udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 321 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-321

Névmutató: Kemény János /báró/

2014. március 3.

Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

2014. március 17.

Könyv és gyertya – ünnepi gála
Könyv és gyertya címmel ünnepi gálával folytatódott a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ március 15-i rendezvénysorozata, amelyen olyan Maros megyei személyeket tüntettek ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget. A kitüntetést az 1990. február 10-i, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtti tisztelgésnek szánták.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke üdvözlő szavaiban kijelentette: – Meggyőződéssel hiszem, hogy az erdélyi magyarság erejét a kitartás acélozza. Kitartó ragaszkodásunk nemzeti jogainkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, népi hagyományainkhoz és szülőföldünkhöz.
A jogainkért folytatott küzdelem egyik legfontosabb mozzanatának az 1990. február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetést tartja, "amelyen több mint százezren vettünk részt, méltóságteljesen kinyilvánítva, hogy szülőföldünkön, itthon akarunk élni, és nem tűrjük, hogy másodrendű polgárokként kezeljen minket a politikai hatalom". Állította, hogy ez a nagyszabású kulturált megnyilvánulás mérföldkőnek számít az erdélyi magyarság modern kori történelmében.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a könyves-gyertyás menetelés egyik szervezője felidézte az akkori, az azt megelőző, illetve az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi eseményeket, figyelmeztetve, hogy emlékezni kell, beszélni kell róluk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A díjátadást követően a magyar szabadságharc ihlette költemények hangzottak el Györffy András, Kilyén Ilka, Sebestyén Aba marosvásárhelyi színművészek előadásában. Fellépett Buta Árpád Attila énekes. A gálát a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes fellépése zárta, amely a Duna televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorában bejutott az elődöntőbe.
Könyv és gyertya díjban részesültek
Antal András nyugalmazott tanár, az Ákosfalva 500 éve falumonográfia szerzője, a Pro Ákosfalva Egyesület alapító tagja, a Pro Honoris Causa Egyesület alapító tagja.
Böjte Lídia magyartanár, a szászrégeni Kemény János Irodalmi Kör vezetője.
Domokos Anikó Erzsébet nyugalmazott magyar–román szakos tanár, aki nagy szerepet vállalt és vállal jelenleg is a segesvári közművelődés terén.
Farkas Ernő magyartanár, aki a kortárs civilizáció jó ismerőjeként hívja fel figyelmünket a nemzeti közösség, a szellemi örökség, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megtartó erejére.
Fülöp Lajos, a maroskeresztúri RMDSZ oszlopos tagja, aki mindig lelkiismeretesen, kitartással végezte az elvállalt munkát. Mindenkinek példát mutatott megfontoltságával és jó meglátásaival. Tanácsosként is mindig kiállt és helytállt a magyarság ügyéért.
Gálfalvy László nyugdíjas pedagógus, aki meghatározó szerepet vállalt a gyulakuti RMDSZ alapításában és további tevékenységében.
Gálfi Tibor nyugalmazott tanító, 2011-ben többéves kutatómunka eredményeként Berekméri Edmond helyi pedagógussal megjelentették Marossárpatak első falumonográfiáját Marossárpatak – Egy hagyományőrző település múltja és jelene címmel. Munkásságát, életét áthatja a közösségért vállalt felelősség és a magyarság összefogása.
Gönczi Béla, a marosvásárhelyi RMDSZ alapító tagja, a 2000-es évek közepétől a koronkai helyi RMDSZ-szervezet elnöke, majd kerületi elnöke volt. Közösségépítő tevékenysége során kiemelt figyelmet szentelt a magyar kultúrának, a közösségi jogok tiszteletben tartásának.
Hajdó Károly nyugalmazott zenetanár, karnagy. 50 éve a marosszentgyörgyi közösség meghatározó egyénisége. Az ő nevéhez fűződik a Tavaszi kórusfesztivál, a karácsonyi dalok koncertje.
Jakab István nyugdíjas tanító, alapító tagja volt a búzásbesenyői RMDSZ-nek, személyét megbecsülés, tisztelet és szeretet övezi.
Kerezsi János nyugalmazott református lelkész, alapító tagja a mezőbándi és megyei RMDSZ-nek, 1990 januárjában a megyei elnökség tagjai közé választották. Több éven át az ügyvezető elnökségben a kultúráért és egyházakért felelős alelnökként tevékenykedett.
Kilyén Domokos 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárnál dolgozott mint technikus, és 1972- től váltotta fel édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét. 2000-ig – kisebb megszakítással – a község polgármestere, nyugdíjba vonulásáig. Minden kulturális és minden olyan tevékenységben részt vesz, ami a község javát szolgálja. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székely kapukat farag, citerákat készít, amelyeket kiállításokon is bemutatnak.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács volt elnöke, illetve alelnöke mindvégig példásan végezte feladatát, legyen szó kultúráról – Maros Megyei Könyvtár, Maros Megyei Múzeum, Kultúrpalota, Maros Művészegyüttes, Bábszínház, Állami Filharmónia, Látó és Vatra folyóiratok –, a gazdaságról (repülőtér, ipari park), infrastrukturális beruházásokról, turizmusról, szociális ellátásról. Lokodi Edit Emőke 25 éven keresztül szolgálta a Maros megyei közösséget, példát mutatva mindannyiunknak.
Major István 1992 és 2004 között marosludasi városi tanácsos. Három közbirtokosságot alapított, amelyek ügyintézését bejegyzésükig vállalta, és őt dicséri az 1995–1996-ban létrehozott, a marosludasi RMDSZ- székházban lévő könyvtár is.
Nagy Margit történelem-magyar szakos tanárként tevékenykedett 1964 és 1995 között a marosszentkirályi általános iskolában. 15 évig volt a helyi RMDSZ elnöke. Önzetlen odaadással dolgozott a hagyományok ápolásáért. Tudását igyekezett a fiatal generációknak átadni és hagyományőrző hozáállásra nevelni őket. Horváth Jánossal közösen megalapította a Vadrózsa néptánccsoportot.
Ráduly János nyugalmazott tanár. Első kötete 1975-ben jelent meg. 37 éves írói munkássága eredménye: 81 kiadott kötet. 48 néprajzi és népköltészeti kiadványt jelentetett meg. Zömében népmese, mondakötetek és népi tréfák gyűjteménye. Tizenegy művet közölt a székely rovásírásról, amelyekben többek közt a közelmúltban felfedezett rovásemlékeket mutatja be. Huszonkét szépirodalmi kötete van, ezekből tizenhárom verseskönyv és fordításkötet.
Szabó József esztergályos és minőségi ellenőr. Tizenhét évig volt a református egyház gondnoka Mezőcsáváson. 1990- ben helyi szinten aktívan részt vett az RMDSZ megalakításában. 1990–1994 között Mezőcsávás alpolgármestere. Ma is aktívan részt vesz a helyi közösségi életben.
Szász Erzsébet nyugdíjas tanítónő, a marosszentannai RMDSZ-szervezet egyik alapító tagja. Udvarfalván a szervezet tevékenységének a szervezője, irányítója, nyilvántartója. A falu és a község kulturális életének meghatározó személyisége. Éveken keresztül szervezője a március 15-i helyi ünnepségnek. Az ifjúság oktatása- nevelése mellett a felnőttek szakmai-mezőgazdasági képzésében is aktívan részt vállalt.
Szász Lajos az RMDSZ megalakulásakor az elsők között lépett be a szervezetbe. Számos kampány és más rendezvény szervezője és társszervezője. A megyei RMDSZ státusirodájának alkalmazottja 2002–2011 között.
Szepessy László egyik főszervezője volt az 1990. februári gyertyás tüntetésnek. Az első szabad március 15-ét 1990-ben ő szervezte. Marosvásárhely magyarsága hosszú idő után először ünnepelt a Székely Vértanúk emlékművénél, ezzel hagyományt teremtve. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején Sütő Andrással együtt az RMDSZ-székház padlásán volt, és 20-án is részt vett az eseményekben. Politikai fórumokat, jótékonysági rendezvényeket szervezett, egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Bernády György Alapítványnak.
Szlovácsek Ida, magyar szakos nyugdíjas tanárnő több mint 25 éve vesz részt a Dicsőszentmárton városi, illetve kerületi magyar szórványközösség művelődési életének szervezésében. Prioritásként a magyar identitástudat megőrzését tűzte ki céljául: az anyanyelv, illetve a néptánc és népdaléneklés, a magyar népi szokások megőrzését, ápolását. Szavalóversenyeket és népdaléneklő versenyeket szervezett a magyar diákoknak. A Kis-Küküllő Alapítvány keretében Sárga Rózsa néven a város és a vidék idősebb nőtársadalmának szervezett és szervez heti rendszerességgel programot.
Tófalvi Zoltán újságíró, riporter. A kilencvenes évek elejétől megszállottan kutatja az 1956-os forradalom utáni időszak romániai eseményeinek, erdélyi elítéltjeinek történetét. Több tanulmányt közölt a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent konferenciakötetekben, folyóiratok emlékszámaiban. Forrásfeltáró munkájának kiemelkedő teljesítménye az a sorozat, amelyben közzétette az 1956 utáni legnagyobb erdélyi politikai koncepciós perek iratait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

2014. március 19.

A Polis könyvkiadó három kötetét mutatták be a Könyvtéren
Útjára indult az Idea Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő sorozata, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adott otthont. A ma délutáni (március 19-én), első alkalommal bemutatott könyveket a kolozsvári Polis Könyvkiadó jelentette meg, ezek pedig: Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” - Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése, valamint Vita Sándor A Hiteltől a Tisztelt Házig. A könyveket Balázs Imre József, Vallasek Júlia és Kónya-Hamar Sándor ismertette.
A rendezvényen bemutatott három könyv a két világháború közötti időszakból három különböző személyiséget tárt elénk. Elsőként Kónya-Hamar Sándor beszélt A Hiteltől a Tisztelt Házig című könyvről, Vita Sándort egy olyan gabonaszálhoz hasonlítva, „amelynek túl nagy a kalásza, olyannyira, hogy majdnem kettőbe töri a szárat". A kötet gondozója, Hunyadi Attila, a könyvről szóló magyarázatában kettőbe osztotta azt tematikailag, fontosságilag: elmondta, hogy Vita Sándor egyrészt, fontos szerepet töltött be a holokauszt idejekor a zsidók mentésében, másrészt az erdélyi, román-magyar együttélést promováló, a transzilvanizmus eszméit hirdető személyként említi.
Áprily és Reményik levelezéséről, a Rokon álmok álmodóiról, Vallasek Júlia mesélt, a két alkotó levelezésen keresztüli találkozását taglalva. Filológiai kincsesbányának nevezte az üzenetváltást, amelyben az őszintén elmesélt életesemények és háttértörténetek hű közvetítői egy-egy vers megszületésének. Egy Áprily verset idézve, levonta a kedves következtetést, hogy nem csak a házasságok, hanem a barátságok is az égben kötődnek. Liktor Katalin, a könyv gondozója, elmondta, hogy a hatszáz oldalas mű 381 verset tartalmaz, amelyeket kronológiai sorrendbe rendezve, jegyzetekkel ellátva adtak közre.
A harmadik ismertetett kötet a Kuncz Aladár emlékezete volt, erről, a gondozó hiányában, egyedül Balázs Imre József beszélt. Két fogalommal írta körül az aradi származású író tevékenységét: ő a Fekete Kolostor írója, valamint az erdélyi magyar irodalom megszervezője és teoretikusa. Jó kedélyű, vicces és emberszerető személyként jellemezte, amely tulajdonságok könnyen felismerhetőek Kemény János Kuncz Aladárról szóló anekdotáiban is.
A könyvbemutató végén Nagy Péter, az Idea és a Gloria nyomda igazgatója elárulta, a következő Sapientiával közös rendezvényük egy tavaszi könyvvásár lesz, a Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő akciója is folyatódik majd.
kolozsvaros.ro,

2014. április 1.

Ünnepelt a "kistestvér"
15 éves a Szászrégen és Vidéke című lap
Szerdán este a zsúfolásig megtelt radnótfájai új templomban ünnepelték a Szászrégen és Vidéke című helyi havilap fennállásának 15. évfordulóját. A lap a Népújság műszaki munkatársainak segítségével kerül az olvasók elé.
Bevezetőként a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Fábián András olvasta fel munkájához kötődő gondolatait, majd Csernátoni József nyugalmazott történelemtanár, az első főszerkesztő a kezdetekről beszélt (fotón). Elmondta, Adorjáni László barátjának sugalmazására döntöttek úgy, hogy helyi lapot indítanak, amelyet az akkor plébános, Pakó Benedek és Márk Endre, az RMDSZ elnöke, valamint Demeter József szászrégeni református lelkipásztor felkarolt, s kerültek olyan lelkes vállalkozók is, akik az ügy mellé álltak. Csernátoni József büszkén mondta, hogy 1570 óta 12 magyar lap létezett Szászrégenben – ez a leghosszabb életű. Majd megköszönte azoknak, akik pénzzel, munkájukkal támogatták, többek között Madaras Péter weboldalszerkesztőnek, pályázatírónak, ifj. Jorga Ferenc laptervezőnek, Bartha József lelkipásztornak, aki a Wass Alapítvány nevében karolta fel a kiadványt, valamint Bartha Károlynak, aki a szászrégeni vállalkozók egyesülete képviseletében járult hozzá a lap megjelentetéséhez.
A volt főszerkesztő kifejtette, hiánypótlásként jelent meg a lap, olyan témákat vállalva fel, amelyekről korábban a cenzúra miatt több korosztály lemaradt. Magyarul írhattak a lapban Szászrégen magyar közösségének. Mindenekelőtt politikamentesen: kulturális, egyházi, történelmi, helytörténeti jellegű cikkek jelentek meg. A volt főszerkesztő meghatottan vallotta: munkájával nemzetét szolgálta.
Ősz Zoltán volt szászrégeni tanítóképzős diák, jelenleg bergenyei képzőművész, a Szászrégen és vidéke lap olvasóinak hozzászólásaiból idézett. Nemcsak a városban lakók, hanem az elszármazottak is nagyon sok jó véleményt fogalmaztak meg a lapról.
A "nagytestvér", a Népújság nevében Vajda György, a lap munkatársa köszöntötte a volt és jelenlegi szerkesztőket, akiket arról biztosított, hogy a megyei napilap továbbra is szívügyének tekinti a Szászrégen és Vidéke megjelenését, hiszen egy közösséget szolgálnak.
Az üdvözlőbeszédeket, felszólalásokat követően a lapban megjelent írásokból, versekből olvastak fel a Népszínház Kemény János társulatának tagjai. Közreműködött Géczi János, az ifjúsági zenekar szakreferense és Bondor Anna Renáta ötödikes kisdiák.
(erdélyi) Népújság (Marosvásárhely)

2014. június 11.

Fiatal fa a hegyen..."
Tompa Lászlóról képekben
Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.
– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási- levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: "Meg-mondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk".
A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel "az udvarhelyi csillagtalan ég alatt" élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezső udvarhelyi tavasza és Tompa László "bezárt lelke", Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költő köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: "Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek". Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. "Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (...) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről" – mondta barátjáról Tamási.
A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.
– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: "Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet".
Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. "Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tőlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom."
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

2014. július 5.

Évad végi összegzés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Ebben az évadban 316 előadása volt a két társulatnak és több mint negyvenkilencezer nézője, ami 24 százalékkal több mint az előző évadban. 20 bemutatóra került sor, és tizenegy vendégelőadásnak adott otthont a színház. Az alábbiakban néhány nyilatkozattal tekintünk vissza a 2013/2014-es évadra. Gáspárik Attila vezérigazgató: „Úgy érzem, hogy a színház felvette azt a sebességet, amit három évvel ezelőtt terveztünk. Végig hittem abban, hogy a Tompa Miklós és a Liviu Rebreanu Társulat sokkal többre képes, mint ahol volt, habár a Kulturális Minisztérium élén történt változások nem szolgálták a színház ügyét. Úgy érzem a társulat összefogásán, akaratán múlik, hogy sikerüljön megerősíteni azt az előkelő helyet, amit ma a színházunk országos szinten elért, illetve hangsúlyosabban jelen lenni a nemzetközi színházi porondon” – mondta el a Nemzeti Színház vezérigazgatója. Beszámolójában elégedetlenségét fejezte ki az erdélyi önkormányzatokkal szemben, amelyek megítélése szerint, kevés hangsúlyt fektetnek arra, hogy a lakosság minőségi színházi produkciókat láthasson.
A Liviu Rebreanu Társulatnak ebben az évben nyolc premiere volt és 133 előadást tartottak, amelyet több mint 15 ezer néző látott. Ehhez adódik még közel háromezer néző, akik kiszállásokon, fesztiválokon nézhették meg a társulat előadásait.
Alina Nelega szerint: „Közel három év elteltével a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatának sorsában irányváltásról beszélhetünk. A határozott kanyar, mely a mai valósághoz és az európai értékekhez csatlakozó színház felé irányul, egy lépést jelent nagyobb léptékű, a román és nemzetközi színházi jelenség érték-áramlatába illeszkedő projektek tervezése felé. Ám mindebből semmi nem volt lehetséges a társulat színészeinek meghatározó hozzájárulása nélkül, mely társulatról büszkén állítom, hogy valóban értékes, nyitott, lelkes, örömmel dolgozó művészekből áll. Nyilvánosan is gratulálok nekik komoly munkájukhoz, és együtt készítünk a közönségünknek még izgalmasabb művészi projekteket a következő évadra” – zárta értékelőjét a román társulat művészeti vezetője.
A Tompa Miklós Társulat Marosvásárhelyen összesen 183 előadást tartott, amit több mint harminckétezren láttak. Ebben az évadban 12 bemutató előadást tartottak, ebből négyet a nagyteremben, hetet a kisteremben és egyet az underground teremben láthatott a közönség. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti vezetője szerint az elmúlt évad beváltotta azokat az elvárásokat, amiket célul fogalmazott meg. „Elindultunk azon az úton, aminek a végén bizonyosság megérkezni. Csodálatos elégtétel, hogy ez a csapat, akik csináljuk és akikkel csináljuk nekem való közösség” – értékelte Keresztes Attila.
A nagyteremben először Varró Dániel – Presser Gábor Túl a Maszat-hegyen című zenés kalandjátékát mutatták be Keresztes Attila rendezésében, 2013. októberében. Ezt követte novemberben az Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című tragikomédia, Tufan Imamutdinov rendezésében. Szilveszteri előadásként került repertoárra Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátékának ősbemutatója, Sebestyén Aba rendezésében. A nagytermi bemutatók sorát áprilisban Pierre Beaumarchais Figarója zárta, Keresztes Attila rendezésében. A Tompa Miklós Társulat a kisteremben Páskándi Géza Kalauz nélkül című drámájának felolvasószínházi előadásával emlékezett a szerző születésének 80 éves évfordulójára a Magyar Dráma Napján. Rendező: Gáspárik Attila. Októberben került sor az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz bemutatójára Sorin Militaru rendezésében. Kemény János születésének 110. évfordulójára, a 100 éves Kultúrpalota rendezvénysorozat keretén belül került sor a Kemény János Mester című színművének ősbemutatójára László Csaba rendezésében. Ezt követte a Szilágyi Domokos verseiből készült pódiumműsor Kényszerleszállás címmel, Gáspárik Attila előadásában. Februárban Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Erdő című drámáját vitte színre Harsányi Zsolt. Improvizációkból született az Ördög próbája című előadás, amelyet Radu Afrim rendezett, majd márciusban került sor Szabó Magda – Bereményi Géza Az ajtó című premierjére Kincses Elemér rendezésében. Az előadással a színház Farkas Ibolya színművész 75. születésnapját és színészi pályájának 55. évét ünnepelte. A kistermi előadások sorát a szintén improvizációkból készült TwiLike-Lájkonyat, vámpírjáték, vagy amit akartok bemutatója zárta Balogh Attila rendezésében Az évad repertoárját az elmúlt évadokból áthozott előadások tették változatosabbá. Az évad során látható volt Dorota Maslowska Két lengyelül beszélő szegény román című színműve, Carl Orff Carmina buranája táncszínházi előadás formájában, Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely) színműve, I.L. Caragiale Megtorlás című drámája, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciói, Székely Csaba drámái, a Bányavirág és a Bányavakság, Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, Háy János A Gézagyerek istendrámája, valamint Medgyessy Éva Rekviem egy hazáért monodrámája.
Számos vendégelőadás is tarkította az évadot. A Katowice-i Teatr Śląski Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő előadását mutatta be Marosvásárhelyen Keresztes Attila rendezésében. Vendégszerepelt Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, az Ady Endre előadóestet májusban láthatta a helyi közönség. Bérletes vendégelőadásként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház J.B.P. Moliere A fösvény és Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című előadásai vendégszerepeltek Bocsárdi László rendezésében. Az évadot pedig a Kolozsvári Magyar Opera Trubadúr című operája zárta.
A Tompa Miklós Társulat számos fesztiválmeghívásnak tett eleget, ahonnan a művészek több rangos díjjal tértek haza. Az évad elején, októberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciója Székely Csaba Bányavakság című előadásával vett részt a dráMA kortárs színházi találkozón Székelyudvarhelyen. Ezt követte a gyergyószentmiklósi – Nemzetiségi Színházi Kollokvium, ahol a Bányavakság mellett a Bányavirág előadással is szerepelt a társulat. Szintén a Bányavakságot mutatták be a bukaresti Országos Színházi Fesztivál (FNT) – keretén belül. November végén rendkívüli meghívást kapott a lengyelországi katowicei színháztól a társulat, ahol Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) című előadását mutatta be Keresztes Attila rendezésében. A színház eleget tett a Thália Színház meghívásának is, a Humorfesztivál kiegészítő rendezvényeként mutatták be Budapesten Alekszandr Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című előadását. Májusban Miskolcon vendégszerepelt a társulat Makszim Gorkij Mélyben (Éjjeli menedékhely) és Székely Csaba Bányavakság előadásaival, amelyet az aradi Nemzetközi Új Színház Fesztivál követett, ahol az Az ördög próbáját mutatták be. Az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Sepsiszentgyörgyön B. Fülöp Erzsébet a legjobb női főszereplő díját és Galló Ernő a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta az Ördög próbájában nyújtott alakításukért. Az fesztiválon egyébként a Tompa Miklós Társulat előadása volt az egyetlen magyar nyelvű beválogatott előadás. A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában a Tízen a filmért (10 PENTRU FILM) programjába Berekméri Katalin, a társulat színművésze kapott meghívást. Júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) hozta el az év egyik legrangosabb elismerését. Az Euripidész nyomán Székely Csaba által írt Alkésztisz nyerte a szakmai zsűri különdíját. Temesváron a Európai Előadóművészeti Fesztivál – Román Dráma Fesztivál (FDR)-on a Bányavakság szerepelt, a fesztiválszezont pedig a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja XXVI. zárta, ahol a társulat két előadását is beválogatták a versenyprogramba: Székely Csaba Hogyne drágám és – Euripidész nyomán Székely Csaba írta Alkésztisz című előadásokat. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházi az előadásokon kívül is sűrű évadot tud maga mögött. A város legnagyobb kulturális intézményeként számos kulturális rendezvénynek volt szervezője, kezdeményezője és partnere. Ebben az évadban sikerült Marosvásárhelyre hozni az UNITER gálát, a romániai színházi szakma legrangosabb seregszemléjét, amelynek társszervezője volt a Nemzeti Színház. A gálán a legjobb román dráma díjával díjazták Alina Nelegát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat művészeti vezetőjét, kortárs drámaírót. A Dugóban (În Trafic) című dráma ősbemutatójára június végén került sor. Novemberben ismét helyet adott és partnere volt a színház a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárnak, amelynek keretében többek közt a Kaláka együttes is koncertet adott. Áprilisban a Szomszéd néni Produkciós Iroda, Badár Sándor, Badár Tamás- Humorfeszt Gála rendezvényének volt partnere a Nemzeti. Az évfordulók, világnapok alkalmával is számos rendezvényt kezdeményezett a Nemzeti Színház. Vásárhelyi filmszínészeknek állított emléket az 21. Alter-Native rövidfilmfesztivál első napján, a Kultúrpalota galériájában megnyitott Lohinszky Loránd & Ion Fiscuteanu elnevezésű fotókiállítás. A 100 éves Kultúrpalota ünnepi rendezvénysorozatához a színház kultúrpalotabeli éveiről készült fotókiállítással csatlakozott 2013. december 3-án.
Karácsonyhoz közeledve a színház a kicsikre is gondolt: míg a Tompa Miklós társulat színészei december 24-én délután angyalváró játszóházzal szórakoztatták az óvodás és kisiskolás korú gyermeket, a Liviu Rebreanu Társulat hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett ajándékgyűjtést, mely ajándékokat az Ír mese című előadás után osztottak ki az ifjú közönségnek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a román illetve magyar kultúra napjainak (január 15. és január 22.) alkalmából társszervezőként vett részt a Zanza Kávézóban megszervezett Olvass fel Marosvásárhelyért! / Citeşte-le târgumureşenilor! elnevezésű ikerrendezvényen. A színház bekapcsolódott az országos szintű Iskola másként című alternatív oktatási programba is, melynek keretén belül egy héten keresztül több mint 450 diákot látott vendégül színházi előadásokra és kulisszajárásra.
2014. árpilis 23-án a Látó Szépirodalmi Folyóirattal közösen ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját. A Látó ünnepi lapszámának bemutatását követően a Tompa Miklós Társulat színészei olvastak fel Shakespeare-ből ihletett kortárs szonetteket, ezenkívül Shakespeare-előadások vetítésére és fotókiállításra is sor került az eseménynek otthon adó G. Caféban. Idén a Nemzeti első ízben vett részt a Maros Megyei Múzeum által szervezett Múzeumok éjszakája elnevezésű programsorozatban. A színház előcsarnokában berendezett Színházi Kávézóban a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila Legendák és valóság. 60 év színészképzés Marosvásárhelyen című színháztörténeti előadást tartott, az emeleti előcsarnok Marx József emlékkiállításnak adott helyet, melyet a 100 éve született marosvásárhelyi fotóművész tiszteletére hozott létre a Marx József Fotóklub. A több mint 500 látogató nyeremények fejében felmérhette a színház történetére vonatkozó ismereteit, megtekinthette régi előadások felvételeit illetve színházi jelmezeket próbálhattak fel.
Idén alakult meg a színházkutató központ a Nemzeti Színház keretén belül. A színházalapítástól kezdve napjainkig terjedő gyűjtemény nagy részét már digitalizálták és kivonatokat jelentettek meg a Nemzeti Színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro. A színházi örökség megvédése és ápolása mellett a színházkutató központ emléknapok, kiállítások és konferenciák szervezését is célul tűzte ki, továbbá azoknak a diákoknak, doktorandusoknak kívánja elősegíteni a munkáját, akik szakdolgozatukat a marosvásárhelyi színházművészetről írják.
Az évadzárón Gáspárik Attila az erdélyi színjátszás kapcsán mondta el: „Örömmel tölt el, hogy Erdélyben a színházművészetnek sikerült újrafogalmaznia magát, úgy Kolozsváron, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Temesváron” – zárta az értékelőt a vezérigazgató.

2014. augusztus 22.

Hetvenedik évad, színes kínálat a Nemzetiben
Interneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg.
A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg.
A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül.
Betervezett előadások
Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru.
Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe.
Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen.
Simon Virág, Székelyhon.ro

2014. augusztus 23.

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. augusztus 23.

Marosvécsre szólítanak
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. augusztus 25.

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

2014. augusztus 28.

Októberben veszi át az örökös a marosvécsi kastélyt
Október elsejétől kerül vissza a marosvécsi kastély a Kemény családhoz. Nagy Kemény Géza, a család képviselője lapunknak megerősítette, hogy ezen a napon veszi át a kastély kulcsát Pokorny Lászlótól, a kórházotthon igazgatójától.
Mint ismeretes, a Maros megyei szociális és gyermekvédelmi igazgatóság által itt működtetett neuropszichiátriai kórházotthon számára új épületeket emeltek a kastély melletti területen, és az új helyszínen már annyira előrehaladtak a munkálatok, hogy át lehet költözni. Ezt követően a család kulturális célokra használná az ingatlant.
„Az a tervünk, hogy egy összmagyar kulturális központot hozzunk létre itt, hisz ennek igen jó előzményei vannak, elég, ha nagyapám, Kemény János író mecénás tevékenységére meg a Helikon-találkozókra gondolunk. Sikerült meggyőznöm a család valamennyi tagját, hogy ez a méltó felhasználási mód elődeink emlékéhez. Tudom, nem könnyű egy ilyen intézményt fenntartani, de úgy véljük, minden erőfeszítést megér a kísérlet, hogy nagyapán dicső nyomdokain haladjunk tovább” – mondta lapunknak Nagy Kemény Géza.
Hozzátette, bár egészen pontosan még nem körvonalazódott a majdan itt zajló tevékenység, de a Lezsák Sándor által működtetett lakiteleki népfőiskolát tekintenék modellként. „Egy kicsit hasonlítana arra is, amit Teleki Kálmán művel Gernyeszegen” – tette hozzá. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a marosvécsi intézmény lényegében egyiknek sem lesz az utánzata, ők önfenntartó létesítményben gondolkodnak, hiszen egy ekkora épület és program fenntartása anyagi erőforrások megszerzését is feltételezi.
Helikon-ünnepség Marosvécsen
Augusztus 29-én és 30-án tartják Marosvécsen a Helikon-találkozót. Pénteken 16 órától kerül sor a művelődési házban a Bánffy-kollokvium első részére. Héttől előadóestre kerül sor a pécsi Pódium művészeinek előadásában. Szombaton 10 órától megemlékezést tartanak a kastélyparkban a Bánffy Miklós-év keretében. Fél tizenkettőtől irodalmi műsorra kerül sor, majd a művelődési házban folytatódik a kollokvium a politikus Bánffyról. Egy órától a művésztábor bemutatójára kerül sor, majd fél négytől Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját mutatják be.
Konferenciákat, táborokat is szerveznének itt, szoborparkot alakítanának ki, és különböző kulturális rendezvényeknek adnának helyet.
Az sincs kizárva, hogy román nyelvű kulturális rendezvényeknek is helyet kapnak, hisz ezáltal hozzásegítenék a román anyanyelvű művészetkedvelőket, hogy jobban megismerjék és megértsék a magyar kultúrát, vélte az örökös.
„Nem lesz itt szálloda, korcsma, mert ez nem méltó elődeink emlékéhez. Annak ellenére, hogy sokan mondták, működtessük szállodaként, vendéglőként a kastélyt, erre a család érthető okokból nemet mondott” – magyarázta.
Schmidt Loránd, a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság vezetője elmondta, hogy megkötötték a kastély átadására vonatkozó protokollumot, de még meg kell építeni az új kórházotthonhoz a 170 méteres felvezető utat. Igyekeznek betartani az október elsejei határidőt, tette hozzá.
Bakó Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

2014. augusztus 29.

II. Székely–Magyar Napok Maroshévízen
Maroshévíz a háború árnyékában című dokumentumfotó-kiállítással kezdődnek augusztus 29-én, pénteken 16 órakor a III. Székely–Magyar Napok rendezvényei Maroshévízen, a helyszíni Izabella vendéglő nagytermében. A 16.30 órakor sorra kerülő könyvbemutatón Rokaly József A SZÉKI-TA. A székely eredet kérdés tisztázása című kötetét ismertetik, amit 19 órakor a Haccacáré – Orpheum című zenés est követ a művelődési házban. A rendezvénysorozat Tamás Gábor Attila (a volt Havasi Duó tagja) könnyűzenekoncertjével zárul. Augusztus 30-án a VII. Dr. Urmánczy Nándor-emléknap keretében 11 órától emlékmisét tartanak a római katolikus templomban, amit kulturális műsor követ, 11.40 órakor pedig koszorúzási ünnepségre kerül sor Urmánczy Nándor sírjánál. Délben a Kemény János Gimnázium dísztermében dr. Balla Géza megnyitja Almási Noémi festménykiállítását, majd átadják a Dr. Urmánczy Nándor-díjat. Az eseményt szimpózium és könyvbemutató követi, 16 órától pedig asztalitenisz-verseny lesz a Bánffy-teremnél és kulturális műsor a művelődési házban. Augusztus 31-én délelőtt sport- és kulturális rendezvényeket, főzőversenyt szerveznek, Magyarországi és erdélyi egyesületek és alapítványok találkozójára kerül sor a református villa konferenciatermében. Délben huszárruha- és fegyverbemutatót tartanak, délután a versenyek nyerteseit díjazzák, este szabadtéri szórakoztató programok lesznek. Szervező a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület. Az események főtámogatója Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 1.

Újra együtt a helikoni asztal körül
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 1.

Ünnepelt a maroshévízi magyarság
Fráter Olivér és néhai Őry Imre az Urmánczy Nándor-díj idei kitüntetettjei. Maroshévízen harmadszor szervezték meg a Székely-Magyar Napokat, amelynek keretében került sor a díjak átadására is. A háromnapos rendezvénysorozaton számos kulturális, szórakoztató és sportrendezvény várta a hévízi magyarságot.
Az Urmánczy Nándor Emléknapot már hetedik alkalommal szervezte meg az egykori neves személyiség nevét viselő egyesület, idén pedig immár harmadjára szervezték köré a Székely-Magyar Napokat. Az rendezvénysorozat legkiemelkedőbb eseményei szombaton, az emléknapon kerültek sorra. A katolikus templomban a szentmise után koszorúzásra került sor Urmánczy Nándor sírjánál, majd a helyi magyar iskolában, a Kemény János Gimnáziumban került sor a díjátadásra.
„Mi magyarok a Kárpát-medencében, nyolc országban széttagolva szétszórtan élve, fel kell ismerjük, hogy a történelmi hátrányok, a Trianon által okozott sebek ellenére előnyöket kell kovácsoljunk hátrányainkból. Az EU-integráció után eljött a nemzeti integráció ideje. Fel kell ismernünk közös céljainkat, félre kell tenni a kisszerűséget, amelyek néha a politika vagy egyéni érdekek miatt fogságba ejtik a fontos nemzeti célokat” – fogalmazott Fráter Olivér, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese a díj átvételekor.
Czirják Károly, az Urmánczy Nándor Egyesület vezetője elmondta, Fráter Olivér mindenképpen kiérdemelte a kitüntetést. Nagy odaadással karolta fel az Urmánczy Nándor Egyesületet, számos tekintetben támogatja a maroshévízi és általában véve a székelyföldi magyarság céljait. Nagy szerepe volt abban, hogy tavaly visszaállították a Margitszigeten Urmánczy Nándor emlékpadját, de abban is, hogy 2011-ben Maroshévízen Urmánczy-szobrot állíthattak. Ugyanakkor folyamatosan nagy hangsúlyt fektet arra, hogy rendszeresen látogatócsoportokat irányítson Maroshévízre, amelyek így megismerhetik a várost, s persze Urmánczy Nándor munkásságát is.
Díjazták Őry Imrét, Budapest XV. kerületének egykori alpolgármesterét is, aki a testvérváros vezető embereként rengeteget segített a maroshévízi közösségen, és sok magánszemély is sokat köszönhet neki. Őri Imre ugyanis amellett, hogy különböző támogatásokat, adományokat juttatott a városba, segítséget nyújtott, hogy magyarországi gyógykezelésben részesülhessenek olyan hévíziek, akiknek erre másként nem lett volna lehetőségük. Czirják Károly elmondta, a számítások szerint az Őry Imre által a városba juttatott adományok értéke meghaladta 34 ezer lejt, de mindezek ellenére a maroshévízi városvezetés részéről semmiféle megbecsülést nem kapott.
Őry Imre már több mint tíz éve elhunyt, a díját lánya, Őry Csilla, valamint Őry Levente vette át, testvérük, a korábbi EU-parlamenti képviselő Őry Csaba nem lehetett jelen. Kultúra, szórakozás, sport
Pénteken Maroshévíz a háború árnyékában címmel nyílt , fotó-dokumentumkiállítás, Rokaly József történész a A SZÉKI-TA. A székely eredet kérdés tisztázása címmel írt könyvét mutatta be.
A könnyebb műfaj kedvelői körében nagy sikert aratott a Haccacáré – Orpheum zenés est, ilyen jellegű, operett-zenés táncos előadás már évtizedek óta nem volt a városban.
Sor került még szimpóziumra, amelyen Partl Alexandra Petra konzul 52 ismert és kevésbé ismert kirándulóhely Tündérországban és azon túl címmel tartott vetítéses előadást, Laczkó Szentmiklósi Endre pedig erdélyi magyar családokat mutatott be történelmi áttekintőjében.
Sor került még asztalitenisz, teremfocikupára, Maroshévíz és környékének rovás emlékeit is megismerhették az érdeklődők. A környéken talált kisebb rovásos köveket a református villa előcsarnokában, a nagyobbakat fényképről ismerhette meg a közönség. Az eseménysor vasárnap este szalonna sütéssel, tábortűzzel és szabadtéri bulival zárult.
Gergely Imre, Székelyhon.ro

2014. szeptember 30.

Aláírták a marosvécsi vár átadásáról szóló jegyzőkönyvet
Kissé feszült hangulatban, nem minden fennakadás nélkül vették birtokba kedden Kemény János örökösei a marosvécsi kastély épületét és udvarát. A kórházotthonnak a kitűzött időpontig ugyanis nem sikerült teljes egészében kiköltözni a létesítményből.
A marosvécsi kastély átadásának időpontját kedd délelőtt 11-re tűzték ki. Ekkor kellett volna az örökösök képviselőinek és a kastélyban eddig működő kórházotthon igazgatójának aláírnia az átadásról, átvételről szóló jegyzőkönyvet.
A kitűzött időpontban jelen voltak a felek, Pokorny László, a kórházotthon igazgatója, Vécsi Nagy Zoltán és Nagy Kemény Géza, a Kemény János unokák, valamint a család más tagjai. Bár nem volt kifejezetten ellenséges a hangulat, némi feszültség azonban jól kiérezhető volt.
Nem sikerült még mindent kiköltöztetni
Pokorny László, aki 23 éve az intézmény igazgatója, elmondta: a kastélyépületet még 2006-ban visszaszolgáltatták a Kemény-örökösöknek, most már csak a tényleges átadásnak kellene megtörténnie. Elkészültek a gondozottak számára előirányzott új pavilonok, amelyekről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy jobb körülményeket biztosítanak az ápoltak gondozására, mint a kastélybeli szobák. „Az utóbbi két hét folyamán az utolsó százhúsz beteget költöztettük át az új épületekbe, s aki csak egy öttagú család költözködését is látta már, tudja, mivel jár ez...” – mondta el Pokorny. Azt is elmondta, hogy nem sikerült még mindent átköltöztetni, „a hatvan év alatt felhalmozott javakat teljesen kiüríteni még néhány hétbe beletelik”, s ugyancsak költöztetésre vár a kórházotthon levéltára. Ebből ami használható és szükséges átkerül az új épületbe, ami nem, arról jegyzőkönyvet kell készíteni, s utána megsemmisíteni, s ugyancsak jegyzőkönyvezni kell azt a részt is, ami nem használható már, de a jogszabályok szerint meg kell őrizni.
„Az én irodám is készen áll a költözésre, én bármelyik pillanatban veszem a kalapomat, és megyek át az új irodába, rajtam nem múlik az átadás. Ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, az örökösök átvehetik a kulcsokat” – mondta az igazgató.
A vécsi várkastély
Marosvécs első írásos említése nyolc évszázadra tekint vissza. II. Endre magyar király 1228-ban elvette Kacsics Simontól annak birtokait, s Dénes tárnokmesternek adta Vécs várát. Tőlük örökölték a Losonczi Bánffyak ősei. 1467-ben Mátyás király a várat egyik Hunyad megyei rokonának, Ongor János udvari vitéznek adta. Tőle került a dúsgazdag Szobi Mihály tulajdonába. 1527-ben Szapolyai János az összes Szobi-birtokot Werbőczynek adományozta, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot. II. Rákóczi György 1648 nov. 28-án a vécsi várat öt faluval Kemény Jánosnak (a későbbi fejedelemnek) és utódainak adományozta. Ettől fogva Marosvécs háromszáz évig a Kemény család tulajdona, amíg nem államosították.
Ünnepi pillanatra számítottak az örökösök
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a Kemény-unokák egyike így nyilatkozott: „Mi ünnepi pillanatra számítottunk, ezért gyűltünk össze. Kaptunk egy levelet, hogy ma délelőtt 11 órakor átvesszük az épület kulcsait. A kastélyt még nem sikerült kiüríteni, ami számunkra gondot jelent. Mégis, megpróbálunk egy olyan jegyzőkönyvet összeállítani, amely mindkét félnek megfelel. Szeretnénk végre az udvart és az épületet is használni, eddig ugyanis nem tehettük, mert megtiltották nekünk azzal, hogy zavarjuk az ápoltakat.” Kifejezte reményét, hogy előbb-utóbb már csak megoldódik a birtokba vétel, hogy nagyapjuk, báró Kemény János irodalmár és mecénás szelleméhez méltó módon hasznosíthassák a kastélyt. Azt is közölte, hogy már vannak támogatóik egy kulturális központ kialakításához, s több olyan ígéret is van ilyen tekintetben, amelyekre mindenképpen számítani lehet.
Ezt követően a két örökös, valamint más családtagok a kastély földszinti részét, pincéit szemrevételezték. Utána rövid ideig konzultáltak jogi képviselőjükkel, majd újból elindultak, hogy az emeleti részeket is megnézzék.
A pezsgőzés végül nem maradt el
Délután kettőig már annyira közeledtek az álláspontok, hogy elkészült a jegyzőkönyv is az átvételről, amelyet a felek aláírtak, s az örökösök átvették a kulcsokat. A szerződés záradékában feltüntették, hogy az örökösök november 1-ig adnak haladékot a kórházotthonnak a teljes kiköltözésre, egyben vállalják, hogy a család egy tagja állandóan jelen lesz a kastélyban, s figyelemmel kíséri a költözködést.
Ezután pezsgőt bontottak, Vécsi Nagy Zoltán, mint rangidős örökös köszönő szavakat mondott, s biztosította a jelenlévőket, hogy a visszakapott kastélyt a köz szolgálatába állítják, híven nagyapjuk szelleméhez. Ezen a kis házi ünnepségen jelen volt a kórházotthon vezetőinek egy része, a jegyzőkönyvet elkészítő megyei önkormányzati tisztviselők is.
A kastély homlokzatára, a bejárat fölé kitűzték a Kemény család címerével díszített zászlót.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

2014. október 18.

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 25.

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

2014. november 4.

Felélesztik a helikoni örökséget a marosvécsi Kemény-kastélyban
„Több évtizedes kényszerű csipkerózsika-álom után újjáéledhet a helikoni örökség, ismét az erdélyi magyar szellemi, kulturális élet szolgálatába állhat a marosvécsi várkastély” – fogalmazott az örökösök nevében Kemény Endre, aki levélben tájékoztatta lapunkat, hogy a Kemény-család november 8-án nyílt napot tart a műemlék épületben.
A belépés az eseményre díjtalan, de az örökösök szívesen várják azok adományait is, akik hozzá kívánnak járulni az ingatlan és a helikoni hagyomány újjáélesztéséhez. Az évszázadok során számos híres tulajdonosa volt az ingatlannak, többek között Werbőczy is, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.
II. Rákóczi György 1648. november 28-án adományozta Kemény János későbbi erdélyi fejedelemnek a kastélyt, és vele együtt hat falvat. Mindez három évszázadon át volt a család tulajdonában, majd a kommunista hatalom, államosítás címen elkobozta az ingatlant, egy ideig árvaház működött benne.
A marosvécsi várkastély mögötti hatalmas park hajdanán Kemény János báró jóvoltából az Erdélyi Helikon holdudvarába tartozó írók, a helikoni közösség találkozóinak helyszíne volt. A Kemény-örökösök 20 éves jogi huzavona után 5 éve kapták vissza az ingatlant, majd idén szeptember 30-án megtörtént az épület tényleges átadása, a kulcsok átvétele is.
„Az író, irodalomszervező Kemény János báró egykor valóra váltott álma most ismét életre kelhet, az Erdélyi Helikont ha nem is újjáélesztve, de annak hagyományait követve ismét élénk szellemi, kulturális, irodalmi műhely állandó helyszínévé válhat a marosvécsi várkastély és környéke” – fogalmazott Kemény Endre.
A kastély mögötti tölgyfák árnyékában – melyeket egyes vélemények szerint még II. Rákóczi György ültettetett – található a Kemény család sírhelye, az 1935-ben felállított, és ma már jelképnek számító Helikon-asztal, melyet Kós Károly készített és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. A kőasztalt a Helikon íróinak ajándékaként, ünnepélyes keretek között Makkai Sándor adta át Kemény Jánosnak és feleségének.
A parkban található Wass Albert író sírhelye is, mely az utóbbi években valódi zarándokhellyé vált. A nyílt napon részt vesz Zsigmond Barna Pál csíkszeredai magyar főkonzul, Tőkés László korábbi királyhágómelléki református püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A résztvevők zenés, táncos produkciókra számíthatnak.
Krónika (Kolozsvár)

2014. november 10.

Szép remények Marosvécsen
Talán még sohasem voltak egyszerre ennyien a Kemény család vécsi kastélyában. Nagyon sokan várták a november 8-i kapunyitást, legalább félezer ember fordult meg szombaton az ódon falak között és a várat övez sétányokon, az őszi színekben pompázó kastélyparkban. Erdély számos településéről érkeztek érdeklődők, de jöttek messzebbről, az anyaországból és még távolabbról is. Jelen akartak lenni a nagy eseményen, amelyet a szónokok közül többen neveztek történelminek. Sajnos, elkoptatott a jelző, ez esetben a használata mégis jogos, hiszen akárha maga a történelem szólítaná meg az ide látogatót. A műemlék épület sok évszázad zaklatott eseményeinek méltóságteljes tanúja, régi krónikák, tudós munkák, írói remekművek sokat emlegetett helyszíne, a Kemények több mint háromszáz esztendőn át birtokolták, aztán az új hatalom kisemmizte őket, és a diktatúrát megdönt rendszerváltás után még negyed évszázadnak kellett eltelnie, hogy ténylegesen megvalósuljon a jóvátétel, a család visszakapja tulajdonát, amely a két világháború között a "várúr", Kemény János és szerettei jóvoltából az erdélyi magyarság felbecsülhetetlen értékű szellemi fellegvárává vált. Hogyne lenne történelmi a pillanat, amikor az örökösök, az unokák és dédunokák, akiknek évtizedeken át bejárásuk se lehetett a kastélyba, most olyan nyílt napot szervezhettek, amelyen a különböző nemzedékeket képviselő közönség is érzékelhette, valós lehetőség adódik az impozáns építmény felújítására, arra, hogy a közösséget is szolgálva nyerje vissza régi dicsségét.
Egyelőre csak esélyről beszélhetünk, hiszen láthattuk, nagy átalakuláson kell átmennie, hogy a mai elvárások szintjén tölthesse be a nemes hivatást, a kulturális műhely szerepet, amelyet az örökösök szánnak neki, de összefogással ez is lehetségesnek tűnik. Az eseményt méltató, a valós és jelképes kapunyitást köszönt elöljárók – a beszédek sorrendjében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Tőkés László, az EMNT elnöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke – is az összefogás, a közös építés, építkezés fontosságát hangsúlyozták. A párbeszéd házává kell tenni a várkastélyt, és ahogy egykor a "honfoglaló, nagy írónemzedék" bizonyos ellentétek dacára is szót tudott érteni a közös ügy érdekében, a mai magyarok se tévedhetnek a széthúzás útvesztőibe. A múlt, amelyet az épület történetét ismertet Vécsi Nagy Zoltán is felidézett, fontos számunkra, és a küzdelmes jelen is az, de talán még fontosabb az eljövend időszak, olyan jövőben kell gondolkodnunk, amely itthon tudja tartani a fiatalokat. Hogy a község számára mit jelent a korábbi rendeltetését visszanyer Kemény-kastély, azt Ördög Ferenc polgármester és Benkő Mihály református lelkész részletezte a Hunyadi László szobrászművész mintázta Kemény János-dombormű megkoszorúzása előtt. A Nagy Kemény Géza vezette ünnepség végén az örökösök nevében Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt.
Aztán a tömeg vette birtokba a hatalmas műemlék épületet. Órákon át hömpölygött az emberözön, pincétől a padlásig bejárták a szobák, folyosók, mellékhelyiségek, lépcsők labirintusát. Igyekeztek mindent felfedezni. Ebben jelzések, feliratok, eligazítások segítették, fotók tanúsították, hogy néztek ki korábban a termek, milyen volt a díszítés, a berendezés. Volt, akiket a bástyák, az erkélyek, a kilátók vonzottak a leginkább, hiszen a kastélyból gyönyörű tájakra látni. Lehangoló is lehetett volna a fűtetlen, sivár, üres belső terek látványa, ha nem ellensúlyozza az, hogy mindenki ünnepi lélekkel barangolt ezen a felejthetetlen napon a boltívekkel, váratlan benyílókkal, titokzatos csigalépcsőkkel, feljárókkal izgalmassá szabdalt 3000 négyzetméteren. És ha nem mindegyre ugyanoda tér vissza, abba a nagyobb helyiségbe, ahol színész előadók – Kilyén Ilka, B. Fülöp Erzsébet és Kozsik József – szólaltatták meg a hajdani helikoni találkozók halhatatlan egyéniségeit, és olyan közkedvelt zenészek, énekesek, mint Szabó Előd vagy Robert Brai gondoskodtak a színvonalas szórakoztatásról. Ifjabb tehetségek, szólisták és együttesek, marosvécsi gyerekcsoportok is felléptek. És a csendkedvelő szemlélődőkre is gondoltak a rendezők: a kastély egyik meghittebb helyiségében a Kemény János- emlékszobára bukkanunk. A Mecénás, az író kedves berendezései, könyvei és számos korabeli fotó, grafika, kisplasztika, plakett sejteti, milyen lehetett itt az élet az Erdélyi Helikon fénykorában. A szoba a nyílt nap után is látogatható. Persze a tél, pláne ha zord is, nagy kerékkötővé válhat. De tavaszra máris új, népes rendezvény van kilátásban, a vécsi iskolások szeretnék, ha áprilisban a kastélyban szervezhetnék meg hagyományos vetélkedőjüket. A család örömmel ad otthont a versenynek. És remélhetőleg előbb, mint utóbb, egyre több más jelents rendezvénynek is. Miért ne hinnénk, hogy a szombaton hangoztatott sok szép remény mihamarabb beteljesül?
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. november 11.

A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a  szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló  Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-321




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék