udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 307 találat lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-307

Névmutató: Hitler, Adolf

2016. augusztus 27.

Magyarellenes riport a Kolozsvári Beatrice-koncertről
Közös fellépést a gyűlöletbeszéd ellen!
A Civil Társadalom Fejlesztéséért Alapítvány (FDSC) a gyűlöletbeszéd elleni küzdelemről szervezett vitát augusztus 25-én a Temesvári Continental Szállóban, amelyre meghívta a témával foglalkozó helyi civilszervezeteket és a sajtó képviselőit. A Temesvári újságírók közül egyedül alulírott válaszolt a szervezők felhívására, ami igen rossz fényt vet a helyi sajtó viszonyulására a rendkívül fontos kérdéshez.
A gyűlöletbeszédről és sajnálatos jelenlétéről a romániai közéletben Iuliana Rada (FDSC) tartott előadást. „A gyűlöletbeszéd (angolul hate speech) olyan szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulás, amelynek célja valamely társadalmi csoport megalázása, megfélemlítése vagy a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása. A gyűlöletbeszéd legtöbbször a nemi, faji, etnikai, nemzeti, vallási, vagy szexualitás szerinti csoportok ellen irányul” (wikipédia). A gyűlöletbeszéd sajnos hazánkban is elterjedt. Embereket bélyegeznek meg bőrszínük, vallásuk, nemi identitásuk, nemzetiségi hovatartozások miatt. A gyűlöletbeszéd romániai áldozatai elsősorban a romák, zsidók, magyarok, az LMBT-csoportok (szexuális irányultságuk miatt diszkriminált személyek), sőt, esetenként még az ateisták is. Gyűlöletbeszéddel vádolható személyek és szervezetek: újságírók, a sajtó általában, politikusok, közéleti személyiségek, közintézmények, szélsőjobboldali szervezetek vagy egyszerű állampolgárok. Az Európában egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéd aggasztó mértékben jelentkezik a világhálón, egy felmérés szerint a megkérdezettek 83%-a találkozott a jelenséggel online felületeken, 36,5%-uk közvetlenül veszélyeztetettnek érzi magát, az áldozatok közül sokan az LMBT-csoportokhoz tartoznak, muzulmánok vagy egyszerűen nők. A hazai online fórumokon elképszető felhívások jelennek meg (persze álnéven vagy jeligével), amelyek szerzői halált kiáltanak a homoszexuálisok vagy a cigányok fejére.
Adrian Szelmenczi, az Active Watch Sajtófigyelő Ügynökség képviselője a médiában jelentkező gyűlöletkeltő megnyilvánulásokról beszélt, aminek szerinte eklatáns példája a közszolgálati televízió (TVR) 2-es csatornáján szerdán sugárzott „tudósítás” a Kolozsvári Magyar Napokról. A román televízió műsorkészítői félreérthették vagy szándékosan félre akarták érteni az „Utálom az egész XX. századot” című Beatrice-szám kezdő képsorait. „A magyarországi Beatrice „vitatható koncertjén” Hitler és Lenin képét vetítették, és elhangzott az iszlamista terroristák jelmondata is, az Allahu Akbar” – számolt be a román közszolgálati televízió. A riport az egészet egy olyan kontextusban tálalja, mintha Nagy Feró és zenekara éltetné ezeket a történelmi személyeket, és nem elítélnék őket, mint ahogy a dalszövegből kiderül. A TVR magyarellenes riportja rendkívül manipulatív módon volt megszerkesztve, hiszen az elején egy olyan Beatrice-fellépést vágtak be, ahol Nagy Feró azt énekli, hogy „lesz még magyar város Kolozsvár”, de a felvétel nem a Kolozsvári koncerten, hanem valószínűleg 2008-ban készült, és a helyszín sem beazonosítható.
Az előadások után bemutatkoztak a jelen levő civilszervezetek képviselői, köztük roma és testi fogyatékkal élő fiatalok, akik szintén gyakran válnak a gyűlöletbeszéd áldozataivá. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a civilszervezeteknek és a sajtó képviselőinek közösen kellene fellépniük a gyűlöletbeszéd terjedése ellen.
Pataki Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 30.

Román újságírók is elhatárolódnak a TVR beatricés riportjától
Belső állásfoglalásban határolódik el a Román Közszolgálati Televíziónak (TVR) a Beatricét önkényuralmi rendszert dicsőítő, irredenta zenekarként beállító riportjától a Kolozsvári területi stúdió számos magyar és román munkatársa.
A közmédia kincses városi újságírói felkérik a TVR etikai bizottságát, vizsgálja ki, hogy a nagy port kavart tudósítás megfelel-e a sajtóetikai követelményeknek.
Mint ismert, a Nagy Feró és a Beatrice augusztus 16-i, a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott koncertjéről szóló tendenciózus anyagában a TVR úgy értelmezte, hogy az együttes XX. század című dala kedvező fényben tüntetné fel Hitlert, Lenint és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A riporter, Diana Apahidean abból következtetett a magyar kultúrkörben közismert szerzemény „vitatott és revizionista" voltára, hogy annak lejátszása alatt archív videofelvételeket játszottak be a kivetítőn, amelyen többek között a náci német diktátor és a kommunista forradalmár volt látható, továbbá a migránsokat ábrázoló fotók közben elhangzott az Allah Akbar! (Isten hatalmas) felkiáltás is, ami a TVR újságírója szerint a muzulmán terroristák jelszava.
A Krónika már korábban beszámolt arról, hogy Adrian Rozenberg, a TVR Kolozsvári stúdiójának főszerkesztője nem értett egyet a manipulációs eszközöktől sem szűkölködő anyaggal, éppen ezért az nem is mehetett adásba a területi csatornán. Úgy tudjuk, a riportot a köztévé területi kirendeltsége igazgatójának, Romeo Couținak a döntése nyomán tette közzé a TVR országos csatornája.
A területi stúdió munkatársai ugyanakkor nem hagyták annyiban a dolgot. Megtudtuk, hogy a magyar szerkesztőség kezdeményezésére született belső állásfoglalás pontokba szedve rögzíti a leközölt anyaggal kapcsolatos szakmai észrevételeket és aggályokat. Kifogásolják például, hogy a riporter nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze őket vagy magyarul értő személyeket az általa kifogásolt Beatrice-nóta szövegéről. Olyan Kolozsvári román politikai elemzőt szólaltatott meg a témában, akinek a véleménye nem releváns az ügyben, mivel nem ismeri a magyarországi együttes repertoárját.
Felhívják a figyelmet arra is, hogy a riport során bejátszott koncertrészlet – amelyen Nagy Feró azt énekelte: „csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz" – nem Kolozsvárt, hanem a Beatrice egy 2009-es váci kocsmai fellépésén hangzott el. „Pontra teszik" a tudósítás ama megjegyzését is, miszerint a Kolozsvári Magyar Napok tavalyi kiadásán külön rendezvény keretében idézték meg Horthy Miklós alakját. Az állásfoglalás emlékeztet, hogy egyetlen tárgyilagos előadásról volt szó, amelyet Romsics Ignác történész, az MTA tagja tartott a kincses városban.
A Krónika értesülései szerint az elhatárolódó állásfoglalást a magyar szerkesztőség tagjain kívül aláírta a kifogásolt riportban operatőrként közreműködő, amúgy magyar nemzetiségű munkatárs is, és ellátta kézjegyével a szöveget a területi stúdió tíz román tagja is. Pákai Enikő, a területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője kedden lapunknak megerősítette, hogy elkészült az állásfoglalás, amelyben elhatárolódnak a riport készítője által képviselt újságírástól és megnyilvánulástól. Hozzátette, szakmai érvekkel alátámasztott észrevételeiket továbbítják a TVR etikai bizottságához.
A grémium ugyanis szeptember közepén esedékes ülésén vitatja meg az ominózus riportot, miután az ügyben a KMN szervezői panaszt tettek a közmédia vezetőségénél, valamint az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) is. A szervezők tiltakozásukat fejezték ki amiatt, hogy az egyoldalú és célirányos tájékoztatás nemcsak ferdített információkat közölt, hanem rossz fénybe helyezte a teljes rendezvénysorozatot. Megállapították, hogy a XX. század című dal a kivetített képeken ábrázolt, az Európai- és világtörténelem tragikus kimeneteléhez hozzájárult személyiségek és az általuk képviselt ideológiák ellen szólal fel, és nem mellettük, ahogyan a román sajtó beállította.
Különben a Kolozs megyei rendőrség hivatalból vizsgálatot indított a TVR riportja nyomán, vizsgálva, hogy a koncerten elhangzottak kimerítik-e a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használatát, valamint háborús bűnösök emlékének ápolását tiltó kormányrendeletben megállapított bűncselekményeket. Úgy tudjuk, a rendőrség átiratban kérte a Kolozsvári területi stúdiótól a Beatrice-koncertről készült valamennyi anyagot.
Nagy Feró, a Beatrice frontembere korábban a Krónikának adott interjúban határozottan elutasította, hogy önkényuralmat éltető megnyilvánulásai lettek volna a zenekarnak a Kolozsvári Magyar Napokon megtartott koncerten, és közölte, beperelik a TVR-t.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro

2016. szeptember 1.

Obamától kérne magyarázatot Tăriceanu (Vita az egyesülésről)
Călin Popescu Tăriceanu azt javasolja, a szenátus fogadjon el egy nyilatkozatot, amelyben adjon hangot „elégedetlenségének” a chişinăui amerikai nagykövet kijelentései miatt, és kérjen „tisztázó választ” Obama elnöktől, a külügyminisztériumtól és az Amerikai Egyesült Államok szenátusától.
„Meglepetéssel, aggodalommal és nagyfokú elégedetlenséggel fogadta a romániai közvélemény James Pettit chişinăui amerikai nagykövet kijelentéseit. A nagykövet által tárgyalt kérdéskör rendkívül érzékeny, de még inkább különösen fájdalmas téma minden román számára. Újra eszünkbe juttatta a több millió besszarábiai román által elszenvedett tragédiákat és megaláztatásokat, ami román terület volt a sztálinizmus és a hitlerizmus fekete ideje alatt, a Besszarábiai Ribbentrop-Molotov Paktum alapján egyesítve, amikor a jog erejét az erő joga helyettesítette” – áll abban a nyilatkozattervezetben, amelyet Tăriceanu a szenátus elé terjesztett. Tăriceanu úgy fogalmaz, „Románia volt az első állam, amely elismerte és továbbra is fenntartások nélkül elismeri a Moldovai Köztársaság államiságát, szuverenitását és függetlenségét”, ám ez nem jelenti azt, hogy meg lehet akadályozni „Románia és a Moldovai Köztársaság állampolgárai többségének az egyesülésről szóló vágyainak szabad kifejezésre juttatását”. „Az amerikai nagykövet nyilatkozata pedig világosan érzékelteti, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem támogatja, most és a jövőben is ellenzi Besszarábia visszatérését az anyaországhoz” – írja még Tăriceanu. Hozzáteszi: Pettit nagykövet kijelentései kellemetlen gyanakvást hozhatnak a kétoldalú kapcsolatokba, ami csak növelné aggodalmunkat”.
Az Amerikai Egyesült Államok chişinăui nagykövete a Moldovai Köztársaság függetlenségének 25. évfordulóján úgy fogalmazott: „a Romániával való egyesülés például az EUrópai Unióhoz vezető útként vagy más okból, nem egy praktikus választás, nem jelenti azt a választást, amitől itt, a Moldovai Köztársaságban a dolgok jobbra fordulnának. A Moldovai Köztársaság nem Románia. A Moldovai Köztárságnak saját történelme van, saját kihívásai.”
Válaszolt a nagykövetség
James D. Pettit kijelentésével kapcsolatban kért felvilágosítást a Hotnews.ro hírportál az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetségétől. A válaszban az áll, hogy az Egyesült Államok régóta támogatja Moldova Köztársaság szuverenitását és területi egységét, és méltatja Romániának a Moldovai Köztársaság demokratikus fejlődéséért, európai uniós beilleszkedéséért tett erőfeszítéseit. „Mi több, az Egyesült Államok Moldovával kapcsolatos politikája az, hogy partner legyen gazdasági és demokratikus fejlődésében. Ennél messzebb menő következtetéseket levonni a politikánkkal kapcsolatban meghaladja a politikai felhatalmazásunkat” – zárja rövid levelét a nagykövetség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 3.

A 2016-2017-es színházi évad küszöbén
Beszélgetés Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójával
– A múlt idénynek van-e olyan tanulsága, tapasztalata, amit fel lehetett használni, be lehetett építeni a most kezdődő évadba?
– Igen. Személyes tapasztalatom a lehetőség és ennek a felelőssége. Tizenöt éve vagyok művészeti igazgató, Kolozsváron, Szatmáron dolgoztam, az eltelt négy évben pedig Vásárhelyen, s művészeti vezetőként azt éltem itt meg, pontosabban az volt rám nagy hatással, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben a társulatban, illetve ebben a városban.
– Milyen szempontból?
– A nyitás szempontjából. Minden hely más és más, de itt valóban azt tapasztaltam, hogy hihetetlen nyitottság van a városban. És ezt, meglátásom szerint, tovább lehet bővíteni, feszegetni jó értelemben vett provokációkkal, ami a színházművészetet illeti, mert van rá vevő, érzékeny közeg.
– Vagyis ez az évad is a nyitottság jegyében zajlik?
– Egyértelmű. Harag György mondta annak idején, hogy a színház legfontosabb feladata a folyamatos megújulás. Ebbe természetesen beletartozik az a művészi elv, az az irány is, amit a színház tűz maga elé, de a szüntelen megújulás olyan elvárás, amely minden egyes alkotóra külön is vonatkozik. Ez a négyéves mandátum, amit mi augusztus 5-én zártunk, jól sikerült. Szépek az eredményeink saját közegünkben, a városban is. Elég, ha most csak annyit említek, hogy emelkednek a nézőszámok, élővé sikerült tenni a színházat. De szakmai szempontból is sikerekről beszélhetünk. Figyelnek ránk, fesztiválokon díjaznak, érezzük, hogy értékel minket a színházi szakma.
– A teljes társulat fogékony a megújulásra?
– Igen. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi öt, tíz évben kicserélődött a társulat. Generációváltás történt. Fiatal embereket pedig könnyebb berángatni egy újszerű folyamatba. Változott a felkészültségük. Nagyon erős, jó a csapatunk. Mindannyian figyelnek egymásra.
– Azért olyan hangokat is hallani a városban, hogy olykor hiányoznak a nagy tapasztalatú, idősebb színészek, bizonyos szerepeket ők természetesebb módon tudnának megoldani. Az új évad darabjaiban is lesznek olyan színpadi alakok, akiket ők tudnának a leghitelesebben életre kelteni. Hiányukat képes feledtetni a jelenlegi gárda?
– Feltétlenül. Az évadot alapvetően a társulatra építjük a rendezőkkel. Az én színházcsinálási elvem az, hogy rendezőket keresek meg, jól gondolkodó, jó ízlésű alkotókat, és a címeket utána együtt rakjuk össze, egyeztetjük a mi kívánságainkat azzal, amit ők akarnak mondani. Így áll össze az évadterv. Természetes, hogy a rendelkezésünkre álló színészeket is figyelembe veszi.
– Olyan rendezőkre is számítanak, akikkel hosszabb ideje eredményes az együttműködés, új nevekkel is találkozni fogunk.
– Nyilvánvaló, hogy ha egy társulat jól tudott dolgozni egy rendezővel, akkor ezt érdemes folytatni, hiszen egyre jobb munkák kerülnek ki a keze alól. Egymásra hangolódnak, értik egymás gondolkodásmódját. Ezért is alapozunk olyan visszatérőkre, mint Mohácsi János, Radu Afrim vagy Theodor Cristian Popescu. És vannak újak is. Mint minden évben, az idén is készítünk egy nagy zenés produkciót. Musicalt, nagyoperettet, amilyen a My Fair Lady, a Mágnás Miska volt és a még futó Csárdáskirálynő. Ebben az évadban a szilveszteri bemutatónk a Chicago, ami a musicalirodalom egyik gyöngyszeme. Nagy táncos, dzsesszes, szatirikus, ironikus társadalomkritika, beleértve az amerikai média hatalmát is. Ismert darab.
– És nagy kihívás egy drámai színháznak. Sokan látták a filmes változatát, vásárhelyi színpadon is előadták.
– Az nekünk csak jót tesz, hiszen annál többen jönnek el majd megnézni. Különben nagy kihívás volt a My Fair Lady is, nem beszélve a Csárdáskirálynőről, amely majdnem opera. Az igényességre ebben az esetben is nagyon ügyeltem. Komoly alkotókra, kiváló közreműködőkre alapoztunk. A Chicagót Juronics Tamás fogja rendezni és koreografálni. Ő a szegedi kortárs balett vezetője, és tényleg világhírű előadásokat hoznak ott létre. A személye garancia lehet, illetve az a munka is, amit mi itt már elkezdtünk és be fogunk fektetni ebbe az előadásba.
– Egy kicsit előre ugrottunk. Mivel kezdődik az évad?
– Az Olbrin Joachim csodálatos utazásával. Ennek a próbafolyamata már a múlt évadban elkezdődött. Mezei Kinga rendezi. Színész, rendező és író Szabadkáról. Sok előadást úgy rendezett, hogy ő maga írta. Egy Hamvas Béla-meséből íródott a szövegkönyv. Szép, lírai, filozofikus, elgondolkodtató játék. Arról szól, egy mondatban, hogy mit nevezünk életnek. A bemutató szeptember 16-án lesz, Hamvas most először szólal meg a vásárhelyi színpadon. Készülünk egy újabb Radu Afrim-előadással is. Nagyon szépen egymásra találtak a társulattal. Már Az ördög próbája is jó előadás volt, majd A nyugalom az utóbbi tíz év emblematikus előadásává vált.
– Díjözönt hozott.
– És ez még folytatódik. Szeptember 21-én megyünk Budapestre. A Színikritikusok díjára jelölték négy kategóriában a produkciót. Örülnék, ha a jelöléseket díjakra váltanák. Jó pillanatban született, sikeres munka volt. Ezt folytatnánk most. Az ördög próbájánál Radu a társulattal kitalált egy történetet, azt felöltöztették, s abból lett az előadás. Nem volt még munkacíme sem, ezért úgy hirdettük meg, hogy meglepetés- előadás. A tavaly már előre tudtuk, mi lesz, de akkor is úgy hirdettük. Ezért ugyanígy folytatjuk a sorozatot, Meglepetés-előadás 3. címmel készül nagyszínpadra, és ennél is írnak egy darabot a munkafolyamat során. A témája: egy tömbház a 70-es években. Néhányan még emlékszünk, hogy mik történtek akkoriban. Humor és dráma, tragédia egyaránt lesz benne. Izgalmas munka, a színészek is szeretik, mert az improvizációs készségüket is megmozgatja. A maguk kis világát is hozzátehetik, és ezekből mindig szép dolgok születnek.
– Előttünk a műsorterv. Futtában olvasva is sejteti, találkozhatunk még rendhagyó dolgokkal a következő hónapokban. Mi a Stresszfaktor 15?
– Volt már olyan próbálkozásunk az undergroundban, a Twilike, amellyel a fiatalokat igyekeztünk megszólítani. Azokat, akik még az iskolapadokban ülnek, és készülnek erre az életre, amiről aztán nem szűnnek meg beszélni. Ezzel próbálkozunk most is. A színházban vannak tinédzser önkéntesek. Ők összeálltak és létrehoztak egy MANOSZOK nevű csoportot. Minden hétvégén van velük színházi foglalkozás, a színészeink irányításával végeznek drámai gyakorlatokat. És a rendező, Csáki Csilla, aki Németországból jött haza, elhozta a Stresszfaktor 15 című darabot, amely a középiskola utolsó időszakáról, az egyetemre készülés periódusáról szól. A kérdéseket felvető játszó személyek nem színészek, hanem ők maguk, azok az önkéntesek, akik saját korosztályukat és persze a szüleiket szembesítik a problémáikkal. A premier szeptember 23-án lesz.
– Az Underground teremben. És a Kisteremben mikor mire számíthatunk?
– December 4-én Rares Budileanu színrevitelében láthatunk egy változatot A botcsinálta doktor című Moliere-komédiából. A sokak által ismert történet mArad, de Székely Csaba újraírja, maivá igazítja a maga stílusában, kellő humorral, kellő iróniával, öniróniával. Budileanu a színház román társulatának a színésze, rendezője. Az előadás tervezett címe: Doktor S. Ugyancsak a Kisteremben készül január 11-i dátummal az az előadás, amelyet a fiatal Adi Iclenzan rendez, és magyar nyelvű ősbemutató lesz. A szerző norvég, Jon Fosse, a dráma címe: Szép. Románul olvastuk, most fordítják magyarra. Ibsen, Bergman északi világa elevenedik meg benne, a kommunikáció képtelenségével is szembesít. Közben a szereplők ebben a válságos világban keresik a szépet, idézik meg a tökéletesnek vélt múltat, a távoli jövőt.
– Keresztes Attila pedig a Machbethtel szembesül. Shakespeare-t rendezni mindig, mindenkinek nagy erőpróba.
– Igen, nagytermi stúdiótérben rendezem. Vagy tíz éve kerülgetem ezt a problémát. Valószínűleg mindnyájunkban benne van az a vágy, hogy valami nagyot akarunk alkotni, létrehozni, de mint ebben a nagy drámában is, felmerülhet az, hogy milyen áron, és megbírjuk-e azt, amit felvállaltunk. Lélektanilag rendkívül összetett a darab, van benne sok minden, boszorkányság, tévhit, hit, szerelem, csalódás… Hihetetlen, fantasztikus anyag, véres dráma. Tényleg kihívás. Márciusra terveztük a bemutatót.
– Kemény dió az utána következő másik nagytermi feladat, a Dürrenmatt-darab színrevitele is.
– Májusban kerül színpadra Az öreg hölgy látogatása. Mohácsi János rendezi. Csodálatos, ahogy ők hárman, a Mohácsi testvérek, együtt dolgoznak, és összehangolják a rendezést, dramaturgiát és a díszletet. Külön örülök ennek a kapcsolatnak, amelyet sikerült kialakítanunk velük.
– Ennek a tragikus komédiának is
volt már Marosvásárhelyi színpadi változata, nem kevesen lehetnek, akik emlékeznek rá.
– Nem is volt olyan nagyon régen. De van egy olyan vélemény, hogy egy darabot tízévente lehet elővenni. Az idő teltével változik a valóság, és pontosan az az érdekes egy ilyen előadásban, hogy felmutassa, mi történt azóta. Minden város egyfajta Güllen, és minden várost gülleniek laknak, vagyis lényegében magunk elé is tükröt tarthatunk ezzel a Dürrenmatt-színművel.
– Kilenc bemutató készül ebben az évadban, kistermi előadás az is, amelyről még nem beszéltünk.
– Timur Vermes regényéből született a Nézd, ki van itt! című darab 2011-ben. Izgalmas dramatizálás. Film is készült a könyvből. Theodor Cristian Popescu rendezi. A sztori szerint Hitler 57 évesen felébred egy udvaron Németországban, és rácsodálkozik arra, amit talál, kancellárnővel, migránsokkal, homoszexuálisokkal, egyebekkel, amik a mai világban ellentétesek az ő elveivel, elvárásaival. De az is felmerül a szatírában, hogy vajon lezártuk-e mindazt magunkban, amit a hitlerizmus hirdetett, megtörténhet-e még egyszer mindaz, ami akkor kivetkőztette magából az emberiséget. Komikus helyzetek adódnak, nevetünk is rajtuk, de valahol mélyen ott motoszkál a nézőben a borzalom tudata.
– Személy szerint a művészeti igazgató mit vár, mit remél ettől az évadtól?
– Igényes elmélyülést. A színház megannyi más dologgal együtt sokat változott, ahhoz képest is például, ahogy én szocializálódtam a színházban. Ma már kezdi kinőni magát valamiféle tudománnyá. Miközben egy végtelenül egyszerű gyakorlat. Szakma. Ezt a kétféle dolgot kell összebarátkoztatni. Millió elv, színjátszási mód létezik. Az információ nagyon könnyen eljut hozzánk, azonnal tudjuk, hogy tegnap Berlinben milyen bemutató volt, különféle jelenségeket hamar megkívánnak az emberek. De néha nehéz a dolgunk. Megkérdőjeleződhet az, hogy tudunk-e kommunikálni a saját nézőinkkel. Ők nem foglalkoznak éjjel- nappal színházzal. Ők bejönnek, megnéznek valamit, és az vagy szól hozzájuk, vagy nem. A színházi társulatnak, a miénknek is azt az utat, módot kellene valahogy megtalálnia, hogy mindazt, amit fölszedett a színháztudományból, a legőszintébb, a legegyszerűbb eszközökkel formálja meg a színpadon. Úgy, hogy az utcáról bejövő ember, felkészültségétől, kulturális hátterétől függetlenül érezze, a színpadról közvetlenül őt szólították meg. Jó lenne tudni, hogy az új évaddal is közelebb kerülünk ehhez az elváráshoz.
Akkor hát kívánjunk mindkét félnek mAradandó élményeket, emlékezetes, szép színházi esteket!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 10.

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

2016. szeptember 12.

Fáj, ha csitul a halál?
Nem kell óvatosan közelítenünk a területi autonómia fogalmához, nem robban az. 1952 és ’68 között sem robbant, csak elolvadt a román fajgyűlöletben még az is, ami volt benne. Hamarább robban a Marosvásárhelyi Cuvântul Liber (Szabad Szó, de szerintem inkább szabad szófolyás) nevű lap, s abban az egyik gyutacs, Lazăr Lădariu. Képtelen, szinte hamisíthatatlan képzelményeiből idéznék, s nem csak az alacsony vérnyomásúak kedvéért. Azt mondja őkelme, hogy 1952-ben „néhány magyar és két zsidó kérte” csak a magyar autonómiát Romániában. Továbbá – és itt már derűsebb az ő román történelme! – a szinte világbíró Sztálin „az autonómiát azon román politikusok megbüntetésére rendelte el, akik harcoltak a sztálinizmus ellen”. Hát nem hercig?!
Aki élt akkoriban, emlékezhet, milyen őrjöngve dicsőítették Romániában a kommunizmust. A Román Kommunista Párt megalakulása oltári szentség volt a sztálinista román kommunizmusban. Fiatal egyetemista korunkban mondotta nekünk a Bolyai Tudományegyetem professzora Kolozsváron, Kohn Hillel: miként rendíthette meg a párt megalakulása a földet, hiszen 1924-ben négyen voltunk a tagjai mindössze!
Románia Hitler első csatlósai között volt, megtámadta délről a Sztálin vezette Szovjetuniót, Hitler ígéretei fedezékében. 1944-ben, amikor már biztos volt Hitler legyőzése, titkon átállt Sztálin oldalára a hírhedt augusztus 23-án. Lám, alakul a sztálinizmus ellensége! Lădariu magyar neveket sorol, akik ki akarták űzni a románokat a Magyar Autonóm Tartományból. Érdekes, akik békésen szántottak, iparoskodtak, tanultak és tanítottak magyarokként, azok Brassóföldvárra kerültek, a haláltáborokba, a Regátba a Duna-csatornához, börtönökbe. Ki merészelt szólalni?!
És azt is a mellünkre írja az újságot és a román történelmet megíró Lădariu, hogy „a Magyar Autonóm Tartomány tüske volt Európa szívében”. No, és a többi autonómia Európában, és a sok többi „állam” egymás mellett ugyanott? Nem vitázom, csak iskolakezdés előtt mutogatom a történelemkönyveket és íróját.
Hadd véssem ide és nemcsak figyelemkeltés, de a derű kedvéért is, hogy ez a ládányi Lădariu fölrója minapi cikkében (augusztus 12.), hogy az RMDSZ elnöke, Markó Béla annak idején a román kormányban Koszovó függetlenségére szavazott, az összeomlott tákolmány Jugoszlávia szomszédságában. Lădariu ezt kétségbe ejtő szándékkal említi: hogy létezett ez?! „Ne felejtsük Kalota Köztársaságot, melyet a fasiszta Kós Károly hozott létre…” Lehet köpni és nevetni. Kós, a jeles író, műépítész – fasiszta emitt!
És a jellegzetes politikáról: Hitler után Sztálinhoz (!) fordult Románia 1945-ben (nyílván: a győztesekhez dörgölődzvén a koncért), hogy „Románia szeretné ismét a saját határain belül érezni magát”.
Mármint vissza Észak-Erdélyt. Micsoda ősrégi román határ! Hát nem? És ide még egy csattanó a ládányiból, Lădariutól! „Székelyföld nincs is, Székelyföld a magyar autonómia kozmetikázott változata.”
Napóleon mondotta Talleyrand-ról (1754–1838), kora egyik legnagyobb politikusáról, hogy ő a leghűségesebb áruló. Lădariu újságíró azzal fenyeget bennünket, hogy a románoknak nem szabad felejteniük. Én azt remélem, hogy nem felejtik el azt a rettenetes népirtást, amit elműveltek német segítség nélkül a zsidók ellen, 1940–44 között. (Lásd: Matatias Carp romániai zsidó könyvét: Holokauszt Romániában, 1940–1944.)
Talleyrand mondotta azt is, hogy a Bourbonok semmit se felejtettek, és semmit se tanultak – mármint a saját történetükből. Amúgy nem akarom bántani hírét-nevét az elhunyt Bourbon Anna címzetes román királynénak, aki sosem volt román királyné, hiszen a Román Köztársaság kikiáltása (1947. dec. 30.) és Mihály – már csak exkirály– eltávozása után fél évvel ment férjhez Mihály volt királyhoz. Kegyeletsértés ne essék, én kérem.
Emlékezzék, s tanuljon a román politika, nem árt az. És nem annyira bonyolult, mint külön történelmet összehazudozni piramis magasra. Az autonóm tartományunk idején valamennyit csitult a magyarok irtása, kiüldözése, megöletése. Csitult. Nos, ez fáj MA a gátlástalan cikket és történelmet hazudó Lădariuknak. És még egyszer Talleyrand-ról! Ő volt egyben a lefizethetőség atyamestere, persze, távol Romániától.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 21.

Meghallgatta az etikai bizottság a magyar napokról félretájékoztató újságírót
Az érintettek meghallgatásával elkezdte hétfőn a közszolgálati televízió etikai bizottsága a Kolozsvári Magyar Napokról készült ferdítő tudósítás ügyének kivizsgálását. Döntés jövő hétre várható – tudtuk meg a testület elnökétől, Horia Grușcától.
Mint ismert, a riport készítőjét, Diana Apahideant a Kolozsvári Magyar Napok szervezői és a TVR Kolozsvári területi stúdiójának munkatársai is bepanaszolták az etikai bizottságnál, amiért a szakma szabályait sutba dobva, a tényeket meghamisítva tudósított a Beatrice Kolozsvári koncertjéről.
Horia Grușcă elmondta, a bizottság hétfőn meghallgatta a Kolozsvári szabadúszó újságírót, illetve a TVR Bukaresti stúdiójának tudósítókért felelős illetékesét az ügyben. Utóbbi azért, mert a riportot a TVR országos híradójában játszották be. Szerdán várhatóan ismét ülésezik a testület, ekkor a híradó producerének álláspontját hallgatják meg. „Ez egy hosszasabb vizsgálat lesz, várhatóan jövő héten közöljük a döntésünket” – közölte az etikai bizottság elnöke.
Mint korábban megírtuk, a riport szakmailag olyannyira vállalhatatlan volt, hogy a Kolozsvári területi stúdió román szerkesztőségének vezetője, Adrian Rozenberg nem is engedte adásba a szabadúszó újságíró anyagát. Az etikai bizottság tagja, Kacsó Sándor a Maszolnak elmondta, az általuk javasolt legsúlyosabb szankció a szabadúszó újságíróval kötött szerződés felbontása lehet.
Diana Apahidean riportjából egy egész ország arról értesült, hogy a Nagy Feró vezette együttes kedd esti fellépésén elhangzó, XX. század című dala kedvező fényben tünteti fel Joszif Visszarionovics Sztálint, Adolf Hitlert és az Iszlám Állam terrorszervezetet. A tudósítás ráadásul azt is sugallta, hogy egy irredenta rendezvénysorozat zajlik a kincses városban, ugyanis az elejére bevágott, YouTube-ról lehalászott 2009-es felvétel szerint Nagy Feró azt énekli: „Kolozsvár is újra magyar város lesz!” Ennek eredményeként a rendőrség is vizsgálódni kezdett az ügyben.
Cs. P. T.
maszol.ro

2016. szeptember 22.

Nem történt törvénysértés a Beatrice-koncerten
A Kolozs megyei Rendőrség szóvivője tegnap kijelentette: egyetlen törvényt sem sértettek meg a Kolozsvári Magyar Napok keretében megtartott Beatrice-koncerten, amely kapcsán a rendőrség hivatalból indított kivizsgálást a képernyőn megjelenő Hitler-, Sztálin- és ISIS-képkockák miatt.
Carmen Jucan elmondta: a kivizsgálás során a rendőrök és egy ügyész elemezte a képeket, és megállapították, hogy nem teljesülnek egyetlen bűncselekmény alkotóelemei sem, így a nyomozást nem folytatják.
Egyes források szerint a kivizsgálás során a zeneszöveget is lefordíttatták románra, továbbá a döntés meghozatalában figyelembe vették a 2002/31-es kormányhatározatot, miszerint a fasiszta, rasszista vagy xenofób szimbólumok használata nem minősül bűncselekménynek, ha művészeti céllal történik.
Mint ismeretes, a koncertet követően a TVR1 híradása arról számolt be, hogy a XX. század című szám alatt tiltott szimbólumokat népszerűsítettek az óriásképernyőn, emiatt vizsgálódott a rendőrség.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. szeptember 23.

„A maximumot kaptam az élettől…”
Interjú a 85. születésnapját ünneplő dr. Uray Zoltánnal
– Mind a vívásban, mind a szakmámban a maximumot kaptam az élettől. Fiatal fejjel, sportolóként bejárhattam a világot, munkámban pedig megint óriási szerencsém volt, mert olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akiktől rengeteget tanultam. Igaz ugyan, hogy nem lettem orvos, de megvolt a lehetőségem arra, hogy orvosokkal dolgozzam együtt. Annyi remek emberrel találkoztam, annyi jót, barátságot és segítséget kaptam, ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam – vallja dr. Uray Zoltán sugárbiológus, olimpikon, a román tőrvívó válogatott egykori tagja, aki ma 85 éves. Beszélgetésünk során arról faggattuk a tudományos és sportteljesítményeiről jól ismert Kolozsvári kutatót, hogy kikre emlékezik vissza szívesen, kiknek volt meghatározó szerepe életútja, szakmai pályafutása alakulásában.
– A német elemibe írattak be 1938-ban, amely nagyon szigorú iskolának számított. Jó volt indulásnak, fegyelmet, pontosságot tanulhattam. Ebből az időszakból a Szabó-házapárra emlékszem vissza szívesen, akik hihetetlenül jó pedagógusok voltak. Szép emléket őrzök az elemi iskoláról egészen a negyedik osztályig, amikor azonban lecserélték a régi tanárokat, tanítókat fiatal, jól beszervezett hitleristákra. Szerencsére Horthy Miklós megmentett, hozott egy rendeletet 42-ben, hogy a magyar és román gyerekek csak magyar vagy román tannyelvű iskolákban tanulhatnak. A negyedik elemi végén átkerültem a Református Kollégiumba, ahol remek tanáraim voltak. A fiatalabbakkal, főképp a biológusokkal, kémikusokkal később jó barátságba kerültem. Olyan emberekkel, mint Árkossy Sándor, Nagy Géza, Szabó József és Szabó Zsigmond.
Mindig az egészségügyben akartam dolgozni, az volt az álmom, hogy orvos lehessek. Fel is vettek a Marosvásárhelyi orvosi egyetemre, de néhány hónap múlva életbe lépett egy rendelet, amely szerint a kulák és kisiparos gyermekeket el kell tanácsolni. Édesapámnak akkor 8-10 embert foglalkoztató asztalos üzeme volt, ezért kizsákmányolóként kezelték, engem pedig kirúgtak az orvosiról. Ekkor tértem vissza Kolozsvárra. Nagyon sok szerencsés fordulatot köszönhetek a vívásnak, sikereimnek. Akkor például a Kolozsvári egyetemi sportklub főnöke segített bekerülni a Bolyai Egyetem természettudományi karára. Később ugyancsak a vívókat nagyra értékelő főnököm révén kerültem Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki 1959-ben létrehozta Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot, amelynek 27 évesen a legfiatalabb munkatársa voltam.
A Kolozsvári onkológiai intézetben összehasonlíthatatlanul jobb munkalehetőségek voltak, ezért ott szerettem volna dolgozni. Holán professzor döntésemet jól fogadta, csak egy kikötése volt, hogy tanítsak be valakit magam helyett. Így került helyemre Imre István tehetséges biológus, aki fél év alatt beletanult a szakmába, én pedig továbbálltam. Imre István most ment nyugdíjba a stockholmi Karolinska Egyetemről. Az onkológián töltött munkaéveim alatt nekem is volt lehetőségem stockholmi ösztöndíj megpályázására. A Karolinksán dolgoztam egy évet, majd később egy félévet szintén sugárgenetika szakterületen. Az onkológián is hihetetlenül jó közösség alakult ki. Bár Ion Chirichuţă, az akkor igazgató egy diktátor volt, mindig kiállt az embereiért.
Nagyon sokat körmöltünk, rendszeresen tájékozódtunk a Kolozsvári egyetem könyvtárában fellelhető külföldi tudományos folyóiratokból, a nagyvilágban elért kutatási eredményekről. Az idegrendszerre ható gyógyszerek sugárbetegség elleni hatékonyságát vizsgáltam, akkor ezzel senki nem foglalkozott. Az onkológia mellett volt az ideggyógyászat, ahol az egyik barátom dolgozott. Neki szóltam, hogy valami új gyógyszerekkel való kísérletezés érdekelne. Akkor jelentek meg az antidepresszív gyógyszerek, olyan sikerem volt a tesztelésükkel, amit álmomban sem gondoltam volna. Az antidepresszánsokkal kezelt besugarazott egerek 50-60 százaléka megbetegedett majd felgyógyult, míg a gyógyszerrel nem kezelt állatok belepusztultak a halálos sugárdózisba. Később Lazányi Endre híres genetikus is hozzám fordult azzal a feltételezéssel, hogy a szulfamidok egy csoportja sugárvédő. Ezt is leteszteltük és sikerrel jártunk. Meg kell mondanom, nagyon sok szerencse kell mindenhez, nem elég a szorgalom és a kitartó munka.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

2016. október 4.

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

2016. október 7.

Vári Attila erdélyi szászokról szóló regényét mutatták be Marosvásárhelyen
Vári Attila Szomorú hold című új regényében egy erdélyi szász zsákfalu egykori lakóiról, illetve a háborúból oda visszamenekülő és negyven évig bujkáló férfiról ír. A Mentor Könyvek kiadó gondozásában megjelent kötetet Káli Király István szerkesztő mutatta be csütörtök este a Bernády Házban a szerző jelenlétében.
A szerkesztő elmondta, egyik közös útjuk során, amikor Sepsiszentgyörgyről Brassóba tartottak, Vári Attila kérte, hogy térjenek Prázsmár felé, ahol a szászok történetéről, annak egy jellegzetes momentumáról beszélt neki. Megmutatta az Alapi-szárnynak nevezett építményt, amely a prázsmári várhoz tapadt és amelyet azért építettek az egykori városlakók, hogy ott tárgyaljanak Apafi Mihállyal. Ugyanis az erdélyi fejedelmeket a szászok nem engedték be várfalaikon belül, inkább külön épületet húztak, ha tárgyalniuk kellett valamelyikükkel.
Vári Attila Erdély tájainak jó ismerője, a Székelyföldön, illetve a vele szomszédos – egykor szászok lakta – Királyföldön nincs is olyan település, ahol ne járt volna és amelynek történelmét ne ismerné. A legújabb regényében azoknak a szászoknak, annak a szász életstílusnak állít mementót, akik ma már nem léteznek, arra a világra emlékezik, amely a szászok kitelepedésével végleg megszűnt. Ám mindez nem csak a történetért lehet érdekes, ha nem mert az erdélyi magyar falvakra is hasonló sors vár a dolgok állása szerint, mondta el Káli Király István.
„A történet rendkívül egyszerű” – fogalmazott Vári Attila a regényéről – „négy generációról van szó”: a fiatal, Budapesten élő újságíró elindul Erdélybe, hogy nagyapja elbeszélése nyomán megkeresse azt a szász falut, ahol az, mint a németül jól beszélő fiú, összebarátkozott egy vele egykorú szász gyerekkel, és így közeli kapcsolatba került annak családjával, majd az egész közösséggel.
A nagyapa történeteiből kikerekedik egy ma már nem létező közösség belső élete, annak szokásaival, szigorú törvényeivel, amelyek által 800 éven át fennmaradhatott. A nagyapa is és szász barátja is 16 évesen katonai oktatásban részesül, az egyik a levente-képzőben, a másik a Hitlerjugendben.
Mindketten kikerülnek a frontra, majd hadifogságba esnek, egymástól alig negyven kilométerre, anélkül, hogy ezt tudnák. A német katona megszökik és visszatér a falujába, ahol negyven évig a szülőháza padlásán bújkál, ahol a vele sorsközösséget vállaló szolgálólány halála után feladja magát a román hatóságoknál.
Az újságíró keresi a házat, a templomot, a kis patakot és sehogy sem találja mindazt, amit olyan pontosan, részletesen elmesélt neki a nagyapja. Kiderül, hogy a taxis, akit megkért, vigye a megnevezett faluba, becsapta és máshová vitte.
A szerző azt is elmondta, a regény alapötletét egy újsághír adta. Valóban megtörtént, hogy egy székelyföldi katonaszökevény negyven évig élt szülőháza padlásán, amely akkor derült ki, amikor az őt gondozó édesanyja meghalt.
Antal Erika maszol.ro

2017. január 3.

Meggyengült balliberális hadállások Erdélyben
A Népszabadság nevű szellemi mételyközpont leállítása után megszűnni látszik az MSZP-SZDSZ erőcsoport külhoni sajtóbefektetéseként létrejött Erdélyi Riport, s változások vannak a nemzetellenes álbaloldal másik erdélyi központjánál, a Maszolnál is.
Bár még a magyar kormány iránti elfogultsággal aligha vádolható Parászka Boróka is azt írja, hogy csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az Erdélyi Riport, s hogy Gál Mária kirúgása a Maszoltól az egyetlen egyértelműen politikai gesztus, mégis okunk van élni a gyanúperrel, hogy a döntés forrásvidéke Budapesten keresendő.
Ejthetnénk krokodilkönnyeket e két sajtóorgánum felett gyülekező fellegek láttán, emlegethetnénk a sajtószabadságot, de ez sokszorosan álságos lenne. Mindenekelőtt azért, mert minden hisztériakeltés dacára sajtó-, vélemény- és szólásszabadság van mifelénk, politikai véleménye miatt ma a Kárpát medencében ritkábban ér hátrány bárkit is, mint a „demokratikus” Nyugat-Európában, ahol a (gondolat)rendőrség vadászik a menekülteknek titulált betolakodókról a hivatalos kánontól eltérő véleményt megfogalmazókra. Ha bárkinek pénze van rá, alapíthat újságot, s bárki közölheti meglátásait a világhálón.
Nem kétséges, a kormányzati hatalom mindenütt igyekszik maga alá gyűrni a médiát. Amikor ezt baloldaliak teszik, akkor azt a fősodratú média szerint a sajtószabadság terjesztésének, garantálásának hívják (lásd legutóbb az Obama elnök által már a demokraták bukása után elfogadott botrányos csomagot, mely kilátásba helyezi az amerikai részvételt a Közép- és Kelet-európai sajtószabadság biztosításának – értsd a New Yorkból diktált véleményszabványosításnak – ügyében), ha jobboldaliak, akkor diktatúra. Tagadhatatlan jelenség a magyar kormányoldal nyomulása a média terén, aminek vannak kétségkívül rosszízű megnyilvánulásai, vadhajtásai, de azért nem lehet nem meglátni, hogy a mégoly kifogásolható politikai propaganda mellett is a nemzeti öntudat tervszerű aláaknázása, ami folyt például a Népszabadságban, jelentős teret veszített.
Hasonló a helyzet Erdélyben is. Érdemes megnézni az Erdélyi Riport stábját, melynek élén ott látjuk Parászka Borókát, akinek első számú történelmi hőse az országot szétprédáló Károlyi Mihály, akinek az „István, a Király” megagiccs, akinek még a csíksomlyói búcsú sem szent, akinek a Szabadság szobor ízléstelen, aki gyermekei kíséretében december 1-én együtt ünnepel önfeledten a románokkal, aki problémát lát abban, ha a magyar befektetések a nemzeti összetartozás mentén alakulnak, aki nem átallott feljelenteni erdélyi magyar papokat román állami intézménynél azért, mert egy vallási kisebbségről nem az ő szája íze szerint fogalmaztak.
A Maszolnál egy szerkesztő leváltásán túl Gál Mária talpára kötöttek útilaput. A magam részéről merő véletlennek tekintem, hogy pont most, december elseje kapcsán utasította el a szerkesztőség egy mellesleg elég halvány szövegének közlését. Aki képes még a migránsügyben is Orbánt támadni, és menekültnek hazudni az EU-ba alig beérkezett, de már dzsihádot skandáló csürhét, melynek már megmelegedett tagjai oda járnak vissza nyaralni, ahonnan„életüket féltve” elmenekültek, az nemcsak a magyarság, de egész Európa ellensége. S persze nem meglepő, hogy a valódi európai szellemet és megmaradást képviselő Le Pent és Hofert Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, előszeretettel szidja az „embertelen” Orbánnal együtt Tőkés Lászlót, szóval a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának minden fontos elemét felmondja.
Tételezzük fel, hogy valóban a Fidesz–RMDSZ paktum eredményeképpen fazonírozzák a Maszolt és szűnik meg a Riport. Amennyiben áll ez a tézis, akkor legalább volt értelme az RMDSZ megtámogatásának, és a Néppárt parkolópályára állításának (ez utóbbi persze a túlbiztosítás tipikus esete volt).
Mert az elég egyértelmű, hogy a harc legfontosabb síkja a közösségi öntudat, a legfőbb tét az, hogy miként gondolkodik az erdélyi magyarság meghatározó része a múltról, jelenről és jövőről, önmagáról és a külvilágról. Ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy hány magyar képviselő ül Bukarestben, olyan nemzetközi konjunktúrában, amikor amúgy sem nekünk áll a zászló. Ebben a helyzetben a nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyeket megszüntetni vagy meggyengíteni, helyettük megerősíteni a magyar szelleműeket elsőrendű nemzetstratégiai feladat. Az első pont végrehajtása, úgy tűnik, folyamatban van. Kíváncsian várjuk az építés lépéseit.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

2017. február 2.

A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. 
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. 
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro

2017. február 10.

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 4.

Kisebbségi jogvédelem és román hazugságkampány
Az Európai Unióban élő kisebbségek jogainak uniós szintű szavatolását szorgalmazó Minority SafePack című polgári kezdeményezés európai bizottsági bejegyzése nyomán tapasztalt, obligát RMDSZ-önfényezésen túllépve objektíven is megállapítható, hogy a dokumentum bejegyzése valóban jelentős lépés lehet az őshonos kisebbségi közösségek helyzetének megnyugtató rendezése felé.
Mint ismeretes, a polgári kezdeményezést az RMDSZ közreműködésével az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) dolgozta ki, célja pedig az, hogy rábírja az Európai Bizottságot olyan jogszabályok kidolgozására, amelyek EU-szinten számon kérhetően szavatolják a kisebbségek anyanyelvhasználati és oktatási jogait. Az EB először elutasította a kezdeményezés bejegyzését, arra hivatkozva, hogy kisebbségi ügyekben a tagállamoké a jogalkotási hatáskör, de miután a FUEN az EU bíróságához fordult, amely alapfokon kimondta, hogy jogtalan volt az elutasítás, mert a bizottság nem indokolta azt meg, végül beleegyeztek, hogy bejegyezzenek kilenc követelést az eredeti 11-ből.
A neheze persze még csak most következik, a kezdeményezés támogatására ugyanis össze kell gyűjteni egymillió támogató aláírást, az EB ezt követően vizsgálja majd ki érdemben is a csomagot, és dönt a kidolgozandó jogszabályokról, amelyeket az Európai Parlament elé terjeszt. Hogy mekkora a kezdeményezés tétje, az is jelzi, hogy a végül a FUEN által megnyert perbe a kisebbségellenes oldalon Románia és Szlovákia, míg a kezdeményezők oldalán Magyarország szállt be.
És az is, hogy a román médiában máris elkezdődött a kezdeményezés démonizálása. Az Adevărul napilap portálján egy publicista a régi jó, soviniszta szekus dezinformáció- és hazugságkampányok hagyományát folytatva igyekszik befeketíteni a kisebbségvédelem ügyét. A téma köré elképesztő rablómesét kerekít: abból, hogy a polgári kezdeményezésről a FUEN 2012-es moszkvai ülésén született döntés, azt gombolyítja le, hogy az egészet valójában Oroszország finanszírozza és szervezi, amely a kisebbségek jogköveteléseinek napirenden tartásával akarja még inkább szétaprózni az EU-t.
Ez a klasszikus, román soviniszta „érvet” idézi, miszerint az autonómia gyűlöletes, kommunista méreg, hiszen a székely autonómiát Sztálin erőszakolta rá Romániára. Ami természetesen nettó ostobaság, hiszen ilyen alapon az autópályákat borzalmas náci találmánynak minősíthetnénk csak azért, mert a hitleri Németországban számos autópálya épült. (Persze ezen az alapon viszont azt is meg lehet ideologizálni, miért ódzkodnak annyira Romániában az autópálya-építéstől.)
A kisebbségvédelemmel szembeni dühös hazugságkampány is jelzi, nem lesz könnyű a polgári kezdeményezést kézzel fogható eredménnyé konvertálni. Az egymillió aláírás összegyűjtése lesz a legegyszerűbb – az azt követő bizottsági és EP-egyeztetések és viták viszont vérre menőeknek ígérkeznek. A kisebbségi jogok szavatolásában ellenérdekelt országok minden bizonnyal a szuverenitás megsértésével fognak érvelni, és olyan befolyásos támogatóra számíthatnak, mint Franciaország, amely még mindig nehezen hajlandó elismerni, hogy az országban a francián kívül más őshonos, tehát nem az elmúlt évtizedekben bevándorolt közösségek is élnek.
A másik oldalon viszont hatvanmillió európai uniós polgár képviselői küzdenek majd annak az elismertetéséért, hogy a hazug propaganda ellenére a kisebbségi autonómiák nem az EU szétaprózódásához vezetnek, hanem a kisebbségek jogköveteléseinek teljesítésével éppen hogy a stabilitást erősítik, és csillapítják a konfliktusokat. És egy őshonos közösség számára az anyanyelvi oktatáshoz, az anyanyelvi hivatali ügyintézéshez és legalább a kulturális önkormányzatisághoz való jogot ugyanúgy kell szavatolni, mint bármely, az alapvető emberi jogok közé sorolt jogot. Valamint hogy a kisebbségi jogokat folyamatosan nyirbáló, illetve megtagadó, asszimilációra törekvő államok ellenkezésének dacára ezt ugyanúgy uniós szinten kell szabályozni és kemény szankciórendszerrel kikényszeríteni, mint a személyek vagy a szolgáltatások szabad áramlását. Már ha az EU vezetői tényleg az Unióban élő polgárok jogait tekintik elsődlegesnek.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

2017. április 13.

Történelmi konkolyvetés
Úgy gondolom, igazságérzetemmel csücsülvén és emlékezvén Európa történelmi szemétdombján, hogy az emberiség sorsában aligha van példátlan eset. Ezekben az órákban, napokban 70 éve, hogy a „csehszlovákiai”, a felvidéki magyarság ottani őshazájából való kitakarítása sem volt példátlan. Amerikában egyszerűen kiirtották az őslakosokat. Csehszlovákia a „győztes hatalmak” közé sorolta önmagát a második világháborús rettenet után. Az ottani, a felvidéki magyarság százezreit telepítették át 1947-ben halálba, Dunába, hogy tiszta legyen a tér, az ország ama része a magyarságtól. Hadd pontosítsak! A háború után három évvel már tárgyalgattak a felvidéki magyartalanításáról. Egyedül a Szovjetunió (megint egy unió!) volt az a győztes hatalom, amely erre rábólintott. És elindult a harc a háború után, ugyanúgy, ahogy Romániában is.
Példát nem a kenguruk, hanem a civilizált emberiség életéből rezzenthetünk föl; hogy meg ne sértenénk ugyebár a Benes-dekrétumot, mely ma is érvényes amott. Át a határon a magyarokat, át hidakon! S átmenekültek bizony tutajon, csónakokon a Dunán az életre-halálra ítélt magyarok – azzal a 30 kilogrammal, amit elhozhattak a házukból, a bennvalóból a cseh meg szlovák sürgetési állapotban. Száztízezer, mások szerint 140 ezer magyar lélek menekült a saját földjéről, házából. Ne hárítanánk mindent a szlovákok, a tótok nyakába: a csehek rabszolgákként fogadták az odatelepített, átrabolt magyarokat, rabmunka-táborokban alkalmazták.
Azt sem feledhetjük ezen az évfordulón, hogy a „győztesek közötti” szlovákok – akár Románia – az elsők között támogatták Hitlert. És 70 esztendő után is szelíden beszélnek lakosságcseréről amott és másutt is, a békés egymás mellett élés érdekében. Hazacserélés volt, hazarablás. Az 1947-ben uralgó Csehszlovákia fűt-fát ígért a Magyarországon békésen élő tótoknak. És azokból csak néhány ezer ment át a Felvidéken „megürült” remek házakba, birtokokra, mint honfoglalók. Zelenyánszki Andrásék el se mozdultak Békéscsabáról, a hazából…
Szó sincs fölhánytorgatásról. Nem egyedi mindaz, amit el kell viselnünk máig e boldog békeidőben. Aki nem emlékeztet, a konkoly sötét vetését terjeszti.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. május 11.

Kolozsváron vendégszerepel a Vígszínház
A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a budapesti teátrum közti hagyományos előadáscsere keretében júniusban újra két előadással vendégszerepel Kolozsváron a Vígszínház, olvasható az intézmény közleményében.
Június 1-jén, csütörtökön este 7 órától a Stúdióban látható a Hallgatni akartam című monológ, Hegedűs D. Géza előadásában, Marton László rendezésében. A Hallgatni akartam című művet Márai Sándor az Egy polgár vallomásai harmadik, befejező kötetének szánta, 2013-ig azonban az író hagyatékában, kiadatlanul kallódott. A kéziraton 1950 szerepel befejezés gyanánt, vagyis ez a mű tekinthető Márai első, emigrációban írt, befejezett művének.
Az író maga választotta kezdődátuma az Anschluss, Ausztria 1938-ban történt hitleri megszállása, mely történelmi eseménnyel Márai szerint elveszett a klasszikus Európa. A Hallgatni akartam vallomás egy értékvesztett időszakról, egyben pontos rajza a polgári Európának és Magyarországnak.
Június 2-án, pénteken a nagyteremben a Kovács D. Dániel által rendezett Don Juan vendégszerepel, szintén este 7 órától. Don Juan a sokfélében az egyedit, a végesben a végtelent keresi. Tettben és gondolatban is olyat mer, amit senki más. Megszállottan tör egyre nagyobb és nagyobb célok felé. Arra kíváncsi, hogy mit engedhet meg magának, meddig mehet el, hogy hol az a bizonyos határ. Az előadás főszerepét Hajduk Károly játssza, Sganarelle, Don Juan szolgálója Hegedűs D. Géza. Szabadság (Kolozsvár)

2017. június 12.

Aki lenácizta Trianont
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szenny­blogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízió­ra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)

2017. június 20.

Sorstársak a magyar Golgota útján
Az Új Ezredév Református Központban az elmúlt hét végén a szerző jelenlétében került sor Gazda József A Golgota útján című nemzeti szociográfiájának a bemutatójára. A magyarországi Hét Krajcár Kiadó gondozásában frissen megjelent 500 oldalas kötet bemutatására Szekernyés János helytörténész vállalkozott, aki az emlékező történelem műfajába sorolta a több mint 400 ember vallomását feldolgozó monumentális munkát.
A Golgota útján című könyv szerint a magyarság számára, a szovjet börtönszigetek mellett Gulág lett a második világháború után az egész Kárpát-medence. A szerző szavaival: „A magyar Gulág nemcsak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza föld­jén is. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy. Mindenütt bűnöd volt a magyarságod, a nyelved és kultúrád, a másképp ejtett szavad, a más tekinteted. Trianon óta és Trianon után mindenben és mindenképpen.” A könyv 400 ember sorsán keresztül mutatja be a magyar Gulág-jelenséget, a magyar holokausztot, ami több százezer ember elpusztítását, lelki megcsonkítását eredményezte immár „békeidőben”. 1945. május 9. után mintegy 700 ezer magyar embert hurcoltak el a Gulágokra, közülük 200 ezren civilek voltak, akiket az utcáról szedtek össze, és annyi bűnük volt, hogy magyarul beszéltek. Szekernyés János a könyv nagy érdemének nevezte, hogy ennek a 400 embernek lehetőséget adott az átélt traumák kimondására, kibeszélésére, ami esélyt jelentett a lelki egyensúlyuk visszanyerésére. Bár nem értett egyet a szerző minden állításával, Szekernyés János kiemelte a szociográfiai munka nyelvi gazdagságát, a régi magyar helynevek felidézését, amelyeknek elemzése szerinte egy külön tanulmányt érdemelne.
Gazda József megköszönte minden jelen lévő magyar sorstársának, „akik a közös Golgotánk útját járják velem együtt”, hogy eljöttek erre a könyvbemutatóra. A szerző hangsúlyozta, hogy a megcsonkított emberi sorsokat bemutató könyvben arra a kérdésre keresi a választ: miért működött velünk szemben másként a történelem, mint ahogyan más népekkel szemben működött. 1945. május 9-én a románok, a szerbek, a bolgárok, a horvátok és a többi nép számára véget ért a háború, a magyarságot azonban a legfőbb bűnösnek kiáltották ki (a német nép mellett), és százezrével hurcolták el a munkatáborokba, ahonnan sokak számára nem volt visszaút. „A vörös holokauszt még ma is tabu”, az emberiség hóhérai közül az emberek csak Hitler nevét ismerik, Sztálin, Lenin, Berija, Blohin bűne nem bűn, soha meg nem neveztetett. A túlélők vallomásai alapján ezekről az elévülhetetlen bűnökről – amelyeknek szenvedő alanya volt az egész Kárpát-medence magyarsága – próbálja meg fellebbenteni a fátylat Gazda József.
A könyvbemutató végén Gazda József kérdésekre válaszolt és dedikálta A Golgota útján című legújabb szociográfia kötetét.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

2017. július 15.

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-307




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék