udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
283
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-283
Névmutató:
Kelemen Lajos
2015. március 9.
Virtuális kolozsvári sétafilmet készít a KLMT
Essig Klára kolozsvári műemlékekről készült akvarellkiállításával nyitották meg szombaton a magyar főkonzulátus rendezvénytermében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) tisztújító közgyűlését.
Beszámolójában Gaal György régi-új elnök vázolta a KLMT-nek a szűkös költségvetés dacára is szerteágazó tavalyi tevékenységét. Tiszteletbeli taggá választották Starmüller Gézát. Az eseményt Fodor Tamás konzul vezette be, emlékeztetve: hagyományosan a termet nem csak hivatali célokra, hanem kulturális inkubátorként is igyekeznek használni. A KLMT tervei között sorolták egy virtuális kolozsvári sétát bemutató film elkészítését, a műemlékvédelem szolgálását konkrét tájékoztatással, de az ifjúsági munkát sem hanyagolnák el: fotópályázat, versenyek mellett folytatják a műemlék-kedveltető bemutatókat diákoknak.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)2015. március 10.
Kincskeresőben Essig Klárával a kincses városban
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság jó negyedszázaddal a megalakulása után sem marad kenyér nélkül. Az idő múlása és a hivatalos szervek gyakran tapasztalható nemtörődömsége ugyanis állandó munkát szolgáltat a civil szervezet vezetőinek, tagjainak.
Akik csendben és önerőből teszik, amit kell. Örködnek műemlék épületeink, köztéri szobraink, emlékjeleink felett, felmérik állapotukat, ügyelnek épségükre, vigyázzák, ápolják kincseinket. És természetes módon nyitnak a képzőművészet felé is. Hiszen az építőművészet és a festészet, grafika kemény évszázadok óta kéz a kézben halad. Se szeri, se száma a műemlékek ihlette remekműveknek szerte a nagyvilágban, s természetszerűleg Erdélyben is. Sőt nálunk, kisebbségi létünkből adódóan – a színek, fények és formák harmóniája okozta műélvezeten túl – az e tematikát felölelő műalkotások egy fajta őrző-védő feladatot is betöltenek. Változó és nem csupán pozitív értelemben változó világunkban ugyanis a sajnálatos módon tovatűnő, sőt nem ritkán szándékosan eltüntetett múlt, a tárgyi emlékek, egy-egy jellegzetes épület, utcarészlet már csak képzőművészeink alkotásaiban él tovább. Nem véletlen tehát, hogy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság figyelemmel kíséri a művésztársadalom ilyen irányú tevékenységét, s immár évek óta képzőművészeti kiállítással köti egybe éves közgyűlését. Idei meghívottja Essig Klára. Aki nemcsak Kolozsvár szülötte, hanem Kolozsvár szerelmese is. Kalauzolásával járjuk be a kincses várost, vele indulunk kincskeresőbe.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)2015. március 17.
Többletmunkával és -kiadással jár a templom restaurálása
Elkészülnek a határidőre a négymillió eurós munkálatok
Még javában zajlik Kolozsvár egyik patinás műemlékének, a Farkas utcai református templomnak a restaurálása. A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT), az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) és a Kolozsvár-Belvárosi Református Egyházközség tavaly október végén, a munkálatok felénél szervezett nyílt napot, amelynek keretében az érdeklődők nem csak előadásokat hallgathattak meg a restaurálási folyamatról, hanem meg is látogathatták a templomot.
Az azóta eltelt négy és fél hónap alatt a munkálatok jelentősen előrehaladtak, és a júliusi határidőre el is készülnek. Maksay Ádám, a főtervező M&M Design képviselője most főleg azokról az előre nem látható munkálatokról tájékoztatta lapunkat, amelyek a restaurálási folyamat során merültek fel, és amelyeket a felújítás teljessége szempontjából kötelező módon el kell végezni. Egyes munkafolyamatok már lezárultak, mások pedig csak most kezdődtek el.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár) 2015. március 25.
Mattis Teutsch-emléktábla Brassóban
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) brassói fiókszervezete élén Szente László városi tanácsossal hosszas előkészületek és egyeztetések után március 17-én négy nyelvű emléktáblát Mattis Teutsch-emléktáblát leplezett le a brassói Hosszú utca 143. szám alatti ház homlokzatán.2015. április 23.
Műemlékvédelmi díjátadás a KLMT-nél
A Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díj átadására kerül sor április 24-én, pénteken délután fél hatkor a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa szervezésében. Helyszín: a Ferenc-rendi kolostor (Ferencrendiek/V. Deleu utca 2–4. szám) refektóriuma.
Kitüntetésben részesül: dr. Szabó Bálint (szakmai díj), Magdó János (tiszteleti díj).
Ezt követően a Műemlékhelyreállítás az elmúlt 20 évben című kiállítást megnyitja Guttmann Szabolcs építész.
Külön köszönet illeti a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-t az ünnepség megszervezésében nyújtott támogatásért.
Szabadság (Kolozsvár)2015. április 25.
Átadták a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjakat
Harmadik alkalommal adták a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat, amelyet 2013-ban alapított a Kelemen Lajos nevét viselő műemlékvédő társaság, névadójuk halálának ötvenedik évfordulóján. – Már a díj alapításakor a kolozsvári magyar főkonzulátussal karöltve szerveztük meg az átadási ünnepséget, ezt a hagyományt követtük most is – jegyezte meg üdvözlő beszédében Gaal György, a KLMT elnöke. A díjátadó ünnepségen felszólalt még Mile Lajos jelenlegi főkonzul, aki elmondta: megtisztelő számára, hogy egy ilyen elődtől vette át a hivatali stafétát itt Kolozsváron. Az idei tiszteleti díjat ugyanis Magdó János volt főkonzulnak ítélte oda a társaság. A kitüntetetett Bibza Gábor református esperes laudálta. A szakmai díjat Szabó Bálint műemlékvédelmi szakmérnök kapta, őt Maksay Ádám, a KLMT ügyvezető alelnöke méltatta. A díjátadásra a ferences kolostor refektóriumában került sor tegnap délután, ezt követően pedig Műemlékhelyreállítás az elmúlt 20 évben címmel nyílt kiállítás.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)2015. június 3.
Kolozsvár bombázása – Szabó Dénes lencséjén át
Pontosan hetvenegy évvel ezelőtt, 1944. június 2-án verőfényes napra ébredt Kolozsvár, és senki sem gondolt arra, hogy rövid időn belül elszabadul a pokol. Kilenc óra körül megszólaltak a vészjelző szirénák, és amerikai gépek jelentek meg a város felett, amelyek főleg az állomáson és környékén okoztak nagy emberáldozattal és óriási kárral járó szörnyű pusztítást. Véletlen folytán tavaly decemberben egy teljes, százegy darab fényképet tartalmazó albumra sikerült rábukkanni, amelyek többnyire eddig ismeretlen fotókat tartalmaztak Kolozsvár bombázásáról.
A felvételeket a Szabó Dénes híres kolozsvári fotográfus nevével fémjelzett Fotofilm készítette, időközben az album a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tulajdonába került, amely a rendelkezésünkre bocsátotta. Összeállításunkból a teljesség igénye nélkül válogattunk, ezáltal is a várost ért tragédiára emlékezve.
Szabadság (Kolozsvár)2015. július 18.
Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 17.
Otthonná és otthonosabbá vált a Farkas utcai templom
Igen értékes művészettörténeti leletek kerültek elő a felújítás során
„A belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomban őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak” – jelentette ki Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerült püspöke a felújított kolozsvári Farkas utcai református templom vasárnapi átadási ünnepsége keretében tartott istentiszteleten. Megvalósult az épület belső és külső felújítása, a tetőszerkezet javítása, a héjazat cseréje, megakadályozták az oromfal kifele dőlését, derült ki a főtervező mérnök, Maksay Ádám beszámolójából. Az egykori kolostor kerengője és a déli torony új funkciót kapott. A faragott köveket letisztították, kiegészítették és patinázták. Restaurálták a belső bútorzatot, az orgonát, az előkerült freskórészleteket, a színezett kőelemeket, a színes üvegablakokat és természetesen a címergyűjteményt. Elkészült a templom teljes fűtésrendszerének és villanyhálózatának cseréje, a kültéri díszvilágítás.
Istentisztelet keretében, a hatodik Kolozsvári Magyar Napok előnapján adták át az uniós pénzből felújított Farkas utcai református templomot vasárnap délben. Bibza Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) egyik esperese előfohászában a Krónikák első könyvéből idézett, majd Kató Béla, az EREK püspöke hirdetett igét a 150. Zsoltárt alapul véve.
„Ez a nap nem csak az erdélyi magyar reformátusok, hanem a Kárpát-medencei magyarság ünnepe is” – kezdte igehirdetését Kató Béla. A püspök hangsúlyozta, a Farkas utcai református templom szépsége abban rejlik, hogy az „evilági és a túlvilági értékek egyensúlyban vannak”. „A 150. Zsoltár arra buzdítja a híveket, hogy adjunk hálát, most pedig van okunk az örvendezésre, a hálaadásra. Ez az a zsoltár, amely rávezet minket a csodákra, amelyek ma is megtörténhetnek velünk. A felújítás után a belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomba őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak. A hálaadás és a dicséret azonban a jövőről is szól. Tekintsünk tehát bizalommal a jövő fele, s bízzuk rá magunkat Istenre. Éljünk a jövendőnek, fogadjuk el sorsunkat, és minden helyzetben dicsőítsük Istent” – buzdított Kató Béla püspök.
Fazekas Zsolt, a belvárosi egyházközség lelkésze emlékeztette a jelenlevőket, a felújítás tízéves munka eredménye, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a Farkas utcai református templom az egymásra találó nemzedékek közös otthona legyen, ahol előző és eljövendő nemzedékek is otthon érzik magukat.
Nagy Péter, az egyházközség főgondnoka szerint a belvárosi gyülekezetre hárul az a feladat, hogy a templomot megőrizzék, és élettel töltsék meg, hiszen a templom rendeltetése otthont biztosítani a gyülekezetnek. Horváth Anna alpolgármester beszédében kiemelte, hogy az „Erdélyi Református Egyházkerület egyik legkiemelkedőbb épületének megújulását ünnepelhetjük”.
„A templomépítésnek, illetve a felújításnak a jövőnkről is kell szólnia, hogy mi magunk is közösségünk lelki templomaivá váljunk” – vélekedett Kolozsvár alpolgármestere.
Emil Boc a Farkas utcai református templom egyedülálló helyzetét emelte ki, mivel szerinte ez hidat alkot múlt és jövő között. „Kolozsvár egyedi abból a szempontból is, hogy öt vallási felekezet képviselteti magát itt érseki szinten, erre pedig alig akad példa Romániában” – magyarázta a polgármester, majd elmondta: az utca gyalogosövezetté való nyilvánítása még jobban kiemeli majd a felújított templom szépségét.
Történelmünk tükre a templom
„A Farkas utcai református templom a történelem tükre, amelyben a magyarság sorsa tükröződik már Mátyás király óta. De mi a jövőnket is látni akarjuk ebben a tükörben. Ez a templom átélt már nehéz időket, de látott Istent szerető embereket, akik áldozatot hoztak a megmaradásért. Ez a templom olyan kőszikla, amelyre mindenki felépítheti élete épületét. Ez az épület szebb és jobb állapotban van, mint mondjuk 40 vagy akár száz évvel ezelőtt, de vajon mi, jobb állapotban vagyunk?” – tette fel a kérdést Balog Zoltán, a magyar Emberi Erőforrások Minisztériuma tárcavezetője. A miniszter kifejtette: élő, szilárd alapokkal bíró közösségnek kell lennünk, hiszen nem tudjuk, milyen idők jönnek. „Vannak aggasztó, de vannak reménykeltő jelek. Ha megtartjuk a templomot, akkor a templom is megtart minket. Ha kaptunk feladatot, megkapjuk az erőt is hozzá. Kolozsvár jövőjében benne lesz az is, amit Budapest és a jelenlegi Magyarország tud adni ehhez a jövőhöz, és amit Kolozsvár adott és ad a teljes magyarságnak. Így akarunk együttműködni, továbbá hisszük és tudjuk, hogy ez jobb ennek az országnak, Romániának is. Ebben a meggyőződésben keressük a román politikával az együttműködést, nyújtjuk ki a kezünket a magyarok érdekében, Románia érdekében és a közös Kárpát-medence érdekében – fogalmazott Balog Zoltán.
A magyar miniszter szerint a mai nemzedéknek a tradíció és az innováció közötti egyensúly megteremtésén kell fáradoznia, hiszen a tradíció nem csak múlt, és az innováció nem csak jövő. „Ahol csak tradíció van, az múzeum. Ahol meg csak innováció, az kísérleti laboratórium. Ha a kettő együtt van, élő szilárd alapokkal bíró közösségről beszélünk” – összegzett a miniszter. A templomi ünnepségen közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium kórusa (karnagy: Székely Árpád igazgató, orgonán kísért Kovács Réka tanár), Müller Márta, Balázs Ágnes, Gombár Árpád (orgona), Gebe-Fügi Renáta (hegedű), Kővári Aranka (furulya). Fazekas Zsolt lelkipásztor közölte: a Kolozsvári Magyar Napok alatt 10-19 óra között bárki meglátogathatja a templomot, este fél 7-től pedig félórás orgonakoncerteket tartanak.
Hiába a térfigyelő kamera?
Az avatás utáni sajtótájékoztatón Fazekas Zsolt lelkipásztor a Szabadság kérdésére, miszerint van-e térfigyelő kamera a közelben, hogy elejét vegyék a manapság oly gyakori rombolásoknak, azt nyilatkozta: van, de minden bizonnyal nem tudja majd megóvni a templomot a vandál kezektől. Ami a költségeket illeti, a befektetés összértéke megközelíti a 19 millió lejt, ebből a vissza nem térítendő uniós támogatás 14,951 millió lej. A kolozsvári önkormányzat 250 000 lejjel járult hozzá a munkálatokhoz, és a templom előtti járda kövezésének 40 000 lejes költségét is állta.
Megtudtuk: a bejárati ajtó mögötti és a karzatra vivő masszív faajtót egységes koncepció jegyében cserélték át modern, üveges változatra, hogy az odalátogatók megtekinthessék a templomot. A templom alatti kripta nem lesz látogatható, hiszen az értékes leletek már régóta átkerültek a történeti múzeumba, és a helyiségben nincs semmilyen különlegesség. A fenntartási és a karbantartási költségekről majd csak egy év múlva tudnak biztosat mondani. A szakemberek szerint remélhetőleg az elkövetkező 50-60 évben ilyen mérvű munkálatra nem lesz szükség. A Farkas utcai templom építését Mátyás király rendelte el 1486-ban. Az obszerváns (minorita) ferencesek által, 1516-ra felépített templomot a Boldogságos Szűz Máriának szentelték. A felekezeti villongásokat megszenvedő épületet Bethlen Gábor fejedelem romos állapotban adományozta 1622-ben a református egyháznak. 1638-ban, I. Rákóczi György fejedelem uralkodása idején kezdték el a felújítási munkálatokat, amelyek ismét használhatóvá tették a templomot. A 20. század során két alkalommal újították fel, de a legutóbbi beavatkozások óta fél évszázad telt már el, az egyre súlyosbodó károsodások pedig szükségessé tették az újabb, átfogó restaurálást. A templom felújítása tulajdonképpen 11 évvel ezelőtt megfogalmazódott gondolat végeredménye – emelte ki a hálaadó istentiszteleten ünnepi beszédében Maksay Ádám tartószerkezet-tervező mérnök, a restaurálási munkálatok főtervezője. Elmondta, életének meghatározó eseményei kapcsolják őt magát is a templomhoz, amelyben konfirmált, és ahol házasságát is megáldották. 2004-ben lett az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója, s még ugyanabban az évben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ügyvezető alelnöke. Ebben az időszakban pályázati lehetőség adódott a templom átfogó felmérésének, építészet-, és művészettörténeti kutatásainak megvalósítására, és 2005-ben meg is kapta az egyházkerület a vonatkozó támogatást – magyarázta a szakember.
NAGY-HINTÓS DIANA, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 20.
KMN – Jövedelmező is lehet a műemlékvédelem
Az Amerikai Egyesült Államok hadseregének kétéves költségvetésére lenne szükség ahhoz, hogy valamennyi erdélyi műemlék épületet restaurálni lehessen – jelentette ki Szabó Bálint műemlékvédelmi szakmérnök a kolozsvári ferences rendi kolostorban összegyűlt közönségnek.
A Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezete, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Transylvania Nostra szervezetnek az épített örökség védelméről tartott közös rendezvényén meglehetősen nagyszámú közönség vett részt, a kolostorlátogatás vonzónak bizonyult a Kolozsvári Magyar Napok közönsége számára.
Szabó Bálint többek között arról számolt be a hallgatóságnak, hogy az elmúlt húsz évben milyen eredményeket értek el az erdélyi épített örökség védelme terén. Rámutatott, sokszor nem egyszerű dűlőre jutni a műemlék épületek tulajdonosaival, viszont akadt olyan gazda is, aki akár több millió eurót is képes volt előteremteni, és szívesen dolgoztak együtt vele.
Szabó Bálint arra is felhívta a figyelmet, hogy akár jövedelmező is lehet egy-egy műemlék felújítása. Példaként a nagykárolyi Károlyi-kastélyt említette, amelyet felújítása óta 40 ezer turista látogat meg évente. „Ezeknek az embereknek valahol enni, aludni kell, így a város élete is megváltozott” – mondta arra utalva, hogy a helyi vendéglátóipar is jól járt a kastélyrestaurálással.
A ferences kolostor jövőjét firtató kérdésünkre a szakember elmondta: kérdéses, hogy a jövőben lesz-e elég ferences szerzetes, aki be tudja lakni majd a kolostort, ahogyan egykoron. Ha ez nem sikerül, akkor Guttmann Szabolcs építész elképzeléseinek megfelelően kulturális funkciót kaphat az épület.
„Nagyon fontos lenne, ha a műemlék épület belekerülne az egyetemek, iskolák látókörébe is. Ide gyereket kell hozni, a Monostor lakónegyedben ugyanis nem lehet átadni ezt a légkört. Talán az lenne a legjobb a társadalom szempontjából, ha közintézmény lenne, ahová bejárása van az embereknek, vagy azért, hogy gyönyörködjenek benne, vagy azért, hogy tanuljanak, ha fiatalok. Persze ha tulajdonos lennék, és szerzetes lennék, akkor lehet, hogy nem ezt a lehetőséget választanám” – fejtette ki Szabó Bálint.
Hozzáfűzte, most az a legfontosabb, hogy az esővizet elvezessék, hogy ne ázzon be az ingatlan, ne romoljon tovább az állaga, a teljes restauráláshoz ugyanis sok millió euró kellene, amit leginkább európai uniós forrásokból lehetne finanszírozni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)2015. augusztus 24.
Milyen is Kolozsvár közelről?
Zsúfolásig megtelt a Bocskai-ház Óváry terme szombaton délután, amikor a kincses város helytörténészének és lapunk külső munkatársának, Asztalos Lajosnak Kolozsvár – közelről című új kötetét Gaal György művelődéstörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tiszteltbeli elnöke mutatta be.
A méltató a sokoldalú szerzőt a város „közintézményének” nevezte, aki autodidakta módon képezte magát, nyughatatlansága nem engedi passzívan elmenni az igazságtalanságok mellett, és szóvá tesz minden olyan kísérletet, ami a magyar múlt nyomainak eltörlésére irányul. Ebben a kötetben, amely a 2005-ben kiadott Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár kiegészítése, harminchét, a Szabadságban megjelent írást, valamint huszonnégy fotóstól felvételeket tartalmaz. Mindig valamilyen aktuális eseményből indul ki, hogy aztán részletezze vagy legalább felsorolja az arra vonatkozó helytörténeti adatokat.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 27.
Feledésre ítélt magyar utcanevek nyomában
Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.
– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?
– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.
– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?
– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.
– Miről szokott velük vitatkozni?
– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.
– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...
– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.
– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?
– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.
– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?
– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.
– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?
– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.
– Miről írhatott a kommunizmusban?
– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.
– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?
– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.
– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...
– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.
– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...
– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.
– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?
– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.
Asztalos Lajos
Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. szeptember 6.
Nyolcszáz éves írásos említés
Szeptember 4-6. között tartotta XXI. Partiumi Honismereti Konferenciáját a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Az ünnepélyes megnyitót a borsi kultúrházban tartották.
Bors nyolcszáz éves első okleveles említése- kiemelve egyúttal azt is, hogy a település ennél jóval régebbi múltra tekint vissza-, valamint a helyi értékfeltárás és -megőrzés volt a fő témája a PBMET elmúlt hétvégén zajlott XXI. Partiumi Honismereti Konferenciájának, melyre több mint 120 vendég érkezett itthonról, illetve Magyarországról is. Az ünnepélyes megnyitót a borsi művelődési házban tartották, és áhítattal kezdődött. Pálos István római katolikus apátkanonok arra hívta fel a figyelmet: napjainkban, amikor sajnos egyre nagyobb teret hódít az azonosságtudati zavar, különösen szükség van olyanokra, mint a PBMET tagjai, akik emberpróbáló erőfeszítéseket tesznek közös múltunk, történelmünk, és épített örökségünk megismerése, Istenbe és önmagunkba vetett hitünk megtartása érdekében. Forró László református püspökhelyettes Máté evangéliuma 6. részének 33. versét idézve („Keressétek először Istennek országát”) arról beszélt: az ige szempontjából Isten országa határozza meg a jelen minőségét, a tanácskozás résztvevőiről pedig elmondható, hogy a múltat átértékelve egy kegyelmi időbe helyezik át. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke arra kérte a jelenlevőket: egyperces néma felállással emlékezzenek az idén elhunyt Kordics Imrére- aki csendessége és zárkózottsága dacára sokoldalú, fantasztikus kutató volt-, valamint Mihálka Zoltánra, a mindent tudó, „kétlábon járó enciklopédiára”.
Értékközösség
Bátori Géza borsi polgármester azt emelte ki: idén van 800 esztendeje annak, hogy a Varadi Regestrum említi Bors települést, melynek jelenlegi vezetői Várad elöljárójával ellentétben fontosnak tartják, hogy megismerjük gyökereinket, hogy legyen mihez ragaszkodnunk. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke azon meggyőződésének adott hangot: a műemlékvédők egy értékközösséget alkotnak, és olyan szakemberek, akik összegyűjtve sokféle dokumentumokat, múltunk töredékeit, a morzsákat összerakva megteremtik ezek írott formában való tanulmányozásának lehetőségét. A megjelenteket ezután üdvözölték még: Széman Péter, az EMKE elnöke, Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság vezetője, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökhelyettese, Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, Debreczeni-Droppán Béla, az Országos Honismereti Szövetség elnöke, valamint Révász Gizella, az isaszegi Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke.
Fényes Elek-díjak
Fényes Elek-díjat kapott Deák József Sándorborossebesi tanár, helytörténész és Bátori Géza borsi polgármester, valamint Szent István emlékplakettet vehetett át Lőrincz Lajos alpolgármester. A szünet után plenáris üléssel folytatódott a konferencia. Lőrincz Lajos Bors természet-földrajzi viszonyait ismertette, Kupán Árpád helytörténész pedig Bors történetét foglalta össze röviden, majd Dukrét Géza mutatta be Kupán Árpád: Új borsi krónika- Állandóság és változás a városiasodó község életében című monográfiáját.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2015. szeptember 8.
Egy értékteremtő közösség
A borsi kultúrházban bő másfélszázan jelentek meg pénteken délelőtt a nagyváradi székhelyű Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) által XXI. alkalommal megszervezett Partiumi Honismereti konferencia megnyitóján. A vendégek határon innenről és túlról, a Kárpát-medence számos vidékéről érkeztek azért, hogy az itt töltött három napig ismerkedjenek vagy ápolják a már kialakult barátságokat, de legfőképp azért, hogy megosszák tapasztalataikat és meghallgassák a temérdek előadást. Az idei konferenciának négy fő témája volt. A házigazda település, Bors írásos említésének 800. évfordulója, a száz esztendeje kitört első világháború, nagy személyiségeink emlékezete és a műemlékvédelem.
A múltat ismernünk kell
A megjelenteket Dukrét Géza főszervező, a PBMET elnöke köszöntötte, s megkért mindenkit, hogy fennállva közösen énekeljék el a Szózatot. A rendezvény ökumenikus áhítattal kezdődött. Pálos István apátkanonok kiemelte: megtapasztaltuk már, voltak idők, amikor nem dönthettük el, hogy kik vagyunk, mert a hatóságok megtették ezt helyettünk. De az ember, aki nem ismeri önmagát, szükségszerűen rossz döntéseket fog hozni. Mi felelősek vagyunk egymásért, ezért jó döntéseket kell hoznunk – mondotta a kanonok, aki hangsúlyozta, értékeli ennek a helytörténész társaságnak a munkáját, végül pedig az ismert Nemeskürty-idézettel zárta beszédét: „A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor a mienk, ha ismerjük.” Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökhelyettese intézménye és Csűry István püspök nevében köszöntötte az egybegyűlteket. A lelkipásztor rövid beszédében a régi korok tanítóihoz, „a nemzet napszámosaihoz” hasonlította a konferencia részvevőit, kiemelve, hogy az a munka, amit végeznek, pótolhatatlan. Mint tudjuk, múltunk meghatározza akár személyes, akár közösségi jelenünket. Forró László ugyanakkor hangsúlyozta: a hívő ember számára azonban a jövő határozza meg a jelen minőségét. Ahhoz, hogy biztos jövőnk legyen, kellenek az eltökélt emberek, akiknek a céljuk, hogy tanítsanak, megőrizzenek, büszkévé tegyenek, tehát megtartsák a közösséget.
Meg kell mutatnunk értékeinket
Nyitóbeszédében Dukrét Géza elnök megköszönte szervezőtársainak a segítséget, valamint megemlékezett két nemrég elhunyt tagtársukról, Kordics Imréről és Mihálka Zotánról. A főszervező kérésére a hallgatóság egyperces néma csönddel adózott az ismert és elismert két váradi személyiség emlékének. Bátori Géza, Bors község polgármestere felidézte, a tavalyi konferenciát a szomszédos településen, Biharszentjánoson tartották meg. A község magyarsága átélte a történelem viharait, hívta fel a figyelmet az elöljáró, aki hangsúlyozta, Bors település első írásos említése éppen 800. esztendővel ezelőttről való, és a Váradi Regestrumban található. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a konferenciázó társaságot értékteremtő közösségnek nevezte, kiemelve, hogy most, amikor az értékek válságát éljük, nagyon fontos, hogy legyenek ilyen közösségek. Ennek a csapatnak köszönhető, hogy megismerhetjük múltunk töredékeit, mert kiadványaikban egybegyűjtik, összefogják a forrás-szilánkokat. A képviselő hangsúlyozta: vannak olyan értékeink, amelyeket meg kell mutatnunk. A nyelvi akadályok leküzdése érdekében pedig egyes munkákat érdemes románul is kiadni, hiszen ha ezt mi nem tesszük meg, más nem teszi meg helyettünk.
Páratlan a teljesítmény
A megnyitón jelent volt és rövid köszöntőbeszédet mondott Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke is. Méltatta a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság munkáját, külön kiemelve, hogy a XXI. Partiumi Honismereti Konferenciára megjelent a Társaság 100. honismereti kötete. Mint Széman mondta, ez húsz esztendő alatt ez a munka óriási teljesítmény, a sok történelmi és tematikus konferencia megszervezéséről nem is beszélve. Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke páratlan teljesítménynek nevezte a PBMET száz kötetének megjelentetését, és azt mondta: erdélyi, Kárpát-medencei viszonylatban is egyedülálló az, amit a Társaság véghezvitt, munkája pedig pótolhatatlan.
Köszöntötte a szervezőket és üdvözölte a részvevőket Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, valamint Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke.
Átadták a Fényes Elek-díjakat
A konferencia megnyitása, a köszöntőbeszédek után adták át az idei Fényes Elek-díjakat. Dukrét Géza egyesületi elnök elmondta, a vezetőség döntése értelmében idén egy elismerést adnak át a Társaság egyik tagjának, és ugyancsak egyet egy egyesületen kívüli személynek. Mint kiderült, a PBMET egyik régi oszlopos tagja, a nagyszalontai születésű, déznai tanító, borossebesi helytörténész, Deák József Sándor kapta a szervezet legnagyobb elismerését jelentő Fényes Elek-díját. A társaságon kívüli díjazott pedig Bátori Géza, Bors község polgármestere volt. Dukrét Géza ugyanakkor bejelentette: szent István emlékplakettet adományoz az alpolgármesternek, Lőrincz Lajosnak.
A XXI. Partiumi Honismereti Konferencia tematikus előadásokkal folytatódott pénteken délután és szombaton, vasárnap pedig kirándulni mentek a részvevők.
Borsi Balázs
Reggeli Újság (Nagyvárad)2015. november 14.
Bodor András, az elfeledett ókortudós
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)2015. november 14.
Bakfark Bálint emléktábla avatás
2015. november 14-én, a Magyar Szórvány Napján került sor Brassóban, a Rózsák terén, a városban született magyar lantos és zeneszerző Bakfark Bálint zeneszerző és előadóművész, a 16. századi Európa reneszánsz lantmuzsikájának messzi földön híres művelőjének emlékére állított háromnyelvű (magyar, román és német nyelvű) emléktábla leleplezésére.
Az emléktábla a Rózsák terén, ma Enescu-tér 8-as szám alatti műemléképület homlokzatán áll. Az ünnepségen Szente László RMDSZ városi tanácsos, az emléktábla állításának ötletgazdája, engedélyeztetésének kivitelezője köszöntötte az egybegyűlteket.
Máthé Sándor unitárius címzetes esperes méltatta Bakfark Bálint életművét. Alina Durbacă alpolgármester ismertette a jelenlevőkkel, hogy ezen a téren indították útjára azt a pályázatot is, amely megcélozza, hogy 2021-ben Brassó nyerje meg az Európa Kulturális Fővárosa címet. Méltó helye ez ennek az emléktáblának – mondotta. Cristian Macedonski tanácsos, a német közösséget képviselte a rendezvényen. Hangsúlyozta, hogy a német közösség is magáénak érzi a neves lantművészt, ugyanis a német származású Greff család fogadta örökbe.
A leleplezést követően koszorút helyezett el az RMDSZ képviselője Szente László, Alina Durbacă alpolgármester valamint Barabás Emike, az Áprily Lajos Főgimnázium aligazgatója.
Az emléktáblát a Brassó Megyei RMDSZ, a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társasággal partnerségben állítatta.
https://klmt.ro2016. január 23.
Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)2016. február 15.
Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a https://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)2016. március 21.
Örökségünk őrei: győztest hirdettek Kolozsváron
Látványos, izgalmas kiselőadásokkal rukkoltak elő a kolozsvári magyar középiskolák diákjai az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű vetélkedő szombati döntőjében.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott rendezvény végén a legjobban a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai örülhettek, ugyanis ők nyerték el a vetélkedő fődíját, azaz utazhatnak Brüsszelbe. A versenyen részt vevő többi kincses városi gimnáziumnak sem kellett szomorkodnia: jutott díj mindenkinek.
Ifjúsági mozgalommá vált a műemlékvédelem
„Az Örökségünk őrei program Erdély-szerte valóságos ifjúsági mozgalommá nőtte ki magát, így volt ez Kolozsváron is" – értékelte Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere az RMDSZ által 2012-ben indított műemlékvédő projektet. Rámutatott, műemlékeinket, műemlék jellegű épületeinket meg kell ismernünk, meg kell szeretnünk, felelősséget kell vállalnunk értük, hiszen csak így válhatunk valódi őrökké.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő a vetélkedő megnyitóján úgy fogalmazott, a kezdeményezésben részt vállalók egész Erdélyt „felforgatták": nemcsak Kolozsváron, de Déván, Kalotaszentkirályon és Nagyenyeden is megméretkeztek a műemlékek őrei. Arra is kitért, külön öröm számára, hogy részt vállalt a kezdeményezésben, hiszen szívügyének érzi Erdély és Európa épített öröksége helyzetének feltérképezését, orvoslását. „Elszomorít, amikor hetente arról számol be az erdélyi sajtó, hogy falak repednek meg, templomtornyok omlanak, esők mosnak el olyan épületeket, amelyekben még megannyi kincs rejtőzik" – mondta Winkler. Kitért arra is, stratégiával vagy valós cselekvés útján lehet az épített örökség helyzetét előremozdítani.
Jelelőkórus a Farkas utcai templomról
Majdnem telt ház előtt méretkeztek meg a diákcsapatok az opera színpadán, hiszen sokan voltak kíváncsiak arra, mit tettek a gimnazisták az elmúlt időszakban az általuk örökbe fogadott műemlékek megmentéséért. A középiskolások számára meghirdetett vetélkedő döntőjében hat kolozsvári gimnázium egy-egy csapata mutatta be látványos, színdarabszerű vagy éppen történelmi információkat felsorakoztató produkció keretében azt a műemléket, amelynek népszerűsítésére vállalkozott.
Az Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium a Farkas utcai református templomot fogadta örökbe, előadásaikból a közönség megismerhette a nemrég felújított műemlék templom történetét. Ők végül a hatodik, illetve ötödik helyezettek lettek, jutalmul részt vehetnek a nyári Örökség őrei erdélyi táborban. Említésre méltó, hogy a Báthory diákjai a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájában tanuló diákokat is bevonták produkciójukba, így jelelőkórus is „énekelte" a diákok által írt dalt.
A Kolozsvári Református Kollégium diákcsapata a Nemzeti Színházról szóló produkciót mutatott be. Ma a román operának és színháznak ad otthont a műemlék épület, amelyben egykor a magyar színház működött. Hogy előadásuk interaktív legyen, többen közülük a nézőtéren foglaltak helyet. A végén innen kiabálták hangosan kórusban, hogy a „színház mindenkié". Előadásukkal végül a dobogó harmadik helyét érdemelték ki. Ők a közös nyári tábor mellé egy háromnapos csapatépítő kirándulást is nyertek a dévai Téglás Gábor Gimnázium és Horváth Anna kolozsvári alpolgármester felajánlásának köszönhetően.
Diákok fekete-fehér némafilmje
Ekkor került sor a végül a fődíjat is elnyerő János Zsigmond Unitárius Kollégium gimnazistáinak előadására. A diákok, mint arról lapunk több ízben is beszámolt, az egykor patinás New York Szálló és kávézó ma romos állapotban lévő épületét vették védelmükbe. Ők is az interaktív előadásmódot választották, dinamikus, a huszadik század történelmének különböző korszakait felvillantó előadásuk végén a szebb napokat megélt műemlék épület jelenlegi, lepusztult állapotát is megmutatták. Joggal készülhetnek a Winkler Gyula európai parlamenti képviselő által felajánlott brüsszeli tanulmányútra.
Negyedik lett, így épp csak leszorult a dobogóról a Brassai Sámuel Gimnázium, melynek diákjai az Uránia-palotát fogadták örökbe. Az egykori moziról is megemlékező előadásukat stílszerűen egy saját készítésű fekete-fehér némafilm vetítésével zárták. Jutalmul belépőt nyertek a Magyar Ifjúsági Értekezlet szervezte EU-táborba.
Végül az Onisifor Ghibu Gimnázium magyar tagozatos diákjai léptek fel, választásuk a kolozsvári vasútállomás épületére esett: időutazásról szóló produkcióval elevenítették fel az épület történetét. Ezzel a második helyet nyerték el.
Hegedüs Csilla, az Örökségünk őrei program kezdeményezője és irányítója, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke ezúttal a Transylvania Trust műemlékvédő egyesület nevében közölte: a második hellyel ingyenbelépő jár a bonchidai Electric Castle fesztiválra. Az eredményhirdetést megelőzően Szeretlek Kolozsvár! címmel egy kvízszerű vetélkedőre is sor került, ebben az Apáczai Csere János Gimnázium diákjai bizonyultak a legjobbnak, így ők vehetnek részt ingyen az áprilisi erdélyi humorfesztiválon.
A zsűri tagja volt Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke, Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes Stúdió vezetője, Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének tagozatvezetője, Makkai Bence vizuális kommunikációs szakértő, Hegedüs Csilla, az Örökségünk őrei program irányítója, Winkler Gyula európai parlamenti képviselő és Hagymás Gabriella, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)2016. március 31.
„A tiszta szívből jött megemlékezés a lelkek összehangolására jó szolgálatot tett”
Erdélyi római katolikusok levelei Ravasz László dunamelléki református püspöknek
Kelemen Lajos levéltáros-történész (1877–1963) levelezésének sajtó alá rendezése során igyekeztem minden közgyűjteményt felkeresni, hogy a teljességre törekedve lehetőség szerint egyetlen levél se kallódjon el. Ennek során fedeztem fel a Ráday Gyűjtemény Levéltárában azt az eddig nem publikált, hallatlanul becses művelődéstörténeti adalékanyagot, amelyet erdélyi értelmiségiek, politikusok fogalmaztak meg Herepei Gergely egykori segédlelkésznek, majd kolozsvári főjegyzőnek (püspökhelyettesnek), levelük megírásakor már a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének.
Nem hallgathatjuk el, hogy Ravasz László nevét nem lehet felhőtlen örömmel, kritikus hangok nélkül emlegetni. Az első és második zsidótörvény megszavazása – egy kis képzavarral – „vérvád”-ként nehezedik emlékezetére, s ülte meg utóbb saját lelkiismeretét is. Nem mai nézőpontból, nem az „Adorno-i időszámítás” szerint, hanem a korabeli belpolitikai szempontokra hivatkozva racionálisan magyarázható mindkét igenlő voksa, de morálisan nem. Erre lelkészként, hívő emberként rá is döbbenhetett, a harmadik zsidótörvény ellen már tiltakozott, majd az Auschwitzi Jegyzőkönyv megismerése után lehetőségei szerint kivette részét az embertelenségek magyarországi visszaszorítása és a törvények gyilkos fogaskerekei közé szorított áldozatok megmentése érdekében. Vezér Erzsébet irodalomtörténész 1969-ben készített interjúja során meggyőződött arról, hogy beszélgetőtársa hangjában hiteles bűnbánat tükröződött.
Az alábbiakban közölt levelekben nem az ő hangját halljuk, nem az ő gondolatait olvassuk, de egy kis beleérző képességgel odaképzelhető az az elhivatott figyelem, az a gondoskodó szeretet, mellyel a szülőföldjéről, Erdélyből címzett leveleket olvasta, és ahogyan a bennük foglaltakra válaszában reflektált.
2007. szeptember 29-én, Ravasz László születésének 125. évfordulóján rendezett emlékülésen Kozma Zsolt lelkész, teológiai professzor előadásában – lelki s szellemi örökségét illetően a magyarországiak és erdélyiek által egyaránt magáénak tekinthető – „a mi Ravasz Lászlónk”-ról beszélt. Levelezése ismeretében nem titkolható, hogy szíve nehéz sorsú Bölcsőhelye iránt erősebben dobogott.
Sas Péter. Szabadság (Kolozsvár)