udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
317
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 | 301-317
Névmutató:
Pozsony Ferenc
2013. április 3.
KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a
intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal –, amelyeket még csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden józan észnek és etikának...)
Időről időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, temesvári Szórvány Alapítvány), de ilyen például a székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, dél-erdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja.
Minden bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens eseményeknek, amelyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák.
Megújult valóságszemlélet
A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra összpontosító fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját.
Ádám Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól - ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat.
A szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót. Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak – annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk.
Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval, s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad.
A szórványban – a megrendülésig sajátos módon – fotós és alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A „tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik – bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is.
Fogadókészség
A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére.
A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda – mindenese, Serfőző Levente nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért – munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is. (Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.)
Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul, s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai.
Szórványviták értelme: szigetek és tengerek
A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában a szórvány kérdésében való tisztánlátást.
Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján kell tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága – egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. „Érdekes lenne például kikutatni – szögezi le könyve előszavának végén Vámszer –, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket."
E természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén.
Nem árt néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány zárókövetkeztetései közül:
»Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány- sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus, nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja.
»A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás értékvesztésének vagyunk tanúi.
»A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti."
Oda kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat – olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség, 2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről, halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről, csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül. Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a megfelelő törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.”
Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája.
Cseke Gábor
Maszol.ro.2013. április 8.
Közgyűlését tartotta az EME
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta közgyűlését szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). A 2012-es év tevékenységének, eredményeinek és kudarcainak áttekintésére a tagság soraiból Erdélyből sokan érkeztek az eseményre, de a Magyar Tudományos Akadémia, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a helyi önkormányzat és több más intézmény is képviseltette magát. Az elmúlt esztendőről az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a hazai magyar tudományos élet legátfogóbb rendszere és fóruma a kedvezőtlen anyagi feltételek ellenére képes volt helyt állni, folytatta megkezdett programjait, szerényebb mértékben pedig még „tollasodásra” is futotta erejéből.
A közgyűlésen elhangzott köszöntő beszédében Kocsis Károly (elnök, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, MTA) méltatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) érdemeit, ugyanakkor elégtelennek, szégyenteljesnek nevezte azt a támogatást, amelyet az elmúlt húsz évben a magyar kormányok juttattak a határon túli nemzettársaknak. A továbbiakban folyamatos gondoskodásra és munkára lesz szükség, jelentette ki. Magdó János főkonzul azt a sokoldalú tevékenységet hangsúlyozta, amellyel az EME az egyetemes magyar kultúra részévé vált. Tóth László területi főreferens Répás Zsuzsanna (helyettes államtitkár, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) köszöntő levelét olvasta fel, amelynek értelmében a magyar kormány a továbbiakban is támogatni kívánja az EME tevékenységét.
Sipos Gábor elnök átlagosnak nevezte az elmúlt évet, amikor a csökkent anyagi keretek között is születtek pozitív eredmények, például sikerült újjáéleszteni a csíkszeredai fiókot. Ezután Bitay Enikő főtitkári jelentésének szóbeli kiegészítése következett, majd a gazdasági, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés hangzott el. A közgyűlés valamennyit elfogadta. Trombitás Zsófia (főosztályvezető, Külügyminisztérium) pedig a New York-i Magyar Tudományos Társaság megalapításáról és munkájáról beszélt.
A közgyűlésen, a hozzászólások, kiegészítések, észrevételek után, az alapszabályzatnak megfelelően, megújították az EME-választmány egyharmadát. Az új választmányi tagok: Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Egyed Ákos, Wanek Ferenc, Szilágyi Tibor, Sipos Emese, Ilyés Szilárd, Kerekes László, Máté Márton, Kolumbán József, Jakab Samu.
Tudományos munkásságuk és tudományszervező tevékenységük elismeréseként a tiszteleti tag címet adományozták a következőknek: Kolumbán József, Németh Sándor, Wanek Ferenc, Veress Erzsébet, Szilágyi Pál. A gróf Mikó Imre-emlékplakettet Kicsi Györgynek ítélték oda, az Entz Géza-díjat pedig Benkő Eleknek Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át, A középkori Székelyföld című régészeti és történelmi monográfia összeállításáért.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár). 2013. június 3.
Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)2013. július 29.
„Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát”
Botos Erzsébet nagypataki éveiről mesél
A csángóoktatás témájában szombati lapszámunkban elkezdett cikk- illetve interjúsorozatunkban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni, ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. (Szombati lapszámunkban egy önkéntes csapat élményeiről olvashattak, a csapat tagjai Magyarországról, Hajdúnánásról mentek Máriafalvára, Magyarfaluba és Gajdárra.) Botos Erzsébet néprajz szakos hallgatóként ment ki Moldvába. A Maros megyéből származó lány két évet töltött Nagypatakon, majd Gajdárban, ahol a „magyar házban” tartott magyarórákat és játékos foglalkozásokat különböző korosztályú gyermekeknek. A vele készült interjúban leginkább az első évről emlékezik.
– Kezdjük a kezdetnél. Mikor mentél ki a moldvai csángókhoz, és milyen volt az első időszak?
– Életemben először Pozsony Ferencz tanár úrral és néhány évfolyamtársammal jártam Moldvában terepgyakorlaton, talán 2008-ban. Már akkor sok minden megfogott és kíváncsivá tett. Majd 2011 augusztusában újra elmentem, ekkor Nagypatakra és a környező falvakba, körülnéztem, beszélgettem leendő kollégáimmal, s rá egy hétre ki is költöztem. Nem volt sok időm mérlegelni, belevágtam. Szinte egyből beleszerettem Nagypatakba, hogy miért, azt nem is tudom teljesen megmagyarázni.
A helybéliek nagyon „prietyenoszok”, ezt tanácsolta nekem is a szomszéd néni, legyek prietyenosz. Már kezdetben megismerkedtem több „kölökkel” és „cinkával” (fiúgyermek, lánygyermek), összebarátkoztunk hamar. Egy helybéli idős házaspárral, bácsi Mihályékkal (és nem fordítva) pedig annyira összemelegedtünk, hogy moldvai nagyszüleimnek érzem őket, ott lesznek majd az esküvőmön is. A gyerekek nagyon közvetlenek, reggelente gyakran a kapumon „csengettek”: – „Tanítónini!” – kiáltották („rikoltották”), s valami ürüggyel beköszöntek.
Azt láttam a legfontosabbnak, hogy nyitott legyek mindenki irányába.
Kezdetben megtorpantam, amikor a sok költözési doboz között egyedül maradtam a házban. Aztán úgy éltem meg a helyzetem, hogy Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát. Jó nagy dobozban kaptam. Talán túl nagynak tűnt, és lassacskán bontogattam kifele, téptem le a csomagolópapírt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit rejtegethet ez az ajándék.
Nagyon tetszett, mert egy különleges és „becsapi” ajándék: miután lefejtettem a csomagolópapírt, akkor jöttem rá, hogy ez egy több dobozból álló ajándékcsomag, csak nekem. Mindenik doboz rejtett valamit.
– Milyen volt a napi programod és munkád a gyermekekkel?
– Attól függetlenül, hogy egyedül éltem, nagyon színesek voltak a napjaim. Reggelente takarítottam, rendbe szedtem a házat, készültem az aznapi óráimra, mert délben már jöttek az ovisok. Velük kis egyszerű játékokat játszottunk – főleg népi gyermekjátékokat –, mondókákat, verseket tanultunk. Rengeteget játszottunk közösen, nagyon lekötötte őket a játék. Mindegyik csoportban volt valami, ami nagyon tetszett nekem. A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet. A 6–7. osztályosok voltak a legcsintalanabbak, nagyon életrevalóak voltak, sok fiú volt ebben a csoportban, akik mindig azt keresték, hogyan tudnának túljárni az eszemen. A nagyobbakkal inkább barátnők voltunk, órák után és hétvégén is találkoztunk, sokat főztünk együtt, teáztunk, sétáltunk stb., bármiben számíthattam rájuk. Besegítettek sok mindenbe, például a tanterem takarításába is. Igazi csapat volt. A napi hatvan perc sok mindenre nem elég, a szabadidőben beszélgethettünk igazán magunkról, családról, kapcsolatokról.
A magyar óra eléggé ránk volt bízva, nekünk kellett kitalálni, hogyan szervezzük meg. A kisebbeknél tehát játék, vers, mondóka, a nagyobbaknál mesék és énekek voltak a taneszközeim. Idővel azonban sokat változtak módszereim, óráim. Eleinte például az ábécével kezdtem, és általam használt szavakkal tanítottam, aztán ahogy kezdtem megismerni a csángó kultúrát, egyre inkább saját „csángós” szavaikat használtam én is tanítás közben (A nyulat például felváltotta a füles), és saját énekeiket tanítottam az addig általam ismert népdalok helyett.
Fontosnak érzem a kicsiknél az alapozást, hogy már kisgyermekkorban hallják, használják a magyar szavakat, ilyenkor fogékonyabbak erre, és később otthonosabban mozognak majd benne.
Egy darabig egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy vajon jól tanítok-e, vártam volna a kollégák visszajelzését, tanácsait. De egyikük rávezetett, hogy figyeljem a gyermekek visszajelzését. Így hát próbáltam óra után a gyerekeket figyelni, hogyan mennek haza, fel vannak-e dobódva, örülnek vagy szomorúak? Hamar hazaszaladnak, vagy még maradnak velem picit? A szókincsfejlesztés is csak úgy volt lehetséges, ha valami érdekessel, mókással tettem vonzóvá, mivel mindezek a magyar órák fakultatívak voltak számukra.
Aztán meg igazából most jövök rá, hogy tulajdonképpen most, két év után menne a legjobban a tanítás Moldvában, azaz a leghatékonyabban. Azonban most hazaköltözöm, tanulni fogok, később viszont mindenképp vissza szeretnék még menni.
– Úgy tűnik, egészen otthonra leltél.
– Tényleg elmondhatom, hogy ott megtaláltam a helyem. Nagyon fel kellett találnom magam, mert teljesen újszerű volt az az élet, a körülmények és a feladataim. Az első napokban egyszerűen nem értettem az emberek nyelvét. Aztán füleltem, volt egy kicsi „csángó szótáram”, minden újdonságot feljegyeztem. Majd észrevettem, hogy önkéntelenül én is használom ezeket a szavakat. Még ma is előfordul, ha például csángóval beszélek telefonon, vagy az ebédnél elmesélem a szüleimnek, hogy a csirke nekem sokáig pislen volt.
A csángó kultúrát nagyon megszerettem, furamód teljesen sajátomnak érzem. Nem mintha jól járnék mindenféle ottani táncot, de nagyon kedvelem, az énekeiket is. Egy kedves csángó legény azt mondta nekem nemrég, hogy: „mindenki közénk tartozik, aki szereti a csángó énekeket, táncokat, csángó embereket”. Ez a megfogalmazás nagyon tetszett. És valóban, második otthonomnak érzem Moldvát. Nehéz most eljönni. Számomra most ez az egyszerű élet érdekesebb volt, mint a civilizáció. Megtanít néhány jó, életszerű dologra.
Érdekes, több feladattal bíró Cinkának éreztem ott magam: voltam néprajzkutató, tanító néni, háziasszony, turista, és férfias munkákat is el kellett végeznem. És közben gyerek is voltam.
– Említetted, hogy most új tanulmányokba kezdesz.
– Igen, pedagógia szakra fogok járni, annak ellenére, hogy régebben pontosan ettől idegenkedtem leginkább. Csángálásom közben jöttem erre rá, előtte nem volt időm mindent végiggondolni, hogy valójában ezt szeretném: kicsikkel, ovisokkal foglalkozni. Ez egy folyamat volt, amelyből az első évben sok mindent meg kellett tanulnom a gyakorlatban. Most pedig két év gyakorlat után jöhet az elmélet!
Jobban megismertem tehát magam, tükröt állított nekem Moldva. Az, hogy rájöttem, mit szeretnék ezután csinálni – talán ez a legértékesebb azok közül az ajándékok közül, amelyek fokozatosan tárultak fel számomra.
Bán Attila
Szabadság (Kolozsvár)2013. augusztus 20.
Szent István Rendet kapott Egerszegi és Lámfalussy
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro2013. augusztus 20.
Tíz szervezet, személyiség kapott a Külhoni Magyarságért
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, "közjogi abroncsot adott a magyarságnak". Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Az idén Kárpátaljáról megkapta az elismerést a derceni Gyöngyösbokréta népi együttes. A több mint 60 tagú hagyományápoló tánccsoport nevében Korolovics Zsolt művészeti vezető vette át a díjat. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. Az ottani magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át. A több évtizedes múltra visszatekintő vajdasági Jó Pajtás gyermeklapot anyanyelvápolásért, az iskolán kívüli kulturális ismeretanyag közvetítéséért részesítették a díjban. A csellóművész Koffán Tamás több mint háromévtizedes, az erdélyi magyarság életét megörökítő fényképészi munkásságával érdemelte ki a Külhoni Magyarságért Díjat. Koffán Tamás 1979 és 2011 között 40 ezer fotót készített. A felvidéki irodalmi élet és a csallóközi helytörténet meghatározó alakja, Koncsol László szerkesztő, író, költő, műfordító, helytörténész is az idei díjazottak között szerepelt. Szlovéniából a zalai népdalokat autentikusan tolmácsoló Muravidéki Nótázók héttagú csoportja részesült az elismerésben, hagyományőrző és közösségszervező szerepéért. A fél évszázada újjáalakult vajdasági Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium is az idei kitüntetettek egyike. A Szabadkán magyarul és horvátul is oktató katolikus intézményt Miocs József rektor képviselte a díjátadón. Az 1929 óta működő Torontói Első Magyar Református Egyház a kanadai nagyvárosban és a környéken élő magyarság életének fontos központja, a második világháború után, az 1956-ban, majd a kommunista Romániából emigrálók felkarolója. Az elismerést kapott egyház mostanában a magyar állampolgársági eskük helyszíne is, és az utóbbi időben a kitelepülő romákat is segíti, például nyelvtanulási lehetőséget nyújtva nekik.
MTI2013. augusztus 21.
Díjazták a külhoni magyarságot
Tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat kedden Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen. A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg.
Erdélyből idén három szervezet részesült a díjban. Az itteni magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén erdélyi Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével s feldolgozásával foglalkozik Kolozsváron, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Szabadság (Kolozsvár)2013. szeptember 16.
A mag is, a föld is jó volt (Tízéves a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum)
Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A szombati rendezvényen mutatták be az érdeklődőknek a múzeum két új állandó tárlatát is: a Békebeli otthonok. Egy pávai tanítócsalád polgári lakáskultúrája (rendezte Dimény Attila), illetve A zabolai Condrea család otthona (rendezte Kinda István). Az eseményen a hazai és magyarországi kultúra jeles személyiségei, muzeológusok, a téma iránt érdeklődő polgárok, gyerekek voltak jelen.
Vargha Mihály a Székely Nemzeti Múzeum „kishúgaként”, az intézmény legfiatalabb külső egységeként köszöntötte a jubiláló zabolai tárlatot. „Minden falunak kellene hogy legyen ilyen múzeuma. A zabolai közösség becsülje meg saját múzeumát” – hangsúlyozta. Ligia Fulga, a Brassói Néprajzi Múzeum igazgatója egyedinek értékelte a két új tárlatot. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok, gyerekek megismerhessék, hogyan éltek az őket megelőző nemzedékek” – nyomatékosított. Dimény Attila az általa rendezett tárlat értékét taglalva mondta: egy családtól származik, ez nagyon fontos, ma már igen ritka az ilyen teljes lakberendezés. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa megjegyezte: a tízéves évforduló még szebb lehetett volna, ha a zabolai múzeumnak lehetne állandó, teljes munkakörű alkalmazottja, aki az új kiállítások rendezésében is szerepet vállalna. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke a zabolai múzeum megnyitásakor is jelen volt. Most, a tízéves évfordulón díszoklevéllel tüntette ki a múzeum munkaközösségét. Pozsony Ferenc, a múzeum megálmodója, alapítója – aki az ünnepség során a tőle megszokott szerénységgel nem mondott bővebb ünnepi beszédet – Kötő József tíz évvel ezelőtti ajándékát vette elő zsebéből: egy miniatűr Nofertiti-szobrot.
Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője – aki 2004-ben a zabolai múzeum „keresztelőjén” is részt vett – a budapesti Hagyományok Háza Utolsó óra programja részeként gyűjtött, 50 CD-n rögzített folklóranyagot ajándékozott az ünneplő múzeumnak. A magyar kormány csángó múzeumot érintő támogatásáról elmondta: a mag is, a föld is jó volt, a múzeum jó példája annak, hogy érdemes az ilyen ügyek mellé állni.
A zabolai Mihai Condrea – akinek családi lakásberendezését most a múzeum tájházában lehet megtekinteni – jó ismerőse nagyapjának – elevenítette fel Pozsony Ferenc. A Mihai Condrea (1901–1984) és felesége, Maria Furtună (1910–2001) házában megőrzött bútorokat és textíliákat a zabolai önkormányzat segítségével vásárolta meg a csángó múzeum. A bútorok nagy része Zabolához közeli kisvárosokban készült szecessziós stílusban, a konyha viszont régiesebb formákat őriz. A Kinda István rendezésében elkészült kiállítás darabjait Jakabfi Edit, a múzeum restaurátora készítette elő a tárlatra.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. október 28.
Budapesten az erdélyi szórványról
Erdély szórványtérségeit mutatja be egy éven keresztül az idén ősszel kezdődött rendezvénysorozatában a budapesti Polgárok Háza.
A Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozat fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, szakmai partnere Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A rendezvénysorozat első állomásaként szeptember 20-án a Hunyad megyei Csernakeresztúr és környéke mutatkozott be, az itt letelepedett bukovinai székelyek gyűjteményéből nyílt kiállítás, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület műsorát tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozat következő meghívottja Magyarlapád és a Küküllőmente, pénteken, október 25-én 18 órától Magyarlapád – Alsó-Fehér vármegye színmagyar szórványközpontja képekben és tárgyakban címmel nyílik kiállítás, amelyet Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató nyit meg, köszöntőt mond Molnár Feri Márton Zöldi volt magyarlapádi polgármester. Ezt követően nemzedékek üzenete címmel a Magyarlapádi Hagyományőrző Tánccsoport és a Pirospántlikás Zenekar műsorát tekintheti meg a budapesti közönség, amely a lapádi borokat és süteményeket is megkóstolhatja.
A rendezvénysorozat következő állomásai Nagybánya vidéke (november 22.), Sajó-mente – Zselyk (december 13.), Fekete-Körös völgye –Várasfenes, Köröstárkány (2014. január 31.), Barcaság – Brassó, Pürkerec (2014. február 28.) és Szeben – Oltszakadát (2014. március 28.)
A rendezvényekről a https://polgarokhaza.hu honlapon találhatók részletes információk.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)2013. november 7.
Emlékkonferenciával ünneplik Kolozsváron Venczel József századik születésnapját
A BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Szociológiai és Demográfiai Szakbizottsága és az EME Jog- Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztálya Venczel József erdélyi társadalomkutató születésének 100. évfordulója alkalmával emlékkonferenciát szervez 2013. november 8-án 10 órai kezdettel.
A rendezvény helyszíne a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet Sociologica épülete, Dosztojevszkij/Plugarilor utca 34.
A rendezvényen áttekintik Venczel József életét és szakmai pályáját, szó lesz a bukaresti tanulmányútjáról, a Gusti iskolához való viszonyáról, az EME-beli munkásságáról, Bolyai egyetemi oktató munkájáról.
A Venczel-kutatók bemutatják a tudós erdélyi magyar birtokpolitikáról, a székely migrációról, a népfeleslegről, valamint a társadalomszerkezetről szóló kutatásainak értékét.
A tudományos emlékkonferencia programja
Időpont: 2013. november 8 Helyszín: Kolozsvár, BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet, Sociologica épület, Dosztojevszkij/Plugarilor/ u. 34 sz, 7. terem 10.00 – 12.15 Megnyitó: Magyari Tivadar dékánhelyettes, Vincze Mária EME szakosztály-elnök, Veres Valér intézetigazgató Magyari Tivadar: Venczel József élete és szakmai pályája Rostás Zoltán: Venczel József bukaresti tanulmányútja, környezete Tóth Bartos András: Erdélyi magyar birtokpolitika Venczel József munkásságának tükrében.(1940-1945) Horváth István: Venczel és a székely migráció elméleti keretbe helyezése 12.15-12.30 Kávészünet 12.30 – 14.15 Telegdy Balázs: Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola Veres Valér: Venczel József oktatói és kutatói munkássága a társadalomszerkezet területén a kolozsvári egyetemen Magyari Nándor László: Kirajzások a Székelyföldről. Venczel József Székely népfeleslegéről. Ilyés Szilárd: Venczel József munkássága az Erdélyi Múzeum Egyesületnél Hozzászólások Pozsony Ferenc: Venczel munkásságának szerepe az erdélyi néprajzkutatásban 14.15 Ebéd: állófogadás
Venczel József 1913. november. 4-én született Csíkszeredában. Végzettsége szerint jogász, de tudományos munkásságát a szociológia területén fejtette ki, főleg a falukutatás és népességkutatás vonatkozásában. Gazgag közéleti munkásságot fejtett ki a két világháború között. Egyetemi munkássága 1945-től kezdődik, amikor kinevezik a Bolyai Tudományegyetem a statisztika és a szociológia professzorának. Egyetemi karrierjét a politikai üldöztetések szakították meg, Piteşti, Văcăreşti, Nagyenyed, Szamosújvár és Dés börtöneiben raboskodott, 1961. jan. 11-én szabadult. Ezt követően alkalmi munkákból élt, amíg 1969-től Ion Aluaş professzornak sikerült visszahoznia őt az egyetemi szférába, a BBTE szociológiai munkaközösségébe, tudományos kutatói állásba. Itt több kutatásban vett részt, így a Csákigorbón végzett szociológia felmérés anyagát rendszerezte. Onnan került betegnyugdíjba, másfél hónappal halála előtt.
Fontosabb megjelent gyűjteményes kötetei: Az önismeret útján. Tanulmányok (szerk. és bev. Imreh István, Buk. 1980); Erdélyi föld – erdélyi társadalom (szerk. és bev. Székely András Bertalan); A falumunka útján (szerk. és bev. Katona Ádám, Székelyudvarhely–Budapest, 1993), Székely András Bertalan zárótanulmányával. (közlemény)
Transindex.ro2014. február folyamán
Szabó Zsolt: Szabófalvától Magyarfaluig. Csángó kiállítás és könyvbemutatók a Magyar Kultúra Napján
Sokszor emlegetjük Kányádi Sándor híres verssorát, a Szabófalvától San Franciscóig a világ minden tájára szétszóródott magyarság koordinátatengelyeként. Tavaly augusztusi számunkban Bartha András, a Pusztinai Magyar Házat működtető egyesület elnöke számolt be a Művelődés hasábjain az elért eredményekről, zenei és nyelvi táboraikról, hagyományos műveltségüket ápoló rendezvényeikről, a Kárpát-medence minden sarkából látogatóba érkezett vendégek fogadásáról. Az utóbbi években hagyományőrző csoportjukkal kétszer is sikerrel szerepeltek az Európai Parlamentben. A határon inneni és túli látogatásaikról, a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem miatt elbújdosottak leszármazottainak rokonkereséseiről is olvashatunk négynyelvű honlapjukon (www.pusztina.ro).
Ehhez képest bizony elég ritkán hallunk-olvasunk a legnagyobb csángó településről, Szabófalváról. A Kriza János Néprajzi Társaság éppen kiemelten fontos szerepére való tekintettel a Magyar Kultúra Napjának ünnepi műsorában három csángó szerzőtől elsősorban csángóknak, de másoknak is szóló könyvet mutattak be, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumból pedig ízelítőt hoztak – főleg régi fényképeket, dokumentumokat – a társaság Mikes utcai székházának előadótermébe, Kolozsvárra.
Az est házigazdájaként Jakab Albert Zsolt elnök hangsúlyozta, hogy a 25. életévébe lépett Kriza Társaság kezdetektől nagy figyelmet fordít a hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékeinek összegyűjtésére, népszerűsítésére, közkinccsé tételére, ezzel is folytatva a híres elődök: Petrás Ince, Domokos Pál Péter, Faragó József, Jagamas János, Kallós Zoltán vagy a Moldvai csángó népművészet (1982) szerzői, dr. Kós Károly, Nagy Jenő és Szentimrei Judit korszakos munkásságát.
A kolozsvári egyetemi szintű néprajzi oktatás háttérintézményeként évkönyvekben, értesítőkben, több mint 120 kiadványban, fotóarchívumban és adatbázisban teszik hozzáférhetővé az eddigi kutatások eredményét. Nem kis büszkeséggel említette, hogy Nyisztor Tinkának a moldvai magyarok népi táplálkozásáról írott monográfiája társaságuk legfrissebb kiadványa.
Magdó János kolozsvári főkonzul üdvözlő szavaiban elmondta, hogy hétfalusi csángóként a személyes érintettség okán is természetesen odafigyel a csángók történelmére, néprajzára, mindennapi életük, szokásaik, hagyományaik kutatásával foglalkozó szakemberek könyveire. Hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvhez és kultúrához ezer szállal kötődő moldvai csángóság sajátos helyzetét is figyelembe véve ez a kapcsolat még magától értetődőbb, természetes és szoros kell hogy legyen az eljövendőkben.
Három könyvet mutattak be és értékeltek az előadók, mindhárom szerzője moldvai csángó magyar, ketten ma is ott élnek, Szabófalván illetve Pusztinán. Sorrendben a kolozsvári egyetemi tanár, Tánczos Vilmos a szabófalvi Perka Mihálynak román nyelvű kötetét: Rãdãcini. Despre maghiarii din Moldova (ceangãii); Bereczki Ibolya, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját; Peti Lehel tudományos kutató pedig Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat című kötetét méltatta. A rendezvényen elhangzott előadásokból kettőnek kissé rövidített változatát lapszámunkban közöljük.
A Csángó hétköznapok című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, s hogy a jellegzetes csángó ízvilágot is megismerjük, Nyisztor Tinka saját készítésű galuskával kínálta a közönséget, ami leginkább a mi töltikénkre emlékeztetett.
Művelődés (Kolozsvár),2014. március 26.
Oltaszakadáti magyarok mutatkoznak be Budapesten
A Nagyszeben melletti Oltszakadát magyarságát látja vendégül Budapesten a hét végén a Polgárok Háza Kárpát-medencei Magyar Népművészet rendezvénysorozata, amely hónapról hónapra Erdély magyar szórványközösségeit és nyelvszigeteit mutatta be.
Az Oltszakadátot ismertető rendezvény a sorozat záró része – a dél-erdélyi település 650 lakosa közül körülbelül 120 a magyar.
A budapesti közönség megismerkedhet az oltszakadáti kakasütés hagyományával, bemutatják az Ádám Gyula és Kovács László Attila fényképeiből összeállított tárlatot.
A rendezvényen köszöntőt mond Illyés Sándor, az oltszakadáti evangélikus-lutheránus egyházközség lelkésze, és Serfőző Levente, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke.
A kiállítást Dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja nyitja meg, a rendezvény díszvendége ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az evangélikus-lutheránus egyház püspöke.
Az oltszakadáti gyülekezet előadásában a fonóház elevenedik meg, népdalokkal, magyar és szász táncokkal.
Krónika (Kolozsvár),2014. május 2.
Újabb kiadvány az erdélyi táncházkutatásról
Négynapos, az erdélyi tánchagyományokat felelevenítő és továbbéltető rendezvényt szerveztek április 26-a és 29-e között a Tranzit Házban, amelynek záró eseménye Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón – Szerkesztette Könczei Csongor című, az erdélyi táncházkutatásról szóló tanulmányokat tartalmazó kötet bemutatása volt. A tanulmányokat Anca Giurchescu (román származású néptánckutató), Könczei Csilla (BBTE-oktató), Karácsony Zoltán (magyarországi néptánckutató), Varga Sándor (a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje), Könczei Csongor (néptánckutató), Pávai István (erdélyi származású muzikológus), Simonffy Katalin (televíziós szakember), Zakariás Erzsébet (néprajzi szakíró) és Pozsony Ferenc (BBTE-oktató) jegyezte.
Könczei Csilla mint a Tranzit Ház vezetője és a kötet egyik szerzője köszöntötte a jelenlevőket, hangsúlyozva: a könyvbemutatónak helye van a Tranzit Házban, mivel az intézmény hosszú ideje együttműködik a Bogáncs és a Zurboló néptánccsoporttal, illetve Könczei Csongorral, de kapcsolatuk van a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel is. Könczei Csilla a kötetet Pálfy Gyula (1950–2012) magyar néptánckutató emlékének ajánlotta, ily módon tisztelegve a szakember munkája és baráti segítsége előtt. Szabadság (Kolozsvár)2014. május 16.
Énlaka világa a KJNT-nél
Énlaka kulturális öröksége címmel nyílt kiállítás szerdán délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székhelyén, Kolozsváron, az intézmény, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, annak Légirégészeti Tékája, az Építéskivitelezési és Mérnöki Menedzsment Tanszék, valamint az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Kulturális Szakbizottságának közös szervezésében. Az egybegyűlteket Pozsony Ferenc néprajzkutató köszöntötte, kiemelve Visy Zsolt, a Pécsi Tudományegyetem régész professzorának munkáját, aki az elmúlt időszakban számos esetben népszerűsítette a Hargita megyei települést.
GEDŐ DALMA-ORSOLYA. Szabadság (Kolozsvár)2014. augusztus 30.
Barcasági Könyvek – Találkozás Veres Emese-Gyöngyvérrel
Veres Emese-Gyöngyvér az elmúlt 15 évben nagyon tudatosan foglalkozik a barcasági kultúrával, az ott élők társadalomszerkezetével, szokásaival, állapította meg elismerően Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi oktató az erdélyi születésű, Budapesten élő néprajzi szakíróról, akivel a kolozsvári magyar főkonzulátuson tartott, Az I. világháború emlékezete a Barcasági Könyvek sorozat tükrében című rendezvényen találkozhattak az érdeklődők.
Az esemény a konzulátus egyik programpontjaként zajlott a Kolozsvári Magyar Napok alatt, és a Barcasági Könyvek több kiadványával ismerkedhettek meg a résztvevők.
Szabadság (Kolozsvár)2014. október 25.
Konferencia néprajzkutatásról: „Már nem csak sztori, de hisztori”
A kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából tartott 2008-as értekezlet folytatásaként évenként szerveznek konferenciát a néprajztudomány és -kutatás jegyében. Az idei konferencia, a sorban a hatodik éppen a magyar néprajz kolozsvári főiskolai képzésének 25. tanévére esik. A konferencián előadást tartott Péntek János is, aki nem csak kezdeményezte, de létrehozta 1990-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetem keretében a néprajz tanszéket, amelyet több mint tíz éven át vezetett is.
A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség című konferenciát, amelyet a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság és az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya közösen szervezett, Keszeg Vilmos nyitotta meg, ismertetve a tematikát. Az előadások középpontjában a néprajzoktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai, kutatói életpályák, a népi kultúra reprezentatív hordozóinak életpályája, kapcsolathálója, tudása, szolgáltatása, a médiának a populáris kultúrákról forgalmazott képe áll többek között.
A 25. évforduló alkalmából Szikszai Mária, a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet igazgatója köszönetet mondott a már 51. éve oktató Péntek Jánosnak, akinek kezdeményezése és erőfeszítései nyomán indult be a néprajzi felsőoktatás 1990-ben, köszönetet mondott Keszeg Vilmosnak, aki 2002 és 2012 közt volt tanszékvezető, és rengeteget dolgozott a kar építésén. Szikszai Mária megköszönte a valaha volt és a jelenlegi diákok munkáját is: „nélkülük nem lenne néprajzi szakmai közösség ma Erdélyben” - mondta. Az intézetigazgató ígéretet tett arra, hogy lesz még külön ünnepi alkalom a tanév folyamán, amely kimondottan az évfordulóra fokuszál majd. A tudománytörténeti konferencia legszorosabban ide kötődő előadása a Péntek Jánosé volt, Szakadékok fölött, a harmadik (újra)kezdés címmel.
1990-ben felmerült a kérdés, hogy lesz-e Bolyai Egyetem, és akkor született meg az a vágy is, sőt elhatározás, hogy ha lesz, akkor azon belül néprajz szaknak is indulni kell – emlékezett vissza Péntek János, aki akkor már 15 éve tanított fakultatív tárgyként általános etnológiát mint az akkori magyar tanszék legfiatalabb oktatója, és az 1980-as években néprajzi tudományos diákkört is szervezett.
Egy-egy történelmi katakizmához kapcsolódik a néprajzi oktatás elkezdődése és abbamaradása – hívta fel rá a figyelmet Péntek János, aki visszautalt a korábbi kezdetekre. A kolozsvári egyetemen 1898-tól folyik néprajzoktatás. A tanszék Szegedre költözése után (1919) e folyamat megszűnt, majd 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott, bár 1954-ig még tanítottak néprajzi tárgyakat. A következő kegyelmi pillanat 1990-ben érkezett el, nyilván a szünetek alatt is sok minden történt – mondta az előadó, amiről még többet kellene beszélnünk, mert a közelmúltat hajlamosak vagyunk elfelejteni, míg a régmúltat megszépítjük, mitizáljuk.
„Nem szerveződött meg” - jelentette ki Péntek János egy írott megfogalmazást helyesbítve: nem magától történt. A fiatalabbak kedvéért elmondta: neki magának nem amolyan menedzseri szerepe volt a folyamatban, hanem igen aktívan hozzájárult a néprajz tanszék megalakulásához. „Nem kezdeményeztem: megcsináltam” - fogalmazott. Felsorolta azok neveit is, akik korábban tanítványai voltak, 1990-től pedig oktatókként vettek részt a tanszék életében, így Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc, Könczei Csilla, ekkor hívták meg tanítani a már nyugalmazott Gazda Klárát is. Kezdetben csak mellékszakként lehetett néprajzot tanulni, 2003 óta főszakként is választható volt, 2007 óta pedig monoszakos képzés zajlik.
A kolozsvári magyar néprajzi tanszék országos szinten az egyetlen – tehát mi vagyunk a legjobbak, ugyanakkor rendszeridegen a felsőoktatási szisztémában– könnyedén kialakult a jó kapcsolat a magyarországi oktatókkal is, folyamatosan vannak cserék, mennek innen oda, onnan ide tanítani és tanulni is. Péntek János jelenleg etnobotanikát oktat a harmadéves néprajzhallgatóknak. „Szoktam mondogatni, hogy ez még csak sztori, nem history, de most már úgy látom, ez bizony történelem” - jelentette ki.
Azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy a magyarországi néprajzi felsőoktatási intézményekkel már kezdetektől szoros kapcsolatot ápoltak a kolozsváriak, folyamatosan jöttek onnan oktatók és diákok, illetve innen is mentek oda tanítani és tanulni egyaránt. A pénteki konferencián is jöttek Magyarországról: Gráfik Imre néprajzkutató mellett előadást tartott Nagy Janka Teodóra, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, Kuti Klára, a tatai néprajzi múzeum munkatársa és Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megbízott főigazgatója. Rajtuk kívül nem csak kolozsvári oktatók és doktoranduszok voltak jelen, hanem Erdély különböző pontjairól érkeztek kutatók.
Az első két rendezvény előadásai 2010-ben, a következő három rendezvény anyagai pedig 2012-ben a KJNT évkönyvében láttak napvilágot, a 2013-as konferencia előadásai 2014-ben kerülnek közlésre.
Zsigmond Júlia
maszol.ro2014. november 12.
Fotótárlat, könyvbemutató a Kriza Társaságnál
Kettős esemény helyszíne volt hétfő este a Kriza János Néprajzi Társaság székháza.
A Válogatás Kunt Ernő fotográfiáiból című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, aki a húsz éve elhunyt anyaországi sokoldalú néprajzos életpályáját méltatta. Kunt Ernő minden energiájával a hagyományos néprajz megújításán fáradozott, élete végén újszerű expókat rendezett Magyarországon és Nyugaton. A most Kolozsváron látható fekete-fehér fényképválogatás magyar protestáns temetőkről készült, és az elmúlás-fennmaradás gondolatiságát helyezi előtérbe.
Szabadság (Kolozsvár)2014. november 26.
A néprajzkutató iskolája a terepmunka (MTA-díj Kinda Istvánnak)
Az őseik örökségét éltető közösségek sokat tehetnek azért, hogy a hagyományok fennmaradjanak, de egy kicsit bátorítani kell őket, ráébreszteni: amit tudnak, az érték, arra szükség van, néprajzosként ebben is látom a magam szerepét – vallja Kinda István, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzos muzeológusa, aki nemrég átvette a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága által odaítélt Fiatal Kutatói Díjat társadalomtudományi kategóriában. A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából Temesváron tartott rendezvényen részt vett és előadást tartott Vékás Lajos, az MTA alelnöke és Török Ádám, az MTA főtitkára is. A kitüntetés kapcsán beszélgettünk Kinda Istvánnal.
– A kutatás, tanulmányok írása és közzététele, tudományos kiadványok szerkesztése mellett fontosnak tartja, hogy ne csak a néprajzos szakmával ismertesse a kutatott terület eredményeit, hanem visszavigye abba a közösségbe, ahol azt tanulmányozta. A cél egyértelmű, milyen hatásra számít e tekintetben?
– A Székely Nemzeti Múzeumhoz kerülve hagyományos mesterségekkel, népi iparral foglalkoztam. Ebből elsősorban tudományos publikációk születtek, de egyre fontosabbnak láttam, hogy ezeknek a foglalkozásoknak ne csak társadalmi hátterét vagy gazdasági mozgatórugóit tárjam fel, hogy miként lehet belőlük megélni, hanem fenntartható, felújítható foglalkozásként tekintsenek rá azok, akik művelik, ne szégyellnivalóként, hanem igazi értékként lássák, amelynek birtokosai. Amellett, hogy ezeket a kutatásaimat a szakma számára megírom, nagyon fontos, hogy ismeretterjesztő előadások során minél több helyen bemutassam az eredményeket. Az elmúlt két esztendőben huszonöt-harminc ilyen ismeretterjesztő előadást tartottam különböző falvakban. Kiemelném a csernátoni IKA ifjúsági egyesülettel közösen szervezett előadásokat, amelyeket cigányoknak tartottam cigányokról, a cigány kultúráról. Helybeli roma embereknek beszéltem a népcsoport eredetéről, a hagyományokról, az életmódról, tükröt tartottam eléjük, máshol pedig egy-egy mesterséggel kapcsolatos kutatásaimat ismertettem. Ez abban is segíthet, hogy a hagyományok feledésbe merülése kitolódjon, talán egészen addig, amíg egy néprajzos megjelenik a terepen, és kezd érdeklődni iránta, dokumentálja. Ha az emberek látják, hogy figyelnek rájuk, megerősödnek abban, hogy amit ők tudnak, az érték, arra szükség van. Az eddig kutatott mesterségek esetében azt láttam, nincs igazán kereslet ezekre a termékekre, viszont él az emberekben a remény, hogy talán, ha ismertebbé válnak, ha egy kicsit bekerülnek a közbeszédbe, vagy a tudományos szféra beszél az ő tudásukról, lehet esély arra, hogy néhány mesterember tovább folytathassa a szakmáját. Eddig a téglavetést, a mészégetést, a cserépvetést, a szénégetést, a kőfaragást és a kerékkészítést kutattam. Ezek eredményeiből Vargyasi Leventével filmet készítettünk, de talán tíz évre is tervezhető, amíg még jó néhány mesterséget tanulmányozok.
Kinda István nemcsak a hagyományos mesterségek kutatója, doktori dolgozatát az egyház és a pap társadalmi szerepe a moldvai csángó falvakban témáról írta, vezető muzeológusa volt a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumnak, rendezője a gorzafalvi állandó kiállításnak, szerzője és társszerzője több társadalom-néprajzi kiadványnak. Az erdőszentgyörgyi születésű, Havadtőn nevelkedett Kinda egy havadtői civil csoportosulással XIX. századi faragott sírköveket állít helyre, úgy tartja, egyfajta paraszt-Házsongárd alakítható ki a település régi temetőjében.
A Fiatal Kutatói Díj odaítélése alkalmából róla írt laudációban Pozsony Ferenc, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének professzora, az MTA külső tagja többek között megállapítja: „Kinda István nemcsak kiváló kutató, hanem alapos filológus is. Számos bibliográfiai adatbázis szerzője vagy társszerkesztője. A Székely Nemzeti Múzeum tudományos tanácsának elnöke, a szakmai életben igencsak elismert Acta Siculica című évkönyv tudományos színvonalát alapvetően meghatározó főszerkesztője. Eddig 5 önálló kötete jelent meg, további 14 kiadvány igényes szerkesztője, s még további 7 lektora. Különböző hazai és külföldi szakperiodikákban és kötetekben összesen 63 dolgozata, tanulmánya jelent meg. Legújabb kutatási eredményeit összesen 42 hazai és 13 nemzetközi rangos rendezvényen mutatta be. (...) Kinda István nemzedékének alaposan felkészült, nagy munkabírású, a szakmai életben elismert, megbecsült, kiváló és korszerű eredményeket elért fiatal néprajzkutatója, muzeológusa.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 27.
Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)
„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.”
A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett.
A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”. Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”. Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette.
Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.”
Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 16.
Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro