udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
234
találat
lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-234
Névmutató:
Vargha Mihály
2016. május 30.
Az életmű üzenete időszerű
Bemutatták a Jancsó Benedek 160 című könyvet
A Székely Nemzeti Múzeumban pénteken mutatták be a Jancsó András szerkesztésében napvilágot látott, Jancsó Benedek 160 című könyvet, mely a tudós születésének 160. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi múzeumban elhangzott előadásokat tartalmazza.
Vargha Mihály múzeumigazgató megjegyezte, Jancsó Benedek a tollával és a szívével nemcsak a székelység és az erdélyi magyarság pártfogója volt, hanem a Székely Nemzeti Múzeumnak is. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Jancsó Benedek egyik idézetével indította köszöntőjét: „A székely népnek lelke van. Ez a lélek fogja őt megvédeni és megtartani az idegen rabságban is a magyar nemzet számára mindaddig, míg csak egy magyar él a Duna és Tisza medencéjében.” Ez az egyik legfontosabb üzenet a mának is, húzta alá a tanácselnök, aki szerint Jancsó Benedek méltánytalanul nem annyira ismert, mint ahogy azt megérdemelné. Hozzátette: ezért örvendetes az, hogy a Jancsó család ilyen kitartóan ápolja az emlékét, és talán az a legfontosabb kezdeményezés, hogy a diákokkal történelmi vetélkedők során megismertetik.
– Háromszék elfelejtett nagy gondolkodója egyike azon nagy kaliberű személyeknek, akik Székelyföld történetét segítettek megismertetni az összmagyarsággal. Ilyen értelemben a Székelyek, illetve az Erdély története referenciaértékű könyvek ma is – fogalmazott Tamás Sándor.
Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke is kiemelte, Jancsó Benedek emlékét ápolni kell, és ez a család legfontosabb feladata. Háromszéken a gelencei általános iskola felvette a nevét, és emlékművet sikerült állítani Kézdivásárhelyen, de jó lenne, ha minél több helyen viselné közterület a nevét.
Jancsó András, a könyv szerkesztője Jancsó Benedek tevékenységét méltatta, nyomatékosítva, hogy életművének olyan üzenetei vannak, amelyek napjainkban is időszerűk: a közoktatás fontossága, a szellemi függetlenség, középiskolai reform, a magyar nyelv oktatása vagy éppen a nemzetiségi politika. A Jancsó család több ma élő tagja pénteken találkozott Gelencén, ahol megkoszorúzták Jancsó Benedeknek az iskola udvarán álló szobrát.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. június 18.
Üvegtárgyak, kerámiák és szász hímzés a múzeumban (Szőcs Fülöp Károly, a gyűjtő)
Szőcs Fülöp Károly atyhai származású, szakemberek által igen nagyra értékelt fogarasi gyűjtő kincseiből nyújt ízelítőt a csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott időszakos kiállítás. A Toleranciateremben szász hímzést és festett bútorokat, a Lovagteremben az erdélyi üvegművesség és fazekasság termékeiből nyújtott válogatást csodálhat meg a látogató.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében úgy minősítette Szőcs gyűjteményét, mint amelyet bármely múzeum megirigyelhetne. Hozzátette, a kiállított anyag csak a jéghegy csúcsa, a teljes gyűjtemény hatalmas. Ezt követően Szőcs Fülöp Károly munkásságának és gyűjteményének három jó ismerője szólt az egybegyűltekhez. Dr. Elena Băjenaru, Fogarasföld Múzeumának igazgatója elmondta, a gyűjtő és a muzeológus között az a különbség, hogy előbbi számára lelke van minden egyes műtárgynak, mindeniknek saját története van. Közölte, Szőcs Fülöp Károlyt a közönség számára a brassói néprajzi múzeum fedezte fel, a fogarasi várban hat termet rendeztek be Szőcs gyűjteményéből. Szőcs úr tudta, hogyan kell kiválasztani, gyűjteni a legreprezentatívabb tárgyakat, rengeteg kincset mentett meg a pusztulástól. Prof. dr. Ioan Opriș tudományos főkutató, nyugalmazott muzeológus, volt kulturális államtitkár kétszeres élménynek nevezte ittlétét. Egyrészt felemelő a Kós Károly által tervezett épületben, a szakemberek által nagyra értékelt Székely Nemzeti Múzeumban lenni, másrészt Szőcs Fülöp Károly tárlatában gyönyörködni. A kiállítást olyan ajándéknak nevezte, amit a gyűjtő „székely szeretettel” hozott Sepsiszentgyörgyre – mondotta. Dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, a gyűjtőktől a muzeológusok is rengeteget tanulhatnak. Az igazi gyűjtő nem műkereskedőktől vásárol, hanem maga rója a padlásokat, maga keresi a múlt jeleit, helyszínen, eredeti környezetben ismeri meg a tárgyakat, információkat gyűjt a tulajdonosoktól. Az igazi gyűjtő nem bír megválni tárgyaitól, mert minden tárgy egy emlék, egy történet, az életének egy része. A valódi gyűjtő nélkülöz inkább, de még csak azért is megszerzi a tárgyat! A jó gyűjtő nemcsak birtokolni akar, de tudni is, mit birtokol. Olvas, művelődik, múzeumokat jár és analógiákat keres, azonosít és fanatikussá válik, ha kiderül, van egy olyan tárgytípus, ami még nincs meg a gyűjteményében. A legritkább gyűjtő az, aki igyekszik feldolgozni a gyűjteményét vagy a mások gyűjteményeit, tudását átadja és tanít, bevezeti az évtizedeken át gyűjtött információk csodás világába az érdeklődő fiatalabb generációt. Szőcs Fülöp Károly ilyen „csúcsgyűjtő”. Autodidaktaként tanult, olvasott, hatalmas szakkönyvtárat hozott létre önerőből, keresett, kutatta a tárgyak eredetét. Rótta a Fogaras környéki falvakat, de eljutott Székelyföld legrejtettebb zugaiba is. Tudását, tapasztalatait a rendszerváltás után hat éven át a nagyszebeni Astra Múzeum muzeológusainak adta át, majd évtizedek óta adja a fogarasi múzeumnak és „nekünk” – mondta a sepsiszentgyörgyi szakember.
A 83 éves Szőcs Fülöp Károly hozzászólásában elmondta, gyűjteményének csupán kis részecskéje látható itt közel három hónapig. A tárlatról közölte, Székelyföldre nem székely tárgyakkal készült, hanem nagyon el akarta hozni a szász varrottasokat, mert annak ellenére, hogy a Barcaság a szomszédban van, még nem tudatosult bennünk, hogy mennyire nívós népművészet élt az erdélyi szász falvakban. A kiállításon még porumbáki, feleki és sepsibükszádi üvegeket, valamint erdélyi kerámiát láthatunk.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. július 5.
Atyha újrateremtése
Keresztjeink fölmutatása a Fiasmál oldalában
A Vinczeffy László képzőművész által az atyhai Kakasülő Galériában létrehívott, immár harmadik nemzetközi képzőművészeti kiállítás idén a kereszt jegyében bocsáttatott útjára szombaton, július 2-án (ez a tárlat e hónap 31-ig megtekinthető.)
Mindenkinek megvan a maga keresztje – vallja ősi székely közmondásunk. Hát, a székelynek igencsak kijutott a történelmi időben a keresztekből. De ne feledjük, hogy a kereszt egyben az élet, az ígéret jelképe is a számunkra.
Vinczeffy László a Korond melletti Atyha falu szülötte, életútja Sepsiszentgyörgyre vezette: Zágonban tanította a kis székelyeket a szépre; Sepsiszentgyörgyön alkotott, felújított, megőrzött. Neves alkotók jeles alkotásait restaurálta: a Barabás Miklós-gyűjteményt, a Gyárfás Jenő Képtár anyagát. Minden szép, hasznos, alkalmas alkotói lehetőséget kihasználva gazdag művészi pályát futott be. Díjai, elismerései között kiemelném, hogy 2008-tól magáénak vallhatja a magyarországi rangos képzőművészeti kitüntetést, a Munkácsy Mihály-díjat is.
De Vinczeffy Lászó ennél sokkal többre vágyott: szülőfalujának felemelésére, fölmutatására, megtartására. 2014-ben szülőháza mellett telket, házat vásárolt, mert gyökerek nélkül nincs igazi élet. Varázsolt belőle saját kedvére való „életet” – ahogy a székely nevezi a háza táját. Lakóházat, kertet, csűrt is, mert enélkül sem igazi egy székely gazda háztája. A kert lett a Vidám kert, a csűr meg a nemzetközi kiállító tér, a Kakasülő Galéria.
A kereszt jegyében
Az idei tárlat a kereszt jegyében valósult meg. A megnyitó ünnepségen a több mint kétszáz résztvevő vendéget Korond község gondnoka köszöntötte. Hegedűs Enikő művészettörténész méltatta a keresztnek mint jelképnek a jelentőségét a művészetben, valamint az alkotásokat. Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese magát a kiállítást és annak a jelentőségét ecsetelte, külön kiemelve az összmagyarság felé közvetített üzenetét.
E jeles esemény művészi élményét gazdagította a Budapesti Páll Dénes és Vízkeleti Piroska gyönyörű fuvolajátéka, a németországi Freiburgból való Hans Skarba úr havasikürt-szólója, valamint Magyari Izabella színművészhallgató közreműködése. Majd a házigazda, Vinczeffy Lászó művész köszönte meg a támogatók lelkes hozzájárulását. Amint az a tárlat eszmeiségébe nagyon is jól beleillett, a megnyitó ünnepség szép, esőmentes lezajlásáért elsősorban Istennek mondott köszönetet Vinczeffy László, ugyanis Sóvidék felett keményen dörgött és villámlott, de Atyhát elkerülte a zápor. Úgy éreztem, hogy keresztek óvták meg ezt a szép igyekezetet.
