udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
359
találat
lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 | 331-359
Névmutató:
Kallós Zoltán
2015. március 12.
Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma2015. május 7.
Családos majális a Kallós Alapítványnál
A válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány május 8-án és 9-én Családos majálisra hívja az érdeklődőket.
A majálison a múzeum, a múzeumi tárgyak, az újrahasznosítás és a funkcionalitás jegyében különböző programok várják a látogatókat, kicsiket és nagyokat egyaránt. Lehetőség lesz kézműves foglalkozásokon alkotni: keresztszemes hímzéssel, címerkészítéssel, vászonfestéssel, papírmerítéssel és papírszövéssel ismerkedhetnek azok, akik kilátogatnak hozzánk Válaszútra. Ugyanakkor a múzeumban is várják a játékos kedvű érdeklődőket, akik kincskeresésen vagy madárlesen vehetnek részt. Kiállítják és díjazzák továbbá a Legyél kicsi(t) néprajzos! című alkotópályázatra beérkezett munkákat, melyekre egész hétvégén szavazhatnak a látogatók, így egy közönségdíjat is kiosztanak majd.
Szabadság (Kolozsvár)2015. május 11.
Családi majális Válaszúton – palánta volt a belépő
Változatos programokkal vártak kicsiket és nagyokat egyaránt a Kallós Zoltán Alapítvány által szervezett hétvégi családos majálison: a felnőttek megismerhették és kipróbálhatták a merített papír készítésének technikáját, különböző gyógynövényekből készíthettek teát; a gyerekek eközben madaras vetélkedőbe és kincskeresésbe kapcsolódhattak be, valamint vászonfestésben és képeslapkészítésben próbálhatták ki kézügyességüket.
A hétvége egyik legkedveltebb foglalkozása az óriásbuborék-eregetés volt, a multimédiás szobában néptáncos témában készült riportokat tekinthettek meg az érdeklődők, a pénzkeresési versenyen pedig az nyert, aki több aprópénzt gyűjtött össze. A majálison Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató is jelen volt, a családok pedig egy-egy szál palántát vittek magukkal belépő gyanánt.
(Riti József Attila)
Szabadság (Kolozsvár)2015. május 11.
„A balladás ember” kiállítása a szentendrei Skanzenben
Kallós Zoltán érdeme, hogy Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg, valamint Moldva néprajzi és népzenei hagyományai széles rétegek számára váltak ismertté. A Kossuth-díjas erdélyi kutató mintegy 14 ezer dallamot gyűjtött össze, de a táncházmozgalom kialakulásában is jelentős szerepet játszott. Az életművét bemutató tárlat szeptemberig látogatható a Skanzen Galériában – mondta a kiállítás kurátora a Rádió Orienten.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese szerint Kallós Zoltán legnagyobb érdeme munkásságának komplexitása, amelynek során másfajta attitűddel közeledett a néprajzkutatáshoz. „Nemcsak a gyűjtést tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy az anyagot eljuttassa a fiatalokhoz, így biztosítva a generációról generációra való továbbélését” – emelte ki. A kutatónak, akit „balladás embernek” is neveztek mintegy 14 ezer archivált dallama található a Népzenetudományi Intézetben – mondta Bereczki Ibolya.
Kallós Zoltán népzenei érdeklődése és gyűjtőszenvedélye már gyerekkorában kialakult, amely annak köszönhető, hogy általános iskolai tanulmányai során a tanárai arra hívták fel a figyelmét, hogy az otthonról hozott néprajzi ismeretanyaga olyan hatalmas érték, amit gyűjteni érdemes.
Háborúban hallgatnak a múzsák
Átmeneti időszakot jelentett Kallós Zoltán életében a II. világháború időszaka, amikor szülei – hogy megóvják a háború viszontagságaitól – Kolozsvárról Budapestre küldték. 1944-ben az ostrom időszakát Budapesten vészelte át. Besorozták, de végül kalandos körülmények között hazajutott és folytatta tanulmányait Kolozsváron.
Más volt a helyzet, amikor már hivatalos katonai szolgálatát teljesítette Romániában, amit ismertségek szerzésére és néprajzkutatásra fordított. Feladata, hogy összeírja a katonákat, nagy segítséget jelentett az adott tájegységek zenei kultúrájának felderítésében.
A kiállítás részei
Mint azt Bereczki Ibolya elmondta, a tárlat hat nagy vidéket mutat be, ezek közül a négy legfontosabb: Válaszút és a Mezőség, Kalotaszeg, Moldva és Gyimes. Emellett Kallós Zoltán megfordult Biharban, de gyűjtött székelyföldön is. „A legnehezebben elérhető helyeken kutatott leginkább, a Mezőség mellett Moldva jelentett számára meghatározó élményt, a tanítóképző befejeztével is ide helyeztette magát” – mondta a főigazgató-helyettes. Kiemelte: ebben az időszakban végezte legtöbb néprajzi gyűjtését egészen 1956-ig, az ottani magyar iskolák bezárásáig. Kapcsolat a magyar kutatókkal
Kallós Zoltán munkáját hamar felismerték Magyarországon is, amely nagyban köszönhető annak, hogy viszonylag hamar elkezdte eljuttatni hazánkba gyűjteményét. A közös kutatásban az áttörést 1961 hozta meg, amikor is Andrásfalvy Bertalannal és Martin Györggyel elkezdték közös munkájukat. Ennek eredményeként Válaszúton és a Mezőség falvaiban táncokat fotóztak és filmeztek, hanganyagokat rögzítettek.
Bár ebben az időszakban már szinte temették a balladákat, újabb áttörést jelentett 1970, amikor Bukarestben megjelent a Balladák Könyve, amely nagy hatást gyakorolt az értelmiségi rétegre. Innen már csak egy lépés volt az első táncház megszületése.
A Kallós Zoltán Alapítvány
A családi kúria visszaszerzésével 1992-ben megalapította a nevével fémjelzett alapítványt Válaszúton, amelynek célja a mezőségi szórvány magyarság gyerekeinek anyanyelvi és kulturális oktatása bentlakásos rendszerben. „Az induláskor mindössze 4 gyermek tanításával foglalkozó intézménynek ma már több mint száz diákja van, s valóságos komplex kulturális központtá alakult” – emelte ki Bereczki Ibolya.
Készül az Erdélyi tájegység a Skanzenben
Bár már 1998-ban elindult a gyűjtés Erdélyben, támogatás híján csak az utóbbi évben gyorsult fel. Mint azt a főigazgató-helyettes elmondta, már 13 porta épülete és több mint hatezer néprajzi tárgy várja a tájegység felépítését.
„Elsősorban Erdélyt is a kis vagy közepes tájakkal fogjuk bemutatni, nemrég Hunyad megyéből és a Fekete-kőrös völgyéből is vásároltunk épületet, de természetesen lesznek olyanok, amelyeket csak másolatban fogunk felépíteni. Idén a sóvidéki házat bontjuk le Felsősófalván, de kiválasztásra vár a moldvai épület is. Emellett az életformához kapcsolódó gyűjtést szeretnénk még erősíteni ” – mondta Bereczki Ibolya.
Kiemelte: ma már nem elég egy egykori életvilágot bemutatni, hanem a modern technológia eszközeivel a látogatók számára interaktív módon könnyebben befogadhatóvá kell tenni.
Az „Indulj el egy úton…” című, Kallós Zoltán életművét bemutató kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Skanzen Galériában.
orientpress.hu -2015. május 28.
Életműdíjat kapott Kallós Zoltán a Magyar Művészeti Akadémiától
Átadták a köztestületi díjakat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) csütörtöki budapesti közgyűlésén: a Nagydíjat Tornai József költő, műfordító, a nemzet művésze kapta, az Életműdíjat pedig Kallós Zoltán erdélyi néprajztudós vehette át.
A Válaszúton született, 89 éves Kallós Zoltán a szellemi és tárgyi népművészet nemzettudatot megtartó kutatásáért, az erdélyi és moldvai kisebbségi sorban élő magyarság lelki összetartozását erősítő közéleti munkásságáért vehette át a 4 millió forinttal járó díjat. A néprajzkutató, népzenegyűjtő korábban többek között a nemzet művésze címet, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, illetve a Kossuth-díjat is megkapta.
Tornai József az egyetemes és egyéni létértelmezés humanista meggyőződésű költői és esszéírói munkásságáért, a magyar és a világirodalomi hagyományok egyesítésében kifejtett öt évtizedes pályafutásáért kapta az elismerést, amely 6 millió forintos pénzjutalommal jár.
Az MMA Aranyérmét Nagy Elek üzletembernek ítélték oda kivételes vállalatvezetői eredményei mellett az elmúlt évtizedekben folytatott mecénási tevékenységéért, a magyar kulturális és történelmi értékek megőrzésének támogatásáért.
Az MMA Művészeti Írói Díjában részesült Kernács Gabriella művészettörténész a kortárs magyar képzőművészetet és művelődéstörténetet a Magyar Televízióban évtizedekig bemutató műsorok szerkesztésért, művészettörténészi munkássága elismeréséért. A díjjal 2 millió forint jár.
A Kováts Flórián-emlékérmet Juhász Judit Kazinczy- és Pethő Sándor-díjas rádiós újságíró vehette át a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté válásában részt vállalt érdemeiért, az Akadémiai Szalon összejöveteleinek szervezéséért.
MTI
Székelyhon.ro2015. június 15.
Visszaépíteni a szakképzést
Egyeztető tanácskozás Szovátán
A sok problémával küzdő romániai magyar szakoktatás is reflektorfénybe került azáltal, hogy 2015-öt a külhoni szakképzés évének nyilvánította a Magyar Állandó Értekezlet. Ezt követően Kárpát-medencei megbeszélések egész sora következett annak a hosszabb távú együttműködésnek a kezdeteként, "amelyet a magyar nyelvű szakképzés terén az anyaország és a külhoni magyar közösségek között" terveznek. Grezsa István, a magyar Miniszterelnökség határon túli beruházásokért felelős miniszteri biztosa Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárral együtt a Szakképzés – gazdaság – társadalom címmel megtartott székelyföldi egyeztető fórumon vettek rész június 10-én a szovátai Teleki Oktatási Központban.
A szakképzés helyzetét feltérképező megbeszélések megszervezésében és lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérték fel szakmai partnernek. A hét erdélyi helyszín közül a szovátai volt az utolsó, ahol a szakképzés intézményi, gazdasági és társadalmi szereplőinek a közreműködésével megvitatták és összegezték a helyzetértékelés során felmerült kérdéseket, megfogalmazták a fejlesztési célokat és területeket. A három székelyföldi helyszínen (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) tartott kerekasztal- beszélgetéseken elhangzott vagy írásban megfogalmazott 80 vélemény, elemzés, problémafelvetés, jövőre vonatkozó elképzelés azt jelzi, hogy a szakképzés fejlesztését Székelyföldön az egyik legfontosabb kihívásnak tartják. Az egész Erdélyt átfogó országos szintű összegzés szeptemberre várható, amikor az RMPSZ olyan javaslatot készül tenni egy 2020-ig érvényes hosszabb távú stratégia kidolgozására, amelynek irányítását a szövetség vállalná.
A gazdasági fellendüléshez jó szakemberek kellenek
A nemzetpolitika alapját képező eredményes honosítási eljárás után (730.000-en kértek magyar állampolgárságot) arra a következtetésre jutottak, hogy e szimbolikus jelentőségű gesztust követően sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy szülőföldjén tartsák a magyarságot valamennyi határon belüli és túli régióban. Az elvándorlás miatt ugyanis az őshonos magyar lakosság száma csökkenőben van, s az apadás a szórványban a legérezhetőbb. A demográfiai helyzet orvoslásának egyik legfontosabb eszköze a magyarság gazdasági megerősítése, ami lehetővé teszi, hogy a vállalkozások sikeresek legyenek, és minél több személyt tudjanak foglalkoztatni. A gazdasági fellendülésnek fontos feltétele a szakképzés megerősítése – hangsúlyozta Potápi Árpád államtitkár.
A témával kapcsolatosan Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója és Csite András, a Hétfa Kutatóintézet vezetője mutatta be az e területen végzett kutatásaikat az egy főre eső nemzeti össztermék, a GDP megoszlásáról és a viszonylag alacsony GDP következményeiről. A mára kialakult helyzet vesztese a szakképzés, ami leépülőben van, a diákok és szülők elfordulnak ettől az oktatási formától, holott az EU-ban is a jól képzett technikusok iránt a legnagyobb a kereslet.
Összehangolni és vonzóvá tenni a szakképzést
Grezsa István miniszteri biztost a tapasztaltakról kérdeztük:
– A romániai magyar szakképzés az anyaországihoz hasonló problémákkal küszködik: egyrészt, mert a képzési tematikát illetően nem követi a gazdasági igényeket, másrészt igencsak szegényesek a körülmények a tanműhelyekben, a hiányt pedig szakiskolák építésével, új szakok indításával kellene pótolni.
A megbeszélés-sorozat célja egy stratégia elkészítése az RMPSZ és a helyi erők segítségével. Szeretnénk összehangolni a két oktatási rendszerben levő szakképzést, és megnövelni annak tekintélyét, hogy vonzóvá váljon a diákok és a szülők számára is. Fontosnak tartjuk, hogy a szakma oktatása a román tanügyi rendszerben is anyanyelven történjék… A megbeszéléseken fény derült egy sor hiányosságra az alaptantárgyak tankönyveire vonatkozóan, s elsősorban a gyakorlati képzés terén.
Hogy mennyire komoly a magyar kormány szándéka, jól bizonyítja a kolozsvári Szász Domokos szakképző iskola átadása tavaly októberben, amely iránt a második beiskolázási évben is nagy az érdeklődés, és nem csökkentette a magyar középiskolákba jelentkezők számát. Ily módon nemzetpolitikai nyereségként is értelmezhető a beruházás, amely jól működik az erdélyi református egyház gondozásában és tulajdonában. Bízunk abban, hogy hasonló kezdeményezéseket támogathatunk Erdélyben.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a szakképzésnek a román oktatási rendszer keretében kell működnie, ezért kértük meg a pedagógusszövetséget az együttműködésre. A cél egy Kárpát- medencei közös oktatási hálózat kialakítása a szülőföldön maradás érdekében, hisz jól képzett szakmunkásokban ugyanolyan hiány mutatkozik Romániában is, mint Magyarországon – mondta a miniszteri biztos.
Ne csak a leggyengébbek válasszák
– A magyar kormány határozottan kijelentette, hogy meg kívánja fordítani azt az elvet, hogy a szakiskolákba a leggyengébb képességű diákok kerüljenek be. Ezt elkerülendő teljesen átalakítja a magyarországi szakképzést, amely részben a gazdasági minisztériumhoz, részben a földművelődési szaktárcához kerül át. Magyarországon pozitív folyamatok indultak el, hogy a gyakorlati képzés irányába tereljék a diákokat, s ebben a duális szakképzés kiépítése (elméleti oktatás az iskolában, gyakorlati oktatás a cégeknél berendezett műhelyekben) a slágertéma – tette hozzá.
– A diákoknak olyan szakmákat kell oktatni, amelyekben jobban el tudnak helyezkedni, s ebbe a folyamatba be lehet vonni a gazdasági élet szereplőit. Fontos, hogy el tudják érni őket, s együtt határozzák meg, hogy milyen szakmákra van szükség, a vállalkozásokat pedig meggyőzzék arról, hogy anyagilag is támogassák a képzést – mondta Potápi Árpád.
– Azt viszont látni kell, hogy a Székelyföld városai körül nincs olyan erős ipar szerveződve, mint Kolozsváron például, ami a duális képzés problémáját megoldaná. Az RMPSZ-szel közösen kialakítandó tervezetben figyelembe kell venni a tömbmagyarság, a Partium, illetve a szórvány magyar közösségek különböző igényeit – válaszolta érdeklődésünkre Grezsa István.
Az előadásokban elhangzott, hogy az anyanyelvű szakképzés hírnevének az erősítése, az intézmények színvonalas működtetése a közösségépítés szempontjából is fontos.
Összehangolt tevékenység
Kérdésre válaszolva Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke kifejtette, hogy adottak az egyedi célok, amelyek keretében mindenki a maga fejlesztési elképzelései szerint saját intézményének a megtartására, megerősítésére törekedik. De ezeken túl az egyedi pontok halmazát rendszerben kellene összesíteni, olyan képzési központokat létrehozva, ahol a szakoktatás iránt érdeklődők igényeit jobban meg lehet közelíteni. Fontos a közös, belső tájékoztatási rendszer, a közös adatbázis kialakítása és az intézmények közötti tapasztalatcsere. Az egyedi, intézményi szintű megközelítés mellett a közösségi érdeket is figyelembe kell venni, amit nemzetpolitikai vagy akár kisebbségpolitikai, oktatáspolitikai szempontok szerint érdemes kezelni. Elmondta, hogy örömmel vállalták a megbízatást, hiszen korábban is foglalkoztak a témával, s a szakpolitika irányában javaslattal is éltek. A hároméves szakoktatási formára való visszatérés lényegét tekintve jogszabályi-adminisztratív fordulat volt, kismértékű szakmai és anyagi erőforrás-támogatással. Ezért tartja jó alkalomnak a nemzetpolitikai államtitkárság támogatási szándékát, ami a helyi elképzelésekkel találkozik. A pedagógusszövetség elnöke szerint ki kell mozdulni a jelenlegi holtponról, s olyan területeket kell felkarolni, amelyek az adott térségben szükséges fejlesztési lehetőséget kínálnak, s amely területeken kevés az ajánlat; a példák között az agrárképzést is említette.
Fontosnak tartja a szakképzés tekintélyének a visszaállítását. Bár minden szülő azt szeretné, hogy a gyermeke többet érjen el, mint ő, látni kell, hogy nem minden diák alkalmas arra, hogy az elitképzésben vegyen részt, s érettségire álljon, amire a korábbi évek oktatáspolitikája miatt rákényszerítették. A tankönyvek, taneszközök hiányára megoldást jelenthet az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet). Mivel továbbra sem lehet olyan kiadót találni, amely egy osztály vagy egy képzési terület számára néhány példányban tankönyvet nyomtat ki, az e területtel foglalkozó magyarországi intézmény olyan tárhelyet hoz létre, ahol a különböző képzési területekre vonatkozó szakkönyveket elektronikus formában el lehet helyezni, s onnan le lehet tölteni. Mivel Erdély-szinten is több olyan képzési program van, ahol a pedagógusok segédanyagot dolgoztak ki, az is felkerülhet a kínálatba – nyilatkozta Burus- Siklódi Botond.
A székelyföldi fórumokon elhangzott véleményeket, javaslatokat a Sapientia EMTE csíkszeredai Társadalomtudományok Tanszé-kének egyetemi tanárai, dr. Bodó Juliánna és dr. Bíró A. Zoltán összesítették.
Az összefoglalóban megfogalmazták, hogy a romániai magyar szakképzés tartalmi és szervezeti átalakítása érdekében figyelembe kell venni az uniós szakpolitika alapján formálódó romániai keretrendszert. "A magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságával kötendő megállapodás várhatóan rögzíteni fogja Magyarország elvi, szakmai és anyagi hozzájárulását a szakképzés rendszerré szerveződéséhez, fejlesztéséhez és Kárpát-medencei integrálódásához."
A már működő egyedi, helyi tervezés és a közösségi tervezés összekapcsolásához, a képzési központok kialakításához pótolni kell az egyes szakképzési intézményeknél jelentkező hiányosságokat, ki kell alakítani a térséget átfogó adatbáziskezelő és tájékoztatási rendszert, létre kell hozni a kölcsönös segítség és együttműködés kereteit a képzés tartalmát illetően (tananyag, oktatók, szakmai rendezvények, versenyek), s a versenyképesség megteremtésével, népszerűsítéssel kell elérni a szakképzés társadalmi elfogadottságát.
Maros megyei sérelmek
A szovátai egyeztető fórumon többek között a megyénket képviselő szakemberek is felszólaltak. Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora beszámolt arról, hogy a szaktanár- utánpótlás biztosítása érdekében a műszaki szakokon bevezették a pedagógiai modult, s az első szakemberek e téren az egyetem végzősei lesznek.
A rektor adatokat sorolva bosszúsan kifogásolta a Maros megyei magyar nyelvű szakoktatás szerkezetét, amelyben kevés a vonzó műszaki osztály. Amióta az Elektromaros szakközépiskolát átalakították, villamosságtant mindössze egy osztályban oktatnak, s a magyar tannyelvű matematika-informatika és számítástechnikai osztályok számának csökkentésével az egyetem utánpótlását vágták el – tett szemrehányást a rektor, aki szerint nem lenne szabad megengedni, hogy 10-15 év múlva a műszaki értelmiségi réteg megszűnjön.
Kerestély Irma volt Kovászna megyei tanfelügyelő hozzászólásában kioktatta Dávid Lászlót, hogy nem a szovátai fórum tud ezen a gondon segíteni, a megyei tanfelügyelőségen kellett volna közbelépni. Amire a válasz sem késett, hogy sok kérés, közbenjárás történt az osztályok megőrzése érdekében, továbbá, hogy kijátszották, félrevezették a rektort és a közvéleményt.
A megbeszélésen felmerült a mezőgazdasági oktatás visszaépítésének a szükségessége. Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a kulturálismenedzser- képzés bevezetését ajánlotta.
Elhangzott, hogy nagyméretű a gyereklétszám- csökkenés, továbbá, hogy nehéz lesz visszaszerezni a bizalmat a szakoktatás iránt, s a kétely is, hogy sikerül-e a szakképzés központosítása érdekében kompromisszumokat kötni.
Vannak jó példák is
A jelenlevők megismerkedhettek pozitív példákkal is: az újonnan indult kolozsvári szakképzés, a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskola népszerűsége, a sepsiszentgyörgyi példa a gazdaság és szakoktatás összefonódására. Kovászna megye székhelyén ugyanis a cégek kérésére indítanak az ősztől húsipari szakmunkásképzést.
A résztvevők tájékozódhattak arról, hogy a külhoni szakképzés évében Erdélynek szánt 120 millió forint a kolozsvári Báthory István Líceum, a csíkszeredai Kós Károly szakközépiskola, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a marosvásárhelyi Constantin Brâncusi építészeti szakközépiskola között oszlik meg.
A tapasztalatcsere, a kölcsönös intézménylátogatási programok keretében 18 csoportot várnak a nyár folyamán magyarországi képzési gyakorlatra, meg kívánják erősíteni a már működő kapcsolatokat és újak kialakítására biztatják az iskolákat – nyilatkozta Grezsa István.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)2015. július 23.
Molnár Zsolt Tusványoson: nincs káosz a szórványmentésben
A szórványközösségek vezetőinek az elkötelezettsége, példamutatása lehet az egyik legfontosabb tényező a szórványmentésben – fogalmazták meg csütörtökön Tusnádfürdőn a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) Szétszóródunk - káosz a szórványmentésben című pódiumbeszélgetés résztvevői.
„Egyedi megoldást igényel”
A vita címét szinte valamennyi előadó vitatta. Molnár Zsolt, az RMDSZ temesvári parlamenti képviselője úgy vélekedett, nincs káosz a szórványmentésben, csak annak tűnhet, mert valamennyi szórványközösség élethelyzete sajátos, különbözik a többiétől, és egyedi megoldást is igényel. Amint a képviselő fogalmazott, nem az a fontos, hogy létezik-e egy nagy és egységes szórványstratégia, hanem az, hogy a szórványközösségek „kovászai” megkapják a szükséges támogatást munkájuk végzéséhez.
A képviselő szerint a szórványmentő programok 90-es évekbeli „első generációját” a közösségépítés, a másodikat az intézményépítés, a jelenlegi harmadikat pedig a hálózatépítés jellemzi. Úgy vélte, a „negyedik generációs szórványprogramnak” a gazdaságra kell összpontosítania. „Ha fontos a szórványkérdés a nemzetpolitikában, ennek kell hogy legyen egy gazdasági vetülete is” - jelentette ki Molnár Zsolt.
„Kívülről nem lehet stratégiákat kényszeríteni”
Lászlófy Pál István, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség tiszteletbeli elnöke figyelmeztetett arra, hogy kívülről nem lehet mentő stratégiákat rákényszeríteni a szórványközösségekre, mert ezek biztosan nem lesznek sikeresek. Csakis abban lehet támogatni a közösségeket, amit ők maguk akarnak. Gergely István, a csíkszeredai Csibész Alapítvány elnöke úgy fogalmazott, hogy a szórvánnyal való foglalkozás prófétai hozzáállást igényel.
„Az egyéni példaadás a legfontosabb”
Balla Ferenc, a válaszúti Kallós Alapítvány igazgatója is az egyéni példaadást tartotta a legfontosabbnak. „Ha mindenki elvégzi a maga helyén a maga munkáját, akkor van jövő” - állapította meg a mezőségi szórvánnyal foglalkozó szakember. Kallós Zoltán néprajzkutató példáját említette, aki a legsötétebb kommunizmus idején látott neki a mezőségi szórvány gondozásának. Mint említette, a válaszúti magyar szórványközpontban ma olyan tanár is tanítja a gyermekeket, aki maga is a szórványkollégiumban nevelkedett.
MTI
maszol.ro2015. július 24.
Menteni azt lehet, aki akarja (Szórványkérdés) (Tusványos)
Menteni azt lehet, aki akarja, hogy megmentsék, erőszakkal senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy magyarként sziget maradjon a románok tengerében. Aki meg felvállalja a mentési – bár inkább gondozási – szolgálatot, azt hagyni kell munkáját végezni a mindig sajátságos körülmények közt, illetve segíteni abban, hogy küldetését teljesíthesse – nagyjából ezek a következtetései a Szétszóródunk – káosz a szórványmentésben című előadásnak.
A cím amúgy nem fedi a valóságot, cáfolták is az előadók: nincs káosz a szórványmentésben – jelentette ki Molnár Zsolt temesvári parlamenti képviselő, mert a különböző régiókban mások az élethelyzetek, és ezek különböző válaszokat igényelnek. Persze, elméleti rendszert sokan kidolgoztak már, az RMDSZ-nek is van szórványstratégiája, de a képviselő szerint nem az egyetlen, nagy és átfogó stratégia létezése a fontos, hanem az, hogy támogatni tudjuk-e azokat az odaadó embereket, akik elvégzik ezt a munkát. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a szórvány nem szűnik meg, csak költözik, a szórványkérdésnek mindig is a nemzetpolitika részének kell lennie, ugyanakkor minden országos struktúrának is rendelkeznie kell szórványstratégiával. E téren az RMDSZ háromgenerációs stratégiát dolgozott ki, az első években a közösségépítésre fektették a hangsúlyt, aztán az intézményépítés következett, mostanság meg a hálózatépítést támogatják. Következő lépésként talán a gazdasági fejezetet kellene megnyitni, vélte a képviselő, hiszen a szórványban a miért éri meg magyarnak lenni kérdéskör az érzelmi szférából egyre inkább a racionális felé tolódik el. A nagy munka az lesz, hogy a szórványban élőknek okot adni arra: büszkék legyenek rá, hogy magyarok. De át kell gondolni a támogatási rendszert és a prioritásokat is, hogy a szórványban munkájukat végzők megfelelő támogatásban részesülhessenek, és ezt az üzenetet az erdélyi és magyarországi döntéshozóknak is közvetíteni fogja, ígérte Molnár Zsolt.
Antal Tibor, a gyimesi csángó vidéken oktató zenetanár példákkal támasztotta alá a kezdeményezések különbözőségét, kiemelve a zene szerepét az identitástudat megőrzésében. De lészpedi esetet is említett, ahol a gyerekek szülei is kérték a magyartanítást – eleinte félénken, csak néhányan, mostanára már több tízen.
Lászlófy Pál, a Külhoni Magyar Oktatási Tanács elnöke Beke Györgytől vett idézettel – nem a romlást, hanem az élet továbbvivő jeleit kell keresni – a cselekvés fontosságára hívta fel a figyelmet. Úgy véli, az értékvesztett világban nincs pozitív jövőkép, ilyen körülmények között a szórványban élő magyaroknak kétszeresen nehéz a sorsuk. De kis dolgokkal is sok mindent el lehet érni, állítja, a lényeg az, hogy nem felülről kell ráerőltetni a szórványmentéssel foglalkozókra bármiféle stratégiát, hanem őket kell megkérdezni, az adott körülmények közt mit akarnak csinálni, és ahhoz milyen segítségre lenne szükségük. Konkrét, megvalósítható dolgokban kell gondolkodni, egymásra odafigyelve és egymáson segítve, a többi csak elmélet, fejtette ki véleményét Lászlófy Pál. Gergely István, a Csibész Alapítvány elnöke – annak apropóján, hogy egy szomszéd sátorban zajló gazdasági témájú előadáson nagyon sokan, míg a szórványtémájú előadáson igen kevesen vettek részt – arra hívta fel a figyelmet, nem gazdaságilag, hanem szellemileg kellene meghatároznunk magunkat. Hasonlóképp az előtte szólókhoz, ő is úgy véli, nem a szórványmentésben van káosz, hanem a fejekben, de miként bárki magába szállva át tud lépni a rendezettség állapotába, úgy egy közösségnek is meg kell tudnia tenni ezt a lépést. Ugyanakkor ellentmondásosnak tartja azt, hogy akiktől várjuk a rendet, azok tőlünk várnak segítséget ahhoz, hogy tisztán lássanak. Fontosnak tartja azt is, hogy a nemzetért felelős kormány vegye észre és karolja fel a különböző kezdeményezéseket. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója a jövő kulcsának a következetességet tartja. Az ő megfogalmazása, hogy a szórványt nem menteni, hanem gondozni kell, és az alapítvány, bár nem e célból hozta létre Kallós Zoltán, e túlmisztifikált feladatot következetesen végzi. Balla Ferenc szerint is a gazdasági dolgok fogják meghatározni az elkövetkező években, hogy a szórványban marad-e magyar, hiszen mindhiába próbálják visszavinni szülőhelyükre a magyar oktatásban részesülő gyerekeket, ha ott nem tudnak megélni. Felhívta arra is a figyelmet, hogy sokan végzik ugyan a szórványgondozási feladatot, de a rendszeren belül zárlat van, az egymástól függetlenül cselekvő embereknek nincs alkalmuk megosztani tapasztalataikat. Ilyen megközelítésben a szórványstratégiát szükségesnek tartja, de minden stratégia annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, tette rögvest hozzá. Zárszóként ő fogalmazta meg az előadás lehető legpozitívabb üzenetét: ha mindenki a saját helyén elvégzi a munkáját, nem lesz itt semmi gond.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. július 29.
Középpontban Isten és a határok – Lutheránus Ifjúsági Találkozó Gyimesközéplokon
A határok témájával foglalkoznak Gyimesközéplokon- Borospatakán az erdélyi és magyarországi lutheránus fiatalok a kétévente sorra kerülő Köz-ép-pont nevű találkozó alkalmával. A július 28-án, délután 5 órakor kezdődő rendezvény házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki elmondta „Ez a találkozó olyan mint egy lelki olimpia: a szélrózsa minden irányából eljönnek ide a fiatalok a Középponthoz, Krisztushoz. Szükség van ezekre a csúcs eseményekre. A választott téma aktualitását adja, hogy a fiatalok szeretik feszegetni a lelki és szellemi határokat, ezért szeretnénk látni ezeket a határokat, az elválasztó és egyesítő határokat Isten és ember között.”
A péntekig tartó, második alkalommal megszervezett találkozó változatos programok segítségével mélyíti el a határok témáját annak több megközelítésében: kapcsolatban Istennel, emberrel és a helyszínnel, Gyimessel. A regisztrációt követően kedden istentisztelet keretén belül köszöntik a résztvevőket Szemerei János és Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Koszta István lelkész – főszervező, „tábor-nok”. Az igét Fejér Olivér lelkész hirdeti. Az esti szórakozást Jakab Péter Izabella és Lajtai Norbert koncertje biztosítja.
A szerdai téma Istenről magunknak, a reggeli kerekasztal beszélgetésen Isten, ember, és megváltás a határok tükrében lesz szemlélve, Bencze Mihály tanár, felvételről Czakó Gábor Kossuth díjas író és Adorjáni Dezső Zoltán püspök vezetésével. Délután a határok a néphagyományok és a modern világ párhuzama által lesznek megközelítve, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, Pozsony Ferenc néprajzkutató és Miklós Zoltán tanár felszólalásával, a gyimesi népviseletek bemutatásával. Az estét áhítat és népzenei előadás, táncház színesíti.
A határok és hatások Gyimesben téma megközelítéséhez csütörtökön a gyimesbükki ezeréves határhoz mennek a fiatalok, ahol Raffay Ernő történész előadásán, Pászka Lehel lovasíjász és csoportja bemutatóján vesznek részt. A közös bográcsozást követően indulnak vissza Borospatakára ahol az esti áhítat után a Coverock band koncertjén szórakoznak.
A pénteki záró istentiszteleten útraindító gondolatokat mond Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Kovács Péter RMDSZ ügyvezető elnök és Borboly Csaba Hargita Megye Tanácsának elnöke. Az úrvacsorás istentiszteleten a liturgiai szolgálatot Adorjáni Dezső Zoltán püspök végzi, az igehirdetésben interaktiv bemutatóval szolgálnak Erzse Zsolt és Végh Nimród teológiai hallgatók, úti áldást ad Koszta István főszervező.
A Köz-ép-pont találkozó sajtóirodájának sajtótájékoztatója
Erdély.ma2015. augusztus 25.
Egy kis falu nagy napjai: III. Miriszlói Magyar Kulturális Napok
Udmurtokkal ismerkedtünk, akik büszkék anyanyelvükre
Miriszló lakossága román többségű, a magyar közösség számaránya 26,9 százalék – ennek ellenére a kétnapos magyar kulturális eseményt jeles vendégektől körülvéve lelkesen és tartalmasan ünnepelt augusztus 22-23-án. A kultúrotthon udvarán felállított nagyszínpadon, háttérben az őrzőként kimagasló református templommal, egy kis zöldövezetben gyűlt össze a közönség, nagyrészt magyarok, de románok is szép számmal. A kulturális napokat harmadszor szervezték meg, ebben vezető szerepe volt a falu óvónőjének, Szabó Csillának. Volt látványos utcai felvonulás, gazdag néptáncműsor, gyermekprogram, falubál. Megtisztelte jelenlétével a rendezvényt és köszöntőt mondott Lőrincz Helga Fehér megyei RMDSZ elnök és a helyi polgármester, Alexandru Liviu Gigel, valamint jelen volt Ioan Rus megyei tanácselnök és két alelnöke.
Délelőtt gyermekprogramok kezdődtek, kézműves foglalkozásokkal és gyermektáncházzal. Szabó Csilla óvónő, egyben főrendező rövid beszédében köszöntötte a közönséget és a meghívott vendégeket. Ezután a színpadon főleg a közeli meghívott táncegyüttesek léptek fel. Szabó Csilla – aki nemrég a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban véndiákként ünnepelte óvónővé avatásának 20. évfordulóját – beszédében a világháló korában megváltozott értékrendről beszélt, aminek egyik következménye a hagyományok fokozatos elvesztése. Miriszlón sikerült felkelteni a fiatalabb korosztály érdeklődését a népi kultúra iránt. Ennek kapcsán a fiatalok sok népdalt és néptáncot tanultak, és ebben sokat segített Pillich Balázs kolozsvári táncoktató. Nemcsak tanultak, hanem együtt az óvónénivel felkarolták a helyi népviseletet, amelyet pályázati pénzekből sikerült felújítani. A férfi és női hagyományos viseletet a színpad két oldalán állították ki. A női öltözet még kiegészítésre szorul, de a férfi már teljes. A gyűjtés a szülők segítségével 35 régi fénykép alapján történt. Kallós Zoltán széki néprajzkutatóval is felvették a kapcsolatot, aki jó tanácsokkal látta el őket.
Szabadság (Kolozsvár)2015. augusztus 31.
Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet2015. október 10.
Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 29.
Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. november 13.
Potápi: központi helyen áll a szórványkérdés
A szórvány kérdése központi helyet foglal el a nemzetpolitikában – mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar szórvány napja alkalmából az MTI-nek.
A nemzetpolitika kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, hiszen a „nemzet határát" képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata kevésbé hatékony – mutatott rá az államtitkár, aki rögzítette: a szórvány kérdése központi helyet foglal el a nemzetpolitikában.
Kifejtette: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a népességfogyás legnagyobb arányban a szórványban zajlik. A magyar iskolába történő beiratkozás, a nyelvhasználat, az egyházak tevékenysége, a választásokon való részvétel tekintetében is a szórványban ütköznek a magyar közösségek a legnagyobb akadályokba. Mind a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) Szórvány Szakbizottságában, mind a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Szórvány-diaszpóra munkacsoportjában folyik az erről való gondolkodás – jegyezte meg.
Potápi Árpád János a jelenség csökkentése érdekében a legfőbb feladatok között jelölte meg annak megállapítását, hogy hol, milyen mértékű szórványosodás zajlik és milyen tényezők váltják azt ki. Kitért arra is, hogy konkrét terveket és stratégiákat kell kidolgozni, s példaként említette a normatív támogatási programokat az olyan területeken, mint az oktatás, a művelődés, az egyház, a közösségépítés. Fontosnak nevezte a konszenzust a döntéshozatalban és a tervek megvalósításában, hiszen a szórványosodás folyamatát csak együttes erővel, összetartásban lehetünk képesek lassítani.
A konkrét anyagi támogatásokat ismertetve elmondta: a Bethlen Gábor Alap bizottsága a Máért iránymutatásai alapján jelölte ki az erdélyi nemzeti jelentőségű programokat, amelyek támogatása meghívásos pályázat keretében történt, többek közt a „Szórványkollégiumok támogatása, illetve iskolabusz program támogatása" alcímen. A támogatás célja romániai illetőségű, a magyar anyanyelvi és nemzeti önazonosság megőrzését elősegítő szórványkollégiumok működtetésének és/vagy programjainak, illetve iskolabusz program támogatása. A felhasználható keretösszeg 42,2 millió forint. A szórványközpontok támogatása tekintetében a legkiemelkedőbb az Erdélyben működő Téka Alapítvány, valamint a Kallós Zoltán Alapítvány, mindkettő nemzeti jelentőségű intézmény. Erdélyben támogatásban részesült még az Ethnika Kulturális Alapítvány (Magyarlapád), Dési Civil Műhely, Bástya Egyesület (Vice), a Szent Ferenc Alapítvány (Déva), a Bethlen Gábor Kollégium (Nagyenyed) összesen 650,7 millió forint összegben.
A vajdasági régióban 199 millió forint, a felvidéki régióban pedig 30 millió forint összegben nyújtottak támogatást a szórványközpontok, oktatási intézmények és kollégiumok támogatására. A Técsői Református Líceum 17 millió, a Felső-Tisza Vidéki római katolikus óvodák 50 milliós támogatásban részesültek idén. Az említett programok a szórványrégiókban is nagy népszerűségnek örvendenek, a meghirdetett projektek különösen nagy segítséget jelentenek a szórványban élő magyar közösség megmaradásában – jelezte.
Hozzátette: az anyagi támogatás mellett szükségesnek tartották, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon a szórványban élő magyar közösséggel, ezért hívták életre a Petőfi Sándor-programot, amelyben a Kőrösi Csoma Sándor-program mintájára ösztöndíjasokat küldenek szórványterületekre. Céljuk, hogy segítsék értékőrző munkájukat és tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységükkel erősítsék a Magyarországhoz való kötődésüket; erősítsék a szórványközösségek magyar azonosság-tudatát – mondta Potápi Árpád János. Jelezte: minden helyszínt egyeztettek a külhoni magyar vezetőkkel, társadalmi szervezetekkel, politikai pártokkal, a történelmi egyházakkal ezt követően határozták meg azt is, hogy egy-egy területre hány ösztöndíjast küldjenek ki.
A program az egykori monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. Utóbbi helyeken is élnek olyan magyar közösségek, amelyek tagjai családi kapcsolatok, munka miatt költöztek ki – jegyezte meg az államtitkár.
Potápi Árpád János felidézte: szeptember 28-án Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettessel, a KDNP elnökével; Németh Zsolttal, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökével és Pánczél Károllyal, a nemzeti összetartozás bizottságának elnökével terjesztették javaslatukat az Országgyűlés elé azzal a céllal, hogy a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánítsa. A parlament a javaslatot november 3-án fogadta el.
A magyar szórvány napján, vasárnap a közmédia tematikus műsorfolyammal jelentkezik a Duna, a Duna World és az M1 aktuális csatornán, emellett a Kossuth Rádió műsorai is foglalkoznak a témával. MTI
Erdély.ma2015. november 13.
Maros megye szórványtelepülésein is megülik a magyar szórvány napját
A magyar szórvány napját egyre több Maros megyei településen is megünneplik. A Vásárhelyi Hírlap arra kereste a választ, hogy a megye kisvárosai milyen rendezvényekkel készülnek a 2011 óta ünnepelt magyar szórvány napjára, illetve, hogy milyen méreteket öltött a települések szórványosodása.
Az RMDSZ 2011. február 27-én fogadta el azt a határozatot, amely révén november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította.
Segesváron csütörtökön este ünnepeltek. Tóth Tivadar, a Gaudeamus Ház – Oktatási és Művelődési Szórványközpont vezetője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, a tervek szerint székhelyükön tartottak rendezvényt, ahol a Mircea Eliade Főgimnázium magyar tagozatának diákjai és a Kikerics Néptáncegyüttes lépett fel. Az ünnepséget Ferencz Orsolya, a Petőfi-program ösztöndíjasa szervezte, aki az est folyamán énekesként is fellépett. Továbbá egy fotóverseny díjazását is ezen rendezvényen tartották meg. Tóth Tivadar azt is elmondta, második évben ünneplik november 15-ét, majd hozzátette: a 26 ezer lelket számláló városban érezhetően csökken a magyarság létszáma: hivatalos adatok szerint 4600-an, a valóságban viszont ennél is kevesebben vannak. Ennek okai az elvándorlásban és a vegyes házasságokban lelhetők fel.
Marosludason még renitensek
A marosludasi Kiss István alpolgármester a napilap érdeklődésére elmondta: nem készülnek erre a napra. A következőképpen indokolta: „Lehet, hogy még nem akarjuk elismerni azt, hogy szórvány vagyunk”. A város 15 ezer lakójából mintegy 3800 magyar, és itt is vannak olyanok, akik a jobb megélhetés reményében külföldön vállalnak munkát. Az összességében elöregedő város demográfiai adatai a magyarságra vetítve a következőképpen néznek ki: évente 15-20 gyereket keresztelnek és 50 személyt temetnek.
Szerény ünnepség Sármáson
Sallai Imre, Nagysármás alpolgármestere elmondta, a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett szórványkollégium gyerekeivel vasárnap rövid kulturális ünnepélyt terveznek, amely után az anyagi lehetőségeikhez mérten szerény szeretetvendégséget tartanak. Az alpolgármester elmondta: a város magyarságának csökkenésének egyik oka a külföldre vagy nagyobb városokba való elvándorlás, bár a statisztikáik szerint az elvándorlási tendencia három-négy éve, ha elenyésző mértékben is, de csökken. „Nehéz, érezzük, és tudjuk” – mondta az alpolgármester, akitől azt is megtudta a lap, hogy a mintegy hétezer lelket számláló településen megközelítőleg 1300 magyar él. A magyar öntudat fenntartására már csak a városban nyílik lehetőség (diákszínjátszó csoporttal, mulatságok, bálok szervezésével), a környező kiöregedett települések fiataljai vagy elmennek, vagy vegyes házasságot kötnek. Az elöljáró elmondta: nagyon örvend, hogy egy francia befektetőnek köszönhetően közel kétszáz magyar embernek van munkahelye. Sallai Imre úgy véli, meg lehetett volna állítani a szórványosodási folyamatot, de szerinte még most sem késő külföldi vagy anyaországi programokon, pályázatokon, befektetőkön keresztül.
Előrehozott és eltolt rendezvények
A dicsőszentmártoni Fodor József a lap megkeresésére kifejtette: ők a hivatalos naptól eltértek, és november 7-én, a Kökényes Néptáncegyüttes fennállásának 10. évfordulóján ünnepelték a magyar szórvány napját. Az együttes vezetője, aki egyben önkormányzati képviselő és a Traian Általános Iskola aligazgatója elmondta: a szórványosodás egy le nem álló folyamat, és ezt azzal példázta, hogy a tavalyhoz viszonyítva idén 12-vel csökkent az általa is igazgatott iskolában a gyerekek létszáma. Úgy vélte, a folklórmozgalom meg tudja mozgatni a kisváros, de a környező települések magyar fiataljait is.
Szászrégenben minden évben megünneplik november 15-ét. Az Ady István magyarfülpösi lelkész által működtetett szászrégeni szórványkollégium megsegítésére tavaly is rendezvényt szerveztek. A szászrégeni RMDSZ elnöke elmondta: idén is kulturális műsorral ünnepelnek, melyet nem a hivatalos dátumon, hanem jövő hét közepén ülnek meg, és amelynek ismét a szórványkollégium megsegítése a célja.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro2015. november 16.
Potápi: fontos gazdasági eszközökkel is támogatni a megmaradást
A szórvány kérdése központi helyet foglal el a magyar nemzetpolitikában, mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar szórvány napja alkalmából az MTI-nek.
Rámutatott, a nemzetpolitika kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, hiszen a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata kevésbé hatékony. Hozzátette, hogy a határon túli magyarság fele, több mint egymillió ember szórványban él. Kifejtette: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a népességfogyás legnagyobb arányban a szórványban zajlik.
A magyar iskolába történő beiratkozás, a nyelvhasználat, az egyházak tevékenysége, a választásokon való részvétel tekintetében is a szórványban ütköznek a magyar közösségek a legnagyobb akadályokba. Mind a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) Szórvány szakbizottságában, mind a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Szórvány-diaszpóra munkacsoportjában folyik az erről való gondolkodás, jegyezte meg.
Potápi Árpád János a jelenség csökkentése érdekében a legfőbb feladatok között jelölte meg annak megállapítását, hogy hol, milyen mértékű szórványosodás zajlik, és milyen tényezők váltják azt ki. Kitért arra is, hogy konkrét terveket és stratégiákat kell kidolgozni, s példaként említette a normatív támogatási programokat az olyan területeken, mint az oktatás, a művelődés, az egyház, a közösségépítés. Fontosnak nevezte a konszenzust a döntéshozatalban és a tervek megvalósításában, hiszen a szórványosodás folyamatát csak együttes erővel, összetartásban lehetünk képesek lassítani.
A konkrét anyagi támogatásokat ismertetve elmondta: a Bethlen Gábor Alap bizottsága a Máért iránymutatásai alapján jelölte ki az erdélyi nemzeti jelentőségű programokat, amelyek támogatása meghívásos pályázat keretében történt, többek közt a szórványkollégiumok támogatása, illetve iskolabuszprogram támogatása alcímen. A támogatás célja romániai illetőségű, a magyar anyanyelvi és nemzeti önazonosság megőrzését elősegítő szórványkollégiumok működtetésének és/vagy programjainak, illetve iskolabuszprogram támogatása. A felhasználható keretösszeg 42,2 millió forint.
A szórványközpontok támogatása tekintetében a legkiemelkedőbb az Erdélyben működő Téka Alapítvány és a Kallós Zoltán Alapítvány, mindkettő nemzeti jelentőségű intézmény. Erdélyben támogatásban részesült még az Ethnika Kulturális Alapítvány (Magyarlapád), a Dési Civil Műhely, a Bástya Egyesület (Vice), a Szent Ferenc Alapítvány (Déva), a Bethlen Gábor Kollégium (Nagyenyed) összesen 650,7 millió forint összegben. Hozzátette: az anyagi támogatás mellett szükségesnek tartották, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon a szórványban élő magyar közösséggel, ezért hívták életre a Petőfi Sándor-programot, amelyben ösztöndíjasokat küldenek szórványterületekre.
Az államtitkár a szórványmagyarság megmaradását segítő programok fontosságát hangsúlyozta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által a budapesti Magyarság Házában rendezett konferencián is. A Petőfi-program mellett kitért a Határtalanul programra, melynek keretében magyarországi, illetve határon túli iskolások látogathatják meg egymást, illetve a Szakképzés éves program nyomán 128 határon túli diák tölthette egy hónapos szakmai gyakorlatát Magyarországon. Fontosnak nevezte, hogy Magyarország gazdasági eszközökkel is támogassa a szórványban élő magyarság helyben maradását, hiszen sokan elhagyják szülőföldjüket, így elveszítik kultúrájukat, identitásukat is. „Sokat tehetünk azért, hogy a magyarság egy fejlődő korba lépjen a következő években, évtizedekben” – fogalmazott Potápi Árpád János.
A budapesti rendezvényre Erdélyből, Szlovéniából a Muravidékről, Horvátországból, Kárpátaljáról és a Felvidékről látogattak el a szórványmagyarság képviselői, akik hagyományos termékeiket is bemutatták. A konferencia keretében tudósok, néprajzkutatók elemezték a szórványmagyarság helyzetét.
Egy november elején elfogadott országgyűlési határozat nyomán idén először tartották meg hivatalos formában a magyar szórvány napját az egész Kárpát-medencében. A kezdeményezés Böjte Csaba ferences atyától származik, melyet az RMDSZ karolt fel, azt javasolva, hogy Erdélyben nyilvánítsák a szórványmagyarság napjává november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése, illetve halála napját. Tavaly a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma indítványozta az Országgyűlésnek, hogy hozzon határozatot a nap egész Kárpát-medencei megtartásáról, és a döntés meg is született november 3-án.
Krónika (Kolozsvár)2015. november 16.
A magyar nyelvet ünnepelték Szamoskrassón is
November 13-án pénteken a Magyar Nyelv Napját ünnepeltük immáron Romániában is. Szamoskrassón a Darvay-kúria alagsorában került sor eme jeles nap megünneplésére.
Délelőtt 11 órára érkeztek meg a meghívottak és Kallós Zoltán igazgató köszöntőjével kezdődött az ünnepség. A Bem József Általános Iskola gyerekei énekeltek, tréfás népmeséket és Romhányi-verseket szavaltak, megteremtve a jó hangulatot.
Ezután Gál Gyöngyi főtanfelügyelő-helyettes tartott előadást a magyar nyelvről, közben pedig Bándi Johanna művésznő olvasott fel részleteket nyelvemlékekből, illetve szépirodalmi művekből. Szilágyi Szidónia gyermekpszichiáter az anyanyelv és az érzelmi intelligencia közötti összefüggésről beszélt.
Végezetül Elek György költő, újságíró, illetve Domokos Sándor polgármester osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. A rendezvény szabad beszélgetéssel ért véget.
szatmar.ro2015. december 3.
A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas a gyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyár című meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben
– Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”: • Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. december 10.
Tankó Gyula és a gyimesi szokásvilág
A gyimesfelsőloki Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi író egész életútját meghatározta a gyimesi csángók sajátos kultúrája. Beleszületett abba a szokásvilágba, amelyből később avatott ismerőként igyekezett minél többet meríteni, és megismertetni írásai, könyvei segítségével.
1939-ben született Gyimesfelsőlokon, édesapja kisbíró, apja bíró volt a „kis magyar világban”. „Az oroszok bevonulása után apám volt az első bíró, amíg néptanács alakult, akkor kitették, és elment erdésznek” – elevenítette fel. Alig két éves korában gyermektelen nagynénje és nagybátyja vette örökbe, ez volt a szokás, ha „gyakran jöttek a gyermekek” a családban, de a földet sem akarták idegen kézre juttatni.
„Nevelőapám arra is gondolt, hogy lesz mellette valaki, aki őt felváltja. Vakációimban segítettem nekik a mezőgazdaságban, de a tanítóim arra ösztökélték őket is, hogy adjanak tovább iskolába. Saját gyermeküknek tekintettek, és egész egyetemig iskoláztattak. A nevelőanyám, aki csak négy osztályt végzett, gyönyörűen olvasott fel, emlékszem most is a versekre. Akkor kezdtem én is olvasni, megszeretni a verseket, és ez elkísért mostanig” – emlékezett.
Mint elmondta, Gyimesközéplokon a háború után olyan tantestület volt, akik közül sokakat büntetésből helyezett oda a rendszer. Nevelőanyját – aki nem engedte, hogy pionír legyen, mert akkor, a koreai háború idején valahonnan úgy értesültek, hogy a koreai gyermekeket a nyakkendőjüknél fogva akasztják fel – egy alkalommal elhívták a pedagógiai tanács elé. „Győzködték, hogy engedje meg, legyek pionír. Anyám tiltakozott. Az igazgató azt mondta, ha nem egyezik bele, akkor megállapítjuk, hogy maga egy reakciós. Anyám összehúzta a szemöldökét, s azt válaszolta, az lehet, de én nem tudom, az mi. Mint később megtudtam, alig bírták ki nevetés nélkül, s mikor kiment, az egyik jelenlévő megjegyezte, na, igazgató kartárs, jól megijesztette” – mondta el.
A középiskola elvégzése után az első felvételi vizsgája nem sikerült, most azt mondja, „hála Istennek”, mert akkor a jogra készült. Következett a katonai szolgálat, és a szocializmusból való kiábrándulás. „Elvittek Bukarestbe, majd a Duna-deltába. Akkor láttam meg én, hogy mit jelent a proletárdiktatúra” – emlékezett a politikai foglyokkal való találkozásra, akik több kényszermunka-táborban vágták a nádat.
Hazajött, elhelyezkedett, Csíkszentmihályon kultúrigazgató lett, és közben tanított. „Így jutottam el a tanügybe, mert a régi tanáraim is biztattak. Elvégeztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola magyar-román szakát, majd Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetemen szereztem diplomát. Amikor államvizsgáztunk, jött az itteni főtanfelügyelő, Becze Antal, megkérdezte, a csíkiak közül ki szeretne haza menni tanítani – akkor még nem volt kényszerű elhelyezés. Azt monda nekem: fiúka, te jössz haza, én elintézem” – emlékezett. Legelőször a gyimesközéploki központi iskolában tanított, Hidegségre kinevezték iskolaigazgatónak, két év múlva pedig a központi iskola igazgatója lett. „Iskolát építettünk, és úgy kezdtük az építkezést, hogy senki sem tudott róla, az iskolánál mindenki segített, gyűjtöttek egy bizonyos összeget, egy építésztechnikus elkészítette a rajzot, és a tanácsot kész tények elé állítottuk, a pénzt is átadtuk. Akkor építették a középloki nagy bútorgyárat, onnan is kaptunk építkezési anyagot, a fát a szülők hozták, elkészült az iskola és hozzá a műhely. Utána megfenyegették az néptanácselnököt és engem is, hogy bezárnak, de 1975-ben ezt csak így lehetett megvalósítani” – elevenítette fel. Több mint negyven évet tanított, és közel harminc évig volt iskolaigazgató.
Tankó Gyula életét meghatározta a gyimesi szokásvilág, a tánc és az ének. „Én ebbe beleszülettem, mert úgy szervezték a közösséget, hogy mindene volt a tánc és a népdal. A szórakozás is erről szólt, ez megmaradt, és beleivódott a gyermekekbe. Nekünk külön mulatságot rendeztek, akár gyermeklakodalom, akár serketánc, minden olyan természetes volt, hogy nem kellett tanítani. Egy-két ember megmutatta, a lakodalomba is elvittek, a táncban is ott lehettünk. Ha jó szeme és ritmusérzéke volt valakinek, elsajátította azt, ha nem, a nagyobb testvérek tanították, még az istállóban is gyakorolták. Természetes volt, mint a népdalok éneklése is. Én közben szerelmese lettem a keserveseknek. Jött Kallós Zoltán bácsi, énekeltem neki, a táncokat végigfilmezték” – emlékezett.
Tankó Gyula szerint a több mint ötven keservesből fel lehet építeni az emberek sorsát. Néprajzi gyűjtéseinek alapját a megélt hagyományok jelentik. Írásaiban, köteteiben ez az egykor virágkorát élő szokásvilágot igyekezett felvillantani, amely, mint mondja, időközben lassan megváltozott, a táncok, énekek a mindennapokból felkerültek a színpadra. „Az én gyermekkoromban a tánc úgy kezdődött, hogy a zenész felült az őt megillető helyre, húzni kezdte a lassú magyarost, vagy ő vagy a felesége elkezdte az éneket, s akkor mindenki énekelt, és mindenki a saját sorsára gondolt azzal a keservessel, s ez egy közösséget összeölelt” – emlékezett.
Számos dolgozata, tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, könyveiben a gyimesi csángók életvitelét, szokásai örökítette meg, de gyűjtött népi humort, és társszerzője Gyimesközéplok monográfiájának is. Több alkalommal díjat nyert a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Néprajzi Múzeum, valamint intézmények néprajzi gyűjtő pályázatain.
A Kriza János Néprajzi Társaságnál került kapcsolatba Nagy Olga folklórkutatóval, aki – miután elolvasta első könyvét – azt írta róla, hogy látszik az, hogy nem idegen jött gyűjteni a vidékre, hanem a szerző magától kérdezi azt, amit leír. Legújabb, megjelenés előtt levő könyvében azt igyekszik bemutatni, hogy a régi táncok, énekek, szokások által meghatározott csángó életforma miképpen változott, alakult át. „Nagyon szerencsés korban születtem, akkor amikor még a csúcson volt mindez. Azt éltem meg, ahogy minden lassan kimarad, megváltozik, és a színpadra kerülnek a táncok, énekek. Ott is gyönyörűek, a világ csodálja, de tanítani kell. S nekünk nem kellett, mert belénk ivódott” – zárta a beszélgetést Tankó Gyula.
Kovács Attila
Székelyhon.ro2016. január 7.
A könyvnek idő kell, hogy megismerjék
Mi kerül a karácsonyfa alá? Tematikus összeállításunkban erdélyi kiadókat, terjesztőket kérdeztünk arról, hogyan látják, a mai gyerekeknek milyen típusú könyvre van szükségük ahhoz, hogy lapozgassanak, olvasgassanak? Mit ajánlanak a kiadók: melyek azok a kiadványok, amelyek elvarázsolhatnak kicsiket-nagyokat, amelyet az év könyve díjával jutalmaznának.
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó igazgatója
– A Gutenberg Kiadó néhány könyve, mint például a Ragyog a mindenség igazi bestsellerré vált a gyerekirodalmat lapozgatók körében. Milyen a jó gyerekkönyv, mi kerüljön a fa alá vagy a Mikulás tarisznyájába?
– A Gutenberg Kiadó, Nyomda és Könyvkereskedés e tekintetben szerencsésnek tudja magát, mert indulása pillanatától identitása sarkalatos részének tekintette, s máig egyik legfontosabb, illetve mindenképp legkedvesebb tevékenységének tekinti a minőségi gyermekkönyvek létrehozását és eljuttatását az olvasókhoz. Sokat lehetne – és kellene – beszélni az olvasóvá válás konzekvens lépéseiről, arról, hogy a könyv az óvodás, iskolás, tapasztaló, játszó gyermek számára nem elvont fogalom, hanem szinte minden nap kezébe, vizuális terébe kerülő tárgy, s ennek bizony felelőssége van vagy kellene legyen. A kérdésnél maradva: a jó gyermekkönyv az, amely kódolja a sokszori, örömmel való lapozás feltételeit. Ettől nyilván még nem minden népszerű könyv jó vagy alkalmas agyermekszoba polcára – a mesék, versek, illusztrációk egymásra gyakorolt vonzásában új, izgalmas világok nyílnak, s egyáltalán nem mindegy, hogy a könyvvel ismerkedők milyen térben barangolnak. Fontos, hogy a most belépők némi eligazítással, értékeket jelző cövekek mentén kezdjék meg kalandozásukat, mert ez a nyitja annak is, hogy felnőttként hogyan viszonyulnak majd a könyvhöz és nem csak. Ha a Gutenberg Kiadó ajánlatából adhatunk ízelítőt, említjük a legkisebbeknek szóló, Kányádi Sándor, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, László Noémi gyermekverseiből készült lapozókat, kiemelt helyen a Ragyog a mindenség című erdélyi gyermekvers-antológiát, amely huszonnégy kortárs szerző verseit és tizennégy illusztrátor rajzait gyűjti füzérbe, CD-melléklettel, a Kaláka együttes zenésítette meg a kötetbeli verseket, vagy valamelyik könyvet a Gutenberg „házi sorozatából”, amelyben utóbb Csihán királyúrfi címmel székely, Mért nem tudnak a fák járni? címmel cigány mesék jelentek meg, vagy ott van Cseh Katalin Baba néni és Márk című verseskönyve…
– Hadd kérdezzek rá a cigány népmesékre, hiszen alapvetően egy szóbeliségben élő és hagyományozódó kultúrának a mesekincséből kínál a kötet ízelítőt. Mit használtak forrásként?
– Mint említettem, egyfajta „házi” mesekönyvsorozat fut a Gutenberg Kiadónál, amelyből a legújabb erdélyi cigány meséket ad közre, az egy évvel korábbi székely meséket, az azelőtti könyvek Mátyás-meséket… S bár illőbb révbe terelt tervekről beszélni, várhatóan erdélyi szász mesék, csángó mesék, örmény és zsidó mesék követik az eddig megjelenteket. A hét mese Herrmann Antal és Wlislocki Henrik, Benedek Elek, Kovács Ágnes, Nagy Olga időben a 20. század elejétől annak végéig húzódó gyűjtéseiből való. Kimondottan olyan meséket választottunk, amelyek értelmezhetők, leképezhetők a célközönség, az 5–12 évesek számára, ugyanakkor érdekesek is, mert furcsák, másak a „megszokotthoz” képest: furfangos szervezőelemek mentén alakulnak, a felfokozott cselekményt részesítve előnyben, elfeledik a hagyományos mesebonyolítás szabályait, a főhős sem egyértelműen birtokol pozitív erkölcsi tulajdonságokat… Ezekhez teremtenek Kürti Andrea grafikusművész színektől és karakterektől káprázó, részleteiben rendkívül figyelmes, továbbgondolásra ösztönző illusztrációi gyönyörű sajátos világot.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron talán a kiadóknak van a legnagyobb rálátásuk arra, hogy megállapítsák, csappant-e az érdeklődés a könyvek iránt. Milyen tapasztalatokkal tért haza, mennyire kelendőek az erdélyi és mennyire a Magyarországon kiadott könyvek?
– A marosvásárhelyi könyvvásár a magyar nyelvterület harmadik legnagyobb könyves rendezvénye, de ami ennél fontosabb, igazán élő, érvényes tartalmat felmutatni képes találkozóhely a kiadók számára, és szenzációs porond a könyv és az olvasók találkozására. A Gutenberg-standnál idén ugyanolyan mértékű érdeklődést láttunk, mint tavaly – vagyis nyitástól zárásig volt alkalmunk könyvet ajánlani, kérdezni, válaszolni, elbeszélgetni az olvasókkal. És ez a kapcsolat számunkra fontos, mérhető hozadékkal jár, még úgy is, hogy a marosvásárhelyi, csíkszeredai és székelyudvarhelyi Gutenberg Könyvesboltok révén mindennapi, visszajelzésekre alapuló kapcsolatban vagyunk a könyvbarátokkal. A magyarországi és erdélyi kiadók között nincs semmilyen verseny. A könyvvásári standunkon például a legnagyobb magyarországi kiadók könyvújdonságait, több ezer címet is képviseltünk, megmutattunk. Ha mégis érvényesíteni akarnánk valamiféle versenyt, csak olyan jöhetne szóba, amelynek nyertese az olvasó. A magyarországi–erdélyi kérdést már egy ideje helyre tette a könyvpiac: a Gutenberg Kiadó könyvei például a kivitelezés minőségében ugyanazt a szintet képviselik, mint akármelyik vezető budapesti vagy európai kiadó könyvei, a Gutenberg Nyomdát olyan szintre fejlesztettük, hogy ne okozzunk hátrányt a tartalomnak. Az ötlet, a tartalom a lényeg, a szerzők és illusztrátorok munkájának egymásra hangolása, játék a formákkal, technikákkal. Ez ad motivációt, a kihívás, hogy tartalmas és gyönyörű legyen a könyv.
Rostás-Péter Emese, a Koinónia Kiadó felelős szerkesztője
– Mit ajánl a Koinónia Kiadó a Mikulás puttonyába, netán a karácsonyfa alá idei kínálatában?
– A gyermek korától, egyéniségétől, családja helyzetétől függően nagyon változó lehet az, amit igényes gyermekkönyvnek nevezhetünk. Ha a gyerek már jól olvas és szeret is olvasni, éppúgy elolvas egy számára érdekes könyvet antikvár kiszerelésben, megsárgult lapokkal, mint új kiadásban bestseller-címkével és aranyozott betűkkel. A kisebbeknél viszont a külcsín meghatározó, hiszen a képeket legalább annyira fontosnak találják, mint a szöveget – ennél a korosztálynál pedig nagy a verseny, a magyar gyerekkönyvpiacon hihetetlenül sok, de Erdélyben is egyre több szép és értékes gyerekkönyv lát évente napvilágot. Ami a Koinóniát illeti, igyekszünk olyan könyveket megjelentetni, amelyek mind a szöveg, mind az illusztrációk tekintetében igényesek.
Az idén három új gyerekkönyvünk jelent meg, mindhárom elsősorban már olvasni tudó gyerekeknek, kisiskolásoknak szól: Balázs Imre József Álomfarsang című verseskötete, Gergely Edó Monyónyárcímű meseregénye, valamint Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című könyve. Mindhárom alig két hete került ki a nyomdából, nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásukra. A korábbi gyerekkönyveink közül a Barni-sorozat (Zágoni Balázs) kötetei és Hervay Gizella Kobak könyve a legnépszerűbbek, de sok olvasóra talált például a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomorcímű könyve vagy Gergely Edó első meséskönyve, a Monyómesék is. Van, mikor egy könyvnek idő kell ahhoz, hogy megismerjék, megszeressék: például A kékbolygó története című izlandi meseregény (Andri Snaer Magnason műve, László Noémi fordításában) 2011-ben jelent meg nálunk, és az idén kezdték igazán felfedezni.
– A marosvásárhelyi könyvvásáron a Koffer Könyvesboltként is jelen levő Koinónia milyen tapasztalatokkal távozott?
– A marosvásárhelyi könyvvásár valóban a legjobb alkalom arra, hogy az erdélyi kiadók az olvasóikkal, illetve a szakmabeliekkel találkozhassanak. Több mint két évtizedes múltjával ez a rendezvény Vásárhely egyik legfontosabb kulturális eseménye lett, a helyiek magukénak érzik, és máshonnan, Kolozsvárról, Székelyföldről is érkeznek látogatói. A legtöbben persze vásárhelyiek, akiknek ez a három – idén négy – nap az év legnagyobb könyvbeszerzési akcióját jelenti. Az időpont is megfelelő erre, hiszen az ünnepek előtt néhány héttel rendezik meg, ezért azt hiszem, hogy Vásárhelyen több könyv kerül a csizmákba vagy a karácsonyfa alá, mint másutt. Idén ugyanolyan lelkesedéssel vásároltak a látogatók, mint korábban, ezen a könyvvásáron nem érződött, amit tudunk amúgy, hogy a könyv teret veszített. Nekünk továbbra is a gyerekkönyvkínálatunk a legszélesebb, de úgy gondolom, hogy nemcsak ezért vásároltak tőlünk ezekből a legtöbbet: a gyerekkönyvek azok, amelyeket még sehol nem szorítottak ki a digitális olvasók, egyéb eszközök. A legtöbb könyvet a nagyon kicsiknek vásárolják, nálunk ennek anyagi okai is lehetnek: ahogy nő a gyerek, nőnek a család kiadásai is, a könyv egyre inkább luxuscikknek számít. Tavaly még elég kevés szépirodalmi művet hoztunk a standra más kiadóktól, azóta bővült a kínálatunk. Idén főként Tompa Andrea, Dragomán György műveit keresték, túlzás nélkül percek alatt kifogytunk ezekből a méltán mediatizált könyvekből.
– A Koinónia gyakran jelentkezik kortárs gyerekirodalommal, vannak állandó szerzői, állandó illusztrátorai. Miben más az erdélyi gyerekirodalom, vagy más-e egyáltalán, mint a magyarországi?
– Idén valóban a „visszatérő” szerzőinktől közöltünk gyerekkönyveket, de ami az illuszrátorokat illeti, most egy új név is felbukkant nálunk: Balázs Imre József kötetét Orosz Annabella illusztrálta. Tavaly, tavalyelőtt pedig több elsőkötetes szerzőnk is volt: Sikó-Barabási Eszter, Martini Yvette, Kiss Lehel. Amiben más lehet az erdélyi gyermekirodalom, mint a magyarországi: úgy gondolom, a legfőbb különbség egyszerűen az, hogy kevesebb szerzőnk van. Ez nemcsak a két nyelvterület lakossága közti számbeli különbséget tükrözi: sokan csak dobbantanak itthon, a következő kéziratukkal már magyarországi kiadóhoz fordulnak. Egy Erdélyben kiadott könyv nehezebben érvényesül a magyarországi piacon, viszont legalábbis a Koinónia esetében azt látom, hogy ott is van egy közönség – nyilván szűkebb, mint Erdélyben –, amely követi az újdonságainkat, és van néhány könyvünk, amelyből többen vásároltak odaát, mint itthon.
– A hatalmas kínálatban elvesz az olvasó, a vonzó külcsín mögött nem mindig tudni, mi is lapul. Mi az az öt gyerekkönyv, amit szívesen ajánlana?
– Inkább szülőként válaszolnék erre a kérdésre – két lányom van, öt- és hétévesek, és most már néhány éve nagy alapossággal tanulmányozzuk főleg azokat a könyveket, amelyek itthon is megvannak. Az utóbbi időben rákaptunk Sami Toivonen és Aino Havukainen Tatu és Patu sorozatára. Bár a gyermekeknek szánt sorozatok elég nagy hányada inkább a függőség kialakítására törekszik, és szinte futószalagon jelennek meg az újabb és újabb kötetek, ez a finn sorozat, Bába Laura fordításában, a Cerkabella gondozásában rendkívül szellemes, nyelvi leleményei alapos agytornát igényelnek: de nem esti olvasmány, ahhoz túl mulatságos. Az esti fektetést ugyanígy nem szolgálja, de költőibb humorával és képeivel jó hangulatot hoz szülő és gyermek közös könyves délutánjába a Koinóniánál nemrég megjelent, szintén finnből fordított könyv: Markus Majaluoma Apa, irány a tenger! című ifjúsági regénye (Jankó Szép Yvette fordítása). Folytatva a kacagtatós könyvek sorát: Varró Dániel Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött című könyveit is sokat olvassuk, illetve mondogatjuk (Manó Könyvek). Kevéssé ismert, de nálunk a családban már az én gyermekkoromtól kezdve nagyon kedvelt meseregény Gábor Éva Cirókája, a Móra kiadásában most is kapható. Nehéz egy ilyen régóta ismert könyvről megállapítani, hogy mennyire érdemes másoknak ajánlani: a fő érvem az, hogy a lányom négyévesen kívülről tudta. A kortárs gyermekkönyveken kívül olvasunk klasszikus meséket is, sokszor „megsárgult” lapokról, pedig a magyar könyvpiacon bőven találni új kiadású mesekönyveket. A csíkszeredai Gutenberg kiadó például két, szép kivitelezésű népmesegyűjteményt is megjelentetett, a címük: Csihán királyúrfiés Mért nem tudnak a fák járni?
Nagy Péter, az Idea Könyvtér és az Exit Kiadó igazgatója
– Az Idea Könyvtér rendszeresen megszervezi az adventi könyvvásárt. Mit lehet tudni az idei rendezvényről, kik lesznek a meghívottak, milyen könyveket fognak bemutatni, pontosan mikor és hol lesz látogatható?
– Az idei Adventi könyvvásárt december 17–19. között tartjuk, a Kolozsvári Magyar Napok – Téli Fesztivál idején, bekapcsolódva ennek programpontjai közé, a megszokott helyszínen, a Sapientia – EMTE Kolozsvári Karának Tordai út 4. szám alatti épülete előterében. A bemutatásra kerülő kötetek szervezése még folyamatban van, erről a könyvvásár programjában fogjuk tájékoztatni a kedves olvasóinkat. De annyi már biztos, hogy szép számban lesznek erdélyi kiadók, ezen kívül a Bagoly Könyvesbolt és nem utolsósorban a budapesti Idea Könyvtér–Tintakő könyvesbolt révén drámapedagógiai szakkönyvek és hiánypótló gyerekkönyvek lesznek a terítéken.
– Az Idea Könyvtér révén rálátása van arra, milyen könyvek láttak napvilágot Erdélyben az idén. Kinek adná a legszebb erdélyi könyv 2015 díját és miért?
– A legszebb erdélyi könyv díjat szubjektív okok miatt adnám Láng Orsolya Tejszobor című kötetének, illetve a Gutenberg Kiadó által kiadott meséskönyvnek, a Mért nem tudnak a fák járni? címűnek.
– A Könyvtérben erdélyi magyar könyveket vásárolhatunk. Hogyan zárják az idei évet, elégedettek lehetnek a kiadók az olvasókkal, szerzőkkel?
– Még mindig szép számban jelennek meg magyar könyvek Erdélyben, a megjelenéssel viszont nem egyenesen arányos az eladás. A gyerekkönyvpiacon szerintem nincs ok panaszra, annál inkább viszont általánosan, mert még mindig nem ismerik eléggé az erdélyi magyar irodalmat – s ez egy összetettebb probléma (oktatás, fórumok hiánya, nincs megfelelő reklám/kampány, konzervatív szemlélet, a „könyvrendelés=bookline” stb.) Számunkra az idei év eredményesebb a könyveladások terén, jóval meghaladtuk a tavalyi szintet. Ez nagymértékben a könyvvásároknak és különböző rendezvényeken való részvételnek tudható be, részt vettünk az Ünnepi könyvhéten, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Főtér napokon Nagybányán, a kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon, a gyalui Várkert Fesztiválon, a sepsiszentgyörgyi Városnapokon, a nagyváradi Szent László Napokon. Sajnos az Idea Könyvtér webáruház forgalma még mindig az elvárások alatt maradt, de természetesen ez is nőtt a tavalyi szinthez képest.
A legérdekesebb erdélyi magyar könyvek 2015-ben – Nagy Péter ajánlja
Kolozsváriaknak „kötelező”:
• Barokk Kolozsvár (Korunk-Kompress Kiadó), újrakiadás • Asztalos Lajos: Kolozsvár közelről (Stúdium Kiadó) • Kántor Lajos (szerk.): Erdély fővárosa Európában (Korunk–Kompress Kiadó) Kortárs irodalom: • Láng Orsolya: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó) • Magyari Tivadar: Ragasztott ház (Koinónia Kiadó) • Dimény Lóránt: Ha elhal (Lector) Gyermek- és ifjúsági irodalom: • Cseh Katalin: Baba néni és Márk (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea illusztrációival) • Mért nem tudnak a fák járni? Erdélyi cigány népmesék (Gutenberg Kiadó, Kürti Andrea gyönyörű illusztrációival) • Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék (Koinónia Kiadó) • Kiss Bitay Éva: Rejtelmes állatvilág (Stúdium Kiadó) • Csinódi Nagy Gergő: Méhkeringő (ArtPrinter, a szerző egy 13 éves kisfiú, akinek ez már a második megjelent meséskönyve, a nagy sikernek örvendő Kecsketánc folytatása, 44 igaz történet, gyerekszemmel megírt havasi mindennapok) • Természettudományi kísérletek gyerekeknek (Exit Kiadó) Érdekességek, egyediségek: • Péter Sándor: Apa és fia két világháborúja (Polis Könyvkiadó) • Lucian Boia: Románia elrománosodása (egy újabb Boia-kötet a Koinónia Kiadó gondozásában) • Juan Rulfo: Aranykakas (Bookart Kiadó; a Juan Rulfo-életműsorozat harmadik kötete) • Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái (Bookart Kiadó) • Kallós Zoltán: Balladás könyv (kiadatlan balladák, az erdélyi magyar kultúra és hagyomány szerves részét képező balladakincs megőrzése és feldolgozása, hanganyaggal, azaz CD-melléklettel) • Bárdi Nándor – Gidó Attila – Novák Csaba Zoltán: Együtt és külön (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet; az 1989-es forradalmi események ismertetése magyar szemszögből, magyar/kisebbségi szerepvállalás és önszerveződés szakszerű kutatása és dokumentálása). Szakácskönyvek: • Mindennapi krumplink (Corvin Kiadó, igényes összeállítás, színes fotók, elkészíthető receptek) • Kerek a káposzta (Corvin Kiadó, igényes összeállítás/kivitelezés, színes fotók, elkészíthető receptek)
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)