udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
285
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-285
Névmutató:
Papp Annamária
2008. június 3.
Kolozsváron az RMDSZ 5 mandátumot szerzett a városi tanácsban, a szövetség tanácsosi listájára leadott szavazatok aránya 15,6 százalék volt. Az RMDSZ egy tanácsosi helyet veszített az előző négy évhez képest. – Számítottunk erre az eredményre – jelentette ki László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke. – Ezért próbáltuk mindenkinek elmagyarázni, hogy a magyarság nem osztható meg, és minden egyes szavazat számít – szögezte le a megyei elnök. /Papp Annamária: Öt mandátum Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./2008. június 16.
A hét végén a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés fennállásának 15. évfordulója alkalmából Kolozsváron író-olvasó találkozót szervezett. Szőcs István elismerően szólt az eltelt tizenöt év terméséről, javasolta: a kiadó a néhány évtizeddel ezelőtt igen sikeresnek és főleg hasznosnak bizonyuló Népdalaink című sorozat mintájára mielőbb indítson hasonló, a magyar dalkincs megismertetésére vállalkozó sorozatot. A szerzőként megjelent Markó Béla úgy fogalmazott: méltányolandók azok a kiadók, amelyek nem hagyják békén a szerzőket, hiszen ennek az unszolásnak köszönhetően születnek az újabb és újabb kéziratok. A Pallas–Akadémia-esten Dézsi Zoltán gyergyószentmiklósi tanár saját verseiből olvasott fel, Sas Péter budapesti művelődéstörténész pedig a P. Benedek Fidél néhai szerzetesnek a ferences kolostorok történetét összefoglaló, szerkesztése alatt nemrég megjelent kötetét ismertette /Ferences kolostorok és templomok/. A Benkő Levente–Papp Annamária szerzőpáros a második világháborús keleti, illetve nyugati fogságot megjárt magyar hadifoglyok és internáltak kálváriáját élő visszaemlékezések, naplórészletek és levéltári források alapján összefoglaló kétkötetes munkájának /Magyar fogolysors a második világháborúban/ bemutatóján Papp Annamária elmondta: ritka az olyan kiadó, amely úgy figyelne a szerzőkre, az olvasókra és a könyvek megjelenés utáni sorsára is, minként a Pallas–Akadémia. /Szélesedő horizontok. = Krónika (Kolozsvár), jún. 16./2008. szeptember 12.
Ünnepélyes keretek között avatták fel szeptember 11-én Kolozsváron a János Zsigmond Unitárius Kollégium alagsorában kiépített diákétkezdét. A magyarországi, romániai, egyesült államokbeli, illetve egyházi és egyéb támogatásoknak köszönhetően elkészített menza építési munkálatai nemrég fejeződtek be. „Egyháztörténetünk igen jelentős napjára virradtunk ma” – kezdte beszédét Szabó Árpád unitárius püspök az iskola étkezdéjének avatóünnepségén. 2001-ben sikerült felavatni a kollégium északi, míg 2003-ban a déli szárnyát, most pedig a diákétkezdét. Gémesi Ferenc szakállamtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy a szórványosodás kérdése egyre nagyobb kihívást jelent, és a magyar kormány ebben segítséget kíván nyújtani. Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében azt hangsúlyozta: Erdélyben az építő embernek nemcsak téglára, kőre és pénzre van szüksége, hanem bátorságra, képzelőerőre és hitre is. /Papp Annamária: Korszerű étkezdével nyitja az új tanévet az unitárius kollégium. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./2008. október 11.
Kolozsvár, 1944. október 12. Sok kolozsvári tudatába mélyen bevésődött ez a nap. Ekkor kezdődött el sok ártatlan magyar ember kálváriája: a becslések szerint csupán Kolozsvárról mintegy ötezer polgári lakost hurcoltak el az október 12-én bevonuló szovjet csapatok, összeszedve a város békés magyar lakosságát, kit ahol, és ahogy értek. Nem számított, hogy az illető alig töltötte be a tizennegyedik-tizenötödik életévét. Egyszerre hurcolták el a család több tagját is, apát és fiút egyaránt, az édesanya és a kisebb testvérek szeme láttára. Az orosz katonák a jól ismert mondattal próbálták nyugtatgatni az összefogdosott kolozsvári magyar embereket: „Málenki robot!”. A Szovjetunió lágereibe szállították a foglyokat. Ekkor kezdődött a küzdelem a túlélésért az élet-halál harc a hideggel, az éhséggel, a betegségekkel, járványokkal. Még mindig ismeretlen azoknak a száma, akik ott vesztek a szovjet lágerekben. /Papp Annamária: Októberi évforduló. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./2008. október 22.
Nemrég alakult meg Budapesten a Szórvány Tanács, és máris támadások kereszttüzébe került. Gémesi Ferenc, a Magyar Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára szeptemberben jelentette be Kolozsváron, hogy a magyar kormány szórványévnek nyilvánította a 2009-es esztendőt, és szakmai testületet hoz létre a kérdésben. Vetési László lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület szórvány-ügyi előadója elmondta, hogy májusban a felvidéki Alsóbodokon volt egy tanácskozás, amit Duray Miklós és a Magyar Koalíció Pártja szervezett. Ott elhangzott, hogy valamit tenni kell a Kárpát-medencei szórványkérdés ügyében. A tanácskozás zárónyilatkozatában, amit a résztvevők elküldtek a Miniszterelnöki Hivatalhoz, benne volt ez a kérés, hogy szórvány tanácsra, szakértői munkacsoportra lenne szükség. Ezután szeptemberben volt még egy tanácskozás Ausztriában, Felsőpulyán, ahol ismét felvetődött ennek szükségessége. Vetési emlékeztetett: 1998-ig működött az úgynevezett Romániai Magyar Szórványtanács, amely nem szűnt meg, csak elerőtlenedett. Az erdélyi szórványtanács alulról felfelé szerveződött: erdélyi magyar országos intézmények a testületbe szakembereket jelöltek. Így alakult ki egy húsz személyből álló kis csapat, amely folyamatosan megbeszélte a szórvánnyal kapcsolatos erdélyi szakkérdéseket, tennivalókat. Mindez a Miniszterelnöki Hivatalnál most másképpen zajlott. Ők teljesen felülről szervezték meg Szórvány Tanácsot, nem voltak megfelelő előzetes egyeztetések, és nem kérdeztek meg legitim szervezeteket az illető ország területéről. Ez sok nézeteltérést és elégedetlenséget váltott ki a különböző régiókban. Vita volt például arról, hogy miért maradtak ki az ausztriai, őrvidéki őshonos, tehát nem emigrációs magyarok. A húsztagú Szórvány Tanácsban az erdélyi lobbi a legnagyobb, öten vesznek részt benne: Lakatos András, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Pásztor Gabriella oktatási államtitkár, Hegyeli Attila csángó oktatási programfelelős, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke és Vetési László. Alakuló ülés volt, bővebb beszélgetésre nem volt alkalom. A tanács vezetőjének megválasztásánál Vetési előzetes felkérésre javasolta, hogy az elnök a legnehezebb helyzetben lévő európai őshonos szórványból, a szlovéniaiból legyen. Megállapodtak abban, hogy évente egyszer-kétszer fognak találkozni, és elektronikusan tartanak kapcsolatot. Vetési elmondta, hogy ő csak politikamentesen tud részt venni ebben a munkában. Össze kell gyűjteni megbeszélésre a Kárpát-medencei szórványkollégiumok vezetőit, létre kell hozni egy nagy Kárpát-medencei magyar adatbázist, folytatva, bővítve a regions. hu információit. A Kárpát-medencei magyar szórványok támogatási háttere messze elmarad az elvárásoktól. Vetési hangsúlyozta, ha csak azoknál a pénzösszegeknél maradnak, amelyeket a magyar kormány a Szülőföld Alapon keresztül a határon túlra a szórványnak juttat, akkor nem lesznek eredményesek. Vetési magával vitt egy hatalmas – 350 képből álló – bemutató anyagot, amely a romániai magyar szórványoktatás intézményeinek, szórványkollégiumainak bemutatását tartalmazta. Ilyen képanyag mostanáig nem volt. A kormány tervez egy nagy magyar szórványkonferenciát, amit Vetési nem támogat. Szerinte kis feladatterületekre kell összpontosítani. Erdélyben a legfőbb gond az alapintézmények fenntartására juttatott normatív támogatás biztosítása. A legégetőbb feladat a romániai magyar szórványoktatás finanszírozása. Folytatni kell az önálló iskolateremtést belső Erdélyben is. Meg kell oldani például a szamosújvári önálló magyar oktatás kérdését. El kell dőlnie továbbá, hogy a Beszterce–Dés–Szamosújvár–Kolozsvár tengelyben melyik iskola marad meg. Szilágyságon Diósad nyolc osztályos iskoláját az idéntől már nem tudta fenntartani. El kell dőlnie, hogy Felvinc, Marosújvár és Székelykocsárd közül melyik lehet oktatási központ. /Papp Annamária: ”Csak világos tervek mellett látszik a cselekvés útja” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./2008. november 18.
A baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület szervezésében megvalósuló 16. Erdővidéki Közművelődési Napok tizenhat településen kínál koncerteket, kiállítást, tudományos előadásokat, könyvbemutatókat, kézműves-foglalkozást és huszonnégy órás olvasómaratont. Biblia-kiállítás nyílik a baróti Erdővidék Múzeumában, majd Györgypál Lajos néhai tanár festményeiből összeállított tárlatot tekinthetik meg az érdeklődők. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész Erdély 1944-ben címmel, Berekméri Róbert marosvásárhelyi levéltáros a 27. székely könnyű hadosztály címmel tart majd előadást, Fehér János művészettörténész évszázados erdővidéki kőfaragványokról értekezik. Csikány Tamás budapesti hadtörténész Háromszéki határőrök Magyarországon 1848-ban, Kedves Gyula budapesti hadtörténész Székely huszárok 1848-ban címmel tart előadást. A rendezvénysorozat keretében könyveket is ajánlanak: Antal Jenő Vadászemlékeim és Kisgyörgy Zoltán geológus, újságíró Háromszéki vártúra kalauz című könyveit mutatják be Bölönben, utóbbit pedig Nagybaconban is. Baróton Nagybaczoni Molnár Ferenc budapesti történész Tábornokok földje, Erdővidék, valamint Benkő Levente – Papp Annamária Magyar fogolysors a második világháborúban című köteteit ismerhetik meg az érdeklődők. /A régió ünnepe. = Krónika (Kolozsvár), nov. 18./2008. december 30.
Gergely Balázs, a Magyar Polgári Párt kolozsvári elnöke kifejtette, a november 30-án lezajlottak a parlamenti választás eredménye mutatja, hogy szükség van magyar képviseletre a romániai törvényhozásban. A magyar választási szövetség meghiúsulása után az MPP nem vállalta fel a külön indulás ódiumát, amely a magyar képviselet gyengülését vonta volna maga után. Ezzel a lépéssel nagyon sok választónak csalódást okozott, az emberek távolmaradásukkal fejezték ki elégedetlenségüket a döntéssel kapcsolatban. Országos viszonylatban az RMDSZ kétszázezer szavazattal kevesebbet szerzett, mint négy évvel korábban, azaz, egy parlamenti ciklus alatt elvesztette a magyar szavazatok egyharmadát. A választásokon való részvétel szempontjából mindig élen járó székelyföldi megyék ezúttal sereghajtókká váltak, jelezve a magyar választók elégedetlenségét az RMDSZ politikájával szemben. A két magyar politikai szervezet választási szövetségét elutasító politikai elit felelőtlenségének eredménye magáért beszél. – Szükség van a magyar szervezetek közötti együttműködésre. /Papp Annamária: ”Két-három erős pillérre stabilabban lehet építeni, mint egy felemás ácsolatra”. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./2009. február 4.
Szokatlanul durvának tartja Basescu államfőnek budapesti látogatásakor tett kijelentéseit az RMDSZ, amely Markó Béla szövetségi elnök szerint a kilencvenes évek elején azzal az elképzeléssel indult, hogy jogi egyenlőséget teremtsen meg a többség és a kisebbség között. Markó szerint a román politikában az a szó, hogy soha, nem létezik. „Ha én ezt elhittem volna, akkor már kilencvenben, kilencvenegyben abbahagytam volna a politikát. Hányszor hallottuk román politikusok részéről azt, hogy soha? Amikor a magyar feliratokról, a magyar nyelv közigazgatásban való használatáról, magyar középiskolákról, magyar nyelvű egyetemi oktatásról, az aradi Szabadság-szobor visszaállításáról volt szó, hányszor mondták azt, hogy soha nem fogják elfogadni, és néhány év múlva bebizonyosodott, hogy a soha Romániában, a román politikában esetleg néhány évet jelent” – mutatott rá az RMDSZ elnöke. Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke kifejtette: „Eddig is tudtuk azt, hogy a mindenkori román hatalom ellenzi a területi autonómiát, de az államfő kijelentése azt jelenti nekünk, hogy ezután még határozottabban fel kell mutatnunk az akaratot a különböző autonómiaformák megvalósítására…” „Traian Basescu újságírói kérdésre adott válaszának éles volta számított rendkívülinek, amúgy sok újdonság nem volt benne” – nyilatkozta az államfőt budapesti látogatására elkísérő Eckstein-Kovács Péter. A kisebbségi ügyekért felelős elnöki tanácsos szerint a válasz jogi szempontból nézve tényleges állapot. Arra a kérdésre, hogy erről konzultált-e előzetesen kisebbségi tanácsadójával, Eckstein kifejtette, ő maga egy árnyalt megközelítést javasolt, „amely az alkotmányos tilalmat figyelembe véve gyakorlatilag az állampolgárságon alapuló szolidaritást” célozta. /Kovács Zsolt, Mihály László: Port kavart Traian Basescu budapesti kijelentésével. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 4./ Traian Basescu államfő Budapesten tett kijelentéseiről Tőkés László EP-képviselő leszögezte, sok mindent jelentettek ki a politikusok, aminek aztán az ellenkezője valósult meg. „Egyfelől a bántó az, hogy régi diktatórikus módszereket alkalmaz, tilalmi politikát folytat, másrészt pedig ez a politikai magatartás nem eurokonform. ” „Ez a többségi politikai arrogancia a régi időkre emlékeztet. Ugyanakkor illene már megkérdezni az érintetteket is, hogy ők valójában mit is akarnak. A magyarok sorsáról van szó, és ebben a magyar nemzeti közösség a legilletékesebb nyilatkozni. ” Tőkés László egyébként február 2-án az EP támogatását kérő felszólalásában lehetségesnek tartotta a romániai magyarok területi autonómiáját. /Papp Annamária: Tőkés László az autonómiáról, az EP-listáról és a kolozsvári választásokról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 4./ Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint az államfő „komolytalan és megfontolatlan” kijelentése egyenértékű azzal, hogy Romániában soha nem lesz demokrácia. – Adrian Nastase volt kormányfő az RMDSZ szatmári kongresszusán /2003-ban/ ugyanazt jelentette ki, mint most Basescu: a találkozón részt vett Medgyessy Péter akkori miniszterelnök és Markó Béla is, a jelenlévők pedig megtapsolták Nastasét – emlékezett vissza Izsák, aki szerint az erdélyi közélet azóta eljutott oda, hogy most már senki nem tapsol, ha valaki ilyen kijelentést tesz. Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke szerint a politikában soha nem szabad azt a szót használni, hogy soha. Úgy véli, Basescu kijelentése Magyarország külpolitikájának csődjeként is felfogható, mivel „ez volt az az ország, amely a Gyurcsány-kormány révén szorgalmazta Románia uniós integrációját, anélkül, hogy nagyobb feltételt szabjanak az erdélyi magyar nemzeti közösség kérdésének rendezése terén. Toró Tibor, az EMNT alelnöke szerint nem keltett meglepetést az államfő nyilatkozata, az azonban furcsa, milyen körülmények között és hogyan mondta azt, hogy Székelyföldön soha nem lesz területi autonómia. Toró barátságtalannak és diplomáciai szempontból faragatlan lépésnek tekinti, „egy politikus ilyen ellentmondást nem tűrő kijelentéseket ritkán tesz, pláne egy államelnök”. Toró szerint ez az eset újabb érv amellett, hogy létrehívják az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, amelyen sürgősen fel kell vetnie az autonómia kérdését. Az RMDSZ nem ért egyet Basescu Budapesten tett, szokatlanul durva és egyáltalán nem diplomatikus kijelentéseivel, amelyek elutasítják a kisebbségi jogokat, a közösségi jogok, az autonómia gondolatát – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke. /Ferencz Zsolt: Negatív visszhangot keltett Basescu budapesti kijelentése. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 4./2009. február 12.
Február 15-én, vasárnap, időközi polgármester-választásokat tartanak Kolozsváron. A Magyar Polgári Párt (MPP) részéről a szakmáját tekintve régész Gergely Balázs indul a megmérettetésen. Hangsúlyozta: „nem mondhatunk le arról, hogy legyen magyar résztvevője a választási versenynek, hiszen jelen kell lennünk a város politikai életében. Az RMDSZ ezúttal nem vállalta a részvételt, a kolozsvári magyarok képviseletét, ezért a mi felelősségünk, hogy biztosítsuk a választás szabadságát. ” Kolozsvárnak nincs városfejlesztési stratégiája, a kolozsvári értelmiséget nem használta fel a politika még az eddig elkészült részleges városfejlesztési tervek kidolgozásánál sem. Gergely Balázs a legfontosabbnak a meglévő értékek megtartását tartja, mert Kolozsvárt nem a mostani városvezetésnek kell európai várossá alakítania, hiszen város évszázadok óta európai színvonalú. Gergely Balázs 32 éves, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen okleveles régész képesítést szerzett. 2007-től az Erdélyi Történeti Múzeumban dolgozik régészként. /Papp Annamária: Gergely Balázs: Nem dönthetnek rólunk nélkülünk. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 12./2009. február 13.
László Attila alpolgármester, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke azt állítja, hogy a felmérések szerint a magyarság szavazatai nem képesek változtatni a vasárnapi kolozsvári időközi polgármester-választás eredményén. Ezért azt ajánlotta, hogy a magyar választók maguk döntsék el, a jelöltek közül kire szavaznak. Az RMDSZ nem indított saját jelöltet, mert nem látta indokoltnak, a felmérések szerint a PD-L jelöltje nyeri meg a választásokat. László Attila kifejtette: ellenzékben lesz idő arra, hogy ismét felépítsék a magyar közösségi szolidaritást, az egymásba vetett bizalmat és a magyar közösségen belüli valós párbeszédet működtessenek. /Papp Annamária: ”Nem felejtettük el szüleink tanácsát” Választás előtti beszélgetés László Attila kolozsvári alpolgármesterrel. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 13./2009. március 26.
A közelmúlt szereplői közül egyesek még itt élnek. Kötelességünk megszólítani a még élő szemtanúkat, figyelmeztetett a lap munkatársa. Még mindig sok a fehér folt a jelenkori magyar történelemben. Ha csak a második világháborút és a hadifogságot vesszük figyelembe, itt nagy a törlesztendő adósság. Ilyen téren hiánypótló lenne egy olyan enciklopédia „magyar változatának” az elkészítése, mint amilyen a zsidó holokauszt áldozatairól készült nemrég Randolph L. Braham professzor kezdeményezésére és irányításával. És akkor még nem itt van a kommunizmus, a kollektivizálás és 1956. Meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek megfelelő lehetőségeket biztosítanának az ilyen fajta kutatómunkák elvégzéséhez. Az Európai Parlament javasolta, hogy hozzák létre a diktatúrák tanulmányozásának európai kutatóintézeteként és a diktatúrák valamennyi áldozatának emléket állító összeurópai múzeumként, illetve emlékhelyként működő „európai emlékezet és lelkiismeret intézetét”. /Papp Annamária: Szembenézés a múlttal. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 26./2009. október 29.
Nemrég alakult újjá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete. Az ülésen megválasztották az új megyei elnököt Gergely Balázs személyében, továbbá az elnökség tagjait, az országos küldötteket és póttagokat. Gergely Balázs kifejtette, a legfontosabb változás az, hogy az EMNT közképviseleti szervezetből civil-politikai mozgalommá alakul át. A mozgalom legfontosabb célkitűzése a romániai magyar közösség önrendelkezésének kivívása. Szükséges a monitoring tevékenység folytatása és a nemzeti szolidaritás erősítése, kapcsolati háló kialakítása Székelyföld székei és Erdély többi kisrégiója, valamint Erdély és Magyarország kisrégiós szerveződései között. Gergely Balázs szerint az RMDSZ és MPP közötti nézetkülönbségeket illetően a kinyilvánított célok többnyire azonosak. Az RMDSZ túlnőtte magát, lomhává vált, elkényelmesedett. Az MPP még túl gyenge ahhoz, hogy igazán komolyan vehessék. Kolozsváron a magyar közösség évek óta alszik. Ébren kell tartani a közösséget, a közösségi szellemet. Városszerte, lépten-nyomon a magyarságot gyalázó köztéri feliratok vannak, de olyan mértékű a passzivitás, hogy észre sem veszik ezeket. Gergely Balázs oroszlánrészt vállalt az MPP Kolozs megyei és kolozsvári szervezetének megalakításában, az utóbbi elnöki tisztségét is betöltötte egy ideig. Mindezt azért vállalta, mert nem lehet ölbe tett kézzel ülni, amikor rosszul mennek a dolgok. Úgy látja, a tenni akarás nem zárható pártkeretek közé, és nem funkciók függvénye. Az EMNT Kolozs megyei szervezete elnökségének összetétele: Mátis Jenő, Kiss Budai Tibor, Dániel Márton, Pataki József, Csigi Levente, Tötszegi András, Mihály Ágnes, Varga Ibolya (jegyző), Gergely Balázs (elnök). /Papp Annamária: „Sziklákat leszünk képesek megmozgatni” Beszélgetés Gergely Balázzsal, az EMNT Kolozs megyei szervezetének elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./2009. december 7.
Az 1989. decemberi, romániai népfelkelés huszadik évfordulója alkalmával szervezett emlékkonferenciát december 5-én Kolozsváron az Erdélyi Unitárius Egyház. Tartalmas előadások hangzottak el a kommunista rendszer működéséről és annak túlkapásairól: ezen belül az egyházak üldöztetéséről, helytállásáról és ellenállásáról. Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hangsúlyozta: olyan eseményeket elevenítenek fel, amelyek kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékezetben. Novák Csaba Zoltán történész összefoglaló képet nyújtott a múlt rendszerről. A Magyarországon élő Nyitrai Levente lelkész és a székelyudvarhelyi Sándor Balázs, beszámoltak személyes kálváriájukról. Gazda Árpád újságíró és Szilágyi Zsolt politológus, az EMNT-alelnöke – akik annak idején egyetemista hallgatóként Temesváron tartózkodtak, s Tőkés László egykori temesvári református lelkipásztor segítségére voltak a nehéz pillanatokban – személyesen számoltak be emlékeikről. Szilágyi Zsolt sajnálattal állapította meg, hogy ez idáig még nem került sor a kommunizmus nürnbergi perére. Mint mondta, a gyilkosok még közöttünk élnek, és az egykori meghurcoltak, illetve „egyszerű” emberek nyugdíjának háromszorosát kapják. Tőkés László EMNT-elnök fontos adalékokat közölt az 1989-es temesvári és szilágymenyői meghurcoltatásáról. Hangsúlyozta: számolnunk kell a kommunizmus folytonosságával, a kommunizmus ma is él, és „sok helyen jól érzi magát”. A meghunyászkodás folytatódik, és ez életveszélyes, hívta fel a figyelmet. Megtisztulásra van szükség mind a magyar közéletben, mind pedig a román politikában – hangsúlyozta Tőkés László, hozzáfűzve: nem kedvtelésből leplezik le az egykori besúgókat, a volt titkosszolgálattal együttműködő ügynököket. Az előadó ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem Trianon örökségét is magunkkal cipeljük. Nagy Mihály Zoltán történész, a Vallásügyi Minisztérium tanácsosa az átvilágítás helyzetéről tartott előadást. /Papp Annamária: Szakítani kell a kommunizmus örökségével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./2010. június 4.
„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)2010. szeptember 6.
Kései elégtétel
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)2010. szeptember 30.
Újraírt napló tíz év fogságról
A kilencvenéves Fülöp Sándor Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című önéletírás-kötetét mutatták be kedden a kolozsvári magyar főkonzulátus dísztermében. A Pallas – Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet ismertetését az előszó szerzője, Murádin János történész, a Sapientia EMTE tanára kezdte.
Mint mondta: a 20. század magyarságát három nagy trauma érte: Trianon, a II. világháború és az azt lezáró párizsi békeszerződés, valamint az ’56-os forradalmat követő véres megtorlások. „Fülöp Sándor ezek közül kettőt felnőtt fejjel élt át, a trianoni békeszerződéssel pedig egyidős” – fogalmazott a történész.
Olvasmányos forrásmunka
Fülöp Sándor harcolt a II. világháborúban, majd 1944-ben szovjet hadifogságba került, ahonnan csak 1948-ban szabadult – ekkor Erdély már ismét Romániához tartozott. Visszatért szülővárosába, Kolozsvárra, ahol a hadifogságban tanult orosz nyelvet szerette volna kamatoztatni, és az egyetem elvégzése után orosztanár lett. Az 1956-os forradalom után azonban koholt vádak alapján elítélték, és politikai fogolyként hat évre bebörtönözték.
A könyv tulajdonképpen Fülöp Sándor hadifogságban elkobzott naplójának az újraírása, a katonaévek leírásával kezdődik, beszámol a hadifogság éveiről, és a romániai börtönévekkel fejeződik be. „Sanyi bácsi 90 évéből tizet fogságban töltött, de a könyv egyáltalán nem siránkozás, nem is vádirat, sőt az eseményekhez képest nagyon is derűs beszámoló. Fülöp Sándor ma is nagyon életvidám, tisztázta magában a múltat, nem törték meg a csapások” – fogalmazott Murádin János. Hozzátette, hogy a könyv nagyon olvasmányos, a szerző érdekesen fejti ki a véleményét benne, ugyanakkor egy nagyon pontos eseménytörténet, így a történészek számára is értékes forrásmunkáról van szó.
Szappanra írt versek
A szerzővel a könyvbemutatón Papp Annamária újságíró, a kötet szerkesztője beszélgetett. Mint mondta, a szerzőtől rengeteg kéziratot kapott, ezt közösen áttanulmányozták, és megbeszélték, így született meg a könyv. Kiderült, miután Fülöp Sándor kiszabadult a börtönből, csak fizikai munkát végezhetett, a kommunista vezetés nem engedte, hogy tovább tanítson.
„A szovjet hadifogság nem volt könnyű, de egy szanatórium volt ahhoz képest, amit a romániai börtönévek alatt átéltünk. A Duna-deltában is voltam kényszermunkán. Ha nem teljesítettük a normát, megvertek bennünket” – emlékezett vissza a szerző. Papp Annamária kérdésére, hogy mi adott neki erőt a fogságban, Fülöp bevallotta, hogy elsősorban a hite. „A börtönben is imádkoztam, ugyanakkor ami méginkább tartotta bennem a lelket, az a remény volt, hogy egyszer mégis vége lesz a kommunizmusnak” – mondta.
A könyvben Fülöp Sándor néhány verse is szerepel, amelyet fogsága idején szappanba karcolt. „Ha papírt és írószert találtak nálunk, megvertek, így a szappanra karcoltam a verseket, majd megtanultam és lemostam őket” – mondta. A házigazda, Szilágyi Mátyás főkonzul felkérésére, Laczkó Vass Róbert színművész részleteket olvasott fel a kötetből, többek között a Szekuritáté épületében lezajlott kihallgatásról szóló részt, és néhány verset is. A szerző a bemutató végén dedikálta könyvét az érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)2010. szeptember 30.
„Életfogytiglani büntetésre ítéltettem”
A Kolozsvári Főkonzulátus hagyományaihoz híven ebben a hónapban is érdekes kiadványt mutatott be kedden délután a dísztermében. Szilágyi Mátyás főkonzul, az esemény házigazdája szerint a Pallas Akadémia könyvkiadó nemrég megjelent kötete, Fülöp Sándor Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című memoárja a Kárpát-medencei magyar visszaemlékezés-, illetve gulág-irodalmat gazdagítja. A könyvkiadó részéről Kozma Mária író, főszerkesztő ejtett néhány szót a frissen kiadott, valamint megjelenés előtt álló könyvekről, de jelen volt az eseményen Murádin János Kristóf, a Sapientia – EMTE tanára, aki felhasználta kutatásaihoz a kéziratot, és az ajánlót is ő írta a kötethez. Papp Annamária, lapunk munkatársa, a kötet szerkesztője beszélgetett a II. világháborút és az 1956-os forradalmat és szabadságharcot megélt szerzővel, Laczkó Vass Róbert színművész pedig részleteket olvasott fel a visszaemlékezésekből.
A magyarságot a huszadik században három kollektív, az egész társadalmat átfogó trauma érte, ami meghatározta az elmúlt század jellegét, a nemzet fejlődését. Az egyik a trianoni békeszerződés és ennek következménye, a II. világháború és az ezzel szervesen összefonódott párizsi békeszerződés, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása – mondta Murádin János Kristóf történész, hangsúlyozva: Fülöp Sándor ebből a három kollektív traumából kettőt felnőtt fejjel ért meg. A trianoni trauma mondhatni egyidős vele, hiszen alig néhány hónnappal a békeszerződés megkötése után született, ami rányomta bélyegét egész fiatalkorára. Murádin szerint a kötet három részre tagolható, mindegyik szelet a szerző életének változásokkal teli korszakát öleli fel. A könyv kezdődik a katonai éveknek olykor mulatságos, zsáner jellegű bemutatásával, majd fokozatosan sötétül el a négyéves szovjet és a személyes tragédiaként megélt politikai fogság leírásával. – A fogságban töltött évek nem törték meg, nem viselték meg a szerzőt, életkedvvel teli, nyílt vidám ember áll előttünk. Fülöp Sándor felvállalja múltját, a történtekkel megbékélve, egyfajta harmóniában tud élni. Ehhez nagy lelki erő és bátorság kell, s ehhez kívánunk jó szerencsét és egészséget továbbra is – hangsúlyozta Murádin.
Szilágyi Mátyás szerint az elhallgatás, az elfojtás nagyon jellemző lett főleg a kommunista diktatúra alatt. Hozzátette: „ez az elfojtás olyan fal, ami akadályozza a nemzeti önismeret kibontakozását, és ennek a falnak az áttöréséhez járulunk mi is hozzá ezzel a rendezvénnyel”.
Papp Annamária óriási megtiszteltetésnek érezte azt a bizalmat, amit Fülöp Sándor irányába tanúsított. – Nem volt nehéz dolgom, csak azt tettem, amit minden becsületes magyar ember, akit érdekel népének múltja, történelme és hagyományai, megtett volna a helyemben. A kiválóan megírt, rendkívül érdekfeszítő és színes anyagot csak meg kellett szerkeszteni, és összerakni a különböző részeket, fejezeteket. – Amikor a szerző néhány visszaemlékezésével keresett fel a szerkesztőségben, még nem gondoltam, hogy ebből később könyv születik. Beszélgetéseink során kiderült, hogy egy nagy mennyiségű anyag áll a rendelkezésünkre, Sándor bácsi elveszett naplóját rekonstruálta utólag. Nem mindennapi dolog, hogy az átélt borzalmak ellenére, Fülöp Sándornak mindvégig sikerült megőriznie emberi méltóságát és tartását – vallotta a szerkesztő.
Fülöp Sándor életútjának rövid ismertetését követően az egykori hadifogoly és politikai elítélt személyes élményeit osztotta meg a résztvevőkkel, aki életfogytiglaninak érzi az diktatúra ítéletét, hiszen tönkretették a karrierjét. Fogságból való szabadulása után csak fizikai munkát vállalhatott, holott azelőtt egyetemi tanulmányokat folytatott, de soha nem fejezhetett be. A szerző a két fogság szörnyűségeiről is mesélt, de elismerte, hogy az orosz hadifogság szanatórium volt a politikai börtönökhöz és a Duna-delta kényszermunkatáboraihoz képest. – Hívő ember voltam, hittem abban, hogy az Úristen nem nézi el az igazságtalanságot, és megszabadít szenvedésemből. A hitem adott erőt, de nagyon reméltem azt is, hogy egyszer csak vége lesz ennek a kommunista uralomnak – mesélt arról, hogy mi segítette át a megpróbáltatásokon. A táborokban született verseiről elmondta: tilos volt a papírlapra írás, éppen ezért kihegyezett dróttűvel karcolta szappanlapokra a verseit, utána memorizálta és itthon emlékezetből lejegyezte őket. A könyvbemutatón néhány emléktárgy is előkerült, amelyeket a szerző a fogságból hozott haza.
A kötet képanyagát Rohonyi D. Iván állította össze, a borítót pedig Bende Attila képzőművészeti szakos hallgató tervezte.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)2011. február 19.
„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)2011. február 28.
Nyitottnak ígért RMDSZ kezd új fejezetet a 10. kongresszus után
Csapatban kíván dolgozni Kelemen Hunor, a szövetség új elnöke
A forgatókönyv szerint lezajlott tizedik RMDSZ-kongresszust a változás, változtatás (felszólalók által hangoztatott) igénye jellemezte, „mérföldkőnek” pedig mindenekelőtt az új szövetségi elnök megválasztása nevezhető. A kongresszuson részt vett, meghívott politikusok értékelték a szövetség eddigi munkáját, külön kiemelték Markó Béla tizennyolc éves tevékenységét, de a köszöntők egyben üzeneteket és elvárásokat is tartalmaztak a folytatást illetően. Kelemen Hunor a megválasztását követően elmondott beszédében rámutatott: hétfőtől nem egyszerűen folytatniuk kell a munkát, hanem újabb fejezet kezdődik a szövetség életében: a múlt elemzésének, a szükséges javításoknak és a felkészülésnek az időszaka. Az új elnök nyitott és erős szervezetet ígért, korrekt kapcsolatok és egyenlő felek közötti partnerség kiépítésével. A kongresszuson módosították az alapszabályt és programot is.
Kiss Olivér, Papp Annamária, Tibori Szabó Zoltán, Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)2011. május 11.
Egyeduralkodás helyett együttmûködést ajánl az EMNP
A kezdeményezõk célja a lemorzsolódott magyar szavazóbázis újraépítése
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzésérõl, az aláírásgyûjtési folyamat lezajlásáról, a leendõ új politikai alakulat fõbb célkitûzéseirõl, a magyar választópolgárok lemorzsolódásának okairól tartott tegnap sajtótájékoztatót Kolozsváron Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezetõ elnöke, Gergely Balázs, az EMNT Közép-Erdélyi régiójának vezetõje és Csigi Levente, az EMNT Kolozs megyei elnöke. Toró T. Tibor közölte, hogy a párt bejegyzéséhez szükséges elsõ tárgyalásra május 26-án kerül sor. Az EMNT ügyvezetõ elnöke elmondta: céljuk a lemorzsolódott magyar szavazóbázis újraépítése. ?gy vélte, az RMDSZ-nek át kell állnia a hegemonisztikus, egyeduralkodó politikáról az együttmûködés politikájára. Ezért Toró tárgyalásokat kezdeményezett az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Fórum (EMEF) keretében a három erdélyi politikai csoportosulás - RMDSZ, MPP és EMNP - képviselõi között.
Az EMNT tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján Csigi Levente elmondta: Kolozs megyén kívül Fehér és Hunyad megyében is segédkeztek az aláírások összegyûjtésében. Az EMNT Kolozs megyei elnöke közölte, Hunyad megyét kivéve, ahol Winkler Gyulának, az RMDSZ helyi elnökének az emberei burkoltan megfenyegették az aláírásgyûjtõket, többnyire mindenhol zökkenõmentesen zajlott az akció. Kolozs megyében, Kolozsvár mellett nagyon sok aláírást gyûjtöttek Széken, Körösfõn, Tordaszentlászlón, Magyarvistán és Várfalván. A legtöbbet, körülbelül ezret Kolozs megyében sikerült összegyûjteniük, a többi helyszínen ezek száma 850 körül tehetõ.
Nem az elvándorlás a fõ ok
Gergely Balázs nem feltétlenül ért egyet a sajtóban napvilágot látott azon véleményekkel, amelyek szerint a magyar szavazók arányának csökkenése elsõsorban a kivándorlással és a demográfiai visszaeséssel hozható kapcsolatba.
Az EMNT Közép-Erdélyi régiójának elnöke úgy véli: Kolozs megye esete jól példázza azt a folyamatot, amely egyébként országosan is megfigyelhetõ. Gergely emlékeztettet arra, hogy 1990-ben Kolozs megyében 90 ezer magyar szavazó járult az urnákhoz, ez majdnem 80 százaléka volt a teljes magyar választókorú lakosságnak. 2000-ben a szavazatok száma viszont 70 ezerre, 2004-ben 55 ezerre és 2008-ban 35 ezerre csökkent. Következésképpen nyolc év, azaz 2000 és 2008 között felére esett vissza a Kolozs megyei magyar voksok száma.
Tekintettel arra, hogy a kilencvenes évek folyamán az elvándorlási hullám lejárt, a 2000-es éveknek nem ez a fõ jellemzõje. A lemorzsolódás okát tehát elsõsorban abban látom, hogy 2003-ban Tõkés Lászlót megfosztották a tiszteletbeli elnöki tisztségtõl, és ennek nyomán bekövetkezett egy törés a korábban többé-kevésbé egységes magyar érdekképviseletben - mondta az EMNT politikusa.
Gheorghe Funar mozgósító ereje
Gergely Balázs hangsúlyozta: Kolozs megye esetében fontos mérföldkövet jelent a Funar-korszak lejárta, hiszen paradox módon õ volt az a polgármester, aki mozgósító hatást gyakorolt a magyar szavazóbázisra, gyakorlatilag összetartotta és elkényelmesítette a nyájat.
Nem kellett az embereket különösebb módon mobilizálni, hanem maguktól járultak az urnákhoz - fogalmazott a politikus, hozzáfûzve: ez a korszak a 2000-es évek elsõ harmadának a végén lezárult, ezt követõen pedig a megyei politikai elit nem találta meg azokat a válaszokat és eszközöket, amelyekkel a szavazóbázist egyben tudná tartani.
Ezt a drasztikus csökkenést megállítani csak akkor lehet, ha komolyan megpróbáljuk megkeresni azokat az eszközöket, hívó szavakat és módszereket, amelyekkel újra mozgósítani tudjuk a magyar közösséget. Ezek a választók nem tûntek el, nem vándoroltak el, hanem itt vannak közöttünk. Az új magyar párt feladatát tehát abban látom, hogy minél nagyobb arányban tudja megszólítani az elmaradt szavazókat - szögezte le Gergely Balázs.
A politikus kiemelte, hogy Kolozsvárnak mint Erdély fõvárosának fontos helyet szánnak a párt programjában. Gergely Balázs közölte: szakértõi csapatot alakítottak ki annak érdekében, hogy egy ütõképes, komoly, huszonegyedik századi fõváros-projekt szülessen meg. Ugyanakkor bejelentette, hogy a leendõ pártban betöltendõ szerepébõl adódó összeférhetetlenségi okok miatt lemond a Demokrácia Központok igazgatói tisztségérõl.
Toró együttmûködõ politikát ajánl
Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezetõ elnöke elmondta: az új párt célkitûzése a lemorzsolódott magyar szavazóbázis újraépítése. Közölte, hogy az EMNP bejegyzéséhez szükséges elsõ tárgyalásra május 26-án kerül sor. Elmondása szerint heteken keresztül ellenõrizték a begyûlt aláírásokat, de egy párt bejegyzése nem kizárólag csak technikai és jogi ügy, hanem kõkemény politikai kérdés.
Nagyrészt érthetõ, hogy az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) tisztségviselõi nem örülnek az új pártnak - fejtette ki, hozzátéve: az RMDSZ-nek szép lassan át kell állnia a hegemonisztikus politikáról az együttmûködõ politikára, ha továbbra is képviselni akarja a magyar érdekeket.
Mi nem egy váltópártot akarunk építeni, amely a másikat félre akarja tenni, hanem olyan politikai eszközt akarunk a magyarság kezébe adni, amellyel új lehetõségek nyílnak az érdekérvényesítés terén - mondta Toró T. Tibor. Rámutatott: a kulcsszó az összefogás, az együttmûködés és a munkamegosztás.
Az EMNT ügyvezetõ elnöke kitért Tõkés László EMNT-elnök javaslatára, amely szerint a jövõ évi önkormányzati választások elõtt szervezzenek elõválasztást, és készítsék el az erdélyi magyarokat magába foglaló, választási névjegyzékként is mûködõ nemzeti katasztert. Toró T. Tibor emlékeztetett arra, hogy a kataszter kérdése és a belsõ választások megszervezése hosszú éveken keresztül vita tárgyát képezte az RMDSZ-ben. Szép lassan azonban elfáradtak a szereplõk, s kiszorították azokat, akik ezeket az elképzeléseket képviselték, a belsõ választásokat pedig egyfajta belsõ tisztújítássá degradálták - mutatott rá.
Az a tény, hogy nem sikerült összeállítani a nemzeti katasztert és érvényesíteni a belsõ választásokat, az egyik fõ oka annak, hogy 2003 után megjelentek az RMDSZ-en kívüli szervezõdések, hiszen nem sikerült érvényesíteni a politikai pluralizmust a szövetségen belül - mondta Toró T. Tibor.
A politikus közölte: levelet intézett Kelemen Hunorhoz, az RMDSZ elnökéhez és a szövetség elnökségi tagjaihoz, amelyben Tõkés László javaslatának megfontolását szorgalmazza. Ugyanakkor javasolja, hogy a három politikai csoportosulás képviselõi az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Fórum (EMEF) keretében beszéljék meg az esetleges együttmûködés konkrét vonatkozásait.
Remélem, hogy mindhárom csoportosulásban többen vannak olyanok, akik igazából ebben a modellben gondolkodnak, és kisebbségben találhatók a hegemonisztikus szemléletmódot elõnyben részesítõk - jelentette ki Toró T. Tibor.
Vitán felüli kérdések
Hangsúlyozta: a feleknek meg kell beszélniük azokat a kérdéseket, amelyeket a pártpolitikai csatározások alól ki kell venni. Ilyen például a népszámlálás, a csángó- vagy a szórványkérdés stb., ezeket - szerinte - nem szabad átpolitizálni. Toró T. Tibor úgy vélte, az autonómiának is vitán felüli kérdésnek kell lennie.
A leendõ párt anyagi hátterére vonatkozó kérdésre Toró elmondta: mint minden párt az EMNP is saját forrásokból - a tagság hozzájárulásából, a támogatóktól származó összegekbõl - gazdálkodik majd.
Az EMNT ügyvezetõ elnöke leszögezte: az EMNP nem Tõkés Lászlónak a pártja. Ez olyan értelemben Tõkés-párt, hogy a politikus által képviselt értékrendet akarja felvállalni.
Tõkés László pártunk védnöke, nagyon szoros kapcsolatban vagyunk vele, és arra törekszünk, hogy ez így is maradjon, hiszen az õ elképzeléseit viszi tovább intézményesen a pártpolitika eszközeivel - mondta.
. Az oktatási-nevelési támogatásokról szólva az EMNT ügyvezetõ elnöke, Toró T. Tibor úgy vélte: pozitívnak tartja a támogatáspolitika reformját. Toró szerint jó jel, hogy az oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását visszaadták a szakmai szervezetnek, azaz a Románia Magyar Pedagógusszövetségnek (RMPSZ), hiszen ez áll a legközelebb a gyermekekhez és a szülõkhöz.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsv