udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
264
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-240 | 241-264
Névmutató:
Gaal György
2010. szeptember 20.
Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 5.
Oktatás – A felsőoktatásban a magyarság alulreprezentált, alulfinanszírozott, a képzés egyoldalú Tudományos kötet az erdélyi magyar egyetemi oktatásról
Az erdélyi magyar felsőoktatás alapvető gondjairól alakult ki beszélgetés csütörtökön este a Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási Munkacsoportja által összeállított és az Ábel Kiadónál megjelent, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai című tanulmánykötet bemutatóján. Szó esett többek között az oktatás minőségéről, egyensúly-eltolódásról, a magyar egyetemisták választásairól, magán és állami egyetemek, illetve egyetem és közoktatás viszonyáról.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul emlékeztette a jelenlevőket, hogy tavaly már tartottak a nemzetpolitikai szempont szerint fontos könyvbemutatót a konzulátuson, ám idén ez az első ilyen esemény. – Az oktatás, és ezen belül a felsőoktatás az erdélyi magyar kisebbség stratégiai kérdése, és a politikai célrendszerben előkelő helyet foglal el ez a kérdéskör. Jelen esemény célja az, hogy interaktív találkozás, műhelymegbeszélés, egyféle hangos gondolkodás valósuljon meg a téma kapcsán – mondta a konzul, majd méltatta a könyvet, amely szerinte tartalmazza az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás fontos szempontjait.
A magyar egyetemisták egyharmada tanul magyarul
Péntek János, a tanulmánykötet egyik összeállítója emlékezett arra, hogy egy 2008 szeptemberében megrendezett eszmecsere következménye ez a tanulmánykötet, amely nem csak bemutatja az erdélyi magyar felsőoktatást, de ismert magyar tudományos személyiségek – Vizi Szilveszter, Berényi Dénes, Kozma Tamás – bíráló jellegű írásait is tartalmazza.
– A tanulmánykötet összeállítóiként nem vagyunk abban a helyzetben, hogy stratégiákat dolgozzunk ki, hiszen nem rendelkezünk ezek megvalósításához szükséges döntési és költségvetési potenciállal. Ám a közösség és a szakmai tisztesség iránti elkötelezettségünk tetten érhető. Továbbá pártpolitika és ideológiai elfogultság nélkül közelítettük meg a kérdéskört – részletezte Péntek, majd a számadatok viszonylagosságára figyelmeztetett. Ennek alátámasztására azt a példát hozta fel, miszerint örvendetes, hogy az adatok szerint közel 11 ezer egyetemi hallgató tanul magyarul, ám ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar anyanyelvű hallgatók száma meghaladja a 35 ezret, így tehát fiataljaink alig harmada tanul anyanyelvén. A romániai rektorok egyik közelmúltbeli konferenciáján elhangzott, hogy Romániában egymillió egyetemi hallgató van, és akkor a magyar hallgatók 35 ezres lélekszáma messze nincs összhangban a romániai magyarság számarányával.
Az új oktatási törvényről Péntek úgy vélekedett, hogy az új lehetőségeket tartalmaz a romániai magyar felsőoktatás számára. Elszomorító következtetéseket vont le: a romániai felsőoktatásban a magyar hallgatók és oktatók számát tekintve a romániai magyarság alulreprezentált, alulfinanszírozott, a képzés pedig egyoldalú. – Ahhoz, hogy ez megváltozzon, az intézmények jogi, pénzügyi és szakmai stabilizálódására van szükség. Elhangzott az is, hogy a felsőoktatásban észlelt gondok lehetséges „kútfeje” a közoktatás, illetve a nem megfelelő pedagógusképzés. Kolozsvárról hiányzik még egy kollégiumi (bentlakásos) központ, ám ehhez nagyon sok pénzre lenne szükség.
Salat Levente: eltolódott az egyensúly
Salat Levente egyetemi oktató, a kötet másik összeállítója három stratégiai irányvonalra hívta fel a jelenlevők figyelmét: a romániai magyar felsőoktatás kapcsán szükségét látja a létező intézmények helyzete konszolidálásának, a hiányzó román–magyar minőségbiztosítási rendszer kidolgozásának és az önálló magyar egyetem létesítésének.
– Az erdélyi magyar felsőoktatást illetően eltolódott az egyensúly. A legbefolyásosabb szereplő, a román állam intézményei alulteljesítenek, ez a helyzet pedig lépéskényszerbe hozta a magyar államot. Az erdélyi magyarság nem stratégiaképes szereplő, az erdélyi magyarság nem tud erőforrásokat mozgósítani, és sorsa azoktól függ, akik eljárnak nevében. Az egyik legfontosabb feladat az lenne, hogy választ kapjunk arra a kérdésre: mi lesz a hosszú távú következménye ennek az egyensúlyvesztésnek – hangsúlyozta Salat.
Megemlítette azt is, hogy ha az állami egyetemek magyar tagozatainak továbbra is rossz hírét keltik azzal, ahogy az egyetem többségi vezetősége viszonyul a kisebbségekhez, akkor a diákok más magyar nyelvű felsőoktatási intézmények felé fordulnak, és ily módon az erdélyi magyarság fokozatosan feladhatja a román állammal szembeni, az önálló magyar egyetem létesítésére vonatkozó igényét.
Papp Z. Attila szintén a kötet szerkesztőjeként szólalt fel, a statisztikai adatokra alapozva: a 2009-ben érettségizett romániai magyar fiataloknak mindössze fele folytatta tanulmányait valamilyen egyetemen, de közülük is csak azok fele, azaz a maturandusok 25 százaléka tanult magyar nyelven. A legtöbb romániai fiatal Kolozsváron tanul a BBTE-n; a Sapientia EMTE-t a maturandusok 7–8, míg a Partiumi Keresztyén Egyetemet a végzősök 4–5 százaléka választotta.
Versengés az állami és a magán tanintézetek között
Veres Valér, a Kolozsvári Magyar EgyetEMI Intézet igazgatója úgy vélte: legyen közösségi felsőoktatási stratégia, ám azt tartsák be. Gaal György helytörténész felvetette, hogy a felekezeti iskolák az állami tanintézmények rovására erősödnek meg. Ez pedig azt is jelentheti, hogy a felekezeti iskolákban érettségiző fiatalok pedig – román nyelvtudás hiányában – a magyar nyelven oktató magánegyetemek felé irányulnak. – Ily módon fokozódik az egyensúly-eltolódás az állami egyetemek magyar tagozatai és a magánegyetemek között. Ezért van hát szükség önálló állami magyar nyelvű egyetemre – összegzett a hozzászóló.
Pásztor Gabriella államtanácsos szerint az új oktatási törvény szakítópróbáját nem a nemzeti kisebbségek számára kedvező paragrafusok – a románnyelv speciális tanrend és tankönyv szerinti oktatása, továbbá az ország földrajzának és történelmének az illető nemzeti kisebbségek anyanyelvén való oktatása – jelentették, hanem a felsőoktatásra vonatkozó törvénycikkelyek. – Ami az állami és a magán köz- és felsőoktatási intézmények közti versengést illeti, az az intézmény marad meg, amely megfelel a piac követelményeinek – hangsúlyozta az államtanácsos, akitől azt is megtudtuk: az új oktatási törvény „alfája és omegája” a most kidolgozásra kerülő módszertanok lesznek.
Kötő József parlamenti képviselő az önálló magyar egyetem létrehozásának szükségességére és a romániai magyarságnak a felsőoktatásban való alulreprezentáltságára összpontosított. Arra is figyelmeztetett, hogy a globalizálódó világban fiataljainknak versenyképes felsőfokú oktatásra van szüksége. – A politikum kötelessége törvényes keretet biztosítani ama elgondolásoknak, amelyeket a szakmai háttér jónak talál – mondta.
Végül Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi alelnöke a közoktatás reformjáról, a pedagógusképzés hiányosságairól értekezett.
N. H. D. Szabadság (Kolozsvár)2011. március 26.
Jubileumi emlékezés egy erdélyi közügyi élharcosra
Száz éve született Mikó Imre, a jogász-politikus-irodalmár
Mikó Imre száz esztendővel ezelőtt neves erdélyi családba született az erdővidéki Bölönben, de javarészt Kolozsváron élt és dolgozott, a közügyeket mindig elsődlegesen szem előtt tartotta jogászként, politikusként, irodalmárként, tanárként. Rá, gazdag és a mai körülmények között is tanulságos, az erdélyi magyarság számára példaértékű életpályájára és életművére emlékeztek tegnap az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztálya, valamint az Erdélyi Unitárius Egyház szervezésében. Az EME székhelyén délelőtt lezajlott, hat előadásnak helyet adó emlékkonferencián megjelent az ünnepi rendezvényt kezdeményező és annak lebonyolítását elősegítő család, valamint a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus képviselője. Délután az unitárius egyház Dávid Ferenc imatermében Mikó Imre A szülőföld szerelmese (Orbán Balázs életregénye) című kötetét mutatták be az érdeklődőknek.
Az emlékkonferencia első előadója Egyed Ákos akadémikus történész volt, aki a bölöni Mikók és a régi székely törvények kapcsolatáról értekezett. Mikó Imre, annak ellenére, hogy Bánffyhunyadon született és Kolozsváron élt, mindig ápolta származását, regényes életrajzot írt az utazó Bölöni Farkas Sándorról, Orbán Balázs pedig számára egyféle „iskolakalauz” volt. Az erdővidéki tájak, színek, zamatok éppúgy beleépültek tudatába, mint azok az ősi székely törvények, amelyek sajátos szabadságjogokat biztosítottak az Erdély keleti felében élőknek, és amelyeknek köszönhetően a Mikó család fokozatosan felemelkedhetett a társadalmi ranglétrán. A székely örökösségi rend a székely autonómia alapjának tekinthető – mondta az előadó.
Csapody Miklós irodalomtörténész a politikus Mikó Imréről beszélt, aki, véleménye szerint, nem volt politikus, csupán hivatásszerűen politizáló közéleti személy. Jó nyelvtudással megáldott képviselőként a román parlamentben megállta helyét, unitárius neveltsége következtében sosem a konfrontációra, a másokra irányuló diktátumra, hanem a megegyezésre, az alkotmányosság betartására törekedett. Bukarestben jó szakpolitikusként ismerték el, Budapesten pedig 1941–44 között azt Erdélyi Párt (EP) főtitkáraként sosem kormánypárti, hanem félellenzéki szerepet vállalt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt.
Az Erdélyi Párt Erdély-politikájával kapcsolatban Tibori Szabó Zoltán újságíró az EP balszárnyát alkotó gróf Teleki Bélára és Vita Sándorra hivatkozva emlékeztetett az 1940–44 közötti észak-erdélyi magyar közigazgatás hibáira: a diadalmas katonai bevonulásra és a katonai adminisztráció bevezetésére, az anyaországi „ejtőernyős” köztisztségviselők kinevezésére, akik gyarmatként viszonyultak Erdélyhez. Mindezek nem szolgálták az itteni sajátos nemzetiségi ellentétek elsimítását. Az EP kisebbségiből többségivé vált tagjainak a többséghez tartozó kisebbségiekként kellett volna megnyilvánulniuk. Az EP-n belüli pluralizmus fontos példa maradt az 1990 utáni erdélyi magyar politika számára.
Az ügyvéd Mikó Imréről Varga Attila jogász, parlamenti képviselő tartott előadást, idézve a nagy elődöt: „Az igazi jogásznak mindenbe bele kell élnie magát. Népszolgálatra vállalkozom”. Az emberi jogokért küzdeni csak legális eszközökkel, a többségiekkel való versenyképesség ápolásával, a paragrafusok rengetegében való tájékozódási képességgel lehet, miközben különbséget tudunk tenni az egyéni és a közösségi jogok között. Az emlékkonferencián Gaal György irodalomtörténész Mikó Imre irodalmi munkásságáról, Cseke Péter egyetemi tanár pedig kisebbségi társadalomkutatási tevékenységéről számolt be.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)2011. március 28.
Házsongárdi séta Martonyi Jánossal
Házsongárdi sétával kezdte meg kétnapos kolozsvári tartózkodását Martonyi János, a Magyar Köztársaság külügyminisztere, aki kíséretével együtt bő órát töltött el szülővárosa sírkertjében, Tőkés-Gergely Erzsébet és Gaál György (a Házsongárd Alapítvány vezetői) kalauzolásával. A küldöttség gróf Bánffy Miklós nyughelyéig több síremléket is megszemlélt, meghallgatva a helyi kísérők ismertetéseit az általuk végzett felújítási munkálatokról, és bepillantva néhány már elkészült, vagy éppen munkálat alatt álló kriptába is. Az író-politikus kriptájánál Martonyi János koszorút helyezett el, majd ugyancsak koszorúval tisztelgett Dsida Jenő költő emléke előtt. A temetőben a sajtó kérdésére a politikus Bánffy Miklós erkölcsi-szellemi nagyságát emelte ki, valamint a temető jelentőségét értékelte, elmondva: közösek az emlékeink.
– Fontos, hogy megőrizzük közös emlékeinket, ahhoz, hogy továbbadhassuk majd ezeket. Aki pedig azt hiszi, hogy rongálással, ráépítéssel meg lehet változtatni a történelmet, az téved. Elismerés illeti a Házsongárd Alapítvány munkatársait, akik védik és óvják ezeket az értékeket – mondta Martonyi János egykori elődje, Bánffy Miklós sírja előtt. A politikus innen a Főtérre érkezett, ahol a Szent Mihály-templom előtt Kovács Sándor főesperes fogadta. A küldöttség itt Márton Áron püspök szobránál helyezett el koszorút, majd néhány percre belehallgattak az éppen tartó misébe is. A délutáni program a felújított Mátyás-szoborcsoport előtt ért véget, ahol ugyancsak a sajtó kérdésére a külügyminiszter kommentálta azt a nemrég felröppent hírt, miszerint Magyarország európai uniós elnöksége után lemondana tisztségéről. – Erre ismét azt tudom mondani: akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni.
Négy évre vállaltam el ezt a tisztséget, és vállalásomhoz híven nem fogok lemondani – szögezte le a politikus. Martonyi János ma többek között Andrei Margával, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorával és Sorin Apostu polgármesterrel is találkozik.
(S. B. Á.) Szabadság (Kolozsvár)2011. április 16.
EME-orvoskongresszus Szatmárnémetiben
A magyarországi és marosvásárhelyi orvostanárok csütörtöki továbbképzõ elõadásai után a Szatmárnémeti ?szaki Színházban tartották az ünnepélyes megnyitót. A helyi szervezõbizottság elnöke, Vass Zoltán fõorvos köszöntõjét követõen Cseke Attila egészségügyi miniszter beszélt az egészségügy aktuális kérdéseirõl. Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Süveges Ildikó professzor, a Magyar Egészségügyi Társaság elnöke, Balla Árpád, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány elnöke, valamint Egyed Zsigmond Imre, az EME szakosztályi elnöke köszöntötte az ülésszak résztvevõit, majd átadták a kitüntetéseket. Lencsés György-díjban Kun Imre Zoltán nyugalmazott endokrinológus professzor részesült. A Pápai Páriz Ferenc Alapítvány Egyed Zsigmond Imre és Szabó Béla orvosprofesszorokat részesítette elismerésben, továbbá a kezdõ kutatók sorából Mezei Tibor László fiatal patológust. Itt jelentették be, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság Gyéresi Árpád gyógyszerész egyetemi tanárt, nyugalmazását követõen beválasztotta az egyesület szenátusába. A nagykárolyi Collegium Régizene Együttes mûsora zárta az ünnepséget, majd a közeli étteremben nyitófogadást rendeztek.
Pénteken délelõtt a színházteremben négy plenáris elõadást tartottak. Délután és másnap délelõtt a Református Gimnázium tantermeiben zajlottak a szekció-elõadások. A 15 szekcióban 130 dolgozatot és 18 posztert mutattak be. A legtöbb elõadó Marosvásárhelyrõl érkezett, 46-on Magyarországról jöttek, a fõvárosin kívül valamennyi ottani egyetemi központ képviseltette magát. Kolozsvárról mindössze hárman jelentkeztek elõadással: Gaal Viola (onkológia), Gaal György (orvostörténet), Tuka László (gyógyszerészettörténet). Szombaton reggel a székesegyházban ökumenikus istentiszteletet tartottak, majd a római katolikus püspök palotájában fogadta a résztvevõket. Délben a záróülésen Egyed Zsigmond Imre értékelte az ülésszakot: ezúttal 358-an vettek részt, köztük 240 orvos. A választmány döntése értelmében a jövõ évi kongresszust Marosvásárhelyen rendezik.
A délutáni autóbuszos kirándulásra száznál többen iratkoztak fel. Kaplonyban a Károlyi család kriptáját, ?rmindszenten az Ady-, Szõdemeteren a Kölcsey-szülõházat és múzeumot tekintették meg, a záró vacsorára Tasnádon került sor.
GAAL GY?RGY
Szabadság (Kolozsvár)2011. augusztus 23.
Államfői látogatás a Házsongárdi temetőben?
Schmitt Pál köztársasági elnök Kolozs megyei látogatása második napján látogatást tett a Mezőség szívében található Magyarpalatkán, illetve a helyi református iskolában, majd a több évszázadon át a Bánffy család birtokában lévő Válaszúton, ahol megismerkedhetett a tavaly megnyitott Mezőségi Néprajzi Múzeum nagyra becsült gyűjteményével. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszönetét fejezte ki Magyarország első emberének, amiatt hogy kétnapos erdélyi látogatása során időt szakított arra, hogy két olyan magyarlakta településen is megforduljon, ahol magyar államfő mindeddig nem járt.
Az elnöki vizit egyik fontos állomása volt a kolozsvári Házsongárdi temető, ahol az utóbbi években jelentősen megnőtt a főleg magyar vonatkozású, évszázados síremlékekre irányuló rongálások száma. A sírkövek megmentéséért vívott küzdelemben meghatározó szerepet vállal Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, aki körbevezette az anyaországi vendégeket az immár 426 éves sírkertben, és röviden beszélt az általa igazgatott Házsongárd Alapítvány munkájáról is. Hiába számít műemléknek a szép fekvésű, gazdag növényzetű temető egésze, ha az egyes sírköveket nem tekintik annak. Mindeddig háromszáz sírhely műemlékké nyilvánítását kezdeményezték, de a lista reményeik szerint tovább fog bővülni, hangzott el. Az alapítvány annyit tehet, hogy összegyűjti a menthető sírköveket, gondozza az elhanyagolt sírhelyeket, és igyekszik felhívni a nyilvánosság figyelmét a már-már mindennapos rongálásokra. Tőkés László megfogalmazása szerint egy „új honfoglalás” zajlik jelenleg a Házsongárdi temetőben. Közös felelősségünk a szándékos vagy meggondolatlanságból fakadó sírrongálások megakadályozása, jelentette ki.
A magyar kormány szívügyének tekinti az erdélyi pantheon sorsát: Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes egy évvel ezelőtti látogatásán például kijelentette, hogy a temetőnek az európai kulturális örökség (UNESCO) részévé kell válnia. A legutóbbi súlyosabb rongálás egyébként alig két hónapja történt, amikor is a Bánffy család sírkertjében elhelyezett 19. századi tumbát, illetve Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök restaurált sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek. A magyar államfő többek között ezt a kriptát is megtekintette a Házsongárdi temetőben tett sétája alkalmával. Koszorút helyezett el a nagy erdélyi magyar költő, Dsida Jenő sírboltjánál, ahol Gaal György, a Házsongárd Alapítvány elnöke méltatta a költő munkásságát és olvasta fel a kriptára vésett sírfeliratot. Schmitt Pál a koszorú elhelyzése után az elhangzottakhoz hozzáfűzte: Dsida Jenő a magyar irodalom újra felfedezett, nagy alakja, akitől szívesen idéz ünnepi beszédei alkalmával.
A házsongárdi látogatás végéhez érve a magyar államfő a sajtónak kifejtette, hogy tartalmas napot tudhat maga mögött, nagy élmény volt számára mind a magyarpalatkai református iskola, mind a válaszúti múzeum meglátogatása. Ígéretet tett arra, hogy a maga eszközeivel hozzájárul ahhoz, hogy a kolozsvári Házsongárdi temetőben megakadályozzák a további sírrongálásokat.
Az elnöki látogatás záróakkordjaként Schmitt Pál több állami kitüntetést is átnyújtott, többek között elismerésben részesítette Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet is a Házsongárdi temető megmentéséért végzett áldozatos munkájáért.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodájának közleménye2011. szeptember 13.
A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)2011. október 4.
Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)2011. december 24.
Történelmi városkalauz Kolozsvárhoz
Megjelent Gaal György új kötete a Tortoma Kiadónál
Útikönyvek című sorozatának első kötetével jelentkezett a baróti székhelyű Tortoma Kiadó, a Kolozsvár. Történelmi városkalauz című kiadvány szerzője a sokak számára jól ismert hely- és irodalomtörténész, nyugalmazott történelemtanár, Gaal György. A csíkszeredai nyomdából frissen kikerült kötetet december 22-én, csütörtökön este mutatták be az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A rendezvényen a szerző mellett jelen volt Demeter László, a kiadó igazgatója, a könyv fotóillusztrációit készítő László Miklós fényképész, valamint a kötetet méltató akadémikus, történészprofesszor, Egyed Ákos.
Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke köszöntötte a számos érdeklődőt valamint a vendégeket, kiemelve: örömmel adtak helyet az eseménynek, hiszen egyrészt a könyv Kolozsvárról szól, tehát rólunk, másrészt mindhárom meghívott – Gaal György, László Miklós, Egyed Ákos – az EMKE tiszteletbeli tagjai.
A köszöntő után Demeter László bemutatta a 2006-ban alapított kiadót, és beszélt az azóta megjelent kiadványokról. Miért jelentet meg egy baróti székhelyű kiadó egy Kolozsvárról szóló kalauzt, merülhet fel a kérdés sokakban. Demeter László válasza így szólt: kevés erdélyi városnak van korszerű történelmi, helytörténeti turista kalauza, ezért úgy gondolták, megpróbálnak megbirkózni ezzel a feladattal, Kolozsvárral indítva az Útikönyvek sorozatot. – Felhívtam Gaal György tanár urat, elmondtam, hogy mit szeretnénk, ő pedig azt mondta, rendben van. Tulajdonképpen ezen a szándékon, elgondoláson elindulva formálgattuk a kötet létrejöttét – magyarázta Demeter. Az igazgató, Gaal György mellett megköszönte a kötet fotóillusztrációit készítő László Miklósnak a munkáját is, aki nagyban segítette a kiadó szándékát. Hozzáfűzte: arra törekedtek, hogy a lehető legkorszerűbb térképanyaggal is ellássák a kötetet, hiszen nemcsak a kolozsváriaknak, hanem turistáknak is szánják a kiadványt, a tájékozódás tehát elengedhetetlen. A térképeken igyekeztek megjeleníteni mind a mostani, hivatalos utcaelnevezéseket, mind pedig a történelmi neveket.
A kötet bemutatására Egyed Ákos akadémikus-történészt kérte fel a kiadó, de mint az akadémikus hangsúlyozta: inkább ajánlás lesz, mint könyvbemutató. – Angyalfiaként kerülhet a karácsonyfa alá ez a szép, értékes kiadvány. A szerző Kolozsvár kiváló ismerője. Házról házra ismeri a várost, de azokat is, akik hajdan ezekben a házakban éltek, a tereket, azoknak a szerepét, funkcióját, az utcákat, azok történetét, külön-külön. Aki elolvassa, hogy mit ír a szerző Kolozsvárról, azt fogja mondani: Gaal György nem csak ismeri, hanem nagyon szereti Kolozsvárt. Azt hiszem, ezzel még sokan vagyunk így – mondta Egyed Ákos.
A történész hangsúlyozta: a szerző régóta kutatja Kolozsvárt, és szerepet vállalt abban, hogy a város értékeit jobban megismerje nem csupán Kolozsvár és Erdély magyarsága, hanem mások is. – Ennek a könyvnek a segítségével meg fogják tapasztalni, hogy miért érdemes szeretni Kolozsvárt, milyen értékeket halmozott fel ennek a városnak a múltja és hagyott örökségül ránk és a következő nemzedékekre. De ez a könyv azt is sugallja nekünk, hogy félteni kell Kolozsvárt. Kérdezhetnénk persze, hogy mitől és miért. Tudjuk, hogy nemrég átalakult a főtér, nem is éppen úgy, ahogy szerettük volna, de naponta elgondolkodunk ezen, és azt kérdezzük, mi lesz a funkciója, és az vajon méltó lesz-e Kolozsvár főteréhez. Félteni kell a Sétateret is. 2010-ben zárul a kronológia, a szerző tehát akkor még nem láthatta, hogy mivé válik ez a hatalmas, nagyon szép és nagyon jelentős parktörténelmi örökség, amely gazdagodott ugyan egy nagyon nagy épületkomplexummal, de odavan a tulajdonképpeni park meghittsége és nagyrészt a rendeltetése, funkciója is – részletezte az akadémikus. Felhívta ugyanakkor a figyelmet, hogy a kalauzt a legegyszerűbb ember is kézbe veheti és meggyőződhet arról, miért érdemes itt élni, miért szép, értékes ez a város.
Ezt követően a szerző beszélt a most megjelent kötet „elődjeiről”. Az első, jóval szerényebb változata, Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz címmel 1992-ben jelent meg, a Korunk felkérésére. Tíz év eltelte után, a Polis Kiadó felvetésére, nekilátott a bővített változat elkészítéséhez, ez 2001-ben látott napvilágot, majd 2002-ben új lenyomatban. Minthogy ez is elfogyott, éppen kapóra jött Demeter László felkérése, hogy jelentessék meg a Kolozsvárról szóló útikalauzt, magyarázta Gaal György. – Úgyhogy újra nekifogtam a kibővítéshez, aktualizáláshoz, volt mit beledolgozni a kalauzba. Ennek a kötetnek a nagy újdonsága, hogy színes, ez az első olyan Kolozsvár-kalauz, amelyik színes képekkel, térképekkel dolgozik, minden fejezet előtt ott található a térkép, amelyen a magyar utcanevek szerepelnek, alatta pedig ábécésorrendben a román utcanevek – fűzte hozzá. Kinek is szól ez a kötet, tette fel a kérdést a szerző. – Elsősorban Kolozsvár magyarságának, azoknak, akik nap mint nap itt járnak az utcákon és kíváncsiak Kolozsvár múltjára, történelmére. De haszonnal forgathatják az egyetemi hallgatók, vagy akár az iskolások is, akik innen ismerhetik meg azt a várost, amelyik esetleg pár évre, vagy talán egész további életükre befogadja őket. És nem utolsósorban az idelátogató, de azért a magyar kultúrában jártas turistáknak is hasznos ez a könyv, tehát mindenki számára, aki a magyar múltra kíváncsi. Tisztában vagyok azzal, hogy egy angol vagy román érdeklődőnek másként kellene elmagyarázni múltúnkat, más keretbe kéne beállítani, hiszen ez kifejezetten magyar szempontú kötet. Egy kis módosítással ki lehetne majd adni úgy, hogy a román közönség is haszonnal forgassa. Ez sajnos az egyik nagy hibánk, nekünk, magyaroknak is, hogy mi mondjuk a magunk történetét, a románság pedig a magáét, a kettő pedig nagyon ritkán találkozik, nincs átjárás. Sajnos a mai román fiatalság nagy része alig-alig tud magyarul, tehát jobban tudnák használni az angol, vagy a román változatot – fejtette ki nézőpontját Gaal György. A szerző összegzése szerint „ez a kötet a jelen Kolozsvárt próbálja elénk tárni, de mindig úgy, hogy az adott helyen visszamegy a múltba, amennyire lehet a kezdetekig, forgassák hát haszonnal”. A könyv a Röser, Phoenix, valamint a Gaudeamus könyvesboltokban vásárolható meg Kolozsváron.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)2012. március 15.
Több erdélyi művész és tudós részesült magyar állami kitüntetésben
Bogdán Zsolt és Selmeczi György a Magyarország Érdemes Művésze díjat vette át tegnap, Kézdi Imola pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapja meg ma, de rajtuk kívül több erdélyi művész és tudós részesül elismerésben a nemzeti ünnep alkalmából.
Két kolozsvári művész is átvehette tegnap a Magyarország Érdemes Művésze díjat a nemzeti ünnep alkalmából. Bogdán Zsolt színművész és Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője a budapesti Iparművészeti Múzeum dísztermében Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-minisztertől, Halász János parlamenti államtitkártól és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkártól vette át az elismerést a többi díjazottal együtt.
„Márai Sándor szerint az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka” – fogalmazott a nemzetierőforrás-miniszter a díjátadón.
A nemzeti ünnep alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház másik színművésze, Kézdi Imola is magyar állami kitüntetésben részesül, ő a ma esti néptánctalálkozó gálaműsora után veheti át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Szilágyi Mátyástól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától a Kolozsvári Magyar Operában. Bogdán Zsolt egyébként 2002-ben a Jászai Mari-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjét vette át, míg Kézdi Imola 2010-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat.
Tegnap egyébként többek között a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Magyarország Babérkoszorúja díjat is kiosztották az Iparművészeti Múzeumban, a Parlamentben pedig Schmitt Pál köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök társaságában kiosztotta a magyar művészeti és tudományos élet legrangosabb kitüntetésének számító Kossuth- és Széchenyi-díjakat is az idei kitüntetetteknek.
Az államfő emlékeztetett: az UNESCO döntése értelmében 2012-es esztendőt a száz éve született Szentágothai János életművének szenteljük. „Az ő eredményessége és gazdag személyisége mindenestül azt üzeni nekünk, hogy csak a jelenben érdemes keresni a nagyság titkát” – méltatta a neves tudós alakját Schmitt.
A Kossuth Nagydíjat Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író kapta meg, váratlan balesete miatt azonban az elismerést csak később tudja átvenni. A Széchenyi Nagydíjat Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díjas orvos, agykutató, az MTA rendes tagja vette át az államfőtől. Kossuth-díjban 17 művész, köztük színészek, építészek, zenészek, filmrendezők részesültek. A könnyűzene területén például Demjén Ferenc és Kovács Ákos kapta meg a kitüntetést. Széchenyi-díjban pedig 17 tudós részesült.
További erdélyi kitüntetettek
Az erdélyi művészek közül Kardos M. Róbert nagyváradi színművész Jászai Mari-díjban, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő és Kenéz Ferenc költő József Attila-díjban, Soó Zöld Margit festőművész pedig Munkácsy Mihály-díjban részesül. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Kolozsvári Magyar Operában ma este Kézdi Imola színművész mellett Dávid Lajosnak, Gaal György Elemérnek, és Mózes Attila írónak adja át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, Asztalos Lajosnak és Bú József Olivérnek a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Pataky Józsefnek és Tolna Éva Gizellának pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Csíkszeredában Bíró Béla a Magyar Arany Érdemkeresztet, Nagy László a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, míg Pál Ibolya Mária a Magyar Ezüst Érdemkeresztet veheti át, Pap Géza pedig Budapesten kapja meg a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Krónika (Kolozsvár)2012. március 15.
Magyar állami kitüntetések erdélyi személyiségeknek
Magyar állami kitüntetéseket kaptak a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából a következő erdélyi és erdélyi származású személyiségek: Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművésze, Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője (Magyarország érdemes művésze díj); Kardos M. Róbert színművész (Jászai Mari-díj); Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő (József Attila-díj); Soó Zöld Margit festőművész (Munkácsy Mihály-díj); Asztalos Lajos, Bú József Olivér, Pál Ibolya Mária (Magyar Ezüst Érdemkereszt); Dávid Lajos, Gaal György Elemér, Kézdi Imola, Mózes Attila, Nagy László (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje); Pataky József, Tolna Éva Gizella, Bíró Béla (Magyar Arany Érdemkereszt), valamint Pap Géza (Magyar Érdemrend Középkeresztje).
Szabadság (Kolozsvár)2012. március 17.
Magyar állami kitüntetéseket adtak át
Csütörtökön este, a XI. Ifjúsági Néptánctalálkozó gálaműsora keretében vette át március 15-i magyar állami kitüntetését Dávid Lajos, a nagybányai Teleki Magyar Ház vezetője (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Tolna Éva Gizella nyugalmazott pedagógus (Magyar Arany Érdemkereszt), Kézdi Imola, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke (Magyar Arany Érdemkereszt), Asztalos Lajos helytörténész (Magyar Ezüst Érdemkereszt).
Továbbá Bú József Olivér fafaragó (Magyar Ezüst Érdemkereszt) és Mózes Attila író, szerkesztő (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje).
A kitüntetéseket Szilágyi Mátyás főkonzul adta át a Kolozsvári Magyar Operában.
Szabadság (Kolozsvár)2012. április 2.
Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)2012. április 25.
EME orvoskongresszus Szovátán
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei, sorrendben XXII. tudományos ülésszakát Szovátán rendezték meg, április 19. és 21. között. Erdély magyar orvosainknak évi nagytalálkozója főleg a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem végzettjeit szokta összegyűjteni.
A csütörtöki továbbképző előadások után pénteken reggel került sor az ünnepélyes megnyitóra. Ezt Mártha Krisztina szakosztályi titkár, a szervezőbizottság elnöke vezette. Felszólalt Ritli László egészségügyi miniszter, aki a romániai egészségügyi helyzetet más európai országokéhoz viszonyító adatokat közölt, beszélt a családorvosi hálózatról és a készülő egészségügyi törvényről. Üdvözlő beszédet mondott még Lokodi Emőke, a Maros megyei tanács elnöke és Péter Ferenc, Szováta polgármestere. Egyed Zsigmond Imre professzor, a szakosztály elnöke közölte, hogy sikerült megalapítani az egyetem első rektorának nevét viselő Dr. Csőgör Lajos-díjat, amelyet a kiváló egyetemi oktatóknak fognak jövő évtől kiosztani. A már hagyományos Lencsés György Ars Medica-díjat az idén dr. Lőrinczi Zoltán idegsebész előadótanárnak ítélték oda. A Kopp Elemér-díjat három fiatal gyógyszerész-kutató kapta.
A továbbiakban 15 szekció keretében 133 dolgozat hangzott el, közülük 29-et külföldi szerzők mutattak be. Egy hollandiai és egy ausztriai magyar kutatón kívül a többiek Magyarország orvosi egyetemi központjaiból jöttek. Kolozsvárról négyen szerepeltek előadással. Gaal Viola onkológiai, Gaal György orvostörténeti, Korcsog Mátyás és Tuka László gyógyszerésztörténeti dolgozatot mutatott be. Az 550 résztvevő legnagyobb érdeklődéssel a szombat déli kerekasztal beszélgetést várta, amelynek címe Minisztereink az erdélyi betegellátásról volt. Erre a jelenlegi miniszteren kívül a korábbi tisztségviselőket, Bárányi Ferenc, Hajdú Gábor és Cseke Attila minisztereket, Székely Ervin államtitkárt, Molnár Géza és Vass Levente miniszteri tanácsosokat hívták meg, akik közül Bárányi és Ritli nem tudott részt venni a megbeszélésen. A többiek egy-egy felvetett témáról mondták el a véleményüket, az összkép nagyon lehangolóan hatott. Egyikük meg is fogalmazta, hogy az államilag támogatott korábbi egészségügyi rendszer működött a legjobban. Amióta 1997-ben bevezették a német egészségügyi biztosítási rendszeren alapuló betegellátást, a helyzet egyre romlik. Európában a legjobb a német rendszer, csak ahhoz a németekre is szükség van! – hangzott el. Jelenleg csak a SMURD mentőszolgálat működik az elvárások szerint az országban. A legtöbb probléma a biztosítási rendszer körül adódik. A most közvitára kerülő egészségügyi törvény egy újabb próbálkozás a vitás kérdések rendezésére.
A záróülésen a fiatal kutatók legjobb dolgozatait jutalmazták, s elhangzott a jövő évi kongresszusra szóló meghívás: erre Székelyudvarhelyen kerül majd sor.
G. Gy. Szabadság (Kolozsvár)2012. május 29.
Hozzászólás egy recenzióhoz
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)2012. június 11.
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)2012. október 26.
Megjelent a KözMag antológiája
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) székhelyén szerda este mutatták be a KözMag tizedik születésnapjára készült KözMag antológiát.
A KözMag kezdetben a Brassai-líceum gazdasági diáklapjaként indult be, majd 2009-től az RMKT védnöksége alatt közérdekű gazdasági magazinná nőtte ki magát. Az eseményen Plesa Róbert főszerkesztő a lap megjelenésében közreműködő szerkesztők, diákok, közgazdászok és érdeklődők előtt ismertette az eltelt időszak fontosabb történéseit, majd azokat rövid filmvetítéssel is illusztrálta. A kiadvány ma már erdélyi jellegű, és hatással van az új hazai magyar közgazdásznemzedékek fejlődésére – tette hozzá.
A vaskos antológiát a Brassai-líceumban hosszú időn át tanároskodó Gaal György mutatta be, aki maga is tanúja volt a KözMag megszületésének és fejlődésének. A hét fejezet ízelítőt ad a tíz év alatt összesen 31 számmal, 1505 oldalon kiadott magazin tartalmából. Cikkek, tanulmányok és ismert szakemberekkel készített interjúk vezetik be az olvasót a szakma megannyi tematikájába, miközben a szerkesztők igyekeztek a közérthető magyar szaknyelvet népszerűsíteni. Az előadó meggyőződése, hogy lesz elegendő és megfelelő magyar szakember-utánpótlás.
Szőcs Endre, az RMKT ügyvezetője további támogatást helyezett kilátásba a lapnak, főleg a magazin www.kozmag.ro gazdasági portáljának fejlesztése érdekében. Tasnádi Zsolt, a portál szerkesztője elmondta, hogy a 2010-es beindulás óta látogatóik száma folyamatosan növekszik, és tervükben szerepel az interaktivitás bevezetése fórumok, viták stb. révén. Somai József, az RMKT tiszteletbeli elnöke arra emlékeztetett, hogy a 18. századtól összesen ötvenegynéhány gazdasági jellegű lap jelent meg tájainkon, majd ötven éven keresztül szinte semmi. Ezért is reméli, hogy a KözMag hosszú életű lesz.
Az ünnepséget Brahms egyik Magyar táncának feldolgozása (hegedűn előadta Deák Albert, gitáron Szalai Gyula) és Tóth Árpád Szivadar-keringő című verse (Benkő Levente tolmácsolásában) színezte.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)2012. november 16.
Művelődés- és irodalomtörténészi beszédmóddal megírt kötet Gaal Györgytől
Gaal György Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előzményei, korszakai és vonzatai című könyvének harmadik, átdolgozott kiadását mutatták be szerdán délután a Sapientia EMTE (Bocskai-ház) Óváry termében.
FERENCZ ZSOLT?
Szabadság (Kolozsvár)2013. január 9.
Könyvbe zárt sírkert
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),2013. január 9.
Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),