udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 553 találat lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 ... 541-553

Névmutató: Borbély Zsolt Attila

2013. március 9.

A piros pirula
A rendszerváltás óta kevés fogalommal éltek vissza annyian és annyiszor, mint a „nemzet” előtaggal rendelkező szókapcsolatok által fedett kategóriákkal. Lásd: nemzetpolitika, nemzetstratégia, nemzetépítés. A visszaélés inkább a Trianon óta idegen uralom alatt álló területekre vonatkozik, az anyaországi polgárok szocializációja és az alapvető mindennapi létélménye is más. „Belső-Magyarországon”, ahogy Maurer Oszkár szokott fogalmazni, a fél évszázados kommunista-szocialista, majd balliberális színekben azóta is folyó öntudatmosás lehetővé tette, hogy a nemzeti politizálás ellenfelei különösebben ne csomagolják mondanivalójukat. Előfordul ugyan itt is a nemzetre, nemzeti érdekekre való farizeus hivatkozás a szocialisták és szatellitpártjaik részéről – főleg az utóbbi időben, mióta szavazatveszteséggel fenyeget a nemzetpolitikai deficit –, a jellemző évtizedeken keresztül mégis az volt, hogy a kozmopolita, a térséget gyarmatosító globális erők helyi lerakataként működő pártok aránylag nyíltan népszerűsítették a maguk kozmopolita-globalista politikai vonalvezetésüket. Erdélyben más a helyzet. A riasztó asszimiláció dacára, akik még magyarnak vallják magukat, léthelyzetükből kifolyólag elsődleges értékként kezelik a nemzeti identitást és a nemzeti politikát. Ezért azok a politikusok is bizonyos mértékben idomulnak a közeghez, akik egyébként nemzet-semleges vagy a magyar nemzeti érdekekkel kifejezetten ellentétes politikát folytatnak. Nálunk egyelőre nem lehet nyíltan hirdetni, amit a Felvidéken igen, ahol Bugár Béla pártja szépen táblázatba foglalja az MKP és a Híd Most közötti különbségként, kiugratva: az előbbi nemzetstratégiai célnak tartja a területi autonómiát, míg az utóbbi nem. Ismétlem, ez nem a Magyar Koalíció Pártjának „leleplező” szórólapja, hanem a Híd-Most propagandaanyaga volt. Itthon a Kolozsvári Nyilatkozat óta az autonómia célja ellen egyetlen politikus sem mert felszólalni. Az RMDSZ hivatalos retorikája minden szinten az, hogy autonómiát akarunk, de másként. Az autonómia érthető módon vált a meghirdetett magyar nemzetstratégia első számú céljává, hiszen többet – például határrevíziót, vagy független, szuverén Székelyföldet és magyarlakta Partium-részt – a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni. Kevesebbet viszont nem érdemes, hiszen minden más „megoldás” középtávú felmorzsoltatásunkat jelenti. Az „autonómiát, de másként” politikába sok minden belefért. Például az, hogy kiaknázatlanul hagyták azt a soha vissza nem térő politikai csillagállást, amikor Románia Európa-tanácsi, majd uniós felvétel előtt állt, és bizonyítási kényszer alatt volt. Sőt, nemhogy kiaknázatlanul hagyták, hanem segítséget nyújtottak a sovén, kriptokommunista Iliescu-féle rezsimnek, hogy demokratikus színekben tündököljön – ez volt húsz (!) esztendővel ezelőtt a hírhedt Neptun-ügy. Belefért az is, hogy Radu Vasile miniszterelnök amerikai útja előtt az RMDSZ a kormányból való kilépés helyett 1998. október 3-án visszavonta az önálló magyar egyetemre vonatkozó ultimátumát. Belefért, hogy kiaknázatlanul hagyják Koszovó függetlenedésének kontextusát, az RMDSZ akkori vezetése – ahelyett, hogy minden erejével azon lett volna, hogy a következő nemzetközi segédlettel megoldandó kérdés Erdély ügye legyen – nyugtatta a nemzetközi diplomáciát azzal, hogy mi mindent megoldunk országon belül. Belefért ebbe az autonómia célkitűzésének elsikkasztása is: vezető szenátoraink szájából ellenőrizhető módon nem hangzott el a szenátusban az autonómia szó. A többszöri vállalás ellenére belefért a Székely Önkormányzati Tanács összehívása után az ünnepélyes autonómia-nyilatkozat érintettekkel való aláíratásának elmulasztása. S belefér most a március 10-i autonómiatüntetés bojkottálása azon a címen, hogy „az RMDSZ nem lesz más szervezetek utánfutója”.
Ezt mondhatta volna a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is a Mikó-ügyben meghirdetett sepsiszentgyörgyi tüntetés kapcsán, de e két pártban mindig több volt a nemzeti felelősség. Közösségi tragédiánk nem az, hogy az RMDSZ immár sokadszor lepleződik le autonómia-ügyben, hanem az, hogy nem sikerült olyan közhangulatot kialakítani, amelyben ez a magatartás egyenértékű legyen a politikai öngyilkossággal. Hogy miközben a Székely Nemzeti Tanács által kőkemény munkával, politikai ellenszélben megszervezett mozgóurnás népszavazáson bebizonyosodott, hogy a székelység elsöprő többsége támogatja Székelyföld területi autonómiáját, a szavazók elsöprő többsége mégis arra a pártra adta voksát a választásokon, amely eddig az autonómiához közelebb vivő történelmi lehetőségek sorozatos elmulasztásában jeleskedett. De akkor sincs más út, mint folytatni a politikai ébresztő mozgalmat, eljutni embertől emberig, ha kell, közvetlen szóval meggyőzni közösségünk tagjait. A feladat látszólag egyszerű: csak az igazságot kell elhitetnünk. Hogy a népszerű Mátrix című film metaforájával éljek: a piros pirula választására kell rávenni a szavazókat. Arra, hogy a valóságot lássák, s ne azt, amit eléjük vetítenek. Könnyebb, kényelmesebb, megnyugtatóbb abban a tudatban élni, hogy „ott fent” mindent elintéznek helyettünk, hogy méltó emberekre bízzuk voksunkat, több mint két évtizede, hogy vezetőink megfelelően sáfárkodnak bizalmunkkal. S nem könnyű belátni, hogy hosszú ideje megvezetnek bennünket, hogy eljátsszák létesélyeinket. Hogy legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk magyar nemzeti önkormányzatból politikai pozíciókkal kifizethető román versenypárt lett, amely a politikai paletta bármely pártjával hajlandó klikkérdekű szövetséget kötni, határon innen és túl, akár még a nyíltan nemzetellenes MSZP-vel is. De ha a megmaradást választjuk, először a realitásokkal kell számot vetni. Tényleges nemzetstratégiát csak a piros pirula választása után elénk táruló valóságból kiindulva alkothatunk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2013. március 29.

Tematizációs diktatúra és szalámitaktika
Az 1989-es békés magyarországi rendszerváltás formális szempontból megteremtette a politikai verseny szabadságát. Formális szempontból, mondom, mert a politikai verseny szabadsága tartalmilag magában foglalná az esélyegyenlőséget is, amiről akkortájt szó sem volt, és azóta sincs. Bár erre népszavazás kötelezte, az MSZMP/MSZP nem számolt el a vagyonával, s mindmáig nemcsak a kommunizmus évtizedei alatt kialakított gazdasági, média-, titkosszolgálati, katonai és rendőrségi kapcsolati hálójából profitál, de az összerabolt vagyonából is.
Továbbá abból, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel gyakorolhatott ellenőrzést nemzedékek szocializációja felett, s tehetett meg mindent a nemzeti szolidaritás, a nemzeti érzés, a magyar történelmi önkép megsemmisítésének érdekében. E hatásaiban máig sem kihevert öntudatpusztítás szimbolikus megnyilvánulása, amikor a mai Népszava szellemében szerkesztett Magyar Hírlap bő évtizede szalagcímében azt írta, hogy „szlovák házaspár kapta az első két magyar igazolványt”, felvidéki magyarokat értve a „szlovák” alatt. Hogy most ne a mindannyiunk által megtapasztalt románozást vagy a 2004-es népszavazást emlegessem. A korhangulat 1990-ben az MSZP vereségét hozta, de 1994-ben az egykori állampárt utódszervezete már abszolút győzelmet tudott aratni, 2002-ben és 2006-ban pedig választást tudott nyerni, s katasztrofális politikai teljesítménye, nyílt nemzetellenes politikája dacára mindmáig élő fenyegetést jelent a magyar jövőre nézve. A hajdani kapcsolati háló nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magát baloldalnak nevező politikai amőba egyfajta szemantikai, hermeneutikai és tematizációs diktatúrát próbálhatott meg bevezetni Magyarországon, nem kis sikerrel. Magyarán és magyarul kihasználva a Korniss Mihály által emlegetett „ötezer értelmiségi” szolidaritását – akikkel ha valaki szembe megy, másnapra antiszemita, rasszista, xenofób, náci, fasiszta, s így szellemi pária lesz – a legtermészetesebb módon igyekszik előírni a szavak jelentését, a gondolatok értelmezhetőségének kereteit, s azokat a témákat, amelyeket egyáltalán érinteni lehet. Ők igyekeznek meghúzni a szalonképesség határait, kijelölni a kommunikációs tilalomfákat, s ha valaki ezeket semmibe veszi, horribile dictu fellép ezen „illegitim” törekvés ellen, országos politikai hajtóvadászatot hirdetnek ellene. A hajtóvadászat nem ritkán nemzetközivé válik, hiszen a saját létének tagadására végsőkig törekvő nemzetközi háttérhatalom nemzetinek álcázott erői bármikor igénybe vehetők. S lám, mi történik? Tiltakozik Szaniszló Ferenc kitüntetése ellen az izraeli nagykövet, az amerikai nagykövet, s csak idő kérdése lett volna, ha Szaniszló vissza nem adja a díjat, hogy a magyar médiatörvény, a magyar Alaptörvény vagy a legutóbbi negyedik alaptörvény-módosítás kapcsán beindult, Magyarország elleni nemzetközi hajsza legújabb fejezetéhez érjünk. Mert a harc nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, nem a Jobbik, vagy ezen politikai erők holdudvara ellen folyik. A harc a nemzeti szuverenitás, jelen esetben a magyar szuverenitás ellen folyik. A globális pénzhatalom, a térséget gyarmatosító „pusztító világerő” az állami szuverenitásban látja törekvéseinek első számú potenciális gátolóját. Okkal. Ennek érdekében kell megvásárolni a politikai elit megvásárolható részét, kell bábkormányokat ültetni a helyi társadalmak nyakába, mint történt az például Olaszországban, ahol a nemzetközi pénzhatalom már közvetlenül irányítja az országot. Ezért kell lebontani a polgárok önvédelmi reflexeit tudati mákonnyal, „kereskedelmi médiával”, ezért kell példát statuálni, ha egy olyan ember, aki semmibe meri venni a háttérhatalom tabuit, sőt, kifejezetten törekszik e mesterkedések leleplezésére, rangos díjat kap. Az ellenfél úgy próbálja igazolni Szaniszló alkalmatlanságát a Táncsics- díjra, hogy belekapaszkodik néhány, a józan ész határait feszegető teóriájába (pl. Kolontár bombázása, a magyar a kiválasztott nép, az etruszkok, sumérok is magyarok voltak). De aligha ezzel van ténylegesen problémájuk. Hanem azzal, hogy Szaniszló nem hajlandó elfogadni a hivatalos verziót Jörg Haider haláláról, vagy a szeptember 11-i „terrortámadásról”. Utóbbi részleteiről, és a CIA általi végrehajtásáról Andreas von Bülow német titkosszolgálati szakértő amúgy egész könyvet írt, A CIA és szeptember 11 címmel, amelyben szárazon, tényszerűen, tudományos tényeket hadrendbe állítva támasztja alá feltételezéseit.
A „baloldali” falka, látván sikerét a Szaniszló-ügyben, szagot kapott. Most már a Kárpátia frontembere, Petrás János és Bakay Kornél régészprofesszor kitüntetésének visszavonását követelik, de odáig mennek, hogy Siklósi Beatrixot is támadják, a HVG-n keresztül, „nyílt rasszistának” és „hülyének” nevezik, a jeles médiaszakember Facebook-megosztásait használva fel „érvként”. A nemzeti radikális oldalon nagyjából konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy Balog Zoltán a Táncsics-díj visszakérésével alkalmatlanságát bizonyította, hogy megalázkodott. És sokan Szaniszló gesztusát – amellyel a díjat visszaadta, mondván, hogy annak adományozói „méltatlannak találtattak arra, hogy őt méltónak ítéljék” – szintén meghátrálásként értelmezik. Talán igazuk van.
De az áldozat csak akkor érte meg, ha nem hagyjuk, hogy jól bevált módszerrel leszalámizzák legjobbjainkat, akik az álbaloldal tematizációs diktatúrája ellen harcolnak. Ha kihasználjuk létező nemzeti mozgásterünket, ha csak akkor lépünk vissza egyet, ha más lehetőségünk nincs.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2013. április 5.

A remény esztendeje: 1993
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (1.)
A trianoni békediktátum jelentős pozícióhátrányba hozta a magyarságot a nemzetközi érdekérvényesítés területén. Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van annak, hogy legalább a magunk részéről mindent megtegyünk a közös nemzeti siker érdekében, minél jobban kihasználjuk az egyébként szűk mozgásteret, minél kevesebb energiát fecséreljünk belharcokra. Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, amelyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye.
Emlékezzünk csak: a kilencvenes évek végén a NATO bombázta Szerbiát az albánkérdés brutális és jogtipró kezelése miatt – Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is: olyan követelésekkel kellett volna előállni a román politikum és a nemzetközi fórumok előtt, amelyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú megmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de a megalkotását is akadályozták azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ vezetői. A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával – aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított –, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Sokkal inkább az elnök lélekbeli asszimiláltsága, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.
Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök, Szőcs Géza pedig a főtitkár. A szervezet politikai arcélét azonban Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, amelynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták, s a magas rangú testület az autonómiaprogram koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.
A Küldöttek Országos Tanácsa és a két parlamenti frakció 1992. október 25-i együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal – amely első ízben szögezte le letagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét – úgy tűnt, sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját. Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, amely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ-kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentuma, az alapszabályzat és a program autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, ha átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, azzal véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak hitt módosítási csomagot, Temesvár hőse nem lép vissza, s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk a lehetőség: az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül. A remény esztendeje volt 1993.
Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiák optimális kihasználásával a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, saját önkormányzatunkat, amely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolni a román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, elnöknek választotta Markót, megalakult az RMDSZ belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok. Lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a neptuni találkozóra, annak nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György a Nyugati Jelen című napilapban egy héttel ezelőtt állt ki büszkén akkori szerepvállalása mellett), végül pedig az ügyet formálisan lezáró SZKT-nyilatkozatra. Érdemes húsz év távlatából a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és elemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy az embereknek és közösségeknek van-e tényleges történelemalakító erejük. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli: van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, „akaratból épül fel a világ”. A jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében, történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket amúgy irritáló, „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket is. Induló cikksorozatunk erre vállalkozik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013. április 11.

Történelmi fordulópont és lehetőség
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (2.)
Az erdélyi magyarság belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét ünnepi módon, konszenzusos szavazat alapján kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat „cezúra”, „váltás”, „éles fordulat” volt az RMDSZ politikájában – fogalmazott Markó Béla a Nyilatkozat kétéves évfordulójának alkalmából megrendezett kolozsvári konferencián. De mondott keményebb dolgokat is.
„Egy politikai párttal kapcsolatosan felmerülhet, hogy elszigetelődik-e, vagy nem szigetelődik el, amikor szövetségei lazulnak vagy erősödnek. Föltehető-e ez a kérdés egy autonómiára törekvő, magát önkormányzati modellként meghatározó és végül is egy teljes külön entitást jelentő közösséget képviselő szervezettel kapcsolatosan?” Bátor költői kérdés, a domokosi, frundai morzsaszedegető mentalitás, a helyzetben ragadó politikai prizma tagadása. Markó Béla mindezeket akkor azzal tetézte, hogy az RMDSZ-t román részről érő „fokozott támadások bizonyítják, hogy jó úron járunk”. (In: Magyar Jövőkép – Egy minőségi magyar paradigma, kiadta a Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1996. 22–28.) Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”.
Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják a brassói kongresszus döntéseit meghatározó kompromisszumot. Ennek egyik oldalán az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása állt, a Borbély Imre által A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, amely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómiaigényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómiastatútumokat, meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, amely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél mindkét tábor egyensúlyra törekszik. A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel elnöknek választották a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanazon oldal jelöltje volt. Nagyjából, mondom, mert Frunda György javaslatára – aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot – a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül, és úgynevezett adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépésnek számít, hogy a nemzeti közösség helyett a nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus. Barométer jellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza Politikai naplójának fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, van-e a képviselők és szenátorok között megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, fehéren feketén igazolva, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, jogi diplomával a zsebében, azaz biztos egzisztenciával rendelkezve a legvisszataszítóbb túllihegéssel dicsőítette a Ceauşescu-rendszert. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. Ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktárorajnározótól, a küldöttek ezek után lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek kezdeményezői között felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai”, akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződésnek pedig nem kellett feltétlen kommunista krédónak lennie, lehetett olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Rendszeren kívüliként mondom: ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege közösségi szempontból lehetett pozitív is. Ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómiaprogram meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, Domokos Gézát RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Brassóban viszont sokan érezhették úgy, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogták a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna ugyanis a további leleplezések.
E baljós előjelek ellenére a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. A bizonyítási kényszer alatt lévő, európai integrációt választó Romániában ezt minden erővel ki kellett volna használni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes romániai magyar sajtó, valamennyi történelmi egyház és a teljes civil szféra. El is indult az autonomista önépítkezés, az állammodell mentén létrejöttek az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban és vehemenciával megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de az 1995-ös kolozsvári kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket, s úgy választotta újra Markó Bélát, hogy az érintett nem teljesítette a brassói programpontokat.
A következtetés mindenki számára kézenfekvő volt: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk következő, utolsó részében bontunk ki.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013. április 16.

Borbély Zsolt Attila az Arad megyei EMNT új elnöke
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Arad megyei szervezete 2013. április 14-én tartotta tisztújító közgyűlését, melynek keretében Borbély Zsolt Attila vette át a megyei elnöki teendőket.
A közgyűlésen Burián Sándor beszámolójában ismertette azokat a rendezvényeket, melyeket az elmúlt egy évben szervezett az aradi EMNT. A résztvevők ezt követően titkos szavazással választottak elnökséget. Miután Burián Sándor nem vállalt újabb mandátumot, Borbély Zsolt Attilát választották meg az Arad megyei EMNT új elnökének. Két alelnöknek is bizalmat szavaztak Lehoczky Ferenc és Endreffy Lajos személyében.
Borbély Zsolt Attila a szavazást követően hitvallásként Szabó Dezsőt idézte, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Felhívta a figyelmet az Arad megyei magyar civilszervezetek összefogásának fontosságára. Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke sok sikert kívánt az új elnökségnek, és szintén összefogást sürgetett az aradi magyar civil szervezetek között.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi sajtószolgálata.
Nyugati Jelen (Arad).

2013. április 19.

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 3.
Az egyetértésben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, valamint az ugyancsak konszenzusban megszavazott Brassói program, illetve a lapszabályzat-módosítás, valamint RMDSZ-tisztújítás után igen hamar sor került az első jelentős kötélhúzásra a szervezet „belső parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elnökének megválasztása kapcsán. Az autonomista-helyzetteremtő és a kollaboráns-tájba simuló szárny között a kongresszus előtt köttetett egy gentleman agreement, miszerint a politikai egyensúly és a közös cselekvés lehetőségének megőrzése lesz a fő irányelv a fontosabb tisztségek betöltésénél, s ennek jegyében az SZKT elnöke az autonomista szárny jelöltje lesz, aki ellen a másik oldal nem indít senkit. Ehhez képest miután megtörtént az autonomisták részéről Borbély Ernő egykori politikai fogoly, későbbi parlamenti képviselő jelölése, Kozsokár Gábor szenátor javasolta Csiha Tamás kollégáját SZKT-elnöknek, aki meg is nyerte a választást.
Az autonomisták becsapva érezték magukat, a továbblépést taglaló belső tanácskozásukon érdekes módon Markó Béla is részt vett, s úgy lépett fel, mint aki egyetért a tanácskozókkal. Végül kompromisszumképpen Csiha mellé többségében autonomista házelnökséget választott a testület
Még el sem csendesedett az SZKT tisztújítás okán kialakult konfliktus, amikor a szervezet máris belefutott a következőbe. Ez azonban nem személyi kérdések, hanem a két tábor mögöttes politikai filozófiája mentén alakult ki, még akkor is, ha ez nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Kolozsvári Nyilatkozat vagy a Neptun-ügy kapcsán kirobbant belső válság idején. Bíró Béla – aki szerint a magyar irredentizmus „álom, s még csak nem is szép”, s aki szerint mindenki, aki ismeri a román kultúrát, szükségszerűen „egy kicsit román is” – a Beszélő hasábjain elemezte az esetet (lásd az akkor még hetilapként működő sajtorgánum 1993/12-s számában a Tőkés püspök szelet vetett… című írást). Elmarasztalta Tőkés Lászlót, aki 1993. február 6. és 23. közötti amerikai útja során kijelentette: Romániában finom eszközökkel végzett etnikai tisztogatás zajlik.
A kijelentés nagy port kavart fel, valamennyi román politikai erő elhatárolódott tőle, a román parlamentben az 1984 című Orwell-klasszikusban érzékletesen leírt „öt perc gyűlöletet” idézve órákon keresztül gyalázták a román honatyák Tőkés Lászlót, az RMDSZ-t és a magyarságot. Az RMDSZ frakcióvezetői pedig ahelyett, hogy statisztikákkal, tényekkel támasszák alá Tőkés kijelentésének helytállóságát, szerencsétlennek nevezték és elhatárolódtak tőle. Míg Tokay György és Verestóy Attila frakcióvezetők, valamint az erdélyi balliberális értelmiség a román politikusokkal közösen Tőkés László ellen fordultak, illetve elhatárolódtak tőle, Octavian Buracu emberjogi harcos a román állami televízió nyilvánossága előtt állt ki mellette.
Egy dolgot azonban helyesen látott Bíró Béla: e kijelentés mögött az áll, hogy Erdély problémájának megoldását Románián kívül kell keresni. Bíró Béla persze úgy látja – s ebben már aligha azonosulhatunk vele –, hogy a magyar kisebbség helyzetének javulását „a román ellenzékkel közösen kivívott román demokráciától” lehet remélni. Ez volt az az érv, amivel Domokos Géza és a balliberális tollforgatók szüntelenül óvták az erdélyi magyarság prominenseit a saját létérdekei melletti határozott kiállástól, attól, hogy az autonómiát az RMDSZ egyáltalán programba vegye. Mert ugye „mit szólnak majd román barátaink?”. Román barátaink, mint tudjuk, győztek a választáson 1996-ban, megannyiszor becsaptak, s még azt a keveset sem tartották be, amit ők maguk megígértek a két sürgősségi kormányrendeletben. Nemhogy területi és kulturális autonómiánkat nem értük el, de az önálló állami magyar egyetem sem jöhetett létre, amit pedig az RMDSZ vezetői több ízben is szakítópróbának neveztek.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokratikus ellenzék” győzelmétől remélt „román demokrácia” nem hoz megoldást, a következő ködkép Románia uniós csatlakozása volt, amely úgymond automatikusan megoldja problémáinkat – ezt hirdették Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig sokan. Erre hivatkozva akadályozták meg, hogy az RMDSZ a zsákutcás kormányzati szerepvállalás helyett minden erejét arra fordítsa, hogy tudatosítsa a külvilágban: az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete csak akkor támogatja Románia EU-csatlakozását, ha előbb elnyerjük a románság által már 1918-banmegígért autonómiát. Ehelyett az RMDSZ a kormányzati szerepvállalással és a protokollum-politikával azt üzente „kifelé”, hogy minden rendben van, hogy mindent megoldunk „itthon”, nincs szükség Koszovó mintájú külső beavatkozásra. Hála Gyurcsány Ferencnek és kormányának 2005. szeptember 26-án Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli parlamenti támogatásával elvesztettük utolsó eszközünket arra, hogy középtávon Magyarország külpolitikai nyomás alá helyezze a román diplomáciát.
Visszatérve az „etnikai tisztogatás” vitájához: az SZKT nem jutott döntésre a vacsora kezdetéig, a vacsora után visszaszállingózó küldöttek megérkezése előtt Csiha Tamás frissen megválasztott elnök a gyűlés határozatképtelenségére hivatkozva azt berekesztette, s ha Tőkés László nem tereli vissza a távozófélben levő képviselőket az ülésterembe, el is maradt volna a határozattervezet megfogalmazása. Így végül elkészült egy alapvetően korrekt szöveg, amely kiáll Tőkés László kijelentése mellett, de nem ítéli el a frakcióvezetők magatartását. A határozat – miként azt az RMDSZ közlöny 1993/3-as számában is szerepel – végül „jogerőre emelkedett” összesen 80 támogató szavazattal, miután azt a helyben megszavazók mellett többen utólag aláírták. Hadd idézzünk a szövegből: „Mindmáig a román hatalom bevallott politikai célja az egységes és homogén nemzetállam megteremtése. Megvalósítása feltételezi minden itt élő kisebbség önazonosságának feladását vagy szülőföldjének elhagyását. Az e célt követő politikai gyakorlat eszköztárába tartozik – többek között – az etnikai tisztogatás is. Ez alkalmazott formái szerint nem, de céljait illetően – nevezetesen a kisebbségek felszámolása tekintetében – azonos a volt Jugoszláviában történtekkel. Az SZKT elítéli ezt a gyakorlatot, kinyilvánítja egyetértését az RMDSZ tiszteletbeli elnökének ilyen értelmű nyilatkozatával. Mivel a diverziós célokkal felgerjesztett parlamenti vitában nyilván nem került sor ezen álláspont tudatosítására, szükséges azt nyomatékosítani.”
A józan érveknek 1993-ban még volt annyi hatásuk, hogy az SZKT-küldöttek nem szekértáborok szerint, hanem lelkiismeretükre hallgatva szavaztak. A lezajlott vita azt látszott megerősíteni, hogy nem lehetetlen az egységben folytatott autonómiapolitika, az erdélyi magyar nemzeti önkormányzat építése, hogy a két tábor mégoly érzékeny kérdésekben is megtalálja a közös nevezőt. Hasonló érvek kerültek elő fél évvel később a Neptun-ügy SZKT-vitája kapcsán is, hasonló eredménnyel: a testület elítélte a román külön utas politizálást, amely „károkat okozott a szervezetnek”, de ezúttal sem büntette a felelősöket. A Neptun-ügy kihatása máig tartó, az akkori tárgyalók érvpaneljei ma is visszaköszönnek az RMDSZ vezetőinek retorikájában, mi több, az 1996-os kormányzati szerepvállalás óta a teljes szervezet a Neptun-logika mentén működik.
(folytatjuk) Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013. április 23.

„Nem akarunk náci várost!”
Olvasom a világhálón, hogy Nagyváradon RMDSZ-es fiatalok tüntettek a Jobbik ellen. Egyikük Nem akarunk náci várost! feliratú táblát tartott a magasba. Megkérdezték tőle, hogy mi az a náci, de nem tudta. Arra a kérdésre, hogy akkor miért tartod a kezedben, állítólag azt válaszolta, hogy „mert ideadták”.
Egyesek nem átallják a náci problematika által meg sem érintett erdélyi magyar ifjúságot felhasználni saját kicsinyes politikai játékaikra. Az egyik náci teoretikus által megfogalmazott sajnálatos tény, hogy a hazugságot, ha eleget ismétlik, igazságnak fogják hinni nagyon sokan. Így állunk a Jobbik lenácizásával is.
Nem állítom, hogy a Jobbik minden politikai gesztusával egyetértek, s hogy e pártot az ellenzéki szerep előnyére formálta volna. Azt sem állítom, hogy ne lenne mit „visszaadjon” a Fidesznek igazságtalanságban. Hogy egyetértünk-e azzal, hogy a Jobbik kollektíven megbélyegzi az elmúlt húsz év politikai elitjét, vagy több ízben egy szintre helyezi az MSZP-t a Fidesz-szel, nyilván igaztalanul, külön kérdés, mint az is, hogy lenácizható-e sommásan e párt. A külföldi és belföldi balliberálisok Jobbik-ellenes rágalomkampánya olyan kitartó és masszív volt, hogy végtére hatékonynak is bizonyult. Lassan már Jobbik-szimpatizánsok vagy a Jobbikkal szemben elfogadó álláspontot képviselő közszereplők és tollforgatók is átveszik, ha a náci bélyeget nem is, de a szélsőségeset nem ritkán. Pedig mindkettő politikai–politológiai nonszensz.
Erdélyben, a nácizás, szélsőségesezés szempontjából aránylag fertőzetlen területen, kétszeres aljasság egy ilyen rágalmazó tüntetés. Persze mire számíthatunk a nagyváradi RMDSZ részéről, mely talán legtovább ment a magát baloldalnak tituláló, nemzetáruló politikai bagázzsal való összefonódásban. Ha a pénzük jól jön, nem csoda, hogy átveszik a módszereiket, a propagandájukat. Csak remélni lehet, hogy a nagyváradi példa nem lesz ragadós Székelyföldön, ahol az RMDSZ-es vezetők egy részét más fából faragták, mint az MSZP-sekkel és SZDSZ-esekkel bratyizó váradiakat.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma

2013. április 26.

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. május 3.

Beszélgetés Borbély Zsolt Attila EMNT-elnökkel
Arad megyében elsimítani a magyar–magyar ellentéteket
A múlt hónapban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei közgyűlése Borbély Zsolt Attila politológust választotta meg elnöknek.
A frissen megválasztott elnök, megköszönve a bizalmat, arról beszélt, hogy a szórványban rendkívül fontos a magyar szervezetek együttműködése, amit akkor is lehetségesnek gondol, ha országos szinten komoly ellentétek vannak az EMNT és az RMDSZ között. Borbély Zsolt Attilát az EMNT és az EMNP közötti viszonyrendszerről, az erdélyi magyar közélet törésvonalairól és a szórványbeli közösségépítés módozatairól kérdeztük.
– Kezdjük egy alapvető kérdéssel, amely sokak számára nem világos. Mi a különbség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt között?
– Tény és való, nekem is gratuláltak többen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke lettem, családtagjaim között sem volt mindenki számára tiszta és világos a két szervezet viszonyrendszere. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egy civilszervezet, amely 2003 decemberében alakult abból a célból, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényét képviselje külföldön és belföldön. Az EMNT soha nem indult a választásokon, előbb a Magyar Polgári Szövetséget támogatta céljaiban, s támogatta volna a választásokon is a maga eszközeivel, de az MPSZ indulását a 2004-es helyhatósági és országos választásokon megakadályozta a román hatalom. Ezek után a 2008-ban bejegyzett párt, az MPP lett a fő stratégiai partner, majd azt követően, hogy az MPP saját elnökének foglyává vált, aki soha nem látott antidemokratikus viszonyokat teremtett a párton belül, szükségesnek mutatkozott egy saját párt bejegyzése, amelyben a belső demokrácia és a nemzeti célok egyaránt fontosak. Az EMNP létrehozásáról az EMNT döntött, viszont a Tanács nem alakult párttá, megmaradt civilszervezetnek. Országos szinten a vezetők között nincs átfedés, megyei szinten is üdvösnek látjuk a funkciók szétválasztását. Arad megyében ez most valósult meg, midőn Burián Sándor barátomtól és kollegámtól – aki eddig mindkét szervezetet vezette –, a közgyűlés döntése nyomán átvettem az EMNT elnökségét.
– Ha ilyen nagy az egyetértési hajlandóság alapszinten, mi szükség volt egyáltalán külön szervezet alapítására? Milyen törésvonalak választják el az EMNT-t és az RMDSZ-t?
– Amint azt elnöki beköszöntőmben is elmondottam, itt, Arad megyében a magyar–magyar ellentétek minél nagyobb fokú elsimítását látom célszerűnek a nemzet jövőjének szempontjából. Személyi konfliktusok köztem és az RMDSZ vezetői között nincsenek, sőt, a legutóbbi önkormányzati választáson induló RMDSZ jelöltek között több jó barátunk is volt, akikben nemcsak emberileg, de politikailag is meg tudok bízni bizonyos mértékben. Nem megalapozatlan tehát a remény, hogy a helyi közösség életével kapcsolatban is egy irányba mutatnak az elképzeléseink. Ugyanakkor a kérdést sem szeretném elkerülni. Országos szinten ugyanis mind a célokat, mind a követendő stratégiát illetően vannak ellentétek. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy az autonomista-helyzet-teremtő oldal a kezdetek kezdetétől úgy vélte: egy olyan célrendszert kell megfogalmazni, mely megvalósulása esetén az erdélyi magyar nemzeti közösség hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet, majd e célrendszerhez kell eszközöket keresni. E cél a háromszintű autonómia, aminél többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú beolvadással. A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, mondta egy alkalommal Orbán Viktor. S ez így van: ha nem érünk el áttörést a kisebbségpolitikában, a rendszerváltás utáni két népszámlálás adatait alapul véve, középtávon valószínűsíthető az önálló, független létezésre alkalmas közösségkénti megszűnésünk, míg hosszú távon a teljes felmorzsoltatásunk. Megítélésünk szerint a román politikum autonómiaellenessége miatt kezdettől arra kellett volna törekedni, hogy nemzetközi síkra tereljük az „erdélyi kérdést”, párhuzamosan az erdélyi magyar társadalom minél önállóbb létre való megszervezésével. Ehelyett 1996-tól az RMDSZ országos vezetése a kormányzati szerepvállalással, majd a protokollum-politikával azt üzente a világnak, hogy itt minden rendben van, nincs szükség nemzetközi beavatkozásra, a nemzeti önkormányzat mentén való önépítkezés viszont leállt. A nagyhatalmak igen hamar vették az üzenetet, 1999-ben már nemcsak Ion Iliescu, hanem Bill Clinton is azt nyilatkozta, hogy Romániában „modellértékűen” oldották meg a kisebbségi kérdést.
– Ha ilyen ellentétek vannak országos szinten, akkor miként lehetséges ezeket helyi szinten feloldani?
– Célirányos programokkal. A választási kampány idején nyilván az országos elnökség döntései irányadóak. Azon kívül viszont a közösségépítés a legfontosabb teendő, akár a pártlogo háttérbe szorításával. Itt van például a feleségem, Réka s az egyik legjobb barátom felesége, Schmak Jutka által szervezett táncház, melynek működtetésében ott segítek, ahol tudok. Arra viszont közös akarattal vigyázunk, hogy plakátjainkra semmilyen politikai szervezet jelvénye fel ne kerüljön, még akár a kettő egymás mellett sem. Ha csak egyetlen ember akad, aki azért nem jön el esetleg, mert pártszimbólumot lát, s abból neki már elege van, akkor többet veszítettünk, mint amennyit nyertünk. De szervezeti szimbólumok alatt is tartunk közösségépítő rendezvényeket, elsősorban előadásokat. A magyar szellemi élet olyan lényeglátó, a globalizmus természetrajzát kutató jelesei voltak vendégeink a múlt évben, mint Varga István és Bogár László közgazdászok, több ízben tartott előadást meghívásunkra Raffay Ernő történész, Trianon meghaladásáról beszélt Szabó Pál Csaba, a Trianon múzeum igazgatója, idén június 4-én, terveink szerint, Fráter Olivér történész lesz a vendégünk. Ekkor, a Magyar Országgyűlés által a magyar összetartozás napjának nyilvánított dátumon indítjuk útjára az aradi Magyar Állampolgárok Klubját, amely reményeink szerint jól fog működni mind a cybertérben egy levelező csoport formájában, mind pedig a gyakorlatban, amikor a modern információs csatornáknak köszönhetően egyre többen értesülhetnek majd közösségi rendezvényeinkről. S nem csak a mienkről. Tervem az, hogy e fórum keretén belül minden olyan rendezvényt népszerűsíteni fogunk, amely magyar jellegű és közösségépítő, attól függetlenül, hogy ki áll mögötte.
– Ez zárszónak is megfelel. Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2013. május 3.

A Nagy Benedek-ügy
Egyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba.
Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket.
Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével.
Puccskísérlet
E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta.
Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni.
Kizárás és honorálás
Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet.
Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson.
Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont.
Szertefoszló álmok
A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus.
A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni.
A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. május 6.

Beszélgetés dr. Burián Sándor EMNP-elnökkel
Folytatódik az autonómiaformák népszerűsítése
Dr. Burián Sándorral, az EMNP Arad megyei, tisztségében megújított elnökével a megyei tisztújító közgyűlés, illetve az országos konferencia tapasztalatairól beszélgettünk.
– Elnök úr, gratulálunk a megyei elnöki tisztségében történt megerősítéshez. Milyennek mondható az új vezetőtanács?
– Köszönöm a gratulációt. Igazán nagy változások a megyei vezetésben nem történtek, hiszen eddig is, ezen túl is a különböző szintű vezetőkkel egyetlen, összeforrt csapatként kívánunk működni. Ami a vezetőtanácsot illeti, én vagyok az elnök, a két alelnök közül egyik Kelemen Gáspár, a másik Endreffy Lajos, akik szenátorjelöltjeink is voltak.
– Tisztújítás után kidolgozott-e új stratégiát a megyei szervezet?
– Nem csak a megyében, de Erdélyben is folyamatosan zajlik a pártépítés, új tagszervezetek alapítása, illetve a megyei közgyűlés alkalmából megalapított ifjúsági szervezet struktúráinak a kiépítése. Utóbbi Endreffy Csaba, megválasztott elnök irányításával zajlik. Országos szinten megválasztották a vezetőségét, ezért remélhetően komoly lépést tettünk az ifjúság felé is. Mert a jövőépítés, a fejlődés csakis a fiatalság bekapcsolásával képzelhető el.
– Mi a véleménye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetében lezajlott tisztújításról?
– Örvendek, amiért Borbély Zsolt Attilát választották meg, ezúttal is gratulálok neki. Ő nem csak közismert, hanem sokat tett is az erdélyi magyarságért, vele nagyon jól együtt tudunk működni.
– Miért jó az, ha egy civilszervezet egy párttal szoros kapcsolatban van?
– Vannak olyan dolgok, amelyekbe egy civilszervezet jobban bele tud kapcsolódni, mint egy párt. A megállapítás viszont fordítva is igaz. A közös célokért való fellépést egy párt nem mindig tudja hatékonyan megtenni, illetve vannak olyan rendezvények, amelyeken nem biztos, hogy a pártnak ott kell lennie, a magyar közösségépítésben azonban a civilszervezet hatékonyan részt vehet. Egy régebbi beszélgetés alakalmával említettem, hogy az anyanyelvű óvodákban és iskolákban szervezendő tevékenységen a pártnak nem feltétlenül kell jelen lennie.
– Hogyan folytatódik az autonómia program?
– 2013-at a Néppárt az Autonómia Évévé nyilvánította, amit nem csak Erdélyben, hanem a Partiumban is népszerűsíteni kívánunk. Emellett a szövetségi állam fogalmát is népszerűsítjük, ami kiegészíti az autonómia fogalmát. Nálunk, a Partiumban ugyanis a szövetségi állam kereteiben működő kulturális autonómia lenne az igényelt adminisztratív forma, aminek jóvoltából több hatalom kerülne a régióba, illetve ezzel arányosan kevesebb az ország központjának a hatáskörébe. Ezt kell minél hatékonyabban népszerűsíteni, csakhogy személyes tapasztalataim szerint, a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetés résztvevőinek egy része számára sem volt teljesen világos a két fogalom közötti különbség. Nem mindenki értette egyértelműen, mennyire alapvető dolog az autonómia, ahhoz a lehetőséghez való jog, hogy a magyarság önszerveződése nyomán a szórvány is élvezhesse a kulturális autonómia áldásait, a megmaradásának a biztosításához.
– Úgy tűnik viszont, hogy Marosvásárhely jelenlegi polgármesterének érdekévé vált a magyar többségű régió kialakítása. E hozzáállást meg lehetne-e lovagolni a helybeli románság meggyőzése érdekében?
– Szerintem igen, ha a románsággal meg lehet értetni, hogy a magyar többségű régió nem az ő érdekük ellen alakul. Itt, a Bánságban és a Partiumban nincsenek olyan éles ellentétek, ezért a románság is hamarább megérti, hogy együttműködve, ők is jobban járnak, mintha továbbra is Bukarestben mondanák meg, mit kell tennünk. Talán e meggyőzés Marosvásárhelyen nehezebb, de ez az egyetlen út a megoldáshoz. Mert nekik is fel kell ismerniük a lehetőséget a kibontakozásra, ha nem teszik meg, és odacsapják őket Kolozs vagy Brassó megyéhez, abban a régióban csakis másod- vagy harmadhegedűs szerep juthat Marosvásárhelynek. A székely megyékkel viszont náluk lesz a régióközpont, ahova érkezik a pénzeknek a zöme. A polgármester is közvetlenül érintett, hiszen ebben az esetben az ő pozíciói nagyon megerősödnek. Legnagyobb gond, hogy a vásárhelyi magyarság igen megosztott, három pártra szakadt. Először az egységet kellene kialakítanunk, hogy hatékonyabban léphessünk fel a magyarság érdekében.
– A Néppártnak vannak-e tervei a magyarság egységének a létrehozására?
– Erről is sokat beszéltünk, hiszen létezik a Kárpát-medencei Autonómia Tanács. Ennek égisze alatt a választások előtt, de után is megpróbáltunk együttműködni az RMDSZ-szel. Ez, sajnos nem igazán sikerült, mert úgy tűnik, az RMDSZ csúcsvezetőségének csak kinyilatkoztatásban érdeke az autonómia. Mi viszont továbbra is úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen lehetőség a magyarság megmaradására.
– A partiumi magyarság viszont csak kulturális autonómiában gondolkozhat. Ez mit takar a Néppárt vezetőségének a felfogásában?
– Ezzel sok ember nincs tisztában, noha ez arról szólna, hogy a magyarság kulturális intézményei: oktatása, színháza, az egyházaik vezetőségének a kilétéről, a pénzügyeiről saját maga döntsön. Tehát e kérdésben sem bukaresti, sem aradi szinten ne döntsenek a többségiek. Természetesen, a létszámunk arányában, az intézményeink működtetésére leosztott pénzösszegeink elosztásáról is magunknak kell döntenünk. A Néppárt megalapozott tanulmányok alapján jelölte ki a területi, illetve a kulturális autonómiára jogosult területeket, éppen ezért, az Érmelléken is területi autonómia kialakítását javasolja a dr. Szilágyi Ferenc által kidolgozott területi autonómiajavaslat. Ez etnikailag, társadalmilag és gazdaságilag is alaposan körülhatárolható terület, ahol a magyarság akárcsak a Székelyföldön, döntő többségben él. Egyetlen gond van az Érmellékkel, hogy itt egyetlen magyar többségű nagyváros sincs. Másik, szintén tabu-témának számító javaslatunk is lenne, ami a regionális nyelvek használatára vonatkozik. Azon alapul, hogy a föderalizált Románia minden olyan régiójában, amelyikben valamelyik kisebbség számaránya eléri a 10%-ot, az adott területen az a bizonyos nyelv kapjon regionális státust. Vannak olyan országok, ahol több regionális nyelv is létezik, ami nem akadályozza a működőképességet. Semmi nem akadályozhatja, hogy egy bizonyos régióban 2-3 regionális nyelv létezzen, amivel biztosíthatjuk az illető kisebbség számára a komfort-érzetet és a fennmaradást. Mindez azzal is együtt jár, hogy az illető régió hivatalaiban olyan személyeket alkalmaznak, akik beszélik az ott régiós státust élvező kisebbségi nyelveket.
– Példákkal is alátámasztaná az állításait?
– Az Egyesült Államokban is több regionális, egyben hivatalos nyelv létezik. Puerto Ricóban a spanyol, míg a szigetvilágban további két nyelvet nyilvánítottak az angol mellett hivatalossá. Kolumbia 46 milliós ország, számunkra a világ végén, de 32 régióval működik. Egy ország, ahol minden valamirevaló indián törzs nyelve hivatalos nyelv és egyenrangú a spanyollal a saját régiójában. 2006. óta állítják össze hivatalosan a HPI-t (Happy Planet Index). Ezzel azt mérik, hogy mely ország lakói a legboldogabbak és károsítják legkevésbé a környezetüket. Ezek a kolumbiai indiánok, meszticek, négerek és fehérek, akik 72 nyelven beszélnek, 2006-óta a világ 6 legboldogabb és környezetét legjobban megóvó népei között vannak. 2012-ben Kolumbia a HPI szerint a világon a 3-ik legboldogabb ország. Vajon mennyivel lettek volna boldogabbak, vigyáztak volna jobban országukra, ha állandóan azt sulykolták volna beléjük, hogy ők egy egységes nép, és csak az ország nyelvét szabad beszélniük, használniuk? Szerintem a kolumbiai példa megdönthetetlen érv mindenféle nemzeti maszlaggal spékelt autonómiaellenes megnyilvánulással szemben.
– Talán kerüljünk közelebb a magunk valóságához. Aradon miért költözött el az EMNT-iroda?
– Amikor az iroda megalakult, csak a civilszervezetnek volt a székhelye, ezért a bérleti szerződésben is a civilszervezet szerepelt. Az EMNT és a Néppárt szoros együttműködése miatt nem kívántunk mindkettő számára külön irodát bérelni. Mivel a tulajdonos ellenezte a helyiségben zajló politikai tevékenységet, új székhelyet bérlünk, ahol a civilszervezet és a párt is működhet. Könnyen megtalálható helyre költöztünk, ugyanis ha valaki a belvárosi katolikus templom előtti gyalogátkelőn átmegy a túloldalra, az új székhelyre talál, amit hamarosan táblák is megjelölnek.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2013. május 24.

Az „egy közös magyar ügy” hite
Szeretünk beszélni Trianon meghaladásáról, gyógyításáról, a Trianonon való túllépésről. Léteznek is olyan lépések, technikák, amelyek ebbe az irányba mutatnak lelki öncsonkítás nélkül (lásd a magyar állampolgárság kiterjesztése, június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása), ettől függetlenül kőkemény tény, hogy Trianon negatív következményei máig hatnak, és több síkon érvényesülnek.
Sok szó esett a rendszerváltás után – amikor egyáltalán nyíltan lehetett beszélni e kérdéskomplexumról – az anyagi lelki, lélekszámbeli veszteségről, annál kevesebb arról, hogy Trianon szétválasztotta az anyaországban az állami és nemzeti érdeket. A szocializmus, majd a szocialista kormányzat idején a nemzeti érdek egyértelműen háttérbe szorult, és a helyzet perverzitása folytán még az államérdek sem érvényesült. Az egyes, egymástól elszakított nemzetrészek számára potencialitássá tette az egyedi fejlődési utat, elméletileg és gyakorlatilag lehetővé tette a Kárpát-medencei magyar „szétfejlődést”, az elcsatolt nemzetrészekhez tartozó egyének számára pedig a kettős identitást. Ép öntudatú magyar számára evidencia, hogy a rákényszerített idegen, elnyomó hatalom és állampolgárság nem jelenthet azonosulási pontot, önazonossági mintát. De a nemzeti öntudat megélésétől sokak számára mentes hétköznapok az elszakított nemzetrészek egyes rétegeiben bizony okoznak hasonló deformációkat, amelyek extrém esetben odáig juthatnak, hogy akad, aki ezt normaként állítja be. A többes identitás egyébként az első lépcső a más identitás, vagyis a többségbe való nyelvi, kulturális majd érzelmi beolvadás irányába.
Fenyővíz és szójaszalámi
Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van a magyar politikai elit iránymutatásának, nemzeti felelősségtudatának, hiszen egyedül ez képes valamelyest ellensúlyozni a spontán szétfejlődést és az egyéni szintű asszimilálódást. A politikai elit szintjén két egymást kizáró paradigma uralkodik ebben a kérdésben. Az egyik a „be nem avatkozás” teóriája, amit az elmúlt húsz évben legtöbbször és legnagyobb hatással Markó Béla fogalmazott meg. Eszerint az anyaországnak nincs más dolga, mint hogy támogassa az egyes elszakított nemzetrészek politikai törekvéseit, bármilyen irányba is mutassanak azok. Hivatalos keretek között megélt személyes élményem Markó Béla sajátos reakciója, amikor az SZKT egyik őszi ülésén 2002-ben hozzászólásomban Markó expozéjához idéztem Csoóri Sándort, aki nyílt levelében többek között ezeket írta: „Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a 19. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”
Markó akkor azt mondta, hogy jómagam aradiként elmondhatom, ha más irányt képzelek el az RMDSZ politikájában, de Csoóri Sándor előbb költözzön Erdélybe, és ne csak látogatóba jöjjön hozzánk székely fenyőt nézni és borvizet inni, majd azután „szóljon bele” a dolgainkba. Méltatlan válasz volt az őszinte aggodalmait megfogalmazó nemzetféltő Csoóri Sándornak, de az a szemlélet érdekes benne igazán, ami mögötte van. Kísértetiesen emlékeztet arra a román viszonyulásmintára, amely mentén a kilencvenes évek elején azzal próbálták egyesek hitelteleníteni a ’40-’50-es évek elején külföldre kényszerített, majd hazatérő, a kommunizmus által meg nem fertőzött gondolkodású emigránsokat, hogy akik nem ettek velünk szójás szalámit, ne akarjanak irányt mutatni az országnak. Vagyis aki nem eszi velünk együtt a kisebbségi lét keserű kenyerét, ne okoskodjon a jövőnk felől.
Ezzel a gondolkodásmóddal áll szemben a szabó dezsői paradigma, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Nagyon sokan, sokhelyütt idézték már e gondolatot, de a nagy igazságok értelmes emberek előtt soha nem kopnak közhellyé. Érdemes belegondolni e aforizmatikus gondolat mélységeibe. Ezt akarjuk? Hogy együtt lélegző organizmus, együtt reagáló közösség legyünk? Aki magyarul érez, nem akarhat mást. Sokan elmondták Szász Jenőtől kezdve – aki teljesen mindegy, hogy milyen szerepet töltött be az erdélyi politikai életben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet élén olyan pozícióban van, hogy politikai pártállástól függetlenül csak drukkolni lehet neki, hogy megállja a helyét – Kövér Lászlón keresztül Semjén Zsoltig: csak egy magyar ügy van.
Be- vagy be nem avatkozni?
A „be nem avatkozás” paradigmája különösen akkor ütközik az „egy közös magyar ügy” szemléletével, ha feltesszük a kérdést: mit kell tennie a nemzet sorsáért felelős magyar kormánynak, ha azt látja, hogy a határon kívül rekedt nemzeti közösségek politikai elitjének egy része elcsábulva a többségi szirénhangoktól egyre inkább klikkérdekű komprádorpolitikát folytat, azaz nem a magyar érdeket képviseli az elnyomó hatalommal szemben, hanem az elnyomó hatalom imázsát ápolja külföldön? Az Orbán-kormány opciója egyértelmű: elsősorban azokat a szervezeteket támogatja, amelyek magyar jövőt képzelnek el szülőföldjükön, amelyek a magyar autonómia hívei.
Ugyanez a kérdés megfordítva: e paradigma szerint mi dolga van az idegen uralom alatt élő magyarnak, elsősorban Erdélyben? A Felvidékről most nem beszélnék, mert ott aránytalanul nagyfokú joghátrány éri a magyar állampolgárságukat vállalókat, hasonló a helyzet a Kárpátalján, a Délvidékre viszont vonatkozik az, ami az erdélyiekre.
A magyar állampolgárság igénylése egyszerre közösségi és egyéni imperatívusz. Trianon óta a státustörvény hozott létre először jogi viszonyt az elszakított nemzetközösséghez tartozó egyén és az anyaország között. Az ellenünk elkövetett bűnöket nekünk megbocsátani nem képes, még mindig a magyarságot vádoló Kisantant nem értékelte a magyar önmérsékletet. Az állampolgárság olyan jogi viszony az állam és annak polgára között, amely nemzetközi jogilag elismert, odaítélése az állam szuverén akaratán múlik, s amely alapesetben érzelmileg is telített. Optimális esetben a polgár hazájának érzi azt az államot, amelyhez az állampolgárságon keresztül kötődik. Erre most, Trianon óta először, nekünk is lehetőségünk van. Ezen túl a magyar választójogi törvény módosításával jogosulttá váltunk szavazni is. A közös magyar Kárpát-medencei sorsformálás immár nem szépen hangzó metafora, hanem tényleges lehetőség.
A választójoggal élni éppoly közösségi és egyéni imperatívusz, mint az állampolgárság vállalása. Ez következik a szabó dezsői „egy közös magyar ügy” hitéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. május 31.

Kongresszusok egykor és most
A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.
Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.
Klikkek békeidőben
A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.
A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.
Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.
A legjobb rossz
Illúzióromboló mindez? Igen, az.
Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.
Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.
Happeningen túl
Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. június 6.

S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útja
A fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében.
A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával.
Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról.
Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán.
Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit:
a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb.
A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út.
A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját.
„Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér.
A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

2013. június 7.

Viszonyunk Trianonhoz
Huszadik-huszonegyedik századi történelmünk pályakijelölő, mozgástér-meghatározó, megkerülhetetlen eseménye a trianoni békediktátum. Olyan pillanat, amelyhez a politikai elitnek így vagy úgy, de azóta is viszonyulnia kell. A kétezres évek elején egy libertinus közíró azt találta írni, hogy „nem az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az, aki szembenéz Trianonnal”. Nem zavarta, hogy amit mond logikai bakugrás, hiszen a fájdalom nincs ellentmondásban a szembenézéssel, sőt tulajdonképpen a fájdalom mint érzékelés az első lépés a szembenézés irányában.
Mert igenis, szembe kell nézni vele, és nem úgy tenni, mintha meg sem történt volna, ahogy a kommunista időkben tették. Nemcsak a békeszerződés tényét nem propagálták, s nem igyekeztek enyhíteni a kárt, de a kádár–aczéli kultúrpolitika kifejezetten arra törekedett, hogy kilúgozza a megmaradt Magyarországon élő lakosság fejéből a nemzeti összetartozás eszméjét, a nemzeti büszkeséget, a nemzetközpontú cselekvés belső létparancsát. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nemcsak Trianonról nem tudtak, de arról sem, hogy az aktuálisan érvényes határokon kívül is élnek még magyarok. A sokat és joggal bírált „románozás”, amiben a szocialista politikusok Szanyi Tibortól Kovács Lászlóig ma is élen járnak, nagymértékben ezzel magyarázható.
Vesztesek és nyertesek
Ez is egyfajta viszonyulás, ez a tudati, területi és a nemzettestet is érintő öncsonkítás programja, Trianon tulajdonképpeni beteljesítése. Ez az, amit Trianon nyertesei, a szomszéd államok politikai elitje nyíltan vagy burkoltan, de elvárna. Ennek ránk, az anyaországtól elszakított erdélyi magyarokra vonatkozó része a politikai román nemzettel való érzelmi, lojalitásszintű azonosulás elvárása, amelynek a legkülönbözőbb formában adnak hangot a többségi politikusok. Leginkább szembeötlő, mindenki által könnyen felfogható megjelenése az, amikor „elcsodálkoznak”, hogy az erdélyi magyarok a magyar csapatnak szurkolnak egy román–magyar sporteseményen. Azért tettem idézőjelbe a csodálkozást, mert értelmes emberekről nem feltételezem, hogy tényleg érthetetlen számukra, ha a magyarok saját nemzettestvéreik győzelmét kívánják, s nem azokét, akik az őket elnyomó állam színeiben játszanak.
A képzeletbeli paletta másik oldalán áll a magyar területi egység programja, az etnikai határok mentén megrajzolható új határ kialakítása. E megoldás igazságos és hosszú távon stabilizáló lenne, de politikailag kivihetetlen. E politika meghirdetéséhez Magyarországnak sem kellő ereje, sem szövetségesei nincsenek. Sőt „hála” a proletár-internacionalista, majd a kozmopolita-libertariánus kultúrpolitikának, a kérdésben még olyan magyar társadalmi és politikai konszenzus sem teremthető, mint amilyen a Horthy-korszakban adott volt.
Öncsonkító, a magyar mozgásteret, a magyar létesélyeket szűkítő politika lenne az elszakított magyarság módszeres, államilag támogatott, egyéni szinten természetesen önkéntes döntésen nyugvó áttelepítése az anyaországba. Talán stabilizáló hatással lenne, viszont egyenértékű ezeréves magyar területek végleges és önkéntes feladásával, a magyar léttér drasztikus összezsugorításával. Gondolatiságtól tankönyvekig
Végül, de nem utolsósorban koherens és jövőbe mutató elképzelés a határokon átívelő magyar újraegységesülés programja, amit Orbán Viktor már az első kormánya idején meghirdetett, és fontos lépeseket is tett ebbe az irányba. A státustörvény, amint azt a Trianon igazságosságát hirdető SZDSZ-es, majd DK-s politikus, Bauer Tamás is – persze bírálólag – szóvá tette, azt hirdette, hogy a határon túli magyarság igazi hazája Magyarország, és az általa teremtett „státus” egyfajta „csíra-állampolgárságként” is felfogható volt, amiként a Magyar Állandó Értekezlet egyfajta összmagyar parlamentcsíraként.
Ugyanezen gondolat jegyében 2010-ben fogadta el a magyar parlament a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvényt, majd az új választójogi törvényt, amely nem köti a jelenlegi Magyarország határain belül bejelentett lakcímhez a szavazati jogot, hanem kiterjeszti azt a határokon kívül élő állampolgárokra is. E gondolatiságnak kellene áthatnia a civil szférát is, a különböző magyar szakmai szervezeteknek integrálniuk kellene a határon kívüli magyar erőket. E tekintetben láthattunk több előremutató példát, kezdve a borászattól – a Magyar Borakadémiának több, határon kívül élő rendes tagja van, Erdélyből például Csávossy György, Kovács Adorján és Balla Géza – egészen addig, hogy a magyar politológus vándortalálkozót idén Kolozsváron rendezték.
A program szerves részének kellene lennie a határon kívüli autonómiák rendszerének is. Nem elég ugyanis, hogy a határon kívüli magyarság egyéni szinten kötődjön a magyar államhoz, minél nagyobb mértékben kellene függetlenednie a többségi politikai akaratképzéstől, nemzetpropagandától. Amíg a magyar iskolák tananyagát Bukarestben határozzák meg, a román nemzetpropagandát igyekeznek lenyomni gyermekeink torkán a dákoromán elmélettől a vélt román felsőbbrendűség által áthatott, immár román történészek által is kikezdett hamis történelemig, képtelenek leszünk öntudatos, nemzethű magyar nemzedékeket felnevelni.
Mindenki mindenkiért
A határokon átívelő nemzetegyesítés programjának szimbolikus gesztusa, hogy június 4-ét a magyar parlament a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. Súlyos hiba azonban ünnepként kommunikálni e napot, amely a megemlékezés, a gyász napja. Június 4-én akkor sincs mit ünnepelni, ha e nap figyelmeztethet minket, magyarokat arra, hogy együvé tartozunk, közös a sorsunk, és oda kell figyelnünk egymásra. Mint ahogy az is fájdalmas, hogy a „nemzeti összetartozás dalaként” hirdetnek egy minden pátosztól mentes, gyengécske szerzeményt, amely semmit nem mond az összetartozás mélységéről, a közös múltról, közös kultúráról, amelyben semmi magasztos, semmi lélekbemarkoló nincs. A nemzeti konzervatív politika nem hagyhatja figyelmen kívül a szimbolikus dimenziót.
Jelentős pozitívum, hogy a magyar alaptörvény preambuluma integrálja a Szabó Dezső-i alapgondolatot, amely szerint minden magyar felelős minden magyarért („Mi, a magyar nemzet tagjai az új évezred kezdetén felelősséggel minden magyarért kinyilvánítjukaz alábbiakat”), és rögzíti a magyar nemzeti büszkeség kútfőit. Érdemes kitérni arra a mondatra, amely szintén a preambulumban kapott helyet, s amely Trianon évfordulóján igencsak aktuális, és zárszónak is beillik: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.”
Úgy legyen!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Erdély.ma

2013. június 14.

Fúzió és környéke
Akár tudományos alapon is megkockáztatható hipotézis, hogy minden szuverenitásában drasztikusan korlátozott nemzeti közösség politikai elitjének keretében a legfőbb törésvonal az elnyomó hatalomhoz való viszony mentén ragadható meg. E törésvonal jellemzően intézményes síkon is artikulálódik. És fordítva: az intézményes pluralizmus mögött e törésvonalak feszülnek, mint ahogy az például az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is volt: a pártok közötti eszmei-ideológiai különbségek másodlagosak voltak az 1867-es közjogi konstrukcióhoz való viszonyuláshoz képest.
Hosszú időn keresztül így volt ez Erdélyben is a rendszerváltás után. Előbb az RMDSZ-en belüli platformosodás, majd az EMNT, az SZNT, az MPSZ és az MPP megalakulásával egészen addig, míg a Magyar Polgári Párton belül elviselhetetlenné nem vált a belső szabálytalanságsorozat és belső diktatúra azok számára, akiknek a nemzet és a demokrácia, az átlátható játékszabályok, a jogkövetés egyaránt fontos.
Érvek pro és kontra
Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával új helyzet adódott. Két nemzeti-autonomista párt jelenléte a politikai porondon egyáltalán nem szükségszerű, mi több, nem is kívánatos. Annál is inkább, mivel a két párt együttesen sem tudott az önkormányzati választáson annyi szavazatot szerezni, mint korábban a Magyar Polgári Párt egymagában. A választók általában büntetik a felső szintű torzsalkodást, érthető tehát a törekvés az Erdélyi Magyar Néppárt részéről, hogy összefogja a nemzeti erőket.
Kívülről azonban meglehetősen reménytelennek tűnik a feladat. A legutóbbi választáson az MPP nem indult, amivel önként sorolt be azon szervezetek közé, amelyek léte kizárólag a román jogalkalmazás jóindulatán múlik. Más szóval, az MPP-t, mint a parlamenti választásokon két ízben nem induló pártot törvényen kívül lehet helyezni, ami értelemszerűen növeli a szervezet kiszolgáltatottságát és zsarolhatóságát. A pártszervezet jogilag biztos keretbe való átmentése tehát józan és racionális döntés lenne. A fúzió mellett szól az is, hogy a választópolgárok egységet akarnak látni, legalább az egyként gondolkodó táboron belül.
Mi szól a fúzió ellen? Néhány vezető önállósági ambícióján kívül lényegében semmi. Az viszont nagy erő. Inkább legyünk ugyebár biztosan egy kis, akár létében is bizonytalan párt vezetői, mint egy nagyobb politikai erőn belül ki tudja milyen pozícióban, nemde? Ismerős a helyzet. Ez tartja vissza a moldovai politikai elitet is a Romániához való csatlakozástól, ami persze nekünk, magyaroknak nem rossz, ellentétben az MPP önállósági erőlködésével. Érdemes a legutóbbi választáson az RMDSZ-re való szavazást Szász Jenővel egyetemben a kisebbik rossznak tartó Biró Zsolt elnök nyilatkozatának egyes kitételeit górcső alá venni. Biró szerint „egy milliós nagyságrendű potenciális szavazótábor csakis akkor mozgósítható megfelelő mértékben, ha érvényesül a pluralizmus, azaz a programok és ideológiák sokszínűsége.” A tapasztalat nem igazolja ezt az állítást. Az erdélyi magyarság legnagyobb számban 1990-ben járult az urnákhoz, amikor az RMDSZ a legnagyobb egységet mutatta. Azóta volt, amikor mobilizált a versenyhelyzet, volt, amikor nem, annyi azonban bizonyos, hogy a pluralizmus és az ideológiák sokszínűsége valamint a mobilizálás között messze nincs szükségszerű és egyértelmű összefüggés. Az MPP-re és az EMNP-re elsősorban nem az absztrakt sokszínűség, a politikai pluralizmus biztosítása érdekében volt szükség, hanem azért, mert a közösen megteremtett, felépített és autonomista programmal ellátott szervezet, az RMDSZ letért a nemzeti érdekképviselet útjáról, a román hatalom által pozíciókkal kifizethető szatellitpárttá, a román politikum által is megbízható partnernek tekintett komprádor szervezetté vált.
Abban messzemenően egyetérthetünk Biró Zsolttal, hogy „a nemzeti érdek minden pártpolitikai törekvést, minden egyéni és csoportérdeket felülír.” De vajon mikor hallgatott az MPSZ/MPP a pártérdek szirénhangjaira, s hányt fittyet a nemzeti érdeknek? Akkor-e, amikor képviselői a Népi Akció színeiben indultak az RMDSZ ellen a pluralizmus megteremtése és az autonómia képviselete érdekében vagy akkor, amikor az MPP elnöke elődjével együtt arra biztatta az erdélyi választópolgárokat, hogy szavazzanak a kollaboráns RMDSZ-re, ne pedig a nemzeti autonomista EMNP-re?
Maszatolás helyett
Hasonlóképpen helyes alapelv, hogy az MPP a „plurális egységet” szorgalmazza, „a választások szabadságának biztosítását és az erős nemzeti érdekképviselet megteremtését.” De abban aligha érthetünk egyet, hogy „ezen elvek ellentétesek a néppárt által szorgalmazott fúzió gondolatával.” Az egypártrendszer és a kétpártrendszer között sokkal nagyobb a különbség, mint a kétpártrendszer és a sokpártrendszer között. A kétpártrendszer per definitionem plurális rendszer, ellentétben a versenyelvet kizáró és fennálló helyzet változatlanságában érdekelt nomenklatúra kialakulását elősegítő egypártrendszerrel. Az MPP és az EMNP között sem a gyakorlati politikában, sem a vallott értékrendben nincs olyan különbség, amely akár politológiai, akár szociológiai alapon indokolná két párt működését a politikai paletta azonos szegmensében.
Az urnáktól távol maradó választópolgárok pedig már ítéletet mondtak az autonomista belharcról. Biró Zsolt zárómondata – amiben arra kéri a Néppárt vezetőit, hogy „lépjenek túl saját árnyékukon, hagyjanak fel a közvélemény folyamatos manipulálásával, a sajtón keresztül történő üzengetéssel, a fúzió alapokat nélkülöző erőltetésével” és „maszatolás helyett válasszák bátran az őszinte párbeszédet” – nem egyéb üres retorikánál. Így próbálja igazolni, hogy az MPP miért maradt ismét távol egy fontos és előremutató tárgyalástól, és így próbálja legitimálni a nemzetérdekkel ellentétes merev, klikkelvű álláspontját.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. június 21.

Skultéty-botrány és történelemhamisítás
A kilencvenes évek első felében úgy tűnt, hogy a kultúrköri hovatartozás elsődleges fontosságú tényező térségünk társadalmainak a kommunista rendszerhez való viszonyulásában. Az első szabad választáson Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Horvátország és Szlovénia választóközönségének többsége a rendszerváltó erőkre szavazott, Jugoszlávia ortodox államaiban és Romániában a posztkommunisták jutottak hatalomra. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a román fennhatóság alatt álló területek közül Erdélyben jelentősen nagyobb számban szavaztak a történelmi pártokra, bár a Nemzeti Megmentési Front itt is győzedelmeskedett. Akkortájt alkalmam volt részt venni egy MDF-es konferencián, ahol Kelemen András külügyi államtitkárt különböző égető aktuális témákról kérdezett a hallgatóság: például a Duna eltereléséről és a szlovák–magyar viszony várható alakulásáról. Az előadó úgy vélte, az akkori ellentétek dacára középtávon harmonizálódik a két ország viszonya, hiszen mindkét ország katolikus többségű, és egyébként is, elég csak megnézni Szlovákia címerét. A válasz akkor meggyőzőnek tűnt.
Közben kiderült, hogy a szlovák politikai elitben sokkal több a frusztráltság és sokkal nagyobb a kisebbrendűségi komplexus, mint ahogy feltételeztük. Hogy most az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni ellenérzéseit ne említsük. A Kisantant országai közül Magyarországnak épp Szlovákiával a legfeszültebb a viszonya, ott éri a magyarságot a legdurvább diszkrimináció, és sajnos ott is legelőrehaladottabb a magyarság lélekbeli, nyelvi és kulturális asszimiláltsága – a „teher alatt nő a pálma” egyszerűnek és valószerűnek tűnő bölcsesség eleven cáfolatául. A származás szerint diszkrimináló, a magyarság jogfosztottságát jogszabályi szinten rögzítő Beneš-dekrétumok még érvényben vannak, a magyar nyelv használatát súlyosan korlátozzák, a magyar állampolgárságot felvevő nemzettársainkat megfosztják szlovák állampolgárságuktól, a szlovák diplomácia pedig ott tör borsot a magyar külügy orra alá, ahol tud.
Legutóbb a Skultéty-üggyel. A történetet nem részletezem, ez most a sajtó egyik fő témája, azok is megismerhették a 91 éves korában leszerelt, Garay János és Kodály Zoltán által megénekelt, Háry János alakját ihlető, huszonkét hadjáratban harcoló veterán huszár katona élettörténetét, akik eddig nem hallottak róla. Skyultéty László a mai Szlovákia területén született 1738-ban, Hegyesmajtényban, sírja mindeddig Újaradon volt. Ma már csak síremléke, egy magyar feliratú fekete obeliszk által megtestesítve, mert a szlovák fél igényének megfelelően román állami hivatalnokok jelenlétében sebtiben kihantolták, és szülőfalujában újratemették, mint szlovák hőst. Mert nem elég, hogy egy végzetesen balszerencsés történelmi pillanatban, midőn Magyarország szabadkőműves kalandorok vezetése alá került, elorozták ezeréves országunk területének két harmadát, most a magyarságnak az oktatott történelemből való fokozatos kiszorításával párhuzamosan szlovákká, románná, szerbbé akarják tenni e területek híres szülötteit is.
A magyar érdeket senki nem fogja képviselni, ha mi nem tesszük. Ellenfeleink a magyar „baloldal” által szorgalmazott és gyakorolt, „bizalommegelőlegezésen” alapuló „gesztuspolitikát” gyengeségként értelmezik és vérszemet kapnak. De nem elég tiltakozni, ellenoffenzívát kell indítani. A Kisantantnak a történelmet meghamisító külföldi és belföldi propagandáját ellensúlyozni kell. A magunk szerény eszközeivel. Bármennyire méltatlan és sziszifuszi dolog vitába szállni a nyílt történelemhamisítással, meg kell tenni.
A nemzet- és országpropaganda nem merülhet ki rózsát tartó csinos női lábak népszerűsítésében, tudatos felvilágosító kampányra van szükség, mert maholnap a mértékadó külföldi lexikonok a dákoromán legendát tényként fogják említeni. A román politikusok „történelmi” érveket harsognak a médiában s ezzel egészítik ki a történelmet sajátosan kiszínező hivatalos oktatási és kultúrpolitikát. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni politikai érdekképviseletének egyik nagy mulasztása, hogy a történelem vitás kérdéseit kizárólag a történészek hatáskörébe utalta, ahelyett, hogy a magyar álláspontot képviselte volna minden fórumon a leghatározottabban.
A jó irányban soha nem késő lépni. A magyar reintegráció, a határokon átívelő magyar újraegységesülés intézményei megvannak, lassan kiegészülnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel is. Itt az ideje operatívan használni őket, többek között minél hatékonyabb és minél többszintű, a történelem valós tényeinek népszerűsítését is felölelő kommunikációs stratégia megalkotására. Ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. június 28.

Jön a „magyar tavasz”?
A kilencvenes évek derekán a Magyarok Világszövetsége és más civil szerezetek közreműködésével rendezték azt a nemzetstratégiai konferenciasorozatot, amelynek keretében egy sor ma is aktív politikus és gondolkodó fejtette ki meglátásait a magyar jövő kívánatos alakítási módozataival kapcsolatban. Jelen volt Tőkés László, Markó Béla, Németh Zsolt, Szőcs Géza, Gál Kinga, Pokol Béla, Lovas István és Tőkéczki László is, hogy csak néhányukat említsem. A talán legsikeresebb, legszervezettebb – sorrendben a második – konferenciának Székesfehérvár adott otthont 1995-ben, amelyen Sebestyén István, Svájcban élő gondolkodó az euroszkepticizmusról beszélt. Ekkortájt nemhogy az euroszkepticizmus, de még a globalizmus problematikája is csak elvétve foglalkoztatta a nemzetstratégia iránt érzékeny közönséget, így a legtöbben értetlenül hallgatták a látnoki előadót.
Mire az európai uniós csatlakozás elérhető közelségbe került, már más volt a helyzet. Ha kizárólag azt a tényt említjük, hogy a magyar gazdák uniós támogatásként az osztrák gazdák támogatásának negyedére számíthatnak, s ennek saját forrásból való kiegészítését megtiltották a magyar kormánynak, már evidens, hogy mi is volt itt a cél: nem a felzárkóztatás, hanem a különbségek megőrzése, távlatilag pedig a magyar termőföld felvásárlása minél alacsonyabb áron.
Veszélyes kritikák
Gyarmatnak kellettünk, nem partnernek. A gyarmattartók pedig évszázados szokás szerint ezúttal is megtalálták a maguk helytartó elitjét a „bennszülöttek” között. A magát baloldalnak nevező politikai-hatalmi bűnszövetség ugyanolyan engedelmesen és készségesen hajbókolt új urai előtt, mint tette azt nem sokkal korábban a szovjetek felé.
A nemzeti érdekérvényesítés magatartásirányító politikai kategóriaként, motivációs értékbázisként éppúgy nem volt jelen sem a nyilatkozataikban, sem a politikájukban, mint ahogy korábban sem. Sőt, hatalmas médiaerejükkel sikerült olyan közhangulatot kialakítaniuk, hogy aki az uniós csatlakozás valódi arcáról mert beszélni, szakmai érvei dacára könnyen a politikai szalonokon kívül, az állítólagos szélsőségesek között találhatta magát.
Orbán Viktort is kitámadták akkor, aki annyit mert leszögezni, hogy a hátrányok és az előnyök között az előnyök nyomnak szerinte többet a latban. A hátrányok puszta említése is csípte a hangadók szemét. A Panasz című kötetben szereplő Vádlók és vádlottak című írásában Szabó Dezső által oly érzékletesen bírált kötelező optimizmus – amely akkor is országvesztésbe torkollott – elevenedett meg a szemünk előtt. Nemcsak a ballib rétoroktól hallhattunk hamis hozsannázó szólamokat az unió nagyszerűségéről és a magyar történelmi célok beteljesüléséről, de ugyanazt a nótát fújta teli tüdőből az MDF-es Dávid Ibolya is.
Rejtett kamerák
Az unió valódi természetével a 2010-es választási győzelem után ismerkedhetett meg a magyarság. Az Európai Parlamentben valóságos gyűlöletszeánszokat rendeztek a magyar médiatörvény és a magyar alkotmány kapcsán, úgy, hogy a hozzászólók többsége a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztában. Most a Tavares-jelentéssel revolvereznek, a néppárti Viviane Reding pedig szinte napi rendszerességgel támadja Magyarországot, s attól sem riad vissza, hogy új, az uniós szerződés aláírásakor még értelemszerűen nem létező „közbülső” szankciók megalkotását, és Magyarországgal szembeni foganatosítását javasolja. Mi több, a Magyar Nemzet című napilap információi szerint ugyanez a személy a globalista világhatalom egyik félhivatalos, a nyilvánosság kizárásával működő fórumán, a Bilderberg-csoport legutóbbi ülésén arról beszélt, hogy mindent megtesz a jövő évi magyar választások legitimitásának gyengítése érdekében, arra hivatkozva, hogy a választók legutóbb a szavazófülkékben sem merték kifejezni akaratukat. A Magyar Nemzetből azt is megtudhattuk, hogy az Európai Bizottság egyik, névtelenséget kérő olasz tisztségviselője szerint Reding a konferencia résztvevőinek kifejtette: már folytatott tervéről előzetes megbeszéléseket olyan magyarországi, nem kormányzati szervezetek képviselőivel, amelyek anyagi támogatásuk legnagyobb részét az Egyesült Államokból kapják. ők biztosították a bizottsági alelnököt arról, hogy olyan jelentéseket fognak kiadni, amelyek szerint akadtak, akik láttak a szavazófülkék fölé helyezett rejtett kamerákat.
Török forgatókönyv?
Ennyit hát az Európai Unióról, amelyről sokan azt remélték, hogy a globalizmus elleni európai bástya lehet. Ehelyett az EU nem más, mint a globalista háttérhatalom által irányított népszínház. Ha valaki nem hajlandó a neki szánt szerepet eljátszani, azt első menetben körbeugatással, politikai nyomással, majd intézményesített szankciókkal próbálják megregulázni, utána meg jöhetnek a Reding által emlegetett, konkrétan még nem körvonalazott „közbülső eszközök”. Legvégső esetben pedig a kívülről irányított „magyar tavasz”, mert biztosan találnak majd a destabilizációra törekvő háttérerők valami tetszetős nevet a török forgatókönyv mentén zajló, kívülről szított belső lázadásra (lásd még a hasonló forgatókönyv alapján zajló „őszirózsás forradalmat”). Nemrégiben már Tamás Gáspár Miklós is arról nyilatkozott, hogy „békés forradalomra” van szükség, a magyar „demokrácia” már nem állítható vissza szavazati úton, Viviane Reding pedig már most azt tervezi, miként fogja hitelteleníteni a magyar választás eredményét. Természetesen a „demokrácia” nevében semmisítve meg a demokráciát. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – nemdebár? Hogy Reding most tagad? Semmivel sem jelent többet, mint a napot az égről bármikor lehazudni kész leleplezett kommunista vezetők mosakodó nyilatkozatai.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. július 4.

EMI-tábor
A tavaly új helyszínre költöztetett EMI-tábor idén is a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre található Borzonton, a Dorka Panzió területén kerül megrendezésre. Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja augusztus 7-11. között színes programkínálattal várja a fiatalokat és fiatal lelkületűeket, családokat és baráti társaságokat egyaránt.
Az EMI-tábor az elmúlt években sikeres nemzetpolitikai műhellyé nőtte ki magát, így idén sem hiányozhatnak a rendezvény programjából a fontos közéleti kérdések.
A tábor második napján, augusztus 8-án, az idén húsz éves Neptun-botrány kerül terítékre, amikor Bodó Barna politológus, az RMDSZ volt ügyvezető alelnöke, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, Borbély Zsolt Attila politológus és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, volt parlamenti képviselő elemzi a két évtizede lezajlott találkozó közéletben betöltött szerepét. Augusztus 9-én (pénteken) az Európai Parlament kisebbségpolitikája és a 2014-es választás kapcsán Balczó Zoltán parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, Tőkés László EP-képviselő irodavezetője tartanak előadást. Az EMI-tábor utolsó napján az autonómiáé lesz a főszerep, hiszen, a Székely Nemzeti Tanáccsal partnerségben, összeállított programban helyet kapott a katalán Marc Gafarot i Monjó, aki beszámol a katalán önrendelkezési harc jelenlegi állapotáról, valamint ezzel párhuzamosan elemzi a székely autonómia-törekvéseket. Délután Polgári kezdeményezések az autonómiáért címmel kerül megszervezésre egy kerekasztal-beszélgetés, melynek meghívottjai – többek között – Izsák Balázs, az SZNT elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, valamint az erdélyi magyar pártok képviselői.
Elmaradhatatlan történelmi előadások
Az EMI-tábor első napján, augusztus 7-én Balogh Gábor történész előadásából megtudhatjuk, hogy a két világháború között voltak-e a magyar kormányzatnak revíziós tervei. Pénteken, augusztus 9-én Raffay Ernő történész tart előadást Ady Endre és a szabadkőművesség kapcsolatáról. Szombaton És mégis élünk – Fejezetek az ezredéves magyargyűlölet történetéből címmel tart előadást Bakay Kornél történész, régész, majd Illésfalvi Péter hadtörténész Az erdélyi bevonulásról és a visszatért területeknek a honvédelem rendszerébe való integrálásáról beszél.
Gazdaság és környezetvédelem
Szerdán Dr. Lóránt Károly közgazdász tart előadást a Kárpát-medence gazdasági helyzetéről és perspektíváiról, pénteken pedig Erdély kincsei a multik kezében címmel kerekasztalbeszélgetésre kerül sor: a Schweighofer-ügy és a verespataki aranybányászat beindítása kapcsán beszélgetnek Kovács Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke, az EMNP, az MPP és az RMDSZ képvielői.
A komoly témák mellett nem feledkezünk meg a szórakozásról sem, pénteken délután visszatérő vendégünk, Berecz András mesél az EMI-táborban.
Csép Sándor-sátor az EMI-táborban
Az idei évben az EMI-tábor szervezői úgy döntöttek, hogy a Szórványért és népesedés sátrat Csép Sándorról nevezik el. A sátor programjában olyan témákkal találkozhatunk, mint a gyermekvállalás kérdése, a szórványvidékek támogatása, a dél-erdélyi és a moldvai magyarság helyzete és kilátásai.
Tematikus sátrak idén is
A 9. EMI-táborban az Előadásósátor és a Csép Sándor-sátor mellett az Ifjúsági és művészsátor, a Kézműves sátor, a Keskeny út sátor és az Alfalu-sátor várja naponta változatos programokkal az érdeklődőket, a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Nem maradnak el a délutáni borkóstolók sem, és a nap vége felé a Kisszínpadon is különleges produkciókkal találkozhatnak a táborozók.
Zenei nagyágyúk a színpadon
Esténként minőségi magyar élőzenére kapcsolódhatnak ki a látogatók, a nagyszínpad programjából idén sem hiányozhatnak a Kárpátia és az Ismerős Arcok zenekarok, de fellép az EDDA Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada is. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadás a Romantikus Erőszak zenekar, az erdélyi magyar zenét pedig a TransylMania és a Knock Out képviselik.
Jegyárak és kiadó szobák
Idén sem drágultak a belépők, a tavalyi évhez hasonlóan 21 RON-ba kerül a napijegy, míg 93 RON-ba az egész hétre (öt napra) szóló belépő.
2013-ban is lesz családi jegy, mely megvásárlásával kedvezményesen vehetnek részt a magyar családok: két felnőtt és egy gyerek belépőjének megváltásával a további gyerekjegyek megvásárlásától eltekintenek a szervezők. A Dorka Panzió terültének kiépítettsége megfelelő körülményeket biztosít a gyerekekkel érkező táborozóknak is. A Gyereksátor mellett a panzió játszótere is várja a játékos kedvű csemetéket.
Újdonság idén a csoportos kedvezmény, melyben azok részesülhetnek, akik 15-25 fős csoporttal érkeznek az EMI-táborba. A kedvezményes belépő így 73 RON-ba kerül. A csoportok előzetesen, július 31-ig kell jelentkezzenek a gy.szilard@yahoo.com e-mail címen egy listával, mely tartalmazza a résztvevők nevét és személyi számát.
Idén is különböző szálláslehetőségek közül válogatjatnak azok, akik nem szeretnének sátorozni az EMI-tábor öt napja alatt. A tábor környékén, illetve az EMI-tábor területén lévő kulcsos házakban és panziókban is lehet szállást foglalni, melyeknek ára 30 és 90 RON/fő/éjszaka között mozog. Érdeklődni Horváth Enikőnél lehet a +40 747 30 48 08 telefonszámon vagy a horvath.mitzi@yahoo.com e-mail címen.
Folyamatosan bővülő programkínálat
Az idő előrehaladtával a szervezők egyre inkább véglegesítik a programkínálatot és a táborral kapcsolatos egyéb információkat is, melyek megtalálhatók a www.emitabor.hu/erdely címen. Naprakész információkért érdemes az oldalt rendszeresen látogatni! Lassan már lehet az utat tervezgetni és készülődni, ugyanis alig több, mint egy hónap múlva kezdetét veszi az EMI-tábor, Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja.
erdon.ro

2013. július 11.

Nem érdekli az aradiakat Erdély sorsa?
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos szervezetei a romániai régió-átalakítási tervek ellen, az autonómia mellett szóló tüntetést hirdettek július 20-ára.
A demonstrációra való felhívás Erdély valamennyi településének szól, különböző helyszíneken, egy időben, helyi idő szerint 20 órától tartják a megmozdulásokat.
A két szervező párt helyi elnökeitől érdeklődtünk, hogy lesz-e a megyében július 20-án valamiféle megmozdulás.
Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Arad megyei szervezetének elnöke:
„Nem lesz nálunk tüntetés. Komoly megmozdulást nem lehet szervezni, komolytalant, pedig nem akarunk, annak nincs értelme. Politikai uborkaszezon van, ebben a témában Aradon nem lehet kellően mozgósítani az embereket. Én azt mondom, hogy inkább ne legyen semmi, mintsem, hogy eljöjjön 50 vagy 100 ember. Semmi értelme egy olyan megmozdulásnak, aminek a tömegtámogatottsága olyan gyér, hogy tulajdonképpen nem használható föl. Egyébként teljes mértékben egyet értünk a megmozdulás céljával. Tekintve, hogy július 21-én Tusnádfürdőn találkozónk van, így nagy valószínűséggel 20-án ott leszek valamelyik székely városban, és részt veszek a megmozduláson.”
Dr. Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Arad megyei szervezetének elnöke:
„Éppen most beszéltem a partiumi régió elnökével, hogy lássuk, hogyan csináljuk. Bár mi, az EMNP, úgy látjuk, hogy Arad megyének nem előnyös, ha a bánsági régióhoz csatolják, nagy valószínűséggel mégis ez fog történni. A magyar közösség képviselőivel beszélve úgy tűnik, hogy nem is nagyon tiltakoznak ez ellen – legnagyobb meglepetésemre. Tehát egyelőre úgy néz ki, hogy Arad megyében nem fogunk tüntetést szervezni. Sajnos, nincs meg a társadalmi támogatottsága, pedig mi szerettünk volna tüntetést szervezni. Furcsán hatna, ha a Néppárt tüntetne, miközben az Arad megyei magyarság nagy részét nem érdekli ez a dolog, nem érzi át ennek a fontosságát.
Lehetséges, hogy elmegyek más városba tüntetni. Bihar megyében elég sok helyen lesz megmozdulás, elképzelhető, hogy Arad megyéből néhányan részt veszünk valamelyik bihari tüntetésen.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 ... 541-553




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék