udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
216
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-216
Névmutató:
Kemény Zsigmond
2016. február 24.
Miért nincs bulvár az erdélyi magyar sajtóban?
A romániai magyar olvasók kevésbé igénylik a bulvársajtót, mint a magyarországiak, vagy akár a román médiafogyasztók – jelentette ki Karácsonyi Zsigmond volt MÚRE-elnök a Kemény Zsigmond Művelődési Társaság kedd délutáni rendezvényén, amelyen a Népújság főszerkesztőjével Csíky Boldizsár, a társaság elnöke beszélgetett.
A Sajtó és közösség, közérdek és manipuláció című beszélgetés az erdélyi magyar sajtó jellemzőiről szólt. Csíky Boldizsárnak arra a bevezető kérdésére, hogy a mai médiából hiányzik humor, Karácsonyi Zsigmond kijelentette: a befogadó közeg is más lett. Példaként azt az esetet hozta fel, amikor egy ismert közszereplőt kissé vicces formában jelenítettek meg, és több figyelmeztetést is kaptak az olvasók részéről, hogy lemondják a lapot.
A finomabb humorra nem reagálnak, a vulgáris a „trendi” manapság, de ha valakit kifiguráz egy sajtótermék, abból könnyen rágalmazási per lehet, ezért óvatosak a szerkesztőségek a humorizálással – magyarázta a MÚRE volt elnöke.
Csíky Boldizsár arra volt kíváncsi, hogy mi válthatta ki a sajtóban tapasztalható eldurvulást, a nyelvezet egyre vulgárisabbá válását. Ehhez Karácsonyi szerint a műszaki fejlődés is hozzátett, hiszen míg korábban írógépen készült egy szöveg, amit aztán a szerkesztő, az olvasószerkesztő és a korrektor is elolvasott, ma az internetes portálok, az okostelefonok, a blogok, a Facebook idejében felgyorsultak a hírek, megindult egyfajta romlás.
„Ha valaki látott, hallott valamit, azt azonnal meg is írja, felteszi a blogjára, vagy megosztja a közösségi hálón, nem figyel a stílusra, a nyelv helyes használatára, helyesírásra, esetleg a hír hitelességére sem. A közbeszédben is elindult a vulgáris kifejezések használatának egyfajta licitálása” – magyarázta.
Karácsonyi Zsigmond kérdésre válaszolva emlékeztetett: az erdélyi magyar médiában egyetlen bulvárlap sincs, ahogy a rádió, vagy televíziók esetében sem beszélhetünk bulvárról. A volt MÚRE-elnök szerint ez annak a jele, hogy igényes az erdélyi magyar olvasói közösség.
Antal Erika. maszol.ro2016. március 12.
Negyvennyolcas rendszerváltás („Forradalmi” beszélgetés Egyed Ákos történésszel)
Irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: a 86 éves Egyed Ákossal élmény beszélgetni. A bodosi származású történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Ha önnek kellene idén március 15-i ünnepi beszédet mondania, mire helyezné a hangsúlyt? – Én is jó ideje töröm rajta a fejem, hogy mi is volt március 15-e? A lélekmelengető pesti és budai események, majd a szabadságharcba átnőtt forradalom? Vagy a békésen kivívott nemzeti szabadság, aztán a győzedelmes vagy éppen vesztett csaták? Nos, azt mondom, hogy a modern magyar nemzet 1848–49-ben jött létre, kiindulópontja pedig a tizenkét pont. Ugyanakkor igazi rendszerváltás volt – amit valamiért azóta is elhallgatunk –, amikor a jobbágyvilágot, a rendiséget felváltotta a polgári világ. Mondhatni, leváltották az addigi világot. A szabadságharc leverése ugyan egy időre visszavetette a folyamatot, de a jobbágyság visszaállításának kérdése már soha nem merült fel. 1867-ben pedig azt mondta a magyar nemzet, hogy kiegyezünk, de negyvennyolcas alapon. Persze, engedtek azért valamennyit a negyvennyolcból, de igazán lényeges kérdésekben nem. – A kiegyezés alkujában már a kiforróban lévő magyar nemzeti identitás érvényesült? Hiszen a megtorlás évei akár arra is alkalmasak lehettek volna, hogy szétverjék ezt az alakuló azonosságérzetet. – Épp ellenkezőleg: erősítették. Eleink az elnyomás évtizedeiben is annyira ragaszkodtak magyar identitásukhoz, hogy a megtorlás eseményei sorra beépültek a nemzeti tudatba, összekapcsolódtak 1848-cal. De az események szociális töltete is erős volt: a már említett jobbágyfelszabadítás, a rendi törvények eltörlése, a választójog megítélése a parasztság vagyonosabb része számára. – Az elsősorban modernizációs értelemben vett pozitív következmények mellett a kiegyezés kényszerített-e ki olyasmit, ami a továbbiakban jelentősen kihatott a magyar nemzet fejlődésére? – A kiegyezés mindig is a magyar történelem vitatott kérdései közé tartozott. Ismerjük, mennyire ellenezte Kossuth, attól tartva, hogy a környező nemzetek megharagudnak az elnyomóval kiegyező magyarokra. A forradalmat követő időszak gazdasági fejlődése, a polgárosodás folyamata azonban Magyarországot jelentős mértékben közelítette a nyugat-európai színvonalhoz, s ez a kiegyezéspártiakat erősítette. Ne feledjük azonban, hogy a magyar államiság csak részben állt helyre 1867-ben, mivel a magyarság lemondott az önálló hadseregről, a saját külügyről. Deák Ferenc, a kiegyezés elindítója és véghezvivője úgy gondolta, menet közben erősíthetők lesznek a kezdeti vívmányok, a kompromisszum korántsem végleges, mindössze jó kiindulási pont. Ma már tudjuk, hogy nem így történt. A magyar államiság továbbfejlesztése számára a későbbiekben nem kínálkozott mozgástér. A történetírás szerint azonban a világháború és következményei nem írhatók a kiegyezés rovására, ezeket a történéseket nem lehetett előrelátni.
– A kossuthi félelmek azonban bizonyos mértékig beigazolódtak, és mi azóta sem értjük, miért nem szeretnek bennünket, magyarokat a környező népek…
– A kérdés roppant bonyolult. Miután 1848 őszén Ausztria kezdeményezésére a szomszédos nemzetek összefogtak a magyarság ellen, Kossuth levonta a következtetést, hogy hasonló eset máskor is, bármikor bekövetkezhet. A magyarság megítélésének azonban régebbről származó gyökerei vannak. A királyi Magyarország keretei között a társadalomfejlődés annak az állapotnak kedvezett, hogy az uralkodó réteg magyar legyen. A periférián lévő népek jó része valahogyan a magyar nemesség szolgálatába került vagy sodródott, és ez újabb magyarellenes töltetet szolgáltatott. Azzal együtt, hogy a jobbágyság intézménye révén a magyar nép is a kiszolgáltatottak között volt. A történelem során kialakult magyarellenességet aztán a politika nagy mértékben kihasználta.
– Mit nyert, illetve mit veszített a székelység a forradalommal?
– A történetírás korábban sokszor emlegette, hogy a székelyek 1848-ban semmit sem nyertek, viszont sokat veszítettek. Ezt ma már felül kell bírálnom, mert igenis, Székelyföldön is nagy jelentőségű változások következtek be. Az agyagfalvi nemzetgyűlés elfogadta a magyar forradalom által hozott törvényeket, a jogegyenlőséget, a közös teherviselés elvét, s ezzel gyakorlatilag beilleszkedett az egységes magyar nemzetbe. A székelység lemondott a korábbi előjogairól. Előtte azt követelték, hogy mindenekelőtt kapják vissza a Habsburgok által elrabolt jogokat – és ebben sok logika volt. Kossuth azonban meggyőzte a székely követeket, hogy ne követeljenek külön jogokat, mert most az egységes polgári jogok kiterjesztése a legfontosabb. Berde Mózesék ki is használták az agyagfalvi határozatokat, visszatérve Háromszékre a jogi egyenlőséget és a közös teherviselést hangoztatták, márpedig a székelyek szemében mindig szálka volt a nemesség adómentessége. De a közszékely a közös teherviselés körébe sorolta azt is, hogy legyen katona a nemes is, a jobbágy is. A székelyföldi társadalomban ugyanis akkorra már 30–35 százalékos volt a jobbágyság részaránya.
– Sokan, sokszor hivatkoznak ma is nosztalgiázva a rendtartó székely falu mintájára. Milyen hatással volt ennek eszmeiségére és gyakorlatára a forradalom?
– Negyvennyolc után az osztrák hatalom, majd a magyar állam is mindenki számára kötelező érvényű törvényeket hozott. Átalakult, bürokratizálódott a közigazgatási rendszer, 1876 után megszűntek a székek, aminek következtében háttérbe szorultak a hosszú időn át jó szolgálatot tevő régi falutörvények. A vármegye rendszere rátelepedett falura, városra egyaránt, a tagosítás és arányosítás nyomán pedig erős nivellálódás következett be, miután a közföldek, a közbirtokok nagy része magántulajdonba került. A szegényebb rétegek sokat veszítettek, a falu társadalma erősen rétegződött. Magatartásában, tudati szinten azonban akkor még nem szűnt meg létezni a rendtartó székely falu. A morális törvények éltek és érvényesültek egészen a kollektivizálásig, amely aztán kategorikusan szétfeszített minden hagyományt és keretet.
– Támogatja történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését?
– Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely a népességnek össz-székely jelleget adott. Csakhogy az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik feleleveníteni, megjelenítésüknek a javuló technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Tudósként hogyan értékeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Létezhet külön anyaországi, illetve külhoni magyar tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum-Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartást korlátozó tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik észszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudom elfelejteni, hogy amikor az akadémián szavazásra került sor, mi, külsősök egy másik teremben csak televízión követhettük a történéseket. Nem tartom üdvösnek lemondani transzilvanizmusunkról – amelynek létét még köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit tart történetírásunk legnagyobb problémájának?
– Elsősorban azt, hogy a magyar és a román történetírás továbbra is elmegy egymás mellett. Márpedig ennek óriási hatása van a közgondolkodásra. Nézzük meg a városok utcáinak elnevezését, mintha nem is lett volna magyar forradalom. Valamennyi román negyvennyolcas vezetőről utcák, terek sokaságát nevezték el, míg Marosvásárhelyen egyetlen Kossuth utcát sem lehet elfogadtatni. A tankönyvektől a tudománynépszerűsítő kiadványokig mindenhol egyformán jelen vannak ezek a problémák, meghatározzák a tudatot, és nem csökkentik a közöttünk lévő távolságot. Az erdélyi magyar történetírás talán fogékonyabb lenne erre a kérdésre, a románban azonban alapvető tézisekhez kellene hozzányúlni.
EGYED ÁKOS
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990–1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanított, 1995- és 1997-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott előadója is volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2002-től 2010-ig az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére, valamint a székelység történetére irányulnak. A készülő Székelyföld története című háromkötetes munka vezető szerkesztője. Díjak, kitüntetések: A Román Akadémia Díja (1977), Tudományos Érdemérem III. fokozata (1979), A Korunk Bolyai-díja (1981), Az Év Könyve Díj (1997), A Kultúra Szabadságáért Díj (1999), Bocskai István-díj (2001), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), Kemény Zsigmond-díj (2007), Bolyai-díj (Bolyai Alapítvány, 2009), Erdővidék Kultúrájáért Díj (2009), A Magyar Érdemrend középkeresztje (2013), Bethlen Gábor-díj (2014). Legutóbb Háromszék Kultúrájáért Díj (2016).
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 30.
Erdély TV-ajánló
Kastélysorsok Erdélyben: Kemény Jánosra emlékezve
Magyargyerőmonostori báró Kemény János az amerikai Pittsburghben született. Felmenői között számon tartjuk Kemény János erdélyi fejedelmet, Kemény Zsigmond írót és Káli Nagy Lázárt, az első kolozsvári magyar színház igazgatóját.
Középiskoláit Kolozsváron végezte, majd Bécsbe ment, ahol erdőmérnöknek tanult. 1923-ban megörökölte a marosvécsi várkastélyt. Egyetemi tanulmányait megszakította, és visszatért Erdélybe.
1926 nyarán hívta össze először otthonába azokat a magyar írókat, akikből megalakult a Helikon írói közösség.
Nemcsak irodalmárként tevékenykedett, hanem az erdélyi magyar színjátszásban is aktív szerepet vállalt, először Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen.
A dokumentumfilmet a III. Médiatábor résztvevői készítették Simonffy Katalin vezetésével, Marosvécs lakóinak emlékei alapján.
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 28.
Lapozó
Úgy hullok darabokra,/mint a tükörképed./Én foszlányok, te/robusztus oszlop maradsz,/talán épp ebben a városban./Keretbe zárt menetrend mellkasod,/plakátba burkolnak a reggelek,/égve maradt utcalámpa a hajad./A szemközti kirakat fakó,/a visszhangot elnyeli a/reggeli csúcsban hömpölygő tömeg. (Gothár Tamás). Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes emlékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az irodalomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Kemény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyta figyelmen kívül). (Kántor Lajos). Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik; és értelmezhető szolgálatként, amikor azoknak az identitástartalmaknak az építését tűzi ki célul, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. (Székely Tünde). A 2000-es évek elején minden fiatalnak fontos volt az, hogy tartozzék valahová, adott esetben akár több ifjúsági szervezethez is egyszerre. A csoportok és csoportosulások egyrészt az egyházi vagy felekezeti hovatartozás szerint differenciálódtak, másrészt az oktatás kínálta lehetőségek szerint. Az előbbinél gondolok az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre (ODFIE), az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületre (IKE), a Katolikus Egyetemi Lelkészségre vagy akár a keresztyén szolgálatra épülő cserkészszövetségre (RMCSSZ). Az egyetemista fiatalok később olyan ernyőszervezeteket hoztak létre, mint például a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). (Tussay Szilárd). Valahol itt lépünk be a következő életszakaszba, a 24-30 közötti életkorba. Újabb fontos állomás, fontos döntésekkel. Leegyszerűsítve három választása van ilyenkor a frissen diplomázott hallgatónak: munkát vállal itthon, munkát vállal külföldön, vagy vállalkozik. A harmadik szerintem a legritkább, egy működőképes vállalkozáshoz azért megfelelő háttér is szükséges, vagy legalább egy igazán jó ötlet. Inkább maradjunk az első kettőnél. Véleményem szerint az egyetemen eltöltött évek alatt sok szorgalommal elő lehet készíteni a "terepet" a későbbi szakmában való elhelyezkedéshez. Ez sem egy biztos recept, de megint csak a tapasztalat azt mutatja, hogy befektetett önkéntes munkával nagyobb eséllyel lehet később szakmában dolgozni. A másik lehetőség, hogy rögtön vagy néhány hónapnyi vagy évnyi próbálkozás után a csábító Nyugatot választani. Ahogy korábban is említettem, az ország exportra termel, nincs elegendő munkahely a szakképzett fiataloknak. (Fancsali Barna). Korunk, 2016. május. Ifjúsági önszerveződések
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 28.
Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2016. július 9.
Őrhelyen gyújtott jeltüzek
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvészprofesszorral, etnográfussal internetes nyelvhasználatról, a magyar szakoktatásról és mindközönségesen: az anyanyelven való tanulásról
– Lát-e veszélyt, professzor úr, arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok már nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit. Amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok, az elektronikus levelezés, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukolnak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt, a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat.
Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, a honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internet „martalékává váljék a magyar nyelv”. Egy nyelv csak más beszélt nyelvek „martalékává” válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ebben az új helyzetben?
– Szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti az automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt, a beszéd „online” fordítása is.
– Hát én senkit nem biztatnék a jelenleg elérhető automatikus gépi fordítás használatára... Ez azt jelenti, hogy a nyelvet új közegében is lehet igényesen és igénytelenül is használni?
– Kétségtelen, ebben is lehetünk műveltebbek vagy műveletlenek, felelősek vagy felelőtlenek. Attól még nem lesz hibátlan a helyesírásunk, hogy nem kapcsoljuk be a helyesírás-ellenőrzőt. Az oktatásnak, az anyanyelvi mozgalomnak az igényes, felelős nyelvhasználatot kell erősítenie, terjesztenie. És a nyelvi hűséget. Mert az is kétségtelen, hogy a digitális világban jelentős mértékben megnő a globális kultúra (és a globális műveletlenség) és az angol nyelv csábítása.
– Sokat foglalkozott a szaknyelv visszaszorulásával, az e téren mutatkozó hazai gyatra magyar szakkönyvellátással, és sürgette a magyarországi normákhoz való igazodást. Mi a helyzet napjainkban? – A Trianon utáni elszigetelődéssel a külső régiókban a magyar szaknyelvek szétfejlődtek és leépültek. Ez következménye volt annak, hogy a szakképzés és a munkahelyi nyelvhasználat mindenütt jórészt államnyelvűvé vált. A közelítésben, egységesítésben van előrelépés, ez jól érzékelhető a közös konferenciákon, a kiadványokban. Nem az a lényeges, hogy magyarországi normákhoz igazodjunk, hanem az, hogy egységes terminológiát fogadjunk el az egyes szaknyelvekben. Ismétlem: nem magyarországit, nem erdélyit, hanem közöset és egységeset. További folyamatos munkára van szükség, és ebben is használni lehet a nyelvtechnológiát: közös, folyamatosan bővített és gondozott internetes terminológiai tárhelyeket kell kialakítani. Ebben nincs megállás. És ebben is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ne az angol (és nálunk: ne is csak a román) vegye át teljesen a magyar szaknyelvek szerepét, helyét. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben a Kriterion Kiadó nagy példányszámban megjelent szakkönyvei, lexikonjai, szótárai óriási szolgálatot tettek a magyar szaknyelvek megőrzésében. Gond, hogy a bővülő magyar szakoktatásnak nincsenek magyar tankönyvei. Ezeket Magyarországról kellene áthozni.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett, velük megsokszorozódott a tanárságom. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam, az én gyermekeim is itt tanultak. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a 80-as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. Folytathatnám, de talán fölösleges indokolnom, miért nem közömbös számomra az oktatás helyzete, színvonala, eredményessége.
A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. 2011-es nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl pró és kontra. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. Nem ismétlem meg az érveimet, de talán a legfontosabb, hogy a megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, aminek része az is, hogy ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben egyáltalán nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket.
Oktatásunk romlását látva, három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, az ő felelősségük, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyarnak magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, nem növeli, hanem csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nemcsak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, és ezt kénytelen vagyok megismételni, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), és hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét.
– Akik többnyire nem egyforma eséllyel lépik át az iskolakaput...
– Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elit iskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elit iskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Ez is kezd beérni. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
A pedagógusképzésben, alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki vagy nem jól használjuk ki mozgásterünket. Nem részletezem, messzire vezetne. Három feltétele van annak, hogy valaki jó oktató-nevelő legyen: veleszületett alkalmassága, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
SZÉKELY FERENC
PÉNTEK JÁNOS
1941. július 7-én született Kőrösfőn, nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus. 1990 után tanszékvezetőként irányította a magyarságtudományi szakok és tanszékek megújítását a kolozsvári egyetemen, újraindította a néprajz szakos képzést, 2002-ben megszervezte a hungarológiai doktori iskolát. 2007–2014 között az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának első elnöke. Szakmai vezetője a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek, társelnöke a Termini Egyesületnek. Kutatási területei: magyar dialektológia, etnobotanika, szociolingvisztika. Foglalkozik továbbá a romániai magyar oktatás szakmai és nyelvi kérdéseivel, egyik alapítója és elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, alapítója és elnöke a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek. Főbb munkái: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977, Márton Gyulával és Vöő Istvánnal); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979); Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete (1985, Szabó Attilával); Teremtő nyelv (1988); A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok (2001); Népi nevek, népi hagyományok (2003); Anyanyelv és oktatás (2004); Változó korunk – változó nyelvünk. Esszék, reflexiók, alkalmi szövegek (2011); Történések a nyelvben a keleti végeken I. (2015). Díjak: Csűry Bálint-emlékérem (1985), Lőrincze Lajos-díj (1995), Magyar Népi Kultúra Kutatásáért Emlékérem (2001), Kriterion-koszorú (2002), Pro Universitate et Scientia (2003), Bethlen Gábor-díj, Kemény Zsigmond-díj (2005), az Akadémia Arany János-életműdíja és szülőfaluja díszpolgára (2007), a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztje (2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. július 16.
Dr. Csulak Samu /1883–1958/ (Orvosainkra emlékezünk)
Ha a Sepsiszentgyörgyre érkező vendég Kós Károly tervezte épületek után érdeklődik, akkor a Székely Nemzeti Múzeum, a volt mezőgazdasági középiskola, az egykori református iskola után hamar a város egyik legszebb utcájába, a jelenleg Konsza Samu nevet viselőbe kalauzolják, ahol talán a legszebb Kós-magánház található. Dr. Csulak Samu építtette Kós Károly terve alapján.
1883. október 29-én az akkor Háromszék megyéhez tartozó Bodolán született, ahol édesapja igazgató-tanító volt. De nem akármilyen, hanem abból a fajtából való, aki megértette, magáévá tette és alkalmazta a dualizmus kora két kiváló kultuszminisztere, báró Eötvös József és Trefort Ágoston törekvését: kiemelni a magyar iskolarendszert abból a szomorú helyzetből, amelyben addig leledzett. E két, nagyjából egymást követő miniszter indította be azt a korszerűsítést, amely során kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, szabályozták működését, növelték az iskolák és a tanítók számát, számos új állami iskolát építtettek. Ilyen új iskola épült Bodolán is állami támogatással, éppen Csulak Lajos (1857–1921) iskolaigazgató idejében. De nemcsak iskolaépítő volt, hanem aktív résztvevője a megye Tanítótestület Sepsijárási Körének, amelynek egy meghirdetett pályázatán éppen Samu fia születésének évében díjat is nyert. Néprajzi munkássága eredményeképpen (székely táncszavak összegyűjtése) a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagjai sorába választotta, ahol a Székely lakodalmas versek című gyűjtésével pályadíjat nyert. Több más társaságnak tagja, irodalmi és pedagógiai lapok külső munkatársa, tudósítója volt. Mintegy 800 novellát, tárcát, tanügyi és társadalmi cikket írt a másfél tucatot is meghaladó különböző kiadványba. Hat önálló kötete is megjelent, köztük néhány két kiadásban is.
Mindezt csak annak érzékeltetésére mesélem, hogy milyen is volt a család, amelyikbe Csulak Samu a fenti időpontban megérkezett. Gyermekkorát tehát Bodolán töltötte, itt végezte elemi iskoláit is. Ezután követve a szülőket előbb alvinci, majd Segesvári, s végül 1901-től Brassói lakos lett, megismervén így az Erdélyt akkor belakó három nép életmódját és kultúráját. Érettségi után a Budapesti Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol 1908-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Szakmai ismeretei kiszélesítéséért még Budapesten mAradt, előbb az Erzsébet Kórház bőr- és nemi betegségek, majd a gyermek-, később a belgyógyászati osztályon. 1913. április 22-én a Sepsiszentgyörgyi kórház alorvosának nevezték ki dr. Fogolyán Kristóf mellé. Itt dolgozott, ellátva mindazokat a nem sebészeti teendőket, amelyeket egy vidéki kis kórház lehetővé tett. Az igazgató-főorvost, dr. Fogolyán Kristófot 1935-ben megbuktatták a nyelvvizsgán, helyét dr. Bidu vette át, de Csulak doktor még nyert egy évet. Őt csak a következő évben, 1936-ban küldték kényszernyugdíjba. Ettől kezdve csak magánrendelőjében fogadta a betegeket. A ma is élő, 90 év feletti, majdnem szomszéd Feketéné Benedek Rózsa még emlékszik arra, hogy „lovasszekerek álltak sorban az Új utcában”, amelyekkel vidékről hozták a betegeket.
1943–1948 között a Székely Mikó Kollégium iskolaorvosa és egészségtantanára is volt. Idős „mikós diák” volt tanítványai még emlékeznek szép és hasznos egészségtanóráira. 1944-ben a visszavonuló katonaság a szó szoros értelmében minden mozdítható tárgyat elvitt a kórházból. A városban mAradó egyedüli orvos, a már 60 évét betöltő Csulak doktor néhány önkéntes nővér segítségével mégis megszervezte a kórház újraindítását és működtetését, elsősorban a belgyógyászati betegeket látva el. Hogy milyen nagy jelentőségű ez a tény a háború utáni állapot viszontagságai között, annak jelentőségét, azt hiszem, fel sem tudják fogni a kései utódok. Később csatlakozott hozzá az amerikai fogságból hazatért dr. Ferencz Zoltán, a debreceni egyetem frissen végzett orvosa, és ketten láttak el 20–20 férfi és női belgyógyászati beteget. 1947-ben váltották le a belgyógyászat vezető tisztségéről és helyezték át a poliklinika járóbeteg-rendelőjébe, ahol 1952-ben történt nyugdíjaztatásáig dolgozott.
* * * Csulak doktor nem futott be nagy orvosi karriert, közkatona volt. Hogy neve mégis fennmArad Szentgyörgyön, annak is tulajdonítható, hogy a több szentgyörgyi középületet tervező Kós Károllyal terveztette meg 1925-ben az akkori Új utcában (ma Konsza Samu) lakóházát; amelyet aztán megépíttetett, s egyik legszebb Kós-épületként mAradt fent. Ebben a házban volt egy orvosi rendelőnek készült rész is. Mint érdekességet említjük, hogy kiváló, bőr orvosi táskáját az örökösöktől dr. Wotsch Gyula városi körorvos vette meg, és hosszú ideig használta, majd a színháznak ajándékozta, ahol az egyik előadáshoz éppen egy régi orvosi táskát kerestek. Ebben a szép házban élt aztán 1958-ban bekövetkező haláláig Csulak Samu doktor. Felesége, Hubay Julianna, aki 1886. április 14-én született Mádon és 1950. április 27-én halt meg Sepsiszentgyörgyön, a lakásán tanította zongorázni a város polgárgyerekeit, akiknek szülei igényelték az akkor még hiányos zenei oktatást. Gyermekük nem volt. Hamvaik a Vártemplom melletti református temetőben pihennek.
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. július 30.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)2016. augusztus 11.
Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. szeptember 1.
Magyarkapud szimbolikusan is kitárta kapuit
XIV. Szent István-napi találkozó
A Maros-völgy kapuja, a környék védelmezésére kijelölt Árpád-kori falucska évszázadokon át teljesítette küldetését, majd 1835–1837 között Kemény Zsigmondnak adott otthont, aki az itteni kastélyban vetette papírra első műveit. 2016-ban a falu 48 főre apadt református gyülekezete önerőből újította fel templomát, sőt a hívek az egyházközség emlékkönyvének megjelentetését is támogatták anyagilag. Ezen a kevésbé ismert, csodálatos helyen ünnepelte augusztus 20-át Fehér megye magyarsága, egyházi és politikai vezetők jelenlétében.
Fehér megyében Szent István napját minden évben más szórványközösségben ünneplik meg, idén a Gyulafehérvártól 27 km-re fekvő Magyarkapud adott otthont a rendezvénynek. A vendégek első állomása a szomszédos Lőrincréve református gyülekezeti háza volt, ahol Horhát Miklós lelkipásztor és neje, Ildikó nem csak finom kaláccsal és süteményekkel fogadta a vendégeket, hanem a falu híres szülöttjének, Karsai Zsigmond festőművésznek munkáiból kiállítást is szerveztek a jeles alkalomra.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)2016. szeptember 2.
Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma2016. szeptember 17.
Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (https://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2016. október 6.
ERDÉLYI PIKARESZK
(avagy: a Tamási-modell)
„A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyirő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait. Nem biztos, hogy érdemes arról elmélkedni, vajon hiteles képet mutat-e egy adott korról az irodalom. Szabad-e például olyan hatalmas különbségeket feltételezni a tizenkilencedik században a hol köztársasági, hol restaurációpárti Franciaország és a viktoriánus Anglia között, mint amit Balzac sokszínű, derűt és borút váltogató regényfolyamából, az Emberi színjátékból és Dickens fekete-fehér, rendkívül nyomasztó műveiből sejthetnénk. Franciaország- és Anglia-képemet én is alapvetően az irodalomból kaptam, és máig eltérő elképzelésem van ennek a két nemzetnek az ipari forradalom korában, illetve azután zajlott életéről. Gondolom, mindez sokban különbözik attól a valóságtól, ami persze elmúlt, nincsen sehol, és az irodalmi műveken kívül esetleg szociológiai vagy statisztikai munkákból, netán ilyen-olyan kordokumentumokból próbálhatnánk meg reprodukálni. Hamis vagy nem hamis, de maradandó minden esetben ez a kép, és csodák csodája, konvergens is, mármint olyan értelemben, hogy a francia íróknak van egy többé-kevésbé közös Franciaországuk, az angoloknak is egy közös Angliájuk és így tovább. Ezek szerint nemcsak a nemzet teremti meg a maga irodalmát, hanem az írók is megteremtik a maguk nemzetét. Vagy ha úgy tetszik: a maguk társadalmát. Jöjjön el a te országod, Jókai Mór? Vagy a tiéd, Móricz Zsigmond? Nehéz erre válaszolni, ám kétségtelenül van a magyar irodalomnak is egy közös Magyarországa, hogyha nem is olyan nyers, erős, kritikus megfogalmazásban mindig, mint ahogy szeretnénk. Erdéllyel viszont más a helyzet. Miközben van a történelemben, évszázadokra visszamenően egy politikailag jól elkülöníthető Erdély, nincs ugyanakkor az irodalomban is egy közös Erdély-kép. Apor Péter, Mikes Kelemen vagy általában az emlékírók Erdélye még egy sokfelől cibált, tépett, mardosott, kissé komor, de alapjában véve kiegyensúlyozott, szeretetteljes országot mutat, tartós Erdély-stratégiáról mégsem lehet beszélni, mert az itt termett irodalmi remekművek vagy az innen származó írók a tizenkilencedik században már szinte zökkenőmentesen épülnek be a magyar irodalom egészébe, legyen szó Jósika Miklósról, Gyulai Pálról vagy Kemény Zsigmondról. Talán Kemény Zsigmondnál érezni az őrületnek azt az előszelét, amelyből aztán kinő Trianon után a csodavárás …”
Markó Béla Élet és Irodalom2016. október 12.
500 éves a reformáció
Protestáns Marosvásárhely
Amikor ötszáz évvel ezelőtt a Wittenberg nevű német városból elindult a világtörténelem egyik legnagyobb lelki, szellemi mozgalma, a reformáció, városunkban – amit akkor Székelyvásárhelyként ismertek – két nagy egyházi intézmény, központ létezett: a város hivatalos plébániája a mai Bolyai tetőn, és a Ferenc-rendi barátok temploma meg kolostora a vár területén. Az egykori Szent Miklós-egyház helyén ma a református kollégium működik, az akkori ferences templomot pedig református Vártemplomként emlegetik a marosvásárhelyiek. Közben felépült a városban harmincnál is több templom, jelezve az idők változását, nyelvek és kultúrák találkozását, mutatva másnak és a nagyvilágnak, hogy több vallásfelekezet békésen megfér egymás mellett.
Marosvásárhely reformációjának első megbízható adata 1556. augusztus 6-a, amikor a szerzetesek távozni kényszerülnek a ferences kolostorból és templomból. A kolozsvári országgyűlés az üresen maradt kolostor épületében megengedi az iskolaalapítást, s így 1557-ben indul el ott a schola particula, amely az ide menekült sárospataki kollégiummal egyesülve (1718) a Székelyföld első református kollégiuma, főiskolája lesz.
Marosvásárhely távol esett a nagy hitviták helyszíneitől, itt sokkal csendesebben, majdhogynem észrevétlenül zajlott a hitújítás eseménysorozata. Krónikások feljegyezték, volt olyan időszak a város életében, amikor – egy férfit kivéve – a lakosság teljesen reformátusnak vallotta magát. Természetesen az idők folyamán sokszor változott a város vallásos, felekezeti összetétele, de a magyarság túlnyomó része mindmáig református. Ezt igazolja az a mai vallásos életkép, hogy a város húsz magyar templomából tíz református, kettő unitárius, egy evangélikus és egy baptista.
Egyháztörténeti feljegyzések szerint városunkban a reformáció századában három zsinatot tartottak, melyek közül az első (1559) döntő jelentőségű volt az erdélyi, sőt az egész magyar reformáció szempontjából. Alapjában véve itt, ezen a zsinaton dőlt el végérvényesen az erdélyi szász egyház és a magyar gyülekezetek hitvallásos szétválása. Az erdélyi hitújítás forrongó éveiben még tartottak városunkban két zsinatot: 1566. május 19- én, amelyen már az unitarizmus felé hajlottak, és 1567. szeptember 1-jén, amikor egészen antitrinitárius (a szentháromság elvetése) szellemű megegyezés született. Dávid Ferenc halála, majd a katolikus Báthoriak és a későbbi református fejedelmek kora nem kedvezett az unitárius tanok terjedésének, és Marosvásárhely egy erdélyi református régió, a Mezőség, Székelyföld, Küküllő és Fehér vármegyék találkozásánál református vallási központtá fejlődött.
A marosvásárhelyi református egyház súlyát és fontosságát igazolja az a történelmi tény, hogy Erdély 45 református püspöke közül nyolc városunkban volt lelkipásztor, a sor Göcsi Mátéval kezdődik, majd folytatódik Zágoni Aranka Györgyön (az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalapítójának apja), Antal Jánoson keresztül Csiha Kálmánig. Az erdélyi református egyház történetében volt egy időszak a 18. században, amikor minden második évben itt tartották közgyűlésüket vagy zsinatukat. Ugyancsak az itteni református egyház jelentőségét igazolja, hogy 1720-ban a református kollégiumban elindítják a teológiai tanszéket, ami – Nagyenyed és Kolozsvár mellett – az erdélyi református lelkipásztorképzést jelentette. Ez a teológiai tanszék 1854-ben szűnik meg bágyi Török János székely vértanú kivégzésével.
Pál-Antal Sándor Marosvásárhely történetében állapítja meg: "a marosvásárhelyi református egyházközség Erdély egyik legnépesebb és legerősebb gyülekezete a 18. században is". Majd a következő században felépül a második református templom, a Kistemplom. Ma városunkban kilenc református templom található és egy gyülekezeti ház, és ehhez a tíz egyházközséghez több mint 30.000 egyháztag tartozik – a város teljes lakosságának egynegyede. A 19. században szerveződik a másik két protestáns egyházközség, az evangélikus és az unitárius, sőt utóbbi az ezredfordulón felépíti második templomát is a Kövesdombon. A protestáns felekezetek legifjabbika Marosvásárhelyen a baptista közösség, amely – egyedüliként – törvényesen épített templomot itt a kommunizmus idején.
Egy ötödfél évszázados egyház múltját és súlyát, szellemi és lelki értékét, kulturális és művelődési fontosságát nemcsak a templomok és az ezekben végzett vallásos tevékenységek mutatják, hanem közvetve és közvetlenül beleépül hatása a helység életébe. Így gazdagította a város szellemi és tudományos életét a több mint 450 éves református kollégium messze földön híres tanáraival és itt végzett tanulóival, majd az egykori leányiskolával.
Sorozatunkban igyekszünk ezeket a protestáns gyülekezeteket és templomaikat részletesebben is bemutatni, s akkor majd neves vagy kevésbé ismert nevek kerülnek elő a feledés homályából, olyanok, akik hozzájárultak e város lelki, szellemi, kulturális életének gazdagításához. Példaként csak a kisebbségi létben eltöltött század protestáns egyházi személyiségeire emlékeztetek, akik ott élnek emlékeinkben: Bernády György, Farczády Elek, Ágoston Albert főgondnokok, Tóthfalusi József református lelkipásztor (a Képes Szent Biblia kiadója, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke), Csiha Kálmán református esperes, püspök, Kolcsár Sándor unitárius esperes, közéleti ember, Fülöp G. Dénes iskola- és intézményalapító lelkipásztor. De itt élt, szolgált és küzdött Tolnai Lajos író, vártemplomi lelkipásztor, Antal János kollégiumi tanár, püspök.
Ha csak érintőlegesen is, szólnunk kell az egyházak egyik nagyon fontos lelki, szellemi és nemzeti neveléséről – a zenéről. Ma Marosvásárhelyen a Kultúrpalota koncertorgonája mellett csak a templomokban vannak orgonák, amelyeken színvonalas orgonakoncerteket tartanak, és ahol felekezettől vagy akár nemzetiségtől függetlenül együtt vannak a város lakói. Csak a Vártemplomnak 2016-ban három olyan énekkara van – Psalmus vegyes kar, Musica Humana női énekkar és Vox Angelica gyerekkórus – amelyek külföldi szerepléseik mellett hetente négyszer tartanak próbát. Aligha van ma itt élőbb közösség, mint azoknak a különböző korosztályokhoz tartozó énekkari tagoknak a találkozása, akik heti rendszerességgel együtt énekelnek vallásos és más műveket. Mindezek felemlegetése nem véletlen, hiszen az egyház egyik legnagyobb küldetése és szolgálata, lelki ereje a közösség megélése. Ennek bibliai alapja van, és egyben nemzetmegtartó hivatása. Ezért is él ma itt, ebben a városban egy tucatnál is több protestáns egyházközség békésen egymás mellett a nem protestáns vallásfelekezetek gyülekezeteivel, egyháztagjaival.
Ötvös József Népújság (Marosvásárhely)2017. február 6.
Fotóművészet és iskolaügy
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át.
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó, mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról.
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban.
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam.
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2017. február 18.
Csendes születésnap
Igen, a mai nagy tamtamok idején, amikor egy félresikerült politikus vagy egy félrelépett celeb szerencsétlen félmondatát is hatalmas szenzációként képes tálalni a harsogó média, a szellem emberei körül teljes a csend. Kerek évfordulók sem hozzák lázba a sajtót, ha történetesen csak író, művész, kutató a születésnapos, és semmilyen botrány, rendhagyó, felháborító jelenség nem kapcsolható a nevéhez. Marosi Ildikóról sem olvastam méltatást az eltelt napokban, hetekben, pedig a marosvásárhelyi irodalomtörténész, nyugalmazott újságíró, szerkesztő február elsején töltötte 85. esztendejét. Számos jelentős kiadványt, érdekes, értékes hiánypótló kötetet köszönhetünk neki, elég, ha most csak a két sokat lapozgatott dokumentumgyűjteményre (A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. 1876–1948, illetve A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. 1924–1944. I-II.) hivatkozunk. Bármikor van alkalmunk kérdezgetni, mindig elő tud rukkolni valamilyen újdonsággal, amit hosszas kutatómunka vagy hirtelen támadt ötlet nyomán sikerült kibányásznia, és éppen izgalmas feldolgozás alatt áll. Mert ha az egészségi állapota az otthonához köti is, alkotó szelleme, kíváncsisága sohasem lankad, abba nem hagyná a munkát. Ritkán van olyan nap, amikor ne új kiadvány előkészítésén dolgozna. De akármennyi elfoglaltsága is lenne, arra szakít időt, hogy alkalomadtán figyelemre méltó kéziratot, közérdeklődésre számot tartó témát ajánljon a szerkesztő kollégáknak. A Múzsa is több ilyen indíttatású írást közölhetett már az elmúlt években. Az alábbi is Marosi Ildikó egyik régi, dédelgetett témájának tömörített változata. A versmondás felejthetetlen erdélyi nagyasszonyáról, Tessitori Nóráról írta 1969-ben, amikor az Új Élet művészeti rovatát vezette. A művésznőről később egy átfogó kötetet is szerkesztett, de az újra megjelentetett cikk így is sok kevéssé ismert információt tartalmazhat a mai olvasók számára. Köszönjük. Kissé megkéstünk ugyan, de annál jobb szívvel kívánunk Marosi Ildikónak jó egészséget és további sikert, elégtételt fontos munkájában!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)2017. március 2.
Amiért érdemes megtekinteni a könyvtár állandó tárlatát
Hatvanhat ősnyomtatványt őriznek a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai könyvtárban, valamint a Hatodik magyar nyelvemléket, a Bolyaiak kéziratait, illetve az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat hiteles másolatát és sok más értékes kiadványt.
Kovács Bányai Réka könyvtáros olyan érdekességeket is megosztott a Kemény Zsigmond Társaság február végi rendezvényén, amelyeket a turistáknak nem szoktak elmondani. A Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a könyvtár 1939–40-es állapotáról beszélt, illetve az 1942-es Teleki Sámuel Tudományos Intézet alapításának szándékáról, amelyet még gróf Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezett, és Hóman Bálint kulturális miniszter irányításával vette kezdetét az intézmény kiépítése – amely aztán a háborús viszonyok és a hatalomváltás miatt abbamaradt. Az előadó röviden kitért a Téka tulajdonviszonyaira is, arra, hogy kié volt és kié lett a könyvtár, amely az államosítást követően a városi, majd a megyei néptanács fennhatósága alá került, és száműzött, vagy megtűrt értelmiségiek munkahelye lett.
A könyvtárban folyó kutatómunkáról szólva Farczádi Elek, Bustya Endre, Székely Margit, Fikk László, Deé Nagy Anikó és Balás Lajos érdemeit emelte ki. Például Farczádi nevéhez kötődik a Hatodik magyar nyelvemlék, a Marosvásárhelyi sorok újrafelfedezése és publikálása.
A 60-as évektől az intézmény könyvállománya vásárlások által kezdett gyarapodni, valamint a különböző jelentős könyvtárak beolvasztásával, mint a marosvásárhelyi református kollégiumé, vagy a székelyudvarhelyi unitárius kollégiumé. A munkatársak számára fontos volt az eredeti állományok megőrzése, össze nem keverése, az úgynevezett provinencia-elv alapján.
A Teleki Téka 1974-ben veszítette el önálló jellegét, amikor a megyei könyvtár részlegévé vált, és attól kezdve alig jutott pénz az állomány gyarapítására, majd a 80-as években ez teljesen elapadt. Ennek pótlására jött létre 1999-ben a Teleki Téka Alapítvány Bázelben, amelyben a Teleki család vállalt oroszlánszerepet, és amelynek jóvoltából sikerült modern kézikönyvekkel, szakirodalommal – elsősorban társadalomtudományi és történelmi kötetekkel – felszerelni a könyvtárat.
Az ősnyomtatványnak nevezett kiadványok a legkorábbi nyomtatott könyvek, amelyeket a Gutenberg-féle könyvnyomtatástól – 1455-től 1501 húsvétjáig befejezően nyomtattak. Az azután következő időszakot, a 16. századi kiadványokat szaknyelven antikváknak nevezik. A magyar könyvek esetében az első nagy magyar bibliográfus, a kolozsvári egyetem tanára, Szabó Károly 1711-t állapította meg felső határként, tehát az addig megjelent könyveket a könyvtárosi szakzsargon RMK-knak, vagyis Régi Magyar Könyveknek nevez.
Antal Erika
Székelyhon.ro2017. március 8.
Erről jut eszembe
Szobra áll, sírhelye jeltelen. Furcsa helyzet, különös utóélet. Aranka György, Marosvásárhely közmegbecsülést érdemlő jelese, a felvilágosodás eszméinek kitartó híve és mindenese 200 esztendeje, 1817. március 11-én hunyt el. Nyolcvan évvel korábban, 1737-ben született. Idén kettős évforduló is arra késztet tehát, hogy a vásárhelyiekben felfrissítsük az emlékezetét. A Nemzeti Színház épülete mögött, a járókelők és az ide látogató turisták szeme elől kissé eldugva, a főtérhez mégis közel, magához vonz cselekvést sugalló bronzmása, Gyarmathy János impozánsan is emberközeli, 2008-ban avatott, megnyerő alkotása. Az egykori fáradhatatlan művelődésszervező, író, történész, filozófus, a magyar akadémiát megelőző tudós testület, az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság létrehozásának fő szorgalmazója egyik kezében könyv és fénysugárzó gyertya. Másikkal – igazi magvetőként – betűket szór maga köré. Kis dombocskán örökítette meg a szobrász, kemény kockakövek formázzák a halmot, a magyar ábécé véletlenszerűen szétszórt, bronzból mintázott betűit szorítják magukhoz a szikladarabok szerves összetartozásban. Aranka György jól elvan a kis parkban. Lábainál né- hány viharvert, őszi koszorú még a tavalyi drámanapi tisztelgést juttatja eszünkbe, karján vidáman lengeti a vékony piros-fehér-zöld szalagocskát a tavaszi szél. A református temetőben, ahova halála után két nappal temették, a nyughelyét hiába keresem. A sírkert ravatalozója, Erdély legrégebbi és legszebb cinterme oldalfalán márványtábla hirdeti, hogy Zágoni Aranka György, az EMNYT alapítója itt lelt örök nyugalmat. Halálával kapcsolatos információkban nem bővelkedünk, a krónikák többnyire beérik azzal, hogy jeltelen sírba temették. Hogy „Erdély Kazinczyja” miért nem kapta meg a kellő megbecsülést utódaitól, követőitől a távozása utáni években, évtizedekben, nehéz megmondani. Talán a nagy kortárs, a költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versében találunk rá magyarázatot? „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely/a Világ abroszán legkritikusabb hely”... Vásárhely már akkor is olyan volt! Noha a szándék, hogy maradandó jel emlékeztessen az emberre és értékes életművére, időnként fel-felmerült. A Kemény Zsigmond Társaság például 1934-ben mozgalmat indított, hogy emlékművet állítsanak Aranka György jeltelen sírjára. Születésének 200. évforduló-ján is külön előadás foglalkozott a kérdéssel. De a reformátustemetőről megjelentetett tanulmányok, amelyekhez hozzáfértem, ilyen vonatkozásban konkrétumot nem tartalmaznak. Azt reméltem, ha nincs is kő, a temetőben mégiscsak rátalálok a sírra. Meddő próbálkozás. Az új gondnok igyekezett minden ide vonatkozó adatot előkeríteni, a régi is segített, ő talált rá végül is egy gépírásos dolgozatra, amelyben az áll, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaságot is létrehozó Arankát a sírkert I-es parcellájába, a mai 36-os sírba temették. Talán igen, talán nem. A megnevezett helyen gondozott, szép síremlék található. A sírkő mindkét oldalán nevek, az ott nyugvóké. Egyik sem utal Aranka Györgyre. Nyilván a leszármazottak, ha ők vették át a nyughelyet, minderről többet tudhatnak. Ha mások, akkor már csekély az esély, hogy valaha is tisztázódjanak a dolgok. De jó volna, ha egyszer mégis kiderülne, anyanyelvünk e megszállott pallérozóját hova helyezték végső nyugalomra. Nyomtatásban közzétett, illetve kéziratban maradt több mint félszáz munkája és műfordítása figyelemre méltó hagyaték. A tanulmánycímek közt tallózva ma az egyik kevésbé ismert külön is kiemelendő: „Hogy a’ nemzeti nyelvnek kipallérozása és kimívelése egy hazában igen hasznos és a’nnak minden jó hazafira ‘s léányira nézve érzékeny dolog légyen, azt az Europai Keresztény Nemzeteknek szembe tünö példái bizonyitják.” A helyesírás persze mára elavult, de a több mint két évszázad teltével megfogalmazott szándék, hogy az oktatásba, képzésbe a lányokat is vonják be, csakis dicséretet érdemel. Ennek alapján is bátran kijelenthetem, ha élne, Aranka György lelkesen köszöntené a szebbik nem képviselőit ma, a nőnapon. Én is ezt teszem. Hölgyeim, csakis a legjobbakat!
(N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)2017. május 18.
Maroshévízi Magyar Művelődési Napok: a magyar oktatás a középpontban
Újra a magyar kultúráé lesz a főszerep Maroshévízen, ugyanis hatodszor szervezik meg a hétvégén a Maroshévízi Magyar Művelődési Napokat. Az eseménnyel alternatívát nyújtanak a román többségű Hargita megyei városban élő magyarságnak, ahol az év nagy részében román kulturális események zajlanak.
A hévízi magyar közösség kulturális igényeit a történelmi magyar egyházak, civil szervezetek, az RMDSZ helyi szervezete, valamint az egyetlen magyar nyelvű oktatást biztosító Kemény János Gimnázium munkaközössége próbálja kielégíteni – tudtuk meg Barticel-Kiss Krisztián szervezőtől, a Maroshévízi Református Egyházközség lelkészétől.
Az idei rendezvény különlegessége, hogy a magyar diákok szemszögéből, az ő igényeiket figyelembe véve szervezik meg a művelődési napokat. Ebben jelent fontos mérföldkövet annak az együttműködésnek a kialakítása, amelyet a hévízi Kemény János Gimnázium a szamosújvári Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központtal, illetve az azt fenntartó Téka Alapítvánnyal alakított ki.
„Fontos számunkra az együttműködés, a két szórványközösség oktatási intézménye közötti kapcsolat révén tapasztalatcserén veszünk részt. Sokaknak furcsán hangzik, hogy Hargita megyében szórványközösségként nevezzük meg magunkat, pedig így van. Egyetlen magyar tannyelvű iskolánk van, de a hévízi magyar diákok egyharmada román iskolába jár, ugyanakkor a helyi tanácsban is csak három képviselőnk van. A szamosújváriak hasonló helyzetben vannak, de sok sikeres programot bonyolítottak le az oktatási központ révén, és látjuk a pozitív irányú fejlődésüket” – fejtette ki a Maszolnak a művelődési napok idei jelentőségét a református lelkész.
Az oktatás témájában kerekasztal-beszélgetést is tartanak péntek délután, amelyen a lelkész szerint, ha nem is találnak megoldást, de remélik, hogy fontos kérdéseket vetnek fel, amelyek lehetőséget adnak a továbbgondolkodásra.
A hetedik Maroshévízi Magyar Művelődési Napok hivatalos megnyitója csütörtök délután lesz, amelyet kabaréműsor követ. Pénteken Kemény János Iskolanapot tartanak, amelyen koszorúznak, megtartják a fent említett kerekasztal-beszélgetést, illetve a diákok saját műsort adnak elő.
Szombaton az Urmánczy Nándor Egyesület Napját tartják, amelynek részeként átadják az Urmánczy Nándor-díjat, kiállítást nyitnak meg, illetve koncertet és színházi előadást is tartanak. A vasárnap a hagyományokról szól majd, amelyen a meghívott néptánccsoportok lépnek fel, este pedig, a rendezvénysorozat zárásaként, Kilyén Ilka színművész lép színpadra és tart előadást. Az események a helyi művelődési házban, az iskolában, valamint a katolikus templomban zajlanak.
Kovács Boglárka / maszol.ro2017. május 18.
Magyar művelődési napokat tartanak Maroshévízen
Idén május 18-21. között rendezik meg a Maroshévízi Magyar Művelődési Napokat. A háromnapos rendezvény része a Kemény János Iskolanap, a X. Urmánczy Nándor Emléknap és a néptáncfesztivál is.
Egyház és kultúra jegyében május 18-án délután 5 órától a római katolikus templomban ökumenikus igeliturgia keretében tartják a megnyitóünnepséget, ahol fellép a Preis Project. 19 órától a művelődési házba, a Gruppen-Hecc – Lecsó Macsó kabaréjára várják a hévízieket, a belépés díjmentes. Május 19-én a Kemény János Iskolanap rendezvénye 9 órakor kezdődik. A Kemény János emlékére szervezett programok között a köszöntőbeszédeket követően körzeti vers- és mesemondó versenyt tartanak, melyet a Csillagszem tánccsoport fellépése illetve a díjazás követ. A koszorúzás után a szamosújvári Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ – Magyar Tannyelvű Gimnázium küldötteit fogadják a házigazdák, majd Kulturális kerekasztal címmel beszélgetést tartanak. Az iskolások műsorát 17 órától tartják a művelődési házban.
Urmánczy Nándorra emlékeznek Május 20-án tizedik alkalommal emlékeznek Urmánczy Nándorra. Az emléknap 11 órától a római katolikus templomban ökumenikus igehirdetéssel kezdődik, Gál Hunor örmény katolikus, Barticel Kiss Krisztián református és László Áron római katolikus papok jelenlétével. A kulturális műsort követően az Urmánczy család sírboltjánál koszorúznak, majd 12 órától a közösségi ház nagytermében adják át az Urmánczy Nándor-díjat, laudációt mond Németh Szilárd országgyűlési képviselő. Az ünnepségen többek között beszédet mond Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája is. 14 órakor nyitják meg Duha László művész kiállítását, bemutatja dr. Puskás Attila, az EMÖSz elnöke. A kiállításmegnyitót követően 16 órától a Zsákhegyi Katonai Temetőben koszorúzást tartanak. 19 órától Kristóf Katalin és Milán koncertre a helyi művelődési házba várják az ünneplőket. A rendezvény harmadik napján, május 21-én Néptáncfesztivált tartanak Maroshévízen, amely 12 órakor kezdődik a művelődési házban, fellépnek a gyergyószéki meghívottak, illetve Kilyén Ilka színművésznő is.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro