udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 315 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-315

Névmutató: Király Károly

2008. november 14.

A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

2008. november 19.

Horváth Arany november elején Halálmadár szállott a kútgémre (Glória Könyvkiadó, 2008) című könyvét hozta el Szentegyházára, legújabb könyvéről és ennek kapcsán sok más témáról beszélt. A Gyergyóditróban élő Márika néni, a címadó írás főszereplője igaz történeteket mesélt el. A cikkíró emlékszik azokra az időkre, amikor Kolozsváron egy színházi találkozás, egy Kós Károly születésnapi est, egy Sütő–Harag-bemutató össznemzeti felvonulás volt. A mindenhonnan összegyűlt magyarok egyetlen lakásban találkozhattak: Horváth Aranyéban. Király Károly abban a lakásban adta át első, a külföldnek szóló vádiratát Czine Mihálynak. – Horváth Arany kutatja a maguk posztján prófétai helytállású embereket. /Szabó Klára, Szentegyháza: Horváth Arany Szentegyházán. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 19./

2009. március 19.

Március 19-én van a Fekete március néven ismert marosvásárhelyi tragédiának a 19. évfordulója. Két évtized alatt sem tisztázódott, mi történt azokban a napokban. Elemzők szerint a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ megalakulásához kellett az etnikai konfliktus. 1990. március 15-én szélsőségesek tüntetéseken támadták a magyarságot, Tőkés László, Kincses Előd, Király Károly fejét követelték. Kincses akkor még Marosvásárhely polgármestere, Király pedig az egységkormány tagja volt. Március 16-án elkezdődnek az erőszakos események Marosvásárhelyen: részeg, randalírozó románok kifogásolták egy gyógyszertár magyar nyelvű feliratozását. Március 19-én nacionalista tömeg tüntetett a magyarok ellen, a környékbeli falvakból 13 autóbusszal hoztak további tüntetőket. Fejszékkel felfegyverzett emberek megostromolták az RMDSZ székházát. Mintegy 75 fő rekedt az épületben, a rendőrség nem sietett a védelmükre. Később a katonaság szabad elvonulást ígért a bent rekedt magyaroknak. Amikor kijöttek, a román tömeg láncokkal, botokkal verte őket. Sütő András írót is összeverték, a fél szemére megvakult, több bordája eltört, bal karja zúzódást szenvedett. Március 20-án óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, a Rózsák terére. Követelték az előző napokban eltávolított Kincses Előd visszahelyezését a polgármesteri tisztségbe, továbbá az anyanyelvi oktatást. A közeli falvakból teherautón érkeztek ismét a megtévesztett román falusiak, hogy „visszafoglalják” a várost a magyaroktól. A véres összecsapások három magyar és két román áldozatot követeltek, több mint százan megsebesültek. Március 29-én még nem készült el a kormánybizottság jelentése a marosvásárhelyi eseményekről, ugyanakkor feltűnő sietséggel bíróság elé állítottak csendháborítás, hangoskodás vádjával hét magyar, illetve cigány etnikumú személyt, majd megkezdődött a tárgyalás. Március 30-án már ítéletet is hirdettek: számos magyar résztvevőt hónapokra, illetve évekre, évtizedekre küldtek börtönbe. Cseresznyés Pált 19 évi börtönre ítélték. Hat év után szabadult. Az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el támogatást az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. Traian Basescu mostani államfőnek a kommunizmus elítéléséről szóló beszédében, illetve ennek dokumentumaiban nem szerepel a vásárhelyi fekete március. /Simon Judit: Marosvásárhely: élő kérdőjelek. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./

2009. április 16.

A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

2009. április 24.

Varga Gábor kutató vegyészmérnök, Nagyvárad másként gondolkodó értelmiségi körének jelentős alakja, több kötetes szerző, drámaíró, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének alapító tagja, majd elnöke, az Állami Találmányi és Védjegyhivatal volt vezérigazgatója. Tizenegy évi bukaresti „száműzetés” után tért vissza Váradra – az új politikai hatalom leváltotta tisztségéből. Varga Gábor nagyváradi otthonában alakult meg 1989. december 25-én a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Bihar megyei szervezete. A nagyváradi értelmiség elitje az RMDSZ alapítói között volt. 1990. január 8-án az RMDSZ megkapta az egykori pártkabinet épületét. Varga Gábor később megtudta, hogy lakásán lehallgató készüléket helyeztek el, minden lépését figyelték. Lakása találkozóhelye volt a nagyváradi fiatalságnak, értelmiségieknek. Ami 1989 után következett, Varga Gábor életének legszebb periódusa volt. Közösségi összefogással talpra lehetett állítani az érdekvédelem városi, majd megyei szervezetét. Az alakuló RMDSZ vezetőségébe javasolt személyek: Domokos Géza, Tőkés László, Király Károly, Sütő András, továbbá Varga Gábor és Markó Béla. Váradnak is nagy kihívása volt az önálló magyar iskola megteremtése. Akkor a mostani Ady Gimnáziumban még ott volt a román tagozat. Szerencsére az akkori helyhatóság vezetői a korábbi pártiskolát átadták a román tagozat számára, így megalakulhatott az Ady Endre Középiskola. Országos szinten ez volt az első magyar iskola. Varga Gábor volt az RMDSZ Bihar megyei elnöke 1991 októberétől 1999 áprilisáig. Megalakultak a vidéki körzetek, a községi, helyi szervezetek. A kilencvenes évek közepén kezdődött Tőkés László tiszteletbeli elnök és Markó Béla szövetségi elnök közötti véleménykülönbségek kihangsúlyozódása. Varga Gábornak sokszor sikerült Tőkés László püspökkel mindent tisztáznia. A Varadinum-ünnepségeket közösen szervezte az RMDSZ a történelmi egyházakkal. 1992-ben a Szent László templom emléktábláját Tőkés Lászlóval együtt avatta föl Varga Gábor, s szemben ott állt Paskai László, Magyarország bíborosa. 1998. márciusában Takács Csaba akkori országos ügyvezető elnök felhívta Vargát azzal, hogy RMDSZ megkapta az országos szabadalmi hivatal vezetését, az Operatív Tanács úgy döntött, hogy ennek a hivatalnak a vezetését Varga Gábornak kell elvállalni. Varga heteken, hónapokon át vívódott, végül elvállalta. Megismerte a szellemi tulajdonvédelem világát. Ez az országos intézmény az államot megelőzve csatlakozott az Európai Unióhoz, 2003-ban. A hivatalban ő volt az egyedüli magyar. A kollégák mellé álltak. Most hazajött, várakozó állásponton van. Sajtó alá rendezi korábbi kutakodásainak termékét: a szellemi tulajdonvédelem erdélyi alakulásáról néhány adatot, illetve a szellemi tulajdonvédelem alapfogalmait tartalmazó kötete jelent meg magyarul. Tíz városra vonatkozó útijegyzet-esszékötete fog megjelenni. /Máté Zsófia: Visszatekintés a tornácküszöbről. Exkluzív interjú Varga Gáborral. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 24./

2009. június 12.

Vígh István festőművész állandó kiállítását szülőhelyén, a Szatmár megyei Halmi új épületben avatták fel. Az eseményen Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök úgy vélte, Vígh István fáradhatatlanul osztogatja azt az ajándékot, amelyet Istentől kapott. Az épület bejáratánál lévő táblán ez olvasható: „Halmitől Debrecenig, Suceaván, New Yorkon és Quelanbeyanen át. A művész szülőföldjének adományozott munkáiból”. A helységnevek jelzik az utat, amelyen festőnk odajutott, hogy a művészetpártoló Incze Lajos polgármester vezette nagyközség állandó kiállítást biztosított neves fiának. Vígh István 1960-ban végzett Bukarestben a monumentális festészeti szakon, utána Suceavára hívták, ő elfogadta a meghívást. Gyakorlatilag ő szervezte meg Suceava tartomány képzőművészeti életét. Egy brassói freskórestaurálási tanulmánya során Sylvester Lajos kereste meg, aki akkor megyei kultúrfőnök volt. Király Károly küldte azzal, hogy pályázza meg Sepsiszentgyörgy tervezett négy városkapujának egyikét. A 13 méter magas vörösrézkapu ma is áll. Közben díszlet- és jelmeztervezőnek hívták a színházhoz, melynek akkor a Nagyváradról odahelyezett primadonna, Dukász Anna volt az igazgatója. Már első este beleszeretett, és megkérte a kezét. Igent mondott! 1975-ben feleségével Amerikába települtek. Dukász Anna nekifogott a New-York-i magyar színház újraélesztéséhez. Több erdélyi író, így Kocsis István színpadi művét is bemutatták. Közben évekig működtették az Irodalmi Kávéházat, Vígh Istvánnak sok kiállítása volt. A sikerek ellenére hazavágytak. Debrecenben béreltek lakást, amit 1996-ban megvettek, hogy közel legyenek a szülőföldhöz. Vígh István egyik monumentális freskója a nagykárolyi katolikus gimnázium, a Kalazanczy lépcsőházában van Vígh István (Halmi,1936) festő, szobrász 1973–75-ben a sepsiszentgyörgyi magyar színház díszlet- és jelmeztervezője, 1976 és 1996 között az Egyesült Államokban, New Yorkban, 1996 óta Debrecenben él. /Sike Lajos: Akire „rászállt” egy elvtárs. Vígh István festő azonosult a földi gyökereihez ragaszkodó tölgyember figurájával. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./

2009. augusztus 28.

Az autonómia, elsősorban a területi autonómia fogalma a román jogban és a politikai közbeszédben sokáig nem is létezett, a történelemkönyvek ma is agyonhallgatják a középkori erdélyi autonómiaformákat. Történelmi tény, hogy az erdélyi szászok 800 évig azért tudták megőrizni anyanyelvüket, sajátos kultúrájukat, legtöbb településük etnikai összetételét, nemzeti identitásukat, mert autonómiával rendelkeztek. Király Károly mondta annak idején, hogy 1990. január 6-án megvolt a lehetőség arra, hogy az autonómia, az erdélyi, romániai magyar közösségi autonómia bekerüljön a politikai közbeszédbe, de Ion Iliescu akkori ideiglenes államelnök Domokos Géza akkori RMDSZ-elnök egyetértésével kihagyta a fogalmat a Nemzeti Megmentési Front kisebbségvédelmi programjából. A későbbiekben pedig az RMDSZ, 1996-os kormányba lépése után a területi autonómia fogalmát kampánytémává züllesztette, írta Kincses Előd. /Dr. Kincses Előd: Az autonómia-küzdelem és a jog. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28., közölte még: Népújság (Marosvásárhely), aug. 28., Krónika (Kolozsvár), aug. 28./

2010. január 11.

Huszadik születésnapját ünnepli az RMDSZ
FOLYTATÁS LAPUNK JANUÁR 9-I SZÁMÁBÓL
1991.
Szeptember 7.
– A KOT kolozsvári ülésén tiltakozik az igazságügyi szervek „etnikai elfogultsága és nemzetiségi diszkriminációja”ellen. Közleményük hangsúlyozza, autonóm helyi önkormányzatokra van szükség, biztosítani kell a nemzetiségek számarányának megfelelő képviseletet. Szükség van egy Nemzetiségi Minisztériumra is.
Szeptember 10.
– A Parlament megkezdi az alkotmánytervezet vitáját és jóváhagyja az első szakaszt, amely szerint Románia nemzetállam. Az RMDSZ és a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNŢCD) ellene szavaznak.
Október 3.
–Az RMDSZ-küldöttség Theodor Stolojannal tárgyal a kormányalakításról. Az RMDSZ igényli a nemzetiségi minisztériumot és jogot formál a miniszteri tisztségre, ezenkívül a tanügyi, művelődési és igazságügyi tárcákban kér egy-egy államtitkárt.
Október 5.
– Aradon ülést tart a KOT. Nagy vita folyik a kormányban való részvétel esetén igénylendő tisztségek betöltése körül. Elhatározzák a rendkívüli kongresszus összehívását decemberig. Állásfoglalás születik az önrendelkezési jogról és a területi autonómia igényéről.
Október 9.
– A (Roman-kormány bukását követő) kormányalakítási tárgyalások során a nemzetiségi minisztérium létrehozását Stolojan és az ellenzéki pártok képviselői egyaránt elutasítják. A tárgyalások megszakadnak.
Október 17.
– Élő tv- és rádióadás közvetíti a Kovászna és Hargita megyéből „elűzött” románok meghallgatásával megbízott parlamenti bizottság jelentését. A jelentés elüldözöttnek tünteti fel azokat a tanárokat, akik kényszerkihelyezésük után hazatértek szülőföldjükre. Az RMDSZ képviselői és szenátorai kivonulnak a parlament együttes üléséről, mert a jelentés az egész magyar nemzeti kisebbség kollektív bűnösségét fogalmazza meg. (Később a Har-Kov-jelentés néven emlegetik.)
Október 28.
– A parlament két háza folytatja a Har-Kov-jelentés vitáját. Az RMDSZ továbbra is adatokkal cáfolja a jelentés állításait, a román szenátorok és képviselők, csakúgy, mint a korábbi vitanapokon, indulattal és gyűlölettel válaszolnak.
November 8.
– Budapesten Antall József miniszterelnök fogadja az RMDSZ küldöttségét; megtörténik a hivatalos kapcsolatfelvétel az RMDSZ és a magyar politikai élet vezető erői között.
November 12.
– A parlament leszavazza, hogy az ország alkotmányában rögzítsék a kisebbségek arra vonatkozó jogát, hogy anyanyelvüket a helyi közigazgatásban is használhassák. Az RMDSZ képviselőit megakadályozzák beszédük elmondásában.
November 21.
– Theodor Stolojan kormánya nyilatkozatot fogad el a kisebbségekről, amelyben kifejti, hogy elítéli és visszaveri a nemzeti gyűlöletet és az antiszemitizmust. A kormány őrködni fog a kisebbségek jogai fölött, elősegíti önazonosságuk megőrzését, biztosítja az anyanyelvű oktatáshoz való jogot, az anyanyelv szabad használatát. Ugyanakkor kijelenti, hogy figyelemmel követi, hogy az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek elidegeníthetetlenül elismert és szavatolt jogaik gyakorlása ne vezessen a kisebbségeknek a lakosság többi részétől való elszigetelődéséhez.
November 23.
– Az Alkotmányozó Gyűlés megszavazza az Alkotmányt. Az RMDSZ szenátorai és képviselői az Alkotmány ellen szavaznak, mert – többek között – nem értenek egyet azzal, hogy Románia egységes nemzetállam.
December 4.
– Az RMDSZ felhívja tagjait: „polgári kötelezettségeinek eleget téve, tanulmányozza Románia alaptörvényét, vegyen részt a népszavazáson és saját belátása és lelkiismerete szerint szavazzon”.
December 12.
– Király Károlyt megfosztják szenátori mandátumától, mert nem vett részt az Alkotmány parlamenti megszavazásán és megírta az Európa Tanácsnak a román alkotmányozási vita eseményeit.
December 27.
– Az RMDSZ országos elnöksége nyílt levélben fordul a Központi Népszámlálási Bizottsághoz. Felhívja a figyelmet, hogy nem létezik sem székely nyelv, sem székely nemzetiség, ezért kéri ezeknek a jegyzékből való törlését.
1992
Január 7–14.
Népszámlálás. Az adatfelvétel és -feldolgozás hitelességét az RMDSZ kétségbe vonja. Külön népszámlálást szorgalmaz az egyházakkal együttműködve, a romániai magyarok összeírására.
Február 9.
A helyhatósági választások első fordulójának eredményeként az RM DSZ-nek 117 polgármestere, 2616 helyi és 121 megyei tanácsosa lesz.
Február 23.
A helyhatósági választások második fordulója. Az RMDSZ polgármestereinek száma 131-re nő.
Kolozsváron a PUNR polgármesterjelöltje, Gheorghe Funar kapja a legtöbb szavazatot.
Február 24.
Romulus Vulpescu szenátor a parlamentben internáló táborok létrehozását sürgeti magyarok számára.
Március 19.
Névtelen feljelentés alapján a rendőrség házkutatást tart több Kolozs megyei helységben a helyi RMDSZ-elnök, valamint a református lelkészek lakásain és a templomokban.
Március 26.
Funar polgármester felszólítja a kolozsvári magyar líceumokat és a református lelkészi hivatalt, 48 órán belül távolítsák el a magyar névtáblákat.
Április 11.
A Nemzeti Liberális Párt kilép a Demokratikus Konvencióból, mert elfogadhatatlannak tartja az RMDSZ törekvéseit. Az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége tiltakozik az újabb polgármesteri határozat ellen, amely szerint bármilyen közlemény, hirdetmény, beleértve a színház- és operaplakátokat is, kizárólag román nyelvű lehet.
Május 5.
Domokos Géza – bukaresti sajtóértekezletén – bejelenti, hogy nem jelöli magát a szövetségi elnöki tisztségbe és parlamenti mandátumért sem indul, hanem korábbi döntésének megfelelően befejezi politikai tevékenységét. Visszavonulásának egészségügyi és politikai okai vannak.
Mivel 1984-ig az RKP KB póttagja volt, visszavonulásával hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az RMDSZ ettől a tehertől megszabaduljon.
Június 10.
Minden magyar eredetű emlékművet meg kell semmisíteni – jelenti ki Gheorghe Funar kolozsvári polgármester.
Június 22.
Ion Iliescu elnök fogadja az RMDSZ kolozsvári küldöttségét. Tagjai közlik: Kolozsváron a polgármester sorozatos magyarellenes intézkedései miatt pattanásig feszült a helyzet. Az elnök kifejti, hogy nincs hatalma a helyhatóság fölött.
Július 4–5.
Az RMDSZ úgy dönt: támogatja a DK elnökjelöltjét, Emil Constantinescut.
Szeptember 4.
Leváltják Horváth Andort, az egyetlen magyar nemzetiségű államtitkárt, azzal, hogy a művelődési minisztériumban megszüntetik tisztségét.
Szeptember 27.
Parlamenti és elnökválasztás. Az RMDSZ-nek 12 szenátort és 27 képviselőt sikerül bejuttatni a román Parlamentbe. Az elnökválasztáson Ion Iliescu vezet.
Október 9.
A román külügyminisztérium körlevele megtiltja az Erdély szó használatát hivatalos iratokban, az ilyen tartalmú levelek fogadását és azt is, hogy a kormány helyi szervei a külügyminisztérium előzetes engedélye nélkül külföldieket fogadjanak.
Október 11.
Az elnökválasztás második fordulójában Iliescu és Constantinescu mérkőzik meg; 73,2%-os részvétel mellett Iliescu nyer, 61,43-38,57% arányban.
November 30.
Kolozsvárott újabb feszültséget provokál Gheorghe Funar, azzal, hogy a Mátyás-szobor talapzatára fölszereltet egy Iorga-idézettel ellátott bronztáblát, amely a király román eredetét hivatott igazolni. Domokos Géza az RMDSZ Elnöksége nevében levélben fordul az ország elnökéhez, kéri, állítsa le Kolozsváron a Mátyás-szobor körül történő törvénytelenségeket.
December 1.
Románia nemzeti ünnepén, nagy rendőri felügyelet mellett, hivatalosan fölavatják a Mátyás szoborra tett táblát. Az RMDSZ tiltakozásként távol marad minden aznapi megnyilvánulástól. Román értelmiségiek is magyarellenes provokációnak tartják, hogy hozzányúltak Fadrusz János művéhez. Másnap a város mintegy 300 magyar lakosa körmenettel és gyászszertartási énekekkel tiltakozik.
December 6.
Kolozsváron a Szent Mihály-templomban a város magyar lakossága ökumenikus istentiszteleten tiltakozik a Mátyás-szobor meggyalázása ellen. Az istentisztelet után a több ezres tömeg néma csendben megkerüli a templomot. A menethez több ellenzéki román értelmiségi is csatlakozik.
December 22.
Az Országos Műemlékvédő Bizottság határozatban tiltja meg a Kolozsvár főterén található emlékművek és azok környezetének módosítását, elrendeli a Mátyás-szobor eredeti állapotának visszaállítását. Az intézkedést nem támasztja alá politikai akarat, ezért hatástalan marad. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2010. január 15.

„Zárjuk össze sorainkat”
Évfordulós beszélgetés Markó Bélával, a húszéves „születésnapját” ünneplő RMDSZ elnökével
Nagyszabású gálával ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját Kolozsváron szombaton az RMDSZ. A rendezvényre hétszáz meghívottat várnak. Markó Béla szövetségi elnököt a szervezet elmúlt két évtizedéről kérdeztük.
Húsz éve bukott meg a kommunista rezsim, húszéves a demokrácia, húszéves az RMDSZ. A húszéveseké most a világ, elnök úr?
– Nem, nemcsak a húszéveseké... Én magamat sem érzem húszévesnek...
Hát nem, mert ön még csak tizenhét. A napokban tölti a tizenhetedik évét az RMDSZ elnökeként...
– Valóban, én magam csak jövőre leszek nagykorú.
Az RMDSZ-t 1990 januárjában jegyezték be véglegesen a bukaresti 1. kerületi bíróságon, a romániai magyarság érdekképviseleti, illetve politikai ernyőszervezeteként. Ez a kettősség végigkísérte az RMDSZ-t ez alatt a húsz év alatt.
– Sok vita nem volt erről annak idején, és csak néhány ember volt azon a véleményen, hogy pártot kellene alapítani. Köztük voltak jelentős személyiségek is, én például tudom, hogy Király Károly így vélekedett a kezdet kezdetén. Aztán 1990 elején létre is jött több kisebb magyar párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Kisgazda Párt és a Független Magyar Párt. De ők is aztán – kivéve a Független Magyar Pártot, amelynek volt egyféle RMDSZ-ellenes éle – hamar bekerültek az RMDSZ ernyője alá.
Az ernyőszervezeti, mozgalmi jelleg akkor nagyon nyilvánvaló volt. Nem merült fel a kezdet kezdetén, hogy az RMDSZ ideológiailag is helyezze el, határozza meg magát a politikai skálán. Ez jóval később vált témává, amikor felmerült, hogy melyik európai pártszövetséghez csatlakozzunk. Természetes módon indult így, hogy a szervezetbe minden magyar beletartozik.
– Marosvásárhely fekete márciusa keresztútnak számít Románia és az egész erdélyi magyarság életében. Az volt a nagy kérdés, hogy az erdélyi magyarság politikai úton kívánja-e a problémáit rendezni, vagy előáll itt a későbbi jugoszláviai helyzet. Végiggondolva a marosvásárhelyi eseményeket megelőző három hónapot, számos kérdés maradt nyitva.
Elvben az RMDSZ azzal a céllal jött létre 1989 decemberében, hogy a román parlamentben és más politikai fórumokon ellássa a romániai magyarság érdekeinek védelmét. December utolsó és január első napjaiban még úgy tűnt, hogy ez nagyon zökkenőmentesen történik majd, akkora volt az eufória. Utána viszont kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, fellángolt a nacionalizmus – minden bizonnyal nem spontánul, hanem a háttérből irányítva.
Ez vezetett a marosvásárhelyi fekete márciushoz, és akkor és ott dőlt el, hogy erőszakos konfrontáció által próbálja valaki rendezni a román-magyar viszonyt, vagy pedig a politikai utat választjuk. Az utóbbit választottuk.
Hogyan jellemezné egyetlen mondatban a Domokos Géza nevével fémjelzett, 1990–1993 közti korszakot?
– A programalkotás és az önmeghatározás korszaka.
1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották meg az RMDSZ elnökévé. Hány évre rendezkedett be akkor?
– Annak idején még két évre választottuk meg az RMDSZ elnökét, azután tértünk rá a négyévenkénti mandátumokra, és meg kell mondanom, nekem akkor a rám váró két esztendő is rendkívül hosszúnak tűnt. Aki volt katona, tudja, mire gondolok: én akkor arra a két évre úgy tekintettem, mint a rám váró katonaságra. Szó sincs arról, hogy életpályát terveztem volna ebből.
1992-ben már nyilvánvaló volt, hogy Domokos Géza nem akarja folytatni – és az is igaz, hogy nem is tudta már akkor az RMDSZ-ben kialakult két tábort összetartani. Ő bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, de annyira besorolták az egyik táborba, és annyira polarizáltak voltak az RMDSZ-ben a viszonyok, hogy már akkor látszott, nem tudja ezt a két tábort összetartani. Valamiféle szükségmegoldás voltam én erre...
1993 nyara, Neptun. Hosszú ideig szitokszó volt az erdélyi magyar közéletben a fekete-tengeri üdülő neve, ahol az RMDSZ az első tárgyalásait folytatta a román hatalommal.
– Az én RMDSZ-elnökségemnek is ez volt az első nagy megrázkódtatása. A román hatalom képviselőivel való első jelentős tárgyalás amúgy 1990. március 20-a után zajlott, a marosvásárhelyi eseményeket követő napokban. Két álláspont ütközött az RMDSZ-ben: megpróbálni tárgyalásos úton, kis lépésekkel, részeredményekkel, kompromisszumokkal elindulni a megoldás útján, vagy pedig az az álláspont, hogy addig nem érdemes ebbe belevágni, amíg a radikális megoldásokat legalább elvben el nem fogadtatjuk.
Ugyanaz volt a szembenállás, mint most: akkor is Tőkés László volt a fő-fő képviselője annak az álláspontnak. Neptunnal az volt a gond egyébként – és azért ítélte el a Szövetségi Képviselők Tanácsa –, mert azok a kollégák, akik tárgyaltak, nem egyeztetett mandátummal tették. De ezek a kezdet, a teremtés kínjai, a szülés fájdalmai voltak.
1995 márciusa, RMDSZ-kongresszus Kolozsváron. A küldöttek célul tűzik ki a területi autonómia megvalósítását. Újabb szitokszó, ezúttal román oldalról...
– Engem például nyilatkozatban ítélt el a román szenátus azért, mert Londonban egy előadáson az erdélyi magyarok autonómiaköveteléseiről beszéltem, amiből rendkívüli botrány lett. Ezek eléggé kivételes dolgok, hogy egyetlen szenátort a szenátus elítéljen egy politikai nyilatkozatáért. Azóta beszélünk, beszélhetünk az autonómiáról, ma már nem borzolódnak fel a kedélyek.
A központosított, autoritárius állam eszméje Romániában fellazult, a helyi autonómia gondolata nem talál ellenkezésre, sőt cél mindenki számára. Most az a kérdés, hogy csak beszélünk róla, vagy valami történt is? Valami egészen biztosan történt. Az, hogy ma Romániában van valós választott megyei és helyi önkormányzat, amely még nem jutott el ugyan a helyi autonómia állapotába, de ezeknek a választott megyei elnököknek, tanácsoknak, polgármestereknek van valós költségvetési erejük és hatáskörük.
A magyar nyelv nyilvánossá válhatott Romániában, és bizonyos helyzetekben hivatalos jellege van. Ezek olyan nyelvhasználati jogok, amelyek közelebb vittek az autonómiához.
1996-ban a Demokratikus Konvenció oldalán – történetében először – kormányra került az RMDSZ. Ez jelentős minőségi változás.
– Az azt megelőző években megtapasztaltuk: a parlamenti ellenzékiség alkalmas arra, hogy a hangunkat hallathassuk, hogy lefolytassuk a vitáinkat a románokkal, hogy megfogalmazzuk a céljainkat. De arra nem alkalmas, hogy megoldásokat érvényesítsünk. Gyakorlatilag a tanügyi törvény tekintetében – 1995-ben elfogadtak egy rendkívül diszkriminatív törvényt – sem tudtunk előrelépni.
A nyolcvanas években a magyarságot már kiszorították az államvezetésből, a helyi vezetésből is, úgyhogy nem volt igazán vezetési tapasztalatunk, de 1996-ban végül úgy döntöttünk, hogy kormányra lépünk, aminek az érzelmi feltételei is megvoltak, mert olyanok készültek kormányozni, akikkel összekapcsolt az addigi közös ellenség, az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front.
Attól kezdődően a román kormányra és parlamentre tettük a hangsúlyt ami a megoldások keresését illeti. Nyilván, ez háttérbe szorította a protesztpolitikát.
Ennek a négy évnek mi volt a legfontosabb eredménye és kudarca?
– Jelentősen bővült a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron. Az a cél viszont, amelyet nem értünk el abban a pillanatban, az önálló magyar egyetem visszaállítása. A nyelvhasználati kérdésben is léptünk előre: egy sürgősségi kormányrendelettel a hússzázalékos szabályozást bevezettük, de azt az Alkotmánybíróság aztán visszadobta, és csak 2001-ben, a Szociáldemokrata Párttal együttműködve fogadtattuk el.
A legnagyobb eredmény azonban az oktatási törvény volt: hosszú, éles viták után 1999-ben sikerült úgy módosítanunk az 1995-ös, diszkriminatív oktatási törvényt, hogy bennemaradt ugyan egy-két megszorító intézkedés a Románia földrajza és a történelemoktatás tekintetében, de szinte minden egyebet megoldottunk.
A szakoktatás lehetségessé vált magyarul, felvételizni lehetett anyanyelven, az egyetemi oktatásból kiiktattuk a tiltást, ami az anyanyelven való tanulást illeti, önálló iskolák létesítését tettük lehetővé.
A kisebbségpolitika tekintetében a leggyümölcsözőbb periódus a szociáldemokrata kisebbségi kormány támogatása volt a parlamentből, 2000–2004 között. Ez volt az RMDSZ–PSD protokollumok korszaka, melynek végén a Szabadság-szobrot is sikerült felállítani.
– Adrian Năstaséék pragmatikus politikusok voltak, Năstase szerintem akarta is a reformot a román–magyar viszony tekintetében, és nem is volt olyan rossz az az együttműködési forma, hogy mi hagytuk őket kormányozni, s a protokollumok jobbára kisebbségjogi célokat tartalmaztak. Ez egy klasszikusan kisebbségpolitikai együttműködés volt: nem volt meg számunkra a kormányzás felelőssége, nekik pedig nagy érdekük volt, hogy egyedül kormányozhassanak.
Miközben a román–magyar viszony javulóban volt, az RMDSZ-beli belső feszültségek növekedtek. A 2003. januári szatmári kongresszuson megszűnt a tiszteletbeli elnöki tisztség, Tőkés László az RMDSZ-en kívülre került. Jó döntés volt, vagy megbánta?
– Ezt nem én döntöttem el egyedül, számomra az utolsó percig dilemma volt, hogy kell-e ilyen döntést hozni. A döntés lényege az volt, hogy meg kell-e szüntetni a tiszteletbeli elnöki funkciót. Én úgy láttam, hogy abban a formájában a tiszteletbeli elnöki funkciót így is, úgy is meg kellett szüntetni, és ez úgy volt Tőkés Lászlóhoz igazítva, hogy volt is valós hatásköre is, meg nem is, amivel lehetett élni, és lehetett visszaélni is.
Szerintem ezt mindenképp tisztázni kellett, de pontosan azért, mert Tőkés Lászlóról volt szó, én az utolsó pillanatig dilemmában voltam. Meg kell mondanom, hogy végül engem is és a kongresszusi küldöttek nagyrészét is az győzte meg, hogy akkor Tőkés László erőnek erejével ütközni akart az RMDSZ-szel, hiszen ellenrendezvényt hozott össze a Láncos-templomban.
Ennek a kongresszusnak azért voltak előzményei is, ne felejtsük el, hogy Tőkés László ezt megelőzően az RMDSZ-t bíróságra adta. Mindannyian okultunk abból, ami akkor történt, de szerintem Tőkés László kikényszerítette a válást, és úgy próbálta csinálni, hogy ne ő adja be a válókeresetet. Rég volt, azóta létrejött a Magyar Összefogás. Van, amiben változott a viszony, van, amiben nem.
2004, választások, az RMDSZ ismét kormányon. Kisebbségpolitikai szempontból kevésbé eredményes négy év következik.
– Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el ilyen téren, kényelmes, stabil korményzati többségre lett volna szükség, és ilyen az első hónapokat kivéve nem volt. A kisebbségi törvény elakadása jelezte tulajdonképpen a többségi szolidaritás végét, aztán következett a kisebbségi kormányzás a Nemzeti Liberális Párttal, amikor kisebbségpolitikai szempontból sok mindent megoldottunk a meglevő jogszabályokra támaszkodva: iskolakérdést, anyanyelv-használati problémákat, visszaszolgáltatást – mindent, amit a végrehajtás eszközeivel meg tudtunk csinálni.
Sőt, jogszabályi szempontból is – csak erről kevesen tudnak – az én kormányfő-helyettesi tisztségem, amikor az oktatást is felügyeltem, bizony alkalmas volt arra, hogy a minisztériumi rendelkezésekbe, az ezzel kapcsolatos határozatokba, bevittük nemcsak az elvet, hanem a gyakorlati megoldást is azzal kapcsolatban, hogy mindenütt kell lennie kisebbségi képviseletnek. Egy egész rendszert építettünk fel, a meglevő törvények alapján.
2008 végén ellenzékbe került az RMDSZ. Hasznos volt ez az egy év ellenzékiség, és ha igen, mire volt jó?
– Hasznos volt. Minden helyzetet lehet kamatoztatni a politikában, és ennek az egy évnek megvolt a haszna, hogy mindenki végiggondolhatta az RMDSZ helyét, szerepét, azt, hogy kell-e kormányra törekedni. Az én konklúzióm egyértelműen az volt ezekben a hónapokban, hogy amint lehetségessé válik, ki kell alakítani ismét a kormányzás lehetőségét az RMDSZ számára, és hát ki is alakítottuk.
Egy eredménye biztosan volt ennek az egy évnek: a Magyar Összefogás.
– Igen, és látszik is, hogy most, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum legutóbbi találkozóján már élesebbek voltak a véleménykülönbségek, megint előjött az alapvető elvi konfliktus. Tőkés Lászlóék tulajdonképpen ellenzik azt, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepet vállaljon. Pedig a Kárpát-medencében a magyar közösségek egyike sem talált még ennél hatékonyabb eszközt.
Való igaz, a kormányralépés most valószínűleg el fog bennünket megint távolítani, de mi konzultációt, egyeztetést kínáltunk, és továbbra is kínálni fogunk Tőkés Lászlóéknak. Döcögve bár, de működni fog a Magyar Összefogás.
Az összefogás az ön meglátásában újraintegrálást jelent, vagy alkalmi koalíciót bizonyos helyzetekre?
– Újraintegrálódást ebben a pillanatban nem látok, és nem is erőltetnék. Én továbbra is egységpárti vagyok, de most, ha józanok vagyunk, csak arra látok esélyt, hogy amikor szükséges, összezárjuk sorainkat.
Salamon Márton László. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. február 6.

Új hetilap
Csoóri Sándor ünneplése
Új hetilap jelenik meg Budapesten. A Nagyítás főszerkesztője Csontos János, kiadja a Közép- európai Kultúráért Alapítvány megbízásából a Hetilap Kft. A lap ötödik számában köszöntik a 80 éves Csoóri Sándort.
– Öntörvényű, külsődleges mércékkel nehezen "beszabható" alkotó. Költő, esszéista, szerkesztő, emlékezetes filmforgatókönyvek írója, fáradhatatlan irodalom- és társadalomszervező. Kissé fennkölten a haza mindenesének is nevezhetnénk. Csoóri Sándor sokat tett, s még ennél is többet akart tenni a magyarság szolgálatában, s ez a makacs jobbító szándék olykor eltökélt ellenállásba ütközött. Holott nélküle nincs értelme a rendszerváltozást szellemi értelemben megelőlegező Hitelről vagy a sokfelé szakított nemzetet virtuálisan egyesítő Duna Televízió korszakos ideájáról beszélni. S nem lényegtelen, hogy – annyi más önként vállalt misszió mellett – a Nagyítás megjelentetését segítő alapítvány kuratóriumi elnökeként is köszönthetjük. A kerek születésnapra emlékkönyv készült az Éghajlat Kiadó gondozásában, Csoóri Sándor ünneplése pedig méltó körülmények között a Magyar Tudományos Akadémián zajlik. Ezen a jeles napon nyilván korábbi bírálói, olykor nemtelen eszközökkel támadói is feltehetőleg a hallgatást választják, vagy erőt véve magukon, fejet hajtanak az irodalmi, politikai és emberi érdemek előtt. Ezek az érdemek pedig egy vívódó, örök elégedetlen ember érdemei, akár a lírikust, akár az esszéírót, akár az intellektuális közszereplőt tekintjük.
Az emlékkönyvben olvasható temérdek méltatás közül a Nagyítás két életteli levelet ad közre Duray Miklós és Tőkés László tollából, valamint Marsall László és Dobai Péter köszöntő versét. A felvidéki "kutyaszorítóban" sem magára hagyott Duray így határozza meg Csoóri Sándor életprogramját: "A legfontosabb feladatod, ami túllépi költői hivatásod határát is, széthullott cserépvilágunk újjáépítése. A versíráshoz elég egy ember, de ehhez a munkához nagyon sok társ szükségeltetik." Erre rímel Tőkés mondata is: "Te voltál az, aki – ki tudja, hányadszor és hányadikként – elődeidtől átvetted a történelmi stafétát." Dobai szerint pedig "Ez a vitéz nyolcvanadik év / sem volt elfáradt feladáshoz elég!"
Csoóri Sándor a lapunknak adott interjúban nemcsak a népköltészetről, valamint a poézis és a hidrogénbomba titkos kapcsolódásairól beszél, de számos történetet is megidéz. Akárcsak Kodolányi Gyula, aki egyetlen – emberöltőnyivel korábbi – eset leírásával, Király Károly reális romániai helyzetelemzésének a nyugati nyilvánosságba való eljuttatása kapcsán közelíti meg a nehezen megfogható, leírható Csoóri-jelenséget. "Sándor puszta jelenlétének »sodrása volt«, amikor tenni kellett. Kevesen élték végig azzal a közösségi kötelezettségvállalással az elmúlt évtizedeket, hullámhegyen, hullámvölgyben, de mindig a megoldást keresve, mint ő" – írja róla Kodolányi. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. február 6.

Lapozó
Húsz év Helikon
Húszéves a kolozsvári irodalmi hetilap, a Helikon. Részlet az idei első szám vezércikkéből: "A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában "nekiláttunk" az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tó-tágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelentetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra." (Szilágyi István főszerkesztő) * És egy írás az első Helikonból: "Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceausescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdu Győző és Victor. (Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába.) Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások." (K. Jakab Antal: Tiszta nevek)
B.D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. március 17.

Király Károly: Tájékoztatás az alelnöki kabinet részére
Alelnöki kabinet, 1990. február 10., 32-es ikt.szám
Tájékoztatás
Erdély egyes övezeteiben veszélyes helyzet alakult ki, mivel bizonyos elemek felszították a nacionalista érzelmeket a diktatúra idejéből, amelyet az erőszakos asszimilációra való ösztönzés jellemzett. Rövidesen véget kell vetni ennek, ami a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsára hárul, figyelembe véve a nemzetközi megegyezéseket, a svájci, svéd, finn tapasztalatokat, az 1918-as gyulafehérvári határozatot, az 1946-os nemzetiségi alapszabályt, továbbá a Nemzeti Megmentési Front nyilatkozatát.
Tárgyalni szükséges kormányszinten, tisztázva az egyenlő nemzetiségi jogokat, az etnikumok együttélési alapszabályait a demokratikus állam keretében. Részrehajlás nélkül tisztázni kell a felelősséget az egymásra uszítás, a gyanakvás, a bizalmatlanság, a vádaskodás légköre miatt. Ellenkező esetben mindennek beláthatatlan következményei lesznek, ártva az ország nemzetközi tekintélyének is. Továbbra is érkeznek címünkre az országból információk a jól szervezett nacionalista megnyilvánulásokról.
Maros megyében különösen kritikus a helyzet. Szászrégenben január 26-án magyarellenes tüntetésre került sor. Marosvásárhelyen megsemmisítették a kétnyelvű feliratokat, és a Vatra [Româneasca] tüntetést szervezett január 26-án, magyarellenes jelszavakkal, halállal fenyegetve a magyar vezető-személyiségeket.
(Rövidített fordítás)
Részlet Király Károly: Nyílt kártyákkal című könyvéből. Forrás: Erdély.ma

2010. március 20.

Főpróba
Marosvásárhelyi vagyok, de 1991 óta Nagyváradon élek. Az 1990 marosvásárhelyi márciusi összecsapásokkal kapcsolatban szeretnék megírni egy olyan, az eseményekhez fűződő lényeges dolgot, melyről alig tud egypár ember, és sajnálom, hogy nem írtam meg ezeket a dolgokat hamarabb, hogy bekerült volna a holnapi újságjukba, mert nagyon lényeges!!! Sokszor hallom és olvasom, hogy meglepetésszerűen érte a marosvásárhelyi magyarokat és románokat, de akik szervezték, azok egy nagyon precíz forgatókönyvet készítettek jó előre.
A román forradalmat, mely államcsíny volt, a gyulafehérvári római katolikus teológián éltem át, ahol V. éves teológus voltam. Nagyon örültünk és sokat imádkoztunk azokon a napokon, hogy Isten óvja meg az embereket a kegyetlen haláltól és sikerüljön megnyerni – amennyire lehet békésebben – a csatát a diktátor és emberei ellen. Végre legyen béke és szabadság, mert eleget szenvedett egyházunk, népünk. Sikerült !!! De nem gondoltuk, hogy ilyenformán. Alig telt el egypár hét, és az együtt szenvedő nép már össze is verekszik. Miért??? Ez a kérdés. Valóban azért, hogy a forradalom alatt kidobott szekusok és főnökeik visszatérhessenek előző munkahelyeikre, mert máshoz nem értettek, csak a zsaroláshoz és a megfélemlítéshez. Vagyis féltek, hogy dolgozniuk kell. És elkezdődött a szervezkedés.
1990. március 4-e volt, vasárnap, ebéd után. 14 órától a teológusok kimehettünk sétálni a városba. Én úgy döntöttem, hogy maradok és a tv-t nézem a klubban, mert most már volt adás, persze nem Ceausescuról. Kb. 15 óra lehetett, amikor az egyik III. éves barátom, Mellou István nagykárolyi teológus futva jött vissza a városból, hogy magával vigye a videokamerát, amit a teológia segélyként kapott a forradalom után külföldről, és a rektor úr, ft. Hajdú Gyula őrá bízta, hogy alkalmi ünnepeken filmezzen. Azt mondta nekünk, hogy a várbeli kultúrotthon előtt nagy tömeg van, és valakik az erkélyéről beszédet tartanak. Minden bekiabálásuk magyarellenes, ezért figyelt fel a dologra. Ezennel elment, és kb. egy óra múlva tért vissza keményen lihegve, mert a tömegből egypár ember rájött, hogy nem közéjük tartozó és el akarták kapni, hogy elvegyék a kamerát. Sikerült elfutnia és a teológia felé vezető kis utcákban hamar visszatérnie az épületbe. Mivel a klubban videolejátszó is volt, azonnal megnéztük, hogy mit vett fel március 4-én délután (!).
És szörnyülködve néztük!!! Amikor a géppel a kultúrotthon felé tartott, az ortodox székesegyház előtti placcon rengeteg marosvásárhelyi kocsi volt leparkolva, majdnem mind lefilmezte a számtábláikat. Azután felment ő is az erkélyre és az uszító beszédeket tartó elvtársakat lefilmezte, akik kemény rágalmakkal illették Kincses Elődöt, Király Károlyt és más magyar értelmiségieket. A nagy tömegben hallatszik, hogy elvegyülve hangadók vannak és elkezdenek kiabálni: "Király sovinist". Az emberek, akik a Nyugati- Kárpátokból lehettek, mócok voltak, akik alig tudtak valamit ezekről az emberekről, vagy semmit, de mivel felhergelték őket, torkukszakadtából kiabáltak. A filmező azután a tömegben elvegyülve is filmezett elég sokáig, míg két szekusnak szemet szúrt a dolog és feléje tartottak a tömegből, de ezt hamar észrevette István, és tette magát, hogy el akar menni, majd kiáltottak, hogy álljon meg. Futásnak eredt és ők utána. A következő napokban szinte feledésbe merült az egész, mert nem gondoltuk, hogy ez csak egy bemelegítés volt és egy pár nap múlva folytatódik Marosvásárhelyen. Amikor március 19- én kitört a vérengzés, és ezt mi a tv-ben láttuk, akkor Mellou István teológus megmutatta a felvételt a rektor úrnak, amiről tudott már, csak nem nézte addig meg, mert nem gondolta, hogy ez lesz, ami lett. Gyorsan magához hívatta az egyik IV. éves és egy V. éves marosvásárhelyi osztálytársamat és a felvételt elküldette velük haza Marosvásárhelyre. Egy titkos levelet adott nekik, hogy elvigyék a felvétellel együtt az akkori főesperesnek, ft. Csató Bélának, akinek megírta, hogy adják oda az RMDSZ-elnöknek. A főesperes felvette a kapcsolatot az RMDSZ- elnökkel, és a teológusokkal együtt elmentek arra a titkos helyre, ahol akkor tartózkodtak és éppen gyűléseztek egy pincében. Amikor megérkeztek, ott feltették a fölvett videofilmet és a kocsiszámokat már jól ismerték, név szerint a gazdájukat, akik szekustisztek és cinkosaik voltak, azaz a beépített besúgóik. Ezek kis számokból álló táblák voltak, csak három szám, amit a szekusok kaptak meg a kocsiikra. A városban tudták, hogy kik a kocsik tulajdonosai. Akkor jöttek rá az RMDSZ összegyűlt tagjai, hogy ez nem most kezdődött, hanem előre megtervezett volt. Amikor visszatértek a teológusok, mesélték, hogy mit láttak a városban és szörnyülködtünk, hogy miként történhetett meg. Erről kellett tudjon Iliescu elnök is, ezért nem jött le Marosvásárhelyre, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.
Isten irgalmazzon nekik és azoknak is, akik elhunytak ÁRTATLANUL!!!
Moldován Gellért Lajos pap-tanár. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. március 21.

Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

2010. március 22.

A szeretet márciusa
Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában
Mottó: Emlékezzünk, hogy az 1989-ben kivívott szabadság örömével folytathassuk a demokratikus rendszerváltozást! Emlékezzünk, hogy a húsz éve újjáébredt szeretet és szolidaritás erejével lépjünk fel az etnikai gyűlöletkeltés ellen!
A szeretet márciusa című nemzetközi konferenciával folytatódott szombaton délelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Pro Európa Liga és Kincses Előd ügyvéd szervezésében Marosvásárhely fekete márciusa huszadik évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban a résztvevők Tőkés László európai parlamenti képviselő, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke és Kincses Előd ügyvéd visszaemlékezéseit hallgathatták az meg az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről.
Így volt – így legyen
A konferencián felolvasták Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének, illetve Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, valamint Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetét, majd két szakaszban folyatódott a rendezvény. Az első rész – Így volt – az emlékezésé volt. Ezen bemutatták Király Károly levelét, majd William Totok újságíró, Ábrám Zoltán egyetemi tanár, Matuska Márton újságíró, Boros Zoltán tévés szakember, Éhn József, a Társaság a Kárpát-medence Magyarságának elnöke előadásait követő vita után, Így legyen címszó alatt Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu politológus, ÁgostonAndrás, a Vajdasági Demokrata Párt elnöke, Mikola István és Balog Zoltán magyar országgyűlési képviselők és Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke beszélt.
Családom fekete márciusa
A rendezvényen került sor a Családom fekete márciusa című pályázat díjainak kiosztására: az I. díjat Szabó Dániel másodéves egyetemi hallgató kapta, II. helyezett Dénes Hunor Levente II. éves joghallgató, volt bolyais diák lett, a második helyezéssel egyenlő különdíjat Simon Alíz Tímeának, a művészeti líceum tanulójának ítélték, a III. díjat Kusztos Dávid, a Marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója kapta.
A szeretet kultúrája a mi identitásunk tartóoszlopa
A rendezvénysorozat szombaton 17 órától a Vártemplomban tartott Kárpát-medencei ökumenikus találkozóval zárult. A találkozó előtt Tőkés László a Népújságnak elmondta: "A hit dimenziójában próbálunk sorsunkon felülemelkedni, a megbocsátás, a szeretet szintjére emelkedni, hiszen mi olthatná ki – mint víz a tüzet – a gyűlöletet más, mint a szeretet. Ne elégedjünk meg a tolerancia se hús, se hal semleges kifejezéssel. Nekünk vannak keresztyén hagyományaink, vannak keresztyén gyökereink. Mi a szeretet hitét valljuk, és a szeretet kultúrája a mi identitásunknak a tartóoszlopa. Tehát, amikor a Kárpát- medencéből összegyűlnek az egyházaink képviselői, és egyházaink hívei a maguk sokszínűségében képviselik a keresztyénséget, akkor mintegy Európának is üzenünk, hogy ha a válságaira megoldást akar találni, akkor nem elég csupán számolnia, statisztikákat készítenie és egyenleteket megoldania, vissza kell találnia gyökereihez".
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. április 14.

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

2010. április 20.

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI

2010. július 15.

Jecza Péter győzelmes hazatérése
Tanuljuk meg Jecza Pétertől, hogy céltudatosaknak kell lennünk, nem kishitűeknek — mondta a tegnap esti szoboravatón Gazda József művészettörténész. Vargha Mihály képzőművész szerint szükséges, hogy lendületet kapjunk egy olyan köztéri alkotástól, amely a tiszta művészi szabadságot hirdeti. Noha Jecza Péter szobrászművész már az ezredforduló után, halála előtt felajánlotta, ingyen ad egy reprezentatív köztéri szobrot Sepsiszentgyörgynek, az előző önkormányzati ciklusban nem sikerült hazahozni alkotását — közölte lapunkkal Gazda Zoltán önkormányzati képviselő, a szoborállítás ,,ötletgazdája". (mol)
Tegnap avatták Jecza Péter szobrászművész Niké II. szobrát Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park dísztava mellett. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, a rómaiaknál Victoria néven reinkarnálódott. A sepsiszentgyörgyi születésű, európai rangú művész szülővárosával, Háromszék egészével eszmélő korától kezdve, különösen az 1968-as megyésítés után bensőséges, művészi vonatkozásban folyamatos alkotó kapcsolatot ápolt. Szimbolikus alkotásának, a Niké II. szobrának sepsiszentgyörgyi felavatása ennek a kapcsolatnak az összegzése. Jecza győzelemszobra nem egy hadi esemény megörökítése, hanem az emberi gondolat világába emelt absztrakció, az elvonatkoztatott Győzelem. Az alkotásokból sugárzó szuggesztív gondolatiság megragadásának képessége Jecza Péter szobrászművészetének fő jellemzője.
E sorok íróját háromszéki baráti körével együtt a hatvanas évek végétől négy évtizedes kapcsolat szálaiból szőtt szoros szövetkezés vonzotta egymás közelségébe. Szobrának, egyben szellemiségének hazatelepedése napján eme kapcsolat révén született alkotói munka néhány mozzanatát és ennek tárgyi megjelenítését kísérelem meg.
Grafikai jelből portré
A megyésítés után, a Király Károly-éra alatt, 1969-ben kijártuk, hogy Dálnokban, Dózsa szülőházának vélt helyén emlékjelet állíthassunk. A bukaresti jóváhagyás egy román és magyar nyelvű szöveg elhelyezésére szólt. Plugor Sándorral, a helyi és a Háromszékre hazaszólított képzőművészekből alakított szövetségi fiók vezetőjével azt sütöttük ki, hogy a kétnyelvű feliratot egy hatalmas kőtömbre helyeztetjük el, hisz Dózsa szülőháza nincs meg, s a levegőbe nem tudunk szeget verni, hogy a táblát arra felfüggesszük. A példa saját tapasztalatunkból adott volt, már egy éve állt Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobra a hatalmas andezittömbből faragott talapzaton, mert a mikóújfalusi faragómesterek nem voltak hajlandóak kisebb kőelemekből megépíteni.
A kétnyelvű szöveget a nagy felületen valamilyen grafikai jellel szokás elválasztani. Vonalkával, ponttal, a kor politikai kívánalmai szerint ötágú csillaggal. Egyik megoldás sem tetszett, ezért a sepsiszentgyörgyi származású és szülőhelyéhez vonzódó Jecza Péterhez, a már országos hírű szobrászhoz fordultunk. Azért is hozzá, mert ahhoz már nem volt pénzünk, hogy grafikai jel helyett portrét rendeljünk, s ehhez egyébként a szükséges hatósági jóváhagyások is hiányoztak.
Ezt megelőzően, amikor egy minimálisan héttagú, képzőművészeti szövetségi tagokból álló művészcsoportot kellett az országos szétszórtságukból Háromszékre hazaszólítani, Jecza Péter is szerepelt ennek a virtuális szövetségi fióknak a tagsága között, de hamarosan be kellett látnunk, hogy az általa Temesváron teremtett alkotói feltételeket, az ország egészére szétsugárzó szellemi légkört itthon egyelőre nem tudjuk megadni, és provinciális önzés miatt megbontani sem szabad az ott megteremtett alkotói körülményeket. Jecza esetleges hazatelepedéséről tárgyaltunk, de az ott maradás érveit el kellett fogadnunk, viszont mindkét tárgyaló fél természetesnek tartotta, hogy alkotó kapcsolatokat alakítunk ki.
Ezért utaztunk Temesvárra azzal az abszurdnak tűnő ötlettel, hogy egy pontszerű grafikai jel helyett alkosson egy nagyméretű Dózsa-portrét.
Megtörtént.
Így született két, néhány mondatos szövegű emléktábla-felirat helyett egy emlékmű és ennek művészi értékeit tekintve is lényegi eleme, a dálnoki Dózsa-portré. Markáns, erőt, elszántságot, az eszme legyőzhetetlenségét sugárzó nagyméretű bronz dombormű, amely a háttérül szolgáló sziklatömb keménységéhez társulva, a bazaltoszlopok közé fogott, kiegyenesített kovácsoltvas kaszakert és a mögéje telepített göcsörtös gyertyánfasor összhatásaként hatalmas erőt és akaratot áramoltat a néző felé.
Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán
A dálnoki Dózsa-plakettet megelőzően Jecza Pétert kértük föl a Kőrösi Csoma Sándor-szoborpályázaton való részvételre. Ha a szoborállítási szándék érvényesítése közben nem alakult volna ki éles vita afölött, hogy hová, a szülőfaluba, Csomakőrösre kerüljön-e a Csoma-szobor, vagy az európai rangúra emelkedő fürdőváros központjába, Kovásznára, meggyőződésem, hogy Jecza Péter akkor is az általa képviselt alkotói iskola szellemiségéhez igazodva alkotta volna meg.
A szakmai zsűri és mindannyiunk megítélése szerint a pályázaton Jecza Péter volt a nyertes, de figyelemre méltó, végleges anyagba, bronzba-kőbe kívánkozó alkotások kerültek ki a többi pályázó műhelyéből is. (Puskás Sándor Csoma Sándor-szobra a csomakőrösi emlékkiállításon látható.)
A szobor helyének kijelölése körüli vita arra volt alkalmas, hogy Kovászna főterére egy egyenes testtartású, tisztaságot, értelmet és elhivatottságot sugárzó arcú, emberi méltóságot megjelenítő, háromnegyed alakos mellszobor szülessen, amely a tudós-kutató elkötelezettségét szuggesztív erővel közvetíti.
1969-ben avattuk, országra szóló ünnepséget szervezve köréje. Tulajdonképpen ez az alkalom volt az első olyan dobbantás, amely az ennek nyomán is kialakult, mára nemzetközi rangra emelkedett Kőrösi Csoma Sándor-kultuszt elindította, a társművészeteket is inspirálta, és az 1968-ban, az adminisztratív-területi újjászervezés nyomán született Kovászna megye egyik kulturális „védjegyévé" vált. A szobrot egyébként 1969-ben a legmagasabb szakmai minősítésre tartották érdemesnek: az Év Portrészobra volt.
És a kovásznai szoboravatással egy időben a szülőfalu, Csomakőrös is felállíttathatta az archaikus faluképhez, a faluközpont kis teréhez illő, stílusjegyeit tekintve klasszikus fogantatású Csoma Sándor-szobrát.
Patrontáskás katonaszobor
A Jecza Péterrel kiépült sokrétű kapcsolatainknak voltak „kudarcos" mozzanatai is, amelyek nem építhették köztereink esztétikai élményét, de ennek dacára a szobrász lelki építkezésében, művészi-emberi tartásában kamatozódtak.
Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi katonaszobor története, amelyre Jecza Péter is pályázott. Eredetileg a felszabadulás élményét akartuk köztéri szoborral kifejezni, és nem valamilyen katonai haditettekre emlékeztetve, amire, köztudott, Sepsiszentgyörgyön a második világháborúban nem is került sor.
Jecza Péter a felszabadulást mint absztrakciót elvont térplasztikai alkotáshoz igazítva képzelte el. Kizsűrizték. Így került képbe szegény Balogh Péter, akinek a betegsége elhatalmasodásához — tanúja voltam — ez a szobortörténet nagymértékben járult hozzá.
Balogh Péter kiváló szobrász volt, eleve a természeti és emberi formák absztrahálásából indult ki. Ezt akarta továbbépíteni a szentgyörgyi szabadságszobor esetében is. Bennünk, úgy tapasztalta és úgy vélte, megértő és támogató partnerekre talál.
Abban az időszakban már mi is „tehetetlenek" voltunk. Tőlem — részben éppen a szobrok miatt — megvonták a bizalmat, és eltávolítottak a szobrok mellől. Balogh Péter pályamunkáját a legmagasabb szintű „szakmai" ellenőrzésnek vetették alá: aggastyánkorú tartalékos katonatisztek vegzálták a munkát, és volt, aki a maketten kézzel tapogatva is kereste a felszabadító katona patronjának a helyét, és a bronzszobor paruléja fölött vitatkoztak, hogy annak a hegyivadászokra emlékeztetőnek vagy valami másnak kell lennie.
Ez is hozzátartozik Bronz Béla születéstörténetéhez.
Jecza Péter háttérbe szorítása pedig művészi-erkölcsi értékmentésnek bizonyult, mint ahogyan magam is áldhattam a Fennvalót, hogy a katonaszobor végleges kivitelezésében nem kellett részt vennem.
Aki a hazájában is lehet próféta
Jecza Péternek Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken még számos monumentális köztéri és egyéb alkotása van. Ő készítette el a Váradi József Általános Iskola előtt álló Lázár Mihály-szobrot is.
1972-ben rendeltük meg — úgy emlékszem, ezt is pályázati kiírás révén — Bölöni Farkas Sándor szülőfalujában elhelyezendő köztéri mellszobrát. A nagy utazó a demokratikus eszméket hazaplántáló szándékkal járta Nyugat-Európát és főleg Észak-Amerikát, ami szerencsés módon egybeesett Jecza Péter abban az időben már kiállításai, munkái révén Nyugat felé és Nyugat felől közvetítő gondolkozásával. A nagy utazó hazája-népe iránti elkötelezettségét megjelenítő alkotás gipszmakettként vészelte át a diktatúra hátralevő éveit, és csak a ’89-es romániai fordulat után kerülhetett Bölön „templomnegyedének" teraszos terére.
Jecza Péter szülőföldi megbecsülésének jelzése az is, hogy ő készíthette el ugyancsak az erdővidéki nagyközség, Nagyajta számára Kriza János köztéri arcképszobrát. A tudós püspök, híres székely népdalgyűjtő portréját a 90-es évek elején avatták fel.
Ezt megelőzően, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben felkérésre a sepsiszentgyörgyi Csíki utcai új római katolikus templom számára készítette el a Keresztút című alkotást és Szent Mihály arkangyal szobrát. A föld felett valóságos „földalatti" munkát végzett. Titokban formázott és öntött. Az oltárkép szenvedéstörténete és a művész személyes élete egybefonódott. Valóság és mítosz, reális szenvedés és transzcendens értelmi-érzelmi síkok kerülnek így egymás mellé.
Jecza Péter hatalmas tehetsége révén még éltében próféta lehetett saját hazájában. Folyamatosan csatákat nyert itthon és igen számos nyugati világvárosi kiállítása révén. Győzött.
Ennek a győzelemnek egyik stációja a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Niké-szobra.
Jecza Péter élete során folyamatosan itthon volt, és most mégis hazaérkezett.
Jecza Péter nem megtért — erre nem volt oka —, hanem hazatért.
Alkotásának avatása kapcsán együtt örvendezzünk ama szándék kivitelezésének, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Háromszék neves emberei köztéri szobrainak hazatérésre, visszatérésre alkalmat teremtsen, és örökös otthont biztosítson.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. augusztus 26.

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

2010. október 5.

András napjától a fekete márciusig
A négy éve elhunyt Sütő Andrást két, időben egymástól távol eső András-napi emlékemmel szeretném megidézni.
A hetvenes évek elején, amikor mi, a Kincsesek felköszöntöttük Sütő Andrást, jelen volt Balogh Edgár is, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzora, illegális kommunista, akit az ’50-es években az általa megálmodott rendszer évekre bedutyizott. Egy adott pillanatban, mindezek ellenére, azt kezdte fejtegetni, hogy a kommunista párt sosem téved.
Hajnalban, hazafelé menet, azt kérdi édesapánk: te Előd, a magyarság vezetői ilyen hülyék, vagy ennyire be vannak rezelve? Hozzáteszem: akkor Sütő András háza előtt nem ólálkodtak a szekuritátésok.
Nem így 1989 novemberében, amikor a Kincses család szokás szerint levonult András-napot köszönteni. A szekusok kihívóan néztek ránk, hogy éreztessék: rosszul tesszük, hogy áttörjük a félelem falát. András mindezek ellenére derűsen fogadott, Éva sokkal szorongóbbnak tűnt. Arra emlékszem, hogy Tőkés László temesvári kilakoltatási peréről sokat beszéltem, András elég keveset tudott róla, de természetesen érdeklődve hallgatta előadásomat – akkor nem gondoltuk, hogy László konok ellenállása fogja elindítani a kommunista diktatúra bukását.
Ebben az időszakban a Sütő-lakást külföldről sohasem lehetett telefonon hívni, és a belső hívások sem mindig sikerültek. Édesanyám rendszeresen járt le kávézni, és ő számolt be telefonon Ági lányuknak, hogy egyelőre minden rendben, Andrást még nem vitte el a szekuritáté.
December 22-én, amikor Király Károly, a rendszer híres ellenállója szólt az ünneplő román-magyar, magyar-román tömeghez, azt kérdik tőlem a fiatalok: ugye, menjünk Sütő Andrásért? Mire én: a lehető leggyorsabban. Nagyon hamar megjelent Andris, rendkívül lelkes hangulatban, és ő lett a nap legünnepeltebb szónoka. Megfogalmazta, hogy a történelemben először teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak és győztek a románok és magyarok. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk. Éljen a Testvériség! Éljen a szabad, demokratikus, minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosító Románia! – kiáltotta. Kétnyelvű beszédére a sokezres tömeg egy emberként ütemesen skandálta, hogy: "Niciodata sovinism! Soha többé sovinizmust!".
Ezután alakítottuk meg az RMDSZ-t, karácsonykor, Hajdú Győző, az - (mai nevén Látó) a népharag elől gyorsan elillant, kollaboráns főszerkesztőjének az irodájába. Teljes egyetértésben választottuk meg Sütő Andrást a Maros megyei szervezet elnökének. A következő napon, december 26-án pedig, a Sütő által főszerkesztett Új Élettel egy szinten székelő Vatra irodalmi folyóirat szerkesztőségében létrehoztuk a Barátság platformját. Ebből idézek: "Rendkívül fontosnak és sürgősnek tartjuk, hogy minden egyes értelmiségi kiálljon mindenfajta soviniszta, nacionalista és idegengyűlölő megnyilvánulás ellen, annak érdekében, hogy megelőzzük az erőszak, a gyűlölködés és a teljességgel elfogadhatatlan személyes és kollektív bosszúállás kitörését, ezért erkölcsi felelősségünknek tekintjük, hogy mindenki a saját kertjéből irtsa a gyomot."
Sokan szívből-lélekből írtuk ezt alá, de olyanok is voltak, akik álnokságból. Radu Ceontea és Lazar Ladariu újságíró másnap a Papiu líceum tanári szobájában létrehozták a szélsőségesen magyarellenes Vatra Româneascat.
Magyarország akkoriban legjelentősebb emberei látogatták Andrást, kikérték véleményét. Január 2-án őnála ismerkedtem meg Antall Józseffel (aki négy hónap múlva Magyarország első, szabadon választott miniszterelnöke lett), úgyszintén Csoóri Sándorral, Széles Gáborral és másokkal.
Sütő mindenre odafigyelt. A városi vezetésbe Judea ezredesék 5 románt és 2 magyart választottak. Közös tiltakozásunk hatására megismételtettük a választást. Amikor András azt mondta Judeának, hogy az 5–2 arány a Ceausescu- féle "egészséges kompozíció" tovább éltetése, azt a választ kapta, hogy ő (mármint Sütő) szintén csausiszta volt. Erre András kerek-perec szemébe mondta, hogy más annak a helyzete, aki végig kiszolgálta a rendszert, mint Ön, és más azé, aki szembefordult a rendszerrel és ezért 10 éve kitiltották a szellemi életből. Lehet, hogy Judea ezredes mint igazi ,,cine mintye" ezért védte aztán olyan silányul Sütő Andrást azon a borzalmas március 19-én, a fekete március első napján.
Amikor Vincze János létrehozta a Független Magyar Pártot, közösen szólítottuk fel a Maros megyei magyarságot, hogy ne hagyja megbontani a magyarság egységét. Az akkori RMDSZ persze egészen más volt, mint a mai.
Az 1990 februári gyertyás-könyves tüntetésről, miután már meghirdetésre került, le akart minket beszélni Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes elnöke. Andris felhívott és azt mondta: ugye Előd, nincs jogunk megakadályozni azt, hogy a magyarság megmutassa, milyen fontosnak tartja a teljes körű anyanyelvi oktatást, fennmaradásunk egyik zálogát?
A százezres gyertyás-könyves tüntetésen Sütő András négyszer beszélt. Egyik beszéde jobb volt, mint a másik.
Amikor a Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilap 1990. március 14-i száma lehozta az ominózus Nagy-Magyarország-térképet, vad, uszító kommentárral kiegészítve, és azt másnap, éppen március 15-én, fő műsoridőben beolvasta a román központi televízió, tudtuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban! Követelésemre a TV bukaresti szerkesztői beleegyeztek, hogy másnap a replika jogán közöljék cáfolatunkat. A cáfolat szövegét négyen fogalmaztuk meg: Smaranda Enache (akiről ki kell mondanom, eljött az ideje, hogy ő legyen az igazi marosvásárhelyiek, románok és magyarok, magyarok és románok polgármestere), a másik három aláíró pedig: a sajnos már szintén néhai Jakabffy Attila, Sütő András és magam voltam. Természetesen a tiltakozást Sütő András a Maros megyei RMDSZ elnökeként írta alá. Egy mondatra pontosan emlékszem, amelyet András kimondott kérésére iktattunk be: "Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hamisítás ellen, és a mód ellen, ahogyan a Ceausescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre" (Megjegyzésem: az újság és a tévé Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt, riogatva az ettől rettegő románokat.)
Sütő sorsának alakulását biztosan befolyásolta az, hogy a pogrom forgatókönyve kigondolóit a bukaresti tévében általam felolvasott, de Sütő nevével fémjelzett tiltakozás nehéz helyzetbe hozta, mivel teljes mértékben megcáfolta az uszítók hazugságait.
Sütő András és mindazok, akik akkor a magyarság sorsát igyekeztek jobbítani, nemcsak ily módon próbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, hiszen a forró márciusi napokban úgy döntöttünk, hogy felszólítjuk a magyarságot, ne menjen az utcára, ne csapjon össze a román tüntetőkkel, mert mindezt ellenünk és a demokratizálódás leállítására szeretnék fordítani.
Ha ennek a határozatnak a szellemében 1990. március 19- e délutánján Sütő András nem megy fel az RMDSZ-székházba, hogy hazatérésre bírja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki székéből való elmozdításom ellen az utcán tüntető magyarokat, már aznap megtörténik a román-magyar összecsapás. Akkor – minden valószínűség szerint – megmaradt volna fél szeme világa, amelyet ügyünk védelmében vesztett el. Ezért is érzem olyan nemtelennek az ellene intézett támadásokat. Egyik kötetének azt a címet adta, hogy Szemet szóért, én úgy fogalmaznék, hogy szemet jogainkért. De nem csak fél szeme világával fizetett ezért, hanem megrövidült életével, hiszen az elrákosodás az üres szemüregből indult. Ne feledjük, Sütő az elszenvedett borzalmak után sem szűnt meg közösségünk sorsáért aggódni, szót emelni érettünk. Jó lenne, ha hivatásos politikusaink példát vennének az 1990-es helytállásból.
Most már tudjuk, nem jártunk, nem járhattunk sikerrel, a szekuritátés túlerővel, nemtelen eszközeikkel szemben csupán a demokrácia eszközeivel élve nem győzhettünk.
Elmondhatjuk, valójában Sütő András félig vakon mégis győzött a nemtelenség és a gyűlölet fölött.
(Szerkesztett szöveg, elhangzott a Sütő András Baráti Egyesület emlékülésén)
Dr. Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely),

lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 301-315




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék