udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 359 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 331-359

Névmutató: Kallós Zoltán

2012. október 26.

Csángó balladaéneklő-verseny Moldvában
Klézse község Moldvában, Bákó megyében, a megyeszékhelytől, Bákó várostól mintegy 20 km-re délre fekszik. Klézse keleti részének a neve: Buda. Itt, Budán rendezik meg – immáron második alkalommal – a Csángó balladaéneklő-versenyt, 2012. október 27-én, szombaton.
A versenyt hirdető plakáton, a cím alatt ez áll: „Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa emlékére". Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa klézsei asszony 1894-ben született, és 1970-ben halt meg. Kilenc gyermeke volt. Az ének élete része volt, és rengeteg éneket tudott. Kallós Zoltán, a nemzetközi elismertségű folklorista, népdalgyűjtő már az 1950-es években felfedezte, és az évek folyamán jó másfél-száz dallal gazdagította a Kallós-archívumot.
A Csángó Balladaéneklő Verseny főszervezője ebben az évben is a helyi tanítónő, Botezatu Viktória, akinek hagyományőrző munkásságát, közösségformáló tevékenységét messze földön is sokan ismerik. Nem csak oktatja a gyermekeket, példamutatásával, életvitelével valódi közösségformáló erő. Ott, ahol tanít, a tanteremben a gyermekekkel közösen felállított egy szövőszéket, és néha elvitte az édesanyját is, aki szőtt, a gyermekek pedig szemük sarkából figyelték. A foglalkozások végén ki is próbálhatták szövő-tudásukat, egy-egy kicsit szőhetnek. Így lassan-lassan a szülők is megjelentek a szövőszék körül, elbeszélgettek, majd hoztak magukkal varrnivalót, és varrogattak. Ez egyre gyakrabban megismétlődött, és lassan minden este megjelentek a szülők; jó hangulatban szőttek, varrtak, beszélgettek, és egész télen guzsalyas volt.
A beszélgetések során felelevenedtek a gyermekkori élmények, és karácsonykor már együtt mentek kántálni. Ez valóban igazi közösségformáló ténykedés!
A tavalyi balladaéneklő versenyen sok szülő vett részt, és érezhető volt az, hogy milyen értékesnek tartják anyanyelvüket, hagyományaikat. Az idei versenyre különböző csángó falvakból 25 versenyzőt várnak. A rangos zsüri elnöke, mondhatjuk, a rendezvény díszvendége Kallós Zoltán.
A Csángó Rádió műsorában megismerkedhetünk Boetzatu Viktoria csángó tanítónővel, a második Csángó Balladaéneklő Verseny főszervezőjével.
csangoradio.ro
Erdély.ma

2012. október 31.

Székelyföldi tapasztalatszerző körúton a Mezőségi Fejlesztési Műhely
Az I. és a II. Mezőségi Civil Műhelyt Szamosújváron tartották 2009-ben és 2011-ben a magyarországi Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-Európai Segítő Szolgálata (CESCI), a szamosújvári Téka Alapítvány, illetve a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szervezésében. A két konferencián megfogalmazott kérdésekre igyekezett választ adni, valamint megkezdeni a mezőségi helyi fejlesztési terv előkészítési munkálatait a III. Civil Műhely, amelyet szeptember végén tartottak Válaszúton, a Kallós-alapítvány székhelyén. Itt egyrészt gyakorlati példákról szóló előadások hangzottak el, másrészt a résztvevők megkezdték a mezőségi fejlesztési program előkészítését. A találkozó végén döntés született: szükséges egy helyszíni látogatás is olyan helyeken, ahol működnek a közösségi gazdasági programok. Így esett a választás Székelyföldre, ahová október 27-én útnak is indul egy 22 fős, nagyrészt gazdákból és fiatalokból álló mezőségi csoport.
Szombat délelőtt érkeztünk Farkaslakára, ahol a Székelygyümölcs Egyesület által működtetett feldolgozót néztük meg, és a Székelygyümölcs Programot mutatta be Már István projektvezető. Az egyesület legfontosabb célja a helyi gazdák támogatása. A bevitt gyümölcsből almalevet és lekvárt készítenek. A gazdák a kész termékért literenként 1,50 lejt, illetve a csomagolóanyag árát kell hogy fizessék az egyesületnek. A gazdáknak a piacon eladhatatlan almából kilogrammonként 2 lej hasznuk keletkezik, míg az egyesület a jövedelmet visszaforgatja újabb befektetésekbe, képzésekbe.
Székelyudvarhelyen a Patkó néven ismert téren szervezik meg minden hónap végén a helyi termelők vásárát. Itt találkoztunk Sinka Arnolddal, az Átalvető program menedzserével, aki ismertette a programot, és megmutatta a Kossuth utcában működő átadóközpontot, ahová a gazdák behozzák termékeiket. Itt a mezőségi termelők számára is követhető modellt láthattunk.
Következő állomásunk Zetelaka: az itteni gyümölcsfeldolgozó immár a második olyan létesítmény a térségben, amely a Zöld Vállalkozás elnevezésű program keretében valósult meg. A vidéki közösségeket segítő projekt az erdei gyümölcsök és gombák feldolgozásával foglalkozik. Az erdei gyümölcsöt gyorsfagyasztják, a gombát savanyítják. Az üzem két hűtőkamrával rendelkezik, amelyekben 20 tonnányi árut tudnak raktározni. Mintegy 100–150 munkás foglalkozik napi szinten a begyűjtéssel, az üzemben pedig 8–10 személy tevékenykedik.
Homoródalmáson Sándor Huba kézműves sajtokat készítő fiatal gazdával találkoztunk, aki az egyetem elvégzése után hazaköltözött, és sajtkészítésre szakosodott. Kóstolgatás közben a gazdáink kérdéseket tettek fel, a fiatalok pedig jó példáját láthatták annak, hogy a szülőföldön is lehet boldogulni.
Este lövétei szállásukon összegeztük a nap tapasztalatait. Egyetértettünk abban, hogy bár a Mezőség sajátos világ, a látottakból több dolog megvalósítható, ha az itteni körülményekhez és lehetőségekhez igazodunk.
Vasárnap reggel fogadtak Szászkézden az Adept Alapítvány képviselői. Az alapítvány a Nagy-Küküllő mellett elterülő 85 ezer hektáros terület megóvására törekszik, újító agrár-környezetvédelmi és vidékfejlesztési programok által összekapcsolja a biodiverzitás megőrzését és a helyi jólét javítását: a természeti értékeket összekapcsolva a közösségi jóléttel. Itt is működik egy gyümölcsfeldolgozó, amely méreténél fogva is jobban megfelel modellként egy mezőségi kezdeményezésnek. Ugyanakkor az Adept segíti a családok vállalkozásait termékarculat és marketing kialakításában, és kifejleszti a gazdák piacát a helyi termékek hozzáadott értékének érvényesítésére.
A tapasztalatszerző körutat szervező és anyagilag támogató Kallós és Téka Alapítvány képviselői remélik, hogy a látottak alapján a mezőségi gazdákban is megfogalmazódik az együttműködés igénye, tudatosul, hogy sok helyi értéket nem ismerünk fel és veszni hagyunk, holott ezek az egyén és a közösség gazdasági érvényesülésének alapjai lehetnek.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)

2012. november 29.

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. december 3.

Anyanyelvű oktatást a szórványban is
Abból kiindulva, hogy tanár vagyok, az oktatási gondjaink orvoslása kapna kiemelt figyelmet az esetleges parlamenti tevékenységem alatt. Nagyon fontosnak tartom nemzeti fennmaradásunk szempontjából, hogy biztosítva legyen annak a lehetősége, hogy mindazok a magyar gyerekek, akik anyanyelvükön szeretnének tanulni, megtehessék ezt minél színvonalasabb iskolákban, lehetőleg minél közelebb a lakhelyükhöz.
Édesapám a Szamoshát egyetlen magyar iskolájának volt az igazgatója még a múlt rendszerben. Úgy nőttem fel, hogy állandó kérdés volt, hogy a következő évben be lehet-e indítani Kidében az ötödik osztályt. Apám annak idején több mint 15 faluból gyűjtötte össze azokat a gyerekeket, akik magyarul akartak tanulni.
Most ezt az áldásos tevékenységet vidéken a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány, illetve a szamosújvári Téka Alapítvány végzi.
Eddig – az RMDSZ-es tanácsostársaimmal együtt sikerült elérnünk, hogy két-két magyar líceumi osztály működik minden évfolyamon Szamosújváron. Közbenjárásunkra a helyi tanács kiutalt ingyen egy telket az épülő magyar iskola számára. Az építkezés el is kezdődött, és folyamatban van. Ugyancsak közbenjárásra komoly magyar, illetve román állami pénzek lettek már befektetve. A civil lakosság téglajegyek vásárlásával járult hozzá az építkezési költségek fedezéséhez. Ebből látszik, hogy ők is fontosnak tartják e gond megoldását, hiszen jelenleg négy iskolában vannak elszórva a magyar osztályok. A Téka bentlakásában 112 szamosháti, illetve mezőségi magyar gyereket szállásolnak, akik szamosújvári magyar osztályokba járnak. Tehát az oktatási gond nem csak Szamosújvár városnak, hanem az egész Szamosmentének a gondja.
Szeretném, ha az iskolát fel lehetne végre építeni, fel lehetne szerelni, és be lehetne indítani. Ehhez kérem a választóink szavazatát. Segítsenek, hogy segíthessek !
Török Bálint (RMDSZ)
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 8.

Nyomot hagyni
Lehet-e nagyobb öröme egy pedagógus-házaspárnak, mint az, hogy valahol egy mezőségi településen közel fél évszázad után is szeretettel emlékeznek rájuk? Lehet-e nagyobb meglepetést szerezni az évek során nagyszülővé vált tanítványnak, mint hogy a bajban levő iskolán, ahol már az unokái tanulnak, régen elköltözött volt tanítója- tanára akar segíteni? S a szándék nemcsak gondolatban fogalmazódik meg, hanem tetté is válik.
Túl a nyugdíjkorhatáron, a Marosvásárhelyen élő Konrád házaspárt néhány éve az a szándék vezérli, hogy nyomot hagyjanak azokon a településeken, ahol életük során tanítottak. Többet annál, mint ami hivatásuk gyakorlása, a művelődési élet irányítása közben gyermek- és felnőttszívekben megmaradt, s amit Konrád Béla utolsó munkahelyén, Mezőpanitban a falu tartalmas monográfiájának megírásával hagyott. Pedagógusi nyugdíjukból anyagi segítséget ajánlottak fel az Arad megyei falunak, ahol a ’40-es évek végén tanítottak, s amelynek lakói önerőből református templomot építenek. Mivel pályakezdésük helyszínén, a felsőtóvidéki falvakban, Katonában és Gyekén nincsen már magyar iskola, Böjthe atya árváira gondoltak. S amikor arról értesültek, hogy volt munkahelyükön segítségre van szükség, azonnal felajánlották a támogatásukat.
"Alulírott, Konrád Ibolya és Konrád Béla tanügyi nyugdíjasok, akik az 1952–1966-os években Nagysármáson fejtették ki tevékenységüket, s szeretettel és hálával emlékeznek ezekre az évekre…, tudomásul véve az elszórványosodás veszélyét s a törekvést egy alapítvány létrehozására, amely támogatná, hogy szomszédos települések szórványban élő gyermekeit a sármási iskolába begyűjtsék, felajánlunk ezer eurót erre a nemes célra. Ezzel szeretnénk kifejezni együttérzésünket és szeretetünket volt tanítványaink, azok szülei és volt munkatársaink iránt, akik még életben vannak…"– idéztük az adománylevél néhány sorát.
A Konrád család gesztusa nyomán a válasz sem késett. Ahogy a beszámolóból kiderül, 2012. november 4-én rendkívüli, ünnepélyes találkozást tartottak Nagysármáson, amelyen az egykori magyar nyelvű nyolcosztályos általános iskola volt tanulói Konrád Ibolya tanítónőt és Konrád Béla tanárt köszöntötték. A 47 év után megrendezett lélekemelő találkozás főszervezői az 1961-65 között végzett öregdiákok, az elsők, akik nyolc osztályt jártak. Ezt a korosztályt Konrád Ibolya tanítónő I-IV.-ben tanította, majd V-VIII.-ban négy éven át Konrád Béla volt az osztályfőnökük. Beszédes adat, hogy a találkozót szervező osztály a ’60-as években 40 tanulóból állt.
A találkozásra az indítékot az a sajnálatos helyzet adta, hogy a 2012/13-as iskolai év kezdetén a sármási iskola magyar tagozata az elszórványosodás olyan jeleit mutatta, amely egyes osztályok puszta létét fenyegette. A kialakult helyzetet sem a helybeliek, sem a két volt tanügyi káder nem nézhette tétlenül, és sikerült gyors és hatékony megoldást találni a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány segítségével, akik nagy tapasztalattal rendelkezve autóbuszt biztosítottak, hogy a környékbeli szórványfalvakból, ahol megszűnt már a magyar oktatás, Sármásra szállítsák a gyermekeket – olvasható a beszámolóban.
A találkozón részt vevő mintegy 30 személynek, köztük három nyugalmazott pedagógusnak, akik helybeli lakosok, felejthetetlen élményben volt részük. Az öregdiákok nevében Szász Teréz üdvözölte két volt tanítójukat és nevelőjüket, akiket 47 év után láttak viszont.
"Habár sokan elköltöztek közülünk…, mi, akik itt maradtunk ezen a kicsi magyarságszigeten, megőriztük nyelvünket, kultúránkat és magyarságtudatunkat, s erre neveltük családunk tagjait is, mivel az iskolában kapott példamutatás arra ösztönzött, hogy bármilyen nehéz helyzetben emberek maradjunk. Köszönjük, hogy nem felejtettek el, köszönjük a jó Istennek, hogy megtartotta Önöket, s főleg a segítségüket annyi év után, köszönjük az örömöt, amely a mai napot bearanyozta, s a csodálatos eseményt, amelynek nem volt még példája Nagysármáson" – hangzott el a díszes papírtekercsre írt köszöntőbeszédben.
Az estébe nyúló kötetlen és lelkes eszmecsere minden résztvevő számára felejthetetlen emlék marad, s feltöltődést jelentett a jövőbe vetett hit, remény és szeretet jegyében – írja a 84 éves Konrád Béla, aki köszönetet mond a szervezőknek, különösképpen Nemes Katalinnak és Lukács Melindának.
A nyugalmazott pedagógus-házaspár tartása, segítő szándéka nem egyedülálló. Ők még ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amelyik küldetésnek, hivatásnak érezte a választott szakmát, annak ellenére, hogy az ötvenes-hatvanas években, amikor a kommunista ideológia szőtte át az oktatásügyet, nem volt könnyű úgy tanítani, ahogy szíve szerint egy jól képezett pedagógus elképzelte. Pályafutásuk krónikáját hallgatva, amely a rövid Arad megyei kitérőt leszámítva az 1952-ben létrehozott Nagysármás rajonban kezdődött, elgondolkozhatunk azon, hogy egy fél évszázad alatt milyen mértékben apad a mezőségi magyarság.
A radnóti születésű Konrád Béláné Csiki Ibolya Katonán, a két tanerős iskolában egyedül két váltásban 30-40 magyar gyermeket tanított, Konrád Bélának az egytanerős gyekei iskolában 20 tanítványa volt. Ezeken a településeken ma már nyoma sincs a magyar oktatásnak, s Sármáson, ahol 40-es létszámú osztályt tanítottak, ma csak a környékbeli gyerekekkel lehetett megmenteni a minimális, 12 tanulóból összeálló első osztályt. Ezért tartják annyira fontosnak, hogy ami három lelkes sármási tanítónő, Györfi Apollónia, Vajda Erzsébet és Tamás-Lukács Melinda szervezőmunkája, tanító- és tanártársaik segítsége s a Kallós Alapítvány felbecsülhetetlen támogatása nyomán elkezdődött, eredményes legyen. Az elképzelt szórványkollégium lehetővé tenné, hogy azok a gyermekek, akiknek a szülei is már alig beszélik a magyar nyelvet, s olyan környezetbe születtek, ahol nem hallanak magyar szót, anyanyelvükön tanuljanak. A munka rendkívüli nehézségek, sok akadály elhárítása nyomán elkezdődött, de folytatni kell. Bár eddig is akadtak támogatók, az elképzelt nagysármási szórványközpont tervezésére, kivitelezésére, berendezésére, a gyerekek utaztatási, étkeztetési, a velük való délutáni foglalkozásokkal kapcsolatos költségek fedezésére minden segítséget szívesen fogadnak a továbbiakban is.
Bodolai Gyöngyi
A Kallós Zoltán Alapítvány elérhetőségei:
Kolozsváron, tel/fax.: 0264/598-813
Válaszúton, tel/fax.: 0264/262-623
Népújság (Marosvásárhely)

2012. december 15.

Otthonosan népi örökségünk kincsestárában (Fölszállott a páva)
Védnökséget vállalt az UNESCO a Fölszállott a páva versenyműsor felett, ezzel ismerve el a magyar hagyományőrzők és a közmédia közös munkáját. Tavaly a magyar táncházmozgalom mint módszer bekerült az UNESCO szellemi-kulturális örökségébe. E két kitüntetés az eddigi legnagyobb elismerése mindannak, ami az elmúlt negyven esztendőben történt nemzeti kultúránk legősibb darabjainak megőrzése érdekében.
A negyven évvel ezelőtt indult táncházmozgalomnak ma több mint százezer követője van a Kárpát-Medencében, az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által szervezett Fölszállott a páva című 2012-es népzene- és néptáncvetélkedőnek pedig több száz résztvevője és több millió nézője. E kettő elválaszthatatlan egymástól. Utóbbi nem így lenne, ha Magyarországon Sebő Ferenc, Halmos Béla, Erdélyben Kallós Zoltán, Pávai István, Pap István Gázsa, Könczei Árpád és még sokan mások nem indultak volna el Bartók Béla és Kodály Zoltán, Martin György és Lajtha László nyomában gyűjteni, és amit megtanultak, nem vitték volna tovább. Gombamód szaporodtak a táncházak, majd egyiket-másikat a kommunizmus utolsó éveiben betiltották, de mint kiderült, a szívekből nem lehetett kitiltani népzenei és néptáncanyanyelvünket. Mára nemcsak hivatásos együttesek, zenekarok révén él a magyar népzene és néptánc, éppen a Fölszállott a páva verseny mutatta meg, az egész magyar nyelvterületen vannak őrzői és továbbvivői népi kultúránknak. Függetlenül attól, ki nyeri meg a versenyt, az elmúlt hetekben olyasmit láttunk és hallottunk a magyar köztelevízióban, ami felér egy népzenei és néptánctanfolyammal, mert a látvány mellett a zsűri értékeléséből kikerekedett több évszázad magyar népi kultúrájának története, alakulása. A szakma legkiválóbbjai – Agócs Gergely népzenész, népzenekutató, Diószegi László koreográfus, néptánckutató, Tímár Erzsébet néptáncművész, oktató, Sebestyén Márta népdalénekes, hangszeres előadóművész, Sebő Ferenc zenész, énekes, dalszerző, népzenekutató, Zsuráfszki Zoltán néptáncművész, koreográfus – elemezték, méltatták a produkciókat, illetve mutattak rá a hibákra, ugyanakkor azt is hangsúlyozták: a televíziós műsorokban is látható, hallható bemutatkozások az elődöntőkben és a középdöntőkben olyan minőséget képviselnek, ami a műfaj amatőr világában a legmagasabb színvonal. Zenekaroktól, táncegyüttesektől, egyéni, illetve páros előadóktól láttuk Erdély, a mai Magyarország, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja legszebb táncait, hallottuk hagyományőrző vidékek muzsikáját, néhány hét alatt bejártuk velük az egész Kárpát-medencét kelettől nyugatig, északtól délig. Ennél szebb szellemi utazásra aligha vágyhatunk.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 22.

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 27.

Konferencia a főnemesség küldetéséről
Az erdélyi főnemesség küldetéséről és felelősségéről tartott konferenciát Besztercén az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Köre. Az EPMSZ-t jó negyven évvel ezelőtt alakították meg Nyugat- Európába menekült magyar értelmiségiek. Főleg az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekülve, Svájcban és Németországban élő magyarok szervezték meg az első találkozókat, és indították el 1971-ben az Akadémiai Napok elnevezésű sorozatot, amelyeket azóta is minden évben megszerveznek. E közel fél évszázadnyi idő alatt számtalan marosvásárhelyi meghívottja volt az EPMSZ-nek (Sütő András, Illyés Kinga, Lohinszky Loránd). Először Nyugat-Európában tartották találkozóikat, majd a kelet-európai változások után egyre gyakrabban a Kárpát-medence országaiban. Kezdeti tapogatózások után tradícióvá vált az Akadémiai Napok egyhetes időtartama, és legtöbbször a mennybemenetel ünnepének hetére szervezik. Így volt ez 2012-ben is, amikor Félixfürdőn tartották májusban az Akadémiai Napokat; harmadszor Romániában, Szováta (1993) és Illyefalva (2001) után.
1999-ben szándéknyilatkozatban fogalmazódott meg az EPMSZ Erdélyi Körének megalakítása. Néhány évre rá hivatalosan is megalakult az Erdélyi Kör, amely évente kétszer – tavasszal és ősszel – Erdély és a Partium különböző városaiban tartja háromnapos konferenciáját. Így került sor 2012 októberében a besztercei találkozóra, melynek témája az erdélyi főnemesség nemzete iránti felelőssége volt.
A Besztercén tartott konferencia első napján – pénteken délután – Haller Béla tanár, a Castellum elnöke tartott átfogó, színvonalas előadást az erdélyi magyar arisztokrácia fél évszázados megpróbáltatásáról és helytállásáról. Hallgatóként azzal az élménnyel követtem az előadást, mint mikor Bánffy Miklós erdélyi trilógiáját olvastam: a körön belül élők tiszta kitárulkozása volt egy érdeklődő világ felé. Kálmán Attila történelemtanár vetítéses előadásában azoknak az erdélyi főnemesi mecénásoknak nevei és alakjai jelentek meg, akik a Marosvásárhelyi Református Kollégiumot hosszú időn keresztül önzetlenül támogatták adományaikkal.
A konferencia második napjára, szombatra hagyományosan beiktatott kirándulás Erdély egyik alig-alig ismert, gyönyörű templomokat és egykori fényűző palotákat őrző régióját – Észak-Mezőség és a Szamos mente – mutatta meg a résztvevőknek. A Londonból, Zürichből és Budapestről érkezett vendégekkel együtt a mintegy huszonöt fős csoport kirándulása a harinai román kori templomtól indulva a válaszúti Kallós Zoltán Múzeumnál ért véget.
Bodolai Gyöngyi

Népújság (Marosvásárhely)

2013. január 23.

A Romániai Népművészeti Akadémia tagjává avatták Kallós Zoltánt
A Romániai Népművészeti Akadémia tagjává avatták Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutatót – közölte internetes oldalán a Szabadság napilap.
A Szabadság beszámolója szerint a tagságról szóló oklevelet kedden délután a kolozsvári Octavian Goga könyvtárban vehette át a Kossuth-díjas néprajzkutató.
Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb romániai szakemberek egyike, aki saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. „Teszi mindezt szenvedéllyel, tanúbizonyságot adva nagylelkűségéről és elszántságáról" – hangsúlyozta Corneliu Bucur.
Kallós Zoltán megjegyezte, románul, magyarul és cigányul is beszél, és nemzetiségre való tekintet nélkül gyűjtötte e három nép hagyományait elsősorban a Kolozs megyei Válaszúton és a környékbeli falvakban. Hozzáfűzte: idén nyáron huszonkettedik alkalommal szervezi meg a Mezőségi Népzene- és Néptánctábort, ahova a világ minden tájáról – így például Thaiföldről is – jönnek résztvevők, és ahol mindenki megtanulhatja a magyar, a román és a cigány táncokat.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke arról beszélt a rendezvényen, hogy a Válaszúton 2010 májusában megnyitott Kallós Zoltán Múzeumban és Népművészeti Központban a múlt révén teremtődik meg a jövő.
MTI
Erdély.ma,

2013. január 23.

Kitüntették Kallós Zoltán néprajzkutatót
A legjelentősebb hazai népművészeket tömörítő romániai népművészeti akadémia (Academia Artelor Tradiţionale din România) tagjává vált Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő; a tagságot szentesítő oklevelet kedden délután, az Octavian Goga Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutató keretében vette át a Kossuth-díjas néprajzkutató. Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke, a nagyszebeni székhelyű Astra Néprajzi Múzeum korábbi igazgatója méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb szakemberek egyike, pályája során nagy mértékben hozzájárult közösségünk fejlődéséhez és megmaradásához. – Saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. Teszi mindezt szenvedéllyel, tanúbizonyságot adva nagylelkűségéről és elszántságáról – hangsúlyozta Corneliu Bucur.
A kitüntetett megjegyezte: három nyelven beszél, románul, magyarul és cigányul. – A gyűjtéseim java részét Válaszúton és a környékbeli falvakban végeztem, 26 településen filmeztem a románok, a magyarok és a cigányok táncait, nemzetiségre való tekintet nélkül – magyarázta Kallós Zoltán. Hozzáfűzte: idén nyáron huszonkettedik alkalommal szervezik meg a Mezőségi Népzene- és Néptánctábort, ahova a világ minden tájáról – így például Thaiföldről is – jönnek résztvevők, évente körülbelül 300-400 fő. – Ott mindenki megtanulhatja a román, a magyar és a cigány táncokat egyaránt – mondta a néprajzkutató.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke szerint a Válaszúton 2010 májusában megnyitott Kallós Zoltán Múzeumban és Népművészeti Központban a múlt révén teremtődik meg a jövő. Megtisztelőnek nevezte, hogy ismerheti Kallós Zoltánt, akitől mindannyian sokat tanulhatunk a folytatás, a továbblépés érdekében. – Egy személy, egy nemzet a fához hasonlatos: ha valaki el akarja pusztítani a fát, kivágja a gyökereit, gyökértelenül pedig a globalizáció veszélye fenyegeti, és a lelkét is elveszíti – állapította meg Vákár István.
A Kolozs Megyei Népi Alkotások Háza szervezésében négy kötetet mutattak be a rendezvényen, a Tradiţii clujene és az Altip kiadó újdonságait.
Szabadság (Kolozsvár),

2013. január 25.

Hírsaláta
HUSZONHÁRMAN A PARLAMENTBŐL. A megerősített mentelmi jog elfogadásával a parlament – sok politikai elemző véleménye szerint – ki akarja védeni tagjai majdani bűnvádi felelősségre vonását. Jelenleg 23 képviselő neve szerepel bűnvádi dossziékban. Nem kimondottan idetartozik, de a jelenlegi hatalom „feddhetetlenségére” vall az is, hogy a kormányban tizenöt miniszter és államtitkár ellen indult úgyszintén büntetőeljárás. (Ziare.com)
HAZAI MEGBECSÜLÉS KALLÓS ZOLTÁNNAK. A Romániai Népművészeti Akadémia tagjává avatták Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutatót – közölte internetes oldalán a Szabadság napilap. A tagságról szóló oklevelet kedd délután a kolozsvári Octavian Goga Könyvtárban vehette át a Kossuth-díjas néprajzkutató. Corneliu Bucur, az 1993-ban alakult szervezet elnöke méltatásában kifejtette: Kallós Zoltán a legnagyobb romániai szakemberek egyike, aki saját erejéből hozta létre a válaszúti népművészeti központot, ahol megszámlálhatatlan értéket ment meg a pusztulástól. AZ IMF NEM ALKUSZIK. Románia április végéig kapott haladékot, hogy elindítsa azon veszteségesen működő állami vállalatok privatizálását, amelyek eladását a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött hitelmegállapodás keretében vállalta – derült ki Varujan Vosganian pénzügyminiszter keddi nyilatkozatából. Románia 2011 tavaszán kötött 3,6 milliárd euró értékű elővigyázatossági hitelmegállapodást az IMF-fel, amely márciusban jár le. Románia újabb hitelszerződést akar kötni, de ez csak akkor kerülhet szóba, ha a jelenlegit sikeresen lezárják a felek. (MTI) LEGFÉLELMETESEBB A HÓJA. A kolozsvári Hója-erdő a világ egyik leginkább kísértet-járta, legfélelmetesebb helye a BBC szerint. A brit hírportál utazási rovatában gyűjtötték össze a világ öt legijesztőbb erdejét. A szerkesztők a Hója mellett a japán Aokigahara-erdőt, a németországi Fekete-erdőt, az angliai Whychwood-erdőt és a mexikói Isla de las Munecas-erdőt választották ki a legfélelmetesebbnek. Az amerikai Travel+Leisure magazin is tavaly ősszel a világ legijesztőbb, legfélelmetesebb erdejének választotta a Hóját. Az erdő hírnevét az itt dokumentált állítólagos parajelenségeknek köszönheti. 1968-ban például egy kolozsvári amatőr fényképész egy ufót örökített itt meg, amely a szakemberek véleménye szerint nem hamisítvány. (Cluj.travel) FOGY A BIZALOM. A lakosság 52 százaléka szerint a kormány nem fogja idén keresztülvinni az ország területi-közigazgatási újraosztását, az úgynevezett régiósítást – derül ki az IRES közvélemény-kutató intézet felméréséből. Jóval többen, 74 százalékuk véli úgy, hogy idén módosítják az alkotmányt. Ugyanakkor a lakosság közel fele szerint a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség felbomlik. A lakosság valamivel több mint fele nem tartja megvalósíthatónak a kormány azon ígéretét, hogy 19 százalékra csökkentik az általános forgalmi adót.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. január 29.

Szellemi központot tervez a Téka Alapítvány
A szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése.
Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást.
A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne.
Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt.
Varga László
Krónika (Kolozsvár),

2013. február 15.

EDÓ ADÓ
Siculo-Hungarian of Transylvania
Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik?
Magyarországi csoporttal nyaraltam, s bár a tengerpart nem a legalkalmasabb hely a megrökönyödésre, én mégis azt tettem, megrökönyödve hallgattam őket, amikor arról meséltek, hogy manapság az átlag magyar tudat annyira össze van zavarodva, hogy sokak számára nem egyértelmű, hogy ki, mi a magyar.
Egyszerre értettem, hogy ez miért is van így, és hitetlenkedtem. A csoport vezetője lelkendezve újságolta (mint annak idején, gyerekkoromban a szüleim), hogy sikerült megszereznie egy eredeti Benedek Elek történelemkönyvet. Aztán az én ámuldozásaimat beszéltük meg. Számomra az, hogy ki/mi a magyar, sosem volt kérdés, feleltem. Talán ez kisebbségi helyzetemből is fakadt? boncolgattam. Mert ott egy nagy vetítővászon, amin tisztán látszik, hogy nem olyan vagyok, mint a másik? Miközben ezen töprengtünk, tovább mesélték, hogy az átlag magyar tudatot annyira kilúgozták, a lelkét annyira megtörték, hogy szorong, mert nem érzi a gyökereit, elvágták tőle, nincs, ahonnan táplálkoznia. Visszautaztunk Mária Teréziáig, a finnugor elméletekig, vissza a XIX. századba. A magok, amiket akkor elvetettek, bizony mind kikeltek, állapítottuk meg. S bár lábunk nyaldosta a csodálatos Adria, mégis, éreztük a sötétség erejét. Tapintható volt.
Aztán ismét hozzám kanyarodtunk vissza. Arról a tartásról beszéltek, amit bennem éreztek, arról a nemzeti öntudat nyugalomról. Nem tudom pontosan, honnan van ez, vontam meg a vállam. De az biztos, hogy általában nincs bennem félelem és féltés. Annyi nép átutazott már a magyar népen, beolvadt vagy csak tömegpusztított, és lám, még mindig itt vagyunk. Valami csodálatos, szinte mesebeli módon őrződünk meg. Látszólag megfogyatkozunk, majdnem eltűnünk, aztán, mint egy búvópatak, valahol máshol bújunk elő, új ízárnyalatokkal gazdagodva. Meséltem nekik arról, hogyan neveltek a szüleink, hogyan mesélt kiskorunkban történelmünkről apám, és, bár akadémiailag jóváhagyott igazságokat nem róttunk a horvát sziklákba, az a kúszó sötétség közben valahol lemaradozott.
Nos, apám, aki székely ember, olyan faluba nősült, ami egy kicsit leszakadt a tömbszékely vidékről. Ma szórványnak mondjuk. S bár alig ötven kilométernyi a távolság a két falu között, mégis mindig érződött, most is érződik rajta, hogy ő valahogy más. Más a tartása, a beszéde, a szemének csillogása, s főképp az eszének a járása. Sokat mesélt, s miközben mesélt, meg-megállt egy-egy szónál, játszott vele, felkapta, ízlelgette, megforgatta, megnézte. Ösztönösen bontotta gyökre a szót, rácsodálkozott a benne szunnyadó vagy magát egyértelműen megmutató képre, és új szót teremtett belőle. Ezt az új szót is felkapta, megcsillantotta, aztán a következő pillanatban el is felejtette. Nem volt szüksége szókuporgatásra, tudta, nála a varázskalap, akkor és ott teremt vele, amikor és amit akar. A magyar nyelv szólásai, mondásai, szófordulatai és közmondásai nálunk nem gyűjteményekbe szedve porosodtak a polcon, hanem ezekkel éltünk, ezek által nevelődtünk bele valami olyan rendbe, amit nem most izzadnak ki magukból Brüsszelben.
Ha gyermekként belekotyogtam a felnőttek dolgába, ülj le tokány, ne rotyogj volt az intő szó. Ha egyáltalán mit is kerestem ott, nemhogy még okoskodjam is, gyermek vagy, gyapjat szarjál, s abba takarózzál, ha elfutott velem a ló, ülj bennebb, mert kiesel a szekérből, ha ágáltam, vigyázz, mert beleesik az eső az orrodba. A hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát sem könyvből kellett megtanulnom, mert a legnagyobb családi perpatvarok a hazugságok vagy a tetteink nem vállalása miatt voltak. Bármi mást sokkal könnyebben elnézett nekünk, mint a hazugságokat, mert, figyelmeztettet minden alkalommal, aki hazudik, az lop is.
Amikor már nagyobbacska koromban egyszer kettesben gyalogoltunk haza a mezőről - a mezőben az oda - és hazavivő utat szerettem a legjobban, mert ráérősen lehetett beszélgetni a jó levegőn -, a tanulmányaimról, előrehaladásaimról, a mi leszek, ha nagy leszekről beszélgettünk. Büszkén fitogtattam, hogy én már mi mindent tudok, s kijelentettem, bizony, minden ember a maga sorsának a kovácsa. Amikor vártam annak elismerését, hogy én ott városon lám, hogy megbölcsültem, apám egy darabig hallgatott, majd csendesen megjegyezte, van, amikor az igaz, hogy az ember a maga sorsának a kovácsa, és van, amikor az, hogy ember tervez, Isten végez.
S bár ő is pont úgy ember, mint bárki más, ezért pont úgy gyarló, mint mindenki más, számomra egész élete a szabad, szuverén ember üzenete volt. Aki úgy szabad, hogy közben állandó kölcsönhatásban marad a körülötte levő világgal. Úgy működik, mint egy láthatatlan labor, a világból a silányat fölveszi, magában azt átminősíti, és megnemesítve adja azt a világnak vissza. Akár a kenyeret, amiből mindig többet pakolt, mint amennyire neki magának szüksége volt, hogy ha netán hosszúra nyúlott a munkanap, hazafelé legyen amit megosztania többnyire más nemzetiségű munkatársaival.
Talán ez az, ami azt a nyugalmat adja, amire a táborban rácsodálkoztak. Ennek a minőségnek a tudata. A szellemi fénynek a természete, ami a sötétséget, jelentkezzen az akár világéjszakányi mennyiségben, szétoszlatja.
Bukarestben majdnem három évig volt egy román élettársam. A tökéletes férj, apa, társmodell, minden, amire a nők úgy általában vágynak. Mégis, eddig életem egyik legkietlenebb és legtöbb félelemmel terhelt időszaka volt. A látszólagos boldog hétköznapok mélyén egy szüntelen NEM zakatolt. Bátrabb pillanataimban elküldtem a fiút azzal, hogy nem ért engem. Mindig visszajött. Kerestem a kérdést magamban, mit nem ért belőlem? A nyelvem, a rendem, az észjárásom, a lélekjárásom, a gyökereim, az erőforrásaim, a rezdüléseim, egyszóval semmit, ami számomra lényeges. Mégsem volt erőm kilépni a kapcsolatból. Ennyi idő után hozzá tudok nyúlni ahhoz a fájdalmas ponthoz, ami végül is ennek a lelki pokoljárásomnak a fordulópontja volt. Unokaöcsém keresztelőjén táncoltunk. Vegyes keresztelő volt, így román zene is szólt. Én a fiúval táncoltam, apám ült, kissé már becsiccsentve, és minket nézett. Nem szólt bele a kapcsolataimba, elbeszélgetett velem róluk, de szabadon szerethettem. Ám ekkor, tánc közben, amikor egyszer rápillantottam, azt mondta: oláhné. A zene dübörgött, mindenki beszélt, kacagott körülöttünk, mégis tisztán, pontosan értettem, amit mondott. Mert a szíve mondta a szívemnek. Nem tudom elmondani, mi volt akkor a tekintetében. De ott, abban a rajtunk kívül senki által nem látott, hallott, érzékelt pillanatban egy másodpercre megállt az idő, kitágult és megmutatta magát az a minőség, ami belém magyarként van kódolva. Ott, akkor, egy nagy válaszúthoz érkeztem: megyek tovább ezen az úton, ami az önáltatás, az idegenség és a hamis elméletek útja, tönkretéve ezzel magam és eljövendő családomat, vagy mindennek a látszatbiztonságnak hátat fordítva beleugrom a kinti bizonytalanságba, rábízva magam a benti megtartó erőre? Ez utóbbit választottam.
Pár hónapra rá sírva búcsúztattam a fiút, aki kedvesem volt, mert kedves volt a szívemnek, de nem volt a párom, lelki-szellemi társam. Kívántam neki, hogy találjon magának egy ügyes román menyecskét, akivel értik, érzik egymást. Utána pár hónapon keresztül csak Bartókot és Kallós Zoltán gyűjtéseit hallgattam. Lábadoztam.
Ha a hazugságok megbetegítenek, az nem is olyan rossz. Nagyobb rossz az, ha már meg sem betegítenek. Csak kilúgoznak, elsivárosítanak. Előbb említettem az elméleteket. Gyakran kérdik tőlem, mi a véleményem a finnugor rokonságról. Véleménykutatások helyett hívjuk a gyermekeket a szavakkal játszani. Egy pillanatra higgyük el, hogy nyelvünknek nem csak töve van, hanem gyöke is. Menjünk oda a gyermekkel és játsszunk. A gyermek tisztán látja és érti, miért unokatestvére a törnek a dara(b), a gondnak a gondolat és a gondoskodás, hogy a szenvedés és a szenvedély miért fogja egymás kezét. S ha közösen, közelebbről, nem közömbösen, hanem mint akiknek közük van a saját nyelvükhöz, megnézik a szeretet gyökét is, akkor már érteni fogják azt is, mint csinál a gyermek, amikor éppen szertelenkedik. És már soha nem fogja véletlenül sem azt hinni, hogy holmi léleg lélekzik, nem pedig a lélek. Ha utánanézel azoknak a szavaknak az eredetének, amelyeket szinte játszva, a nyelv belső logikájának, szerkezetének és rendjének köszönhetően újból szóteremtésre használhatsz, nagyon sokról azt fogod találni, hogy minimum hottentotta eredetű.
Elbizonytalanodsz? El. Mert egyfelől ott vannak a rangosok, akik megmondják a tutit, másfelől a nyelved, ami olyan, mint egy csodavirág, ha csak egy kicsit is odafigyelsz, feltárja mélyebb, nem is olyan nagyon rejtett értelmeit. Kinek hiszel?
Ha mások mondanák meg számomra, hogy ki/mi a magyar, és honnan szedtük-vettük a nyelvünket, főhetne a fejem. Ha azt hinném, amitől néha, zavarodottabb perceimben hajlamos vagyok bepánikolni, hogy csak a demográfia dönti el a népek sorsát, akkor az azt jelentené, hogy figyelmem csak az én kis életemre irányulna (csak egy gyermeket szülve, köthetném is fel magam), nem pedig évezredek távlatára, és arra a minőség-magra, ami őrzi a csírát. S ha azt hinném, hogy csak nyelvében él a magyar, akkor érzelgőssé válnék, mert elfelejteném, hogy édes anyanyelvemet még édesanyám mellén az anyatejjel szívtam ugyan magamba, de nemzeti öntudatom az apám nemzette belém. S bár a trendi az egyből globális és egyből egész emberiség és egység és minden, én mégis, a magam maradi módján úgy gondolom, bizonyos lépések nem átugorhatóak. Az egyetemes ember azért szuverén és szabad, mert ott legbelül, önmagában a helyén van, tudja, honnan jön, és látja, merre tart.
A cím forrása: Kőrösi Csoma Sándor írja magáról
[Szerző: Gergely Edó
1978, Othévíz]
Transindex.ro,