A kereszt ugyan ősidők és őskultúrák nagy gondolati tartalmú motívuma, maga a világfa, de egyben a krisztusi egyetemes keresztény hit legfőbb jelképe is. E jelkép ott volt a katolikus hitű székelyek házának homlokzatán, kapuinak díszítésében, jelezvén mindenkinek a gazdája lelkiségét is egyben. Sok elhagyatottan rogyadozó székely házon még ott látható e jelkép, a maiakon is látni, de sajnos, egyre kevesebb szerepet kap az emberek életében.
Értékmentő közösség
Vinczeffy, az alkotó, gondolkodó művészember benne él abban a világban, ahol a falusi közösségek is elvilágiasodnak, ahol visszaszorul a vallásgyakorlás, és rendre egyre több székely falu kiüresedik, „a megélhetés kényszere ugyanis idegenbe vetette a fiatal nemzedékeket”. De Vinczeffynek mindemellett meg kellett érnie „az évezredes keresztény Európa 21. századi nagy kihívását, a migrációs válságot.” E szavakkal folytatja a kiállítási katalógus kurátori előszavában e gondolatsort: „Láthatjuk, amint a globalizált világ erőszakos hatásai egy szűk emberöltő alatt képesek megváltoztatni a sok évszázados kultúrákat, melyek egy-egy jelképe még elmúltában is hirdeti, hogy valamikor életerős, értékmentő közösség hozta létre.”
Ilyen életerős, értékmentő közösség volt 1941 előtt Atyha is, mert a nagy földcsuszamlás után nemcsak a kárt vallottak, hanem a fiatalok is máshol kerestek könnyebb életet. Ez a falu elöregedéséhez, elnéptelenedéséhez vezetett. E folyamattal ment szembe a falu neves művészfia, amikor nagy elhatározással választotta élő- és alkotó teréül szülőfaluját, valamint művésztársainak is kiállító tereként az ősi csűrt.
Vinczeffy László elgondolása a megvalósításban nyert létet. Bebizonyította, hogy lehet, ha merünk és akarunk. E rendezvény az előző időben is, most, 2016-ban is több száz látogatót képes idevonzani, ezáltal új hagyományt teremtett e kis székely faluban, Atyhában.
Áldja meg az Isten az atyhai 101. házszám alatt lakókat, a székelység és minden magyarnak örömére, lelki épülésére.
A 2016-ban megrendezett Kakasülő Galéria kiállító művészei: Bocskay Vince, Daczó Enikő, DAradics Árpád, Fazakas Tibor, Kántor József, Kuti Dénes, Máthé Edit, Sánta Csaba, Siklódi Zsolt, Szepessy Béla, Vargha Mihály és a házigazda, Vinczeffy László. Az ez évi kiállítás Atyhába visszavonzotta mindazokat, akik már a tavaly is itt voltak, a határon kívülieket éppen úgy, mint az erdélyi művészetkedvelőket. De jöttek olyanok is, akik most értesültek e tárlatról. Ahogy a Sepsiszentgyörgyi Volt Politikai Foglyok Megyei Szervezete is úgy érezte, hogy újra el kell jönnie ide, éltetni kell, és újra benne kell élni e légkörben, mert ez a megmAradás záloga, kötelesség is egyben, úgy sokan mások is visszatértek Atyhába, megérintve a hely szellemétől, az összetartozás tudatától.
C. Némethi Enikő
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. augusztus 24.
Fejlesztik a Székely Nemzeti Múzeumot
A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fejlesztési tervét és annak gazdasági-műszaki mutatóit fogadta el Kovászna megye Tanácsa tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumokat pályázat keretében ma benyújtják a Gyulafehérvári Központi Fejlesztési Régió Ügynökségére.
Az ülésen Tamás Sándor tanácselnök elmondta, az elmúlt európai uniós gazdasági ciklusban már benyújtották a múzeum korszerűsítését célzó pályázatot, azt kedvezően bírálták el, ám nem jutott rá pénz. Most naprakész állapotba hozták a pályázatot, és ebben az új ciklusban is pályáznak. A közel 22 millió lej összértékű tervben a 2 százalékos önrész és az Európai Unióval el nem számolható költségek 4 millió lejt tesznek ki.
Az elnök két vaskos kötetet kitevő pályázati iratcsomót is bemutatott, további alátámasztásként Potsa József, Háromszék, Daniel Gábor, Udvarhely és Mikó Mihály Csík vármegye főispánjának a múzeumalapítást követő időszakban a székely nemzethez intézett felhívását is ismertette: „Az özv. Cserey Jánosné által alapított »Székely nemzeti muzeum« Sepsi-Szentgyörgyön elhelyezve, ma már a székely nemzet birtokában van. Ezért a muzeumért szólunk hozzátok, székelyek! Kincs van birtokunkban, mely közös mindnyájunké. Letétetett alapköve egy culturalis intézménynek, mely a műemlékek összeszerzése s az utókor számára való kegyeletes megőrzés által megbecsülhetetlen kincstárát fogja képezni a székely nemzeti művelődésnek, a székely nép történeti fejlődésének. A székely nép, mely hazai történelmünkben oly kiváló szerepet játszott, melynek a letűnt kor lapjain annyi nevezetes eseményekkel van összekötve élete, saját kebelén fogja megőrizni a múlt emlékeit a késő utódok számára. A régi kor emlékei összekötik az elmúlt idők történelmét a jelennel; csak úgy tudunk jól élni a jelennek, ha ismerjük a múltat. Egy ilyen összekötő híd a székely nemzet múltja és jelene között: a múzeum.” A tegnapi ülés résztvevői egyöntetűen megszavazták az előterjesztést. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lapunknak elmondta, a Kós Károly által tervezett százéves Sepsiszentgyörgyi épületegyüttes felújítására pályáznak, a 21. századnak megfelelő látogatóbarát múzeumot akarnak kialakítani. Ehhez hozzá tartozik a főépület, a két múzeumőri lakás, a kazánház és a park. Kiemelte, a felújítás elképzelhetetlen a szomszédos telek bevonása nélkül. Az adminisztratív részleg az igazgatói irodával együtt átköltözik az egykori szalámigyár épületébe, helyén, a múzeumőri lakásban játékkiállítást rendeznek be és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartanak. A másik múzeumőri lakás megmArad természetrajzi pavilonnak. A főépület tornyát megnyitják a látogatók előtt. A turista tudjon felmenni, onnan körülnézni, és egy kávét elfogyasztani – mondta az igazgató. A parkba szökőkutat terveznek, szobrokat nagyjainknak, mint az alapító Vasady Nagy Gyulának, dr. László Ferenc és Csutak Vilmos múzeumőröknek, továbbá éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot. Megoldják a csatornázást, kicserélik a teljes épületgépészeti rendszert. Magának a múzeumnak új, logikus beosztást szánnak. A református kopjafatározó mintájára katolikus síremlékeknek is szeretnének hasonlót kialakítani. Kós Károly is ezt álmodta meg, a Tolerancia Teremben a kis kápolna a katolikus világot képviseli, a Bartók Terem a református templombelsőt mintázza – magyarázta Vargha Mihály. Múzeumi boltot fognak kialakítani. Tíz év alatt ötven kiadványuk van, azokat árulják, továbbá emléktárgyakat, például a szkíta kard mását. Bevételeik 90 százalékát a jegyeladás teszi ki, 10 százalék a könyvekből folyik be. Ezen az arányon is szeretnének változtatni.
Az igazgató reméli, az angyal elhozza a jó hírt, hogy nyer a pályázat, utána meg lehet hirdetni a versenytárgyalást a kivitelezésre. A közbeszerzési eljárás jó esetben fél, rosszabb esetben egész évet vesz igénybe, utána két év áll rendelkezésre a kivitelezésre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. szeptember 10.
Vinczeffy László 70.
A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum rendkívüli kiállítással ünnepli örökös munkatársát, a Munkácsy-díjas képzőművész és képrestaurátor Vinczeffy Lászlót, a Magyar Művészeti Akadémia tagját hetvenedik születésnapja alkalmából. Vargha Mihály szobrászművész, az intézmény igazgatója így jellemzi a hamarosan nyíló tárlatot: "Ez a kiállítás tudatosan nem visszapillantó kíván lenni, hanem az utóbbi évek törekvéseit, kísérleteit, szellemi lenyomatát kínálja a közönségnek.
Vinczeffy László sokakat meglep majd a szobrászatával. A Kós-épületben helyet kapó komor hangvételű képeket érdekesen ellensúlyozzák a jóval felszabadultabb, játékosabb múzeumkerti színes szobrok, a művész legújabb kísérletei".
A festészeti és szobrászati kiállítás megnyitó rendezvényére szeptember 15-én, csütörtökön 17 órától kerül sor.
Ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettese nyitja meg. A kiállítás kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ Egyesület elnöke. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Közreműködik Császár Katalin fuvolaművész és egykori tanítványa, Péter Ervin egyetemi hallgató.
Népújság (Marosvásárhely)2016. szeptember 16.
Tárlattal köszöntötték Vinczeffy Lászlót
A hetvenéves Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművészt, restaurátort, a Magyar Művészeti Akadémia tagját köszöntötte kiállítással a Székely Nemzeti Múzeum, amely az Erdélyi Művészeti Központtal közösen szervezte a jubileumi tárlatot.
A tegnapi megnyitón a házigazda, Vargha Mihály köszöntötte a jelenlévőket és a művészt, aki közel négy évtizeden át volt „munkása” a Székely Nemzeti Múzeumnak. Elmondta, retrospektív kiállításban gondolkodtak, végül az utóbbi évek termésének legfontosabb darabjait állították ki, a szobrokat a múzeumkertben, a festményeket a főépület földszintjén. Ünnepi beszédet mondott volna Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, a kiállítás fővédnöke, ám ő a kamionos sztrájk miatt az úton rekedt, csak a megnyitó után futott be. Vinczeffy László munkásságáról szakmai összegzést tartott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Méltató beszédet mondott Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Végezetül Vinczeffy László meghatottan mondott köszönetet mindenkinek, aki közreműködött a tárlat létrejöttében és a nagyszámú közönségnek, jelezve, boldog, hogy művei élnek. A rendezvényen fuvolán közreműködött Császár Katalin és Péter Ervin. (A kiállításról részletesebben holnapi lapszámunkban olvashatnak.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. szeptember 19.
Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. szeptember 27.
Kisbacon nagy kincsei
A Bodvaj Egyesület az év elején fogott neki a Kisbaconi Települési Értéktár elkészítésének: tavasszal és nyáron anyaországi szakmai szervezetek támogatásával végzett dokumentáló munka során negyvenkét megőrzésre és ápolásra érdemes értéket azonosítottak. Hogy a félezer lelket sem számláló falu ilyen gazdagnak mondhatja magát, nem csoda! Ottjártunkkor csak falujuk múltjára, hagyományaira, szellemi örökségére és napjainkban végzett munkájára büszke emberrel találkoztunk. Olyanokkal, akik egyként vallották: számukra Kisbacon a világ közepe, érdemes ott élni. A múlt hónap végén otthonos környezetben, a volt paplakban fotók, kisfilmek, térkép, makett, illusztrációk és ízek révén mutatták be az értékeket: Benedek Elek szellemi hagyatékát, a kalákával létrehozott népi feredőt, a tájházat, a templomot, a párját ritkító vízimalmot, a helyi kezdeményezésként létrehozott Kenyér útja programot, a húsvét ünnepét megszépítő tojásírást, a sajtkészítést, mi pedig nyomukba eredtünk, azokat kerestük fel, akik továbbéltetik mindezt.
Elek apó ma is itt él
Benedek Elek és Kisbacon neve örökre összefonódott. Nem véletlen ez! A kis erdővidéki közösség még adott nemzetünknek okos embert, soraiból még emelkedtek ki olyanok, akik szélesebb körben elismerésnek örvendtek, de olyan nagy hatású szellemi óriás, mint Elek apó, addig sem, azóta sem. Napjaink Kisbaconja hálás is örökségéért, s olyannyira ragaszkodik Benedek Elekhez, mint Benedek Elek ragaszkodott szülőföldjéhez. Ez tetten érhető a 2009-ben felavatott, Vargha Mihály által készített, az Apó ölébe és karjába csábító szoborban, de abban is, hogy születésnapját szeptemberben évről évre a magyar népmese napjaként ünneplik, a művelődési házban megtekinthető állandó bábkiállításon meséinek szereplői elevenednek meg, kalauzolnak gyermekkorunk különleges világába. A mese varázslata széles körben érződik: éljünk bár modern korban, csábíthatnak úton-útszélen a technika vívmányai, a gyermekek ma is ragaszkodnak, most is rajonganak az okos lányokért, az öreg királyokért, a szegény legényekért, a tündérekért, és jóformán nem telik el nap, hogy a Mari-lak ajtaját ne lépnék át tucatjával – meséli Szabó Réka, Elek apó dédunokája, az emlékház vezetője. Jönnek a Székelyföldiek, az erdélyiek, az anyaországiak, s egyre több látogató érkezik a diaszpórából, távoli vidékekről. Szép számban akad visszatérő vendég is – olyan, ki gyermekként már megfordult a kisbaconi mesemondó hajlékában, most pedig gyermekével, unokájával járja végig a rég kitaposott ösvényt. A mese mindannyiunké, de a kisbaconiak kicsit mégis inkább magukénak vallhatják: mert míg máshol úgy tudják, Elek apó személyesen nem, csak művei által él, addig az otthoniak biztosak benne, „a visszatérő ember” rajtuk keresztül most is munkálkodik, most is éltet. Közösségük kovászai
Úgy tartjuk, nem üdvös az öndicséret, ám a Bodvaj Egyesület tagjainak elnézhetjük, hogy az értéktár összeállításakor magukat is lajstromba vették. Elnézhetjük, mert működésük tizenhárom esztendeje alatt nemcsak új programokat vittek falujukba, hanem csapatot alkottak, munkájukba bevonták a közösséget, erősítették, összekovácsolták. Nekik köszönhető és kezdetektől az egyesület szervezésében valósul meg a Paprika Jancsi szín- és bábjátszó tábor, közel tíz esztendeje évente negyven-ötven gyermek az Erdei Iskola sátortáborban ismerkedik a természetvédelem alapjaival, minden alkalommal hozzájárulnak falujuk szépítéséhez is valamilyen módon, például patakmedret tisztítanak, a központi parkba virágot ültetnek, rendszeresen játszóházat vezetnek, kézműves-tevékenységet tartanak, nemzetközi ifjúsági csereprogramokat és képzéseket bonyolítanak le. A közművelődésből is kiveszik részüket: néptáncelőadásokat, táncházat szerveznek, bábszínházi előadással rukkolnak elő, s hozzájárulnak, hogy a vendégrendezvények sikeresek legyenek. Az utóbbi időszakban szinte észrevétlenül a turizmusba is „belefolytak”. Benedek Elek olyan „reklámot” jelent a falunak, hogy hirdetésre nem kell költeniük, s mégis tódulnak a vendégek. Nem túlzás, tényleg tódulnak – mondotta Benedek Huszár Márta, az egyesület vezetője: nem számolják, de évente minden bizonnyal több ezren jönnek, hogy megtekintsék a Mari-lakot és elzarándokoljanak Elek apó sírjához. Csakhogy egy kis, alig hétágyas panziótól eltekintve nincs, aki vendégfogadással foglalkozna. A Határtalanul! program keretében érkezők közül többen is megkeresték a leginkább „látható” egyesületet, tudnának-e segíteni a nagy kirándulásban megéhezőknek, elfáradóknak. Bár nem vág tevékenységükbe, nem utasítják vissza a felkéréseket, s az otthon fellelhetőből, illetve falustársaiktól beszerzettekből készítenek hidegtálat. Arra is volt példa, hogy a nagyvárosi forgatagból az erdővidéki tájakra érkező gyermekek itt kóstoltak először házilag eltett lekvárt, sütöttek nyárson szalonnát, ettek frissen, az esztenáról hozott sajtot. Benedek H. Márta azt reméli, ebbe a munkába többen is bekapcsolódnak. Van tennivalójuk bőven: az elkezdett munkát folytatni kell, győzni kell azt. A ragaszkodás háza
Napjaink embere nem annyira vallásos érzületű, templomba egyre kevesebben járnak, mégis, bármely értéktárban helye van a templomnak. A kisbaconiak is bevették, de nem illendőségből: 220 éves falai közt nem a csend honol; kevés az a hét, hogy ne telne meg gyermekhanggal vagy felnőtteket megszólító rendezvényt ne fogadna be. Az egyházközség hagyományos tevékenysége mellett – vallás- és bibliaóra, az ökumenikus imahét alatt vendéglelkészek által tartott istentiszteletek, a vegyes kórus próbái és előadásai – szeretetvendégséget tartanak, ősztől tavaszig szervezik az anyák klubját, történelmi megemlékezéseknek adnak helyt, megtartják a magyar kultúra napját, anyák napi műsort állítanak össze, s a sort még lehetne folytatni.
Miért ragaszkodnak ennyire a kisbaconiak templomukhoz? – tettük fel a kérdést a lelkésznek, Farkas Vilmosnak. A tiszteletes szerint a válasz nem a jelenben, hanem a nagyon távoli múltban keresendő: templomukat – sorban a harmadikat – 1793–1796 között olyan időben emelték, amikor a világban békességből kevés, szegénységből sok volt, ám áldozatvállalásuk révén mégis célt értek. A közösséget alkotó ötvennyolc család nem várt pályázati pénzre, nem keresték a pénzes politikum barátságát, a nevüket történelembe írni kívánó üzletemberek támogatását, nem gyűjtöttek érdekükben külföldi hittestvéreik, hanem önmagukat megadóztatván, javaikat felajánlván, kalákát vállalván építették meg Isten hajlékát. Közös kincsnek tekintették a templomot, ragaszkodásukat pedig nemzedékről nemzedékre továbbadták – ez érződik mind a mai napig.
Kisbacon régi arca
Csupán a szülőföld iránti szeretetből, magánerőből valósult meg néhány éve a kisbaconi tájház. Létrehozója, Németh Erzsébet nyugalmazott tanítónő közel tíz esztendeje vásárolta meg a szülőházával szembeni, gyermekkora óta jól ismert épületet. A lelakott házra ráfért a felújítás, de mivel a régi, hagyományos módszert már senki sem ismerte pontosan, némi kísérletezésre is szükség volt, hogy megfelelő minőségű tapasztóanyag készüljön.
Lapunk munkatársa, Demeter Virág Katalin Tájház született Kisbaconban című riportjából idézünk: „Gyermekként az egyik kedvenc mesterség számomra a tapasztás volt. Engedték csinálni, ahogy tudtuk, s utánunk simították. Itt segítséget is kaptam. Kalibáskőről jártak hozzánk gyermekek, s mondták, ha félbehagyható lenne, akkor folytatnák a tapasztást. Gondolkodtam is, hogy a mai gyerek belenyúl-e majd abba az anyagba, amihez tehéntrágya is kell? Örömmel jöttek, lehúzták cipőjüket, lábbal dagasztották, ahogyan mi is annak idején, s utána kézzel tapasztottak – meséli. – Mi úgy mondjuk, szénamurha, azaz törmelék, agyag, homok és tehéntrágya elegyét használjuk. Az arányokat nem ismertem, aztán addig adagoltam, míg rájöttem a titkára, csupán annyit tudtam, hogy addig kell dolgozni vele, míg a kapától elválik.
Erzsike néni úgy véli, jó lett volna ismét kulimáncolni – ahogyan régen hívták ezt a munkát –, de egészsége nem tette lehetővé. Az 1920-ban készült kis épületet korábban háromszor tapasztották, kívül-belül, ahogyan a szoba földjét is, a konyháé azonban eredeti állapotban maradt – a tanítónő úgy véli, látniuk kell a mai gyermekeknek, milyen körülmények közt éltek a régiek.” Erzsike néni célt ért. A parasztház – talán régebb megszokott méretű volt, ma viszont picinek hat – igazi látványossággá nőtte ki magát. Az évek során a maga által gyűjtött régi tárgyakon kívül rengeteg ajándékot is kapott, hagyományos használati tárgyakat lehet megtekinteni. Mert hol is láthatnánk már „divatból” kiment mezőgazdasági felszerelést, gabonás szuszékot, ordafőzőt, dézsát, vajköpülőt, kézzel varrt, díszes falvédőt, gyapjúból szőtt szőnyeget, vagy tudnák meg, mi is az a perefernumlevél. Adjuk vissza a szót kollégánknak: „Kisbacon tájháza több hát, mint a kistérség hagyományos tárgyi emlékeinek gyűjteménye, ezzel a jóleső érzéssel távozom. Németh Erzsébet közösségét gyarapító, értékmentő munkához látott, mely számára egyben időutazás is, hisz – mint állítja – minden csoportvezetés a szüleihez, nagyszüleihez röpíti vissza az időben. Egy olyan korba, amikor a mindennapok talán küzdelmesebbek voltak, mint ma, ám a régiek pontosan tudták, munkájuknak úgy van értelme, eredménye, ha abban mindenki osztozik, s ha tisztességgel úgy végzik el, hogy örököseik számára is gyümölcsözzék. Meggyőződésem, a kisbaconi tájház megálmodója is valami hasonlóban hisz.”
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 20.
„Több mint erdélyi, több mint magyar”
Erdély- és Partium-szerte kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Gazdag kulturális felhozatallal: kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik Erdély- és Partium-szerte a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Vasárnap adják át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, a magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez megkülönböztetett módon hozzájárulnak. Vasárnap 17 órától a sétatéri Kaszinó épületében tartandó díjátadó gálán az RMDSZ idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltat. Az eseményen ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor szövetségi elnök, a gálát Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista előadóestje zárja.
Irodalmi estek és Szoborerdő Háromszéken
Háromszéken is gazdag kulturális kínálat várja az érdeklődőket. A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között, pénteken 18 órától kerül sor a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár társszervezésében arra a közönségtalálkozóra és felolvasóestre, amelynek meghívottjai Andrei Dósa és Robert G. Elekes brassói költők. Beszélgetőtársaik a rendezvényen Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A rendezvényen a nyelvek és kultúrák egymás mellett éléséről, azok egybehangol(ód)ásáról, identitásról és alkotói énről is szó lesz.
Szintén pénteken, 13 órától a Kovásznai Művelődési Központban a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes és a kovásznai HANGfoglalás együttes közös koncertjére kerül sor, közreműködnek a Kőrösi Csoma Sándor- gimnázium diákjai. Alkalmi Szélhárfa címmel a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Székely Nemzeti Múzeum társszervezésében kerül sor Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők irodalmi estjére szombaton 18 órától.
Kézdivásárhelyen tárlatnyitóval ünnepelnek: Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály, a helyi Nagy Mózes-gimnázium rajztagozatának első-, illetve második generációs növendékei, a Kosztándi és Vetró házaspár tanítványai negyven évvel első iskolai kiállításuk után közös tárlatot mutatnak be Szoborerdő címmel. A kiállítás szombaton 18 órától nyílik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A közös iskolai évek óta életútjaik elváltak: Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházán él, Vargha Mihály a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója. Bár mindketten egyéni útjukat járják, művészetükben ennyi év távlatából is felfedezhetők hasonlóságok.
Ignácz Rózsa írónő emlékezete
A Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja a szentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házzal január 22-én 18 órakor vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést tart Oláh Katalin filmrendezővel, valamint Csukás Sándor operatőrrel, az Ignácz Rózsáról, valamint az Erdős Renééről szóló dokumentumfilmek alkotóival. Ignácz Rózsa életének és munkásságának megismerésével bepillanthatunk az irodalmi élet mellett a színház világába is. Ignácz Rózsa könyvei elsősorban az erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Már első írásainak megjelenését követően a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójaként üdvözölték méltatói. Kodolányi János így jellemezte: „Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg.”
Bányatemetések Marosvásárhelyen
Marosvásárhelyen színházi előadásokkal is ünneplik a kultúra napját: a nemzeti színház közölte, sikersorozatuk utolsó állomásához érkeztek a „Bányák”, azaz Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című színműveinek előadásai a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió színrevitelében.
A Bányavirág című színművet Sebestyén Aba rendezésében 2011. október 9-én mutatta be a Tompa Miklós Társulat. A premier előtt a szerző így írt ajánló soraiban: „Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. (...) A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab.”
A Bányavakság premierjére szintén a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciójában került sor 2012. szeptember 23-án. Az előadás ismertetője szerint a korrupció és a nacionalizmus két olyan probléma, ami Székelyföldön markánsan jelen van, de erről nem illik beszélni. A Bányavakság nem azért beszél róluk, mert nem illik, hanem mert ezek a problémák léteznek, fertőznek, és képesek veszélyes méreteket ölteni. A két előadásnak összesen 130 alkalommal tapsolhatott a közel 20 ezer néző Bukaresttől Pécsig 23 különböző városban. A Bányavakság „előadás-temetésére” szombaton 20 órától, a Bányavirágéra vasárnap 20 órától várják a nagyérdeműt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében.
Gittai István költőt köszöntik Nagyváradon
Nagyváradon is több kultúranapi rendezvény várja a közönséget. Gittai István költőt legújabb kötetének bemutatójával köszöntik 70. születésnapja alkalmából. A Bihar megyei Tóti községben született költő Budapesten él. A Várad folyóirat egyik alapítóját a kerek évfordulón Létesszencia című, a Várad és a Holnap Kulturális Egyesület közös gondozásában megjelent kötetével ünneplik. A hetven számozott példányban is elkészült könyv bemutatóját – a magyar kultúra hete részeként – január 20-án, pénteken 18 órától tartják a Teleki utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A szerzőt Szűcs László méltatja, közreműködik Szabó Eduárd színművész.
Sebestyén Márta és Andrejszki Judit kultúranapi koncertjét vasárnap 18 órától láthatja-hallhatja a közönség a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székhelyén. Szintén a PKE ad otthont Szabó Réka képzőművész egyéni tárlatának, amely a vasárnap 17 órától nyílik meg, a kiállítást dr. Onucsán Miklós képzőművész, a PKE docense méltatja. Szabó Réka az egyetem képzőművészeti szakának végzettje, munkáiban mindig igyekszik valamilyen eszmét is megjeleníteni, soha nem elégszik meg a látvánnyal. Betű és kép között elmosódnak a határok, a jelentés a betűkből álló képből és a képnek alárendelődő betűkből áll össze.
Kölcsey-díjakat adnak át Aradon
Hagyományosan a magyar kultúra napján, január 22-én adják át az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjait, amelyekkel olyan személyiségek tevékenységét ismerik el, akik az Arad megyei magyar közösségért, kultúrájáért tettek érdemlegeset. A Kölcsey Egyesület a legrégebbi aradi magyar civil szervezet, a Kölcsey-díjat pedig 2004 óta adják át. Idén a Pro Urbe-díjas Cziszter Kálmán építésznek, aradi szaktekintélynek, az RMDSZ volt megyei és helyi önkormányzati képviselőjének a város épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért, valamint az aradi származású Piroska házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak, a város színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájáért adják át az elismerést.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2017. január 21.
Bőség az Erdélyi Művészeti Központban
Huszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is.
Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is.
Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. január 30.
Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében.
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében.
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 3.
Elhunyt Kosztándi Jenő
Egy művésszel, egy nagyszerű emberrel lettünk szegényebbek
Tegnap futótűzként terjedt a szomorú hír a világhálón: szerda este, életének 87. évében hirtelen elhunyt Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész. A céhes városbeliek egy nagyszerű emberrel és művésszel lettek szegényebbek.
Kosztándi Jenő 1930. május 26-án született Kézdivásárhelyen. Gyerekkora első éveit Brassóban, majd Hosszúfaluban töltötte, ahol egy pilótával, valamint a vonatállomás főkönyvelőjével laktak egy bérházban, így korán repülőre, illetve gőzösre ülhetett. „Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok”, nyilatkozta tavaly utolsó, lapunknak adott interjújában. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte el, majd Sepsiszentgyörgyön fejezte be a II. világháború végén.
Ezt követően a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakára nyert felvételt. Itt Miklóssy Gábor volt a professzora, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, emiatt igencsak szigorú lett felnőtt korára. „De Miklóssy szeretett, és a lába nyomát is áldom, hiszen amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt elbuktam marxizmusból, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt”, emlékezett vissza Jenő bácsi. 1953-ban diplomázott, és tagja lett a Romániai Képzőművészek Szövetségének.
Hazatérése után előbb rajzot tanított a líceumi román osztályokban, majd 1971-ben a kézdivásárhelyi Elméleti Líceum keretében létrehozott képzőművészeti tagozatot szervezte, ahol 1990-es nyugdíjazásáig tanított. „Számomra öröm volt ott lenni. Amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. 39 évig tanítottam, és 19, egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest”, sorolta büszkén.
Festőművészként az egyetem elvégzése után is folyamatosan fejlesztette magát. „A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis-Teutsch János festőművész mondta: »Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.« A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését mind meg kellett tanulnom”, vallotta a mester. Képeivel rengeteg rangos kiállításon vett részt, de soha nem ült a babérjain, „komolyabban dolgozom, mint 10 évvel ezelőtt”, vallotta lapunknak ottjártunkkor.
Jenő bácsi azon művészek közé tartozott, akit életében is megbecsültek. 2015-ben, a magyar kultúra napján feleségével együtt Háromszék Kultúrájáért-életműdíjjal tüntették ki a helyi kultúra terén kifejtett több évtizedes, kiemelkedő tevékenysége elismeréseként. „A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú” – hangzott el Vargha Mihály, az egykori diák, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának laudációjában.
Tavaly márciusban nemzeti ünnepünk alkalmából Áder János köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki a házaspárt a magyar közösségért kifejtett munkásságuk elismeréseként. „Pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. (…) Feleségével együtt Kézdivásárhelyen felnevelt egy műértő közönséget”, állt a méltatásban. „Kimondhatatlan érzés, nagy boldogság számomra ez a kitüntetés, olyan, mint amikor a kisgyerek várja a karácsonyfát”, nyilatkozta akkor lapunknak Jenő bácsi.
2010-ben Hegedűs Ferenc vállalkozó megnyitotta a Kosztándi Galériát. A művészpár a városnak adományozta életművét, így páratlan kincs került a közösség birtokába. „Mély fájdalommal búcsúzom Jenő bácsitól, hiszen nagyon jó barátságban voltunk, óriási űrt hagyott maga után”, osztotta meg lapunkkal a mecénás.
Barátai, tisztelői február 4-én, szombaton 14 órakor a régi református temető ravatalozójában vehetnek búcsút Jenő bácsitól.
(daczó)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. február 3.
Elhunyt Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi képzőművész
Életének 87. évében elhunyt Kosztándi Jenő festőművész. A kézdivásárhelyi művész a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1949-ben, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát.
Mesterei közt volt Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kovács Zoltán és Miklóssy Gábor. Szülővárosában telepedett le, ahol mint általános iskolai tanár, képzőművészeti szakosztályt szervezett, a 3. számú Ipari Líceum (volt Kantai Gimnázium), a Művelődési Ház és a Városi Könyvtár szaktermeit klasszikus írók arcképeivel gazdagította, 1989-ig képzőművészetet tanított.
A természeti látványt konstruktív rendbe átfogalmazva festett tájképeket, csendéleteket. A modern művészet úttörői közül Lyonel Feininger amerikai festő tanításához igazodott – írta Kosztándi Jenőről az Artportál.hu. Műveit számos egyéni és csoportos kiállításon ismerhette meg az erdélyi és magyarországi közönség. Munkásságáért számos díjjal tüntették ki, többek közt megkapta 2016-ban a Magyar Arany Érdemkeresztet, 2015-ben pedig feleségével, a szintén képzőművész Kosztándi B. Katalinnal együtt a Háromszék Kultúrájáért életműdíjat.
„A kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú" – méltatta a Háromszék Kultúrájáért elismerés átadásakor a művészeket Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin műveiből 2010-ben nyílt állandó képzőművészeti tárlat a kézdivásárhelyi Art Galériában.
Kosztándi Jenő festőművész temetése február 4-én, szombaton 14 órától lesz a kézdivásárhelyi református temetőben.
Krónika (Kolozsvár)2017. február 4.
Szoborerdő Kézdivásárhelyen (Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály kiállítása)
Három fontos pillére van e tárlatnak. Először is a kettejük művészetben fogant barátsága. Ugyanakkor a szülőváros, iskolás éveik városa, Kézdivásárhely iránti ragaszkodásuk. A szülőváros számukra olyan képzet, amelyet magukkal vihetnek bármikor, tágíthatják határait. És harmadikként ott az iskola, a rajzosztály, az egykori tanárok, diáktársak, a KÖZÖSSÉG iránti tisztelet, amelyre és akikre büszkék. Vargha Mihály a 40 éves rajztagozatra emlékezve jó értelemben vett boszorkánykonyhához hasonlítja a második emeleti rajztermet, gipsz izomemberrel, görög istenekkel, terpentinszaggal, múzeumokat megszégyenítő bokálygyűjteménnyel, no meg nagy tudású, fegyelmet követelő, de nagyon szerethető tanárokkal.
Ők még az a szerencsés rajztagozatos nemzedék, amelyet mindkét művészházaspár tanított, a Kosztándi és Vetró házaspár is, de amelyet művészeti, szakmai irányítása mellett más kiváló tanárok is segítettek alkotóvá válásában. Ilyen volt a Szőcs tanár házaspár (Piroska és Géza). Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Kosztándi Jenő hazafelé menet az utcán is tanított, azóta tudják, hogy a penész és a zuzmó a házfalakon szép is tud lenni, hogy miért kicsi a Giacometti-szobrok feje, miért egyedi Kézdi főtere. A Vetró házaspár pedig nemcsak a szakmai fortélyokra okította, hanem Kolozsvár, a továbbtanulás irányába kalauzolta diákjait, igazi kifutópályát készítve elő számukra.
Én ezt a három pillért kiegészíteném egy negyedikkel, mégpedig a szakmaiságukkal, szobrászatukkal, amely találóan, miként a cím is sugallja: szoborerdőként viselkedik. És ha együtt, tömegesen szemléljük, egyfajta esztétikai élményben van részünk, de úgy, ahogy az erdőt sem lehet egyszerűen csak a fák együttesének felfogni, itt is külön-külön kell szemügyre venni a szobrokat. És fontos hangsúlyozni, hogy nem két erdőről van szó, hanem egy szoborerdőről, mégis, az elrendezésnél ügyeltek a művészek, hogy saját teret hagyjanak egymásnak, nem elnyomva, belekontárkodva a másik munkájába, középen egy „fák”, ebben az esetben szobrok nélküli teret, tisztást hagyva a szemlélőnek, a tárlatlátogatóknak. Ilés-Muszka Rudolf szobrait, alkotásait kevésbé ismerheti a kézdivásárhelyi közönség, egyéni kiállítása nem volt ez idáig szülővárosában. A 2003-tól Veresegyházon élő szobrásznak a múlt év elején, 2016 februárjában nyílt első egyéni tárlata az új otthont adó városban, éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy most egykori iskolatársával bemutatkozik régi otthonában is. Rudolf szobrainak letisztult formája felszabadítja a fa anyagszerűségét. Munkáinak minden darabja, legyen az fa vagy kő, megvalósítja az anyag és forma, a hagyományos és kortárs szobrászat egymásba olvadását, amely nem megbékélt egymásmellettiség, hanem energikus absztrakt játékká minősül. A talált tárgy, illetve a talált forma felhasználása, beépítése is jellemző szobraira (gondolok itt a Farsang és Kopott idő címűre). Összeköti, összeilleszti ezeket a talált tárgyakat, olyan tárgy- vagy „szoborimplantációt” hozva létre, amely egyszerű, független létezésében képes megteremteni saját terét és auráját, páratlan ügyességgel álcázva a tárgy eredeti funkcióját. Töviskoszorú című szobra árulkodik legkevésbé csináltságról, mintha csak a kiismerhetetlen természet hajlítaná töviskoszorúvá a tüskés ágat, mintha a véletlen feszítené meg az ágnyalábot. E Krisztus-szobor egyszerűségében ott a drámaiság, a magárahagyottság, az elesettség, a csonkaság, a prométheuszi kín, az áldozatvállalás ereje. A vertikális irányú, ég felé nyújtózó, karcsú, Kacérkodó című szobra formáját, lendületességét tekintve hajaz Vetró Artúr Integető lányára. Ezen az alkotásán, akárcsak a bejáratnál található Anyaság című szobrán, az erőt nem a tömeg, a darabos megmunkálás, az anyagszerűség képviseli, hanem a folyamatosság, a hajlékonyság, az anyag láthatatlan szívóssága. A kézdivásárhelyieknek most plasztikáival mutatkozott be, de pasztell- és ceruzarajzai, teljesen különálló grafikai munkái is vannak.
Vargha Mihály szobrászati munkásságát talán jobban ismeri a kézdivásárhelyi közönség, többször állított már ki a múzeumban, a március 15-ei ünnepi tárlatok állandó résztvevője, és ne felejtsük, első egyéni tárlata 1991-ben pontosan itt, a múzeum e termében nyílt, amikor néhai Incze László így fogalmazott: „Ez a mai kiállítás nem pusztán egyike az eddig közel 200 tárlatnak, hanem e kisváros képzőművészeti életének fontos eseménye, jelzése annak, hogy az itt élő tehetséges képzőművészek száma gyarapodott.” Saját bevallása szerint, hogy a szobrászat mellett döntött, egyrészt első tanárának, mesterének, Vetró Andrásnak, másrészt a térbeliség, a három dimenzió igézetének köszönhető. És elmondhatjuk, hogy leginkább a fa bűvöltje ő is. Keményebben nyúl az anyaghoz, mint Rudolf, kifejezésmódja nyersebb, már-már barbár, ösztönös, néha meghagyva a fa kérgét, a maga természetes szépségét, fest, rárajzol. De ez is változó nála, mert ismerjük Levélkürt című kisplasztika-sorozatát, ahol azért a finoman csiszolt faplasztikák a jellemzőek. A jelen tárlat nem nyújthat teljes képet Vargha Mihály munkásságáról, de néhány sorozatából (az Üreg, a Fej, a Bálványok) láthatunk itt reprezentatív alkotást. A Bálványok sorozatból most a nagyobb méretű munkákat hozta el, hatásos elrendezésben sorakoztatva fel a terem egyik sarkában. Ezek monumentális hatást keltenek, de egyben élettel teltek, emberiek és gyöngédek. A szobrainak hasadékain és résein áthatoló fény egyszerre tölti ki és alakítja a formát, amely a szimbólumképzésen túl az asszociációk sokaságát is elindítja a nézőben.
A két szobrász többnyire fából készült alkotásai mint erdő/szoborerdő lélegeznek, miként mi is lélegzünk, szemlélvén őket, s nyílunk meg egymás számára.
DOBOLYI ANNAMÁRIA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. február 8.
UNESCO-várólistára javasolták a székely kaput
Az UNESCO-várólistára javasolta a székely kaput az RMDSZ, a dokumentáció benyújtása óta azonban nem született döntés ebben a kérdésben. A szövetség szerint a teljes folyamatot újra kellene kezdeni.
Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) várólistájára javasolta a székely kaput az RMDSZ. Hegedüs Csilla, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta, ezzel a lépéssel szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy Romániában az erdélyi magyarság kiemelkedő kulturális, szellemi értékekkel rendelkezik.
A szövetség politikusától megtudtuk, az elmúlt év végén a szakértői kormány „suttyomban” eldöntötte, hogy változtat a várólistán: a művelődési minisztérium feltett a honlapjára egy erre vonatkozó hírt, amely szerint december végéig fogadnak újabb javaslatokat. Hegedüs Csilla rámutatott, a javaslatok benyújtásának határideje előtt négy nappal tudták meg, hogy a kormány módosítani akarja ezt a listát, és utolsó percben küldték el a székely kapura vonatkozó kész dokumentációt a kulturális örökségvédelmi hivatalnak. A politikus azonban úgy tudja, ebben a kérdésben azóta sem történt előrelépés, az újabb lista nem készült el.
Kérdésünkre elmondta továbbá, a várólista azt tartalmazza, amiről a kormány, a kulturális minisztérium vezetői úgy vélik, hogy különleges értéke miatt helye van az UNESCO világörökség-lajstromában, és amiről záros határidőn belül el is készítik a dokumentációt, hogy a világörökség részévé válhasson.
„Újra kellene kezdeni a teljes folyamatot”
„A jelenlegi romániai várólista is egy saláta – fogalmazott Hegedüs Csilla. – Sokan sok mindent javasoltak a módosítás bejelentése után. Ezután következik a konzultáció, majd el kell döntsék, hogy a javaslatok közül mi az, amit felvesznek, és mit nem. Bármennyire fontos ez a kérdés, az ország és a kormány ebben a pillanatban ezt nem kezeli prioritásként.” A szövetség politikusa úgy véli, az egész folyamatot újra kellene kezdeni, s széles körű konzultáció kellene megelőzze már a javaslatok beküldését is. A kulturális minisztérium országos műemlékbizottságának és az országos szellemiörökség-bizottságnak csak ezt követően kellene eldöntenie, hogy mi kerüljön fel a várólistára – tette hozzá.
Hegedüs Csilla leszögezte: a szövetség folyamatosan lobbizni fog majd a székely kapuért. A dokumentáció összeállításában egyébként a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzszakértői is segítettek – mondta el lapunknak Vargha Mihály múzeumigazgató. Hangsúlyozta, az anyagban nem arra törekedtek, hogy felsorolják a fellelhető székely kapukat, de tucatnyi példával illusztrálták, hogy mekkora kulturális és szellemi értéket jelentenek. Elmondta továbbá, azért, hogy még jobban ráirányítsák a figyelmet az erdélyi építészet, épített örökség szimbolikus elemére, a székely kapura, március 3-án a múzeum bemutatja Balassa M. Iván A székely kapu című kötetét, és konferenciát is szerveznek ebben a témában.
Mentik a népművészeti értéket
Hargita és Kovászna megyében egyébként már több éve elkezdődött a székely kapuk megmentésére irányuló program. Kovács Piroska elhunyt máréfalvi néprajzkutató Europa Nostra Nagydíjat is kapott a székely kapuk mentéséért, népszerűsítéséért. Hargita megyében a program 2009-ben kezdődött, amikor a megyei önkormányzat betársult a Kőlik Egyesület munkájába, hogy megyei szintre terjeszthesse Kovács Piroska több évtizedes munkáját, megmentve az értékes székely kapukat.
A megyében működő múzeumok néprajzosai, illetve hagyományőrző egyesületek bevonásával indították el a megye székely kapuinak a felleltározását. 2009 óta a megyei önkormányzat restaurálási tervek elkészítését is finanszírozta műemlékvédelmi közszolgálata révén, ugyanakkor számos népművészeti remekművet sikerült megmenteni a pusztulástól. Kovászna megyében pedig a Kovászna Megyei Tanács fenntartásában működő Székely Nemzeti Múzeum megbízásából tucatnyi székely kaput restauráltak. Vargha Mihály igazgató úgy vélekedett, ebben a kérdésben nagy a felelőssége a falusi értelmiségnek, akiknek feladata lenne, hogy a falu vezetőségével együttműködve segítsenek az értékmentésben.
Amint arról beszámoltunk, az UNESCO közgyűlése tavaly decemberben nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút. A búcsút Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kulturális minisztersége idején, 2011-ben terjesztették fel az örökségi listára. Kelemen egyébként a döntés kapcsán úgy nyilatkozott, a minisztérium képviselői nemcsak hogy nem tartották fenn a kezdeményezést, hanem még meg is köszönték az elutasítást az említett UNESCO-közgyűlésen, semmibe véve közel száz szakember munkáját és az erdélyi magyarság óhaját. A művelődési minisztérium közölte, a dokumentáció kiegészítésre szorul, de nincs szó arról, hogy végleg lemondtak a projektről.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)2017. március 6.
Az értékvesztés veszélye fenyegeti
A Székely Nemzeti Múzeum adott otthont annak a tudományos értekezletnek, melyen neves néprajzkutatók és fafaragók vették számba mindazt, amit nemzeti kultúránknak a székelykapukban formát öltő gyöngyszemeiről jelenleg tudni lehet. A szakmai előadásokkal fűszerezett tartalmas együttlét folyamán ugyanakkor értékes gondolatok is megfogalmazódtak a székelykapu-faragás és -állítás nemes hagyományának megőrzésére vonatkozóan.
A Budapestről, Bukarestből, Kolozsvárról, valamint Csík-, Udvarhely- és Háromszékről érkezett szakembereket, hagyományőrző egyesületek képviselőit, illetve a téma iránt érdeklődők népes táborát a rendezvény házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
A meghívottak közül elsőként pedig a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány képviselője, dr. Furu Árpád néprajzkutató emelkedett szóra, aki a népi építészet értékeit felleltározó székelyföldi programokat és bennük rejlő lehetőségeket ismertette a Bartók Termet megtöltő hallgatósággal.
Ezt követően dr. Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató osztotta meg az 1930–1950 időszak háromszéki kapufaragásra vonatkozó ismereteit a jelenlévőkkel. Ennek során kiderült, hogy Erdélyben a román sovinizmus felerősödésével együtt, az 1920-as évek végére a magyarság trianoni sokk után történő feleszmélése és öntudatra ébredése is elkezdődött. Ez többek között a hagyományok felelevenítésében, köztük a székelykapu-állításban is megnyilvánult. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 1940-es bécsi döntés okozta öröm hatására pedig az a szokás újabb virágkorát élte. Ez a fordulat mondhatni az utolsó pillanatokban történt, ugyanis az 1800-as évek végén főleg Háromszéken bekövetkezett polgárosodás, majd a már említett román elnyomás hatására a székelykapu-állítás már kihalófélben volt. Éppen ezért a létező állomány megmentésére több próbálkozás is történt. Így Kézdivásárhelyen fafaragó szakosztályokat indítottak, Vargyason és Bitán tanfolyamokat szerveztek, az iskolákba általánosan bevezetett kézimunka órákon pedig a diákok a hagyományos díszítő motívumokkal is megismerkedhettek megyeszerte. A kézdivásárhelyi Józsiás-kert bejáratánál felállított óriás székelykapu például ennek a fellendülésnek volt az eredménye.
A kommunizmus idején ismét korlátozták ezt a fajta tevékenységet, ezért a székelykapu-állítás a passzív nemzeti ellenállás egyik eszközévé vált. Ugyanakkor kerültek olyan elkötelezett vidéki tanítók, mint a háromszéki id. Haszmann Pál, akinek a felkészültségén túl a kellő bátorsága is megvolt ahhoz, hogy a népi hagyományok ápolását intézményi keretek közé helyezze. Neki köszönhető 1973-ban megnyílt az immár nevét viselő csernátoni falumúzeum, mely időközben a népi faragás egyik Kárpát-medencei bástyája lett. Tevékenységéről az alapító unokája, az intézmény vezetését jelenleg ellátó Dimény-Haszmann Orsolya számolt be a hallgatóságnak. A családi hagyományt átörökítő és kiszélesítő édesapja, Haszmann Pál Péter pedig a kezdeteket idézte fel a rá jellemző ízes, székely nyelvezettel.
Dr. Pozsony Ferenc zabolai születésű néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, a Székelykapuk új terekben és kontextusokban címmel tartott előadása szintén értékes elemekkel bővítette a témára vonatkozó ismereteinket. Többek között értelmezte a kapu fogalmát is, mely szerint az egyéni, családi, privát, közösségi és nyilvános, vagy tiltott, szakrális és profán terek elválasztását, védelmét, valamint szabályozott átlépését valósítja meg. Végig vezetett a közösségi székelykapuk történetén is, melyeket romantikus kultúra- és társadalomszemléletet tükrözött, világi középületek és intézmények előtt emelték őket a regionális és nemzeti jelentések közvetítésének céljával. Állításuk fénykora 1916–1920 közé esett, és újabb felvirágzása a Székelyföld 1940-es felszabadulásával vette kezdetét, amikor ez a magyar honvédek bevonulásának tiszteletére történt minden érintett településen.
Azt már dr. Kinda István sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató hozta tudomásunkra, hogy a Székelyföld fölötti uralmat a II. világháború végével ismét megkaparintó bukaresti hatalom ezek túlnyomó részét megsemmisítette. A kommunizmus bukása után azonban egy-egy település bejáratát jelző falukapuként visszaállították és ismét a nemzeti és helyi öntudat hordozóivá, valamint kifejezőivé váltak. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a polgármesterek közötti, kapuügyben megnyilvánuló versengés negatív hatására is, mely következtében eme nemzeti kincseinket az értékvesztés veszélye fenyegeti. A hagyományos és kézzel faragott, székely mivoltunkat tükröző jelképrendszer hordozása helyett ugyanis a méretbeli mutatók váltak elsődlegessé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. március 7.
Méltó helyet eleink örökségének (Székely kapuk régen és ma)
A régi székely kapukat meg kell menteni, az újakat a hagyományos szerkezet és mintakincs alapján kell megépíteni, az utóbbi másfél évtizedben elburjánzott falukapu-készítést pedig olyan irányba kell terelni, hogy azok ne a települések közötti versengés eszközei legyenek, hanem minél jobban jelképezzék az eredeti székely kapu sajátos helyi vonásait – fogalmaztak az előadók szombaton a székely kapukról szóló tudományos ülésszakon, amelyet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartottak. Az eseményen bemutatták Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amelyhez hasonlóan az elhangzott ismertetők is történetiségében követték a székelykapu-jelenséget.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében talán soha nem ült annyi fafaragó egyszerre, mint szombat délután, a neves előadók mellett ez is emelte az esemény rangját. Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, 2009-ben indította Kovászna és Hargita megye önkormányzata a székelykapu-programot annak érdekében, hogy számba vegyék, milyen helyzetben vannak a régi kapuk, és kapufaragásra, a régi értékek felújítására ösztönözzenek. Megjegyezzük, a háromszéki székelykapu-állomány felújítása, megőrzése tekintetében eddig jóval kevesebb beavatkozás történt, mint amire szükség lenne, pedig felmérés, leltár már 1989 előtt is készült.
A szakmai előadások előtt Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja átadta Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatónak a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában elvégzett kiemelkedő munkásságáért.
Védeni kaput és településképet
Furu Árpád, a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány (TTA) népi építészeti szakosztályának irányítója, az erdélyi népi építészet inventarizációs programjainak vezetője a bevezetőben elmondta, hogy a jelenkori számbavételezési projektek alapját a XIX. századi kutatások képezik, s bár helyzet- és állapotfelmérések 1989 előtt is születtek, a leltározás 1990 után újra fellendült. Kiemelte a TTA és a Szentendrei Néprajzi Múzeum közösen indított inventarizációs, valamint a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska és csapata kapuörökség-védelmet célzó programját, a Székely Nemzeti Múzeummal együtt elkészített falukép-védelmi stratégiát, de beszélt a Nyárád menti és csíki felmérésekről is.
A háromszéki kapufaragás történetébe vezetett be Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának irányítója. Elmondta, hogy az első világháború utáni öntudatra ébredés eredményeként székely ruhás felvonulásokat tartottak Háromszéken, de a későbbi, magyar megmozdulások elleni román fellépések miatt ez nem tartott sokáig, ami a kapufaragást is érintette. Háromszéken már a XVIII. század első felében készültek székely kapuk, a legrégebbi, jelenleg is álló az 1733-ban faragott dálnoki Veress-kapu, amelyet a zetelaki, Dávid Mózes faragta (1875-ben) kapuval együtt építettek be a Székely Nemzeti Múzeum utcai kerítésébe Kós Károly tervei alapján. Gazda Enikő beszélt a XIX. század végi és a századfordulón megnyílt szakiskolákról, a Kézdivásárhelyen, Vargyason, Bitán indított faragótanfolyamokról, a Kalot Népfőiskoláról, amelyek az iskolai kézimunkaórákkal együtt hozzájárultak a faragás és a népi díszítőművészet újabb térhódításához. A magyar honvédek 1940-es bevonulására díszkapukat készítettek a települések határába, parókiák bejáratát kezdték díszíteni székely kapuk, új minták, új ácsolási szokások jöttek be, és megváltozott a fafaragók státusza is, értelmiségiek is faragnak – mondta a szakember, gazdag képanyaggal illusztrálva előadását.
Vérlázító a pusztítás
Dimény-Haszmann Orsolya a székelykapu-állítás hagyományairól szólva elmondta: az 1960-as években Csernátonban nyolc Napóleon korabeli székely kapu állt, Dálnokon, Páván és egész Felső-Háromszéken voltak még akkor régi kapuk, amelyek azóta részben vagy egészben elpusztultak. Megemlékezett idős Haszmann Pál szerepéről a csernátoni népfőiskola indításában, elmondta, hogy az általa 1942-ben faragott székely kapu jelenleg a Bod Péter Népház előtt áll.
Akit egykor a népfőiskola szelleme megcsapott, az folytatta – hangsúlyozta Haszmann Pál, a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott vezetője. Elmondta: a két világháború között elnyomorították a székely népművészetet, a székelyek életét, műveltségét, „ami ott izzott, mint parázs a hamu alatt, és amint lehetett, újból feltámadt”. Huszonöt esztendő alatt majdnem lebontottuk Felső-Háromszék összes falvának épített örökségét, ami által átalakult, rossz irányba mozdult el a falukép – mondotta. Haszmann Pál szerint a székely épített örökség, a székely falukép pusztulása vérlázító, ellene tenni kötelességünk.
A székely kapuk egyik alapvető szerepe a tértagolás, elhatárolnak különböző helyeket, elválasztják a közösségi és a családi, továbbá a szakrális és a profán teret – hangsúlyozta Pozsony Ferenc a Székely kapuk új terekben és kontextusokban című előadásában. A kapuk visszatükrözik egy közösség értékrendjét, mentalitását és azt, hogy mennyire nyitott vagy zárt egy adott közösség. Beszélt arról, hogy a millenniumi évtizedben megjelent a székely kapu történelmi emlékhelyeken, országos kiállításon, így jutott el a budapesti Városligetben felépített millenniumi falu bejáratához is. Pozsony Ferenc kitért a változó életmód okozta károkra: a Székely Nemzeti Múzeum kerítésébe épített két történelmi székely kapuról azt mondta, azokat le kell másolni és védett helyre költöztetni, mert a kipufogógáz és a nagy gépjárműforgalom miatti rezgések ártanak a kapuknak.
Az előadó a székely kapu szimbolikájának különböző korszakait ismertette. 1896–1920 között a magyar nemzeti azonosságtudat kifejezője volt, a szecessziós törekvésekkel összhangban. 1940-ben épültek a díszkapuk, de ezek ideiglenesek voltak. 1968 és 1972 között, a román ideológiai lazítás idején a székely kapuk múzeumi reprezentációja figyelhető meg, 1972 és 1989 között elsősorban családi és szakrális térben jelenik meg, ekkor a passzív rezisztencia jelképe. 1990 után temetők, parókiák bejáratát díszítik, és megjelennek a társadalmi szimbolikával rendelkező monumentális kapuk is, megkezdődik a települések közötti versengés.
Ormótlan falukapuk
Pozsony végszavához kötődött Kinda István Falukapuk Háromszéken című előadása, amelyben a néprajzkutató a székely kapuk kezdeti funkciójától elvezet a jelenkori falukapukig. Utóbbiakról elmondta, a Római Birodalomban meghonosodott diadalív méretű kapukat Székelyföldön az 1940-es magyar bevonuláskor kezdték építeni, ezek mintájára és gyakran ezek helyére állítják 2003-tól a hatalmas falukapukat. Gelencén kezdték faragni az elsőt, mégis a zabolait állították fel hamarabb, majd az ötletet követte Papolc, Szörcse, Torja, Haraly, Kommandó, Lemhény, Szentkatolna, Imecsfalva, Márkosfalva, Futásfalva, Kézdiszentlélek, Dálnok, és így sorolhatnánk. Aztán következett a versengés, hogy melyik a legnagyobb, a legszebb. Végül az előadó ecsetelte a valóságot a falukapuk többségéről: a közösséget vezetők státusszimbóluma, politikai és gazdasági erőfitogtatás, kifogásolható a nyersanyag, szerkezetük nem tükrözi a hagyományos kapuk arányait és szerkezetét (pl. „négylábú” székely kapu – két kiskapu), megjelenik a gépi faragás, zábékra szerelt faragott lapok, kevert motívumkincs, a díszítés túlzsúfoltsága, a holdkaréj nem a növekvő, hanem a fogyó holdat jeleníti meg – „ez már nem székely kapu, inkább székelyek által faragott díszkapu”. Kinda István beszélt a testvértelepüléseknek ajándékozott székely kapukról, a fura, hagyománytalan avatókról, a falukapuk utóéletéről, ami leginkább arról szól, hogy a hatalmas építmény lábazata elgörbül, a nyers fa gombásodik, olykor balesetet okoz egy-egy leomló szerkezet. Mindezekért Kinda István úgy véli, nagyobb megfontoltságra van szükség a falukapuk és a faragott térplasztikai alkotások állítása terén. Világörökségi védelmet kérnek
Tavaly a szakértői kormány megváltoztatta a Románia által benyújtott várományosi listát, szabotálta, hogy a csíksomlyói búcsú az UNESCO szellemi örökségi listájára kerüljön, és rövid határidőre megnyílt a lehetőség újabb jelölésre – ismertette a székelykapu-jelölés első lépéseit Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Elmondta, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai nagyon gyorsan előkészítették a dokumentációt, és ha az országos műemléki bizottság megszavazza, ha a kulturális miniszter egyetért, akkor a székely kapu a várományosi listára kerülhet – ez ellenben csak egy szándéknyilatkozat, utána össze kell számolni a kapukat, amelyek a szakemberek által felállított feltételrendszernek megfelelnek.
Hegedüs Csilla szerint, ha a székely kapu felkerül a várólistára, úgy fogjuk érezni, hogy végre méltó helyen van mindaz, amit az őseink teremtettek, és mi magunk is jobban odafigyelünk értékeire, amikor például falukapukat tervezünk, meggondoljuk, hogy azok szakmailag hitelesek legyenek. Azt is jelenti majd, hogy az önkormányzatok tudják támogatni mindazokat, akik eredeti helyükön akarják megőrizni és szakszerűen felújítani a székely kapukat. Emellett azzal, hogy megismerjük saját értékeinket, a közelebbről és távolabbról érkező turistáknak is lehetőséget tudunk teremteni erre – mondotta az örökségvédelmi szakember. Buzogány Árpád, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont művelődésszervezője méltatta a tavaly elhunyt máréfalvi Kovács Piroska székelykapu-mentő tevékenységét, Süveg Éva, Hargita Megye Tanácsának munkatársa pedig bemutatta a Hargita megyei székelykapu-programot, amely révén korábban hetvenkét kaput újítottak fel a megyei önkormányzat támogatásával, 2013-tól pedig újabb huszonegyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság finanszírozásával. Az ülésszak végén Gazda Enikő bemutatta Balassa M. Iván Székelykapuk régen és ma című könyvét, amely a székely kapuk felfedezésétől a jelenkori helyzetig fogja át a székely kapuk világát, beleértve a Kárpát-medencében és a nagyvilágban felállított kapuk történetét. A bemutató után a szerző (akinek édesapja volt az első szakképzett néprajzos muzeológusa a Székely Nemzeti Múzeumnak) dedikált.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 13.
Március idusát köszöntő tárlat (Kézdivásárhely)
Huszonnyolcadik alkalommal nyílt meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében a háromszéki és brassói képzőművészek március idusát köszöntő ünnepi tárlata. A tegnapi megnyitón több képzőművész személyesen is jelen volt.
Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte a megjelent alkotókat és a nagyszámú művészetkedvelő közönséget, hangsúlyozva: az idei kiállítás az eddigiek közül a leggazdagabb, hiszen negyvennégy kortárs képzőművész több mint ötven alkotással van jelen az ünnepi tárlaton. Elmondta, a kiállítás megszervezését a múzeum munkaközössége és a kézdivásárhelyi képzőművészek vállalták magukra. Dimény Attila felkérte a jelenlevőket, hogy egyperces néma csenddel és kegyelettel emlékezzenek a márciusi ünnepi tárlatok megálmodóira, a közel tíz éve elhunyt Incze Lászlóra és a múlt hónapban elhunyt Kosztándi Jenő festőművészre. Azt is bejelentette, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak köszönhetően évente katalógus készült a tárlatokról, két éve pedig az aktuális kiállítást bemutató kiadványt lapozhatják a tárlatlátogatók. Az idei kiállítás kurátora, Dobolyi Annamária művészettörténész elmondta, az állandó kiállítók mellett olyanok is vannak, akik először állítottak ki.
A tárlatot Deák Ferenc Loránd magyartanár méltatta. Közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár – Arany János Erdély és Kapui Ágota Így múlik el című versét adták elő –, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A kamarakórus Kosztándi Jenő emlékére Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres művének, a Rákóczi-indulónak a magyar változatát énekelte el. Kiállító művészek: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály és Vinczeffy László Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Mattis-Teutsch Waldemar, Sipos-Gaudi Tünde, Tomos Tünde és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Kosztándi Jenő, Máthé László, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Szász Edit, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Bartos Jenő Jászvásárról, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.
A kiállítás április 9-ig tekinthető meg, és az ünnepre való tekintettel ma és március 15-én – a főtéri ünnepség előtt és után – is nyitva tart a múzeum.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. április 6.
Szinte Gábor hagyatéka Szentgyörgyön
A székelykaputól a törülközőig
A budapesti Néprajzi Múzeum A székelykaputól a törülközőig című kiállítása a Sepsikőröspatakról származó Szinte Gábor (1855-1914) rajztanár, gyűjtő, fényképész, rajzoló hagyatékát mutatja be mától a Székely Nemzeti Múzeumban.
A kiállítás a gyűjtő hagyatékában fellelhető több, mint háromszáz fényképfelvétel és közel száz rajz közül válogatva mutatja be azt az erdélyi, elsősorban székelyföldi építészeti és tárgyi kultúrát, mely a népművészet és a természeti környezet kölcsönösségében mutatkozik meg.
A székelyföldi háztípust, a székelykapukat, a fejfákat (kopjafákat) és az erdélyi fatemplomokat bemutató kiállítás ez alkalommal a gyűjtő szülőföldjére kerül vissza, aki régiségeket dokumentáló munkáival mindig mintát akart szolgáltatni mestereknek, fafaragóknak, alkotóknak. A kiállítás archív anyagok felhasználásával készült, interaktív kapurajzolóval, vetítéssel segíti a témában való alapos és tárgyilagos ismeretszerzést a fiatal generációk számára is.
A megnyitón köszöntőt mond Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A kiállítást megnyitja Tasnádi Zsuzsanna kurátor és Szőcsné Gazda Enikő muzeológus. Énekel Szabó Fruzsina, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákja. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2017. április 12.
Szinte Gábor hű maradt szűkebb pátriájához
A székelykaputól a törülközőig
A századfordulón tevékenykedő, sepsikőröspataki Szinte Gábor rajztanár, fényképész, rajzoló hagyatékából nyílt kiállítás múlt héten a Székely Nemzeti Múzeumban.
A néprajzi gyűjtő a 20. század eleji, alakuló néprajztudomány egyik tevékeny „terepmunkásának” tekinthető, aki a népköltészet példájára hivatkozva javasolta a hagyományos népi alkotások felgyűjtését „a kaputól az utolsó törülközőig”. Erre utal a budapesti Néprajzi Múzeumból érkezett tárlat címe is: A székelykaputól a törülközőig. „Mindig hű maradt Székelyföldhöz és a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ezért is mondhatjuk, Szinte Gábor hazajött” – fogalmazott Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőbeszédében, kiemelve, hogy a mostani tárlat igazi székely tematikájú kiállítás, a székelykapu-konferencia folytatásának is tekinthető.
Székelyföldnek és Háromszéknek óriási szerencséje, hogy a 19. század végén, 20. század elején tehetséges képzőművészek kezdték el dokumentálni ezt a vidéket, tudtuk meg dr. Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutatótól, aki a korabeli gyűjtések elindításának körülményeit vázolta. Kiemelkedő szerepe volt Szinte Gábor rajztanárnak, aki sepsikőröspataki származásúként belülről ismerte Székelyföldet. Első komolyabb tanulmánya Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros-Torda vármegye házait vette számba, és elsőként kötötte össze a háztípusok alakulását a tűzhely változásaival; ez a szemlélet később fontos szerepet kapott a magyar néprajztudományban.
Korában meglehetősen haladó véleménynek számított az is, hogy a népi építészet reprezentációját nem kiállításokban képzelte el, hanem eredeti helyen való megőrzésüket szorgalmazta. A 20. század legelején Kalotaszegen kívül egész Erdély építészete ismeretlennek számított, ezért is fontos Szinte Gábor munkássága, aki elsőként átfogóan dokumentálta Székelyföld népi kultúráját, Huszka Józseffel együtt a térségre irányította a kutatók figyelmét.
A kiállítás rajzokból, fényképekből, úti jelentésekből áll, hiszen Szinte Gábor nem tárgyakat gyűjtött, hanem így örökítette meg a tárgyi világot, mondta el Tasnádi Zsuzsanna kurátor, a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiemelve, hogy a fiatalok számára is szeretnék vonzóvá tenni ezt az értékes anyagot, ezért úgymond az ő nyelvükön szól az az interaktív székelykapu-rajzoló program, amit a múzeumban ki is lehet próbálni. A Néprajzi Múzeum anyagát kiegészítették a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő, a gyűjtemény témájához vagy a családhoz kötődő tárgyakkal is. A kiállítás Sepsiszentgyörgyön július végéig látható, majd Székelyudvarhelyre költözik.
Gy. Turoczky Emese / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)