udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
520
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 ... 511-520
Névmutató:
Kossuth Lajos
2010. november 24.
Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása
Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása, leltár készült a páratlan gyűjteményről, a tárgyi emlékeket fotókon örökítették meg, az írásos anyagot pedig digitalizálták - közölte Zombori István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója.
Az egy éve folyó munkára az aradi és a szegedi múzeum, valamint a budapesti Hadtörténeti Múzeum uniós pályázaton nyert 200 ezer euró támogatást.
A magyar és román szakemberek közösen vették számba a fegyvereket és katonai felszereléseket, egyenruhákat, zászlókat, numizmatikai és képzőművészeti anyagot, valamint a 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeit. Digitalizálták a múzeumban őrzött 16 ezer oldalnyi dokumentumot - plakátokat és aprónyomtatványokat, könyveket, kéziratokat és fotókat - is. A muzeológusok létrehoztak egy történeti információkkal kiegészített, magyar és román nyelvű adatbázist, amely a gyűjtemény teljes anyagát felöleli.
Az aradi és a szegedi közgyűjtemény egy újabb pályázat során igyekszik forrást előteremteni arra, hogy a relikviákból egy olyan kiállítási anyagot állítsanak össze, amelyet Arad és Szeged mellett Budapesten is bemutathatnak majd. A tervek között szerepel egy magyar, román és német nyelvű tanulmánykötet elkészítése is.
A gyűjtemény anyaga segíthet abban, hogy emberként hozza közel az aradi vértanúkat a közönséghez. A történelem órákról a mai diákok is tudják, hogy Damjanich eltörte a lábát és bicegve sántikált a vesztőhelyre, a gyűjtemény anyagából azonban előkerült a tábornok mankója és tábori fotelje is - mondta az igazgató.
A raktárak mélyén őrizték a forradalom és szabadságharc más meghatározó alakjaival kapcsolatos relikviákat is. Az egyik érdekes darab egy Kossuth Lajost ábrázoló szobor másolata, a talapzaton olvasható felirat szerint az eredetit az osztrákok akasztották föl, mivel magát Kossuthot nem tudták elfogni és a hóhér kezére adni.
A gyűjtemény része a gazdag börtönanyag is, melyet a hosszú fogságra ítélt egykori honvédek készítettek. Bár a rabok szinte kivétel nélkül férfiak voltak, a csontból, fából készült faragványok, karperecek, feszületek mellett találtak textíliákat és hímzéseket is.
Aradi értelmiségiek a XIX. század végén kezdeményezték az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeinek és dokumentumainak összegyűjtését és bemutatását. A gyűjtemény Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeuma néven gyorsan komoly hírnévre tett szert és az egyik legjelentősebb szakgyűjtemény lett. Az állandó kiállításnak és a műtárgyraktárnak helyet adó múzeumépület 1913-ban készült el.
A gyűjtemény a két világháború között, majd az azt követő években is látogatható volt, a szabadságharc centenáriumára kiállítást is rendeztek. Feltehetően ekkor, 1948-ban került a gyűjteménybe néhány oda nem illő darab, például egy Lenint és Sztálint ábrázoló mellszobor. A hatvanas évektől azonban a tárgyak zömét a múzeumi raktárak mélyére száműzték és az anyag csak 1990 után kezdett újra publikussá válni. Krónika (Kolozsvár)2011. január 21.
1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 1.
Történelem
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
„Bethlen Gábor a magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelemben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folyamatosan az értük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kivenni. Így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett. Bethlen Gábor tragikuma a magyar bűnt vádolja...”
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
A Bethlen Gábor nevét anélkül használó mai magyar államvezetők, hogy egyáltalán ismernék és megértenék az általa képviselt szellemiséget, ugyanabba az örök magyar tragédiába vonszolják bele a magyar nemzetet, amelyre Makkai annyira keserűen mutat rá: az önpusztító széthúzás tragikumába. De miért is csodálkoznánk, hiszen közhely, hogy a történelem megismétli önmagát. Szintén a két világháború közti időszakba nyúlunk vissza egy olyan esemény kapcsán, amely ha ma történne, ha a mai híradásokból értesülnénk róla, akkor sem lenne benne semmi meglepő. 1930. március 15-e, Budapest, a csehszlovákiai magyar főiskolások Sarló nevű egyesülete koszorúzni készül Petőfi Sándor szobránál. A koszorún öt szalag, a magyar, román, szlovák, horvát, szerb trikolórok színeivel. A budapesti magyar diákegyesületek megbotránkozással veszik tudomásul a tervet, és közbenjárásukra a rendőrfőkapitányság megtiltja a sarlósoknak a koszorúzást. A magyarországi diákság tiltakozik a „botrányos merénylet” ellen, a magyar parlamentben interpelláció hangzik el, amelyben a Sarló tagjait „érvényesülni vágyó fajárulóknak”, „a csehszlovák külpolitika ágenseinek” nevezi. Balogh Edgár és további kilenc csehszlovákiai magyar diák a Sarló nevében nyilatkozatot jelentet meg a Pesti Naplóban, amelyben kifejti a Sarló programját, az állami és nemzeti közeledések szükségességét, a Duna-konföderáció elképzelését. Mint fogalmaznak, a közép-európai nemzetek színeinek szalagjaival Kossuth Lajos dunai konföderáció-tervének korszerűsített változatát, a kelet-európai népek egymásra utaltságát kívánták szimbolizálni.
Hány és hány ilyen vád éri ma is azokat, akik át akarnak lépni a(z ön)pusztító magyar gőg, a nagyhatalmi nosztalgia futóhomokjáról a belső egység és a szomszéd népekkel való egyetértés és összefogás biztos talajára? „Nemzetárulók”, „érvényesülést kereső opportunisták”, „népidegenek”, „idegenszívűek”, „kétes eredetűek”, és még sorolhatnánk a jelzőket, amelyeket a fejünkhöz vágnak.
A megbélyegzést azonban, bármilyen fájdalmas is, vállalni kell. Vállalni kell, hogy újabb nyolcvan év múlva az utókor úgy emlékezzen majd a mai időkre, mint olyan korra, ahova vissza lehet nyúlni, példát véve az akkori jelen számára. Mert a történelem, mint tudjuk, megismétli önmagát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 2.
Ismét elnapolták a tárgyalást
A 2006 februárjától tartó per végső szakaszába ért. A 2005 októberében meghozott marosvásárhelyi tanácsi határozat alapján az 1984-ben Calarasilor névre változtatott Kossuth Lajos utca visszakapta volna eredeti nevét, de a román nacionalista erőket képviselő Nagy-Románia Párt, a Vatra Româneasca Egyesület, az Avram Iancu Egyesület és Sita Ioan NRP-s tanácsos megtámadta a közigazgatási bíróságon a marosvásárhelyi tanács határozatát. A marosvásárhelyi bíróságokon lefolytatott tárgyalások során a tanács jogi képviseletét ellátó Kerekes Károly parlamenti képviselőnek minden alkalommal szembesülnie kellett a durva nacionalista támadásokkal. A Kossuth-ellenes hangulat-keltésben meghatározó szerepet játszott a Cuvântul liber napilap, amely minden tárgyalás előtt gyalázkodó Kossuth-ellenes cikkeket közölt, amely, sajnos, megtette hatását a román olvasók többségének körében. Az ilyen környezetben a bírák sem lehettek elfogulatlanok, tárgyilagos magatartásukat megmérgezte a durva nacionalista hangulatkeltés, ezért szükséges volt elhelyeztetni a pert Marosvásárhelyről. A Legfelső Semmítőszék a Craiovai Fellebbviteli Bíróságra helyezte az ügy tárgyalását. A február 28-ára kitűzött tárgyaláson a Kossuth utcanevet ellenzők nem jelentek meg, halasztást kértek azon a címen, hogy ügyvédet akarnak fogadni. Különben a megfogadandó ügyvédjük egészen biztosan most sem lesz más, mint aki 5 éve képviseli őket, de időhúzás céljából minden új tárgyalási fokon eljátsszák ezt a jelenetet. De ez alkalommal a craiovai bíróság nem értett egyet az időhúzás ezen formájával, és elutasította a halasztási kérelmüket. A tárgyaláson kiderült, hogy megjelent a színen egy beavatkozó is a nacionalista kórus oldalán, a Glasul Motilor Egyesület, amely a polgári perrendtartási szabályok szerint részt vehet a per ezen utolsó, felfolyamodási fázisában is. Ez első alkalommal kér halasztást a jogi képviselet biztosítása címén, tehát kérelmét nem utasíthatta el a craiovai bíróság. A tárgyalást március 21-ére napolták el.
(E.K.)
Népújság (Marosvásárhely)2011. március 10.
Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 14.
Kis magyar ünneprontás
Legalább a nemzeti ünnepek idejére a véleménykülönbségen lévő magyar szervezetek ássák el a csatabárdot.
Százhatvanhárom év távlatából és ünnepi hangulatban szemlélve az 1848-as eseményeket, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a forradalmároknak csak bátorságra, hazaszeretetre lehetett szükségük, mert a követendő út helyessége önmagától érthető volt, azt senki nem vitatta, abban senki sem kételkedett.
Eltávolodva azonban a visszaemlékezéssel járó obligát romantikától és közeledve a történetírás igazságaihoz, azt találjuk, hogy a szabadságharc legjelesebb vezetői és a kor meghatározó nemzetpolitikusai távolról sem voltak azonos véleményen a forradalmi változtatások mikéntjével és sebességével kapcsolatban.
Kossuth Lajos megvalósíthatatlannak tartotta a nemzet gazdasági felemelkedését, a társadalmi és szociális reformokat, mindaddig, amíg Magyarország függőségben van Ausztriától. Ezzel szemben Széchenyi a gazdasági reformok elsődlegességét hirdette, és úgy gondolta, hogy az ország politikai függetlensége majdani, természetes és erőszakmentes következménye lehet a modern államszervezés térhódításának.
Kossuth a vagyonos vidéki középnemességet és a városi iparos-réteget tekintette a társadalom leghaladóbb rétegének, míg Széchenyi saját osztályától, az arisztokráciától várta a reformok szükségességének, elengedhetetlenségének felismerését. Gazdasági értelemben Széchenyi az angol liberális piacgazdaság híve volt, míg Kossuth egyfajta protekcionista nemzeti gazdaságépítő programban hitt. A két forradalmár legélesebben a közteherviselés kérdésében került szembe egymással. Kossuth egy előzménytelen, merész, liberális gondolattal, az arányos adózási kötelezettséggel állt elő, míg Széchenyi ebben a kérdésben is a fokozatosság elvét vallotta. Úgy vélte, hogy az egyébként sem hatékony feudális rendszert örökváltság révén kell felszámolni. A nemesség adómentességével sem értett egyet, de a részleges közteherviselést szorgalmazta, amely lehetőséget teremtett volna a nagybirtokok gyorsabb polgári átalakítására.
Végül nem volt egyetértés a két államférfi között a nemzetiségi kérdés ügyében sem. A Magyarországra a török birodalom összeomlása után tömegesen érkező nemzetiségekkel szemben Kossuth a magyarosítás, Széchenyi pedig a nagyobb tolerancia politikáját vallotta, mert felfigyelt arra a veszélyre, amelyet – a bécsi udvar által is támogatott – szláv és román függetlenségi törekvések jelentenek az ország egységére.
A forradalom híveinek és a csöndes építkezés, illetve a reformok lépcsőzetes bevezetése szószólóinak egyaránt meggyőző érvek álltak a rendelkezésükre. Vitáik igen élesek és olykor szenvedélyesek voltak, de sohasem nélkülözték a gondosan kimunkált argumentumokat, és még valamit, amiről a mai politikusok hajlamosak megfeledkezni: egymás feltétlen tiszteletét.
Kossuth, a gyökeresen eltérő stratégiája ellenére, Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte, ez utóbbinak pedig volt ereje elismerni, hogy politikai ellenfele kiemelkedő történelmi személyiség. Ha mást nem, akkor legalább ezt a bölcsességet és jóhiszeműséget mindenképp érdemes lenne átvenni ’48 örökségéből.
Például, hogy ne posztkommunistázzuk, balekozzuk, gazemberezzük le azt a szervezetet, amelyiknek a színeiben az EP alelnökiségéig vittük. Ne minősítgessük azokat, akiknek ugyanazok a céljaik, de az eszközök tekintetében mások az elképzeléseik. Beperelni sem éppen ildomos a saját politikai szervezetünket, habár ezt végül tekinthetjük a jogkövető magatartás egyik szélsőséges példájának is...
Ugyancsak a tiszteletteljesség és jóhiszeműség imperatívuszából eredeztethető az az igény, hogy legalább a nemzeti ünnepek idejére és alkalmára a véleménykülönbségen lévő magyar szervezetek ássák el a csatabárdot. Ha másképp nem megy, akkor kössenek megállapodást: Március 15-ét, Augusztus 20-át, Október 6-át kivonják a politikai disputák területéről és közösen emlékeznek meg a történelmi eseményekről anélkül, hogy ünnepi beszédeikben aktuálpolitikai célzásokat tennének.
Ha már gondolataink ívében nem, legalább ebben a minimális jóérzésben kövessük a nagy elődök sugárzó példáját!
Székely Ervin, Új Magyar Szó (Bukarest)2011. március 15.
Forradalom és iskolamentés a szórványban
Balázsfalva
Egyszerre tartották a magyar iskola és a nagy szabadságharc ünnepét március 12-én este, Balázsfalván, a zsúfolásig telt Művelődési Házban. A környékbeliek lelkébe mindkét mozzanat mélyen befészkelte magát, hiszen sorsunk múlott és múlik ezeken: forradalmunk szellemén és állandó küzdelmünkön iskoláinkért. Gyökerek nélkül nincs igazi jövő, de megteremtéséhez itt, a végvári környezetben elsősorban anyanyelvi iskola szükséges és gyermekek, akik megtöltik. Különösen a szórványban, ahol a napi élethez, a teljes élethez legalább két nyelv tudása nélkülözhetetlen. Ehhez pedig felkészült szülőkre és minőségi iskolára van szükség.
Tanulni, majd ünnepelni gyűlt össze a közönség, köztük balázsfalvi, péterfalvi, tűri, gyulafehérvári, búzásbocsárdi vendégek. Karácsonyi István a Szülőföldünkért Egyesület nevében, házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket, kiemelve Vetési László református szórvány lelkipásztort, a Diaszpóra Alapítvány elnökét és Valentin Rotar balázsfalvi polgármestert. A moderátor szerepét betöltő Szakács Júlia, a Bethlen-kollégium véndiákja, jelenleg az Erdélyi Magyar Ifjak szórvány szakcsoportjának vezetője elmondta: olyan rendezvény ez, ahol sorskérdések felvetésére és megvitatására gyűltek össze a résztvevők.
Dr. Gudor Botond, a Bod Péter Alapítvány elnöke, a rendezvény eszmei irányítója, szervezője szerint a helyszín megválasztása, ahol ő is született, nem volt véletlen. 1848 márciusában még együtt ünnepeltek a román és a magyar emberek (pl. a nagyenyedi templomban). Családról, iskoláról kell beszélnünk itt ma, mert csak így ünnepelhetünk száz év múlva is ezeken a helyszíneken. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója kiemelte: nem szabad megtagadni az örökséget, hanem tovább kell fejlesztenünk azt, és úgy kell a jelent építeni, hogy közben a jövőt is formáljuk. Örömmel jelentette be, hogy április 2-án Kolozsváron, a felújított Mátyás-szoborcsoport avatási ünnepségén ott lesznek reneszánsz táncukkal az erdélyi színt képviselő enyedi diákok is. Gál László, a Római Katolikus Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója szerint az iskolával erősödött a magyar oktatás, létszámában is emelkedett (jelenleg 200 diákja van), és egyre nagyobb szerepet tölt be a magyar identitástudat erősítésében.
Vetési László előadásában példákkal illusztrálta, miért is történnek téves iskolaválasztások a magyar szülők körében. A többségi befogadó iskola és közösség már többé nem engedi el a magyar fiatalt, aki innen választ felsőbb iskolákat, baráti kört, később élettársat, elhanyagolja anyanyelvét, gyermekeit ugyanabba az iskolába irányítja, ahol ő is járt. Mindez gyakran onnan indul, amikor a szomszédasszony vagy a nagybácsi tanácsa a döntő. A „csak román iskolában érvényesülhet” hamis érve helyett józan ésszel kéne gondolkodni azon, mi is a gyermek valódi érdeke. A választ a szülők ott helyben megkaphatták abban az igényes, színes, kétnyelvű, 12 oldalas alkalmi kiadványban, amelyet a Szülőföld Alap és Kovászna Megye Tanácsának segítségével adtak ki, Milyen iskolát válasszak gyermekemnek? Magyar iskolát program. Dr. Gudor Botond vezércikkében (Miért magyar iskolát?) konkrét válaszokat fogalmazott meg a kérdésre. „… A választás több, mint egy szójáték. A 21. század kihívása, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy apa és anyanyelvedet jól, ha lehet, tökéletesen megismerd. Lehetőség arra, hogy későbbi munkahelyeden a legjobb állást nyerd el. Lehetőség arra, hogy a templomban megértsd a lelkészt, és nagymamával is elbeszélgethess. A magyar iskola azt a leendő embert jelenti, aki nem fél, hanem boldogul. Magyarul és románul egyformán tud. Ezt kínálják magyar iskoláink Bethlenszentmiklóson, Gyulafehérváron és Nagyenyeden. Nem egyszerű iskolát, hanem olyan iskolát, ahol nyelvet, nyelveket tanul, ahol több lesz, mint az átlag, ahol hitre és reményre nevelik.” A kiadványban helyet kapott még többek között Kémenes Loránt Zoltán plébános, Szőcs Ildikó és Gál László líceumi igazgatók, Veres József tanár és Máté János református lelkipásztor írása.
Az ünnepi műsor keretében a helybéli magyar gyermekek forradalmi verseket és hegedűszólót adtak elő. Boros Erzsébet búzásbocsárdi református tiszteletesasszony a nap szellemének megfelelően válogatta ki forradalmi dalait, nótáit, hatalmas sikert aratva, majd Kossuth Lajos beszédét hallgathattuk fonográf felvételről. Ezt követően fellépett a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, amely 2004-ben alakult a gyermektáncház mozgalom részvevőiből. Jelenleg négy korosztályban több mint 140 gyermek tanul táncolni óvodától a XII. osztályig. 2006-ban a Küküllő menti bokrokra utaltak, amikor nevet választottak. Ezúttal is tematikus táncjátékot mutattak be március 15. tiszteletére, Verbuválás, csatamező, szabadság… címmel. Az énekszámokat Németi László kollégiumi véndiák és Vásárhelyi Mónika adta elő. Többször visszatapsolták őket. Amikor a közönség elhagyta a termet, az egyik idős néni azt mondta: „Ilyen szép ünnep, rég nem volt Balázsfalván. Tudja, az én unokám is magyar iskolába jár!”
Létkérdések megidézése és ünnep volt ez a nap, egyben a szórványösszefogás egyik szép pillanata (támogatók: Szülőföld Alap, Bod Péter Alapítvány, Erdélyi Magyar Ifjak, balázsfalvi, búzásbocsárdi, magyarpéterfalvi református egyházközségek, tűri római katolikus egyházközség). A Fehér megyei magyar szórvány anyagi segítséggel, de saját elképzelésekkel és szellemi erőkkel építette fel ezt a szép és tanulságos ünnepnapot. Önmaga dolgozott saját sorsa irányításán. Folytatása várható Gyulafehérváron április 30-án, Küküllőváron május 21-én, Marosújváron május 28-án. A szórványsegítő civil csapat tehát tovább dolgozik a magyar iskolák megmentéséért.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)2011. március 16.
Orbán Viktor: rabok tovább nem leszünk
Budapesten tartották március 15-i ünnepi beszédeiket a vezető politikusok. Orbán Viktor kormányfő azt mondta, a március 15-i eskü, a ,,rabok tovább nem leszünk" olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Az MSZP elnöke szerint alkotmányos puccs zajlik az országban, amelyet csak közös erővel lehet megakadályozni.
Az állami ünnepségsorozat reggel kezdődött a Kossuth Lajos téren, ahol katonai tiszteletadás mellett, a közjogi méltóságok jelenlétében vonták fel a Magyar Köztársaság lobogóját az 1848—49-es szabadságharc és forradalom 163. évfordulójának tiszteletére. Innen ünnepi menet indult a Magyar Nemzeti Múzeumhoz, ahol sok ezren gyűltek össze. Orbán Viktor a múzeum lépcsőjén elmondott ünnepi beszédében hangsúlyozta: a március 15-i eskühöz 163 év után is hűek vagyunk. Ehhez tartják magukat akkor is — folytatta —, amikor az új alkotmány megalkotásával megtestesítik mindazt, ami egyszerre felel meg a XXI. század kihívásainak, a magyarok ösztöneinek és a magyar szellem természetének. A miniszterelnök szerint 1848 a magyarság újkori történelmének legsikeresebb megújulását hozta el. Mint mondta, a magyarok mindig kiállnak Magyarországért, amikor a hatalom nem képes többé felelősen szólni, nem tud többé az igazság nyelvén beszélni, amikor hamis ideákat hirdet, és egyetlen igazi célja a hatalom megtartása. Szavai szerint így történt 1956-ban, 1990-ben és 2010-ben is. Szólt arról is, hogy a kommunizmus európai betörése óta a magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltak, több áldozatot hoztak a szabadságért. ,,Eskünkhöz híven nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk" — jelentette ki a kormányfő, hozzátéve, hogy senkitől sem lehet eltűrni a kioktatást, és mindenkitől elvárják, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet. Az MSZP a Pilvax közben tartotta ünnepi rendezvényét. Mesterházy Attila pártelnök szerint alkotmányos puccs zajlik Magyarországon, amelyet csak közös erővel, a demokratikus többség megteremtésével lehet megakadályozni; ha ez sikerül, az alkotmányos puccs el fog bukni. Mesterházy kijelentette: az új alaptörvény kormánypárti tervezete méltatlan március 15. örökségéhez, a benne foglaltak nem a szabad és független Magyarország értékei. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 16.
Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)2011. március 16.
Magyarnak lenni
A magyar nemzeti identitás szempontjából iránytűként szolgáló 1848–49-es szabadságharc évfordulójánál soha jobb alkalom nem kínálkozik eltöprengeni afölött, mi tesz nemzetivé egy kormányt.
Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos kormányáról 163 év elteltével is nyugodt szívvel elmondható, hogy az volt, hiszen a nemzet önrendelkezésének mindenekfelettiségét tűzte zászlajára, megteremtve – ha rövid ideig is – Magyarország függetlenségét
És elérte azt, ami a forradalom idején a szabadság szeretetével egy időben talán a leginkább fűtött minden magyart a világon: ismét jó volt magyarnak lenni. Több mint másfél évszázaddal a szabadságharc után a magyaroknak ismét megadatott a viszonyulási alap. Noha megvolt rá a lehetőségük, hogy oldják a trianoni traumát, a balliberális kormányzatok kivétel nélkül Magyarország jelenlegi határain belül gondolkodtak, és folyamatosan azt éreztették, hogy az elszakított területeken élő magyarság púp a hátukon.
Hát kijelenthető egy pártpolitikusról, külügyminiszterről, hogy nemzetben gondolkodik, amikor a határok feletti nemzetegyesítés eszméjét 23 millió román vendégmunkás rémképével hessegeti el? Lehet hazafinak nevezni egy kormányfőt, aki külhoni nemzettársait rezzenéstelen arccal, nyíltan megtagadja, és azért agitál, hogy ne váljanak hazájuk állampolgárává? Mit szólt volna ehhez Kossuth, Petőfi vagy Széchenyi? Isten őrizz attól a vitrioláradattól, amit a forradalmár költőtől kapnának a mai akarnok percemberkék, akik a márciusi ifjak egyik szent ügye, a sajtó- és szólásszabadság halálát, cenzúrát vizionálva tüntetnek a nemzeti ünnepen.
Akiknek eszük ágában nem volt szót emelni akkor, amikor elv- és eszmetársuk gyalázatos propagandája miatt kudarcot vallott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. De hát, ami késik, az nem múlik. A könnyített honosítási eljárásnak köszönhetően ma rövid idő alatt magyar állampolgárokká válhatnak a külhoniak: számukra kis lépést jelent ugyan befáradni a diplomáciai kirendeltségekhez, ugyanez azonban történelmi jelentőségű mozzanat a magyar nemzet számára.
Eközben pedig hamarosan az is bekerül a magyar alkotmányba, hogy a mindenkori magyar állam és kormány nem csupán felelősséget érez, hanem felelősséget is visel a határon túli magyar közösségek iránt. Azaz: ma ismét jó magyarnak lenni.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)2011. március 25.
Tőkés László ismét Kossuth Rádiót szeretne
2011. március 23-án, a brüsszeli úgynevezett miniplenáris keretében Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke nemzeti ünnepünk, Március 15-e, valamint Kossuth Lajos halálának – közeli – évfordulója kapcsán a magyar- és világszabadság összefüggésében foglalt állást az arab, illetve a muzulmán országokban kibontakozott szabadságharcok, illetve a nagyvilág összes, szabadságért küzdő népe mellett.
A magyar szabadságharc hagyományainak szellemében erdélyi képviselőnk két nemzeti intézményünk, a Kossuth- és a Petőfi Rádió elnevezésének jelképes üzenetét is beszédébe foglalta.
Ezzel kapcsolatban azt is helyénvaló kimondani, hogy a Gyurcsány-korszak méltó lezárásaképpen éppen ideje volna országos rádióállomásaink eredeti nevét – az általános közkívánatnak megfelelően – helyreállítani.
Kossuth Rádió. Erdély.ma2011. március 25.
Kettős mérce
Miközben a román sajtó és a politikum egy része magyarellenes hisztériakampányba kezdett azt követően, hogy egy magát „székely gárdistának” valló elmerogygyant március 15-én úgy nyilvánította ki mély „nemzeti” érzelmeit, hogy rituálisan fölakasztott egy Avram Iancut ábrázoló bábut, az továbbra is elsikkad, hogy egyes körök még ma is virtuális hajtóvadászatot folytatnak például Kossuth Lajos ellen.
Ahol kisebb a magyarok számaránya, ott föl sem merülhet, hogy utcát nevezzenek el róla, ám ahol kedvezőbb az arány – mint Marosvásárhely –, ott is évek óta tart a huzavona amiatt, hogy szélsőséges román szervezetek bíróságon támadták meg az önkormányzat azon határozatát, amelynek értelmében az egykori kormányzó elnökről neveznének el közterületet. A helyi bíróság mondvacsinált érvek alapján megsemmisítette a határozatot, lábbal tiporva az önkormányzatiságot, ami a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetével rokonítja az ügyet..
A Kossuth ellen ágáló szervezetek által megfogalmazott „érvek” ráadásul gyakran a nemzetgyalázás határát súrolják, miközben azt a légből kapott mantrát skandálják, hogy Kossuth – akinek a szabadságjogokért vívott küzdelme elismeréseként például a washingtoni törvényhozás épületében is áll szobra – negyvenezer románt mészároltatott volna le. Emiatt azonban tudomásunk szerint nem sűrűn szoktak belső vizsgálatot indítani a gyalázkodók munkahelyén, pedig az ilyesfajta uszítás sem kisebb horderejű gazemberség, mint Iancu „kivégzése”. (Akiről viszont tudjuk, hogy az általa irányított martalócok számos dél-erdélyi településen hajtottak végre népirtást a magyarok körében.) De ilyen kettős mérce érvényesül más ügyekben is.
A nagyváradi premontrei gimnázium épülete csak azért nem kerülhet vissza a tanítórend birtokába, mert nem 1945 után, hanem a második világháború kitörése előtt rabolták el. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy a telekkönyv-hamisítás akkor is bűncselekmény, eredménye pedig semmis, ha azt a királyi Románia soviniszta egyetemi professzora – az erdélyi és partiumi magyar oktatás felszámolásában jeleskedő Onisifor Ghibu – követte el, nem pedig egy kommunista pribék. De úgy tűnik, arra még várnunk kell, hogy az ilyen ügyekben ne a kettős mérce élvezzen elsőbbséget a józan ésszel – és persze a törvények, valamint a tulajdon szentségével – szemben.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)2011. március 30.
Hírsaláta
Nem lesz Kossuth utca. A craiovai táblabíróság nyilvánosságra hozott jogerős ítélete szerint nem keresztelheti vissza a marosvásárhelyi önkormányzat Kossuth Lajos utcára az 1985-ben Călăraşilorra átnevezett utcát.
Mint ismeretes, több mint öt évvel ezelőtt a város képviselő-testülete – egyetlen ellenszavazattal és egy tartózkodással – határozatot fogadott el a Călăraşilor utca Kossuth Lajosra való visszanevezéséről. Az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagyrománia Párt indítványára azonban a marosvásárhelyi bíróság megsemmisítette a döntést. Az önkormányzat fellebbezett, az ítélőtábla új eljárást rendelt el, de a bíróság másodjára is megtiltotta az átkeresztelést. A tárgyalást később a craiovai táblabíróságra helyezték át, ahol ez az ítélet született. (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 30.
Nacionalista nyomásgyakorlás miatt nem lesz Kossuth utca Vásárhelyen?
A craiovai táblabíróság engedett a román nacionalista szervezetek hangulatkeltésének, és úgy hozott ítéletet a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca ügyében, melynek értelmében a 2005-ben Călăraşilorra keresztelt utca mégsem viselheti a magyar forradalmár nevét – nyilatkozta a Krónikának az önkormányzat ügyvédje, Kerekes Károly. Az RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint már csak egy esetleges semmisségi beadvánnyal lehetne fordítani az ügyön.
Bár az ügyvéd szerint a craiovai tárgyalás korrekt körülmények között zajlott le, nem adva lehetőséget Kossuth-ellenes kirohanásokra és magyargyalázásra, Kerekes mégis úgy érzi, a felperesek képviselőinek nyomásgyakorlása – mint ismert, az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagy-Románia Párt több tízfős hangoskodó csapattal képviseltették magukat a tárgyalóteremben – hozzájárult a per kimeneteléhez. „Ellenfeleim minden lehető nyomásgyakorlási eszközt igénybe vettek nemcsak Marosvásárhelyen vagy Craiován, hanem az egész országban. Nyomást gyakoroltak a bírákra a médián keresztül, illetve személyes jelenlétükkel és megnyilvánulásukkal a tárgyalóteremben is.
Számos honlapon, így az ortodox egyházhoz közel álló körök, a tartalékos katonatisztek érdekvédelmi szervezetek, újságírói szövetségek és sok más egyesület és alapítvány internetes oldalán a tárgyalás előtti napokban készítették elő a hangulatot” – magyarázta Kerekes. Szerinte valamelyest érthető is, hogy ilyen körülmények között a táblabíróság képtelen volt objektív döntést hozni. Az önkormányzat jogi képviselője szerint a csíkszeredai székely gárdás Csibi Barna bábuégetése, illetve a március 15-i beszédek körül kialakult félreértések is jócskán hozzájárultak a magyarellenes hangulatban hozott döntéshez. „Akkor, amikor a román közvélemény március 15. óta Kossuth Lajos és Avram Iancu ellenséges viszonyáról is beszél, ember legyen a talpán az a román bíró, aki igazságosan, elfogulatlanul dönt ebben az ügyben” – látta be Kerekes Károly.
Ennek ellenére jogilag mégiscsak megengedhetetlennek tartaná, ha az ítélőtábla azzal indokolná döntését, hogy az utcanév-változtatás román érdekeket vagy jogokat sért. Ha viszont azért találná jogszerűtlennek a marosvásárhelyi tanács határozatát – mint ahogy egyébként tette a Maros megyei törvényszék –, mert az önkormányzat azt sürgősségi eljárással fogadta el, akkor ezzel lényegében megsértené a helyhatóságok önrendelkezési jogát.
Politikai lépést fontolgatnak
Csegzi Sándor alpolgármester szerint, amennyiben az önkormányzat nem tehet több jogi lépést, és kénytelen elfogadni a bíróság ítéletét, ismét közigazgatási és politikai útra kellene terelnie a kérdést. „Mi korábban már kétszer megszavaztuk az utcanévcserét. Amennyiben román kollégáink között szerzünk legalább két támogatót, harmadszorra is megtehetjük. De ahhoz, hogy a határozatot életbe is tudjuk léptetni, a kérdést magas szintű politikai síkon kellene kezelni, mert a marosvásárhelyi Kossuth utca körüli hercehurca rég túlhaladta a jogi kereteket” – fejtette ki az alpolgármester.
Hasonlóan látja a helyzetet Kerekes Károly is, aki szerint Kossuth személye nem véletlenül éppen Marosvásárhelyen vált ki ellenérzést bizonyos román körökből. „Az senkit nem zavar, hogy a magyar forradalom kiemelkedő személyisége szobrot kapott Nagyszalontán, a román többségű Zilahon pedig utcát neveznek el róla. Ennek a kérdésnek Marosvásárhelyen van tétje, és ez sok mindent elárul” – vélekedett Kerekes Károly.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)2011. március 31.
Hetvenezer marosvásárhelyi arculcsapása
Politikai nyomásgyakorlás a Kossuth utca ügyében?
Másodszor semmisíti meg a bíróság a marosvásárhelyi tanács törvényesen meghozott, a prefektúra által is jóváhagyott döntését. Marosvásárhelyen a 90-es évek hangulata érződik, háttérből a régi szekuritáté, illetve különböző szélsőséges szervezetek nyomást gyakoroltak a craiovai ítélőtábla bíráira – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón dr. Benedek István közgyűlési képviselő, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke.
– A craiovai ítélőtábla bíráira politikai nyomást gyakoroltak bizonyos szélsőséges szervezetek, aminek eredményeképpen az ítélőtábla semmissé nyilvánította a marosvásárhelyi tanács Kossuth utca nevét visszaállító döntését. – A tanácsi határozatot kétszer is megszavazták, mindkét esetben román pártok képviselői is voksukat adták a Călăraşilor utca Kossuth utcává való visszakereszteléséhez, köztük Oproiescu Florin, a Vatra Românească országos elnöke, aki a leghevesebben ellenzi a Kossuth Lajos utcanevet. Érthetetlen és elfogadhatatlan számunkra, marosvásárhelyi magyarok számára, hogy 20 évvel a rendszerváltás után még mindig megtörténhet ilyesmi, hogy a polgármester enged a szélsőséges csoportok nyomásának, amelyek célja éltetni az 1990 márciusi események légkörét – jelentette ki Benedek István elnök. Csegzi Sándor alpolgármester az RMDSZ városi választmányának elnöki minőségében kifejtette, hogy bár független, pártatlan igazságszolgáltatásról beszélnek, a bírák döntéseiket időnként politikai nyomásra hozzák meg, mint ahogy ez a Kossuth utca ügyében is történt legutóbb Craiován. – A bíróság döntésének indoklása még nem ismert, de a tanács törvényes határozatának megsemmisítése alátámasztja álláspontunkat, miszerint politikai nyomásgyakorlásról van szó. Az ítéletet mindenféle ürüggyel persze meg lehet indokolni, de furcsa, hogy egy teljesen törvényes tanácsi döntést hatálytalanít a bíróság – öt év alatt kétszer is – jelentette ki Csegzi Sándor.
Mózes Levente közgyűlési képviselő szerint a craiovai ítélőtábla határozata 70 ezer marosvásárhelyi magyar arculcsapása.
– A XXI. században elfogadhatatlan, hogy ilyen hangulat legyen Marosvásárhelyen. Mint ahogy az is, hogy a város szélén elhelyezett helységnévtáblákon a magyar nyelvű megnevezést ma is lemázolják, azon kérésünket pedig, hogy a városvezetés cseréltesse ki a táblákat, semmibe veszik – jelentette ki Mózes Levente. A kétnyelvűség kapcsán Benedek István elmondta, annak ellenére, hogy városi tanácsi határozatok vannak érvényben az utcanevek magyar fordítására, illetve a feliratozás módjára vonatkozóan, Dorin Florea polgármester, ígérete ellenére, nem tartja be ezeket, mint ahogy a tanintézmények esetében sem érvényesül a kétnyelvűségre vonatkozó törvénykezés. Ez a demokráciateszt is elbukott – jelentette ki Benedek István, aki azt nyilatkozta, első lépésként írásban szólítja fel Dorin Floreát a törvények betartására, a Kossuth utca perében pedig megteszik a további lépéseket is a határozat érvényben tartása érdekében, ha pedig szükség lesz rá, akkor újra tanács elé terjesztik a határozattervezetet
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)2011. június 3.
Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi ?va halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsõjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült elõször alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi ?vát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hõsét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölõ mérgével, a liberalizmus bûnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyõzõdésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású fõpapok és helyezkedõk kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérõ az ? élete, életmûvének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedõ intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi ?va, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod elõidézõi lassan ölõ rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, elsõ élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása '46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különbözõ katonadalokat. Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl késõn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is mûködött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az ?des Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban ?desanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy kuruc dalokat.
Identitás. Mindig inkább az elõnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erõszak nélkül kívánják a magyarság vezetõi, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésrõl most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevû Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevû férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet. ? nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nõt vett feleségül, Mayer Máriát. A tõlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a nagy román zeneszerzõ, Sigismund Toduþã elsõ unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörû, ragyogó szemû asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. ?n akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenõi morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (.)
Adott volt a minta: a felmenõkben, úgy tûnik, három ágon nagyon mûködött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte õket. Legegyszerûbben szólva: bizonyára jobb, elõnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgetõ Kárpát-medencei országokban. Ebbõl az is következett, hogy nagyon vigyáztak az anyanyelvre minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, fõként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem õk lettek a mérce nemzeti öntudatilag.
Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsõsorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik - állítólag - befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Elõd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ címû könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerû volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitbõl, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertõl elhatárolódjak. Nem elsõsorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebbõl a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai mûhely, amelyben jó írók és jó költõk olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. ?n a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészrõl is kell tudnom gondolkodni. Börtönb2011. június 4.
Június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetébõl
Ma elsõ alkalommal ünneplik a nemzeti összetartozás napját
A nemzeti összetartozás napját ünneplik ma szerte a Kárpát-medencében. Tavaly május 31-én a magyar Országgyûlés a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. 1920. június 4-én írták alá ugyanis az I. világháború gyõztes hatalmai Magyarország képviselõivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerzõdést. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a nemzeti összetartozás napját kinyilvánító törvényt, amely másnap lépett hatályba. Nagy Anna magyar kormányszóvivõ tegnapi nyilatkozata szerint a békeszerzõdés és határvonalak ellenére igenis létezik összetartozás a magyarok között. Magyarország kolozsvári fõkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában közölte: június 4-ét nem lehet kitörölni a nemzet emlékezetébõl. Hasonlóan vélekedett Egyed Ákos történész, az EME volt elnöke is, aki szerint minden nemzet életében nagyon fontos a szolidaritás érzésének az erõsítése.
Nagy Anna felidézte: egy évvel ezelõtt döntött úgy a magyar Országgyûlés, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját, s a parlament döntése egy hosszú, csaknem egy évszázados folyamatot zárt le. Ugyanis több mint kilencven éve írták alá a szerzõdést, és az azóta eltelt idõszak alatt voltak olyan évek, évtizedek, amikor nagyon sokan nem is tudtak errõl az évfordulóról, hiszen az volt a hatalom célja, hogy ezt elfelejtesse az emberekkel. Ám még azokban az években is - folytatta -, amikor ugyan tudtak Trianonról, az emberek akkor sem tudták pontosan, hogyan viszonyuljanak hozzá.
A magyar kormányszóvivõ szerint fontos, hogy megerõsítsék azt a fajta összetartozást, amely békeszerzõdések és határok ellenére igenis létezik a magyarok között. Ennek - mint mondta - számos jele van, például a különbözõ katasztrófák idején, amikor bebizonyosodik, mennyire mûködik az emberek között az összefogás, az összetartozás.
Ami közös bennünk, amitõl valóban összetartozunk, az sokkal több, mint a földrajzi határok, hiszen a kultúránk, a nyelvünk, az értékeink és a történelmünk az, ami igazán erõs összekötõ kapocs - fogalmazott, hozzátéve: az összetartozást erõsíti az az ismeretanyag is, amelyet a gyermekek kapnak az iskolákban azért, hogy õk már ne úgy nõjenek fel, mint ahogy például az én nemzedékem is felnõtt, hogy agyonhallgatták és eldugták Trianont. Az iskolai megemlékezések elõkészítésének megkönnyítésére 131 oldalas pedagógiai háttéranyag készült a nemzeti összetartozás napjáról.
A szombati rendezvényekrõl szólva a kormányszóvivõ kifejtette: a megemlékezésre több helyen is lesz lehetõség majd az országban, így például ?pusztaszeren és Sárospatakon. A fõvárosban szombat reggel felvonják a nemzeti lobogót az Országház elõtt, a Kossuth Lajos téren, a budai Várban pedig délelõtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Hoffmann Rózsa oktatásért felelõs államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelõs helyettes államtitkár köszönti a Szentháromság térrõl határon túli tanulmányi kirándulásra induló diákcsoportokat. A tanulók többek között Beregszászra, Kassára, Révkomáromba, Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Vereckére, Ungvárra és Fülekre utaznak. A Parlamentben ismét ingyenes nyílt nap lesz.
Nagy Anna tájékoztatása szerint a nemzeti összetartozás napján mintegy négyszázan vehetik át a magyar állampolgárságot igazoló dokumentumaikat országszerte, így például Hódmezõvásárhelyen, Egerben, Hajdúnánáson, Baktalórántházán, Békéscsabán és Budapesten, valamint külföldön is, többek között Ausztráliában.
Több erdélyi és partiumi városban is megünneplik szombaton a nemzeti összetartozás napját, a legtöbb helyen a magyar politikai és civil szervezetek közösen emlékeznek a trianoni békeszerzõdés aláírásának évfordulójára.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári fõkonzulja a Szabadságnak adott nyilatkozatában emlékeztet arra, hogy a nemzeti összetartozás napja, az állampolgársági törvénnyel együtt régi elmaradást pótol, és a magyar nemzet kulturális összetartozását hivatott kifejezni. Ma Magyarországon és a határon túli magyarság lakta területeken méltó megemlékezéseket tartanak, a fõkonzul Detrehemtelepen, magyar honvédek tiszteletére állított kopjafa-avatáson vesz részt, és ünnepeli a nemzeti összetartozás napját.
A magyar diplomata szerint június 4-ét nem lehet kitörülni a nemzet emlékezetébõl, állandó figyelmeztetõ jelként kell érzékelni. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem gyászkultusz a nemzeti összetartozás napja, hanem elõre mutat, önbizalmat és tartást sugall, valamint a közös célokban való gondolkodásra serkent. Szilágyi Mátyás ennek szellemében kívánt méltó ünneplést minden magyarnak.
Lapunk kérdésére, hogy miképpen vélekedik a nemzeti összetartozás napjáról, Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) volt elnöke kifejtette: a szolidaritás fontos minden nemzet életében, mert a történelmi pillanatokban nagy szükség van rá. A történész vallomása szerint a legnagyobb és legfontosabb emberi közösség pedig továbbra is a nemzet.
Szabadság (Kolozsvár)2011. július 4.
Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
„Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)2011. szeptember 6.
Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)2011. szeptember 18.
Schmitt Pál: Nem mondunk le egyetlen magyarról sem
MTI - "Nem mondunk le egyetlen magyarról sem. Ezt a szükségszerűséget Alaptörvényünk nemzeti hitvallása így fogalmazza meg: Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét" - hangsúlyozta az államfő. "Magyarország új nemzetpolitikai stratégiájának egyik meghatározó eleme, hogy különös figyelmet fordítunk a világ bármely részén élő magyarokra, hiszen úgy gondoljuk, hogy az egységes magyar nemzet nem nélkülözhet egyet sem a világ magyarjai közül" - hangsúlyozta Schmitt Pál. Emlékeztetett rá, hogy az új összetételű országgyűlés első intézkedéseként fogadta el a magyar állampolgárságról alkotott törvény módosítását, amely bevezette az egyszerűsített honosított eljárást. Az elnök bátorította a clevelandi, chicagói és detroiti magyarság jelen lévő képviselőit, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel és köszönetet mondott azoknak, akik már éltek a magyar állampolgárság felvételének lehetőségével. Az eseményen Schmitt Pál Krémer Sándort, a Chicagói Magyar Klub elnökét a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével, Jenny Groselli Brown magyar származású chicagói kutatót és üzletasszonyt, valamint Nádas Gabriellát, az ohiói Magyar Társaság vezetőjét a Köztársaság Elnökének Érdemérmével tüntette ki, az amerikai magyarság körében, valamint a kétoldalú kapcsolatok előmozdítása érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként. Az államfő vasárnap megkoszorúzta Kossuth Lajos clevelandi szobrát és részt vett a Buckeye Roadon, a város egykor magyarok lakta negyedében álló Szent Erzsébet templomban több száz hívő részvételével megtartott misén. Schmitt Pál megbeszélést folytatott, Frank J. Jacksonnal, Cleveland város polgármesterével és Dennis Kucinich ohiói szövetségi képviselővel, a kongresszusi magyar caucus - a magyar érdekeket és a kétoldalú kapcsolatok fejlődését támogató törvényhozói csoport - társelnökével. Schmitt Pál az első magyar államfő, aki Clevelandbe látogatott, de a város napilapja hétvégi kiadásában arról is megemlékezett, hogy 20 évvel ezelőtt Antall József miniszterelnök volt az első magyar vezető, aki a demokratikus Magyarországról hivatalos minőségében felkereste az ohiói nagyváros és környékének magyarságát. Az amerikai népszámlálási adatok szerint Cleveland övezetében mintegy 100 ezer ember vallotta magát magyar származásúnak. Szombaton este Schmitt Pál jelenlétében 13-an tették le a magyar állampolgársági esküt. Erdély.ma