2013. február 22.

„Az életképes szórvány önmaga létét is értékként éli meg”
Vitát váltott ki Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) elhangzott felvetése. Egyes értelmezések szerint a volt MPP-s politikus a szülőföldön való boldogulást hirdető, de sok esetben eredménytelennek bizonyuló stratégia alternatívájának a szórványban élő magyar közösségek áttelepítését tartja. A zárt ajtók mögött elhangzott kijelentés, amely a fórumon szintén jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es képviselő tolmácsolásában került a nyilvánosságra, számos reakciót váltott ki az elmúlt napokban. Az ügy kapcsán kirobbant politikai adok-kapokon túl lapunk mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan vélekednek a szakemberek a kérdésről. Balázs-Bécsi Attilát, a Téka Alapítvány elnökét, Páll Zoltán magyarkályáni lelkészt és Bodó Barna politológust arról kérdeztük, milyen szórványstratégiát tartanak életképesnek, milyen szempontokat ajánlanának a „nemzetstratégák” figyelmébe. [Szóljon hozzá!]
Balázs-Bécsi: a meglévő intézmények működését kellene támogatni
– Érdekes, hogy a stratégiagyártók nem veszik figyelembe a különböző szórványterületeken felhalmozott több évtizedes tudást, tapasztalatot és munkát, nem kérik ki azok véleményét, akik hosszú idő óta foglalkoznak a szórvány kérdésével. A szamosújvári Téka Alapítvány húszéves sikertörténete alapján elmondhatom: nekünk nagy tapasztalatunk van abban, mit lehet, mit érdemes tenni a szórvány megmentése érdekében. A kitelepítésre vonatkozó felvetés nem tartozik ezek közé, ezt nem is lehet komolyan venni. A Téka Alapítvány és a Válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány nem csak a magyarul való tanulás lehetőségét teremti meg, hanem katalizátorként működik a közösségben – magyarázta Balázs-Bécsi.
– A mezőségi gyermekeknek mindenekelőtt meg kell ismerniük Mezőség értékét, hogy büszkék lehessenek hovatartozásukra, ennek a vidéknek az értékeire. A mi feladatunk ezek megőrzése. Az az életképes szórvány, amely értéket teremt, amely önmaga létét is értékként éli meg – vélekedett.
Balázs-Bécsi Attila szerint a meglévő és jól működő intézmények megerősítéséhez és zavartalan működéséhez kellene további forrásokat biztosítani. Egy minőségre alapozó és minőségi oktatást, kultúrát közvetítő szórványintézmény az egész térség rehabilitációját meghatározhatja.
– Olyan vonzó kereteket kell biztosítsunk, hogy a tétovázókat is meggyőzzük, érdemes magyarnak lenni. Elsősorban a vegyesházasságokból származó gyerekek példáját említeném, a válaszúti és szamosújvári intézmények tanulóinak több mint 20 százaléka ilyen családokból származik. Esetükben a román szülőt a minőség motiválta, annak reménye, hogy a magyar intézményben többet és jobbat kap a gyereke – vélekedett.
– Ha már nagy ívű stratégiákban gondolkozunk, akkor azt kellene rendszerszinten támogatni, hogy a magyar fiataloknak gazdasági jövőt teremtsünk a szórványban. Miért nem vásároljuk fel egy-egy mezőségi faluból a parlagon heverő földeket, néptelen házakat és biztosítunk indulási lehetőséget fiataljainknak?
Páll Zoltán: van élni akarás a szórványban
Páll Zoltán, a 200 lelket számláló Magyarkályáni Missziós Egyházközség református lelkipásztora szerint sem ő, sem a környéken szolgáló lelkipásztorok nem hagynák el soha szülőföldjüket.
– Huszonhárom éve szolgálok a szórványban. Talán ezért sem osztom azt az elképzelést, miszerint a szórványban élőket identitásuk megőrzése érdekében tömbmagyar vidékre kellene költöztetni. Hat szórványtelepülés – Magyarkályán, Oláhgyéres, Mezőszava, Kötelend, Apahida és Nemeszsuk – lelkipásztoraként úgy vélem: az itt élők felmérték élethelyzetüket, az abból fakadó lehetőségeket, és nem mennének el innen. Tapasztalataim szerint az elmúlt pár évben a lélekszám nem apadt, hanem valamennyivel nőtt. Többen költöztek haza Kolozsvárról, mivel megszűnt az ottani munkahelyük, vagy akik innen származtak el, gyakrabban járnak haza. A tömbmagyar településekre való „áttelepítés” nem több elméletnél, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét. Az itt élő magyarok ragaszkodnak szülőföldjükhöz, van bennük élni akarás – nyilatkozta a lelkész, aki Romángyéresen és Magyarkályánban élő, alig néhány lelket számláló magyar közösség számára templomot építtetett.
Bodó: Nem az egyénnel, a körülményekkel kell foglalkozni
Bodó Barna szerint mindenekelőtt a „szórvány” fogalmat kellene tisztázni: olyan helyi közösségről van szó, amely nem tudja a nemzeti identitás alapvető elemeit képező tartalmakat előállítani; azok az egyházi, oktatási, kulturális intézmények pedig, amelyek az identitás tartalmait továbbítják, számukra nem biztosítottak.
– Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy meg tudja őrizni azt a kultúrát, amelyben született. Ha valakinek fel kell adni ezt a nem természetesen állapotot, akkor elsősorban azokkal a körülményekkel kell foglalkozni, amelyek ezt ellehetetlenítik, és nem az egyénnel. Ha például az egyén nem ragaszkodik a kultúrájához, akkor azokat a külső hatásokat kell mindenekelőtt szemügyre venni, amelyek befolyására az illető anyanyelvét, a magyar nyelvet, kultúrát kevésbé tartja értékesnek – vélekedett.
Bodó szerint az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, nem voltak sikeresek azok a kísérletek, amelyek során bármilyen helyi közösséget megpróbáltak átköltöztetni új etnikai környezetbe. Ez legfennebb azokban az esetekben fogadható el, ha az egyének maguk döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket.
N.-H. D. – Sz. K
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 27.

Kallós Zoltán: a mezőségi magyar ember kétszáz éve él a szórványban
Értetlenül áll Szász Jenőnek az önkéntes területfeladásra és a szórvány kiköltöztetésére vonatkozó kijelentése előtt Kallós Zoltán néprajztudós. Abból a több mint egymilliárd forintból, amit Szász Jenő kapott a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére, meg lehetne oldani nem csak az erdélyi, hanem a moldvai szórvány anyagi gondjait is – vélekedett Kallós Zoltán.
– Szívesen elbeszélgetnék a szórvány kérdéséről Szász Jenővel. Vajon járt-e valaha szórványban? Ne riogasson a szórvány halálával, mivel a mezőségi magyar ember, a történelem viharai miatt, már kétszáz éve szórványban él, és remélem, még sokáig élni fog. A mezőségi magyarok még mindig ugyanúgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, kutúrájukhoz, egyházukhoz. Ezt bizonyítja a magyar népi kultúrának az az archaikus rétege, ami itt maradt fenn a legkésőbbi időkig. Ha nem is tudnak magyarul, vállalják a magyarságukat. Szász Jenő nagyot hibázott ezzel a kijelentésével, bizonyára jócskán vesztett népszerűségéből az erdélyi magyarok körében. Ha Szász Jenőt olyannyira érdekli a szórvány, akkor látogassa meg Budapesten az Apáczai Közalapítvány volt igazgatóját, Csete Örsöt, aki az elmúlt években több mint 300 ezer kilométert utazott a Kárpát-medence magyarlakta területein, hogy megismerje a magyar nyelvű oktatás fontosabb szereplőit. Csete ellátogatott olyan kis erdélyi szórványtelepülésekre is, ahol mindössze két-három magyar élt a faluban – magyarázta lapunk kérdésére Kallós Zoltán. (Csete Örsöt idén január 1-jétől nevezte ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatójának – szerk. megj.).
Nézze meg továbbá nem csak a válaszúti, hanem a szamosújvári, a kőhalmi, a vicei és a sármási kollégiumot (ez utóbbit ebben a tanévben indítottuk be), vagy a Böjte Csaba által vezetett alapítványt – ajánlotta Kallós. Akár azt is hozzátehetném, hogy jó lenne, ha nem csak a magyar, hanem a román kormány is jobban odafigyelne a kistelepüléseken működő iskolákra, hiszen még a román tannyelvű iskolák is nehéz körülmények közepette működnek ezekben a helységekben – fűzte hozzá Kallós.
– Abból a keretből, amit Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére fordítanak, meg lehetne oldani a Kárpát-medencei szórvány gondjait. Nem hiszem, hogy a politikusok kellő figyelmet fordítanak az elemi tagozatos magyar tannyelvű osztályokra. Tudni kell, hogy a már létező szórványközpontok a nagyon nehéz szociális és társadalmi helyzetből gyűjtik össze a gyerekek többségét, ennek ellenére a tízéves tapasztalat azt mutatja, hogy értékes magyar emberekként nőnek fel. Van olyan nyolcéves tanítványunk, aki a forró csoki megvásárlására kapott heti egy lejt hazaviszi hétvégén édesanyjának, mert tudja: szükség van még arra a kis pénzre is. Egy másik kislányt az édesanyja egy szál ruhában engedett el otthonról a válaszúti kollégiumba. Egy hétéves kisfiú akkor látott életében először vonatot, amikor szülőfalujából Válaszútra hozták tavaly ősszel. A Kallós Alapítvány elnökével, Balázs-Bécsi Gyöngyivel együtt pontosan tudjuk: milyen körülmények közepette élnek nem csak a növendékeink, hanem azok szülei is. Munkalehetőség nincs, a háztáji gazdaság pedig csak a legszükségesebbet biztosítja a családnak. Sok növendékünk, amikor idejön, csak levest eszik, mert nincs kétfogásos ebédhez szokva. S ha ezeket a tényeket nem vesszük figyelembe, ha nem próbálunk gazdaságilag is lépni, akkor pár év múlva nem lesz középiskolás, majd egyetemista, aki magyarul tanuljon – magyarázta Kallós.
Megtudtuk: a Kallós Alapítvány jelenleg több mint 90 elemista gyereknek biztosít otthont, akik 26 településről jönnek.
– Az észak-mezőségi falvakból származó gyerekek többsége olyan közösségekből jön, ahol 15-20 magyar él. Nagyrészük jobban tud románul, mint magyarul, amikor Válaszútra érkezik. A szomszédos Bonchidáról 20 gyerek ingázik. Fontosnak tartjuk, hogy az itt tanuló gyerekek 24 százaléka vegyes házasságból származik, ami a minőségi oktatásnak köszönhető. Az idén hozta el a válaszúti óvódába kisfiát a zsuki rendőr, hogy az magyarul tanuljon – hangoztatta.
Kallós Zoltán magától értetődő természetességgel közölte, hogy vegyes nemzetiségű faluban nőtt fel, ahol románok, magyarok és cigányok éltek, és ennek köszönhetően mindhárom nyelvet megtanulta, és válaszúti cigányasszony szomszédjával ma is tökéletesen beszél cigányul.
A néprajztudós büszkén mondta el, hogy egyik tanítványuk rajzai bekerültek egy gyerekeknek szóló, nemrég Budapesten napvilágot látott verseskötetbe illusztrációként.
– A politikusoknak nagyon oda kell figyelniük a szórványban élő romániai magyarságra. Ha nem ügyelnek, ha nem szívlelik meg a szakemberek és az ott dolgozók tanácsait, akkor 15-20 év alatt akár 500 000 magyart is elveszíthetünk... – összegzett Kallós Zoltán.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

2013. március 13.

Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (https://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

2013. március 27.

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

2013. április 2.

VII. „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó Verőcén
Az Erdélyország az én hazám Világtalálkozó fordulóponthoz érkezett az Úr 2013-as évében! Megújulásra, megtisztulásra, krisztusi szeretetre van szükségünk! Idén 2013. június 28-30-a között ismét megrendezésre kerül – immár hetedik alkalommal –, az „Erdélyország az én hazám” elnevezésű háromnapos fesztivál, melyet ma már az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek találkozójaként tartanak számon. A Fesztivál mesébe illő környezetben, Verőcén, a Csattogó-völgyben talált otthonra!
A remek programok közül kiemelve néhányat, olvasóink figyelmébe ajánljuk a csíkszeredai öregdiák találkozót, Simó József előadását Wass Albertről, Medvigy Endre irodalomtudós összefoglalóját a száműzött magyar irodalom nagyjairól. Kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot Mezőség bemutatkozása, azon belül egy széleskörű autonómia konferencia neves előadók közreműködésével, valamint a Mezőségi fejlesztési műhely című kerekasztal beszélgetés több alapítvány bemutatkozásával. A mezőségi táncok- és gasztronómiai bemutató és kóstolás mellett Kallós Zoltán filmvetítéssel egybekötött előadása ismereteinket gyarapíthatja. Június 30-a a moldvai csángók napja, csángó szentmisével kezdődik, majd a Csángómagyar önazonosság című konferencia mellett bemutatkozik a Csángó Rádió, mellette lesz néptánc-, baranta és kopó-bemutató.
Esténként koncertek színesítik a programokat. Tamás Gábor: „Szeresd az életet” című fellépése mellett lesz Dancs Annamari és „Határok nélkül” Hungarica, Siculus és Ismerős Arcok koncert. Éjszakánként mezőségi táncház lesz a Kaláka Néptáncegyüttessel.
A háromnapos rendezvény állandó műsorai között szerepel játszóház, erdélyi kézműves foglalkozás, sport (foci, lovaglás, röplabda, íjászat stb.), kirándulás, egészségmegőrző program, erdélyi gasztronómiai bemutató és vásár, imasátor, valamint hagyományos termékek kirakodóvására. Az „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó három védnöke: Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tábor egyik alapítója, önkormányzati képviselő, Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyüjtő és Petrás Mária csángó népdalénekes, kerámiaművész. Az idei Világtalálkozó főszervezője: a Budapesti Székely Kör, Ferencz Vilmos vezetésével. Alapító: Gaál István, aki 2007-ben megálmodta az Erdélyország az én hazám Világtalálkozót.
A Csattogó – völgyben 280 fős faházas szállás, valamint 2.000 fős sátorhely áll rendelkezésre! A szálláshelyeket a rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel már most érdemes lefoglalni a Szállások oldalon leírtak alapján.
A Kallós Zoltán Alapítvány egyik fontos célkitűzését a fesztivál szervezői is vallják: „… mindennapi életünk szerves részét képezi a nagyszüleinktől örökölt, ránk hagyományozott kultúránk, tapasztalatok és értékek felbecsülhetetlen tárháza. Ezt a kincset csak akkor tudjuk érdemben használni, ha tudjuk, mikor, mit, miért és hogyan kell cselekednünk ahhoz, hogy felelősségteljesen éljünk abban a közösségben és társadalomban, amelyikbe beleszülettünk.” Így legyen!
Találkozzunk Önnel is Verőcén 2013. június 28-30-a között! Budapest-Verőce, 2013. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján A Jóisten hathatós áldását kérve Fesztiválunkra nagyrabecsüléssel köszöntöm:
Frigyesy Ágnes.
Erdély.ma,

2013. május 31.

Bencze Mihály
Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos)
Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek.
Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja.
1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött.
1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szinfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap).
A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is.
1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta.
Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben.
Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez.
Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt.
Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjte Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.
Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!
Matekovics Mihály
Művelődés (Kolozsvár)

2013. június 27.

Árva élet – csángó sorstörténet Mikházán
A mikházi Csűrszínházi Napok keretében június 28-án, pénteken 19 órától a helyi kul-túrotthon színpadán Kakuts Ágnes: Árva élet címmel mutatja be egyéni előadását.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2008/2009-es évadjában mutatta be a nyárádremetei születésű – hazatérő – Déry- díjas színművésznő Árva élet című életúttörténetet, amely egy 16 gyerekes csángó asszonyról szól. Egész különlegesen született meg ez a balladába illő történet. Gyűjtője, lejegyzője és szerkesztője, Marosi Julianna népdalénekes és előadóművész Magyarországon megismert egy, a Bákó melletti Lészpedről kitelepedett csángó asszonyt, aki elmondta, hogy otthon maradt egy lánya, akivel a kommunista időszak miatt huszonöt éve nem találkozhatott. Marosi Julianna Kallós Zoltán segítségével felkereste Moldvában Anna nénit, akit sikerült kivinnie Magyarországra. Kiderült, hogy nagyon jó mesélő és az ő élettörténete híven tükrözi a csángó nép sorsát, s ezen belül egy olyan asszonyét, aki 16 gyereket szült. Nemcsak a történet magával ragadó, hanem az a csángó nyelvjárás is, amely ma a legjobban őrzi anyanyelvünk régies formáját. Kakuts Ágnes egy interjúban elmondja, hogy a szöveget a magnóra rögzített felvétel alapján tanulta meg, maga a gyűjtő szigorú felügyelete alatt, aki segítette abban, hogy hangsúlyban, hanglejtésben, mindenben találjon a szó az 1985-ben elhunyt asszony által elmondottakkal. Ezért lett az előadás is annyira hiteles, hogy ahol eddig játszotta, mindenhol együttérzést váltott ki e nehéz sorsú asszony iránt és nem egy krónikás megjegyezte, hogy könnyeket fakasztott a nézők szeméből. Az Árva élet – Kakuts Ágnes tolmácsolásában – élő ballada, amely akár önreflexióra is ösztönözhet, hiszen valójában mi, akik kisebbségi sorban élünk, ki- ki a kis szeletét vélheti felfedni ebben. "… Ha az életéről töprengett, csak a túlélés esélyét fontolgatta, és csak a vállalhatót – és csak a megbotránkoztatás nélküli megoldást választotta vagy tanácsolta." – írja Marosi Julianna Van egy forrás titok alatt című írásában Anna néniről. – Lehet, hogy mindannyiunkban felmerülnek ezek a kérdések – csak másként keressük rá a választ? Az előadás, a nehéz csángósors túlélési filozófiája talán példaértékű lehet.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 331-359




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék