udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
359
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-359
Névmutató:
Kallós Zoltán
2016. április 2.
Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 6.
35. Országos Táncház Találkozó
Lábam termett a táncra...
A hét végén tartották Budapesten a 35. Országos Táncház Találkozót, amely tulajdonképpen a Kárpát-medence zenészeinek és táncosainak seregszemléje volt.
A Papp László sportarénában lezajlott esemény méreteit érzékelteti, hogy az aréna küzdőterén felállított nagyszínpadon és a körülötte zajló események mellett két emeleten, négy nagyobb teremben is folyamatos programok várták a közönséget. Tudósításunk természetesen a teljesség igénye nélkül készült, hiszen hosszú listán kellene felsorolnunk a részt vevő együtteseket, zenészeket, táncosokat, énekeseket, így csak tájegységenként említjük őket.
Szombaton reggel nyitott, és vasárnap estig tartott a földszinti küzdőtéren a népművészeti és kézműves vásár, ahol legalább ötven standon válogathattak a látogatók a szebbnél szebb tárgyak között. Szőttesek, tánccipők és csizmák, kerámiák, gyöngyékszerek, fajátékok, babák, könyvek, cd-k, hangszerek... – könnyebb lenne felsorolni, mi mindent nem kínáltak eladásra –, és vevő is akadt bőven.
Szombaton az arénában reggeltől estig tánctanítás és táncház zajlott, magyarországi, erdélyi, moldvai és gyímesi zenészek részvételével, egész nap ropták a táncot kicsik és nagyok, profi táncosok oktatták a bonyolult és egyszerű lépéseket.
A Martin György Teremben az MTA BTK Néprajztudományi Intézete és a Magyar Néprajzi Társaság kiadványaiból rendeztek könyvbemutatót és vásárt, ugyanitt aprók tánca, délután pedig „tini táncház” volt. A Kodály Teremben az idén 90 éves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató, mindenki szeretett „Zoli bácsija” életmű kiállítását láthatta a közönség, amelynek megnyitóján az egykori kolozsvári táncház zenészei léptek fel, megtisztelve mentorukat, tanítójukat. Ugyanitt mutatták be az ördöngősfüzesi ( Mezőség) Hideg Anna néni daloskönyvét és a Halmos Béla-programot is. A Vásárhelyi Teremben a 85. évét betöltő Novák Ferenc néprajztudós előadásán és könyvbemutatóján vehettek részt az érdeklődők, és filmvetítés is volt Kovács László gyímesi, bukovinai témájú filmjeiből. A Lajtha László Teremben kiállítás nyílt Hazatérés címmel a bukovinai székelyek és moldvai csángók 75 évéről Magyarországon, amelynek megnyitóján Kóka Rozáliát ás Petrás Máriát hallhattuk, és a magyar népzene-oktatás négy évtizedéről is folyt kerekasztal-beszélgetés.
Este hét óra után Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Országra szóló lakodalom, illetve Lábam termett a táncra, szemem a kacsintásra címmel zajlott gálaműsor a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség és a Martin György Néptáncszövetség rendezésében.
Este a Fáklya klubban rendeztek táncmulatságot a magyarpalatkai (Mezőség) zenekarral.
A két eseménydús nap során baráti találkozásokra, tartalmas magánbeszélgetésekre adott alkalmat a Folk kocsma, amelyet az aréna oldalában rendeztek be, étel-ital volt bőven, itt alkalmi zenészek hangicsálása mellett folyt a buli reggeltől estig.
A vasárnapi események során az arénában kalocsai viselet-bemutató és hajfonó verseny, népi játékok és ügyességi táncok bemutatója is zajlott, de általános vélemény szerint a nap egyik fénypontja a tavalyi Páva-nyertes gyermekek fellépése volt. A legnagyobb sikert hat pöttöm fiú legényes táncbemutatója aratta. Az emeleti termekben táncbemutatók, zeneiskolák koncertjei, izgalmas gyermekprogramok – bábszínház, tréfás cirkuszi műsor, népi gyermekjátékok – zajlottak. Este Lajkó Félix folk cd-bemutatója után, a két hosszú és fárasztó, de rendkívül szép és élmény dús nap méltó zárásaként köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt, aki mindvégig ott ült a vásárban lévő standján, és személyesen dedikálta zenei cd-it és könyveit. Zoli bácsi körül valóságos búcsújárás folyt mindkét napon. Mint a Nyugati Jelennek adott interjújában elmondta, úgy érzi, nyomja már az évek súlya, és idén volt az utolsó alkalom, hogy ellátogatott az Országos Táncház Találkozóra. A zenés-táncos születésnapi köszöntő után mezőségi bállal zárult a kétnapos világraszóló buli.
Budapest
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)2016. április 24.
Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.
Erdély.ma2016. április 24.
Akit nem győzött le a történelem
Kelemen Hunor szövetségi elnök laudációja Kallós Zoltán néprajzgyűjtő 90. születésnapján.
Többszörösen jelentőségteljes ünnepet ülünk ma, hiszen Kallós Zoltán, akinek neve egyet jelent a romániai magyar népművészettel és néprajzgyűjtéssel, betöltötte a kilencvenedik évét. Egy emberélet kilenc sűrű évtizede – az életrajzból ismert valamennyi állomással – szinte leválaszthatatlan a romániai magyar közösség utolsó, közel száz esztendejének történelméről, hiszen annak sötétebb időszakaival és reményteljesebb pillanataival cseng egybe. Azonban ebből az egybefonódásból kimagaslik az a páratlan fontosságú életmű, amelyről játszi könnyedséggel lehet a legnagyobb elismerés hangján beszélni.
Ha a kommunista rezsim kiszolgálóinak sejtésük lett volna arról, hogy az igazán nagy szellemiséget nem akadályozhatja a tiltás, a megszorítás, mert a szénből a tilalom ellenére is gyémánt lesz, akkor a mai ünnepeltünk élete bizonyára másként alakult volna. Bár történelmietlen a kérdés, de azért játszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal is, hogy milyen lenne az életmű, milyen lenne Kallós Zoltán életműve, ha a kilencven esztendő nagy részét nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világ körülményei között fordíthatta volna alkotásra.
Ma tehát annak a diadalát is üljük, hogy közösségünk értékei olyan korban kerületek biztonságba, a maradandóság oltalmába, amikor a több évtizedes diktatúra azok megsemmisítésére törekedett. Azt is ünnepeljük ma, hogy áldatlan léthelyzetét előnyére fordította egy kiváló ember, így az elnyomás fölé emelkedett, nem tudta legyőzni őt a történelem.
Kallós Zoltán Válaszút szülöttje, ma is ott él egy olyan környezetben, amelynek minden szöglete arról a jelentős gyűjtőmunkáról mesél, amely egyben életformává is vált számára. És azt hiszem, nem volna kis munka összeszámolni azokat a nemzedékeket, amelyeknek világlátását és az értékekhez való viszonyulását meghatározta ez a hatalmas munka – nemcsak a néprajzosok nemzedékeinek hosszú sorát, hanem a népművészet iránt lelkesedőkét, illetve a Kallós Zoltán által elindított mozgalom külső szemlélőinek világlátását is.
Aki Válaszúton születik, annak nem kell nyakába vennie a nagyvilágot, hiszen szülőföldjén az univerzum valamennyi alternatívája rendelkezésére áll – adott valamennyi út, amelyet választhat. Népmesébe illő hely, már csak nevéből kiindulva is. És Kallós Zoltán nem is szakadt el túl hosszú időre ettől a mesés közegtől, szeretett szülőhelyétől, Válaszúttól, az elszakadás pedig kényszer hatására történt, hiszen családját „kulákként” bélyegezte meg az elnyomó hatalom, őt magát pedig eltanácsolták a kolozsvári Zeneművészeti Főiskoláról. Korábban Kolozsváron megszerzett tanítói diplomája jelentette számára a kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Ez a fájdalmas mozzanat pedig olyan csodálatosan hangzó világokat nyitott meg előtte, amelyeknek dallamkincse és több más sajátossága éppen Kallós Zoltán értő és érzékeny szakmai közvetítésével vált ismertté, megközelíthetővé és szeretetté a teljes magyar kultúrkörben. A történelem fura fintorának vagy a világ óhatatlan egyensúlykeresésének tulajdonítható az, hogy az egyéni szabadság korlátozása magában hordozta a közösségi alkotóerő korlátokat nem tűrő megismerését.
Magyarvista után a lészpedi, majd Gyímes-völgyi tanítóskodás tehát azt a többletet hozta számára, amit a kényszerű távollétben, száműzetésben is megtalált szabadság jelenthet. A moldvai csángó kultúrához kapcsolódó megszállott gyűjtőmunkájának a magyar nyelvű oktatás 1957-es betiltása vetett volna véget. De csak akkor történhetett volna ez így, ha el tudott volna szakadni attól a gyönyörű vidéktől, ha közel 8 éven keresztül nem a Gyímesek egyik fakitermelésnél vállalt volna munkát éppen azért, hogy folytatni tudja a gyűjtőmunkát. Ezt az időszakot követi a mezőségi és kalotaszegi falvak táncainak, dallamvilágának kutatása, gyűjtőmunkájának egy része pedig a 70-es években kerül napvilágra egyedi balladagyűjtemény formájában.
1989 nemcsak az egyéni szabadságot hozta el számára, hanem több évtizedes munkájának kiszabadulását is a béklyóból, ami egyben azt is jelentette, hogy immár a határokon túlra is eljuthatott ennek a munkának a gyümölcse, jelentőségének megfelelően ünnepelhettük a teljes Kárpát-medencében.
És ennek a szabadságnak az említése most furcsamód éppen a tiltások időszakát idézi meg bennem, a nyolcvanas éveket, amikor egyetemistaként megismertem Kallós Zoltánt. Én Székelyföldről érkeztem és abban az ajándékban volt részem, hogy Kalotaszeget előszörKallós Zoltánnal járhattam be és ismerhettem meg. Túl Kalotaszeg megismerésén, a másik nagy élményem az volt, hogy egy csomagtartónyi Erdély történelmét szórtunk szét, helyeztünk letétbe a magyar családoknál, a szellemi szabadság értékes tápanyagát Magyarországról csempésztek át, ki tudja, micsoda viszontagságos körülmények között. Ez a kaland számomra a mai napig tömör kifejeződése annak az értékrendnek, amelynek megtestesítője Kallós Zoltán, és amely a közösség felemelkedéséért való tenni akarás legszebb mintapéldája. Hiszen egy ilyen akcióban az ember önnön fizikai épségét kockáztatva hirdette, cselekedte azt, amiben lelke legtitkosabb rejtekeiben hitt, és amiben talán a legszebb az volt, hogy legalább annyira szólt egy értékrend melletti szilárd elköteleződésről, felelős kiállásról, mint az önvédelmi ösztön teljes mértékű hiányáról, a vakmerőségről.
Bő harminc esztendő távlatából Zoli bácsi Kolozsvár központjában lévő kis lakása a sötét nyolcvanas években a „szabadság szigetét” jelentette: sokunk számára egyszerre volt iskola, főiskola és egyetem, egyszemélyes intézmény, ahol szinte észrevétlenül tanult az ember mindarról, ami nemcsak egy szellemi alapot jelentett, hanem a lassan házzá izmosodó építmény pilléreit és falait is adta.
„Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg” – tartja a keleti bölcselet az egy emberöltő alatt megszerezhető tudásról. Ebből az idevágó kijelentésből a szentenciát is kiolvashatjuk: az, aki saját közegétől távol keresi a megismerhetőt, annak nem biztos, hogy megadatik a valódi megismerés és önmegismerés lehetősége. Úgy gondolom, Kallós Zoltánnak busásan megadatott a szülőföld elmélyült megismerése. Ezt kapta tőle felbecsülhetetlen ajándékként a romániai magyar közösség, és amelyet igyekezett honorálni az a tucatnál több díj, érdemrend és más elismerés, amelyet határon innen és túl átnyújtottak neki.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterület legnagyobb népzenei gyűjtését, ő az erdélyi és magyarországi táncház-mozgalom egyik életre hívója, számos népzenei és néptánc tábor szervezője. Kiváló nevelői készségeinek köszönhetően több nemzedéket indított el és mentorált a zenész, táncos és néprajzos pályán.
Hálánk és köszönetünk jár neki emberfölötti munkájáért. És mivel mi, mindannyian közösségi javaink, értékeink megismerését kaptuk tőle felbecsülhetetlen útravalóként, viszonzásképpen egy olyan szimbolikus ajándékot szeretnék átnyújtani, amelynek eszmeisége legdrágább kincsünkhöz, a szabadsághoz kapcsolódik: a kollekciós Szabadságszobor-emlékérem bizonyult a legtalálóbb ajándéknak egy olyan személyiség ünneplésén, aki mélységeiben ismeri ennek az értéknek a felbecsülhetetlenségét az emberi életben. Másfelől azért is mutatkozott alkalmasnak ez az ajándék a mai eseményre, mert kiválóan összefoglalja annak a közösségnek az értékvilágát, amely Kallós Zoltán életművének középpontja. Illusztrálja a viszontagságok, a zordon történelem fölé emelkedő életerőt, az áttörést, amely csakis a hitből fakadhat, és szép bizonyítéka annak az összetartozásnak is, amely a küzdelemben való bajtársi részvételben fogan meg.
Zoli bácsi, kérem, fogadja el ezt a többszörösen szimbolikus ajándékot tőlem és a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől a szavakban ki nem fejezhető elismerésünk jeléül. Köszönjük azt, amit közösségünkért és páratlan kultúránkért tett gazdag életpályáján! Kívánunk Önnek erőt, egészséget és további szakmai élményeket! Isten éltesse!
Elhangzott a Kolozsvári Magyar Operában megszervezett ünnepi rendezvényen, 2016. április 23-án
maszol.ro2016. április 25.
Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)
A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is.
Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg.
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott.
A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak.
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 25.
„Lélektől lélekig mentette a magyar kultúra kincseit”
Könyvbemutatóval és gálával köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt
Két rendkívüli rendezvénnyel ünnepelték meg az idén március 26-án kilencvenedik életévét betöltő Kallós Zoltán néprajzkutatót: szombaton délután a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában bemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című kötetét, illetve Kallós Zoltán átvette a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját.
Az ezt követő gálán gyerekek, fiatalok, idősek, profi és amatőr népdalénekesek, néptáncosok és zenészek léptek fel moldvai, kalotaszegi és mezőségi népdalokat, néptáncokat adva elő. Gergely Balázs szerint Kallós Zoltán tudta: ami a lelkében van, azt senki el nem veheti tőle. Kelemen Hunor Kallós Zoltán életének és a romániai magyarság történelmének összefonódását hangsúlyozta. Orbán Viktor magyar kormányfő Kallós Zoltán irigylésre méltó tetterejét méltatta. Az est fénypontjaként Kallós Zoltán kedvenc népdalait énekelte el az ünneplő közönséggel.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)2016. április 26.
Tényfeltárás igencsak „átlátszóan”
Az erdélyi magyar egyházi, oktatási és civil szférának nyújtott magyarországi támogatások „leleplezésével” igyekszik az Orbán-kormány és annak nemzetpolitikája ellen hergelni az adófizetőket az RMDSZ-közeli média.
A romániai magyar parlamenti párt, az RMDSZ közvetlen irányítása alá tartozó Transindex.ro (az Index.hu erdélyi pandanja) köreiből formailag kivált Sipos Zoltán kolozsvári újságíró az ugyancsak magyarországi Átlátszó.hu „tényfeltáró portál” erdélyi különítményeseként működteti az Átlátszó Erdély című blogot, amelyen gyakran jelennek meg az RMDSZ ellenzékét lejáratni próbáló összeállítások. Ritkábban olyan anyagok is, amelyek a párton belül dizgráciába esett vagy épp meggyengíteni akart politikusok viselt dolgait, múltját feszegetik. A Maszol.ro és a Transindex.ro portálokon kívül az erdely.atlatszo.hu-nak is feladata az, hogy a magyar polgári kormányt üsse. Messzire vezetne annak elemzése, hogy éppen milyen érdekek mentén kell uszítani a magyarországi adófizetőket és a határon túli magyarokat az Orbán-kormány ellen.
Maradjunk csak a legfrissebb példánál. Miközben az anyaországi balliberális média a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak pénzgazdálkodását firtatva próbálja fölhergelni a közvéleményt, nyomban megjelent az erdélyi tulipános sajtóban is a „szörnyű hír”: jó néhány erdélyi szervezet is kapott támogatást az MNB egyik alapítványától, és horribile dictu: nincs köztük az RMDSZ!
Az Átlátszó Erdély előbb azzal kelt hangulatot az MNB és alapítványai ellen, hogy „a magyarországi médiában érthető módon a legnagyobb visszhangot az kapta, hogy például a vs.hu portált kiadó cégcsoport, a New Wave összesen kis híján 650 millió forintot kapott az MNB alapítványaitól, az Eiffel Palace-t felújító cég 103 millió forint támogatásban részesült, vagy például Matolcsy titkárnőjének Matolcsyról írt könyve kiadására és fordítására elképesztően sok pénzt ítéltek meg”. A pesti bulvármédiából átmásolt mondatot még annyival sem volt képes kiegészíteni az „erdélyi szerkesztő”, hogy megmagyarázza: ki az a Matolcsy és mi az az Eiffel Palace. Ám rögtön azzal folytatja, hogy az MNB (amelynek ez a bizonyos Matolcsy György az elnöke) a határon túli támogatások kezelésére létrehozott Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítványa révén több százezer euróval támogatta a Sapientia-EMTE-t, a Partiumi Keresztény Egyetemet, valamint az Erdélyi Református Egyházkerületet. Ami nyilván ugyanolyan „botrány”, mint amilyen a „Matolcsy titkárnőjének” könyvére adott kiadói támogatás odaítélése…
Sipos cikkében tételesen szerepelnek azok a – valójában – szerény összegek, amelyek java része a román állam által egyáltalán nem támogatott erdélyi magyar oktatási intézményeinknek jutottak, de még az Erdélyi Református Egyházkerületnek megítélt ötvenmillió forint is oktatásfejlesztési programok támogatására érkezett, nem pedig papi fizetésekre. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyar felső- és közoktatásra szánt támogatásokkal az a baj, hogy azok nem az RMDSZ-en keresztül jutnak el a címzettekhez…
A helyesírásra nem sokat adó portálon megjelent egy táblázat is a „húsz, legnagyobb összegű támogatásban részesült, erdélyi programmal pályázó és/vagy erdélyi szervezet a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány (PADOC) által közzétett szerződéslista alapján, 2014. július 15. és 2016. március 31. között.” Ebből kiderül, hogy a „botrányosan” kedvezményezett szervezetek között olyanok is vannak, mint a Kallós Zoltán Alapítvány, Római Katolikus Egyetemi Lelkészség Egyesület, a Teodidaktos Humanitárius Alapítvány, a Bölöni Farkas Sándor Szakkollégium, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány, Bartók Béla Alapítvány. Pfúj!
A közzétett listán néhány kevésbé ismert, titokzatos intézmény szerepel kisebb összegekkel, de azokat a cikkíró nem emeli ki, mert lehet, hogy mögöttük az RMDSZ és annak vezetői, politikusai, aktivistái bújnak meg, hiszen köztudott: a romániai magyar civil szféra nagyrészt ennek a pártnak a vazallusa. Számtalan példa igazolja az elmúlt évekből, hogy a „civileknek” szánt magyarországi vagy romániai támogatások jó része végül az RMDSZ köreiben és zsebeiben landolt.
A „nagy leleplezés” azzal zárul, hogy a PADOC – eléggé el nem ítélhető módon – 49 ezer eurót adott az RMDSZ-től független Magyar Ifjúsági Tanácsnak és a Pro Minoritate Alapítványnak 2014-2015-ben, hogy megszervezzék a tusványosi szabadegyetemet és diáktábort. Helyben vagyunk…
A nagy tényfeltáró-leleplező cikk közepén pedig ott virít vörös betűkkel: „Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!”
Ezek után?
R. Balogh Mihály
itthon.ma//szerintunk2016. április 27.
Zoli bácsi (Békési levelek)
„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Nekünk, kisebbségben élő népeknek nagyon fontos, hogy megőrizzük ezeket a hagyományokat. Belecseppentünk egy szláv, germán, latin tengerbe, és a csodával határos, hogy ezer évig megmaradtunk magyarnak Európában. Ez ennek a népi kultúrának köszönhető.
Ezért ezeket a hagyományokat kötelességünk éltetni és továbbadni a következő nemzedékeknek. Van olyan társadalmi réteg, amely azt mondja, hogy a magyar népdal idejét múlta, primitív, múzeumi kacat. Ez nem igaz. A magyar népzene mindig érzelmeket ébreszt az emberben, nem titkol el sem örömet, sem bánatot, egyformán beszél a bőségről, a szükségről, a szerelemről, mindenről.” A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas, a mezőségi Válaszútról származó Kallós Zoltán fogalmazta meg e gondolatokat. A népdal- és népzenegyűjtő szerint – aki a KÉSZ vendégeként többször is megfordult Békésen – ha ilyen szellemi javakkal táplálkozunk, biztos, még ezer évet kibírunk Európában.
Emberi nagysága előtti meghajlás a magyar miniszterelnök köszöntője is, mely minap, Zoli bácsi születésnapján hangzott el Kolozsvárott. „Miért is vagyunk mi itt oly sokan? És miért is állunk itt ennyire meghatottan? Azért, mert itt van közöttünk egy 90 éves magyar ember, akiben még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban. Egy 90 éves magyar, aki itt jár és dolgozik közöttünk, és aki naponta állít elénk mércét és példát. Egy 90 éves tudós professzor, aki hosszú évtizedek óta rója fáradhatatlanul a kilométereket, hogy falutól faluig, lélektől lélekig gyűjtse, mentse, megőrizze és továbbadja a magyar kultúra kincseit. 90 év, tudós professzori érdemek, szellemi frissesség, élet-, akarat- és tetterő; mindez elegendő a tiszteletre, a főhajtásra és a köszönetre. (...) Hatalmas tartományokat hódítottál és tartottál meg közös emlékezetünknek. Olyan tartományokat, amelyeket nélküled mindörökre elmosott volna a feledés özönvize. Lenyűgöző kincseket adtál nemcsak a tudós társaságoknak, de a magyarok leghétköznapibb világának is: dalokat, táncokat, történeteket, melyek társaink életünk útján, s amiket örökségként adunk tovább gyermekeinknek is. Úgy jövünk hozzád, amint régente jöttek a fiatalabb bajtársak a csataterek oroszlánjához. Igaz, a szakállad nem hófehér, és nem ér mellközépig, de a szemedben a fény ugyanaz, mint a megsárgult fényképeken a régieknek. Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre-halálra. Betelnek rajtad az Írás szavai: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Drága Zoltán Bátyám! Isten éltessen! Maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban!” Úgy legyen!
Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. április 27.
Virágok közt voltak virágok
A szamosújvári Téka Alapítvány elemi osztályosok számára, két korcsoportban hirdette meg a Virágok közt virág vagyok elnevezésű népdalversenyét, amelyre szamosújvári és környékbeli gyerekeket vártak.
A felhívást a tanítók kapták, ők készítették elő a kis énekesekkel az 5 illetve 8 népdalt. Összesen 34 kisdiák döntött úgy, hogy indul e versenyen – zömében Katona Annamária tanítványai jelentkeztek, vagyis olyanok, akik heti rendszerességgel tanulnak népdalt a Téka Alapítvány jóvoltából. Rajtuk kívül válaszúti és dési kisdiákok is eljöttek az április 22-i megmérettetésre – öröm volt látni, hogy minden versenyző népviseletben jelent meg a versenyen, a szamosújvári mozi épületében.
A zsűri elnöke – népdalénekes és oktató minőségében – Sántha Emőke volt, az értékelő bizottság további tagjai a Kallós Zoltán Alapítvány kolozsvári zeneiskolájának igazgatója, Kisfaludi Attila és népdaloktatója, Nagy Noémi Kriszta voltak. A műsort Katona Annamária vezette le.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)2016. április 29.
Harminc éve nem történt ilyen Nagykolcson – és a reklám is elmaradt
Szinte példátlan módon gyerekek - kicsik és nagyobbak - vették át az uralmat csütörtök délután Nagykolcs nemrégiben felújított kultúrotthonában: maréknyi helyi iskolás adta elő Rudyard Kipling örökzöld remekéből, A dzsungel könyvéből készült musicalt!
A helyiek elmondása szerint pedig hasonlóra, - arra, hogy a helyi gyerekek mutassák be, mit is tanultak a színjátszó körön - harminc éve nem volt példa! Egy ideje azonban megmozdult valami Kolcs községben is. A nem túl hosszú múltra visszatekintő Fűzfa Egyesület rövid fennállása alatt gyermekvárost, farsangi bált szervezett a gyerekeknek, fiataloknak, beindította a színjátszókört.
Az egyesület elnöke, egyben a szamoskrassói Bem József Általános Iskola igazgatója, Kallós Zoltán az előadás előtt rövid beszédében köszöntötte a tényleg szép számú nézősereget, gratulált a gyerekeknek a közös munkáért és megköszönte a szülők támogatását. Mert enélkül nem állhatott volna például a pompás díszlet kellős közepén egy pompás nyírfa, teljes díszében.
Aztán megelevenedett a színpad, felcsendültek Dés László első akkordjai. Stúdióelőadás-szerűen a gyerek-színészek nem csak a színpadot, de a kultúrház teljes termét felhasználva adták elő azt, amire hónapok óta készülnek.
Kallós Franciska, a színjátszókör vezetője bizony magasra rakta a lécet, hisz a musical nem tartozik a legkönnyebb színházi műfajok közé. Ráadásul Békés Pál szövegei és Geszti Péter dalszövegei szintén nem könnyítették meg a gyerekek dolgát. A „társulat" - amelybe Kallós Zsolt felkészítő, technikus, díszletépítő, súgó és mindenes is beletartozik - viszont könnyedén vette az akadályt. Még csak meg sem rezzent a léc. Ha néha hiányzott is a dráma, mindent pótolt a lelkesedés, a gyermeki báj, az odaadás és a szorgalom.
A Bem József Általános Iskola diákjai és a Fűzfa Egyesület ismét bizonyította: a közösség építéséhez nem csoda kell. Kell viszont munka, odaadás, nem ritkán önfeláldozás! A csoda aztán ott van a szülők, nagyszülők szemében, amikor meglátják lányaikat, fiaikat a színpadon.
Zúgott a vastaps Nagykolcson is csütörtök este, a közönség egy része állva köszönte meg a remek délutánt és bizony sokak szemében meg-megcsillant egy-egy könnycsepp.
„Most jön a reklám?", kérdezte egy csöppség a közönség soraiból, amikor az első felvonás végén összeértek a függönyök. Nos, 30 év után fordult elő ismét Nagykolcson, hogy saját gyerekeiknek tapsolhattak a meghatódott szülők. A kicsik pedig megtudhatták, hogy nem mindig jön a reklám. Mert a reklámon túl is van élet. A közösségi élet, megmaradásunk biztosítéka.
szatmar.ro2016. május 4.
Bemutatták Csinta Samu kötetét Kallós Zoltán néprajzkutatóról
Bemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvét tegnap a budapesti Hagyományok Házában. A kötetben Kallós Zoltán (fotó) mellett tanítványai, munkatársai, kortársai beszélnek az erdélyi néprajzkutatás és népzenegyűjtés legjelentősebb egyéniségéről.
„Kallós Zoltán legenda, bennünk élő történelem, aki gyönyörködött a folklórban és tudását átadta másoknak” – mondta Kelemen László, a könyvet kiadó Hagyományok Háza főigazgatója a bemutatón. Mint fogalmazott, Zoli bácsi a népből vétetett, Erdélyben a rendszerváltás előtt alulról látta a nép összes nyomorúságát és szenvedését, és ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek tagjai ezt mélyről és mélyen átélték. Felidézte, hogy Kallós Zoltán első gyűjtését még középiskolásként végezte, a második világháború után Moldvában tanított, onnan küldte el a legnagyobb gonddal és pontossággal elkészített feljegyzéseit Kodály Zoltánnak, aki ezeket nagyra értékelte. „Miközben számos megaláztatás érte és börtönben is volt, lépésről lépésre, kemény munkával végezte a gyűjtését, amelyhez magyarországi segítséget is kapott” – hangsúlyozta Kelemen László. Csinta Samu újságíró, író kiemelte: csodálatos időszak volt számára az a néhány hét, amely a Hagyományok Házától kapott felkéréstől, 2015 decemberétől a kézirat leadásáig, február végéig tartott. Mint megjegyezte, civil kíváncsisággal végezte a feladatot, amely során olyan világ nyílt ki előtte, amely a könyv megírása nélkül valószínűleg soha nem került volna közel hozzá. „A kötet címe nemcsak Kallós Zoltán néprajzos életútját szimbolizálja, hanem azt a tevékenységet, amelyet napjainkban is végez Erdélyben, válaszúti birtokán a mezőségi szórványmagyar gyerekek visszamagyarosítása érdekében” – mondta Csinta Samu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. május 6.
A táncházmozgalmat ünneplik
A magyarországi résztvevők mellett idén számos külhoni helyszín is bekapcsolódik szombaton az V. Táncház Napja megünneplésébe, ezzel idén minden eddiginél több helyszínen szerveznek programokat a néptánctanítás és a néphagyomány más területeinek megismertetése jegyében.
A 44 évvel ezelőtt elindult táncházmozgalmat népszerűsítő rendezvény idei üzenetét, amelyet videó formájában a résztvevő helyszínek mindegyikére eljuttatnak, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a nemzet művésze, az erdélyi táncházmozgalom emblematikus alakja fogalmazta meg.
A központi rendezvény idén is a budapesti Liszt Ferenc téren lesz, de világszerte több mint 30 helyszínen szól majd a magyar népzene. Kárpátalján, Munkácson, Huszton, az erdélyi Zsobokon és a muravidéki Lendván is programokkal várják az érdeklődőket. Londonban májusi táncház lesz, Prágában magyarpalatkai és magyarszováti táncokat fognak tanítani, Toronto főterén flashmobot, a New York-i Magyar Házban koncertet és táncházat szerveznek.
Krónika (Kolozsvár)2016. június 9.
Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)2016. június 13.
Még van mit gyűjtenünk
„Amíg magyarul énekelünk és táncolunk”
Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című dokumentumregényét csütörtökön mutatták be a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzővel Prezsmer Boglárka beszélgetett.
Csinta, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója elmondta, Kelemen László felkérésére írta meg könyvét a mindenkori táncházasok szeretett Zoli bácsijáról. A szakma és mondhatni az összmagyar társadalom ezzel tisztelgett az 1926. március 26-án Válaszúton született néprajzkutató és népzenegyűjtő előtt.
A múltbéli fotókkal gazdagon illusztrált kötet főszereplője az egyszerű emberekkel közvetlen és barátságos, azonban az újságírókkal szemben tartózkodó és zárkózott egyéniség. Éppen ezért nem volt könnyű a bizalmába férkőzni, pedig ennek érdekében a szerző ideiglenesen még a Zoli bácsi Válaszúton található otthonába is beköltözött. Együtt kelt, feküdt és étkezett a házigazdával, de még így is három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy oszolni kezdjen a kettőjüket sorompóként elválasztó feszültség. Végül azonban lélekben, szavakban és gondolatokban egyaránt sikerült közel kerülnie hozzá.
Kallós Zoltán messzi földön híres az emlékezőtehetségéről, melynek kivételes voltáról, nála tartózkodása alatt a sepsiszentgyörgyi vendég is meggyőződhetett. Nehézség nélkül képes elénekelni például egy tizenhat szakaszból álló nótát, de mint kiderült, észben tartja adatközlői ügyes-bajos dolgait is, és nyolcadíziglen visszavezeti a családfájukat.
A könyv bemutatása meggyőzte a hallgatóságot, hogy érdemes kézbe venni, mert a benne rögzített, Zoli bácsival és Zoli bácsiról folytatott beszélgetések elolvasása során egy különleges élmény részeseivé válunk. Megismerhetjük ugyanis egy nemzetét féltő és szerető, s annak megmaradásáért, értékeinek, nyelvének, kultúrájának megmentéséért nemcsak áldozatokra, hanem csodákra is képes erdélyi magyar értelmiségi fájdalmasan szép életét, valamint annak gyümölcseit. Hiszen Kallós Zoltán sok ezer népdalt, balladát, tárgyat és viseletet gyűjtött össze a születése óta eltelt kilencven esztendő alatt, és mentett át az általa Válaszúton létrehozott múzeumba. Ezen túlmenően pedig egy olyan magyar nyelvű iskolát és kollégiumot létesített, melyben a Mezőségen szórványban élő, s így kiveszőfélben lévő magyarság megismerheti, magába szívhatja és megszeretheti édes anyanyelvét.
Minderről a könyv írója a következőképen vélekedett: „az, amit maga mögött hagyott, és amit még mindig épít a munkatársaival együtt, nos, ez olyan fajta örökkévalóság, amire milliók közül egy, ha képes.” Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, Magyarország volt művelődési és közoktatási minisztere pedig így fogalmazott a könyv előszavában: „Mert mi a történelem, a múlt ismeretének, megismertetésének a célja, értelme? Nem más, mint a példa felmutatása, biztatás a példa követésére. Biztatás arra, hogy még mindig van mit gyűjtenünk, és népünk művészetének, költészetének megtalált kincseit és sorsát ismertté tennünk, és ezért áldozatot is vállalnunk, a Te példádból tanulva.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2016. június 28.
SZENT LÁSZLÓ NAPOK: MINDENKIT VÁRT A KÖNYV-VÁR IS
Számos könyvbemutató is színesítette a június 18–26. között negyedik alkalommal megszervezett Szent László Napok programját, a nagyváradi vár belső udvarában kialakított Könyv-Várban pedig minden korosztály talált kedvére való olvasmányt.
Akárcsak a vár, a Könyv-Vár is péntek reggeltől várta az érdeklődőket, és aznap tartották meg az első könyvbemutatót is. Benkő László szombathelyi születésű író történelmi témájú könyveit ismertette, különös tekintettel a Szent Lászlóról eddig megjelent két műre (Szent László – A lázadás parazsán, Szent László – A korona ára), valamint említést tett az előkészületben lévő harmadik kiadványról is. Benkő elmondta: a műfaj megköveteli az alapos dokumentálódást, s feladatának tekinti, hogy a sokszor száraz, tudományos kutatási eredményeket olvasmányos formában közvetítse a szélesebb közönség felé.
Kiállítással egybekötött könyvbemutatóval indult a szombati nap a Könyv-Várban, Balázs D. Attila 2017-es Nagy Magyarország Anno és Torockó és környéke régi képeslapokon című kiadványát ismerhették meg az egybegyűltek, a könyvsátor falán pedig gyönyörű régi képeslapok kinagyítva várták a betérőket. A kiadványokat Mihálka Nándor régész mutatta be. Mint elhangzott, Balázs D. Attila a Kárpát-medence egész területéről gyűjti a képeslapokat, a 2017-es kiadvány címoldalára pedig egy szimbolikus helyszínt választottak: a képeslap Esztergomot és Párkányt ábrázolja a Mária Valéria híddal. „Remélem, hogy a naptár is kapocs lesz az elcsatolt országrészek között” – hangsúlyozta a szerző.
A bemutatón kiderült ugyanakkor, hogy a képeslapok helytörténeti adalékokkal is szolgálnak, például a nagyváradi Sas-palota passzázsának nemrég lezárult belső restaurálásakor is képeslapokat használtak fel. Kuriózum ugyanakkor a tárlaton is megtekinthető, a váradi várat ábrázoló képeslap, amin királyszobrok is szerepelnek, ám azt még nem tudni, hogy kiket ábrázolnak. A Torockóról szóló kiadvány kapcsán kiemelte, hogy eddig többnyire néprajzi munkák láttak napvilágot a gyönyörű Fehér megyei településről, ez az első olyan könyv, ami a képanyagát dolgozza fel. És máris készül a második kötet, egyik vásárlója ugyanis egy kiadványra való képeslapot ajánlott fel neki. „Mindez arra inspirál, hogy Váradról is készüljön egy hasonló kiadvány” – avatott be Balázs D. Attila, aki szerint nincsenek minőségi albumok a Pece-parti Párizsról.
György Attila íróval folytatódott délben a Könyv-Vár programja, a székelyföldi szerző a Harminchárom és a Bestiarium Siculorum köteteit hozta magával Váradra. Előbbiről megtudhattuk, hogy a családregénynek álcázott történelmi mű, ami harminchárom generációt követ nyomon Krisztus előtt 50-től a 20. század derekáig. A Bestiarium révén huszonnégy különleges állatfajjal ismerkedhetünk meg, ott találjuk között a szeszmacskát, a részeges disznyót, a medvét, ami nem játék, a fába szorult férget, de megtudhatjuk azt is, hogy milyen a székely mintaférj és a székely fehérnép. Utóbbi kettőt a felolvasások révén behatóbban is megismerhette a könyvbemutató közönsége, és mindenki jól derült a humoros részleteken.
A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be. A nagyszalontai születésű Molnár teológusként, egyházi íróként, költőként és prózaíróként is ismert, bemutatott munkáját pedig dr. Szász László, a Károli Gáspár Református egyetem irodalmi tanszékének nyugalmazott egyetemi docense méltatta. A bemutatón elhangzott: Molnár János regénye nem csak Magyarország ezidei szociális térképét nyújtja, de elmélyülten, és magas művészi színvonalom beszél bűnről, bűnhődésről és büntetésről, vagyis alapvető emberi dilemmákról is.
Csinta Samu erdélyi újságíró, író köteteit Dénes László újságíró mutatta be. A szerző három művét is megismerhették az érdeklődők, így a Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényt, a Kallós Zoltán munkásságával foglalkozó Lélekmentőt, valamint az erdélyi nemesség múltját és jelenét bemutató Erdély újranemesítői címűt. A szombat délután megszervezett beszélgetésből kiderült: Csinta munkássága nyomán fontos erdélyi történeteket és megkerülhetetlen személyiségeket örökít meg az utókor számára, s úgy végez értékmentő munkát, hogy közben olvasmányos, a széles közönséghez szóló műveket hoz létre.
Az ábécé betűi elevenednek meg Tóth Ágnes ABC parádé című verseskötetében, amelyet a Szent László Napokon is bemutatott, vasárnap délelőtt. A gyerekek körében ismert és szeretett nagyváradi költőnő kedves, ritmikus és dallamos versei játékosan és könnyeden segítenek a kisiskolás korosztálynak megismerni az betűket. „Még az ly-ról is írtam, pedig az nem volt könnyű” – jegyezte meg tréfásan a könyvbemutatón Tóth Ágnes. A versek mellett a kötet azonos fontosságú elemei a színes, plasztikus illusztrációk, Kovács Klaudia nagyváradi képzőművész munkái, aki Tóth Ágnes előző gyerekvers-kötetét, a Macskadombi verseket is képekbe álmodta. Az illusztrátor azt mondta, mielőtt nekifog a rajznak, megpróbál a sorok közé látni, és a szövegben meg sem jelenő részleteket odaképzelni a papírra, mint a gyermek, aki szárnyaló fantáziájával egész kis világot lát a versek köré. Az illusztrációk vegyes technikával készültek, akvarellel és temperával, majd számítógépes utómunka révén nyerték el végső formájukat.
Tóth Ágnes mind az ABC parádéból, mind a Macskadombi versekből szavalt a jelen lévőknek – ez utóbbi kötetben a színekre írt egy-egy verset. A költő kedves történetekben mesélte el, hogyan születtek a versek, például megtudhattuk, hogy egyszer egy üveg régi tinta ömlött a ruhájára, ebből lett a Kék vers, amelyet aztán, hogy „árván” ne maradjon, további színes költemények követtek. Aniszi Kálmán szerkesztő, újságíró munkásságáról, és a Csillagösvényeken. Életutak a változó időben című interjúkötetéről is esett szó vasárnap délután a Szent László Napok keretében felállított Könyv-Várban. Dénes László újságíró kérdezte a Nagyváradról elszármazott szerzőt, aki őszintén beszélt Bihar megyei emlékeiről, karrierjének személyes vetületeiről. Aniszi a 90-es években költözött Magyarországra, és hagyta fel korábbi tanári pályáját az újságírásért. A Csillagösvényekben az élet különböző területein tevékenykedő neves interjúalanyait szólaltatta meg. A közönségtalálkozón Meleg Vilmos olvasott fel a szerző műveiből.
Balázs Attila
A Szent László Napok sajtószolgálata
szentlaszlonapok.ro2016. július 18.
Lélekrombolás
„Akik a hablatyot nyomják politikai szinten, azok uralják a kultúrát is.” (Pozsonyi Ádám)
Annak érdekében, hogy a balliberális eszmerendszer segítségével maga alá gyűrje a népeket, a világuralmi terveket szövögető pénzügyi-gazdasági túlhatalom megkezdte a történelmileg kialakult kultúrközösségek felszámolását Európában. Előbb nekiesett a nemzet vezető erejét megtestesítő nemesség megsemmisítésének, a „felvilágosodás" óta pedig a keresztény hit és az egyház szétverésének fogott hozzá, majd a hagyományőrző falusi parasztság kisemmizésének, valamint a tanulásra, művelődésre fogékony városi polgárság ellehetetlenítésének állt neki. De legnagyobb kártétele az összetartó, sokgyermekes családok szétzüllesztése volt, végül pedig eljutott odáig, hogy a homoszexuális párok pátyolgatásával magának a családnak a fogalmát is megkérdőjelezte.
A mostani – az Egyesült Államok által irányított – migránsáradattal pedig megkezdődött a legnagyobb és legszínesebb kultúrközösségeknek: az európai nemzetállamoknak egy jellegtelen, gyökértelen, kulturálatlan és önazonosság nélküli, piszkosszürke katyvasszá való összekeverése. Ez valójában nem más, mint Európa multikulturalizmusának a megszüntetése.
Megbélyegzés véleménydiktatúrával
A kultúrközösségek szétrobbantása után a pusztító erők most már az egyes emberek lelkének a megrontására törtek, hiszen a lélek szépsége, tisztasága a kulturáltság lelke. Ezt szüntelen félrevezetéssel, a szavak és kifejezések értelmének a kiforgatásával, az őszinteség és egyenesség „politikailag korrekt" (PC) tiltásával és megbélyegzésével, azaz véleménydiktatúrával valósították meg. Félrevezetni azonban csak kulturálatlan tömegeket (a csőcseléket) lehet. Ezért a kulturáltság szétzüllesztésére az anyagiasságot helyezi előtérbe, a tudás és a hit iránti őszinte vágyat kihasználva pedig az áltudományokat és álvallásokat terjeszti.
A kulturálatlan ember könnyen feladja nyelvét, nemzetiségét, hazáját és közösségi szabadságjogait is, a megtévesztő politika pedig éppen a közösségi szabadságjogok helyébe helyezi a nehezen megvédhető egyéni szabadságjogokat, mert az egyedeire bomlasztott tömeggel már könnyebben lehet elbánni. Az egyéni szabadságjogok hangoztatásával tehát nem az egyént és az egyéniséget kívánja erősíteni, hanem ellenkezőleg, a közösség és az egyéniség elsorvasztásával egyneműsíteni (homogenizálni) igyekszik, és ezáltal álközösségeket (közösség helyett közönséget) hoz létre. Így hát az erős, kulturált, érzékeny közösségi emberből kultúrák közötti és alatti, eltömegesedett, sehová sem kötődő, csak magával törődő, érzéketlen, önző, hazátlan és ezért magára mAradt, gyenge és kiszolgáltatott világpolgár lesz.
Az álkultúrát terjesztik nagy erőkkel a nemzetközi nagyvállalatok, melyek számára gazdasági érdek a nemzeti kultúrák felszámolása, amelyek útjában állnak tömegfogyasztásra szánt egyhangú sorozattermékeiknek. Cinkosuk a nemzetközi finánctőke, mely sok pénzzel olyan politikusokat juttat hatalomhoz, akik azt sem tudják, mi az, hogy kultúra, így hát a gazdasági és társadalmi gondok megoldására is képtelenek. Emiatt – már csak saját hatalmon mAradásuk érdekében is – terjesztik az álkultúrát, mégpedig a tömeg-szórakoztatóipar segítségével. Az emberek szabad időtöltése kínálja ugyanis a politika számára a legjobb, legcsábítóbb befolyásolási lehetőséget.
A balliberális oldalon álló szórakoztatóipar kínálata a „kikapcsolódás" örve alatt elvonja figyelmünket, és olyan területek felé tereli érdeklődésünket, melyek távol állnak a döntő emberi, közösségi, gazdasági és politikai gondoktól, és így nem is segítheti azok megoldását. A gondtalanság illúzióját kelti, mákony, mely gátolja, hogy szembekerüljünk a társadalom és a lét nehézségeivel és bajaival, akadályozza, hogy szembenézzünk önmagunkkal, életünkkel és korunkkal. Ha netán mégis megtennénk, a kérdésekre közhelyszerű típusválaszokat ad, vagy álmegoldásokat kínál, és elcsábít a tetszetős, de hamis megoldások útvesztőjébe.
Mesterségesen irányított közvélemény
A kulturálatlanság térhódítása kineveli a politikai színjáték tapsoló közönségét is. Ez a színjáték tartalmatlanságát, felületességét rendszerint látványos külsőségekkel, túlméretezett megoldásokkal, csillogó formalizmussal leplezi, és harsogó hangulatkeltéssel, jelszavas izgatásokkal takarja. Ez a politika a szórakoztatóiparral karöltve a tömegbutításnak tökéletes eszközeit fejlesztette ki, rossz példát nyújt és rossz irányba befolyásolja életünket. A balliberális tömegtájékoztatás eszközei is a félretájékoztatás, a világhatalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Így ahelyett, hogy segítenének bennünket, csak megzavarnak, bolondítanak, és közben a lejtőre vezetnek. Az emberi lélek és méltóság ezáltal megalázást szenved, az igazság pedig háttérbe szorul, s helyette a meggyőzés bűvészete kerül előtérbe.
Emiatt helytelen, hamis képünk alakul ki a világról, amely így egyre áttekinthetetlenebbé, és félelmetesebbé válik számunkra, melyben ellenségek vesznek körül. Ezért vannak, akik kegyetlen bandákba és erőszakszervezetekbe tömörülnek, melyek a „felsőbbrendűség" tévhitét és az erőszak dicsőítését terjesztik. Ebben fölhasználják a szórakoztatóipar, főképpen a filmipar nyújtotta lehetőségeket is, mely a durvaságot, kegyetlenséget népszerűsítő filmekkel fokozza a társadalmi érzéketlenséget, hogy megakadályozzák a közösségi összefogást a társadalmi jogtalanságok és igazságtalanságok ellen.
A közvélemény mesterségesen irányított helyeslése az igazság látszatát, az erőszak dicsőítése az erő káprázatát, az egyneműség pedig a közösség illúzióját kelti. Az eredeti, erős, eleven közösség azonban mégis hiányzik, és az egyén csak saját magának él. A tömeg-szórakoztatóipar irányítói mindent elkövetnek, hogy az alkotómunkát, az erkölcsöt, a hazát és a vallást ellényegtelenítsék, s az élet céljának és értelmének a kikapcsolódást, a szórakozást és az élvezetek halmozását tegyék. Az álkultúrát tehát nemcsak a diktatúrák sematizmusa terjeszti, hanem a demokráciák liberalizmusa is, amit a tőkés társadalom szemfényvesztése: a tudományok fejlődése, az életszínvonal növelése és a sok diploma még takar, de a szórakoztatóipar kínálatának silánysága már jelez.
Az iránytévesztett és megriadt ember azt követi a leginkább, aki a legerőszakosabban ellentmondó. A népbutítás kelepcéjébe került ember ezáltal könnyen a politikai kalandorok, önkényuralomra törő bűnözők és szélhámosok prédájává válik, akik hatalmukat és gazdagságukat mindenekelőtt a kulturális sajátosságok és igények szétzúzásával kívánják biztosítani. Az ízléstelenség és sekélyesség térhódítása a tömegszórakoztatási piacon ily módon a demokráciát is létében veszélyezteti.
A lélekromboló álkultúra végeredményben a társadalmi érintkezés, a közlés üresjárata, mely sem a személyiség fejlődését, sem a társadalom haladását nem szolgálja, hanem ellenkezőleg: a lét lényeges gondjainak megoldatlanságát okozza. Így bármennyire is meggyőzőnek, szemkápráztatónak, a hagyományos értékrend felborításával pedig újnak, forradalminak is tűnik, nem előre visz, hanem hátra.
Nemcsak önérdek az értékek tisztelete
A kulturálatlan, szabad időtöltés és az álkultúra tehát nem ártalmatlan kedvtelés, hanem csak hóbort, bolondéria. Az érzetek felfokozása, az érzéki öngerjesztés és az élvhajhászás még nem szerelem, és nem művészet, hiszen hiányzik belőle az eszmeiség. A kábítószeres látomások, hallucinációk sem a képzelet szárnyalásai, hanem csak rémálmok, és az indulatok felkorbácsolása sem érzelmi gazdagság, hanem csak a józan ész kirekesztése. Ha azonban az ember az értelmét és tudatát kikapcsolja, az egyben az ösztöneinek elfajulását is okozza, és így az emberből nem ösztönös lény lesz, hanem őrült. Az a lelkiállapot pedig, amelybe ily módon kerül az ember, nem lelkesültség, hanem megszállottság.
Vegyük észre, hogy a pusztító erők hamis értékrendjükkel, ferdeségeikkel és mértéktelenségeikkel elsősorban a lelkünket támadják meg, önös jellegükkel az érzékenységünket és érzelemvilágunkat rombolják, féktelenségükkel az akaratunkat és önfegyelmünket bomlasztják, művészietlenségükkel a képzelőtehetségünket rontják, kicsapongásainkkal a szervezetünket, az egészségünket is pusztítják. Vagyis valójában a személyiségünk egészét: a testünket, a lelkünket és a szellemünket is egyaránt károsítják, egyéniségünket pedig sorvasztják, illetve a maguk képére alakítják át.
Mindennek súlyos kihatásai vannak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi és a családi életre, sőt magára a társadalmi haladásra is. Tehát az, hogy mivel töltjük az időnket, és mivel szórakozunk, nem teljesen magánügy, hanem közösségi ügy is, vagyis az értékek tisztelete nemcsak önérdek, hanem egyszersmind családi, nemzeti és össztársadalmi érdek is. Az olyan kulturális kezdeményezéseknek, mint például a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő, óriási lélekmentő és nemzetmegtartó ereje van.
Ahogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntőjében mondotta, amire Tímár Sándor néptáncoktató, majd Erdélyben Kallós Zoltán néprajzkutató is ráerősített: „a táncházmozgalom elindításával az alvó nemzeti lelket ébresztettük fel".
Becsüljük meg magunkat. Isten segítségével őrizzük meg lelkünket és értékeinket (melyek közül legfontosabb az anyanyelv), mert viszontagságos történelmünknek hihetetlen szenvedésein mentettük át, és óvott meg minket.
Veér Győző
A szerző szovátai orvos
Krónika (Kolozsvár)2016. július 19.
A változtatás módszereiről (XXV. Bolyai Nyári Akadémia)
A modern pedagógus – megváltozott szerepek és készségek. A változtatás módszerei címmel tartják idén a 25. Bolyai Nyári Akadémiát (BNyA), amelyet tegnap nyitottak meg a Kallós Zoltán Alapítvány válaszúti központjában. A július 11–31. közötti továbbképzőt tizenkét erdélyi helyszínen tizenkilenc szekcióban szervezik, Sepsiszentgyörgyön a testnevelés újdonságairól tájékoztatják tegnaptól a résztvevőket.
A BNyA fő célja az ismeretszerzés mellett az, hogy a pedagógusok új és hatékony módszereket sajátítsanak el a diákokhoz való viszonyulás tekintetében – köszöntötte a harminchat Kárpát-medencei testnevelő tanárt tegnap Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke a Sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában tartott megnyitón. Hangsúlyozta, a szaknyelv tisztasága a testnevelési órán is fontos, és kérte a tanárokat, tudatosítsák diákjaikban: ahhoz, hogy az életben érvényesüljenek, kétszer annyira felkészültnek kell lenniük, mint román társaiknak.
Sztolyka Péter programszervező lapunk érdeklődésére elmondta, az előadók magyarországi testnevelők, főiskolai tanárok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek az új oktatási módszerek alkalmazása terén. „Magyarországon heti öt tornaórát tartanak az iskolában, Romániában hetedik osztályig két óra, azt követően heti egy óra áll rendelkezésünkre, hogy a diákokat megmozgassuk, és legtöbben csupán ennyivel mAradnak, iskolán kívül kevesen sportolnak” – mondotta. Sztolyka szerint bakugrással, bukfenccel, futással már régóta nem lehet lekötni a gyermekek figyelmét. „A jelenlegi nemzedék egyszerre sok mindenre odafigyel, de a gyermekek nem tudnak egy dologra koncentrálni, ezért célzott feladatokat adunk, amelyekben a legfigyelmesebbek tudnak csak győzni. Új játékokat, újgenerációs sportokat kell alkalmazni, mint például az olyan labdajátékok, amelyekben ki lehet egyenlíteni a lányok és fiúk közötti erőkülönbséget” – véli a szakember.
A negyvenkét órás testnevelési képzés főként gyakorlatból áll, a labdaérzék, a labdás ügyesség fejlesztésének új módszereiről tájékoztatják a résztvevőket kosárlabda példázattal, lesz lovasíjászat, és a csoport megismerheti a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását célzó sepsikőröspataki lovasprogramot is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. augusztus 9.
Míg magyarul táncolunk
Közösségi élménnyé vált a csupán négy éve felújított csernátoni néptáncos találkozó: a csernátoni csonkatorony, az Ika vára alatt már nem csupán a magyar népi zene és tánc iránt érdeklődők gyűlnek össze, hanem a nagyfalu számos lakója ekkorra időzíti a hétvégi tokányos-flekkenes kiruccanást, amikor hallótávolságra a színpadtól a székely ember megéli a munkaszünet ritka pillanatait.
Az Ika-vári néptáncfesztivál gyökerei épp az 1970-es évekig nyúlnak vissza: egész pontosan 1972-ben tartották a népi zene és tánc első ünnepét a felsőcsernátontól egy kőhajításnyira lévő várromnál, a rendezvény csodálatos módon túl is élte a kommunizmust, aztán a demokrácia első éveiben szép lassan kimúlt. Sok esztendőnek kellett eltelnie, míg a nagyközség kulturális mindenesének, az örökmozgó Ágoston Józsefnek eszébe jutott, mily sikeresek, mily közösségépítőek voltak az anno szervezett fesztiválok, s ha ő maga nem is vágott bele a felújításba, a fiatalokat sikerült megfertőznie: az Ika Ifjúsági Egyesület „ráharapott” a feldobott ötletre, és 2012-ben megszervezték az első újkori Ika-vári néptáncfesztivált. A fiatalok azonban nemcsak lelkesek, de ötletekkel sem állnak rosszul. Népi zene, népi tánc? Számos rendezvény a Kárpát-medenceében ezekre épít, Háromszéken sem éppenséggel új a kezdeményezés, hát a csernátoniak kitalálták: az Ika-vári néptáncfesztivál jellegzetessége a szórvánnyal való kapcsolatépítés legyen. Ennek jegyében hívták meg a hétvégi talákozóra Fehér megyéből Magyarlapád, Bákó megyeből Kóstelek magyar hagyományőrző társulatait, s hosszú távú tervük, hogy a szórvány-Székelyföldi kapcsolatépítésbe ne csupán az erdélyi szórványt, hanem a moldvai csángóságot is bevonják. A rendezvény amúgy folyamatos fejlődésen megy át. Idéntől kétnapos a fesztivál, első napja ugyan nem a nagyközönségnek szánt, de annál értékesebb: szombat a szakmai nap, amikor a szórványból érkezett társulatok és a csernátoni, illetve a környékbeli falvak együttesei közös táncünnepen vesznek részt, e hétvégén a népi táncról szóló dokumetumfilmet néztek meg, majd együtt táncoltak és énekeltek. Vasárnap istentiszteleten vettek részt, Felsőcsernáton református templomának ódon falai igencsak régen láttak ennyi népi viseletbe öltözött fiatalt. Aztán a déli harangszó már az Ika vára tövébe szólította az ünneplőket, ahol kézműves-tevékenységekkel, játszóházzal szórakozhattak fiatalok és idősebbek, de lehetett fürödni is, vagy egész egyszerűen csak beszélgetni, hiszen az sem mindennapos manapság, hogy ilyen dologidőben ráérjen az ember fia a szót szaporítani. Persze, megnyitója is volt a fesztiválnak, Mágori István, az Ika Ifjúsági Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, a rendezvény lényegét kiemelendő Kallós Zoltánt idézte: addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Fákó Alpár, a másik mindenes is szólt az egybegyűltekhez, miként Bölöni Dávid polgármester is, egyetlen kivételt kérve a hagyománytól: hogy ezúttal ne rontsa el az eső a tánctól derűssé válók jókedvét. Szőcs László tiszteletes és Kedves Tibor plébános áldását követően aztán színre léphettek a táncosok, előttük azonban még a Csernátoni Férfi Dalcsoport énekelt néhány kedvcsináló, gyönyörű nótát.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2016. szeptember 6.
Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!
Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba.
Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült.
A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és
a szállás-étkezés biztosítása, valamint
az orvosi felügyelet mellett
sokszor még ruhát is kapnak.
Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt.
A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán.
A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el.
A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet.
El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig.
Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar.
Ablonczy Bálint
valasz.hu2016. szeptember 15.
Tábor táborra Válaszúton
A válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány épületei és kertje tanév közben az óvodások, elemisták zsivajától hangos, míg nyáron egymást érik a különböző korosztálynak szóló különféle táborok.
A szórványtábor, június 28-án indult, a szórványban élő alsó tagozatos gyerekek számára. A tábor minden napja mesével kezdődött, amit a sárkány írt a gyerekeknek. A levél tartalmazta az aznapi feladatot, és ha azt teljesítették, leesett a sárkány egy feje. Hét végére a félelmetes ötfejű barátságos királyfivá változott. A tábort királyi bál zárta, minden gyerek az általa készített tárggyal ajándékozta meg a királyfit. A sok ajándékból gyönyörű kiállítás lett, ahol mindenféle természetes anyagból (fa, filc, nemez, bőr) készített tárgy helyet kapott. Lovacska, ostor készült, de vásznat és tányért is festettek a táborozók. Gyöngyből különféle állatfigurák készültek. Üvegfestékkel is megismerkedtek a gyerekek, poharakat dekoráltak, alátét is készült hozzá. A díszítő motívumokat elleshették a múzeumból is, hisz a gazdag néprajzi gyűjtemény megtekintése is a program része volt. Nem telhetett el a hét népdal, néptánc, népi gyermekjátékok tanulása és gyakorlása nélkül, de kirándulás, népdalverseny, vetélkedő, kincskeresés is színesítette a programot. A kisdiákok élményekben gazdagan, magyar identitásukban megerősödve térhettek haza.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)