udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
267
találat
lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-267
Névmutató:
Varga László
2016. május 4.
Az erdélyi irodalmi lapokat is megviseli a forráskivonás
Irodalmi szervezetek tiltakoznak a területet érintő „radikális forráskivonás” ellen, amely álláspontjuk szerint különösen érzékenyen érinti az irodalmi folyóiratokat és szerzőiket. Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke lapunk megkeresésére elmondta, a jelentős forráscsökkentések az erdélyi magyar irodalmi, művészeti folyóiratok működését is megnehezítik.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Fiatal Írók Szövetsége, a József Attila Kör, a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által aláírt közleményben kiemelték: a kiszámítható működés érdekében elengedhetetlennek tartják, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) biztosítson megfelelő összeget a folyóiratok megjelenésére, és pótolja „a szakmai kollégiumok által véghezvitt átcsoportosítással kieső forrásokat”.
Felidézték: az NKA bizottsága idén mindössze 350 millió forintot szánt folyóiratok támogatására, ez az összeg megítélésük szerint még a kiemelt lapok megjelentetésére sem elegendő. Azt írták: az idei indítókeret jelentősen kevesebb, mint a folyóirat-kiadás kollégiumának tavaly rendelkezésére álló 655 millió vagy a tavalyelőtti 633 millió forint. Hozzátették: az NKA szakmai kollégiumai az elmúlt hetekben saját keretükből kicsivel több, mint 158 millió forinttal egészítették ki a megítélt 350 milliót, hogy elkerüljék a folyóiratok „azonnali ellehetetlenülését”. Felhívták a figyelmet ugyanakkor arra, hogy a szakmai kollégiumok által végrehajtott kényszerű átcsoportosítás „egyéb fontos területektől, a többi között az irodalmi ösztöndíjaktól von el forrásokat”. Kárpát-medencei probléma
Karácsonyi Zsolt a Krónikának elmondta, egyrészt a most megítélt támogatások eleve késtek (a megszokott gyakorlat szerint a folyóirat-támogatási pályázatok eredményeinek már 2015 decemberében meg kellett volna születniük), a lapok így az utóbbi hónapokban már nehezen tudták rendezni a költségeiket, másrészt a megítélt összeg csökkenése Karácsonyi szerint az egész magyar folyóirat-kultúrát veszélyezteti nemcsak Erdélyben, de Kárpát-medence-szerte.
„A mostani helyzet egyes irodalmi lapok helyzetét jelentősen, másokét súlyosan megnehezíti, de mindenképpen érinti az erdélyi lapokat is, sőt más jellegű kulturális tevékenységek sorvadásához is vezethet” – fogalmazott Karácsonyi Zsolt. Rámutatott, hogy sok folyóirat saját irodalmi esteket, rendezvénysorozatokat is működtet, így a forráskiesés ezeket is veszélyeztetheti, hiszen egy másik városból vagy éppen országból meghívott író úti- és szállásköltségét, illetve legalább jelképes honoráriumát is biztosítani kell.
„Szándékoltan fogalmazok így: remélem, hogy csak tévedés történt, és az írószervezetek hamarosan tisztázni tudják ezt a félreértést az illetékesekkel” – fogalmazott az E-MIL elnöke, hozzátéve, hogy rég volt ennyire egységes álláspontja és fellépése az írószervezeteknek, már csak emiatt is reménykedik a probléma mielőbbi megoldásában.
Az írószervezetek a közleményben hangsúlyozták: a forráskivonás alapjaiban érinti a kortárs irodalom közvetítését, jelenét és jövőjét, ugyanis olvasók nélkül nem létezhet kortárs irodalom. A színvonalas határon túli és vidéki folyóiratok ellehetetlenülése ráadásul nem pusztán egy sajtótermék, szellemi műhely megszűnéséhez vezethet, hanem „a helyben gondozott, Kárpát-medencei fókuszú kultúraközvetítés és értékteremtés felszámolásához is”.
Álláspontjuk szerint az NKA ez idáig a magyar nemzeti kultúra, így a magyar irodalom legfőbb támogatója volt, az alap „szellemiségével ellentétes intézkedés” azonban veszélybe sodorja a hazai és határon túli magyar folyóiratok megjelenését, a művészeti portálok működését. „Irodalmi életünk, ezen belül folyóirat-kultúránk fenntartása alapvető nemzetstratégiai érdek, nem leépítésére, hanem nagyarányú fejlesztésére volna szükség” – olvasható a közleményben.
Több lap bejelentette a megszűnést
A folyóirat-támogatási pályázatok jelentős késlekedése egyébként annak tulajdonítható, hogy az NKA szerkezeti felépítését jelentősen módosították. Az NKA szakmai kollégiumait – több művészeti szervezet, köztük a Szépírók Társasága, a Magyar Írószövetség, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vagy a Magyar Színházi Társaság tiltakozása ellenére – úgy alakították át, hogy a döntőbizottságok harmadát az Emberi Erőforrások Minisztériuma, harmadát a Magyar Művészeti Akadémia delegálja, a fennmaradt helyekre pedig a többi szakmai szervezet közösen javasoljon szakembereket. A szakmabeliek attól tartanak, hogy ezáltal veszélybe kerül az NKA függetlensége, hiszen a minisztérium és az MMA által delegált tagok egységes szavazatai politikai döntésekhez vezethetnek a kulturális területen.
A jelen helyzetben több magyarországi folyóiratnak nem vagy alig jutott támogatás, így több szerkesztőség bejelentette a megszűnést. Támogatás hiányában megszűnik például a kortárs költészet jelentős fórumának számító 2000 című lap, a csaknem fél évszázada működő Színház folyóirat pedig fél évre elegendő támogatást kapott, így ők is bejelentették, hogy abbahagyják a munkát. A lap főszerkesztője, Tompa Andrea a HVG-nek nyilatkozva elmondta, az eddigi támogatás is csak szűkösen volt elég, a mostani helyzet pedig már tarthatatlan. „Harcolunk a lapért, de ha azt kérik, menjünk le kutyába, nemet mondunk” – fogalmazott.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2016. május 11.
Alkotói ösztöndíjak 2016
Zsúfolásig megtelt tegnap délután a sétatéri Kaszinó az Alkotói Ösztöndíjak 2016-os gáláján. Az RMDSZ megbízásából a Communitas Alapítvány 2003 óta díjazza a legtehetségesebb hazai fiatal magyar művészeket, akiket Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke méltatott.
A díjazottak: film és televízió – Bács Ildikó, Gál László, Kocsis Tünde, Lőrincz Lóránd Sándor, Péter Anna, Sáji Róbert; irodalom – Adorjáni Anna, Demeter Zsuzsanna, Gothár Tamás, Kulcsár Árpád, Lovassy Cseh Tamás, Simon Emőke, Tamás Kincső, Varga Borbála, Varga László Edgár; színházművészet – Balla Szabolcs, Botos Bálint, Imecs-Magdó Levente, Jerovszky Tímea, Kónya Ütő Bence, Köllő Csongor, Moldován Blanka Boglárka, Nagy Botond, Orbán Levente; vizuális művészetek – Adorjáni Márta, Betuker István, Gábor Barna, Kékedi Ronáld, Kolozsi Erik, Kopacz László, Ördög-Gyárfás Ágota, Szász Zsolt, Török Réka; zeneművészet – Bagossy Norbert, Bordos Nagy Eszter Csilla, Darabont Örs, Demeter Vincze András, Harmadik Zenekar, Hermann Szabolcs, Iszlai Renáta, Szép András, Szőcs Géza Márton.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)2016. május 14.
Példa a cselekvésre
Dr. Papp Vilmos öröksége
A "Kárpát-medence kálvinista vándorprédikátora", a "református újságírás ezredese" – pályatársai, szerkesztőkollégái nevezik így dr. Papp Vilmos református lelkészt, tiszteletbeli teológiai doktort, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökét, aki 84 éves korában március 15-én adta vissza lelkét teremtőjének. A tudós igehirdető, a tanító misszionáriusnyomtatásban megjelent hagyatéka több mint ezer újságcikk és tíz kötet. A lelkekben felépített öröksége, példamutatása, a református hitért, magyarságért, hazáért való kiállása mennyiségi mutatókkal kifejezhetetlen értéket képvisel.
Mi Erdélyben konferenciák előadójaként, a halk szavú, de határozott és mindig figyelmes, érdeklődő "Vilmos bácsiként" ismertük, aki éveken keresztül tisztelője és hűséges társa volt az erdélyi Mezőség megmentéséért munkálkodó Kövesdi Kiss Ferencnek. Gépkocsijával Budapestről menetrendszerű pontossággal érkezett minden mezőségi rendezvényre, ahol tartalmas, tartásos, léleképítő prédikációival emelte a találkozók színvonalát. Amikor egy alkalommal arról kérdeztem, hogy idős kora ellenére miért vállalja a hosszú utazást, életének azt a három és fél évtizedes korszakát említette, amikor Magyarország délnyugati csücskében (és a határokon túl is) több mint 30 falu szórványban élő gyülekezetét pásztorolta. Ebben az időben vált szívügyévé a szórványgondozás emberpróbálóan nehéz, de a magyar református jövő szempontjából különösen jelentős feladata.
Rendkívüli tudásánál, műveltségénél, tájékozottságánál csak a szerénysége volt nagyobb, az a mód, ahogy látványos gesztusok nélkül tudott segíteni nemcsak szavakkal, a tettek sokaságával is.
A mezőségi reformátusok hűséges támogatója 1932-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Református Akadémián végezte. Szépen induló egyetemi pályáját az 1956-os forradalom törte meg. Tudós professzorának felfüggesztése miatt, akit ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg, őt, a fiatal utódot is elbocsátották. Lelkészének 1960-ban az őrségi, bajánsenyei egyházközség választotta meg, ahol 1985-ig szolgált. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt összetartani az 56 kilométeres területen szétszórtan fekvő 30 szórványközség református lakóiból álló gyülekezetet, amelyet az elszigeteltség, az elöregedés, a tartalmas tevékenységek hiánya, az identitás feladása jellemzett. Eltérően gondolkozó, eltérő érdekű, életmódú, más múlttal, hagyományokkal, szokásokkal rendelkező, szétszóródott egyháztagokat kellett egy nagyobb közösségbe összefogni. A lelkésznek, aki egyik első kötetének azt a címet adta, hogy Légy Kőszikla és Krisztus jó vitéze, mindez sikerült. Felismervén, hogy a diszpóra legnagyobb veszedelme az identitás feladása, a Kerka menti szórványban a közösségi emlékezet frissítésére törekedett, hogy a múlt újra közkinccsé és a jelen éltető erejévé válhasson. Kötelességének tekintette a határ túlsó oldalán élő, valamikor az Őrséghez tartozó leányegyházakkal való lelki közösség ápolását oda-vissza történő látogatások szervezésével, könyv- és újságadományokkal. Az Őrségben végzett szolgálatáról a Szabad egyház rab(tartó) államban – Az őrségi, Kerka-völgyi reformátusság élete 1960-1985 között című kötetében számol be, ahonnan a fenti gondolatokat idéztük, és amelynek előszava a következőképpen végződik: "A Kerka menti reformátusok megtanulták, hogy az egyház: megtartó közösség".
A fővárostól 250 kilométerre, az országhatár mellett élő igehirdetőt 1985-ben választották meg a budapest-kőbányai egyházközség megüresedett lelkészi állásába. Holott ekkor már nem kívánta elhagyni gyülekezetét, ahol 35 évi szórványszolgálat alatt két templomot tetőtől talpig, kettőt részben felújítottak, két imaházat építettek, ahol tervszerűen és rendszeresen folyt a 32 település szórvány reformátusainak gondozása. Mint utólag kiderült, az új állásba való beiktatása felsőbb utasításra történő rehabilitációnak számított. A kőbányai lelkészséggel párhuzamosan nyolc éven át a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának ószövetségi tanszékén tanított, hallgatóinak igehirdetési-szónoki gyakorlatot vezetett a kőbányai templomban.
A nagyvárosi gyülekezetben korántsem a pihenés időszaka várta. A gyülekezetépítést a jól szervezett presbitériumra alapozta, a presbiterképzésre a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett. Megindította a gyermekek és felnőttek hittanra oktatását, és a lelki építkezés mellett a templomfelújítás irányítása is szívügyévé vált. 25 év alatt a kőbányai templom teljesen megújult, faragott kazettás mennyezetet kapott a gyülekezeti nagyterem, újraöntötték a harangokat, felújították az orgonát, amely Budapest "legjobb hangzású", "tech-nikai kivitelben is elsőrendű" orgonájává vált. Megszépült a templomkert, és amikor nyugdíjba vonult, a költséges munkálatokra felvett hitelt is sikerült visszafizetni.
A gyülekezeti életet szellemi és irodalmi vetélkedők, színvonalas hangversenyek, előadóestek, szeretetvendégségek színesítették, a lelkész munkáját a jószolgálati és a rendkívüli szolgálati utak tették változatossá. Évente 20-25 alkalommal látogatott el Kárpátaljára és Erdélybe, ahol 50 templomban legalább 150 alkalommal hirdette az igét Szászrégentől Háromszéken, Kolozsváron át Marosvásárhelyig és a Mezőségig. A kőbányai templomkerti "panteonban" a gyülekezethez kapcsolódó személyiségek mellett Erdély is helyet kapott. Emléktábla őrzi Wass Albert, kopjafa Kövesdi Kiss Ferenc emlékét, akit dr. Papp Vilmos javaslatára választottak a Magyar Református Presbiteri Szövetség örökös tiszteletbeli tagjává, és a magyarországi Református Egyház Zsinatának Makkai Sándor-díjával tüntettek ki.
Mindezen feladatokon túl a kőbányai lelkész időt tudott áldozni a mezőségi missziónak is. Évente 5-6 napot töltött a Mezőségen, hogy Kiss Ferencnek segítőtársa legyen, mert úgy érezte, hogy Budapesten nem távoli, idegen országok lakóival, hanem elsősorban "a mezőségi sínylődő magyarokkal" kell foglalkozni. A fiatalokat, akikről úgy gondolták, hogy a szórvány vezetői lehetnének, öt éven át Kőbányán fogadta egyhetes képzésre. Vendéglátásukról a gyülekezet tagjai gondoskodtak, az építő jellegű programról dr. Papp Vilmos. Meghívták a nagysármási református ifjúsági fúvószenekart, amely térzenét adott a templom előtt a reformáció ünnepén. A kőbányai lelkész állandó résztvevője volt a frátai mezőségi találkozóknak, amit Kövesdi Kiss Ferenc egyfajta mezőségi Csíksomlyónak álmodott meg, de halála után nem volt aki folytassa a munkáját. Dr. Papp Vilmos, aki hűséges társként kísérte éveken át, elérte, hogy a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben megjelenjen Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete:Még szólnak a harangok! A bővebb második válogatást – Riadóra szól a harang! – a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben. E két kötetet megismerve vállalta Turcsány Péter, a Kráter Kiadó igazgatója a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia 500 oldalnyi teljes szövegének a megjelentetését, amit már nem érhetett meg a szerző. És a 2006-ban Marosvásárhelyen megtartott mezőségi konferenciát sem, amelyen a budapesti hűséges társ idézte az emlékét.
Dr. Papp Vilmos kőbányai munkásságáról az Ország(újjá)építés – A Budapest-Kőbányai református egyházközség élete (1885–2007) című kötetében számolt be. A "Kárpát-medence zarándokprédikátoraként" minden útját írásban is megörökítette. Bár az egyetemi katedráról fiatalon eltanácsolták, esszéinek, előadásainak közlésével a folyamatos tanításra vállalkozott. Őrállók című könyvében ötven jelentős munkát végző presbiter portréját rajzolta meg. A Hétköznapi hitvallókban bölcs őrségi földműveseknek, a református egyház alapembereinek az életét örökítette meg.
Írói munkásságának felbecsülhetetlen értékű alkotása az ötkötetes Negyvenegy prédikátor, amely a XX. századi magyar "gályarab"-prédikátorok, a meghurcolt, hosszú börtönévekre ítélt vagy munkásságukban ellehetetlenített lelkipásztorok életét és szenvedését mutatja be megható pályaképekben. A megidézett prédikátorok között van dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Herman János, Varga László, Adorján Gábor, Nagy Géza lelkészek élettörténete is. Ha sziszifuszi munkával nem gyűjti össze, és nem adja ki a sorozatot, a keresztyén hitükért kiálló, a hatalom "öklével" szembesülő református lelkészek közül soknak az élete feledésbe merülne.
Dr. Papp Vilmos tudós igehirdetőt, sikeres közírót március 30-án, Bajánsenyén helyezték örök nyugalomra. Méltatója (dr. Békefi Lajos PhD, a Presbiter című lap felelős szerkesztője) szerint soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ő maga azt vallotta, hogy "a híven végzett munka számára elegendő". Erdély-szerte kedves barátunkat, lelkiismeretes és megbízható támogatónkat, a sorsunkért aggódó, megértő társat veszítettük el, azt a kálvinista "sziklaembert", akinek példája nem siránkozásra, hanem a cselekvésre kell ösztönözzön.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2016. május 27.
Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2016. június 2.
Jó költészetből nagy költészet
A kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat.
Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért.
Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója.
Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket.
„A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő.
A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2016. július 1.
Erősítésben
„A nemzettudatot, identitásunkat hagyományként és örökségként erősítik a vitézi rendek, így a mi rendünk közössége is” – derült ki a Sepsiszentgyörgy belvárosi református templomban tartott vitézavatón az elmúlt hét vasárnapján. Tizenhat felnőttel és öt fiatal kadettel bővült a Háromszéki Vitézi Rend tagozata, az avatás után megkoszorúzták a templomkertben álló háborús emlékhelyet. Az ünnepség, amelyen a jelenlévők rövid Háromszéki helytörténeti bemutatót hallhattak Háromszéki lányok-asszonyok a megpróbáltatások évtizedeiben címmel, közös ebéddel zárult. A rendezvényen jelen volt Varga László főszéktartó – közölte Kelemen Tibor törzskapitány.
(kgy. z.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. július 21.
Molnár Júlia „kiszolgálná” az adófizető váradi nézőket
A közönségbarát, szórakoztató előadásokat hiányolja a Nagyváradi Szigligeti Színház repertoárjából Molnár Júlia színművész, aki eldöntötte, hogy indul az igazgatói székért folyó versenyen.
Az utóbbi időszakban a Nagyváradi Szigligeti Színház valóságos mintaintézménynek számított az erdélyi és partiumi magyar (feltörekvő) teátrumok között, hiszen 2011-ben gazdasági értelemben függetlenedett a román társulattól, amellyel addig osztoznia kellett mindenen, és azóta a híradások szerint folyamatos fejlődést könyvelhetett el. A sokáig csupán a szakmai térkép peremén, homályosan létező társulat újabb előadásaival már több fesztiválra is meghívást kapott, a tavalyi Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján például a nagydíjat a szigligetisek A mi osztályunk című, Anca Bradu rendezte előadása hozta el. A teátrum tavaly adta át az új stúdiótermet, amelyet egyébként nem önkormányzati támogatásból, hanem adományokból, tehát a közönség támogatásából alakítottak ki.
Éppen ezért volt meglepő a társulat egyik színművésze, Molnár Júliának a Reggeli Újságban kedden megjelent nyilatkozata, miszerint megpályázná a teátrum főigazgatói állását, miután Czvikker Katalin mandátuma november 30-án lejár, szerinte ugyanis a teátrum repertoárjába vissza kellene hozni a „közönségbarát darabokat" a költséges és a közönséget elriasztó „alternatív színházzal" szemben. Mint mondta a kollégái nagy része támogatja az elképzeléseit, „erős mag áll mögötte".
„Hát, na"
Megkeresésünkre Molnár Júlia elmondta, bár a színészek nagy része elégedetlen a mostani műsorpolitikával, „ezt azonban nem fogják felvállalni, mert mindenki fél". „Harmincöt éve vagyok Nagyváradon, és úgy érzem, hogy ez a színház sokkal többet érdemelne. El lehet követni statisztikai és könyvelési bravúrokat, de ettől még az igazság az, hogy a nézőszám folyamatosan csökken, nagyon kevesen ülnek a nézőtéren. Ezen szeretnék változtatni, ezért is döntöttem úgy, hogy megpályázom az állást" – fogalmazott Molnár, hozzátéve, hogy a jelentkezése hírére a mostani vezetőségből mindenki pánikba esett.
Szerinte sok előadásnak indokolatlanul nagy a költségvetése, és többségük nem is nyerte vissza a befektetett költségeket. „Az a legfontosabb, hogy kiszolgáljuk a Nagyváradi magyar adófizető közönséget, és eddig mindennel foglalkoztunk, csak velük nem" – vélte az elsősorban szórakoztató előadásokban nyújtott alakításairól ismert színésznő. Hozzátette, hogy a legutolsó évadban talán „kapott valamit" a nagyközönség is, de az utóbbi öt évet nézve ez legtöbbször „nem jött össze".
„Nagyobbrészt alternatív előadások voltak, de a Nagyváradi közönség az itteni színjátszás kétszázvalahány éve alatt nem erre állt be. Egy ilyen nagy színházi múlttal rendelkező városban nem lehet közönséget nevelni, erőszakosan aztán különösen nem, mert nem megy" – magyarázta a műsorpolitikával kapcsolatos aggályait Molnár Júlia.
Kérdésünkre, hogy pontosan mit is ért „alternatív színjátszáson", a színész elmondta: „Az egy vékony réteget szolgál ki, úgy nézem, egyre vékonyabbat. Nem tudom definiálni itt az alternatív színházat, ezt mindenki tudja, gondolom, aki színházba jár. De a társulatvezetőnk (Novák Eszter – a szerk. megj.) azt mondta, hogy egy zseniális előadás, zseniális színészek, zseniális darab, csak amikor vége van, akkor nem ért senki semmit belőle, de az attól még zseniális. Hát, na."
Nem számítanak a díjak
Molnár szerint 15–20 ember ül egy-egy előadáson, amiből előadás közben kimegy 15 úgy, hogy szünet sincs a darabban. „Én elhiszem, hogy díjakat nyertek ezek a produkciók, de számomra nem az a színház, amikor egy 5–6 tagú fesztiválzsűrit kiszolgálunk, miközben a nagyközönséget nem érdekli, amit csinálunk. Számunkra a díjat a közönség felhőtlen szórakozása kell hogy jelentse. Valaki kitalálta ezt a borzalmas dolgot, hogy ami szórakoztató, az nem lehet művészi. Ezt én nem is értem (...) Én telt ház előtt szeretek játszani, és lehetőleg azt látni, hogy mosolyogva mennek el az emberek a színházból" – tette hozzá. Mint mondta, a Reggeli Újság cikkének megjelenése óta rengetegen megkeresték, és támogatásukról biztosították. Molnár elmondta: még nem tudja, pontosan mikor írják ki a Szigligeti vezetésére a versenyvizsgát.
Szerettük volna megszólaltatni az ügyben a jelenlegi igazgatót, Czvikker Katalint, ő azonban szabadságát tölti, így nem értük el, a társulat művészeti vezetője, Novák Eszter pedig egyelőre nem kívánt nyilatkozni, azt ígérte azonban, hogy kicsit később rászánja magát.
A hasonló, „művészszínház" vagy „közönségbarát színház" típusú viták egyébként nem idegenek az erdélyi magyar színházi élettől, emlékezzünk csak vissza, hogy a kétezres évek elején a Tompa Gábor vezette Kolozsvári Magyar Színház közönsége is két pártra szakadt, ott azonban Tompa következetes művészeti programjának és számos, a romániai művészeti életben elismert pártolójának köszönhetően a vita végül a klasszikusabb színházat visszasírók „vereségével" zárult.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2016. szeptember 19.
Márton Evelint díjazták a Gyergyószárhegyi írótáborban
Kimondottan női irodalomról csak úgy beszélhetünk, amennyiben férfi irodalom is létezik – nagyjából ez volt a végkövetkeztetése a 10. Szárhegyi Írótábornak, amelyet Nők az irodalomban – Női irodalom? címmel szerveztek meg.
A kétévente megszervezett tábor Csiki László-díját ezúttal Márton Evelinnek ítélte oda a szakmai zsűri Szalamandrák éjszakái című, a Csíkszeredai Bookart Kiadónál 2015-ben megjelent regényéért. Márton Evelin a negyedik Csiki László-díjas író, eddig Karácsonyi Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Papp Attila Zsolt kapta meg az elismerést.
A Gyergyószárhegyi tanácskozáson – amelyet a Lázár-kastály rendezetlen helyzete miatt ezúttal az időközben felújított szecessziós művelődési házban tartottak – elsőként Balla Zsófia tartott előadást. Rögtön az elején leszögezte, el kell különíteni a női irodalom, illetve nőies irodalom kifejezéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy nem létezik női irodalom, csak egyes szerzők vannak, a megnevezés inkább arra vonatkozik, hogy az egyes történelmi korokban milyen volt a nők helyzete, mennyire voltak kiszolgáltatottak, mellőzöttek az irodalmi életben. Balla azt is felvetette, talán a férfiak tudnak igazán a női olvasóknak írni, a nők pedig a férfiaknak, a témáik azonban ugyanazok.
Kozma Mária író, a Csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó főszerkesztője felidézte, amikor kezdő író korában először ment be a Napsugár szerkesztőségébe, Fodor Sándor és Kányádi Sándor már az elején leszögezték, hogy „az írás férfimunka” – igaz ezt nem feltétlenül arra értették, hogy csak férfiak művelhetik, inkább arra, hogy keményen kell dolgoznia egy reménybeli írónak.
Azt viszont több jelen lévő írónő is leszögezte, hogy az előző rendszerben nagyon patriarchális berendezkedésű volt az irodalmi életünk, sőt talán még most is az, legalábbis ha megnézzük az irodalmi lapok szerkesztőségeinek összetételét.
Az irodalomtudósi és írói minőségében meghívott Egyed Emese Demeter Zsuzsa kérdéseire válaszolva felhívta a figyelmet, hogy a korábbi történelmi korszakokban született írásokról nem minden esetben tudható pontosan, hogy ki a szerző, könnyen előfordulhat, hogy egyes női szerzőknek tulajdonított szövegeket valójában férfiak írták és fordítva.
Láng Orsolyát Adorjáni Anna faggatta főként első, Tejszobor című prózakötetéről – amellyel Láng is versenyben volt egyébként a Csiki László-díjért. A szerző úgy fogalmazott, a kötetben a múlandóságról akart beszélni, elsősorban az emlékezésről, a cím, a múlandó anyagból való szoboröntés arra utal, milyen képlékeny saját emlékezetünk. Az is kiderült azonban, hogy Láng több művészeti ággal foglalkozik, könyvét például a saját grafikái illusztrálják, jelenleg egy versesköteten dolgozik, illetve diplomafilmjén, egy rajzos animáción.
László Noémi sem különítené el a női irodalmat, szerinte egy férfi szerzőnek is lehetnek „nőiesek” az írásai és fordítva. Márton Evelin és Vida Gábor beszélgetés helyett egy írói játékkal illusztrálták, mennyire nem létezik női vagy férfi irodalom. Négykezes novellafüzérüket olvasták fel, amelynek egyes részeit egymás írásait folytatva írták, de csak a végén vallották be, hogy nem a saját, hanem egymás szövegeit szólaltatták meg, Vida szerint „jól átverve” a jelenlévőket, akiknek fel sem tűnt a „szerepcsere”. A jelenlévők abban is megegyeztek, hogy a következő Szárhegyi Írótábor témája a férfiirodalom lesz.
Varga László |
Krónika (Kolozsvár)2016. szeptember 30.
Fiatal romániai magyar költők verseinek román fordítását is bemutatják a Kolozsvári Nemzetközi Könyvfesztiválon
Kolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál.
A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből.
A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”.
Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból.
A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel.
Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is.
Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják.
Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított.
A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében.
maszol.ro2016. október 6.
Fiatal erdélyi magyar költők versei jelentek meg románul
Azért volt nehéz lefordítani románra a fiatal erdélyi magyar költők verseit, mert a szerzők új szavakat alkotnak, amelyeket bajos átültetni egy másik nyelvre – avatott be a műhelytitkokba Dósa Andrei költő, műfordító a Csend, béke, perverziók, hepiend – Fiatal romániai magyar költők antológiája (Linişte, pace, perversiuni, hepiend – Antologia tinerilor poeți maghiari din România) című verseskötet kolozsvári bemutatóján.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be kedden este a Főtéren felhúzott sátorban. Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője elmondta, a kilenc fiatal költő verseit tartalmazó kiadvány egy nagyobb projekt része, amely még a tavaly kezdődött el egy Beszterce-Naszód megyei román–magyar írótáborban. A kötetben szereplő költők életkora 20 és 34 év között mozog, a verseket Dósa Andrei fordította, az előszót pedig Szántai János kolozsvári író írta.
Ștefan Baghiu, a kötet gondozója elmondta, két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is megállják a helyüket.
Baghiu azt is elmondta, a magyar költők nagyon jól alkalmazkodnak a slam poetryhez, legalábbis román társaikhoz képest. Szántai János közbevetette, hogy a slam poetry műfaja Budapestről érkezett Erdélybe, és az erdélyi mgyar fiatal költők élesen megkülönböztetik a slam poetryt az igazi verstől.
A beszélgetés „hajrájában” több verset is felolvastak André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa és Serestély Zalán tollából. Ștefan Baghiu úgy értékelte, az antológia azt is dokumentálja, hogy a fiatal magyar költők miként próbálják feloldani belső szorongásaikat. A nemzetközi könyvvásáron magyar könyveket is vásárolhatnak az érdeklődők, az Erdélyi Magyar Könyves Céh megbízásából az IDEA Könyvtér és a Kriterion Könyvkiadó képviseli az erdélyi magyar kiadókat a főtéri sátor Mátyás-szobor felőli bejáratánál.
A rendezvény, amelynek az a mottója, hogy „Nem menekülhetsz a könyv elől”, romániai és külföldi kiadók könyveit is felsorakoztatja. A vasárnapig tartó eseménysorozaton többek közt könyvbemutatók, felolvasások, előadások, író-olvasó találkozók, koncertek és vitaestek várják az érdeklődőket.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)2017. február 14.
Túl a Gutenberg-galaxison és a világhálón – felolvasó körúton az E-MIL
Farsangi felolvasás-sorozatot tart mától péntekig hat városban az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke a Krónikának elmondta, az irodalmi felolvasó körút keretében ezúttal Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, Brassóba, valamint a határon túlra, Szegedre is ellátogatnak az erdélyi írók-költők.
A rendezvénysorozat kedden az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban indul, ahol a város szülöttje, Karácsonyi Zsolt, valamint Serestély Zalán és Varga László Edgár lép fel. „Néhány éve sikeres sorozatunk volt az Irodalmat a vidéknek, amikor falvakban, olyan településeken találkoztunk az olvasókkal, ahová ritkábban jutnak el írók.
Tulajdonképpen ennek a folytatása a mostani farsangi felolvasássorozat, amelynek keretében hat városba érkezik az E-MIL íróinak egy-egy komolyabb különítménye" – mondta el az elnök. Kérdésünkre kitért arra is, hogy felolvasásaikon generációtól függetlenül részt vesznek az olvasók, a szerzők pedig mindenkit várnak az eseményekre – Aradon például diákoknak tartják az irodalmi estet a Csiky Gergely Főgimnáziumban. „Magyarországon, de Délvidéken, Felvidéken is felolvastak már az erdélyi írók, a mostani szegedi »kiszállással« is az a célunk, hogy ne csak mi hívjunk meg külföldi szerzőket, de az erdélyi írók, irodalom is bemutatkozzék a határon túl. Az E-MIL írótáborába, a Kolozsvári kikötőbe, valamint a Kolozsvári Magyar Napokra is rendszeresen hívunk külföldi szerzőket. A felolvasás, irodalmi est egyébként a legjobb módja a művek népszerűsítésének, hiszen a Gutenberg-galaxison és a világháló dominanciáján túl is van élet: fontosnak tartjuk a személyes jelenlétet, az olvasókkal történő élő találkozást" – mutatott rá Karácsonyi Zsolt.
Hozzátette, az E-MIL-rendezvények a jövőben is rendületlenül folytatódnak, az Álljunk meg egy szóra kolozsvári beszélgetősorozat következő állomásán, február 23-án Selyem Zsuzsa írót faggatja László Noémi. Márciusban az 5 éve elhunyt Fodor Sándorra emlékezik a liga: konferenciát tartanak az író munkásságáról. „Azért is fontosnak tartjuk a Fodor Sándorra való emlékezést, mert ő volt az E-MIL első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke" – fogalmazott Karácsonyi Zsolt.
A felolvasó körút résztvevői kedden Aradon, a főgimnáziumban és Temesváron, az Új Ezredév Református Központban, szerdán Szegeden, a Millenniumi Kávéház és Klubban, csütörtökön Nagyváradon, a Posticum-házban, pénteken Brassóban, a Reménység Házában, szintén pénteken Marosvásárhelyen, a G. Caféban várják a közönséget. Műveiből olvas fel többek közt Balázs Imre József, Bálint Tamás, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Király Farkas, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László, Szakács István Péter, Zsidó Ferenc.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2017. február 15.
Farsangi felolvasások az E-MILesektől
A kortárs szerző is ember
„Azért járunk ilyen helyekre, hogy megmutassuk, hogy nem csak Arany János, Pilinszky, Petőfi vagy Ady és a többi volt nagy költő, hanem bizony az élő szerzők is meg tudnak állni a saját lábukon, kényelmesen el tudnak helyezkedni egy széken, akárcsak ti, ugyanúgy emberi lények vagyunk” – így indított a farsangi felolvasás első állomásán Karácsonyi Zsolt költő a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában.
A kortárs magyar irodalmat népszerűsítő Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) írói-költői elhatározták, hogy február 14–17. között, több mint 1200 kilométert megtéve gondoskodnak arról, hogy az irodalomkedvelők a farsangi időszakban se nélkülözzék a kortárs szerzőket.
A Csiky Gergely Főgimnázium X–XI. osztályos diákjaival találkozott február 14-én délben az E-MIL három tagja:Karácsonyi Zsolt aradi születésű, egykori csikys diák, akinek eddig több verseskötete is megjelent már, jelenleg a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője és az E-MIL elnöke. Őt elkísérte a felolvasó körútra Serestély Zalán író, költő, akinek eddig egy verseskötete jelent meg, készülőben van a prózakötete, valamint Varga László Edgár költő, író, akinek szintén egy kötete jelent meg, most dolgozik a másodikon.
A kortárs szerzők saját költeményeket olvastak fel a diákoknak, majd beszéltek az alkotási folyamatról, az irodalmi pályakezdésről, az ihletről vagy annak hiányáról, és egy általuk összeállított kortárs szerzők neveit tartalmazó listával járultak hozzá a Csikys Kortárs Könyvkommandó csapatának a támogatásához.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája irodalmi rendezvénysorozatának második állomása Temesvár, majd az alábbi állomások következnek:
Szeged, Millenniumi Kávéház és Klub (Dugonics tér 12.), február 15. 19 óra.
Fellépnek: Farkas Wellmann Éva, Karácsonyi Zsolt, Serestély Zalán, Varga László Edgár. Beszélgetőtárs: Elek Tibor.
Nagyvárad, Posticum Ház (Teiului utca 26.), február 16. 18 óra. Fellépnek: Karácsonyi Zsolt, Király Farkas, Varga László Edgár. Beszélgetőtárs: Serestély Zalán.
Brassó, A Reménység Háza (Moldovei utca 2.), február 17. 18 óra. Fellépnek: Bálint Tamás, Dimény H. Árpád, Szakács István Péter, Zsidó Ferenc. Beszélgetőtárs: Szonda Szabolcs.
Marosvásárhely, G Café (Cuza Vodă utca 33.), február 17., péntek 18 óra. Fellépnek: Balázs Imre József, Fekete Vince, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László. Beszélgetőtárs: Zsigmond Andrea.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)2017. március 2.
Egyre népszerűbbek a Mathias Corvinus Collegium képzései Erdélyben
Megkétszereződött a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Középiskolás Programjában részt vevő erdélyi magyar diákok száma a januári felvételi időszakot követően, így már 16 város 310 tanulója vesz részt az iskola mellett végezhető képzéseken Erdélyben. Az intézmény a kolozsvári magyar ifjúságért végzett munkájáért Kolozsvári Cimbora Díjban részesült, amelyet a Magyar Ifjúsági Központ Egyesülete tavaly év végén adott át az MCC vezetőinek.
A Magyarországon húszéves múltra visszatekintő, hagyományos oktatást kiegészítő képzéseket kínáló tehetséggondozó intézmény középiskolás programja 2013-ban indult útjára Erdélyben. A társadalomtudomány-fókuszú, e-learningen alapuló ingyenes kurzusok valamennyi erdélyi magyar középiskolás számára elérhetők.
„Az MCC küldetésének tekinti a Kárpát-medencei tehetséges fiatalok felkarolását: nemcsak Magyarországon vagyunk jelen, hanem a kolozsvári irodán keresztül az erdélyi magyar diákokat is meg tudjuk szólítani helyben kínált képzésekkel. A program népszerűségét az a megszerezhető tudás adja, amely nemcsak az érettségi sikeres teljesítésében segít, de az angol nyelvű kurzusoknak köszönhetően azok számára is kiemelkedő lehetőséget biztosít, akik külföldön is próbára szeretnék tenni magukat. Emellett a tanuló egy olyan közösség része lesz, ahol azonos érdeklődési körű, a világra nyitott diáktársak, barátok veszik körül, amely kapcsolatok a jövőben meghatározók lehetnek az egyén életében" – idézte Lánczi Pétert ügyvezetőigazgató-helyettest az MCC közleménye.
Akik a képzésre jelentkeznek, négy- és nyolchetes periódusokra osztott e-learning kurzusokon és havi egy személyes képességfejlesztő tréningnapon vehetnek részt. Ez utóbbiakat szombati napokon Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen tartják felváltva. A programban a tanulók érdeklődésüknek megfelelően számos kurzus közül választhatnak: a modern kori történelem, nemzetközi kapcsolatok, társadalmi tanulmányok, közgazdaságtan mellett a népszerű pszichológia, jog, valamint egy magyar és angol nyelvű íráskészség kurzus is felkerült a választható témák közé. Az idegen nyelvű kurzust leszámítva az oktatás nyelve minden esetben magyar.
Annak érdekében, hogy a havi egy kontaktalkalmakon a szociálisan hátrányos helyzetű, nagy távolságból érkező diákok is megjelenhessenek, az intézmény utazási támogatást biztosít, valamint egy meghatározott útvonalon MCC-s busz is közlekedik.
„Iskolánk a kezdetektől együttműködő partnere a Mathias Corvinus Collegiumnak, évről évre egyre több diákunk jelentkezik a középiskolás programba, jelenleg több mint 40 tanuló vesz fel kurzusokat. Úgy gondolom, hogy az MCC képzései Erdélyben hiánypótlók és kitűnő lehetőséget teremtenek főként azoknak, akik a társadalomtudományok terén szeretnék a tudásukat mélyíteni. A színvonalas oktatásról és nagyszerű közösségről diákjaink is nagyon pozitív véleménnyel vannak" – mondta Dimén-Varga László, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium társadalomtudomány tanára.
A középiskolás program elvégzése után a diákoknak egyetemistaként sem kell lemondaniuk a kiegészítő képzésekről, hiszen felvételizhetnek az MCC kolozsvári vezetőképző programjába, ahol nemzetközileg elismert professzorok tartanak angol nyelvű kurzusokat. A középiskolásoknak szóló program következő felvételi időszaka ez év áprilisában indul. A képzésről további információ azintézmény honlapján, a középiskolás program menüpontban olvasható.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Tihanyi Alapítvány által működtetett különleges képzési intézmény, amelynek célja, hogy Magyarországon a felső tagozattól az egyetem végéig a hagyományos oktatást kiegészítő, Nyugat-Európában már régóta eredményesen működő, magas színvonalú képzési formát honosítson meg. Az MCC a fiatal tehetségek oktatásával, nevelésével és felkarolásával a tehetséggondozás minőségi formáját valósítja meg, amellyel célja a felelős értelmiség nevelése.
Krónika (Kolozsvár)2017. március 5.
Megjelent a Márton Áron Főgimnázium évkönyve
Megjelent a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium 2015/2016-os tanévről szóló évkönyve. A kalendárium különlegessége, hogy a rendszerváltás utáni nyomtatott sorozatnak ez a huszonötödik darabja.
Az évkönyvben megtalálhatók az állandó jellegű, már megszokott rovatok, mint például a tanévet összefoglaló igazgatói jelentés, a szemeszter főbb eseményeinek krónikája, illetve a Tanárszemmel nevű rovat, amelyben pedagógusok értekeznek az oktatás fontosabb kérdéseiről.
Mindezek mellett idén is fellelhető a Lepkeszárnyak nevű fejezet, amelyben a tanulók versei, prózai írásai és tudományos munkáinak beszámolói kaptak helyet. Egyik különlegessége az évkönyvnek, hogy színészek, rendezők és színkritikusok is beszámolnak a tevékenységeikről, akik az iskola diákjai voltak egykoron. A kiadványban továbbá helyet kaptak bemutatkozó és búcsúzó írások is: tartalmaz egy nekrológot, amely megemlékezik az iskola „legendás” biológia tanáráról, a tavaly elhunyt Izsák Zoltán életútjáról, illetve egy másik fejezetben a tanintézet volt diákjával, a jelenleg Debrecenben élő Gál Zoltán informatikai és villamosmérnökkel található egy interjú – számolt be Varga László iskolaigazgató.
Hozzátette, a könyv 350 oldalas, a megítélése szerint rendkívül tartalmas és változatos. Az évkönyv főszerkesztője Borsodi L. László, szerkesztőtársai Bara Katalin, Kolozsváry Katalin és Orbán Zsolt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro, 2017. május 19.
Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro2017. május 20.
Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a Communitas
Egy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket.
Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk.
Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik.
“Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet:
Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs.
Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese.
Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária.
Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda.
Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata.
A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel.
Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának.
Kulcsár Árpád / Transindex.ro2017. július 17.
KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro2017. július 24.
Súlyos következménye lehet a mezőgazdaságra az óriási munkaerőhiánynak
Akkora a munkaerőhiány a Hargita megyei mezőgazdaságban, hogy eltűnhetnek az emberi munkát igénylő növénykultúrák a földekről. A gazdák lehetetlen helyzetbe kerültek, már más megyékben is alig találnak napszámosokat. A probléma oka összetett, de az érintettek szerint a napszámostörvény is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az idénymunkások ne akarjanak dolgozni.
„A gépesítés miatt már nem kellene olyan sok munkaerő, mint régen, de a kézi munkára még mindig szükség van. Kellene a kapáláshoz, gyomláláshoz, a termény betakarításához, takarmánykészítéshez, de oda jutottunk, hogy lehetetlen munkaerőt találni – fogalmazott Varga László.
A székelykeresztúri nyugalmazott agrármérnök száz hektáron gazdálkodik, és a főszezonban húsz napszámosra lenne szüksége a répa, a burgonya, a kukorica betakarításához. A környéken már nem talál munkaerőt, ezért átjár Maros megyébe, de már ott sem mindig jár sikerrel, mert az idénymunkások nem hajlandók dolgozni, ha a munkaadó hivatalosan intézi a megbízást. Varga László szerint ennek a rosszul megalkotott napszámostörvény az oka. Ugyanis a napszámosok az év nagy részében segélyben részesülő munkanélküliek, ám elveszítik a támogatást, ha hivatalosan munkát vállalnak. „Nekünk cégeknek ez probléma. A magánember el tudja hívni őket nem hivatalosan, de hozzánk nem jönnek, mert ha bejelentjük, hogy dolgoztak, elveszítik a segélyt” – részletezte a problémát a gazda. Szerinte rosszul alkották meg a napszámostörvényt, hiszen az nem a munkavállalásra ösztönzi az idénymunkásokat, hanem a tétlenségre. Úgy véli, ezen kellene mihamarabb változtatni. A probléma súlyosságát érzékeltetve elmondta, régen a szomszédos községbe járt munkaerőért, és volt olyan alkalom, hogy tizenöt emberre lett volna szüksége, de végül huszonhatnak adott munkát, akkora volt a túljelentkezés. Ma több száz munkanélküli van a településen, de egy órányi munkára, egy utánfutónyi gabona lerakodására nem lehet napszámost találni.
A munkaerőhiány súlyosan érinti az állattenyésztést is. A gazdák nem tudnak fejleszteni, az állományt nem tudják szaporítani, már fejőt, állatgondozót sem találnak. Ő is attól tart, ha otthagyják a munkásai, el kell adnia az állatait – aggodalmaskodott Varga László, hozzáfűzve, hogy ekkora nyomás alatt még sosem voltak a gazdák.
Nyugati bért kérnek
A napszámosok napszámosai lettünk – summázta a helyzetet Deák Dénes. A kobátfalvi gazda szerint ha sikerül egyáltalán találni napszámost, mindennel a kedvében kell járni, nem lehet rászólni még akkor sem, ha rosszul dolgozik, mert azonnal elmegy és többé nem vállalja a munkát. A gazdák így mindent bevetnek, hogy munkaerőt találjanak.
Az 50–70 lejes napi bér mellett ételt biztosítanak nekik, van, aki napi egy-két kilogrammnyi gabonát vagy krumplit is, reggel kávét, napközben sört vagy pálinkát, így teljes ellátással a költségek elérhetik a napi száz lejt is. Ám gyakran ez sem elég. A napszámostörvény mellett ugyanis a munkaerőhiány másik oka az, hogy az idénymunkások külföldön dolgoznak, és ha hazajönnek, nyugati bért követelnek a helyi gazdáktól, ám ők ezt nem tudják megfizetni – tudtuk meg Deák Dénestől. Semmilyen munkára nem találnak embert, ha mégis, lehet, hogy már másnap otthagyja őket. Hatszáz munkanélküli van Siménfalva községben, ő mégsem kap senkit éjjeliőri munkára, de a tehenek mellé sem talál munkaerőt. Úgy véli, ha nem oldódik meg a helyzet, a gazdák kénytelenek lesznek áttérni a takarmánynövények termesztésére, és abba kell hagyniuk minden olyan mezőgazdasági tevékenységet, ami emberi munkát igényel. Aki gazdálkodni akar, az mindenféleképpen úgy tervezzen, hogy minél kevesebb kézi munkaerőre legyen szüksége – tanácsolja. Szerinte a segély folyósítását a munkavállalási kötelezettséghez kellene kötni, csak úgy lehetne megoldani az áldatlan helyzetet.
Széchely István / Székelyhon.ro2017. augusztus 4.
Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro2017. augusztus 5.
Felmérik a fiatal alkotók lehetőségeit a Látó szépirodalmi folyóirat írótáborában
Az írói életmodellről, az irodalomhoz köthető pályák lehetőségeiről beszélgetnek az előadásokon és műhelymunkákon az első alkalommal, augusztus 10–13. között a Látó szépirodalmi folyóirat által Szilágybagoson szervezett írótáborban.
Az Irodalom a vidéken elnevezésű találkozóra olyan fiatal alkotókat kerestek, akiknek munkássága a Látóhoz (is) köthető. A szervezők megpróbálnak irányokat felvillantatni az alkotók számára, felmérik az irodalommal foglalkozni vágyó írók, költők és kritikusok lehetőségeit, buktatóit és a pálya kényszerhelyzeteit. Az előadásokon és műhelymunkákon – a hely szelleméhez igazodva – elsősorban a Szilágysághoz köthető alkotók (Ady Endre, Hervay Gizella, Szilágyi István, Mester Zsolt stb.) munkásságáról beszélgetnek, de a párbeszéd során igyekeznek jelenvalóvá tenni a saját tapasztalatokból eredő meglátásokat is.
A témák között szerepel az irodalomoktatás, olvasáskultúra, tehetséggondozás és az irodalom megváltozott szerepei, valamint megvitatják a centrum és periféria viszonyát.
A táborban bemutatják többek között Vida Gábor Egy dadogás története c. önéletírását/regényét, Szöllősi Mátyás Budapest-katalógusát – mindkét könyv életpályákról készített „felvételek” gyűjteménye. A tábor nyitott, egyénileg is csatlakozni lehet, szállás és ellátás a falu panzióiban napi 75 RON költséggel.
Meghívott vendégek: György Alida, Varga László Edgár, Szöllősi Mátyás, André Ferenc, Márton Evelin, Finta Klára, Kész Orsolya, Vida Gábor, Vida Krisztina, Demény Péter, Eperjesi Noémi, Szabó Róbert Csaba, Sárkány Tímea, Borbély András, Béres Norbert, Láng Zsolt, Birtalan Beáta, Nagy Hajnal Csilla, Balog Károly, Puskás Dániel, Tamás Dénes. Krónika (Kolozsvár)