udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
350
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 ... 331-350
Névmutató:
Váry O. Péter
2015. január 31.
Parancsnok úrnak jelentem (Dr. Szőts Dániel 90 éves)
Parancsnok úrnak jelentem, gyarapszik a sereg. Mert nem fajzott el a székely vér, és a tizenötmillió, akit testvérének tart, egyre jobban szerteszórva ugyan e sártekén, de még mindig ugyanazt a nyelvet beszéli.
Parancsnok úrnak jelentem, a turulmadár köröz már az Őrkő felett, fészeknek alkalmas rést keres a megmaradt sziklák között, mert hordhatták ugyan vagonszám a követ szerte a nagyvilágba, de az Őrkő, csonkán és megcsúfolva, még mindig vigyáz a város felett. Parancsnok úrnak jelentem, a Vártemplom mohos fala alatt a harminckét esztendőkkel ezelőtt ültetett egy szál fa mára erdővé terebélyesedett, és nem panaszfal már, mint Beke György nevezte, de a megmaradás fala, mert az öreg skólát elvehetik ugyan ismét, de a szellemet kiűzni falai közül nem lehet, míg a Gróf hajadon fővel, kabátját karjára vetve – mint ki útnak indul? vagy épp hazaér? – megvalósult álma felett őrködik. Parancsnok úrnak jelentem, a haza még mindig nem valódi, de épül már az igazi, melyet újra az anya jelzővel illethetünk, és épül az is, melyet elvesztettünk, láthatatlan ugyan még, de tapintható már érverése, az orvosnak éreznie kell, az orvos érzi, ugy-e Dani bácsi? Parancsnok úrnak jelentem, legfőbb tanítása a kőbe vésett szavaknál többet érő, ércnél maradandóbb: nem az a hős, aki túlél, hanem aki jövőt teremtve múltat éltet.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 14.
Színház az egész...
Nem keserűen, csupán tényszerűen mondta el Bocsárdi László a Reflex 3-at útjára indító sajtótájékoztatón, hogy bizonytalan, lesz-e negyedik kiadása is a színházi fesztiválnak. Ismert immár, nehezen állott össze a bő egy hónap múlva kezdődő szemle, a biennále szóról a fesztivál megnevezésében már le is mondtak, holott a Reflexet hat évvel ezelőtt a kétévenkénti megrendezés reményében indították útjára.
De a dolgok úgy alakultak – ezalatt az anyagi háttér előteremtése értendő –, hogy a 2009-es kiadást 2012-ben követte a második, és csak idén a harmadik. Ez is sovány költségvetésre számíthat, csupán Sepsiszentgyörgy és a megye támogatására, a Tamási Áron Színháznak a kulturális tárcához benyújtott kérését még csak válaszra sem méltatták. Kézenfekvő a nagy csend oka: a fesztivált szervező intézmény nevében több az ékezet a kelleténél. Holott a Reflexnek semmiféle etnikai jellege nincs, a szemle célja, hogy megmutassa, hol tart épp a színjátszás abban az Európában, melyhez felzárkózni nyilatkozatok szintjén erősen akar ez az ország, de valójában zsigerből elutasítja az unió alapelvét, a kulturális sokszínűséget. Példáért, hogy milyen is a viszonyulása az országnak a kultúrához, ki sem kell lépni a városból: ugyanaznap, amikor a Tamási Áron Színház igazgatója a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált mutatta be, az Andrei Mureşanu Színház igazgatója lemondását jelentette be. Sokadik már a sorban, aki mandátuma lejárta előtt távozik az 1987-ben pártutasításra létesített román társulat éléről, döntése okait fejtegetve kiemelte: nem a színházat fenntartó önkormányzattal való viszonya készteti távozásra, nem is a pénzhiány, elődeinek állandó fájdalma, a teremhiány sem, merthogy kézzelfogható közelségben a moziból átalakított előadóterem elkészülte – hanem annak a közegnek a merev elzárkózása, melynek szellemi táplálékot nyújtani hivatott. Felemlítette azt is, számára nehéz beilleszkedni a többkultúrájú sepsiszentgyörgyi közösségbe, de ez maradjon az ő gondja – sokkal súlyosabb, amit a helyi románságról állít: hogy nem járnak színházba (felmérésük szerint az Andrei Mureşanu Színház előadásait látogatók 45 százaléka magyar ajkú), hogy a román vállalkozók nem támogatják a színházat, hogy a Tamásinál jól működő mecénásbérlet bevezetéséről még álmodni sem mert. Magyarán: halódik a román társulat Sepsiszentgyörgyön, ugyan a magyar közönségnek jól fog, hogy színház iránti igényének kielégítésére eggyel több a lehetősége, de az Andrei Mureşanu Színház létét és létjogosultságát elsősorban a román anyanyelvű közönség indokolná. Ennek ellenére a kultúrateremtést ebben a városban mégsem tévesztik össze a gazdasági tevékenységgel, az Andrei Mureşanu Színház továbbra is megkapja a működéséhez szükséges költségvetést. A Reflex támogatási kérésére pedig nem a kölcsönösség okán, de fontossága miatt illenék reagálni. Ám számtalanszor bebizonyosodott, Bukarestben a pénzt nem azok osztogatják, akiknek színház – hanem akiknek színjáték az egész világ.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 23.
Megoldáskeresés (Őrkői gondok)
Néhány esztendeje Alsórákos nevétől visszhangzott a romániai média: a faluban a „fehér” – magyar és román – és a cigány közösség között olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy összetűzésekre is sor került, már-már lincshangulat uralkodott. A rendfenntartókat többször csapatostul kellett kihívni, napokig-hetekig sűrűn járőröztek, ez idő alatt viszonylag csend volt a faluban, aztán ahogy visszavonultak, újból minden kezdődött elölről.
És egy ideje Alsórákos neve eltűnt a hírekből: ismét csend van a faluban. Gondjaikat a helyiek sajátos módon oldották meg, miután látták-tapasztalták, az egyenruhások jelenléte csupán törékeny tűzszünet: az önkormányzat és a közbirtokosság összefogott, felbérelt jó néhány Afganisztánt és a világ egyéb, békésnek nem mondható helyét megjárt volt katonát, akik rövid idő alatt rendet teremtettek a faluban. Nem modell ez a megoldás, Sepsiszentgyörgy városvezetése sem szeretné, hogy ehhez a módszerhez kelljen folyamodnia, de az tény, hogy az őrkői gondokat kezelni kell. Erről egyeztettek a napokban a városházán. A rendfenntartó közegek – megyei, városi, helyi rendőrség, területi közrendészeti hatóság, csendőrség –, a gyermekjogvédelmi igazgatóság, valamint civilek bevonásával zajlott megbeszélésen Antal Árpád polgármester elmondta, bízik abban, hogy Sepsiszentgyörgynek nem kell az alsórákosi példát átvennie, hanem a hatóságokkal sikerül megoldást találniuk. A rendőrség szerint Sepsiszentgyörgy biztonságos város, súlyosabb bűnesetek nem vagy csak nagyon ritkán fordulnak elő, persze, azt el kellett ismerniük, hogy kisebb gondok azért akadnak, és ezeket is kezelni kell. Véleményük szerint jó döntés volt a város területéről kitiltani a szekereket, ezzel az intézkedéssel máris számottevően csökkent a lopások száma, de azt is el kellett mondaniuk, hogy sok esetben a törvénykezés köti kezüket. És a polgármester szerint is frusztráló az az egyenruhások számára, ha például a valamilyen kihágásért megbírságolt cigány a rendőr szeme láttára tépi össze a jegyzőkönyvet: ilyen esetben tehetetlenek a hatóságok. És az utóbbi években egyre inkább a rendfenntartók munkáját nehezítő törvények vagy törvénymódosítások születtek, melyek őket akadályozzák, és nagyobb szabadságot biztosítanak a bűnözőknek – panaszolták a rendőrök. Adta magát tehát az első megoldási lehetőség: minden intézmény képviselőiből egy munkacsoportot alakítsanak, mely egy hónapnyi idő alatt törvénymódosítási javaslatokat dolgoz ki, amit majd a polgármester – merthogy az ilyen jellegű gondok országosan jelentkeznek – a Municípiumok Országos Szövetségének támogatásával terjeszt fel a parlamentnek. De ez a hosszú távú megoldási lehetőség, és rövid távon is szükségesek az intézkedések: ennek érdekében határoztak arról, a rendőrség és csendőrség erősíti pozícióját az Őrkő környékén, több járőrcsoportot alakítanak, sűrűbbé teszik jelenlétüket. A rendőrség egyébként tudja, melyek a problémás családok vagy egyének, hiszen nem mindenki, aki a városszéli lakótelepen él, hajlamos a bűnözésre: ez utóbbiak száma pár tucatnyi csupán, rájuk az elkövetkezőkben külön figyelnek. Őket amúgy a közösség is elítéli, hiszen miattuk a kollektív bűnösség stigmáját kell viselniük. Ez adta aztán a polgárőrségszerű civil szervezet létrehozásának ötletét, melybe a cigányok képviselőit is bevonnák. A rövid távú megoldások között az Őrkőn lévő térfigyelő rendszer bővítését, illetve a közvilágítás korszerűsítését említette még a polgármester, azt ígérte, idén azokban a környékbeli utcákban is megoldják az éjszakai kivilágítást, melyek felújítását még nem tervezték
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. március 9.
Kopjafa a templomépítő emlékére
A sepsiszentgyörgyi unitárius templom építőjének, az egyházközséget 1972–1998 között szolgáló Török Áron lelkésznek emlékére avattak tegnap kopjafát az unitárius templom udvarán.
Emlékbeszédében Kovács István elődjét a népét, közösségét szolgáló lelkésznek nevezte, aki gyülekezete szürke eminenciásaként nem a nagy, látványos szerepvállalások, a minden megvalósítást magára vállaló ember pózában díszelgett, hanem mindvégig megmaradt szerénynek. Ezért is fogadta el a család kérését, hogy az egy éve elhunyt Török Áron emlékére Balázs Antal által faragott kopjafát ne a templom oldalára rögzítsék, miként az eredeti elképzelésük volt, hanem a lelkészi hivatal bejáratával átellenben, hiszen ez volt az a hely, ahol őrködött közössége felett. Balázs Antal kiemelte: Török Áron számára kopjafát faragni nem bizonyult egyszerűnek, mert bár az egykori tiszteletes egyszerű ember volt, őt mégis több illeti. A faragott fa motívumait is elmagyarázta a gyülekezetnek: a tulipán a neki életet adó jó székely asszony édesanyját jelképezi; a kenyér, hogy jó homoródmenti búzakenyéren nőtt fel, amelyet Ő később, mint Jézusra emlékeztető falatkát, adott megannyiak kezébe; a hosszú kehely, amiből oly sokszor a bort is kiosztotta; a buzogány, mely ténykedésének igazi jelképe: harca templomromboló, majd templomépítő korban; a csipkézés arra utal, a mi népünk nótavilága sem elhanyagolható; és végezetül a torony, az unitáriusok jelmondatával: egy az Isten. A torony, melynek faragásakor Balázs Antal nagyon-nagyon vigyázott, hogy meg ne sérüljön, hiszen ott van Török Áron lelke.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. március 14.
Mit kíván a székely nemzet?
Otthont a hazában.
A politikusok minden bizonnyal ki tudják kerekíteni e három szót tizenkét ponttá, meg is teszik holnapi beszédeikben, melyeknek lényege az lészen: mit kíván a székely nemzet itt és most. Anyanyelve korlátlan használatát, szimbólumai elismerését és tiszteletben tartását, a jogegyenlőséget, hogy ami jár, az jusson is. Olyan törvényeket, amelyek javát szolgálják, és védelmét is, ha kell.
Az emlékezetből is kitörlését a megfélemlítésnek, a szabadságvágya különböző eszközökkel történő kordában tartásának, az alkotó szellem kiteljesülése akadályozásának. Gazdasági lezüllesztése véget vetését. És mindazt, amit eleink Pest-Budán százhatvanhét évvel ezelőtt követelésük tizenkét pontja fölé fontosnak tartottak odaírni: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Az egyszerű ember azonban csak otthont kívánna a hazában. De mindent, amit e három szó jelent. Olyan otthont, ahol biztonságban, kényelemben érzi magát, amelynek elvesztésétől, ne adj’ isten!, elvételétől nem kell tartania, amelynek fenntartását becsületes munkájával megoldhatja. Olyan hazát, ahol nem másodrangúként kezelik, ahol nem nézik le, nem űznek gúnyt belőle, amely nem rendőrállam és nem is ügyészállam, ahol nem megrendelésre dönt az igazságszolgáltatás. Ahol az adott szónak becsülete van. És ahol a szót, ha igaz, bátran kimondhatja, nem kell megtorlástól tartania, jogainak érvényesítéséhez nem kell nagyhatalmi segítséget kérnie, ahol nem azzal a félelemmel kell élnie, hogy holnap talán menekülni kell, felhagyva teremtett életet, anyagi és szellemi örökséget. Olyan hazát, amelyet magáénak érez, ünnepeivel és hétköznapjaival, olyan hazát, amely magáénak érzi őt, amely óvja, amely, mikor kell, kinyújtja védő karját.
És még valamit kíván a székely nemzet. Hogy megérhesse, egyszer már ne tiltakozni, sirámait világgá kürtölni menjen március 15-én a térre, de ünnepelni. Hogy megérhesse: otthonra lelt a kivívott hazában. Addig is – miként aztán is –: kék-arany, piros-fehér-zöld kokárdát szív fölé, nap-holdas zászlót kitűzni, és menni, menni előre a kijelölt úton. Konokul kitartani.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. április 28.
Mint hajdanában a népdal (Megújult a székely himnusz emlékműve)
Sokan talán nem is tudják, hogy Sepsiszentgyörgyön emlékműve van a székely himnusznak. A belvárosi református templom kertjében, a – nem is tudom, most mi a hivatalos neve, de számunkra úgy hangzik szebben: – Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu utca kereszteződésénél, két fenyőfa közt áll a kopjafa, rávésve a székely himnusz szövegírójának és zeneszerzőjének neve, a hozzáillesztett táblán pedig a mára himnusszá vált vers sorai olvashatóak.
A nyolc esztendeje ott álló emlékművet megviselte az időjárás, városunk névadója – és a himnusz szerzője – névnapjára azonban ismét olyan, akárha új lenne. Faragója, a kopjafadoktor, Balázs Antal újította fel, s hogy az ismét széppé varázsolt emlékmű legyen újraavatva is, arra alkalmat szolgáltatott a tegnapi istentisztelet. A szertartást követő kiselőadásában Balázs Antal előbb a székely himnusz szerzőjének életútját ismertette: Csanády György százhúsz esztendeje született Székelyudvarhelyen, kolozsvári egyetemistaként sodorta el az első világháború Budapestre, ahonnan a trianoni döntés után már nem térhetett haza. 1952-ben hunyt el, azt kívánta, hamvait otthon, a családi sírboltban helyezzék el – ismert okokból erre csak később kerülhetett sor. A székely himnusz zeneszerzője, Mihalik Kálmán szintén Kolozsváron volt egyetemista, az orvosi egyetem világháború miatti menekítésekor Budapestre, majd Szegedre került, kitűnő zeneszerzőként, ígéretes orvosként ott hunyt el 26 évesen az akkor még gyógyíthatatlan tífuszban.
Trianon után a szülőföldjükről elmenekült, a csonka Magyarországon otthonra lelt székelyek körében a honvágy sok dal születését eredményezte, 1921-ben írta meg Csanády Bujdosó ének címmel versét, megzenésítésére Mihalikot kérte meg. Azért adta azt a címet versének, mert akkor mindenki bujdosott – magyarázta Balázs Antal. Az immár megzenésített verset előbb a budai hegyekben énekelgették a székelyek, első adatolt előadására 1922-ben került sor, Budapesten egy leánykórus adta elő, még az eredeti címmel. „Aztán olyan sokszor, olyan sokan énekelték, hogy székely himnusz válott belőle” – mondta Balázs Antal. A himnusznak azonban hányatott sors jutott, Erdélyben az első román világ alatt tilos volt énekelni, a kicsi magyar világban sem nagyon szorgalmazták, hiszen a magyar nemzetnek van egységes himnusza, hát akkor miért énekeljenek a székelyek egy másikat is. A második világháború után ugyanvalóst tiltott volt, de 1989-et követően már szabad, „ha tetszik, ha nem azoknak, akiknek sérti a fülét. Mert nekünk van címerünk, van zászlónk, van himnuszunk, csak önrendelkezésünk nincs” – állapította meg keserűen Balázs Antal. Elmondta azt is, a ma énekelt székely himnusz szövege nem azonos teljes egészében a Bujdosó énekével, a kisebb változásokat azzal magyarázta, a himnusz úgy terjedt, mint hajdanában a népdal. „Olyan csodálatos, hogy senki sem tanítja, mégis mindenki tudja” – zárta beszédét, megjegyezve még, hogy a templomkertben található emlékművön az eredeti versszöveg olvasható.
A templombéli előadást követően az istentiszteleten részt vevők a felújított emlékművet körbeállva énekelték el a székely himnuszt.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. május 9.
A kézfogások embere (Sylvester Lajos emlékére)
Sylvester Lajossal negyvenévnyi barátság kötött össze. Ha messzire is voltunk egymástól, határok, hegyek, rendszerek és politikusok választottak el bennünket, de úgy érzem, most, hogy ő már nincs, mégis mindig tudtunk a másikról, levél jött és ment (ha nem fogták el figyelő szemek és kezek), az írásait olvastam (a Megyei Tükörben, később a Háromszékben, A Hétben).
Megismerkedésünk véletlen volt, a hetvenes évek elején egy szentgyörgyi úton elkeveredtem a színházba, ahová Veress Dani vitt be, és valami belső lépcsőn a kardos igazgatónő éppen egy színészt egzecírozott, mondván, ha nem viszi vissza a kölcsönkapott aragázt, megnézheti magát. A hangos szócsata közben félrehúzódtam, és a mellettem álló bajszos, mosolygós embertől megkérdeztem: mi az az aragáz? Nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: te honnét jöttél? Aki nem tudta, hogy mi az aragáz, az nem lehet romániai, erdélyi. Mondtam, Szegedről, mire Sylvester Lajos kezet nyújtott, és megjegyezte, hogy már vártunk, te a Tiszatájtól jöttél, és mondta a nevemet is. Pillanatok alatt otthonossá vált a sose látott világ: egy kézfogás tette azzá. Sylvester Lajos a kézfogások embere volt, a barátságé, a barátságszövésé.
Írásait nagyon megszerettem, mert egy tájat, szűkebb hazát olyan buzgalommal és szeretettel fedezett föl számomra és biztosan az olvasói számára is, hogy mindig vele tudtam barangolni hol egy elfeledett ’48-as emlék megújításában, hol meg egy szülőföldi történeti alak megidézésben. Nekem Gábor Áron élő alakká vált az ő írásaiban, éppúgy, mint a saját ősének tekintett Sylvester János bibliafordító, akit Lajos a családja rokonságába vont írói látomásában.
Újságíró volt, az újságírásnak a legnemesebb műfajait művelte, interjút, tárcát, helytörténeti, művelődéstörténeti publicisztikát művelt roppant termékenyen és finom nyelvi leleményekkel. De az a kurzívan szedett kicsi jegyzete is a Háromszék első oldalán mindig odavonzotta szemem, mert közéleti iróniáját megtapasztalhattam írásában, néha még tán a dühét is.
Azt hiszem, hogy a Duna-delta halászatáról, a lipován emberekről ő írt legszebben és legnagyobb szorgalommal, Lajos ugyanis nagy horgász volt, és hiába aggódott érte Dóra, Anikó, Zoltán, Lajos minden évben, ha tehette, ezt a deltai világot megélte és megírta. Tudtam, hogy jó barátok között élt, és azt is, hogy valamiképpen támasza volt azoknak a fiatal íróknak, akik a hetvenes évek elején odakerültek Sepsiszentgyörgyre újságírónak, tanárnak, színházi embernek. És azt is megtapasztaltam, hogy a távolság nem csökkentette barátságát, figyelméből és jó emberi gesztusaiból gazdagon jutott nekünk is, de a rokonszenvvel látott törököknek is, akiket Beder Tibor az utazásaival kapcsolt a háromszékiekhez.
Sylvester Lajos jó barát volt, a szó legnemesebb értelmében hasznos embere a nemzetének. Hiányzik mindazoknak, akik ismerték, akik pedig nem ismerték személyesen, a Váry O. Péter által gondozott és kiadott könyveiből egy korszakra és emberére lelhetnek.
Magam nagy életajándéknak tartom, hogy ismerhettem, barátságának ajándékaival adósa vagyok.
Ilia Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 4.
Elválasztva, de szétválasztva sosem
Száz év alatt nem változott sokat a világ. Vagyis hogy változott, geopolitikai értelemben mindenképp – bizonyos elvek azonban csalhatatlanok(nak hittek) maradtak. Ilyen a nagyhatalmak világirányítási elképzelése, ennek következménye – hogy a szétszabdalt és szétszóratott magyarság számára a naptár immár 95. éve fekete betűs dátumánál maradjunk – a trianoni, majd negyedszázad múltán az azt megerősítő párizsi diktátum.
Mindkettőt békeszerződésnek nevezték, de csak annak okán, hogy háborúkat zártak le. Holott a kis államokra ráerőltetett parancs volt mindahány, egyeseknek kisebb-nagyobb mértékben kedvező, ránk, magyarokra a történelem során legnagyobb csapást mérő.
Tudjuk, hamisított dokumentumok alapján döntöttek fejünk felett a „nagyok”, tudjuk, meg sem hallgattak bennünket. Fájdalmunk azóta is hatalmas, de betegségünk nem gyógyíthatatlan. Csak el akarják hitetni velünk. Hisz századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme. Magyarország pedig, a kicsinyke maradék, a hosszú sunyítás után végre szembeszáll elnyomóival, a magyar ember érdekét téve mindenek elé, a magyar nemzet jövőjét építve minden eszközzel. Határok feletti nemzetegyesítéssel és brüsszeli ellenszélben közös kiállással, a szétszabdalt és szétszóratott magyarságnak temploma és iskolája fenntartásával. Ehhez nekünk a magyar összetartozás tudatát kell csupán hozzátennünk, ami – innen, alulról nézvést legalábbis – nem esik nehezünkre, hiszen bennünk élt mindig is, általa maradtunk meg – akik megmaradtunk: elválasztva, de szétválasztva sosem. Hát ezért, ugyancsak innen, alulról nézvést, a múlt fájdalma helyett a jelen panaszát kell szóvá tennünk: bár az összetartozás nem követeli meg az összefogást is, azért egyetlen szekerünket nem szétszaggatni – akárhány lóval, de egyfelé húzva szeretnénk látni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 5.
Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 8.
Sylvester Lajos-emléknap Csernátonban
Másodszor tartottak Sylvester Lajos-emléknapot Csernátonban, a 2013. június 2-án róla elnevezett községi könyvtárban. A felújított egykori István Dániel-kúriában két évvel ezelőtt határozták el a helybeliek, hogy minden június első vasárnapján megemlékeznek a szülőfalujához határtalanul ragaszkodó Sylvester Lajosra. Míg tavaly a szoborállítások témáját járták körül, tegnap a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, ugyanis elsőként ő készített dokumentumfilmet és közölt riportsorozatot a Háromszékben az 1944-es Úz-völgyi harcokról.
Az emléknap a déli harangszó után, Bölöni Dávid, Csernáton község polgármesterének ünnepi beszédével kezdődött, majd az épület homlokzatát díszítő domborműves emléktáblánál Sylvester Lajos lánya és unokája, a Bod Péter Megyei Könyvtár, Csernáton önkormányzata és a Haszmann Pál Múzeum képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János hadtörténész Ugyanarról másképpen – egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel vetített képes előadással emlékezett a névadóra, s arra az időszakra, amelyet közösen kutatott Sylvester Lajossal. „Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt” – hangsúlyozta. Nagy Tamás budapesti hadtörténész Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel emlékezett véget nem érő vitáikra, az együtt töltött napokra. Az előadások után felavatták a könyvtár pincéjét, ahol első és második világháborús fényképekből, képeslapokból és tárgyi emlékekből álló kiállítást nyitott meg Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus. A rendezvényen az Úz-völgyi harcok két veteránja, a 90 esztendős dr. Szőts Dániel és a 87 éves Bartha Mihály is részt vett. Az emlékünnepség záróeseményeként este a könyvtár udvarán a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján Váry O. Péter újságíró, lapunk munkatársa által összeállított Vérvölgy című előadást mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. június 9.
Sylvester Lajos-emléknap
Úz-völgyi történelem és valóságmítosz
Vasárnap második alkalommal emlékeztek meg Sylvester Lajosról (1934–2012) szülőfalujában, a róla elnevezett községi könyvtárban. A meghitt hangulatban zajló eseményt a szervezők az Úz-völgyi tragédia köré építették, hiszen az ünnepelt életművének fontos állomása az ottani harctér népszerűsítése, kutatása és emlékhellyé emelése. A rendezvényt két veterán kortanú is megtisztelte jelenlétével.
Az emléknap az egykori István Dániel-féle kúria előtti téren kezdődött, ahol Mátis Izabella felelevenítette Sylvester Lajos életútját. A koszorúzás előtt Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a szép számban összesereglett emlékezőket, egyben az őseink előtti főhajtás napjaként is értékelve a rendezvényt.
Fájdalmas igazság, megszépült múlt
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János dabasi hadtörténész, Egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel tartott vetített képes előadást, amelyben nemcsak a történelmi tényeket vázolta fel, hanem személyes élményeiről és a Sylvesterhez kötődő barátságról is szólt. „Így volt, nem így volt, de igaz volt” – jelentette ki bevezetőjében, a régi barátságra emlékezve. „Életem legszebb élményeit jelentik a veteránokkal és Sylvesterrel való éjfélig tartó beszélgetések és tényfeltárások a Füsti fecske vendéglőben”, mondta Szabó.
– Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt. Történész nélkül nincs szavahihető történelem, író nélkül nincs népi emlékezet, de a kettő kiegészíti egymást, és mindkettő nagyon fontos. A történész másként látja, mint az író, az egyik a fájdalmas igazságot, a másik a megszépült múltat láttatja, de mindkettőben sok a tanulság” – vonta le a következtetést kettőjük közös munkájából a történész.
Érzelmes emlékek
„Nem tudományos jellegű gondolatokat osztok meg, hanem személyeseket, amelyek egy 19 éve kezdődött barátságról szólnak” – emelte ki Nagy Tamás magyarországi hadtörténész az Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel tartott előadása kapcsán. Első találkozásaik egyikén vitába szálltak, szinte haraggal váltak el, mesélte. „Vigyázzatok, mert az a magyarságkép, amelyet terjesztetek, túl archaikus, és nem felel meg a valóságnak” – oktatta ki akkor az írót, a realitásokra kívánva felhívni a figyelmét. A következő évben Sylvester megkövette, igazat adott neki, és ebben a gesztusban is rejlik az ő nagysága – elevenítette fel az anyaországi történész.
„Olyan embernek ismertem meg, aki nyitott volt, és ezzel kortárs értelmiségiként nyilvánult meg” – méltatta Sylvestert. Beismerte, az anyaországi magyarnak, mielőtt ítélkeznék, meg kell ismernie, hogy itt milyen magyarként élni, viszont az sem mindegy, ki vezeti be ebbe a tudásba. „Aki egy kulturális menedzser által lép be ebbe a világba, szerencsésnek mondhatja magát”.
Végül, a jelen állapotokról szólva, felhívta figyelmet a jó irányú fejlődés jeleire is, arra célozva, hogy nemcsak múltban, a jövőben is kell gondolkodni. „Aki itt él, nem veszi észre, hogy itt is sok téren jobbra fordult az élet, csak észre kell venni a lehetőségeket, azt a pluszt, ami a többnyelvűségben rejlik, amely bekapcsolja az itt élőket az európai körforgásba. Ezeket a gondolatokat Lajosnak szerettem volna elmondani, ehelyett a jelenlevőknek mondom el: úgy kell emlékezni, hogy közben előre is kell tekinteni.”
Kiállításmegnyitó, katonadalok, mítosz
Haszmann Pál nemcsak megnyitotta a csíkszentmártoni Páll Zoltán történelemtanár által első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből összeállított kiállítást, amellyel egyben a pincegalériát is felavatták, hanem szívet melengető példabeszédet is mondott. A magyar katonaember évszázadokon keresztül megmutatta a világnak, hogy mire képes, és ehhez a képhez az Úz-völgyi csata is hozzátartozik. Beismerte, e csatáról Sylvester írásainak megjelenése előtt nem volt tudomása.
Meglátása szerint az első, majd a második nagy verekedést követően jelenleg a harmadiknál tartunk, a szellemi nagy verekedésnél, mert a szabadságharcunk nem zárult még le. „Össze kell hangolni munkánkat, az örökségét összeszedni, mert napjainkra megszakadt egy ősrégi szokásrend, az ősökről való történetek családban való elmesélése, és ezt a mulasztást legalább a társadalomnak pótolnia kell!” – zárta mondandóját a csernátoni múzeum őre.
A rendezvény végén a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták a vendégeket, és ekkor fújt bele Szőcs Dániel egykori páncéltörő veterán a harctérről megmaradt sípjába, Bartha Mihály aknavető egykori harcossal együtt jelt adva régi katonadalok éneklésére. A 91 éves, utolsó Úz-völgyi harcosokkal való találkozás is maradandóvá tette a felemelő eseményt.
A történelmi tények felleltározása mellett este a mítosz is megelevenedett a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadáson. A Váry O. Péter újságíró által dramatizált és rendezett darabot a Csernátoni Férfidalkör előadásában láthattuk. Közreműködtek: Lukács Attila, Lukács Mihály, Ábri Béla, Csoboth Lehel, Mikes Alpár, Fegyver Mátyás, Sipos Sándor, Nagy-Oláh Ildikó és Gál Zsófia.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. június 27.
A tévés újságírót filmjei illusztrálják (Csáky Zoltán Háromszéken)
Ismerős idősebbeknek még a bukaresti magyar adás első időszakából, később a Duna Televízióból, melynek indulása óta munkatársa, meghatározó televíziós újságírója – egészen a közelmúltig. Csütörtöki baróti, tegnapi sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozóján életéről, munkásságáról beszélt a mindkét helyszínen nagy számban összegyűlt érdeklődőknek Csáky Zoltán.
A háromszéki felmenőkkel is büszkélkedő Csáky Zoltán a Zala megyei Sümegen született, véletlen folytán hamar visszakerült a családja Erdélybe, Marossárpatak, majd Marosvásárhely vált életének állomásává – vezette fel életútját. Egyetemet Kolozsváron végzett, az egykori Marianum utolsó publicisztikai évfolyamán vezető tanára Balogh Edgár volt – egyike mestereinek, Bodor Pál és Sára Sándor mellett. A bukaresti magyar adáshoz annak alapításakor hívták meg, a román televízió magyar nyelvű adása szerinte azért jöhetett létre 1969-ben, mert „volt akkor egy jó széljárás a magyar kultúra felfuttatására”, valamint az alapító főszerkesztő, Bodor Pál jó politikai érzékének köszönhetően. Beszélt a magyar adásos időkről, a csíki bicskásokról készített dokumentumfilm kálváriájáról vagy olyan visszás helyzetekről, mint amikor a magyarul énekelő csángók lemehettek a Kaláka egyik élő adásában, de az adás filmtekercsét azonnal megsemmisítették. A magyar adás megszüntetése után a kollektívben dolgozott, orvos feleségét Moldvába helyezték ki, a menekülést a kilátástalannak tűnő helyzetből a magyarországi kitelepedés jelentette. 1989 elején nem volt könnyű az életet újrakezdenie, fizikai munka után rádiózott egy ideig, majd az 1992-ben Sára Sándor vezetésével alakult Duna Televízióhoz került, mely „fénykorában nemzeti intézmény volt”. A Dunánál az évek során szinte minden televíziós műfajt kipróbálhatott a közéleti és politikai műsoroktól a szórakoztató műfajig. A Kívánságkosárban volt utolsó szereplése, fél éve is egy műsorba kellett volna belépnie, amikor közölték vele, nem hosszabbították meg a szerződését.
A tabuk feszegetése, kényes témák boncolgatása már a bukaresti magyar adásnál érdekelte, ennek folyománya, hogy tizenöt esztendeje elkészítette a Hagymakupolás honfoglalás című filmet. Az egy tömbben élő székelyföldi magyarság felrobbantása végett indított ortodox térhódítást bemutató filmet a Duna Televízió csupán egyszer mutatta be, és „kaptam is érte hideget, meleget”, folytatni is szerette volna, de sosem adtak rá pénzt, és meg sem indokolták, miért. A film alapján azonos címmel könyvet adott ki, az Arcélek portrésorozata interjúiból A Jóisten politikája címmel szintén kötetet állított össze, s bár azt vallja, „a tévés újságírót filmjei illusztrálják”, a könyvekre is szükség van, mert „a termést be kell takarítani”, mondotta.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 4.
Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galéria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 24.
Menteni azt lehet, aki akarja (Szórványkérdés) (Tusványos)
Menteni azt lehet, aki akarja, hogy megmentsék, erőszakkal senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy magyarként sziget maradjon a románok tengerében. Aki meg felvállalja a mentési – bár inkább gondozási – szolgálatot, azt hagyni kell munkáját végezni a mindig sajátságos körülmények közt, illetve segíteni abban, hogy küldetését teljesíthesse – nagyjából ezek a következtetései a Szétszóródunk – káosz a szórványmentésben című előadásnak.
A cím amúgy nem fedi a valóságot, cáfolták is az előadók: nincs káosz a szórványmentésben – jelentette ki Molnár Zsolt temesvári parlamenti képviselő, mert a különböző régiókban mások az élethelyzetek, és ezek különböző válaszokat igényelnek. Persze, elméleti rendszert sokan kidolgoztak már, az RMDSZ-nek is van szórványstratégiája, de a képviselő szerint nem az egyetlen, nagy és átfogó stratégia létezése a fontos, hanem az, hogy támogatni tudjuk-e azokat az odaadó embereket, akik elvégzik ezt a munkát. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a szórvány nem szűnik meg, csak költözik, a szórványkérdésnek mindig is a nemzetpolitika részének kell lennie, ugyanakkor minden országos struktúrának is rendelkeznie kell szórványstratégiával. E téren az RMDSZ háromgenerációs stratégiát dolgozott ki, az első években a közösségépítésre fektették a hangsúlyt, aztán az intézményépítés következett, mostanság meg a hálózatépítést támogatják. Következő lépésként talán a gazdasági fejezetet kellene megnyitni, vélte a képviselő, hiszen a szórványban a miért éri meg magyarnak lenni kérdéskör az érzelmi szférából egyre inkább a racionális felé tolódik el. A nagy munka az lesz, hogy a szórványban élőknek okot adni arra: büszkék legyenek rá, hogy magyarok. De át kell gondolni a támogatási rendszert és a prioritásokat is, hogy a szórványban munkájukat végzők megfelelő támogatásban részesülhessenek, és ezt az üzenetet az erdélyi és magyarországi döntéshozóknak is közvetíteni fogja, ígérte Molnár Zsolt.
Antal Tibor, a gyimesi csángó vidéken oktató zenetanár példákkal támasztotta alá a kezdeményezések különbözőségét, kiemelve a zene szerepét az identitástudat megőrzésében. De lészpedi esetet is említett, ahol a gyerekek szülei is kérték a magyartanítást – eleinte félénken, csak néhányan, mostanára már több tízen.
Lászlófy Pál, a Külhoni Magyar Oktatási Tanács elnöke Beke Györgytől vett idézettel – nem a romlást, hanem az élet továbbvivő jeleit kell keresni – a cselekvés fontosságára hívta fel a figyelmet. Úgy véli, az értékvesztett világban nincs pozitív jövőkép, ilyen körülmények között a szórványban élő magyaroknak kétszeresen nehéz a sorsuk. De kis dolgokkal is sok mindent el lehet érni, állítja, a lényeg az, hogy nem felülről kell ráerőltetni a szórványmentéssel foglalkozókra bármiféle stratégiát, hanem őket kell megkérdezni, az adott körülmények közt mit akarnak csinálni, és ahhoz milyen segítségre lenne szükségük. Konkrét, megvalósítható dolgokban kell gondolkodni, egymásra odafigyelve és egymáson segítve, a többi csak elmélet, fejtette ki véleményét Lászlófy Pál. Gergely István, a Csibész Alapítvány elnöke – annak apropóján, hogy egy szomszéd sátorban zajló gazdasági témájú előadáson nagyon sokan, míg a szórványtémájú előadáson igen kevesen vettek részt – arra hívta fel a figyelmet, nem gazdaságilag, hanem szellemileg kellene meghatároznunk magunkat. Hasonlóképp az előtte szólókhoz, ő is úgy véli, nem a szórványmentésben van káosz, hanem a fejekben, de miként bárki magába szállva át tud lépni a rendezettség állapotába, úgy egy közösségnek is meg kell tudnia tenni ezt a lépést. Ugyanakkor ellentmondásosnak tartja azt, hogy akiktől várjuk a rendet, azok tőlünk várnak segítséget ahhoz, hogy tisztán lássanak. Fontosnak tartja azt is, hogy a nemzetért felelős kormány vegye észre és karolja fel a különböző kezdeményezéseket. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója a jövő kulcsának a következetességet tartja. Az ő megfogalmazása, hogy a szórványt nem menteni, hanem gondozni kell, és az alapítvány, bár nem e célból hozta létre Kallós Zoltán, e túlmisztifikált feladatot következetesen végzi. Balla Ferenc szerint is a gazdasági dolgok fogják meghatározni az elkövetkező években, hogy a szórványban marad-e magyar, hiszen mindhiába próbálják visszavinni szülőhelyükre a magyar oktatásban részesülő gyerekeket, ha ott nem tudnak megélni. Felhívta arra is a figyelmet, hogy sokan végzik ugyan a szórványgondozási feladatot, de a rendszeren belül zárlat van, az egymástól függetlenül cselekvő embereknek nincs alkalmuk megosztani tapasztalataikat. Ilyen megközelítésben a szórványstratégiát szükségesnek tartja, de minden stratégia annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, tette rögvest hozzá. Zárszóként ő fogalmazta meg az előadás lehető legpozitívabb üzenetét: ha mindenki a saját helyén elvégzi a munkáját, nem lesz itt semmi gond.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 25.
Mint poros kirakat
A Magyarellenes diskurzus a román médiában című tegnapi tusványosi előadás következtetése: Románia olyan, akár egy régebb tetszetősen berendezett kirakat, mely már be is porosodott, de melynek üvege mögé senki nem is akar benézni. Az előadók szerint ugyanis Romániának a Nato- és Európai Uniós csatlakozás után már nem érdeke tovább rendezni a magyar közösség kéréseit; másfelől – ami kívülről pozitívumnak tűnhet – a szélsőséges román pártok háttérbe szorultak ugyan, de ez nem jelenti a magyarellenes diskurzus megszűntét, hiszen minden román pártnak megvannak a szélsőségesei.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) határozatainak java részét fenntartja a bíróság, ezért úgy tűnik, a tanács tevékenysége a járható út a magyarellenesség visszaszorításának nem könnyű folyamatában – véli Asztalos Csaba, az ODT elnöke. Természetesen, az ODT-hez románellenességgel is fordulnak megkereséssel, ezeket is épp oly mértékben kezelniük kell – tette hozzá. Asztalos ismertette, az elmúlt években nőtt az ODT-hez érkezett megkeresések száma, amit a növekvő tudatossággal magyaráz. Hozzátette, a román sajtóban kimutathatóan magasabbak a magyarellenes megnyilvánulások ünnepeink tájékán. Asztalos azzal magyarázza, hogy az elmúlt hat-hét évben intenzívebbé vált a magyarellenesség, mert a Nato- és uniós csatlakozás előfeltétele volt, hogy Románia rendezze a kisebbségek jogait, 2007-et követően azonban sem belföldi, sem külföldi monitorrendszer nem követi, hogy alkalmazza-e az ország a nemzetközi egyezményekben vállaltakat. Románia a kisebbségek ügyét lezártnak tartja, a kisebbségekre vonatkozó jogszabálykerete viszonylag jó is, de az ország nem annak kiemelkedő példája, hogyan rendezte kisebbségei ügyét, hanem annak, hogyan nem alkalmazza saját törvényeit – fejtette ki Asztalos. Hozzátette, ezt el kell mondani minden lehetséges kül- és belföldi fórumon, de a törvénykezésből alaposan felkészülve, példákkal alátámasztva. A román média objektív tájékoztatásra is képes, erre a kolozsvári kétnyelvű városnévtábla ügyében indított per a példa. Szőcs Izabella, a Minority Rights Egyesület alelnöke még jogászhallgató korában indított civil pert a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal ellen, melyet első fokon megnyert, a fellebbezés után a bíróság a per tárgyát elutasító választ adott. Szőcs Izabella az alapfokú ítélet kimondása után magyar újságíróknak tartott tájékoztatón ismertette a bíróság döntését, mert úgy gondolta, a román média számára ez nem bír hírértékkel – aztán a román újságírók is keresték, hiszen oly formában, hogy egy harmadéves jogászhallgató legyőzte Kolozsvár polgármesterét, érdekessé vált számukra is a történet. Tájékoztatásuk után a román nyelvű média kilencven százaléka objektíven számolt be, ezt Szőcs Izabella annak tulajdonítja, hogy folyamatosan kommunikált a sajtósokkal. A Szőcs Izabelláéval ellentmondó, súlyos példákkal illusztrálta Adrian Szelmenczi, az Active Watch sajtófigyelő projektvezetője a magyarellenes diskurzus jelenlétét a román médiában. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek az RMDSZ-kongresszuson mondott beszédével kapcsolatban először az Agerpres állami hírügynökség vetette fel a terrorizmust, az ugyanarra a kongresszusra küldött államfői üzenetet – mely arra vonatkozott, hogy a kisebbségek ügyében van még tennivalója Romániának – az Agerpres már eleve anélkül a rész nélkül közölte, amelyet Klaus Johannis honlapjáról utólag töröltek. Mindez azt bizonyítja, állami szinten vezényelt a magyarellenes diskurzus fenntartása – véli Szelmenczi. Ugyanakkor a magyarság jogsértései fölött átlép a központi román sajtó, az ezekről szóló hírek ugyanis nem növelik hallgatottságukat-olvasottságukat. Sztereotípiává vált a román sajtóban a magyarság jogos kéréseit úgy beállítani, mint törvénytelenek, az autonómia kérdésénél már egyenesen elakad a kommunkiáció, az újságírók – kik minden valószínűség szerint nem is tudják, mit jelentene az autonómia, csak azt szajkózzák, hogy a magyarok államot akarnak az államban – eleve előítélettel közelítenek a témához – fejtette ki. A Marosvásárhelyen civil kezdeményezésre kihelyezett kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán (melyeket a helyi rendőrség mindenféle törvényekre hivatkozva, hatalmas méretű bírság kilátásba helyezésével próbált eltávolíttatni) egy rendkívül súlyos esetre hívta fel a figyelmet: Cristian Tudor Popescu a Digi24 televízióban úgy reagált a magyar kisebbség jogos kérésére: „hát hol élünk, Ruandában?”. Ruandában ugyanis néhány éve az ottani kisebbség tömeges népirtása zajlott, Szelmenczi értelmezésében tehát Popescu kérdése azt jelenti, örvendjen a magyar, ha élhet, ez jelenti minden jogát. Szelmenczi felhívta a figyelmet, három-négy esztendeje immár a magyarság ellen irányuló gyűlöletbeszéd felülmúlta a cigányság ellenit (ezt támasztja alá az Asztalos Csaba által ismertetett tavalyi IRSOP-felmérés, mely szerint a románok számára az elsődleges veszélyforrást az oroszok és Oroszország, a másodlagost a magyarság és Magyarország jelenti). Szelmenczi szerint az olyasfajta kezdeményezések, mint a szélsőséges Egyesült Románia pártot megalapító Bogdan Diaconué, aki blogján a magyar termékek bojkottjára szólítja híveit, mert „Magyarország nem adja ki a korrupt Markó Attilát”, belefér a szabad véleménynyilvánítás keretébe, Diaconu kezdeményezése egyértelműen szavazatszerzésre irányul, Vadim Tudor, Funar szélsőségeseit próbálja így megfogni, hogy milyen sikerrel, az majd elválik a jövő évi választásokon. A szélsőséges pártok letűnése egyébként a magyarellenesség megszűntét nem vonta maga után, hiszen minden pártnak megvannak a szélsőségesei, Victor Ponta is büszkén fényképeztette magát a székely zászlóval a háttérben, mikor szavazatokra volt szüksége, másnap meg azt mondta, Székelyföld nem létezik – tette hozzá Szelmenczi. Megállapítása szerint bármilyen magyar igényről legyen szó, a román sajtóban csak azt hallani, a magyarságnak be kell tartania Románia törvényeit, alkotmányát, ami a szélsőségesség egy lágyabb – megfogalmazása szerint lightosabb – megnyilvánulása, azt sugallja ugyanis, hogy a magyarság nem őshonos az országban, hanem betelepedett lakosság. És ami még rendkívül súlyos, hogy ezt a szemléletet vallja minden román párt is, liberális vagy szociáldemokrata, kormányon vagy ellenzékben levő – zárta beszédét Szelmenczi.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 20.
Államalapítás
István halálának 900. évfordulóján, 1938-ban az országgyűlés augusztus 20-át az államalapítás ünnepévé és első szent királyunk emléknapjává nyilvánította.
Hogy a magyarság történetében a halála után csupán negyvenöt (!) évvel szentté avatott I. István a legkiemelkedőbb államférfi volt, az kétségtelen: az ezer évvel ezelőtti viszonyok közepette két nagyhatalom – a német-római és a bizánci – közé ékelve független államot tudott létrehozni.
Nagy bölcsességre, a történelmi távlatokban való gondolkodás kivételes képességére utal, hogy – bár törvénykönyvének bevezetőjében „az ókori és mostani császárok” követésére hivatkozik – országát nem más államok mintájára szervezte meg, hanem a sajátos magyar viszonyokhoz igazítva, „mivel minden egyes nép a maga törvényeit alkalmazza”.
A fejedelemség intézményét a királyságéval felváltva kora modern politikai intézményrendszerét alapozta meg, az általa bevezetett közigazgatási felosztás, a megyék és egyházmegyék rendszere szinte változatlan formában ma is él. Legnagyobb horderejű döntésének mégis az bizonyult, hogy a kereszténység felvétele során a római egyházhoz csatlakozott, Magyarország ennek köszönhetően válhatott latin írású és műveltségű országgá, így lehetett az évszázadok során részese a – mai fogalommal élve – nyugati civilizációnak.
Szent István nagy műve azonban mindmáig nem teljesedhetett be. Az állam működését szilárd alapokra helyezte ugyan, de méltó utód hiányában az ország hanyatlásnak indult, alig három évszázad múltán össze is omlott. Károly Róbert Szent István országalapító módszerével még felépítette Magyarországot, de a történelem, a magyarság esetében legalábbis, többször űzte kedvenc játékát: jó néhányszor ismételte önmagát. Hogy mégis akadt mindig – ma is – az államalapítóéhoz ha formátumában nem is, de az újrakezdéshez szükséges eltökéltségben, a magyar jövőbe vetett hitében hasonlatos gondolkodású államférfija, az talán nemzetünk legnagyobb erénye.
Mert mindannyiszor az évszázadok során, török ellenében, osztrák iga alatt, kommunista fojtogatásban, neoliberális országkiárusítás után, legújabban az uniós olvasztótégelyben újra és újra államot kellett alapítanunk, függetlent, melyben a „nép a maga törvényeit alkalmazza”. És mindig a Szent István-i szellemben, melyet intelmeiben így fogalmazott meg: „Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat.”
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma2015. augusztus 21.
Lélekben ünnepelni
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel. Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára. Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kálmán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mihály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 22.
Lélekben ünnepelni – Szent István-napi megemlékezés Sepsiszentgyörgyön
Az esőre álló időjárás miatt Isten hajlékába szorult a sepsiszentgyörgyi ünneplő közösség, de a Szent István-nap méltósága, üzenetének fontossága éppúgy érvényesült, akárha a Szent József-plébániatemplom udvarán zajlott volna a bensőséges ünnep. Hiszen – mint Szabó Lajos kanonok megjegyezte – első királyunk emléknapján mi lélekben akarunk ünnepelni.
Az ünnepi szentmise után felszólaló Szabó Lajos Talleyrand elhíresült mondására – vedd el a nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz – alapozva figyelmeztetett, a történelem során sokan, sokszor akarták és akarják ma is elvenni múltunkat, elvágni azokat a hajszálgyökereket, melyekkel népünk táplálkozik, de mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy lemondva múltunkról azzá váljunk, amivé a mai élet akarja. Ezért kellene évente nemcsak egyszer, de sokszor felidézni Szent István alakját, hogy tanításai úgy ivódjanak lelkünkbe, hogy elmondhassuk, mi magunk is hős apának hős fiai akarunk lenni.
Szabó Lajos kanonok kiemelte, az a nagy összevisszaság, ami körülvesz bennünket, sokszor azt az érzést keltheti bennünk, hogy mindennek vége, nincs tovább – holott Szent István szelleme arra kötelez bennünket, hogy nem adhatjuk fel.
Nem elég vágyni, nem elég akarni, de tenni kell, miként szent királyunk cselekedett, és nem homokra, de sziklára kell építeni. Hogy orrlógató, bús magyarokká ne váljunk, csak fel kell szítani magunkban a hitet, István királyhoz hasonlóan, aki Istenbe vetett hitével erős államot épített. Nekünk élnünk kell, továbblépnünk, Szent Istvántól meg kell tanulnunk közösségi emberekké válni. Szent István az egységet hagyta ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy eszméje, példája általunk és bennünk szétrombolódjék – mondta az atya, arra is figyelmeztetve, hogy első királyunk fiához írott intelmei ma éppoly aktuálisak, akár ezer esztendővel ezelőtt, tanítást, eligazítást adnak minden magyar család számára.
Az ünnep teljessé tételéért bemutatott műsorban fellépett a Szent József-plébániatemplom kórusa, szavalt Debreczi Kálmán színművész, illetve beszédet mondott Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő, a templom előtti Szent István-szobrot megalkotó Vargha Mihály, majd felszólaltak történelmi egyházaink képviselői: Biró Attila unitárius lelkész, Zelenák József, az evangélikus-lutheránus egyház segédpüspöke, Hajdu János sepsi-barcasági római katolikus főesperes (a református egyházat senki nem képviselte).
A nemzet kenyerének megáldása előtt Szabó Lajos kanonok rövid beszédében kiemelte: nekünk is azt az egységet kellene építenünk, amit a Diószegi Pékség által sütött kenyér jelképez, hiszen minden magyarlakta vidékről származó búzaszemekből készült. Nemzeti imánk és a székely himnusz eléneklését követően került sor az ötvenkilós kenyér felszeletelésére és szétosztására, ezzel párhuzamosan a templom előtti Szent István-szobor koszorúzására.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 22.
Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. augusztus 26.
Úz-völgyi honvédek nyomában
Nem hadtörténészként, hanem egyszerűen egy honvéd fiaként írta és szerkesztette Kisgyörgy Tamás T 1224 – Úz völgye 1944 augusztus 2.–szeptember 19. című könyvének második, bővített kiadását, melyet tegnap délután mutattak be a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség tanácstermében.
Nagyon fontos elevenen tartani az emlékezetet – köszöntötte a résztvevőket Kovács István unitárius lelkész, minden epizódot, minden jajt le kell írni és átadni a következő nemzedéknek. Ő maga is a visszaemlékezés bűvkörében él, mert édesanyját tizenhét évesen túszként hurcolták el a besszarábiai frontra, ő a megye egyetlen nő veteránja, aki ez idáig beszélni sem mert a történtekről.
Mindig lehet újat mondani az Úz völgyéről – hangsúlyozta Váry O. Péter, a kötet kéziratának gondozója, egyrészt, mert a történészek folyamatosan dolgoznak, másrészt, mert ma is napvilágot látnak visszaemlékezések, mint amilyen a most először megjelenő Páll Sámuelé is. Kisgyörgy Tamás már történész is lehetne, könyvében ugyanis történelmi keretbe helyezi az Úz völgyét, de szövege annak minden kavicsáról és utóéletéről is szól – fűzte hozzá, megerősítve Szabó József János hadtörténész, a kötet lektorának szavait: szerethető könyv született, melynek remélhetően lesz egy harmadik, tovább írt kiadása is. A szerző édesapjának naplójára építi munkáját, aki egyszerű katonaként írta le nap mint nap a történéseket – magyarázta.
Kisgyörgy Tamás részletesen ismertette kötetének hátterét, kiemelve, hogy hadtörténészek javaslatai ellenére egy úz-völgyi honvéd fiaként akarta feldolgozni édesapja sokat rejtegetett, 1985-ben előkerült naplóját. A szörnyű háborús események résztvevőire kívánt emlékezni, nem hadtörténeti tanulmány írására vállalkozott, és főként a fényképek késztették arra, hogy az 1940–1944 közötti Háromszék kulturális eseményeiről is szóljon, nemcsak a dokumentumok érdekelték, hanem az akkori emberek sorsa is. Több száz adatközlővel beszélt, személyes élményeit is beépítette könyvébe, és a felszínre bukkanó, új fejlemények kapcsán úgy véli, hihetetlen, milyen emberi történetek kerülnek elő a háború kegyetlenségéből.
Úz-völgyi élményeiről mesélt Páll Sámuel málnási veterán, akit tizenhét évesen hívtak be katonának, kivették a könyvet a kezéből, és egy rozsdás karabélyt adtak neki, az Úz völgyébe vezényelték, ahol az 1944. augusztus 26-án megjelenő orosz tank lövedékével előbb csak „hegyomlást” idézett elő, aztán következtek a sebesültek és a halottak... Ez a könyv „isteni alkotás”, való igaz, azért is érdemes elolvasni – hangoztatta –, hogy tudatosodjon bennünk: voltunk, vagyunk és megmaradunk.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)