, hogy kudarcra ítéltetett. Akkor is, ha éppen nem érdemel hátába kést. Minél nagyobbak az elvárások, annál kevésbé lehet megfelelni ezeknek. A kooperáció kultúrája eltűnt, maradt a kompetíció kényszere.
Az üres halmazok versenyének drukkolunk, és ezt a tartalmatlanságot, ezt a folyamatos szembenállást nevezzük választási lehetőségnek, esélynek, demokratizmusnak. Most Marosvásárhelyen, ahol már az előző ciklusban is nagyot bukott saját lábában botladozva a magyar érdekképviselet „előválasztást” tartanak. Erre beneveztek az éppen soros arcok, és az eredmény egészen biztosan kiszámítható: mindenki elvérzik, mindenki súlyos sérüléseket fog kapni, kioltja magát az egymás ellen indított nyilatkozatháború, mire a valódi választásra kerülne a sor. A személyi kultusz anakronizmusa ez: a jelenlegi közép-kelet európai környezetben egyetlen ember nem győzhet, nem lehet önkormányzati vezető, képviselő, „elöljáró”. Ha nincs mögötte állandóan kooperáló, tartalmat gyártó, igényeket megfogalmazó, csapatban játszó, önismeretre kész közösség.
Még mindig a mindent elintéző, kijáró, megmutató, felhajtó, betartó politikust várjuk, az egyszemélyes garanciát, erőt, karizmát. Ahogy a román szleng mondja: a „smekert”.
Pedig ez a típus a múlté, és az, amit eddig műveltek az ilyen emberek, az épp felszámolás alatt van: úgy hívják, hogy korrupció.
A tartalmatlan, ön- és közgyilkos magyar politikai jelöltek látszatversenyében egy dolog sikkad el: a kritika. Marosvásárhelyen (is) úgy működhetett és működhet ciklusokon át kudarcos, gyanús, erőtlen politikai hatalom, hogy nincs, aki ezeket a kudarcokat, gyanúkat, erőtlenségeket folyamatosan a fejére olvassa, a köztérben tartsa. A nehézkedési erő viszi. Csak az állandó, kellemetlen, zsigeri élmény van arról, hogy a fennálló rossz, kényelmetlen, idegesítő, de mindez megmarad az indulatok szintjén: nem kap fogalmakat, számokat, nem látható és nem hallható. Persze, hogy nem: ha nincs politikai közösség, márpedig Marosvásárhelyen sincs politikai közösség, akkor az nem képes reflektálni önmagára. Mitől lenne itt politikai közösség? A magyar érdekképviselethez el kell felejteni a felszíni magyarozást, a le nem egyszerűsíthető képletek erőszakos kilúgozását, leegyszerűsítését. El kell felejteni a neveket és arcokat: nem az a kérdés, hogy ki lesz a polgármester, hanem az, hogy kik tudnak egymás mellett felsorakozni. Ki az a sok lúd, aki legyőzi a disznót. Kellő minőségű és mennyiségű közös munka révén úgyis kiderül, kinek a válla a legalkalmasabb a legnagyobb terhelésre. El kell felejteni a versenyt: a választás szabadsága akkor adatik meg, ha lesz miből választani, ha lesz közösségi tartalom. Egy valamit nem lehet elfelejteni: a kritikát. Ebben a kárpát-medencei típus-kisvárosban a magyar közösséget annyira lefoglalják saját rögeszméi, indulatai, az önmagával vívott árnycsata, hogy elfeledkezik arról, hol él, hol nem él. Hogy a város körülötte nem város, a kórház nem kórház, az iskola nem iskola, a levegő pedig, amit beszív, nem is levegő. Igyekszik megfojtani magát azelőtt, mielőtt így is, úgy is megfulladna.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2015. június 16.
Nem értenek szót Parászka Borókával
Kibékíthetetlennek tűnő ellentétek feszülnek a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségében az újságírók többsége és Parászka Boróka szerkesztő között.
A nézeteltérések gyökere Parászka három évvel ezelőtti, külsős munkatársként való alkalmazásáig nyúlik vissza, ugyanakkor a jelek szerint egyáltalán nem segítette a konfliktusok elsimítását, hogy a szerkesztő tavaly főállású státust kapott a csatornánál.
A közszolgálati rádió területi stúdiójában 2012 tavaszán debütáló Parászka Boróka kezdetben a KultúrPresszó című műsort készítette Kiss Dénessel, a „társbérlet" azonban kudarcba fulladt. Úgy tudjuk, a két társszerkesztő között nézeteltérés támadt amiatt, hogy Parászka úgymond a baloldali beállítottságú meghívottakat preferálja, így a műsor kompromisszumos megoldásként szétvált.
Parászka az Értsünk szót című vélemény- és háttérműsorral folytatta, kollégái körében azonban itteni tevékenysége is felháborodást váltott ki. A Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat, és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.
Munkatársai felróják a szerkesztőnek, hogy nem tartja tiszteletben a közszolgálatiság alapkövetelményeit, műsorai mellőzik a kiegyensúlyozottságot és pártatlanságot, továbbá téma- és alanyválasztásában is részrehajló. „Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. (...) Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. (...) Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak" – szerepel egyebek mellett a rádiósok lapunk birtokába került panaszában.
Az aláírók mellékelték a rádióhallgatók különböző csatornákon eljuttatott visszajelzéseit is, amelyek élesen bírálják Parászka műsorát. „A rádió honlapjára és sms-ben érkeztek bíráló levelek, sőt az utcán, a piacon megállítottak hallgatók, hogy miért engedjük be a rádióba" – számolt be a Krónikának Kádár Zoltán, a rádió munkatársa.
Kollégái szerint Parászka a Mozgó Világ című kulturális-közéleti havilapban 2012-ben közölt, A köz szaga című tárcájában becsmérli a csatornát, amikor például azt írja a közszolgálati rádióról, hogy „ez az állami állat táplálkozik, emészt, kipárologtat: önálló hormonháztartása van, jellegzetes szaga". Ugyanakkor szemére vetik Parászkának azt is, hogy képtelen a csapatmunkára, kollégáival arrogánsan, minősíthetetlen hangnemben beszél, sőt szerkesztőségi viták során olyan szidalmakra ragadtatja magát, mint „menj az anyád p...ba", vagy „csókoljátok meg a seggemet".
Parászka vádlói a mai napig nem kaptak választ két évvel ezelőtti beadványukra. Ennek fényében Kádár Zoltán a rádió munkatársainak arculcsapásaként értékeli kolléganője tavalyi, versenyvizsga nélkül történt munkakönyves alkalmazását, különös tekintettel arra, hogy szerinte „sorban álltak" az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál.
A Jó reggelt, Erdély! Jó reggelt, Székelyföld!, valamint a Kispad műsorok szerkesztője a szerkesztőségben uralkodó jelenlegi hangulatról elmondta, „párhuzamosan" dolgoznak egymással, az újságírók többsége beszélő és köszönő viszonyban sincs Parászkával. A rádiónál veteránnak számító Gáspár Sándor lapunktól értesült arról, hogy kolléganőjüket főállásban alkalmazták.
„Szomorú lenne. Remélem, nem igaz" – válaszolta a magyar adás egykori vezetője, aki művelt, intelligens emberként írta le Parászka Borókát, aki viszont szerinte is elfogult, egyoldalúan tájékoztat. Hozzátette ugyanakkor: az utóbbi hónapokban nem tapasztalt botrányos műsort a részéről.
Szász Attila főszerkesztő megkeresésünkre elismerte, voltak konfliktusok a szerkesztőségben Parászka körül, szerinte meglehet, hogy egyesekben maradtak tüskék, ám úgy véli, ma már „béke van". „Kusza, személyek közötti problémáknak tulajdoníthatóak a nézeteltérések, de az ellene korábban felhozott vádak nagy része nem áll" – jelentette ki lapunknak Szász. Hozzátette: mivel Parászkát meghatározott időre alkalmazták, a posztra nem kellett versenyvizsgát kiírni, ugyanakkor – bár ez már a csatorna vezérigazgatóján múlik – támogatja beosztottja szerződésének meghosszabbítását, mivel emberhiány van a rádiónál.
Kollégái kritikáira, szakmai tevékenységével kapcsolatos kifogásaira Parászka Boróka nem kívánt reagálni lapunknak, tartva magát ahhoz az elvhez, miszerint ami a szerkesztőség falain belül történik, az a munkaközösség belügye, amit megbeszélnek a szerkesztőségi üléseken. Szerinte az újságírók munkáját a rádió szakmaifelügyelő-testületei hivatottak elemezni, ami meg is történik a csatornánál.
„Nyitott embernek tartom magam, a mi szakmánk a kommunikáció, és ha itt létezik kommunikációs kudarc, akkor azon dolgozni kell. Senki és semmilyen kritika elől nem zárkózom el, nincs az a hallgató vagy kolléga, akinek ne válaszolnék a legjobb tudásom szerint" – válaszolta az Értsünk szót szerkesztője arra a kérdésünkre, hogy munkatársaival meg tudják-e beszélni a nézeteltéséreket.
Mivel a közszolgálati média belső szabályzata értelmében az újságírók kizárólag vezetőségi engedéllyel dolgozhatnak más csatornáknál is, megkérdeztük az Erdélyi Magyar Televízióban külpolitikai műsort vezető szerkesztőt, hogy kapott-e erre engedélyt.
Parászka Boróka elmondta, már bedolgozó újságíróként közölte a rádióval, mely lapokban, rádióknál, tévénél dolgozik még, és eddig semmiféle jelzés, kifogás nem érkezett hozzá arról, hogy esetében összeférhetetlenség állna fenn. A Mozgó Világban három évvel ezelőtt közölt, munkatársai által szintén kifogásolt írása kapcsán úgy vélekedett: pesszimista, metaforában és jelképekben beszélő tárcáját irodalomként kell olvasni, és nem az állásinterjújához csatolt szándéknyilatkozatként.
Kirúgták Debreczeni Hajnalka feljelentőjét
Elbocsátotta a Kolozsvári Rádió a román szerkesztőség ama munkatársát, aki kifogást emelt az ellen, hogy az RMDSZ elnökének sajtótanácsosát úgy foglalkoztatta a területi stúdió, hogy a Donát úti szerkesztőségben senki nem látta, anyagot pedig soha nem adott le. Vasile Luca márciusban összeférhetetlenség gyanújával tett feljelentést az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél (DNA), feltárva, hogy az Országos Rádiótársaság (SRR) három hónappal meghosszabbította Debreczeni Hajnalkának a bukaresti közszolgálati televíziótól való áthelyezését.
Debreczeni – aki évente mintegy 44 ezer lejes fizetést kapott a rádiótól – közölte, feladata a területi stúdiókkal való kapcsolattartás, stratégiák elkészítése, sajtómonitoring, illetve az egyéb kisebbségi csoportokkal való kapcsolattartás volt, amit folyamatosan végzett. Kelemen Hunor sajtótanácsosa az ankét nyomán áprilisban lemondott a közszolgálati tévé kolozsvári területi stúdiójában betöltött állásáról, ezáltal megszűnt a rádiótársasághoz való áthelyezése is.
Luca a Ziar de Cluj lapnak elmondta, május 27-ei hatállyal azzal az indokkal bontották fel a munkaszerződését, hogy együttműködött az Agro TV-vel is, amely újrasugározta a rádiós műsorait. Szerinte azonban ez csak ürügy volt a Debreczeni-ügy kirobbantása miatt, mivel a tévécsatornával való együttműködését – amely nyolc hónappal ezelőtt amúgy is megszűnt – korábban engedélyezte a rádió vezetősége. Luca bírósághoz fordul elbocsátása miatt.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)2015. június 18.
Nyílt levél Rostás Szabolcsnak, a Krónika vezető szerkesztőjének
Két nappal ezelőtt – 2015. június 16-án – a Krónika online változatának Erdélyi Hírek rovatában jelent meg egy írás Nem értenek szót Parászka Borókával címen, melyet Ön jegyez. Nem szeretnék elveszni a részletekben, így nem osztom meg Önnel a cikk tartalmával kapcsolatos észrevételeimet (hisz nem is kért rá), biztos vagyok benne, hogy saját szakmai és erkölcsi értékrendjét követve fogalmazta meg minden szavát.
Az anyagot viszont pár órával később átvette a kuruc.info nevű szélsőséges portál, az általuk adott cím már így hangzik: Kollégáinak is hányingerük van tőle, mégis kötelező a Marosvásárhelyi Rádiónál tartani a magyargyalázó Parászka Borókát. A cikkben az Ön írásával egybemosva rengeteg antiszemita és egyéb gyűlöletkeltő kifejezés szerepel, amiket több okból sem idéznék. A kuruc.info emellett arra is nyíltan buzdítja olvasóit, Facebook elérhetőség megadásával, hogy Borókát kommentekkel zaklassák, ennek hatására az üzenőfalára számtalan minősíthetetlen, emberhez méltatlan bejegyzés érkezett, sőt telefonon is halálos fenyegetéseket kap. Ez a trauma nem csak rá, de családjára, négy gyermekére is kihat.
Meggyőződésem, Önnek távolról sem ez volt a célja, hanem Ön által fontosnak vélt információkat akart nyilvánosságra hozni, mint ahogy arról sem tehet, hogy írását szélsőségesek uszításra használják. Fülig Jimmy óta tudjuk: nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.
Viszont – ha megenged egy észrevételt – ebben az esetben mégis tennie kéne valamit, nem is csak a hír írójaként, hanem mint a Krónika vezető szerkesztője.
Azt hiszem, fontos jelzés lenne sokak számára, ha elhatárolódna a szélsőséges megnyilvánulásoktól, és felszólítaná a kuruc.info-t, hogy az anyagot ebben a formában töröljék. A romániai magyar közösséget számtalan mély konfliktus szabdalja, sokféle válság bénítja, talán valamicskét segíthet ezek feloldásában, ha a gyűlölködőket csitítva hatékonyabb kommunikációs formák felé próbáljuk elmozdítani a közbeszédet.
Nagyvárad, 2015. június 18.
Levelemnek szánt figyelmét köszönve, tisztelettel,
Tasnádi-Sáhy Péter
szerkesztő, Erdélyi Riport
Az első komment:
Törzsök Erika
Az "anyaország" Kurucinfójával járul hozzá a romániai magyar közösség egyébként is nehéz helyzetéhez. Nemzetegyesítés! - NER! - NSI, ha valaki ezeket nem kalapban, fehér lovon ülve szemléli, bizony PB sorsára jut.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2015. június 22.
Eltűnő Sütő
Ma már csak néhány idős ember emlékezett Sütő Andrásra Marosvásárhelyen a hétvégén, arra az íróra-politikusra, aki nélkül elképzelhetetlenek a rendszerváltás előtti és utáni évek. Miért, és hogyan nem megy az emlékezés? Meddig tart a tisztelet és hol kezdődik a tiszteletlenség? Parászka Boróka a Sütő-ünnep benyomásairól.
Kilenc éve halott, 88 éves lenne idén, két évtizede ő volt a frontember, a legismertebb erdélyi magyar értelmiségi. Most mégis arról szól a megemlékezés, ha a hétvégi beszédek üzenetét, hangulatát szeretnénk összefoglalni: miért hiányzik Sütő András a köz- és kulturális életből. A Sütő András Baráti Társaság kétnapos rendezvénysorozattal idézte fel alakját, munkásságát a hétvégén Marosvásárhelyen, valamint szülőfalujában, Pusztakamaráson. Hasonló üzenettel tavaly ősszel tudományos konferenciát szervezett a Művészeti Egyetem szintén Marosvásárhelyen. A Sütő-életmű különös sorsára bizonyos értelemben magyarázatot ad az, ahogyan a legutóbbi megemlékezés is zajlott.
A Sütő András Baráti Társaság által a Bernády-házban rendezett emlékesten az író pályafutásának két fontos tanúja szólalt fel: Kincses Előd és Markó Béla. A két (egykori, jelenlegi?) politikus munkássága annyira eltért egymástól, hogy mára már hírértéke van annak, hogy közösen lépnek fel, és tudnak közösen emlékezni, emlékeztetni. Mindketten a marosvásárhelyi jelen és közelmúlt legfontosabb pontjához, 1990-hez nyúltak vissza ahhoz, hogy Sütő András hagyatékát érthetővé és követhetővé tegyék.
A beszédek nem alakultak át beszélgetéssé, vitává, pár mondatos eszmecsere volt csak arról, kell-e Sütő „kultuszt” ápolni, vagy más módja van a megemlékezésnek. Markó Béla felszólalása kitágította ennek a fogalomnak az értelmét: Sütő András életműve kontextust kapott, modellként jelent meg, amely „kultiválható”, követhető. Ugyanúgy, mint Király Károlyé, Domokos Gézáé, vagy a korábbi nemzedékekből Kós Károlyé és Bánffy Miklósé. Ők a különböző módon, körülmények közül induló emblematikus erdélyi magyar közéleti és kulturális figurák, akik mind ugyanahhoz a szerephez értek el: a közéletet alakító, aktív értelmiségiekként írtak, alkottak.
Sütő – fogalmazott Markó Béla – „radikalizmust” képviselt, ám ehhez a radikalizmushoz (amely a mai magyar közéletben sajátos konnotációt, értelmet nyert) „mérsékelt” eszközöket keresett és talált. Markó áttekintette az irodalmi életmű legfontosabb tételeit, címeit, ezekhez is aktuálpolitikai üzenetet keresett-talált. A sütői felismerés az, hangsúlyozta, hogy a demokratikus jogrend” és a kisebbségi jogigények nem állhatnak szembe egymással.
A kimért érvelő-értelmező emlékezés nem volt zavartalan. Három idősebb úr a felszólalás közepén felállt és hallható magyarázat nélkül elhagyta a termet: jeleként annak, hogy a még emlékezni akaró idősebb nemzedék sem tud, akar immár konszenzust találni
(csak belőlük állt az ötven fő körüli ünneplő közönség) , köztük is vannak olyanok, akiket elragadnak a nehezen követhető indulatok. A kis intermezzo ellenére az aktuális fogódzókat kereső felszólalás rendben véget ért.
A marosvásárhelyi színházi életet egyetlen ember, Szélyes Ferenc képviselte, aki viszont szatmári emlékeit elevenítette fel a Sütő-előadásokkal kapcsolatban. Hol vannak azok a dramaturgok, akik ma is színpadra tudnák alkalmazni ezeket a drámákat? – tette fel a kérdést Szélyes Ferenc, amelyre ezen a vita és beszélgetésmentes napon nem született válasz. Talán születhet, ha megjelenik a tavalyi konferencia gyűjteményes kötete: ennek szerkesztőjét, Lázok Jánost a Sütő András Baráti Társaság emlékplakettel jutalmazta a hétvégén.
Most azonban csak azt firtatták a rendezők, és a műsort moderáló Demeter József egyesületi elnök, hogy mikor állítható fel a sokszor megígért Sütő-szobor Marosvásárhelyen. Ez a kérdés is nyitott, mint ahogy az is: ha lesz Sütő András emlékmű, elevenebbé válik-e általa a mára halványuló, egyre kevéssé és egyre nehezebben értelmezett életmű?
Sajátos választ a rendezvény után e sorok írója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mögött kapott arra járó kamaszoktól, akiket arról faggatott, tudják-e a helyi elit gimnázium tanulói, kicsoda Aranka György, akinek szobra ott bújik meg a városi parkoló és a tömbházak között. „Igen, tudjuk – felelték a fiatalok – a színházbérletünk hátán írja, ki Aranka György”.
Tán mégis kell a szobor, és pláne a színházbérlet – ez lehet hát a következtetés, távolodva a Sütő-rendezvénytől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2015. június 23.
Halállal fenyegetik Parászka Boróka újságírót
Már a sajtószabadság elleni támadásokat feltérképező MappingMediaFreedom portál is felhívta a figyelmet annak a marosvásárhelyi magyar újságírónak az ügyére, aki a szélsőséges kuruc.info buzdítására napok óta fenyegetéseket kap különböző személyektől. A marosvásárhelyi rádió munkatársával, Parászka Borókával – véleményei miatt – nem először foglalkozik gyalázkodó hangnemben a fasisztoid portál, és nem is ez az első alkalom, hogy buzdításukra az újságírót fenyegetések érik. Most az apropót egy Krónikában megjelent cikk jelentette, amelyet a kuruc.info teljes egészében átvett és saját kommentárjaival látott el.
A kommentekben az erdélyi napilapban megjelent írással egybemosva rengeteg antiszemita és egyéb gyűlöletkeltő kifejezés szerepel. A kuruc.info emellett arra is nyíltan buzdítja olvasóit, Facebook elérhetőség megadásával, hogy a marosvásárhelyi újságírót kommentekkel zaklassák, ennek hatására az üzenőfalára számtalan minősíthetetlen, emberhez méltatlan bejegyzés érkezett, sőt e-mailen és telefonon is halálos fenyegetéseket kapott.
Parászka: családirtással fenyegettek
Parászka Boróka a maszol.ro-nak elmondta, fenyegettek már családirtással, nemi erőszakkal, gyilkossággal is. A telefonszámát és a pontos lakcímét is ismerik a zaklatók, akik közül vannak beazonosíthatók és névtelenül fenyegetőzők is.
„Nem csak engem: családtagjaimat is megkeresték, megfélemlítették. Nem ez az első ilyen kampány, tíz éve időről időre újrakezdődik. Már gyakorlatom van a kezelésében (ez főleg a gyerekeim felkészítését és biztonságuk garantálását illeti). Nem ijedek meg, és nem is veszem félvállról: minden olyan kísérlet, ami egy újságíró elhallgattatását célozza meg, a szólásszabadságot sérti, komolyabb ez egy egyszerű személyes támadásnál” – mondta az újságíró.
Parászka úgy véli: a Krónikában megjelent cikk, mely szerint "baloldali beállítottságú" interjúalanyokat "preferál" a rádiós műsorában, eszközt adott a kuruc.info támadásához. „Ez a felület jellemzően ideológiai, etnikai, faji alapú illetve homofób támadásokat folytat. Úgy gondolom, ezekkel a leszámolásokkal szemben politikai beállítódástól függetlenül fel kell lépni” – vélekedett.
Szerinte ez a történet arról is szól, hogy újságírók élnek vissza azzal a nyilvánossággal, amelyhez hozzáférésük van. „Az újságírói munka nem segíti ebben az esetben a szólásszabadságot, hanem korlátozza azt, a média a médián belüli leszámolás terepévé vált. Nagyon veszélyes helyzet ez, minden kollégának szembe kell néznie ezzel” – fogalmazott Parászka Boróka.
Rostás: engem is gyaláztak a kuruc.infósok
Az ügyben Tasnádi-Sáhy Péter, az Erdélyi Riport munkatársa nyílt levelet intézett a Krónikában megjelent cikk szerzőjéhez, a napilap vezető szerkesztőjéhez. Ebben arra kéri Rostás Szabolcsot, szólítsa fel a kuruc.infót az átvett anyag törlésére. „ Fontos jelzés lenne sokak számára, ha elhatárolódna a szélsőséges megnyilvánulásoktól” – fogalmaz levelében Tasnádi-Sáhy.
Rostás Szabolcs a maszol.ro megkeresésére elmondta, nem tesz eleget az Erdélyi Riport munkatársa kérésének, annak ellenére, hogy maga is elfogadhatatlannak és gyalázatosnak tartja a kuruc.info eljárását. „Szerintem Tasnádi-Sáhy Péter sem gondolhatja komolyan, hogy a kuruc.info magába száll, ha én vagy bárki felszólítja egy anyag eltávolítására. Ez csak olajat öntene a tűzre” – jelentette ki.
Az újságíró felidézte: néhány éve maga is a Parászka Borókáéhoz hasonló bánásmódban részesült a kuruc.infón. Hozzátette, határozottan elutasítja, hogy bárkit a véleménye miatt fenyegetés érjen. „Ám nagyon jól tudjuk, hogy sem a magyar állam, sem az amerikai hatóságok nem voltak képesek betiltani, vagy akár kordában tartani ezt a honlapot” – fogalmazott.
Cs. P. T.
maszol.ro2015. június 24.
PARÁSZKÁNAK ANNYI
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias.
Amióta egy teljes oldalon népszerűsítette a verespataki Gold Corporationt, azóta nem szeretek Krónikát olvasni. Most a Tasnádi-Sáhy Péter nyílt levele miatt mégis előkerestem a lap június 16-i számát. Tasnádi-Sáhy az Erdélyi Riportban közölte levelét, címzettje Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője. Rostás arról írt cikket, hogy „a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat [Parászka Borókáról van szó], és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.” A nyílt levél azért született, mert Rostás cikkét átvette akuruc.info, arra buzdítva olvasóit, hogy „írjanak” Parászka üzenőfalára, és telefonon se hagyjanak neki békét, Tasnádi-Sáhy pedig úgy gondolta, mindettől Rostásnak el kellene határolódnia.
Tasnádi-Sáhy Péter feltehetőleg abból indult ki, hogy létezik valamiféle céhen belüli szolidaritás, hogy az újságírók, miként a szabadságért harcoló katonák, egymásnak vetett háttal, egymást védve küzdenek nemes céljaikért. A tények viszont azt mutatják, hogy a kuruc.info brigádjaiban sokkal több a csapatszellem, kakasszóra akcióba lépnek, mint a dénéás maszkácok.
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias. Olvasom: „a piacon megállított hallgatók” (nem tudni, bevásárlókról és/vagy kofákról van-e szó) „élesen bírálják Parászka műsorát”. Vagy olvasom: „sorban állnak az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál”.
Tekintsünk az asztalokra. A Látó szerkesztőség könyvtárában itt vannak a Parászka Boróka szerkesztette A Hét bekötött évfolyamai. A ’89 utáni évek egyik legkiemelkedőbb sajtós teljesítménye! Képzőművészetről, színházról, irodalomról, filozófiáról, építészetről, társadalomról, politikáról írnak benne, nemcsak művészek, írók, kritikusok, politológusok, hanem tudósok, kutatók, mérnökök is – friss nevek, friss gondolatok, az ember hetente örülhetett a helynek, ahol élni lehet mégis. És akkor ott vannak a többi asztalok. Jönnek a „sorba állók”, leteszik a maguk életművét, és az asztalok összedőlnek a súly alatt. Ekkor odalép a rádió igazgatója az asztalrogyasztókhoz, és megszorítva valahány kezüket, közli velük, Parászkának annyi, ti kelletek nekünk.
Ismerek én is egy hallgatót, Párizsban él, az ottani piacokon meglelhető. Interneten hallgatja a Vásárhelyi rádiót. Akkor kezdte el hallgatni, amikor Károlyi Csaba rádiókritikáját olvasta az ÉS-ben (Élet és Irodalom, 2013. október 4. – egyébként ez az interneten fellelhető egyetlen kritika a vásárhelyi rádióról). Károlyi dicsérően beszélt a rádió műsorairól, név szerint is említve Parászka Borókát. Párizsi barátom először az ő műsorait kereste ki, de ma már mást is meghallgat, a Jó reggelt, Székelyföldet vagy Agyagási Levente közéleti műsorát vagy Kiss Csaba Naprakészét vagy Kiss Dénes és Kányádi Orsolya Kultúrpresszóját. Miközben továbbra is Parászka a kedvence. Gyakran, nem véletlenül, a legtüskésebb bokor érleli a legfinomabb gyümölcsöt.
Láng Zsolt
Trandindex.ro2015. június 26.
Romániai menekültügy: kint a bárány, bent a farkas?
A román diaszpóra az egyik legtekintélyesebb létszámú, Európai Unión belüli migráns csoport, ezért nehéz helyzetben van az ország, mikor a bevándorlókról most zajló vitában kell állást foglalnia. Ha a bevándorlóinkat támadjuk, hogy védjük a kivándorlóinkat? A román szélsőjobb nem dilemmázott: a menedékkérők ellen tüntettek Bukarestben, miközben az uniós csúcs elvetette a kvótákat. Parászka Boróka összeállítása.
Ötven ember tüntetett csütörtökön, június 25-én Bukarestben a bevándorlók ellen, a Noua Dreaptă tagjai arra szólították fel Klaus Iohannis államelnököt, hogy a június utolsó hétvégéjén zajló brüsszeli menekültügyi csúcson álljon az olyan „karakán” államfők mellé, mint akik Nagy-Britanniát, Dániát, Írországot képviselik. „Nincs szükségünk arra, hogy a menekültek problémáit Romániába importáljuk” – figyelmeztetett a Noua Dreaptă. A párt szerint a román alkotmány harmadik cikkelye sem teszi lehetővé, hogy „idegen populációkat” telepítsenek-költöztessenek az ország területére. Csehországgal és Szlovákiával kell közösen fellépnünk – hangzott el a bukaresti tüntetésen, ahol nem esett szó arról, hogy a román szélsőjobb a magyar kormány álláspontját is képviseli.
Saját belátásra bízva
Az eredeti tervek szerint, amelyet csütörtökről péntekre virradó éjjel az uniós csúcstalálkozó résztvevői elutasítottak, a tagországok osztoztak volna az Európában menedéket keresők ellátásán azért, hogy tehermentesítsék a két legnagyobb befogadó államot: Görögországot és Olaszországot. A román sajtóban nyilvánosságot látott adatoknak megfelelően 40.000 ember elhelyezéséről kellett dönteni a tervezett kvóta szerint. Minden ellátott után 6.000 eurót fizet támogatásként az Európai Unió.
Románia 1023 segítségkérőt fogadott volna ennek a stratégiának megfelelően Olaszországból, az oda érkezők 4,26 százalékát. Németországra 22, Franciaországra 17, Spanyolországra 11 százalék jutna. Magyarország a Romániai kvóta felét venné át, vagyis az Olaszország felől érkező menedékkérők 2 százaléka számíthat itt segítségre.
Görögországból 16.000 ember kelhet útra, ha a kvótarendszert bevezetik, Romániába félszáz menekült érkezhet ebből az országból: ez az ellátandók 4 százaléka.
Az ENSZ menekültügyi főbiztosa a következő két évre további 20.000 menekült befogadására tett javaslatot: azok az országok, amelyek részt vesznek a segítségnyújtásban, ebben az időszakban összesen 50 millió euró közösségi támogatásban bízhatnak. 27 tagország vehet részt ebben a programban, Románia a segítségkérők 3 százalékát fogadhatja be a továbbiakban. Ez az arány Németországban 16, Franciaországban 12, Nagy-Britanniában 11, míg Spanyolországban 7 százalék.
Az EU-csúcson úgy döntöttek, a tagországok belátására bízzák, hogy hány menekültet vesznek át Görögországtól és Olaszországtól, nem lesz kötelező kvóta, viszont Bulgáriát és Magyarországot – itt érzékelhető a legnagyobb „nyomás” – mindenképpen tehermentesíteni kell. Azt, hogy a kvóta helyett önkéntes alapon mely országok hány menekültet, s miként fogadnak be, arról az uniós belügyminiszterek júliusi találkozóján döntenek.
Ötvenezres romániai kolónia
A BBC adatai szerint a tavalyi évhez képest 149 százalékkal nőtt az Európában menedéket keresők aránya. 62 ezren Olaszországban, 63 ezren Görögországban jelentkeztek a hatóságoknál. A magyar-szerb határt májusban tízezren lépték át ezzel a szándékkal.
A migránsok száma Romániában az utóbbi tíz évben ugrott meg, az uniós csatlakozás előkészítésének utolsó éveiben kezdtek érkezni a letelepedők, munkavállalók, vagy időszakosan itt tartózkodók. A legtöbben a Közel-Keletről érkeztek már a legutóbbi háborús konfliktusok előtt is. Jelentős a Romániában élő szír, jordán, egyiptomi és iráni közösség. Ezekből az országokból többségében vállalkozók, befektetők érkeztek. Törökországból szintén vállalkozókat fogadott be az ország, Kínából többnyire munkavállalók, bedolgozók kértek tartózkodási-letelepedési engedélyt. A gazdasági felmelegedés idején, az Uniós csatlakozás után és a válság kezdete előtt a betelepülők jelentősen hozzájárultak a gazdasági fellendüléshez. Ebben az időszakban dinamikusan nőtt a bevándorlók aránya, évente 35 százalékkal. A válság kezdete után visszaesett a folyamat, az ezredforduló első évtizedének végén a hazai migráns kolónia ötvenezer főt számlált, tízezer ember ideiglenes, a többi huzamos letelepedési engedéllyel rendelkezett. 2011-ben a Soros Alapítvány tett közzé felmérést arról, hogyan viszonyul a romániai társadalom a bevándorlóhoz: ekkor a megkérdezettek többsége úgy vélte: „jót tesz” az országnak a befogadás, elsősorban gazdasági szempontból járulnak hozzá az ide érkezők a fellendüléshez.
Pótolni a távozottakat
A gazdasági válság felgyorsította a romániai munkaerő-elvándorlást, ezért a menekültkérdés az elmúlt hét évben legtöbbször úgy merült fel: pótolhatók-e az országból hiányzó munkások azokkal, akik ide érkeznek? Több javaslat is született a pótlásra: a nyilvánosságot látott stratégiáik szerint Moldáviából, Görögországból, Ukrajnából és Fehéroroszországból is fogadna az ország letelepedőket ahhoz, hogy kiegyensúlyozottá váljon a hazai szociális rendszer. Jelenleg ugyanis 4,5 millió ember kereső (a válság évében 4,8 millió embert regisztráltak ebben a kategóriában!), miközben a nyugdíjasok száma elérte az 5,2 milliót. Bár a nem regisztrált munkavállalókkal együtt a (legálisan, illetve feketén) keresők száma is meghaladja az 5 milliót, egyértelmű: jelentősebb munkaerő-pótlás nélkül nem működtethető tovább a hazai szociális ellátórendszer. A „menekültek”, illetve a Romániába való betelepítés ma az egyik lehetséges forgatókönyv arra, hogyan lehet megelőzni a szociális rendszer összeomlását. Az utóbbi időben az is felmerült, hogy a sokat vitatott Román Kulturális Intézetnek kellene átvennie az ide érkezők kulturális integrációjának segítését.
Idén tavasszal már futott egy program a kulturális elfogadás elősegítésére: a 74 ezer eurós projektet a Diszkriminációellenes Tanács, az Akadémiai Társaság és a Romániai Egészségvédelmi Egyesület munkatársai irányították.
„Gazdag” és „szegény” idegenek
Az eddigi tapasztalatok szerint Romániában nincs „bevándorlóellenes” hangulat továbbra sem, igaz, az ide érkezők többnyire elszigetelt kolóniákban élnek. Marosvásárhelyen nagyon sok külföldi tanul elsősorban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, de jelentős számban jelentkeznek a Művészeti Egyetemre is. A MOGYE külföldi diákjai arról számoltak be: őket „gazdag idegennek” nézik a városban, akiktől magasabb lakbért lehet például kérni. Az intézménynek mindenképpen jelentős bevétele van a külföldről érkező diákok tandíjából: 400 hallgató tanul itt, ők tanévenként fejenként ötezer eurót fizetnek.
Nem csak jól fizető külföldiek gazdagítják a román tanügyet, államot és magánszférát. A külföldi munkavállalók (különösen a szakképzetlen dolgozók) nehéz helyzetben vannak: gyakoriak a foglalkoztatás körülményeire, a fizetés mértékére vonatkozó panaszok. Emlékezetes a iaşi-i Palas bútorgyárban zajlott demonstrációsorozat, az itt dolgozó ötven fős kínai munkáscsoport vonult utcára öt éve a rossz munkakörülmények és alacsony fizetések miatt. A tüntetés összecsapásokba torkollott.
Menekültközpont működik Rădăuţi-on, Temesváron, illetve Galaţi-on is. E központok lakói havi 544 lejes (körülbelül 120 euró) támogatást kapnak az ellátáson kívül fél éven át. A folyósítás meghosszabbítható, ha a kedvezményezett bizonyítani tudja, hogy a rendelkezésére álló idő alatt nem talált munkát. A többség talál munkát: őket a helyi könnyűiparban foglalkoztatják.
Bár a Noua Dreaptă a menekültek ellen tüntetett Bukarestben, egyelőre nincs jele annak, hogy Románia fel szeretne sorakozni Csehország, Szlovákia vagy akár Magyarország mellé a menekültekkel kapcsolatos szigorítások terén. Az utóbbi években folyamatosan gondot jelentett az ország számára a romániai munkavállalókkal szembeni elutasítás, az ő helyzetüket egészen biztosan nem segítené egy ilyen koalíció. Az ideiglenes idegenbe szakadtság érzetét éppen megélő, Törökországban lábadozó Victor Ponta néhány héttel korábban úgy fogalmazott: „európai kötelesség” a menekültek segítsége, befogadása.
erdelyiriport.ro, 2015. augusztus 7.
A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro2015. szeptember 8.
A publicista paráznasága
Megint tele lett az internet a Kárpát-medencei magyar médiatársadalom egyik… majdnem azt írtam: fenegyerekével, de hát a képzavart elkerülendő muszáj lesz egy idétlen truvájjal élnem: feneleányával, Parászka Borókával.
Akinek az olvasóktól kapott parodisztikus „beceneveit” hadd ne soroljam fel most, mert nem mindegyik tűri a nyomdafestéket, ám az egyik, amit már évekkel ezelőtt ráaggattak, és amit azóta sem tudott levedleni – a Magyargyűlölő Amazon – vélhetően mégiscsak zavarja, mert imitt-amott néha megpróbálja „igazi magyar” voltát demonstrálni. Ám mivel ezt csak különféle lábjegyzetekben, replikákban, kommentekben teszi, miközben cikkeiből csöpög a zsigeri magyarellenesség, Parászkával kapcsolatban folyton felmerül a kérdés: kinek, minek az ügynökeként garázdálkodik a nyilvánosságban?
Rövid wikipédiás életrajza szerint Parászka Boróka Gyergyószentmiklóson született 1976-ban, „Bossányi Katalin-díjas újságíró, publicista, kritikus”. Parászka Miklós fogarasi születésű főiskolai hallgató lányaként jött a világra, apja Szatmárnémetiben volt színész, majd társulatvezető és rendező, aztán Marosvásárhelyen főiskolai tanár, jelenleg az egyik Hargita megyei önkormányzati teátrum, a Csíki Játékszín igazgatója, aki a nyilvános térben többször is megvédte a bírálatok kereszttüzébe került lányát. Boróka Debrecenben és Budapesten tanult filozófiát és esztétikát, pályafutása RMDSZ-es hátszéllel indult.
Dolgozott külügyi referensként, tanárként, irodalmi szerkesztőként. 2008-as megszűnéséig a Bukarestből Marosvásárhelyre és a világhálóra „mentett” hetilap, A Hét felelős szerkesztője volt, azután a szintén a keze alatt kimúlt Manna.ro liberális bulvárportálban folytatta publicisztikai ámokfutását, párhuzamosan több magyarországi szoclib lapban, köztük a Magyar Narancsban, a Mozgó Világban, a 168 Órában publikált. Megnyilvánulásai a folyamatos botránykeltés és provokáció jegyében zajlottak, mivel a „nekem semmi sem szent” felfogású véleményformálók közé tartozva úgy tetszelgett a külső megfigyelő pózában, hogy közben vörös posztóként lebegtek a szeme előtt a „nemzet”, a „magyarság”, a „polgári” fogalmak.
A mértéktartó szakmabeliek ítélete is megoszlik: eszerint Parászka vagy feltűnési viszketegségben szenved, vagy megbízást teljesít. Bár a kettő nem zárja ki egymást, az világos, hogy szélsőséges liberalizmusa sosem került ellentétbe sem a magyarországi baloldallal, sem a mindenkori román főhatalommal és annak erdélyi reprezentánsával, az RMDSZ-szel. Nem is kerülhetett, hiszen egzisztenciálisan függ ezektől: Parászka Boróka jelenleg minimum hármas elkötelezettségben tesz eleget – teljesen „szabadon és elfogulatlanul” – a vele szemben támasztott elvárásoknak: szerkesztő-műsorvezető a közszolgálati Marosvásárhelyi Rádióban, illetve az ultraliberális budapesti Magyar Narancs és az RMDSZ-szócső nagyváradi Erdélyi Riport publicistája.
Neve legutóbb a rádióbeli mesterkedéseit kísérő, összeférhetetlenségét és politikai elfogultságát leleplező botrány kapcsán merült fel, de ezt a felsőbbségek eltussolták, a liberális körök kedvenc drámaírójára, azaz férjére, Székely Csabára való tekintettel is, aki szintén megszólalt neje védelmében.
Ám Parászka Boróka csak tegnapig volt képes többé-kevésbé türtőztetni magát: a domináns közösségi hálón egy olyan, magyarul, angolul és románul is megfogalmazott „állásfoglalást” tett közzé, ami azóta is széles körben terjed –magyar embertől származó felelőtlen magyarellenes támadásként. Ami nemcsak a hivatalban lévő polgári-nemzeti magyar kormány ellenfeleinek szolgáltat muníciót, hanem az egész magyar nemzet és a magyar állam ellenségeinek is. Az amúgy is napok óta gyalázkodó román nacionalisták és a gátlástalanul fröcsögő bukaresti média máris diadalittasan propagálja Parászka nyilatkozatát, ami így hangzik:
„A romániai magyar kisebbségi közösség tagjaként kijelentem, hogy nem lépem át Magyarország határát mindaddig, amíg azt az Európai Unión belül határfallal barikádozzák el. Elítélem a magyar kormány menekült-ellenes politikáját, amely egyszersmind kisebbségellenes politika is. Szeretném kifejezni mély szolidaritásomat mindazokkal, akik most Magyarország határainál szenvednek.”
A jelenleg Marosvásárhelyen élő újságírónő egyenes folytatója annak az akciónak, ami a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa gesztusával vette kezdetét, s amelynek célja az egész erdélyi magyar közösség áttolása abba a táborba, amely az orbáni nemzetpolitika ócsárolója. E táborba a nemzetközi fináncoligarchiától a kisantant-államokig sokan beletartoznak. Mint ismeretes, az említett „erdélyi leány” azzal hívta fel magára a figyelmet és tette közmegvetés tárgyává a közösséget, amelyből vétetett, hogy dörgedelmes nyilatkozatok közepette lemondott arról a magyar állampolgárságáról, amit a kedvezményes honosítás lehetőségével élve maga igényelt nemrég. „A Babeș-Bolyain végeztem újságíróit, aztán a kalandvágy kivitt Angliába”, nyilatkozta korábban az Orbán-kormány ellen tüntető internacionalista Nágó, aki a migránsok pátyolgatásában véli megtalálni életcélját. Parászka Boróka azzal überolja eszmetársát és kolléganőjét, hogy nemcsak menekültellenesnek, hanem kisebbségellenesnek is nevezi az ország határait és állampolgárainak biztonságát őrző magyar kormányt – miközben még a fogalmakkal is manipulál: falnak nevez egy ideiglenes drótkerítést, menekülteknek a gazdasági bevándorlókat és kisebbségeknek meg nem határozott entitásokat.
Szellemi paráznaságában nemcsak Magyarország és az összmagyarság ellenségeivel adja össze magát, hanem azokkal is, akik „a romániai magyar kisebbségi közösség tagjaként” ennek a közösségnek az elemi érdekei ellen munkálkodnak.
A Facebook-bejegyzése kiváltott reagálások között nemcsak olyanok vannak szép számmal, amelyek kitessékelnék Parászkát abból a közösségből, amihez tartozóként „hülyeségeket beszél”, hanem olyanok is, amelyek ironikusan vetik fel: akkor most hogyan fogja felvenni a Júdás-pénzt Pesten, ha hosszú évekig nem fog Magyarországra utazni?
R. Balogh Mihály
itthon.ma//szerintunk2016. január 29.
Ne mérgezd a tündérkertet
Erdély sokakban megmozdít valamit. Ha családi gyökerei nem is kötik oda az embert, az őserő misztikuma, a történelmi haza közös öröksége alapélmény. Bár még mindig vannak, akik konzekvensen „lerománozzák” az erdélyi magyarokat, ők sem feltétlenül rosszindulatból teszik. Inkább tudatlanságból: a Kádár-rendszerben szinte semmit sem tanultak arról, hogy Erdély a történelmi Magyarország része. Naiv rácsodálkozásuk halálos sértés lehet az identitásukat kilencven év elnyomása ellenére megőrző székelyeknek, és tovább mérgezheti a 2004. december 5-e óta épphogy gyógyulgató magyar–magyar kapcsolatokat. De minél több anyaországi ismeri meg az erdélyieket és viszont, a kapcsolatok annál sűrűbb szövedéke egyesítheti újra az emberek lelkében a Kárpát-medence magyarságát.
A tájékozatlanságnál azonban akad gyilkosabb áfium is. Akkor is, ha nem ejtünk szót a korrupciós vádakkal terhelt romániai magyar politikumról vagy a védekező magyar nacionalizmus ellen az agresszív román sovinizmusban szövetségest látó Parászka Borókák rosszindulatáról.
De söprögessünk csak a saját házunk táján: a hazai jobboldal egy része csak a szimbolikus politikai tőkét látja a határon túli magyarok felkarolásában, és – learatva néhány húsz évet késett politikai gesztus gyümölcseit – úgy vonul be lovon, bocskaiban, mintha egy győztes hadsereg élén éppen most foglalta volna vissza Erdélyországot. És ez a felsőbbrendű, atyáskodó jóindulat nem csak politikusokra jellemző.
Nem olyan régen egy jobboldali véleményformáló azt fejtegette, mekkora veszélyt hordoz magában, hogy a Székelyföldön, sőt a csángóknál is van már széles sávú internet. Tönkre fogja tenni őket, elveszi az identitásukat, a nyugati kultúra egyszerűen letaglózza őket. Hallgattam az aggodalmakat, és nem értettem: miért veszélyesebb rájuk nézve, hogy két kattintással elérhetik a magyar vagy akár angol nyelvű internetes oldalakat, mint hogy évtizedekig csak románul foghatták a tévét, rádiót? Azt sem tudtam eldönteni, miért retteg az illető ennyire a változásoktól: valóban a székelyeket félti-e, vagy csak azt a Székelyföldet, amelyet ő látogatóként megszokott? A kortalan, rurális magyar eszményt Erdély misztikumába oltva, zsindelytetőstül, medvéstül, bicskástul, ahol őt mint a fényes Budapestről jött, bőkezű urat fogadják? Ha ettől tart, nem kellene ennyire félnie: amíg a látogatók részéről igény van rá, a korondi vásársoron vagy Tusnádfürdőn éppúgy megélheti Erdély sosem volt, turistákra szabott valóságát, mint eddig, és okvetetlenkedhet a kocsmában, hogy ugye jó vóna, ha magyar világ vóna.
Bűn lenne egy egész országrészt alárendelni ennek a hamis romantikának, és erőszakkal gáncsolni a fejlődését azért, hogy bizonyos emberek egyheti nyaralásukkor kikapcsolhassák a civilizáció hangjait, és örvendezhessenek a vadregényes földútnak, hogy nincs térerő a faluban, és a kútból húzzák a vizet; vagy hogy az erdélyi vidék szegényes tisztaságának tükrében gyönyörködhessenek és undorodhassanak egyszerre saját „dekadens” jólétüktől és modern életstílusuktól.
Mert mindezen körülmények a helyieknek parasztromantika helyett a küszködést jelentik. Erdély nem rezervátum: nem arra hivatott, hogy nemzeti múltunk mindennapjainak skanzenje legyen, sem arra, hogy piaci áruvá tegye az elnyomás évtizedeinek könnyeit, vagy hogy pálinkakínáló jobbágyként hajbókoljon pesti urak aprópénzéért. Az erdélyi magyarok nem igénylik, hogy mások döntsék el Budapesten helyettük, hogy mi lesz jó nekik. A székely nyakas nép, nem kér a leereszkedő fejsimogatásból. És nem lesz sem turisztikai, sem politikai termék.
Veczán Zoltán. Magyar Nemzet2016. február 11.
A MÚRE elítéli a Parászka Boróka elleni indult petíciót Közleményben ítélte el szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) azt az internetes petíciót, amelynek aláírói Parászka Boróka újságíró kirekesztését kérik az erdélyi magyar sajtóból.
A MÚRE emlékeztetett arra, hogy a román alkotmány szavatolja a gondolati és a véleményszabadságot, valamint a véleménynyilvánítás szabadságát, illetve a tájékoztatáshoz és tájékozódáshoz való jogot. „Meggyőződésünk, hogy ezek a cikkelyek mindenkire érvényesek, de különösen fontosak a sajtó és annak munkatársai esetében” – fogalmazközleményében az egyesület.
Leszögezik: nem lehet korlátozni senki hozzáférését a nyilvánossághoz, sem jogát a véleménynyilvánításhoz, és az ilyen jellegű kezdeményezéseket elutasítják. Közleményében a MÚRE nem említi Parászka Boróka nevét, de elnöke, Rácz Éva Facebook-oldalát böngészve kiderül, hogy róla van szó.
Az internetes aláírásgyűjtést egy marosvásárhelyi férfi, Ferencz Zsombor indította, és szerda estig több mint ötszázan írták alá. A kezdeményező alkalmi újságíró, több írását közölte már a Központ hetilap és a Krónika napilap.
Az Elegünk van Parászkából! című petícióban azt kéri a Parászka Borókának „közvetlen formában médiafelületet biztosító érintett személyektől”, hogy „ne járuljanak hozzá a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”, mert szerinte az újságíró Magyarországról importált balliberális ideológiák mentén magyarellenes személeteket terjeszt.
Parászka Boróka a Transidexnek elmondta, ez az ügy túlmutat az ő személyén. Az ilyen megnyilvánulások szerinte már szindróma szintűek, volt példa arra, hogy lejárató kampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. Példaként említette Ilyen volt Török Zsolt hegymászót, akit azért gyaláztak, mert a román zászlót vitte fel a Mount Everestre, illetve Gyerő Dávid unitárius lelkészt, akit a melegházasság témájában írt állásfoglalása miatt támadtak.
peticiok.com
Elegünk van Parászkából!
Ezúton szeretnénk felkérni az érintett személyeket, akik közvetett vagy közvetlen formában médiafelületet biztosítanak a magyarellenességéről elhíresült - jelenleg Marosvásárhely közelében élő - újságírónak, Parászka Borókának, hogy lehetőségük szerint, ne járuljanak hozzá a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez. Könnyen körülírható az a kis csoport (és a facebook-on is lekövethető), amely vevő még a Parászka-féle üzenetre: a balliberális magyarországi ellenzék maradéka, illetve annak kis létszámú erdélyi hozadéka.
Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések - magyarok által irányított - megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka, az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből. Elég!
Ferencz Zsombor. maszol.ro2016. február 11.
Parászka Boróka ellen indított petíciót egy hobbiújságíró
Ferencz Zsombor kirúgatná az újságírót, mert nem ért egyet az általa megfogalmazott véleményekkel. A szakma ezt a szólásszabadságot ért támadásként értékelte.
Internetes aláírásgyűjtést indított egy marosvásárhelyi lakos Parászka Boróka újságíró ellen. A petíció gyorsan téma lett a Facebookon az újságírók körében, mert a kezdeményező, Ferencz Zsombor - noha bevallása szerint nem tartja magát újságírónak - több ízben is publikált a Központ nevű Maros megyei hetilapban, és a Krónika is több alkalommal hozta írásait. A témához hozzászóló újságírók közül volt, aki azt találgatta, hogy valóban egy szakmán belüli személy kelti-e egy kollégája ellen a hangulatot, és kéri a kirúgatását az őt foglalkoztató médiumok vezetőitől, úgy, hogy ehhez online petícióban próbál tömegtámogatást szerezni. És teszi mindezt azért, mert nem ért egyet a Parászka Boróka írásainak, műsorainak a tartalmával.
Az Elegünk van Parászkából! című petícióban Ferencz nem nevezte meg a címzetteket, a Parászka Borókának „közvetlen formában médiafelületet biztosító érintett személyeket” emleget csupán, akiktől azt kéri, hogy „ne járuljanak hozzá a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”, mert szerinte az újságíró Magyarországról importált balliberális ideológiák mentén magyarellenes személeteket terjeszt.
“Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések - magyarok által irányított - megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka, az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből. Elég!” - fogalmaz a petícióban Ferencz Zsombor.
Az ügy több szempontból is figyelemre érdemes: amellett, hogy a szólásszabadságot korlátozni kívánó kezdeményezésről van szó, súlyosbító körülmény, hogy célkeresztbe vesz egy személyt, egy újságírót, akire hangulatkeltéssel próbál nyomást gyakorolni, pusztán azért, mert az újságíró neki nem tetsző véleményt fogalmaz meg. Innen az internetes mobbingig eljutni már csak egy lépés, elég beleolvasni a petíció alatti kommentekbe.
Utánajártunk annak, hogy mi állhat a történet hátterében, és megkérdeztük az érintetteket.
Parászka Boróka megkeresésünkre elmondta, bár felismerné az utcán, személyesen nem ismeri Ferencz Zsombort, aki eddig semmilyen formában nem jelezte, hogy kifogása lenne az írásaival, munkájával kapcsolatosan. Azonban szerinte ez az ügy túlmutat az ő személyén. Az ilyen megnyilvánulások szerinte már szindróma szintűek, volt példa arra, hogy lejáratókampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. Ilyen volt Török Zsolt hegymászó esete, akit azért gyaláztak, mert a román zászlót vitte fel a Mount Everestre, illetve Nágó Zsuzsa is a célkeresztbe került, amikor kijelentette, hogy visszaadja magyar állampolgárságát, mert nem ért egyet a magyar kormány bevándorlóellenes politikájával. A napokban pedig Gyerő Dávid unitárius lelkész, főjegyző is „megkapta a magáét” a melegházasság témájában írt véleménynyilvánítása miatt.
Parászka Boróka szerint a közösséget minősíti, ha ezeket a megnyilvánulásokat tolerálja. A maga részéről fontolgatja, hogy hogyan fogja kezelni az ellene irányuló lejáratókampányt, azonban nem hagyja, hogy ez a napi munkájáról elvonja a figyelmét. Hangsúlyozta, közösségi felelősségnek tartja, hogy ha bántalmaznak valakit - akár a fizikai valóságban, akár az interneten - akkor fellépjünk az agresszor ellen, és ne fordítsuk el a fejünket.
Ferencz Zsombort szintén megkerestük az ügyben, a petíció indítója elmondta: kiáll a kezdeményezése mellett, sőt, megjegyezte, hogy sokan támogatják azt. A cikkünk megjelenésekor az aláírók száma már közelített az 500-hoz. Kérdésünkre elmondta, bár több éve írt és ír véleményanyagokat, nem tartja magát újságírónak, és jelenleg nem tartozik egyetlen laphoz sem. Elismerte, a petíció nem az első anyag, amit Parászka Boróka ellen írt, például a Központ hetilapban és a Krónikában is közölt olyan írásokat, amelyekben kritizálta az újságírót.
Rostás Szabolcs, a Krónika felelős szerkesztője megkeresésünkre elmondta, hogy noha Ferencz Zsombor véleményanyagait alkalomadtán leközölte a lap, semmilyen szerződéses viszonyban nem állnak vele. Elmondta, Ferencz minden egyes anyagáról külön dönt, hogy megjelenhet-e vagy sem a lapban. Arra a kérdésünkre, hogy ezek után Ferencz kap-e felületet publikálásra a Krónikában, Rostás elmondta, hogy nem látta a petíciót, informálódnia kell az ügyről.
A témára a Facebookon felhívták a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vezetőségének is a figyelmét. Rácz Éva MÚRE-elnök megerősítette, hogy tudtával Ferencz Zsombor nem újságíró, és egészen biztosan nem MÚRE-tag.
A MÚRE szerdán délután állásfoglalást közölt a témában, amelyben elítélte a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás korlátozására tett kísérletet.
Az állásfoglalásban felhívják a közvélemény figyelmét a gondolati és a véleményszabadság, valamint a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve a tájékoztatáshoz és tájékozódáshoz való jog alkotmány által való garantálására. „Meggyőződésünk, hogy ezek a cikkelyek mindenkire érvényesek, de különösen fontosak a sajtó és annak munkatársai esetében. Az alkotmányos jogot senki nem írhatja felül: nem lehet korlátozni senki hozzáférését a nyilvánossághoz, sem jogát a véleménynyilvánításhoz” - áll a nyilatkozatban.
Az állásfoglalásban az egyesület etikai kódexének idevágó részét is idézik: „A sajtó szabadsága azt jelenti, hogy az állampolgárok alapvető joga a tájékozódás, a véleménynyilvánítás és az alkotások nyilvánosságra hozása. Az újságírók, mint állampolgárok számára, a sajtószabadság jogokat és kötelezettségeket jelent, de az újságírói szakma egyben előjogokkal és felelősséggel jár. Minden újságírónak etikai kötelezettsége, hogy ragaszkodjon a sajtószabadság által biztosított jogaihoz, hogy teljesítse kötelezettségeit.”
Kertész Melinda. Transindex.ro2016. február 11.
KIK IS “AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG LEGNAGYOBB ELLENSÉGEI”?
Kirekesztő és megbélyegző szövegek közlésével a sajtó felelőssége hatalmas abban, hogy egyszerű, derék emberek a nekik nem tetsző személyek megnyúzásáról diskurálnak kedélyesen.
Vannak emberek, akik nem bírják elviselni, ha valaki szembesíti őket kellemetlen igazságokkal vagy eltérő nézőpontokkal, horribile dictu a vélemények sokféleségével. Vannak emberek, akik a lehetőségét sem akarják annak, hogy fanatizmusuk falait más nézőpontok, racionális érvek, izgalmas párbeszédek esetleg megingathassák. Vannak emberek, akik azt akarják, a következő generáció is úgy nőjön föl, hogy a változó világ globális kihívásaira válaszképtelenné válva csak a köldöknéző, befele forduló közösségi önimádat maradjon számára egyetlen opcióként. Vannak emberek, akik megfojtanák, megerőszakolnák, felakasztanák a bűnbakoknak kikiáltott “árulókat”, azokat, akik nem zászlólobogtatással, uszítással, fröcsögő gyűlölettel, hanem a józan belátás, a párbeszéd, az empátia szelíd eszközeivel – vagy akár az “érted haragszom, nem ellened” szellemében született, provokatív, felrázó kritikai szövegekkel – dolgoznak azon, hogy ne süllyedjünk még mélyebbre ebbe a kollektív rémálomba, ahonnan már, lehet, nem lesz felébredés.
Parászka Boróka ellen (újabb) rágalomhadjárat indult, fenyegetik, el akarják lehetetleníteni a munkáját, és még petíciót is indítottak ellene, hogy kiszorítsák a közéletből. (Nem fogom most belinkelni ezeket a szennyoldalakat, aki borzadni akar, random görgessen le a Facebook-timeline-ján, biztosan talál megosztást, lájkokkal és gyűlölködő kommentekkel.)
Akár nevethetnénk is mindezen, keserűen, a tömeget lenéző, magát felsőbbrendűnek tekintő elit perspektívájából, mint ahogy néhányan teszik: ó, hát nem kell az ilyen szélsőjobbos nethuszárokkal foglalkozni, ők már csak ilyen kis bunkók, ni, még csak írni sem tudnak helyesen. Márpedig két nagyon fontos okunk van rá, hogy tegyünk is valamit.
A Marosvásárhelyi Rádió, Erdélyi Riport és Erdély TV munkatársát az utóbbi időszakban először egy szélsőjobb zugportálon nevezték magyarellenesnek, a posztot aztán többen továbbosztották, kész tényként fogadva el az abban szereplő, minősíthetetlen, gyalázkodó szöveget. A kritikai szemléletre és értő olvasásra képtelen, szánalomra méltó tömegből sokan voltak, akik még tovább mentek a megosztásnál, és gyűlölködő kommentekkel, erőszakra, gyilkosságra való buzdítással még egyet rúgtak a virtuális lincselés áldozatába, sőt egyesek odáig süllyedtek, hogy személyes üzenetben, kvázi szexuális erőszakra utaló szövegekkel zaklatták Parászka Borókát.
Az online erőszaknak ez a fajtája és más válfajai sajnos nem ismeretlen máshol sem, trollok voltak, vannak és lesznek. A támadás áldozata azonban sok esetben egyedül marad. Függetlenül az online erőszak jellegétől, a gyerekek és tinédzserek különösen sérülékenyek az ilyen fajta bántalmazásra: egyrészt nemcsak az elkövető, de az áldozatok vagy azok, akiktől segítséget kérnek kétségbeesésükben, sem ismerik fel gyakran, hogy ez bántalmazás. Egy-egy ilyen ügynek sok esetben az áldozat öngyilkossága vet tragikus véget. Amely elkerülhető lenne, ha a környezet komolyan veszi a jeleket, az explicit segítségkérést, és próbál tenni azért, hogy a bántalmazás lassan mindent megmérgező kultúrája visszaszoruljon, és az emberek rádöbbenjenek arra, hogy elkövetők és áldozatok egyaránt bármikor lehetnek, annak minden borzasztó velejárójával.
Nem véletlenül hoztam fel az iskolai bullying témáját, mert nagyon is köze van hozzá az erőszakos, a gyűlöletbeszéd kategóriájába tartozó kommentvilágnak, amely egyes erdélyi Facebook-csoportokban, online megjelent cikkek alatt vagy személyes, privát profilokon burjánzik. Egymásból következő folyamatokról van szó, arról a szellemiségről, amit átörökítünk generációról generációra.
Az autoriter, teljesen fanatizálódott, elvakult személyiségtípus szelleme járja át Erdélyt is, szétrombolva és saját képére formálva hagyományt, közösségi szolidaritást, közös értékeket. Rafináltan a “nemzetféltés” álarcával olyan szintekig rombol, hogy már talán nálunk sincs messze az az idő, amikor családtagokat, barátokat fordíthat egymás ellen.
“Az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségei” nem azok, akik ezt a folyamatot felismerve megpróbálnak tenni ellene. Nem is azok, akiket elkap a gépszíj, és résztvesznek a gyűlöletkampányban: ők csupán bábok. Hanem, talán, a névtelen, profi vagy kevésbé profi manipulátorok, akik a barát-ellenség, hazafi-nemzetáruló dichotómiákkal látszólag logikusan, de valójában félrevezető módon abba a mederbe terelik ezeket a diskurzusokat, hogy ezek a címkék jól látható bélyegként onnantól megjelöljék a résztvevőket. És ha az előbbi mondat feltételes módját komolyan vesszük, bele is estünk az ellenségkép-generálás csapdájába. Milyen jó és megnyugtató lenne elhinni, hogy léteznek “az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségei”, akikre bármit rá lehet fogni. De felnőttünk, és már nem hiszünk az egyszerű világmagyarázatokban, ugye?
Tehát két fontos okunk van, hogy kiálljunk Parászka Boróka mellett, legyünk bár kollégái, hallgatói, olvasói, volt vagy leendő interjúalanyai, vitapartnerei, vagy mindeddig bystanderként félreálló, egyszerű megfigyelők. Függetlenül attól, hogy milyen nézeteket vallunk, elemi érdekünk a szólásszabadság fenntartása: márpedig újságírók megfélemlítése nem igazán tesz jót a szólásszabadságnak. És bármikor akár mi is abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy hangunkat az online térben szervezett módon megpróbálják elhallgattatni, akár úgy, hogy túlkiabálják (hányan szembesültünk azzal újságíróként, hogy a cikkünk alatti kommentek nagy része sértő, támadó, lekicsinylő, miközben egy “hallgatag többség” százai, ezrei lájkolták a tartalmat?), vagy ami Borókával történt, hogy lejárató, erőszakra buzdító kampány indul ellene. Demonstrálnunk kell tehát, hogy kollégánk, ismerősünk, barátunk vagy a számunkra ismeretlen áldozat nincs egyedül. (Itt ez a csoport kezdetnek: a Mondj nemet az internetes erőszakra közösségben az online agresszióval kapcsolatos témák kerülnek terítékre, stay tuned.)
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro2016. február 12.
Polémia a Parászka Boróka elleni petíció mentén
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíciókapcsán, amely Parászka Boróka marosvásárhelyi újságírónak a sajtóból való eltávolítását javasolja – adja hírül a kronika.ro.
Péntek délelőttig több mint 1000 aláíró támogatta a kezdeményezést, amely arra kéri a szerintük „magyarellenességéről elhíresült” újságírónak közvetett vagy közvetlen formában médiafelületet biztosító személyeket, hogy lehetőségük szerint ne járuljanak hozzá a „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”.
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű, a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor kezdeményezte petícióban. Az ötletgazda egyébként szakmáját tekintve nem újságíró, alkalmi írásai ugyanakkor több erdélyi magyar sajtóorgánumban – köztük a Krónikában – is megjelentek.
Parászka Boróka a Transindex portálnak úgy nyilatkozott, ez az ügy túlmutat az ő személyén, és az ilyen megnyilvánulások már „szindrómaszintűek”, mivel szerinte volt példa arra, hogy lejáratókampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. A Vásárhely.ro – ahol a marosvásárhelyi közszolgálati rádió munkatársának több publicisztikája is megjelent – csütörtökön elítélte a Parászka elleni petíciót és minden olyan kezdeményezést, amely a vélemény- és szólásszabadság ellen irányul.
Vélhetően a témához kívánt hozzászólni a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is, amely – nevek említése nélkül – leszögezte: elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést – írja a kronika.ro. Erdély.ma2016. február 12.
Polémia a Parászka Boróka elleni petíció mentén
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíció kapcsán, amely Parászka Boróka marosvásárhelyi újságírónak a sajtóból való eltávolítását javasolja.
Csütörtök késő délutánig több mint 700 aláíró támogatta a kezdeményezést, amely arra kéri a szerintük „magyarellenességéről elhíresült” újságírónak közvetett vagy közvetlen formában médiafelületet biztosító személyeket, hogy lehetőségük szerint ne járuljanak hozzá a „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”.
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű, a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor kezdeményezte petícióban. Az ötletgazda egyébként szakmáját tekintve nem újságíró, alkalmi írásai ugyanakkor több erdélyi magyar sajtóorgánumban – köztük a Krónikában – is megjelentek.
Parászka Boróka a Transindex portálnak úgy nyilatkozott, ez az ügy túlmutat az ő személyén, és az ilyen megnyilvánulások már „szindrómaszintűek”, mivel szerinte volt példa arra, hogy lejáratókampány indult olyan személyek ellen, akiket ezért vagy azért magyarellenesnek bélyegeztek meg. A Vásárhely.ro – ahol a marosvásárhelyi közszolgálati rádió munkatársának több publicisztikája is megjelent – csütörtökön elítélte a Parászka elleni petíciót és minden olyan kezdeményezést, amely a vélemény- és szólásszabadság ellen irányul.
Vélhetően a témához kívánt hozzászólni a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is, amely – nevek említése nélkül – leszögezte: elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést. Krónika (Kolozsvár)2016. február 15.
Parászkától nem látni az erdőt
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar internetes portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíció kapcsán, amely az egyesek által újságírónak mondott Parászka Borókának a sajtóból való eltávolítását javasolja.
A petíció elindítója – egy marosvásárhelyi civil értelmiségi – arra kéri a „magyarellenességéről elhíresült” Parászkát foglalkoztató illetékeseket (kiadókat, médiagurukat, politikusokat stb.), hogy ne járuljanak hozzá e nőszemély „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”. A felhívás azért nem közvetlenül a főszerkesztőknek szól, mert Parászka kizárólag olyan médiumoknak dolgozik, amelyek mögött jól körvonalazott politikai klikkek állnak. Romániában az RMDSZ által eltartott és felügyelt orgánumokban „sztárolják” a valóban sztárallűröket fitogtató 40 éves nőt (Erdély Tv, Erdélyi Riport, Transindex, Maszol stb.), Magyarországon pedig olyan hírhedt balliberális orgánumok futtatják, mint a 168 óra, Magyar Narancs, Mozgó Világ stb. Ugyanakkor több médium is befuccsolt a keze alatt az évek során (Manna, A Hét), jelenleg az adófizetők pénzén működő, szintén az RMDSZ által uralt Marosvásárhelyi Rádiónál is a jól fizető állása van, bár összeférhetetlensége miatt már ott is kezdeményeztek ellene fellépést a munkatársak.
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű petícióban, amelyet több százan írtak alá eddig.
De mint kiderült, a kezdeményezés csak olaj volt a tűzre, mert okot adott a Parászkát eddig is pátyolgató balliberális politikai háttérhatalomnak, hogy össztüzet vezényeljen a nemzeti-keresztény eszmerendszer és a polgári szféra szószólói ellen. Vehemens „szolidaritási támadások” indultak meg a szólás- és véleményszabadság védelmének örve alatt mindazok ellen, akik a Parászka-típusú, újságírásnak álcázott politikai aktivizmust és balliberális agymosást nem szívesen látják eluralkodni az erdélyi magyar közéletben és közbeszédben. A szkeptikusok szerint máris elkésett ez a civil aggodalom, mert a Parászka-félék és az őket futtatók már évek óta uralják a terepet, valójában az 1989 előtti pártpropaganda és a közösségromboló asszimilációs kurzus egyenes folytatásaként.
Két különös közjáték kísérte az újabb Parászka-botrányt. (Tavaly az Orbán-kormány bevándorláspolitikája ellen ízléstelen módon tiltakozva sikerült vérig sértenie a nemzeti érzelmű magyarokat, de szakmai berkekben is közmegvetést vont magára azzal, hogy a saját férjével magázódva készített „teljesen objektív” interjút az Erdély Tv nevű párttelevízióban.) Balliberális körökben azt híresztelték, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is kiállt Parászka mellett, de aki elolvasta volna a február 10-én kiadott állásfoglalást, az láthatta volna, hogy abban az általános, semmitmondó mondatok között egyetlen név sem szerepel. A MÚRE „elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést”, ami szólhatott volna akár a Dragnea-féle törvénykezdeményezésről is – a legnagyobb román párt épp ezekben a napokban próbálja elrettenteni a velejéig korrupt politikai osztályt bírálókat. A szintén RMDSZ-felügyelet alatt működő MÚRE-től nyilván kitelt volna egy Parászka-melletti kiállás is, de anélkül is sikerült nevetségessé és komolytalanná válnia a „szakmai szervezetnek”: január 19-én egy másik állásfoglalásban még azért aggódott a MÚRE, mert a nagy szólás- és véleményszabadságban egyeseknek nem tetsző vélemények és kifejezések jelennek meg az erdélyi magyar hírportálokon és a közösségi hálózatokon.
A másik furcsa intermezzót Parászka házi portálja, az Erdélyi Riport produkálta, ahol az egyik kollégája egyenesen Ady Endre kaliberű publicistának próbálta beállítani a botrányhős hölgyet. Mert ha egy Ady vehemensen ostorozhatta a fajtáját, akkor egy Parászka miért ne tehetné ezt ugyanúgy, sőt még úgyabban?
A múlt évi magyarellenes kirohanásai után jegyezte meg egy olvasó a Parászka-jelenség kapcsán azt, ami máig hatóan érvényesnek tűnik: „Újabb feltűnési viszketegség. Kap még egy kitüntetést az Orbán-ellenes harcban. Bevált recept. Provokál, erre sokan durván nekimennek, ő meg a megszánni való áldozat szerepében like-okat gyűjt.”
Amúgy azért is tűnik naivnak a petíciót elindítók részéről az az elvárás, hogy az „illetékesek” tovább már ne biztosítsanak médiafelületet Parászka Borókának, mert őt és a hozzá hasonló közvélemény-formálókat pontosan azért fizetik – általában közpénzből – és tolják előtérbe ezek az illetékesek, hogy „a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek” legyen foganatjuk.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk2016. február 18.
Kik védik Parászkát?
Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt címmel közölt terjedelmes vádiratot a rendigényű erdélyi magyarok ellen a Budapesten megjelenő balliberális Népszabadság.
Az „összefoglaló” írást az a Szőcs Levente jegyzi, aki a Román Kommunista Párt központi lapjának utódaként megjelenő RMDSZ-es Romániai Magyar Szó és Új Magyar Szó szerkesztője volt éveken át Bukarestben, annak 2012-es megszűnéséig. A pártlap felköltözött a világhálóra, ahol Maszol.ro néven fungál, Kolozsváron szerkesztik, de Szőcs nélkül, aki inkább átnyergelt romániai tudósítónak a Népszabadsághoz. Az erdélyi valóságot a szocialista lap ideológiája és szája íze szerint kozmetikázó újságíró említett cikkében a nemzeti érzésű, keresztény erkölcsi alapon álló erdélyi magyarokat állítja pellengére, miközben a magyar polgári kormány is megkapja a magáét egy füst alatt.
Szőcs azt tartotta fontosnak közölni a Népszabadság olvasóival, hogy „egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben.” Ezt a két, egymástól teljesen független „jelenséget” abból szűrte le – nyilván megrendelésre –, hogy valakik internetes aláírásgyűjtés indítottak a „nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő Parászka Boróka ellen”, illetve internetes kommentárokban háborodtak fel azon, hogy „Székelyföld kulturális fővárosában” milyen gyalázatos előadásokat produkál a helyi teátrum. A cikkíró amúgy ez utóbbi esetet hamar ejtette, mert kiderült: sokan osztják azok véleményét, akik szerint nem közpénzen kellene trágárkodni az önkormányzati színházban. Ezért inkább a Parászka-ügyhöz keresett magának támogatókat, meg is találva őket Magyari Nándor László, Szász Attila és… Parászka Boróka személyében.
Magyari a balliberális körök jól ismert szószólója, aki szociológus-antropológus létére évek óta afféle politikai megmondóemberként van jelen a kibertérben, miközben a kolozsvári tudományegyetemen csak adjunktusságig vitte. „Elménckedő” okfejtéséből Szőcs Levente és a Népszabadság annyit szűrt le, hogy itt már „jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.” Magyarán: az „Orbán-diktatúra” keze oly messze ér, hogy a szerencsétlen, félrevezetett, tudatlan erdélyi magyarok már cenzúráért kiáltanak, önként hajtva fejüket… a jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista, Magyarországról nyakukba öntött kultúrpolitika jármába. Brrr!
Magyari persze csúsztat is egy nagyot, állítván: az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett. Hogy ezt mire alapozza, nem tudni, de talán arra, hogy a Parászka-ellenes petíció közzététele után a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete egy olyan közleményben ítélt el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést”, amelyben egyetlen név sem szerepelt. Még a megfogalmazóé és az érte felelősséget vállalóé sem. A MÚRE tagságát vagy az erdélyi újságíró-társadalom többségét ugyanis senki sem kérdezte meg, a közlemény senki sem szignálta.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásának RMDSZ-által kinevezett vezetője a pesti lapnak úgy nyilatkozott, hogy Parászka Boróka tökéletes munkát végez a közszolgálati rádiónál. Ennek egyértelműen ellentmond a petíciót aláíró több száz rádióhallgató, valamint az újságírónak mondott politikai aktivista tevékenységét kísérő botrányok sorozata. A szakmaiságából kivetkőzött hölgy gyakran ágált írásaiban és más megnyilvánulásaiban a magyarországi kormányzat ellen is, de jelentett már fel erdélyi magyar papokat is a román hatóságoknál állítólagos antiszemitizmusuk miatt.
Hogy mit mondott maga Parászka Boróka önigazolásként a Népszabadság bukaresti tudósítójának, az irreleváns. A Soros György és más hasonszőrűek nevéhez köthető agymosó- és propagandahálózatok szolgálatában állva mindenesetre kijelenti: „Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává.”
A cikknek a végkonklúziója viszont már egyenesen elképesztő: meg kell védeni az erdélyi magyar gondolat- és véleményszabadságot, akár a petícióhoz való joggal szemben is. Vagyis Parászka Boróka véleményét kell megvédeni, azoknak a véleménye pedig, akik szerint ő ártalmas munkát végez, az elfojtandó. És azoké is, akik szerint rossz színházat csinálnak Sepsiszentgyörgyön. És hogy kik áskálódnak Parászka és a trágárkodó színháziak ellen? Hát a szélsőjobboldal, az erdélyi magyar nemesség leszármazottai és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom…
Tehát a nácifasziszthorthysták. Megérkeztünk.
R. B. M. itthon.ma//szerintunk2016. február 18.
Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt
Egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.
„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt".
Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen.
Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön.
A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot.
A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni.
– Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne.
Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést.
Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá.
Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek".
A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná.
A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében.
Szőcs Levente. Népszabadság2016. augusztus 3.
Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu2017. január 3.
Meggyengült balliberális hadállások Erdélyben
A Népszabadság nevű szellemi mételyközpont leállítása után megszűnni látszik az MSZP-SZDSZ erőcsoport külhoni sajtóbefektetéseként létrejött Erdélyi Riport, s változások vannak a nemzetellenes álbaloldal másik erdélyi központjánál, a Maszolnál is.
Bár még a magyar kormány iránti elfogultsággal aligha vádolható Parászka Boróka is azt írja, hogy csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az Erdélyi Riport, s hogy Gál Mária kirúgása a Maszoltól az egyetlen egyértelműen politikai gesztus, mégis okunk van élni a gyanúperrel, hogy a döntés forrásvidéke Budapesten keresendő.
Ejthetnénk krokodilkönnyeket e két sajtóorgánum felett gyülekező fellegek láttán, emlegethetnénk a sajtószabadságot, de ez sokszorosan álságos lenne. Mindenekelőtt azért, mert minden hisztériakeltés dacára sajtó-, vélemény- és szólásszabadság van mifelénk, politikai véleménye miatt ma a Kárpát medencében ritkábban ér hátrány bárkit is, mint a „demokratikus” Nyugat-Európában, ahol a (gondolat)rendőrség vadászik a menekülteknek titulált betolakodókról a hivatalos kánontól eltérő véleményt megfogalmazókra. Ha bárkinek pénze van rá, alapíthat újságot, s bárki közölheti meglátásait a világhálón.
Nem kétséges, a kormányzati hatalom mindenütt igyekszik maga alá gyűrni a médiát. Amikor ezt baloldaliak teszik, akkor azt a fősodratú média szerint a sajtószabadság terjesztésének, garantálásának hívják (lásd legutóbb az Obama elnök által már a demokraták bukása után elfogadott botrányos csomagot, mely kilátásba helyezi az amerikai részvételt a Közép- és Kelet-európai sajtószabadság biztosításának – értsd a New Yorkból diktált véleményszabványosításnak – ügyében), ha jobboldaliak, akkor diktatúra. Tagadhatatlan jelenség a magyar kormányoldal nyomulása a média terén, aminek vannak kétségkívül rosszízű megnyilvánulásai, vadhajtásai, de azért nem lehet nem meglátni, hogy a mégoly kifogásolható politikai propaganda mellett is a nemzeti öntudat tervszerű aláaknázása, ami folyt például a Népszabadságban, jelentős teret veszített.
Hasonló a helyzet Erdélyben is. Érdemes megnézni az Erdélyi Riport stábját, melynek élén ott látjuk Parászka Borókát, akinek első számú történelmi hőse az országot szétprédáló Károlyi Mihály, akinek az „István, a Király” megagiccs, akinek még a csíksomlyói búcsú sem szent, akinek a Szabadság szobor ízléstelen, aki gyermekei kíséretében december 1-én együtt ünnepel önfeledten a románokkal, aki problémát lát abban, ha a magyar befektetések a nemzeti összetartozás mentén alakulnak, aki nem átallott feljelenteni erdélyi magyar papokat román állami intézménynél azért, mert egy vallási kisebbségről nem az ő szája íze szerint fogalmaztak.
A Maszolnál egy szerkesztő leváltásán túl Gál Mária talpára kötöttek útilaput. A magam részéről merő véletlennek tekintem, hogy pont most, december elseje kapcsán utasította el a szerkesztőség egy mellesleg elég halvány szövegének közlését. Aki képes még a migránsügyben is Orbánt támadni, és menekültnek hazudni az EU-ba alig beérkezett, de már dzsihádot skandáló csürhét, melynek már megmelegedett tagjai oda járnak vissza nyaralni, ahonnan„életüket féltve” elmenekültek, az nemcsak a magyarság, de egész Európa ellensége. S persze nem meglepő, hogy a valódi európai szellemet és megmaradást képviselő Le Pent és Hofert Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, előszeretettel szidja az „embertelen” Orbánnal együtt Tőkés Lászlót, szóval a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának minden fontos elemét felmondja.
Tételezzük fel, hogy valóban a Fidesz–RMDSZ paktum eredményeképpen fazonírozzák a Maszolt és szűnik meg a Riport. Amennyiben áll ez a tézis, akkor legalább volt értelme az RMDSZ megtámogatásának, és a Néppárt parkolópályára állításának (ez utóbbi persze a túlbiztosítás tipikus esete volt).
Mert az elég egyértelmű, hogy a harc legfontosabb síkja a közösségi öntudat, a legfőbb tét az, hogy miként gondolkodik az erdélyi magyarság meghatározó része a múltról, jelenről és jövőről, önmagáról és a külvilágról. Ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy hány magyar képviselő ül Bukarestben, olyan nemzetközi konjunktúrában, amikor amúgy sem nekünk áll a zászló. Ebben a helyzetben a nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyeket megszüntetni vagy meggyengíteni, helyettük megerősíteni a magyar szelleműeket elsőrendű nemzetstratégiai feladat. Az első pont végrehajtása, úgy tűnik, folyamatban van. Kíváncsian várjuk az építés lépéseit.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk