udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
509
találat
lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-330 | 331-360 ... 481-509
Névmutató:
Kriza János
2010. december 6.
Mégsem fogy a magyar
A közhiedelemmel ellentétben nem fogy a magyar népesség jelentősen, a „fogyás” megfelel az európai népességszaporulat változásainak – hangzott el a hazai demográfiai folyamatokról tartott hétvégi szakmai megbeszélésen Kolozsváron
A közhiedelemmel ellentétben nem fogy a magyar népesség jelentősen, a „fogyás” megfelel az európai népességszaporulat változásainak – hangzott el a hazai demográfiai folyamatokról tartott hétvégi szakmai megbeszélésen Kolozsváron.
A Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében tartott tanácskozáson hazai, valamint Magyarországon, Szlovákiában és Ukrajnában élő magyar szakemberek vettek részt. A résztvevők hangsúlyozták, a magyarság számának alakulása kiegyensúlyozottabb a tömbben élő kisebbségek esetében. A felszólalók emlékeztettek: a teljes Kárpát-medencében megfigyelhető, hogy a kisebbségi magyar közösségekben párhuzamosan történik a tömbösödés és a szórványosodás.
A népességszám-csökkenés általános okai a természetes fogyás, a csökkenő szaporulat, az asszimiláció, a nemzetiségváltás, az elvándorlás. A speciális problémák térségenként változnak. Gyurgyik László, a Selye János Egyetem tanára a nemzetiségváltásban látja a szlovákiai magyarok fogyatkozásának okát, Badis Róbert, a vajdasági Identitás Kisebbségkutató Műhely elnöke – kárpátaljai kollégájhoz, Molnár Józsefhez hasonlóan – a felsőoktatás hiányával magyarázza.
Erdélyben is a migráció az egyik legnagyobb gond, ennél csak a vegyes házasságokból adódó beolvadás okoz nagyobb gondot – állapította meg a Csata István és Kiss Tamás szerzőpáros.
Zsigmond Júlia, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 8.
Megfogyatkozva - Negyedmillióval csökkent tíz év alatt a magyarok száma a Kárpát-medencében
Hogyan alakul a magyar népesség Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban? A gyors válasz: csökken. Okokkal és részletekkel a demográfusok szolgáltak.
Egységes módszertan gyakorlatba ültetése a célja annak a projektnek, amelynek keretében a Magyar Tudományos Akadémia finanszírozza a négy nagy határon túli magyarlakta terület (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság) demográfusainak kutatómunkáját. A projekt végterméke egy kötet lesz, amelyben a kutatók összefoglalják az eredményeket - számolt be Kiss Tamás. A projekt műhelymegbeszélése keretében – a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vendégeként – látogatott Kolozsvárra Gyurgyík László, Molnár József és Badis Róbert.
A nagyobb magyarlakta területeken a magyar lakosság létszámának jelentős csökkenését fogja hozni a 2011-ben esedékes népszámlálás - derült ki a Kriza János Néprajzi Társaságnál csütörtök délután megtartott előadássorozaton, amelyen a vendég-kutatók és erdélyi demográfusok vettek részt.
SZLOVÁKIA
Szlovákiában a '90-es évek közepétől váltotta fel a növekedést a fogyás a magyar lakosság körében - derült ki Gyurgyík László előadásából. A magyarok száma 1991 és 2001 között 47 ezer fővel csökkent, ennek elsődleges oka (60,2%) az asszimiláció (nemzetiségváltás), de a természetes fogyás is komoly tényező (25,5% - évente 2000-rel kevesebb a születések száma az elhalálozásokénál), míg a rejtett migráció egy kevésbé fontos tényező (4,7%). A (statisztikai) népességfogyás 9,6%-át magyarázza, hogy 2001-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdés megválaszolása nem volt kötelező, így vannak olyanok, akiknek a nemzetiségét nem ismerjük.
A kutató az asszimilációs folyamatokat összefüggésbe hozta a társadalmi és politikai helyzettel - ezzel magyarázható, hogy a '80-as években lezajlott egy reasszimilációs folyamat - vagyis azok, akik korábban a népszámláláskor szlováknak vallották magukat, most magyarnak.
Gyurgyík két további tényezőre is felhívta a figyelmet. Az egyik, hogy a regisztrált és a valós élettartam közt eltérések mutatkoznak. Míg 2001-ben a regisztrált halálozások alapján kiszámolt várható élettartam 74,6 év volt a magyarok körében, a kutató számításai szerint ez reálisan 71,9 évre tehető. Így Gyurgyík adatai szerint a 2001 óta eltelt periódusban 40,5 ezer születéssel és 63,5 ezer elhalálozással összesen 23 ezerrel csökkent a magyarok száma a negatív természetes szaporulat miatt.
A másik tényező, hogy a romák száma jelentősen magasabb a magyar többségű területeken, és esetükben kérdéses, hogy népszámláláskor magyarnak, szlováknak vagy romának vallják magukat. Itt az is egy fontos szempont, hogy a romák esetében jóval magasabb a születések aránya, mint a magyaroknál.
A regisztrált adatokkal számolva a 2011-es népszámláláson 486 700 lesz a szlovákiai magyarok száma, ami 33 800 fős csökkenést jelent a 2001-es adatokhoz képest, viszont a reális értékekkel számolva a fogyás közel 60 ezer fős lehet, vagyis a magukat magyarnak vallók reális száma 461 ezer lesz.
KÁRPÁTALJA
Kárpátalján a magyarok aránya 1989 és 2001 között 12,5-ről 12,1 százalékra csökkent - vagyis 155 700 főről 152 ezerre - számolt be Molnár József kárpátaljai demográfus. A magyarság aránya két kivételt leszámítva mindenhol csökkent. A nagyszőlősi járásban egy reasszimilációs folyamat eredményeként volt növekedés (a magukat korábban ukránnak vallók most ismét magyarnak vallották magukat), míg Munkácson a kedvezménytörvény hatására vallotta magát sok magyar anyanyelvű cigány magyarnak.
Így Kárpátalján az a különleges helyzet alakult ki, hogy az asszimiláció hatására nem csökkent, hanem hatezerrel nőtt a magyarság létszáma, miközben a természetes fogyás és a migráció egyenként ötezer fős csökkenést eredményezett.
Molnár József beszámolt a 2011-re vonatkozó becsléseikről is. Ezek szerint a magyarság létszáma összesen 9000 fővel csökken a tíz évvel korábbi adatokhoz képest, ebből 5000 a természetes fogyás, 2000 a migráció és szintén 2000 az asszimiláció hatására bekövetkezett csökkenés.
Kárpátalján szintén kérdőjeleket vet fel a cigányság helyzete. 2001-ben 14 ezren vallották magukat romának, viszont a demográfus felmérése szerint valós lélekszámuk ekkor 32 ezer volt, 2011-re pedig 40 ezren lesznek. Természetesen kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat, és itt akár az egyszerűsített honosításnak is szerepe lehet, tekintetbe véve, hogy ezzel uniós állampolgárokká válhatnak.
VAJDASÁG
Szerbiában a 2002-es népszámlálási adatok szerint 290 207 magyar él - ez a lakosság 14,28%-a. A korábbi, 1991-es adatokhoz képest 49 284 fős csökkenés tapasztalható - akkor még a lakosság körében 16,7% volt a magyarok aránya - ismertette az Identitás Kisebbségkutató Műhely vezetője, Badis Róbert.
A vajdasági magyarság demográfiai értelemben elöregedett népesség: 43 év fölötti az átlagéletkoruk. Míg 2002-ben az élveszületések közt 14,1% volt a magyar anyák által szült gyermekek aránya, 2009-ben ez már csak 11,6%-ot tett ki. A problémát tovább árnyalja, hogy Szerbiában az anya nemzetisége alapján határozzák meg az újszülöttek nemzetiségét, a magyarok körében viszont 25%-os a vegyes házasságok száma. Márpedig egy olyan családban, ahol a férj szerb, a feleség pedig magyar, nincs garancia arra, hogy a gyerekük magyar identitással fog rendelkezni.
A természetes fogyást tovább gyorsítja az a tény, hogy az elhalálozásoknál 18,4% a magyarok aránya. A születési és elhalálozási számok alapján a fogyatkozás mértéke évente körülbelül 3000 fő, vagyis kizárólag a természetes szaporulat miatt megközelítőleg 30 ezerrel csökkent a vajdasági magyarok száma az utóbbi tíz évben. Ehhez még hozzászámolandó az asszimiláció (a vegyes házasságok aránya 25%), a migráció (2002-2008 között 4166 ukrán állampolgár szerzett magyar állampolgárságot), viszont a másik három nagy határon túli magyar közösségtől eltérően itt nem befolyásoló tényező a kis létszámú cigányság.
ERDÉLY
Kiss Tamás és Csata István 2007-ben elvégzett vizsgálata megállapította: az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt népesség-előreszámítása szerint 2032-re a magyarok száma 1 millió főre csökken, ami 2002 és 2032 között összességében 29 százalékos fogyást jelent. Idén végzett újabb kutatásuk Hargita megye magyar, roma és román népességének előreszámítására korlátozódik, és több új elemet vezet be - például másként tagolták a régiókat, illetve ezúttal nem azokat számították romának, akik annak vallották magukat, hanem azokat, akiket a közösség tart annak. Az újabb kutatás részleteiről külön anyagban számolunk be.
A két kutató ezt a két kutatását ismertette röviden az előadássorozat keretében, kihangsúlyozva, hogy a magyar lakosság becslésekor a magyar identitású romák mellett szintén bizonytalansági tényezőt jelent az ország kétmilliós migrációs „kintlevősége”.
Becsléseik szerint a 2011-es népszámláláskor mintegy 1,29-1,3 millió román állampolgár fogja magát magyarnak vallani, ugyanakkor nem biztos, hogy ez a magyar népesség arányának a csökkenését jelenti majd.
Az ismertetett adatok tükrében az utóbbi tíz évben a Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40-45, míg Erdélyben 120-130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma - tehát a Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségeihez 2001 óta mintegy 230-250 ezerrel kevesebb ember tartozik, mint 2001-ben. Transindex.ro2010. december 10.
Értékek környezetében
Fazekas Lóránd ornitológus, néprajzos szerint a természettudomány oktatásában sok a pótolnivaló
Beszélgetőtársunk a szatmári magyarság egyik legismertebb személyisége. Olyan sokan ismerik és szeretik, mint a népszerű színészeket vagy énekeseket. Mert nemcsak tanár, de ornitológus, néprajzos, helytörténész, geológus, időjárás-megfigyelő, kirándulásszervező, idegenvezető egy személyben. De főleg a szó eredeti értelmében vett népnevelő! A sokféleség miatt nehéz volt eldönteni, mivel kezdjük beszélgetésünket, ám a szerencse kisegített. Munkaasztalán friss elismerő oklevél és különdíjként vadonatúj iránytű, mutatva: a tanár úr jó irányban tevékenykedett az elmúlt fél évszázadban.
Kiktől kapta az elismerő oklevelet?
– Húszéves a Román Madártani Egyesület, és a jeles évfordulóra háromnapos rendezvényen emlékeztünk Piteşti-en. Persze hogy ott voltam, hisz alapítótag vagyok. Egy fiatal biológussal, Paulik Csillával képviseltem Szatmár megyét. Annak idején Medgyesen tartottuk az alakuló ülést, az én tagsági könyvem, íme, a 35-ös számot viseli. Akkor még százan sem voltunk, ma tizenkétezren vagyunk, ebből 132-en Szatmárban tevékenykedünk, mert van már külön szervezetünk is, sok fiatallal, ami a madárvédelem szempontjából reménykeltő. Különösen ha olyan fiatalokat tudhatunk magunk közt, mint a mikolai Lukács István, aki hetedikes diákként csatlakozott hozzánk, és ma az orvosi egyetemre jár.
Piteşti-en szép számban összejöttünk, igaz, volt miről tanácskoznunk, hisz közismert, a modernizáció mennyire veszélyezteti az élővilágot, benne a madarakat. Ha nem állunk a sarkunkra, még nagyobb lehet a pusztulás, pótolhatatlan fajok tűnhetnek el végleg. Az egyik ajánlás az volt, hogy tovább bővítsük madárvédő tevékenységünket, és még több fiatalt vonjunk be munkánkba.
Az ötvenvalahány éves tanári pálya egészen másképpen indult. Talán nem is sejthette, merre fordul-kanyarog, és mi lesz a vége felé! Ha jól tudom, földrajz–geológia szakot végzett a régi Bolyain, ennek ellenére az elején matematikát és fizikát kellett tanítania. Mi történt?
– Semmi különös, csak az, ami azokban az években sok pedagógussal történt. Nagy volt a tanárhiány, több szaktantárgyat képzetlen személyek, jobb esetben végzett tanítók adtak elő. Akkor tartományi közigazgatásban éltünk, s bennünket Nagybányáról irányítottak. Engem először Fernezelyre küldtek volna matekot tanítani, de mikor látták, hogy nem lelkesedem érte, akkor Halmiba neveztek ki.
Ott nagyon meglepődtek, de hiszen nekik van számtantanáruk, ha végzettsége nem is az, inkább földrajzot és történelmet tanítsak! Ezzel indultam, de nem sokkal később már a biológia is az enyém lett. Ezt bántam legkevésbé, hisz a Bolyain külön tanultunk növényföldrajzot és állatföldrajzot, benne rendszertant és az élő világ elterjedését, ami már átvisz a biológiába, amit én mindig szerettem.
Nem sokat tanítottam Halmiban, a szomszédos Kökényesdre helyeztek, ahol az érdeklődésem mind inkább a biológia felé tolódott, miközben a körülmények okán a néprajzba is egyre inkább belekóstoltam. Igazgató lettem, és igyekeztem mind jobban bekapcsolódni a település életébe, sok embert, családot közelebbről is megismerni, mert úgy láttam, ez minden tekintetben hasznomra válik.
S van még valami, ami meghatározta további életemet és érdeklődésemet. A környező táj! Aki járt ott lent, a Túr alsó folyásánál, annak nem kell magyarázni, mennyire megkapja az embert mindaz, ami ott van: a lápi erdők, mocsarak, az árterület és a vizek gazdag élővilága, amit az országhatár közelsége miatt sem háborgathattak. Valóságos paradicsom a természettudomány iránt érdeklődőnek.
Mivel a biológia sok szemléltetést igényelt, gyakran kivittem az osztályt a helyszínre, mind több szemléltető eszközt gyűjtöttünk be az erdőkből, láposokból az iskolai laboratórium számára. Aztán elterjedt a faluban, hogy tücsköt-bogarat gyűjtünk, s az emberek kezdték behozni az erdőn-mezőn talált elhullott madarakat és kisállatokat. Amit én szépen preparálok, kitömök, megőrzöm az utókornak, mert közben a preparálást is megtanultam.
Annyira megszokták, hogy én ilyesmivel is foglalkozom, hogy jóval nyugdíjazásom után, ide, Szatmárnémetibe is behoznak egy-egy elhullott ritka példányt. A végeredményt az előbb láttuk a nagyszobában lévő gyűjteményben.
Csak nem azt akarja mondani, hogy azt a rengeteg madarat és kisemlőst a tanár úr preparálta, konzerválta az utókornak?!
– De igen! S lám, érdemes volt, mert ma délelőtt is két osztály jött megnézni. Nem jártam utána, de ismereteim szerint máshol nincs Szatmárnémetiben olyan gazdag természettudományos gyűjtemény, mint amit én hoztam össze ötven év alatt a Túr völgyében.
Minden érdeklődő előtt nyitva áll az ajtó. Mintegy kilencven madárfaj látható itt. Köztük olyan ritkaságok, mint a réticanka, a kerecsensólyom és a kabasólyom. A kisemlősök közül kiemelném a törpe cickányt, amely olyan pici, hogy tenyerünk egynegyedét sem tölti be, vagy a nyusztot, amely igen káros és nagy étvágyú ragadozó. Kirándulásaink alkalmával ezen állatok nagy többségét az iskolások a természetben is megismerhetik.
A helyi lapok az idén is többször hirdették az ön madármegfigyelési kirándulásait. Alkalmam volt tapasztalni legutóbb éppen a remetei hegyen, hogy ezek a kiruccanások vonzzák a fiatalokat! Miért tartja fontosnak az ilyesmit?
– Elsősorban azért, mert a természettudományos ismeretük kevés és hézagos, amin nem is csodálkozom, hisz az utóbbi évtizedben az iskolai tanrendben érezhetően csökkent az ilyen órák száma. A földrajzé és a biológiáé például heti két óráról egy órára. Akkor, amikor a biológia századát éljük, amikor a természettudományok fontosabbak az ember számára, mint bármelyik eddigi korszakban.
Csak reméljük, hogy a nagy vajúdással születő új oktatási törvény változtat ezen az áldatlan helyzeten. Mi addig is javítunk saját helyzetünkön, és igyekszünk még vonzóbbá tenni egyesületünket. Nemrég a szatmári Kossuth-kertben felújított régi közfürdő épületében, a Zöldházban külön irodát kaptunk, ahol ismeretterjesztő előadásokat tartunk, játékos versenyeket szervezünk.
Itt dolgozzuk fel azokat az adatokat, amelyeket madárszámláláskor gyűjtünk az iskolásokkal, mert az országos madárszámlásási akcióba is bevonjuk őket. Tehát igyekszünk pótolni azokat a dolgokat, amelyeket a hivatásos oktatás elmulaszt. De nagyon sok a pótolnivaló, ezt nem csak én mondom.
Visszatérve a madarakra, hadd kérdezzem meg: van-e az ornitológusnak kedvenc faja?
– Nem illene mondanom, mert mind az kellene legyen, mint ahogy az is, de én is ember vagyok, s azok a madarak állnak hozzám közelebb, amelyek fizikailag is közelebb vannak. Mint a cinkefélék, amelyek a városba, így az én kertembe is be-bejönnek. Lám, most is vagy kettő ! Szép a tollazatuk, nagyon hasznosak, és „nyitnikék”-énekükkel ők hozzák a tavaszt.
Említette a madárszámlálást. Sok aggodalomra adnak okot a legfrissebb felmérések?
– Elég sokra! Hét helyen vizsgálódtunk, tapasztalataink szerint mifelénk rohamosan csökken a fecskék száma, amit elsősorban csökkenő táplálkozási lehetőségükkel, a nem kellően átgondolt szúnyogirtással hozunk kapcsolatba.
A tavak és más vizes élőhelyek kiszáradása miatt kevesebb az olyan védett madár, mint a szürkegém, a zöld- és a szürkeküllő, de pusztulnak az énekes madarak is. Ugyanakkor szaporodnak a seregélyek, a tőkés récék, dankasirályok, s a sok elbokrosodott rét, a szántóföldek elparlagiasodása miatt, a vadászok örömére, például a fácánok.
Akkor menjünk vissza a Túr-árterület gazdag élővilágából Kökényesdre, Szatmár megye ma is egyik leginkább hagyományőrző falujába. A néprajzkutatás is magától jött, a helyzet hozta, mint a madárkutatást?
– Valóban a helyzet hozta. A gazdasági és társadalmi változások, az erőszakos kollektivizálás, a férfiaknak a városi építőtelepekre, gyárakba hajtása valósággal felforgatta a falut, megváltoztatta az emberek életmódját. A hagyományos paraszti társadalom a szemünk előtt bomlott le, sokféle használati tárgy a padlásra vagy éppen a szemétre került. Több évszázados népi kultúra emlékei szorultak hátra, tűntek el egyik napról a másikra. Felelős ember, pláné ha pedagógus is, ezt nem nézhette tétlenül.
Fazekas Lóránd (1935, Szatmárnémeti)
Ornitológus, néprajzos, népnevelő. A Bolyai Egyetemen 1957-ben földrajz–geológia szakon diplomázik. Halmiban kezdi tanári tevékenységét, majd Kökényesden folytatja, ahol sokáig az iskola igazgatója is.
A környezet hatására az oktatás mellett ornitológiával és néprajzzal is komolyabban foglalkozik. Alapító tagja az Országos Madártani Egyesületnek, majd a Kriza János Néprajzi Társaság is tagjai közé fogadja. Több könyve jelent meg, számos elismerésben részesült, így a közösségért végzett tevékenységéért megkapta a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság díját is.
Cselekvésre buzdított az akkori gyermeklap, a Jóbarát felhívása is: mentsük meg kallódó értékeinket! Megszületett bennem egy néprajzi gyűjtemény létrehozásának gondolata. A szülői látogatásokat és más találkozásokat felhasználva mondtam az embereknek, mi a szándékom, és hogy ne dobjanak el semmiféle olyan régi eszközt, amire már nincs szükségük, majd kiállítjuk, és minden tárgynál feltüntetjük az adományozó nevét. Ez bizalmuk megnyerése miatt nagyon fontos volt. Hozták is nemsokára az első tárgyakat.
A legelsőt, egy kilencfiókos régi fűszertartót 1971. február 27-én a 291-es házszám alól, Komáromi Erzsébettől kaptam. Itt van pontosan feljegyezve a gyűjteményes irkába, senkinek ne legyen kétsége, hogy a tárgy másfelé kerülhet. Aztán sorra hoztak szenes vasalót, mángorlót, motollát, cseréptányért, szilkét, csuprot, káposztás fazekat, tésztaszűrőt, varrottas törülközőt és amit csak el lehet képzelni. Még most is hoznak, bár sok száz tárgyat számlál és évek óta közszemlére van téve a kökényesdi gyűjtemény.
Íme, a füzet legutolsó bejegyzésében az áll, hogy Tóth Imre a 435-ös házszám alól, 2010. október 29-én egy kazaltépőt ajándékozott a köznek. Ez egy csúszós, horgos rudacska, amit beszúrnak a szénakazalba, és szénával húzzák ki.
Ha nem tévedek, a gyűjteménynek a felújított régi iskolában találtak végleges helyett, a nyáron megtartott kökényesdi „múzeumavatóról” lapunk is beszámolt. A több évtizedes gyűjtőmunka nyomán Fazekas tanár úr igazi néprajzossá vált!
– Olyannyira, hogy közben a Kriza János Néprajzi Társaság tagjai sorába fogadott. Mint utaltam rá, szinte észrevétlenül lettem néprajzos, de mindenképpen a környezet hatására. Az eltelt időben aztán ösztönömmé vált a szakma néhány alapvető elvárása, ennek köszönhetően ma, hetvenhat évesen sem tudok úgy vidékre menni, hogy ne legyen nálam messzelátó, fényképezőgép és jegyzetfüzet. S az ember mindig talál valamit, néha olyasmit is, amivel korábban nem találkozott.
A nyáron az egyik régi kőszegremetei présház verandáján láthattam egy úgynevezett kijózanító padot. Egyszerűségében is elmés darab. Belső lábai rövidebbek, így a pad a fal felé dől, és a rajta szundikáló részeg nem eshet le róla. A néprajzban az is segített, hogy annak idején második fokozati tanári vizsgára írtam egy falumonográfiát, amiben sok néprajz is volt, s hogy a nagy tévedéseket elkerüljem, több ismert magyar néprajzostól elolvastam ezt-azt. A vizsga jól sikerült, de a monográfiát már csak ’90 után, a Lakitelek Alapítvány támogatásával, egy pályázat révén tudtam könyv alakban megjelentetni.
Azóta még írt néhány könyvet.
– Néprajzit, természetismeretit, helytörténetit, mert közben a sors helytörténészt is csinált belőlem. A Hit és hagyomány megírására, amely Kökényesd szakrális néprajzával foglalkozik, az Apáczai Közalapítvány pályázata ösztönzött. Külön elismerésben részesültem érte, akárcsak a Tanári életutak című kötetért. Készülőben van Kökényesd bővített monográfiája, amelyben többet foglalkozom a népélettel és annak változásaival, néhány ma is élő néphagyománnyal.
Persze, megkérdezhetik: milyen ornitológus vagyok, hogy az általam kutatott madarakról még nem adtam ki egy nagyobb könyvet? Erre azt válaszolom, hogy kicsi az a terület a Túr völgyében, amellyel foglalkozom, madárvilága több más kiadványban, például az Erdélyi Kárpát-Egyesület nyomtatványaiban is megtalálható. Társszerzőként két olyan szakkönyvben is jelen vagyok „madaraimmal”, amelyeket a középiskolások és egyetemisták is forgatnak.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 16.
Művelődéstörténeti fejezettel bővült a Romániai Magyar Lexikon
A 150 erdélyi műemlék részletes leírását tartalmazó első fejezete után most további 140 művelődéstörténeti szócikkel bővült a kétnyelvű Romániai Magyar Lexikon, amely a www.lexikon.ro, illetve www.enciclopediavirtuala.ro címeken érhető el.
Az új szócikkek a néprajz, a történelem és az irodalom tematikák köré csoportosulnak. A Romániai Magyar Lexikon művelődéstörténeti fejezetének megírásában több mint harminc szakember működött közre. A néprajzi szócikkeket a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság szakértői csoportja készítette el, a kiemelt területek többek között az írásbeliség, népköltészet, néphit és népi vallásosság, tudománytörténet és kutatástörténet, kutatói életrajzok, gazdálkodás, népszokások, szokáscselekvések, viselet, népi specialisták, tájtörténeti-tagolódás, romániai magyar néprajzoktatás. Ezzel párhuzamosan jelenleg már folyamatban van újabb 60 fontos erdélyi műemlék fényképes adatlapjának közzététele is a lexikonban.
Akárcsak az épített örökség fejezet esetében, a művelődéstörténeti szócikkek is elérhetők román nyelven is, de tervezik, hogy a Lexikon.ro-n megjelent tartalmak idővel angolul is olvashatók legyenek.
A Lexikon.ro precedens nélküli vállalkozás. Célja egy olyan, erdélyi tematikájú, klasszikus értelemben vett enciklopédia felmutatása, amely az online kommunikáció műfaji kritériumainak is megfelel. Korszerű, folyamatosan frissülő, gyarapodó kézikönyvet, összetett keresési lehetőségekkel ellátott tudományos portált, Web 2.0-s, mobilról böngészhető, blogokba beszúrható digitális tartalmat, illetve tudományos közösséget jelent egyidőben.
A Romániai Magyar Lexikon a Jakabffy Elemér Alapítvány (https://www.jakabffy.ro) és a Transindex (https://www.transindex.ro) akadémiai portáljának, az Adatbank.ro-nak a „kézikönyve”, amelynek szakmai irányítója Bárdi Nándor történész. A lexikon támogatói: Izland-, Liechtenstein-, és Norvégia Kormánya az Európai Gazdasági Térség (EGT) Pénzügyi Mechanizmusa révén, az Országos Kulturális Alap Igazgatósága (AFCN), valamint a Szülőföld Alap.
blog.agnusradio.ro2010. december 20.
Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*
Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére.
A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt.
Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik.
Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből.
Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi.
Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult.
Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik.
A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét.
* Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009
SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
Kiválóságdíjakat adtak át
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén működő néprajz szakot, valamint az annak háttérintézményeként szolgáló Kriza János Néprajzi Társaságot (KJNT) is kitüntették tegnap délben, az egyetem vezetősége által 2009-ben meghirdetett kiválósági verseny díjkiosztóján. – Négyszáznál is több azoknak az alap- és mesterképzős szakoknak a száma, amelyek jelen pillanatban az egyetemen működnek, ezek közül 24-et díjaztak, egyikük a néprajz szak. A benyújtott iratcsomó tartalmazta egykori diákjainknak az elmúlt öt évben elért eredményeit – a végzetteknek a szakmában való jelenléte, publikációk száma stb. – magyarázta lapunknak Keszeg Vilmos egyetemi tanár.
Kiderült: a diákoknak 211 publikációjuk (tanulmányok, kötetek) jelent meg az elmúlt öt évben. – Az eredményeinkkel eddig is tisztában voltunk, most azzal szembesülhettünk, hogy egy ilyen nehéz megmérettetés során is elismerik a munkánkat – tette hozzá Keszeg. A néprajz szak mellett magyar vonalon elismerésben részesült többek között a pénzügy (élén Juhász Jácint Attilával), a római katolikus teológia (Holló László) és a református teológia (Molnár János) szak.
Kiválóságdíjjal ismerték el a Kriza János Néprajzi Társaság tevékenységét is, az egyéni kategóriában pedig Keszeg Vilmos mellett többek között Kassay Gábort (matematika), Benedek Józsefet (földrajz), Gyémánt Lászlót (európai tanulmányok) és Magyari Tivadart (szociológia) tüntették ki. A díjazottak az elismerésekről oklevelet vehettek át.
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)2011. január 2.
Negyedmillióval csökkent tíz év alatt a Kárpát-medencében élő magyarok létszáma
Hogyan alakul a magyar népesség Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban? Csökken! Egységes módszertan gyakorlatba ültetése a célja annak a projektnek, amelynek keretében a Magyar Tudományos Akadémia finanszírozza a négy nagy határon túli magyarlakta terület (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság) demográfusainak kutatómunkáját. A projekt végterméke egy kötet lesz, amelyben a kutatók összefoglalják az eredményeket – mondta el Kiss Tamás. A projekt műhelymegbeszélése keretében – a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vendégeként – látogatott Kolozsvárra Gyurgyík László, Molnár József és Badis Róbert. A nagyobb magyarlakta területeken a magyar lakosság létszámának jelentős csökkenését fogja hozni a 2011-ben esedékes népszámlálás – mondták el annak az előadássorozatnak a keretében, amelyet a 2010-es év végén a Kriza János Néprajzi Társaságnál tartottak.
Szlovákiában a ‘90-es évek közepétől váltotta fel a növekedést a fogyás a magyar lakosság körében – mondta el Gyurgyík László. A magyarok száma 1991 és 2001 között 47 ezer fővel csökkent, ennek elsődleges oka (60,2 százalék) az asszimiláció (nemzetiségváltás), de a természetes fogyás is komoly tényező (25,5 százalék, évente 2000-rel kevesebb a születések száma az elhalálozásokénál), míg a rejtett migráció egy kevésbé fontos tényező (4,7 százalék). A (statisztikai) népességfogyás 9,6 százalékát magyarázza, hogy 2001-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdés megválaszolása nem volt kötelező, így vannak olyanok, akiknek a nemzetiségét nem ismerjük. A kutató az asszimilációs folyamatokat összefüggésbe hozta a társadalmi és politikai helyzettel – ezzel magyarázható, hogy a ‘80-as években lezajlott egy reasszimilációs folyamat –, vagyis azok, akik korábban a népszámláláskor szlováknak vallották magukat, most magyarnak vallják. Gyurgyík két további tényezőre is felhívta a figyelmet. Az egyik, hogy a regisztrált és a valós élettartam közt eltérések mutatkoznak. Míg 2001-ben a regisztrált elhalálozások alapján kiszámolt várható élettartam 74,6 év volt a magyarok körében, a kutató számításai szerint ez reálisan 71,9 évre tehető. Így Gyurgyík adatai szerint a 2001 óta eltelt periódusban 40,5 ezer születéssel és 63,5 ezer elhalálozással összesen 23 ezerrel csökkent a magyarok száma a negatív természetes szaporulat miatt. A másik tényező, hogy a romák száma jelentősen magasabb a magyar többségű területeken, és esetükben kérdéses, hogy népszámláláskor magyarnak, szlováknak vagy romának vallják magukat. Itt az is egy fontos szempont, hogy a romák esetében jóval magasabb a születések aránya, mint a magyaroknál. A regisztrált adatokkal számolva a 2011-es népszámláláson 486 700 lesz a szlovákiai magyarok száma, ami 33 800 fős csökkenést jelent a 2001-es adatokhoz képest, viszont a reális értékekkel számolva a fogyás közel 60 ezer fős lehet, vagyis a magukat magyarnak vallók reális száma 461 ezer lesz.
Kárpátalján a magyarok aránya 1989 és 2001 között 12,5-ről 12,1 százalékra csökkent – vagyis 155 700 főről 152 ezerre – erről számolt be Molnár József kárpátaljai demográfus. A magyarság aránya két kivételt leszámítva mindenhol csökkent. A nagyszőlősi járásban egy reasszimilációs folyamat eredményeként volt növekedés (a magukat korábban ukránnak vallók most ismét magyarnak vallották magukat), míg Munkácson a kedvezménytörvény hatására vallotta magát sok magyar anyanyelvű cigány magyarnak. Így Kárpátalján az a különleges helyzet alakult ki, hogy az asszimiláció hatására nem csökkent, hanem hatezerrel nőtt a magyarság létszáma, miközben a természetes fogyás és a migráció egyenként ötezer fős csökkenést eredményezett. Molnár József a 2011-re vonatkozó becsléseikről is beszámolt. Ezek szerint a magyarság létszáma összesen 9000 fővel csökken a tíz évvel korábbi adatokhoz képest, ebből 5000 a természetes fogyás, 2000 a migráció és szintén 2000 az asszimiláció hatására bekövetkezett csökkenés. Kárpátalján szintén kérdőjeleket vet fel a cigányság helyzete. 2001-ben 14 ezren vallották magukat romának, viszont a demográfus felmérése szerint valós lélekszámuk ekkor 32 ezer volt, 2011-re pedig 40 ezren lesznek. Természetesen kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat, és itt akár az egyszerűsített honosításnak is szerepe lehet, tekintetbe véve, hogy ezzel uniós állampolgárokká válhatnak.
Szerbiában a 2002-es népszámlálási adatok szerint 290 207 magyar él – ez a lakosság 14,28 százaléka. A korábbi, 1991-es adatokhoz képest 49 284 fős csökkenés tapasztalható – akkor még a lakosság körében 16,7 százalék volt a magyarok aránya – ismertette az Identitás Kisebbségkutató Műhely vezetője, Badis Róbert. A vajdasági magyarság demográfiai értelemben elöregedett népesség: 43 év fölötti az átlagéletkoruk. Míg 2002-ben az élve születések közt 14,1 százalék volt a magyar anyák által szült gyermekek aránya, 2009-ben ez már csak 11,6 százalékot tett ki. A problémát tovább árnyalja, hogy Szerbiában az anya nemzetisége alapján határozzák meg az újszülöttek nemzetiségét, a magyarok körében viszont 25 százalékos a vegyes házasságok száma. Márpedig egy olyan családban, ahol a férj szerb, a feleség pedig magyar, nincs garancia arra, hogy a gyerekük magyar identitással fog rendelkezni. A természetes fogyást tovább gyorsítja az a tény, hogy az elhalálozásoknál 18,4 százalék a magyarok aránya. A születési és elhalálozási számok alapján a fogyatkozás mértéke évente körülbelül 3000 fő, vagyis kizárólag a természetes szaporulat miatt megközelítőleg 30 ezerrel csökkent a vajdasági magyarok száma az utóbbi tíz évben. Ehhez még hozzászámolandó az asszimiláció (a vegyes házasságok aránya 25 százalék), a migráció (2002–2008 között 4166 ukrán állampolgár szerzett magyar állampolgárságot), viszont a másik három nagy határon túli magyar közösségtől eltérően itt nem befolyásoló tényező a kis létszámú cigányság.
Kiss Tamás és Csata István hazai kutatók 2007-ben elvégzett vizsgálata megállapította: az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt népesség-előreszámítása szerint 2032-re a magyarok száma 1 millió főre csökken, ami 2002 és 2032 között összességében 29 százalékos fogyást jelent. Idén végzett újabb kutatásuk Hargita megye magyar, roma és román népességének előreszámítására korlátozódik, és több új elemet vezet be – például másként tagolták a régiókat, illetve ezúttal nem azokat számították romának, akik annak vallották magukat, hanem azokat, akiket a közösség tart annak. A két kutató ezt a két kutatását ismertette röviden az előadássorozat keretében, kihangsúlyozva, hogy a magyar lakosság becslésekor a magyar identitású romák mellett szintén bizonytalansági tényezőt jelent az ország kétmilliós migrációs „kintlevősége”. Becsléseik szerint a 2011-es népszámláláskor mintegy 1,29-1,3 millió román állampolgár fogja magát magyarnak vallani, ugyanakkor nem biztos, hogy ez a magyar népesség arányának a csökkenését jelenti majd.
Az ismertetett adatok tükrében az utóbbi tíz évben a Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40-45, míg Erdélyben 120-130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma, tehát a Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségeihez 2001 óta mintegy 230-250 ezerrel kevesebb ember tartozik, mint 2001-ben. Vasárnap (Kolozsvár)2011. január 25.
Díjazták Kinda Istvánt
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya idén ötödik alkalommal ítélte oda a hazai magyar tudományos életben kiválóan teljesítő fiatalok számára létrehozott Debüt-díjat, amelyet a Magyar Kultúra Napján adtak át az EME kolozsvári székházában. Az oklevéllel és kutatásra fordítható összeggel járó díjat négy pályázó közül idén ketten kapták meg: Kinda István, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzosa és Varga P. Ildikó Kalevala-kutató.
Az erdőszentgyörgyi származású Kinda István egyetemi tanulmányait a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén végezte, 2009 októberében summa cum laude minősítéssel szerzett doktori címet a Debreceni Egyetem Multidiszciplináris Bölcsészettudományok Doktori Iskolájában. 2005-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzos muzeológusa, az első két esztendőben a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum vezető muzeológusa volt. Az elmúlt évtizedben a moldvai csángó településeken, a Kis-Küküllő menti falvakban és Orbaiszék, tágabban Székelyföld falvaiban végzett társadalom-néprajzi és gazdaságantropológiai terepmunkát — tájékoztat dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár, a bírálóbizottság tagja. Pályázata szerint 2002—2010 között huszonhat hazai, tizenhat nemzetközi konferencián, tizenkét szakmai rendezvényen tartott előadást. Egy önálló kötetet, ötvenegy tanulmányt, hét recenziót közölt, hét kötetet szerkesztett. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Pro Museum Egyesületnek, a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványnak, a Romániai Etnológiai Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak, valamint külső köztestületi tagja az MTA-nak, a Székely Nemzeti Múzeum Tudományos Tanácsának elnöke, az SZNM Acta Siculica évkönyvének főszerkesztője.
A pályázót dr. Pozsony Ferenc egyetemi tanár és dr. Tánczos Vilmos egyetemi docens ajánlotta Debüt-díjra.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. január 25.
Vállalni kell magyarságunkat
„Az RMDSZ aktív kampányt folytat az idei népszámlálás kezdetéig: arra bíztatjuk a romániai magyarokat, hogy vállalják identitásukat, büszkén vallják magukat magyar nemzetiségűeknek” – hangsúlyozta Kelemen Hunor ma a Kolozsváron, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában lezajlott Népszámlálás 2011 című szakmai értekezleten, melynek témája az idén sorra kerülő romániai népszámlálás volt.
A kulturális és örökségvédelmi miniszter itt elmondta, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége szakemberek bevonásával már tavaly nyáron megalakította azt a munkacsoportot, amely anépszámlálásra készül, és erre készíti fel a Szövetség munkatársait. Kelemen Hunorszerint ennek a munkacsoportnak kettős feladata van: egyrészt a tudományos munka elvégzése, másrészt meghatározza azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a népszámlálásra való felkészülésben.
Kelemen emlékeztetett arra is, hogy az elmúlt időszakban már számos olyan jogszabály született, amelyek segítik a magyar önazonosság felvállalását, főként interetnikus közegben. Ennek érdekében az RMDSZ nagy hangsúlyt fektet a népszámlálási kérdezőbiztosok felkészítésére, hogy a népszámlálás reális eredményeket hozzon. „Népesedési helyzetünk természetesen nem megnyugtató, de hamis és káros az a felfogás, amely a demográfiai folyamatokat a nemzethalál víziójával köti össze. Az utóbbi két népszámlálás között a magyarok száma közel 200 ezer fővel csökkent, arányuk pedig Erdélyen belül 20,8-ról 19,6 százalékra csökkent. a 2011-es népszámlálás kimutathatja, hogy a magyarok arányának a csökkenése lelassult vagy megállt, ehhez azonban a magyar identitás vállalása szükséges” – összegzett Kelemen Hunor.
A tanácskozáson Kapitány Balázs, a Központi Statisztikai Hivatal tudományos titkára (Budapest) 2011 – új demográfiai kihívások a Kárpát-medencében?, Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója Népszámlálások Romániában 1989 után, Kiss Tamás, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet tudományos titkára Demográfiai folyamatok Erdélyben az ezredforduló után címmel tartott előadást, Székely István, a Népszámlálás-bizottság vezetője a 2011. évi népszámlálás prioritásait és feladatait vázolta fel.
Jelen volt, és szakmai véleményt fogalmazott meg: Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára, valamint Vetési László szórványlelkész.2011. április 11.
Az erdélyi népi építészet remekeirõl
Udvarhelyszék jellegzetes népi építészetével foglalkozó könyvet mutattak be a kolozsvári magyar fõkonzulátuson a hétvégén. Furu Árpád építõmérnök, a Transylvania Trust Alapítvány munkatársa Udvarhelyszék népi építészete címû, a Glória Könyvkiadó gondozásában megjelent legújabb kötetét Szilágyi Mátyás magyarországi fõkonzul üdvözlõ beszéde után Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, valamint Balassa M. Iván magyarországi etnográfus méltatta.
A szerzõ munkássága gyakorlatilag Kós Károly életmûvének folytatása, a neves erdélyi polihisztor munkáját egészíti ki - fogalmazott Pozsony Ferenc, aki azt is elmondta: Furu Árpád nemcsak az épületekkel foglalkozik, hanem figyelmet fordít az udvarhelyszéki emberekre is. A kötet mintegy százötven udvarhelyszéki települést mutat be a jellegzetes népi lakóházak részletes leírása és összehasonlítása révén.
Ugyanakkor az alapos kutatómunka során a szerzõ a régióbeli településszerkezeteket is ismerteti. Furu Árpád korábban Torockó és Kalotaszeg népi építészetét bemutató kötetet jelentetett meg.
Sipos M. Zoltán
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. május 23.
Dalárdás parádé - Kettõs Kriza-centenárium Sepsiszentgyörgyön
Léleküdítõ, kivételes zenei eseménnyel ünnepelték meg Kriza János (1811-1875) születésének kétszázadik évfordulóját szombaton délelõtt a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Kiemelkedõ teljesítményû kórusok fellépése követte egymást a kétórás mûsorban, mely a százhangú orgona, a népzene (Kodály) üzenetét tolmácsolta ama korból eredeztethetõen, melyben nem voltak mûvészek, de volt mûvészet (Kós Károly).
A két szép gondolatot a kiskunhalasi városi vegyes kar karnagya, Faddi Istvánné idézte bemutatkozásában.
A bevezetõ áhítatban nt. Kovács István lelkész méltatta a porban heverõ igazgyöngyöket összegyûjtõ unitárius püspök népköltészeti gyûjteményének jelentõségét, majd a Háromszék munkatársa, Kisgyörgy Zoltán elõadásában ismertette a szûk egyhitû akadémikus fõpap tudományos teljesítményét, annak háromszéki, nagyajtai vonatkozásait. Az elõadó humoros, csattanót csattanóra halmozó stílusa több rendben megnevettette a csicsergõ hallgatóságot így az anekdotát kényszerû mûfordítói kontárkodásáról - románra kellett fordítania erdõvidéki útikalauzát, hogy az megjelenhessen, és akkor változtatta a rím kedvéért kakukkra az ismert Kriza-vers vadgalambját - harsogó kacagással honorálták.
Benkõ Enikõ, Karácsony Gabriella, Lõfi Gellért, Sipos Zoltán, Péter Géza, Rigó Ildikó karnagyok, valamint a csiszolt hangú több száz énekes jóvoltából kiemelkedõen nívós mûsorban szólaltak meg a magyar kórusirodalom remekei a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda, a Krisztus Király-templom Laudate kamarakórusa, az 1928-ban alakult Szemerjai Református Dalárda, a nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör (1884-ban alapították), az évszázados hagyományt folytató Homoródalmási Dalárda elõadásában. Mûsorukon Bárdos Lajos, Zoltán Aladár, Halmos László, Farkas Ferenc, Graff Kálmán, Birtalan József, Eisekovits Mihály, Ligeti György alkalomhoz illõ darabjai szerepeltek. A szentgyörgyi 16 éves Pro Musica kamarakórust - Liszt Ferenc Ave Mariáját és Ligeti György Hortobágyát énekelték el - nem hiába díjazták nemzetközi fesztiválokon, most is énekmûvészete legjavát nyújtotta, és vastapsot kapott érte. Kiemelendõ továbbá az erdélyi kapcsolatokat ápoló kiskunhalasiak vendégszereplése, akik háromszéki dalcsokorral, halasi betyárdalokkal kedveskedtek vendéglátóiknak, s nagy sikerrel adták elõ többek közt Kodály feldolgozásában a Szent Istvánról szóló éneket.
A megemlékezés záróakkordjaként a templomkertben az ünneplõk Kriza Jánosnak szentelt kopjafát avattak fel.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. május 30.
Romániai magyar könyvtárosok találkoztak Kolozsváron
Szombaton zárult le a romániai magyar könyvtárosok nyolcadik vándorgyûlése, amelynek május 26-28. között a kolozsvári Egyetemi Könyvtár adott otthont. A konferencia a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének egyik legfontosabb rendezvénye, idén választott témája a könyvtári szolgáltatások átjárhatósága és hálózata volt. A mintegy 60 résztvevõ, különbözõ erdélyi könyvtárak (közmûvelõdési, oktatási és tudományos, illetve szakkönyvtárak) képviselõi olyan témákat boncolgattak az elõadások során, mint a könyvtári érdekképviselet és fundraising, digitális gyûjtemények fejlesztése, illetve a kutatás és tudománytermelés, valamint közmûvelõdési tevékenységek erdélyi könyvtárakban.
Az idei rendezvényen a hangsúly kifejezetten a problémaközpontú, a mindennapi könyvtári gyakorlat szempontjából kiinduló elõadásokra került, ezért a Hargita Megyei Könyvtár munkatársai (Bedõ Melinda és Berényi Erzsébet) a közkönyvtárak számára beindított Biblionet programról és annak hatásairól, illetve a könyvtárak, könyvtárosok között mûködõ együttmûködési formákról és kapcsolathálóról beszéltek. Bitay Enikõ, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) fõtitkára a könyvtárakban zajló digitális gyûjteményfejlesztés módozatairól, valamint az ehhez kapcsolódó tudományos kutatás formáiról és lehetõségeirõl, Brem Walter, a Codespring informatikus szakembere pedig az átjárható könyvtári rendszerek kiépítéséhez és mûködéséhez szükséges technikai háttér feltételeirõl tartott elõadást.
A résztvevõ könyvtárosoknak lehetõségük nyílt más könyvtári és közmûvelõdési hálózatok sajátosságairól is hallani: Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök az Erdélyben mintegy kulturális autonómia szigetként mûködõ Magyar-Ház láncolatról beszélt, Sorina Stanca, a Kolozs Megyei Könyvtár igazgatója pedig az amerikai gyakorlat kapcsán mutatta be a könyvtárak hálózatba tömörülését, a fenntarthatóság érdekében létrejövõ különbözõ partnerségi viszonyokat.
A rendezvény több fontos újdonsággal szolgált: elkészült a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének honlapja, amelynek végleges formájáról és további tartalmi fejlesztésérõl tárgyaltak a résztvevõk, valamint egy új, könyvtárosok számára meghirdetett díj (a Váczy Leona Emlékérem és Emléklap) megalapításáról is döntés született. A konferencia alatt Könyvtári kavalkád néven poszterkiállítás formájában lehetett ízelítõt nyerni a résztvevõ intézményekben zajló kulturális, közmûvelõdési és más tevékenységekbõl. Az elõadások után a könyvtárosok megismerkedtek a Kolozsváron mûködõ magyar könyvtári hálózat egy részével (a gyakran egyszemélyes könyvtárként vagy egyszemélyben könyvtárként is mûködõ, elsõsorban civil szervezetek által fenntartott kulturális-információs struktúrákkal, illetve a felhasználói igények mentén szervezõdött nyilvános szakkönyvtári hálózattal): szakmai látogatásra és tapasztalatcserére került sor a Szabédi László Emlékházban az ott található hagyatékok feldolgozása kapcsán, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárában és a Kriza János Néprajzi Társaság székházában.
A konferencia utolsó napján a résztvevõk tanulmányút keretében látogattak el Bonchidára, hogy a kastély felújítási munkálataival és az ott zajló különbözõ programokkal megismerkedjenek, továbbá Válaszútra, ahol a Kallós Zoltán Alapítvány Szórványkollégiumát, a Kallós Zoltán Múzeumot és Néprajzi Központot látogatták meg.
Kovács Eszter
Szabadság (Kolozsvár)2011. június 6.
?j néprajzi és eszmetörténeti kiadványok
Kolozsvári ?nnepi Könyvhét keretében pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság székházában a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék három új kötetet ismertetett.
Peti Lehel házigazdáskodása mellett elõbb Szabó Árpád mutatta be a KJNT 18. évkönyvét, amely két konferencia anyagát közli három témakörben (tudomány és néprajz, oktatástörténet, kutatói pályaképek).
Ebbõl kiderül, hogy még sok homályra kell fényt deríteni, és felmerül a kérdés, hogyan lehet a népszerûbb kutatástörténet árnyékában a tudománytörténetet is vonzóbbá tenni a diákok számára. Ilyés Sándor a Korunk márciusi számát (?lettörténetek antropológiája) mutatta be. Ezeknek a 20. századi tanulmányoknak a közös vonása, hogy esztétikai szempontok helyett nagyobb hangsúlyt fektetnek a közösségi viszonyok elemzésére (legfõbb témák:migráció, vendégmunka, kisebbségi sors). A lapszám szerkesztõje, Keszeg Vilmos elmondta, hogy még tart az igény a narratív láttatásmódra. Könczei Csillának a Kulturális identitás, rítus és reprezentáció a Brassó megyei Háromfaluban. A boricacímû kötetét Jakab Albert Zsolt és Könczei Csongor három évtizednyi kutatómunka lezárásának nevezte. A barcasági hétfalusi csángók egy részének (Zajzon, Tatrang, Pürkerec) ez a sajátos néprajzi eleme, tánca az emberi kommunikáció része, amelyet a helyi társadalmi és gazdasági feltételrendszer szabályoz. A jelen lévõ szerzõ a kötetre áldozott sok gyûjtõmunkát emlegette fel, és arra biztatta a fiatalokat, hogy mélyedjenek alaposan bele egy-egy kutatási témába. (?. I. B.)
Balázs Sándor kötetei a múltról szólnak
Balázs Sándor köteteit ismerhették meg mindazok, akik pénteken délután ellátogattak a Kolozsvár Társaság fõtéri székházába. A Kriterion Kiadó gondozásában 2008-ban megjelent Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében címû könyvet, valamint a Román képviselet a dualista Magyarország parlamentjében címû, tavaly napvilágot látott háromkötetes kiadványt (I. - Beszédek 1906-1909, II. - Beszédek 1910 -1918, III. - Analógiák) Bakk Miklós politológus ajánlotta a résztvevõk figyelmébe. A szerzõ kiemelte: az eszmetörténeti vonatkozású kötetek, mûfajukat tekintve nem tartoznak azon olvasmányok közé, amelyeket az ember este, lefekvés elõtt lapozgatna. Elsõsorban könyvtári használatra készültek, ahol tanulmányozni lehet a múltat, és ennek nyomán következtetéseket levonni a történelem különbözõ korszakaival kapcsolatban.
- Ezek a kötetek a múltról szólnak, és én bízom abban, hogy a lezárt múltról. Mert kisebbségrõl, abban az értelemben, ahogyan ebben a két államberendezkedésben beszélni lehetett, remélem, soha többé nem fogunk szót ejteni. Napjainkban, a globalizált Európában mindenki kisebbség, a szó korábbi értelme mára már megváltozott - hangsúlyozta Balázs Sándor. Hozzátette: ebben a lezárt múltban azonban nagyon sok olyan elem van, amelybõl a jelenlegi politikusok is sokat tanulhatnak, hogy elõdeik jó és rossz döntéseit, módszereit megismerve, a múltat átlapozva a jelen hasznára legyenek. (F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)2011. június 13.
Szalacs újabb nevezetessége: tájházat avattak
Bihar megye - A szalacsi Kisburga utca 400. szám alatt szombat óta egy XIX. századi zsellérporta várja a népi kultúra iránt érdeklõdõket. A tájház avatóját sok érdeklõdõ és szakértõ részvételével tartották meg.
A szalacsi tájház létrehozásának elõzményeirõl, az ott zajlott munkákról nemrégiben részletesen tájékoztattuk olvasóinkat. Az elmúlt szombaton, a település központjában tartott cserkészavató ünnepség után, a cserkészek zászlós vezetésével vonultak az érdeklõdõk a nap második ünnepi eseményének színhelyére, a tájház megnyitójára. A kis parasztporta udvarát benépesítõket Orosz Erzsébet tanárnõ, az esemény moderátora köszöntötte, ismertetve, hogy az ?rmelléki Turisztikai Társaság 2005-ben kezdte el a tájház rendbetételét (ez gyakorlatilag dr. Kéri Gáspár székelyhídi fogorvos anyagi áldozatát, és munkáját jelenti - a szerz.megj.), amihez a Megyei Tanács járult hozzá. Mint elhangzott - és ezt a továbbiakban többen is felemlítették - mások mellett a legtöbb köszönet a létrehozó feleségét, dr. Kéri Ildikót illeti, aki nem csak helyettesítette férjét munkahelyén, de mindenben támogatta is.
?jabb nevezetesség
A méltatók sorát Porsztner Sarolta polgármester nyitotta, aki még egy 1970-es évekbeli álom megvalósulásának mondta a tájház létrejöttét. Dr. Bereczki Ibolya, a magyarországi Tájház Szövetség elnöke a szõlõ- és borkultúra, és a négylyukú híd után Szalacs legújabb nevezetességének mondta a tájházat. Dr. Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének professzora úgy vélte, a legszerencsésebb, ha népi kultúránk értékeit saját helyükön tudjuk megõrizni, és nem skanzen-szerûen gyûjtjük egybe. Dr. Kéri Gáspárnak azt kívánta, évek múltán is annyi támogatója legyen, mint manapság, és megígérte: kollégáival, tanítványaival néprajzi gyûjtésbe kezdenek az ?rmelléken.
Kulturális aranybánya
Jantyik Zsolt, a Hajdú-Bihar megyei közgyûlés szakbizottsági elnöke, Derecske alpolgármestere szerint nagy, egyelõre kihasználatlan turisztikai potenciál lakozik Szalacsban, a tájház léte pedig akkor érheti el célját, ha azt a helyiek magukénak érzik. Szabó ?dön, az RMDSZ megyei ügyvezetõ elnöke példának állította dr. Kéri Gáspárt: nem másokra várt, hanem maga látott neki terve megvalósításának. Szerinte az ?rmellék népi kultúrája egy olyan aranybánya mely akár gazdasági fellendülést is rejthet. Tanácsolta a régió nevelõinek, pedagógusainak: használják ki a tájházak létét, mutassák meg tanítványaiknak. Birinyi József, a Magyarországi Hungaricum Társaság elnöke a szalacsi székes mesterség méltatása kapcsán kijelentette: a helyi értékek - akár határon túl is - az egyetemes nemezeti értéktár részei.
Népdalok, citerazene
A tájházra Duma Ferenc római katolikus, illetve Szabó Zsolt református lelkész, továbbá Rákosi Jenõ, az ?rmelléki Református Egyházmegye esperese kért áldást, Gyenge János citerázott, Pintér Vivien és Kertész Viola népdalokat énekelt, de az ?rökzöld Asszonykórus is elénekelte stílszerûen, hogy ?desanyám nádfedeles háza. A kórus tagjai a házban is tüsténkedtek, hiszen az esemény ideje alatt füstölt a szabadkémény, a tûzhelyen készült a lapótya (krumplis béles). A cserkészek tartotta román és magyar nemzeti színû avatószalagokat dr. Kéri Gáspár, dr. Bereczki Ibolya, dr. Pozsony Ferenc, illetve Porsztner Sarolta és Szabó ?dön vágták át. A vendégeket és meghívottakat az avató után terített asztal várta a kertben, de természetesen a tájházban is folyamatosan lehetett nézelõdni.
erdon.ro2011. június 29.
Legyen erõforrás az emlékezés (Kétszáz éve született Kriza János)
Járjunk, keljünk elõdeink tanítása szerint, és hagyjunk olyan szellemi nyomokat, amelyek eligazítanak összekuszálódott világunkban - intett tegnapi, Nagyajtán tartott szószéki beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. Kriza János születésének kétszázadik évfordulóján ünnepi mûsorral, tudományos elõadással és koszorúzással emlékezett meg a helyi közösség a magyar népköltészet kiemelkedõ gyûjtõjérõl, az íróról, mûfordítóról, az erdélyi unitárius egyház neves püspökérõl.
A nagyajtai unitárius templomban tartott ünnepi megemlékezésre összegyûlteket Pap Mária, a Háromszék-Felsõfehéri Unitárius Egyházkör esperese köszöntötte, hangsúlyozva, az emlékezéssel múltunkat állítjuk tükörbe, és azt látjuk, ma is hittel, szeretettel és bátorsággal kell vállalnunk a szolgálatot. ?nnepi prédikációjában Bálint Benczédi Ferenc hangsúlyozta, bár erdélyi létünk többletkihívást jelent, számbeli kisebbségünknek nem kell kisebbrendûségi érzést táplálnia bennünk. Véget kell vetni az önsajnálatnak, a sírva vigad a magyar-szerû magatartásnak, és azt kell szem elõtt tartanunk, hogy a felemelkedéshez egy biztató jövõképre van szükségünk. Magyarnak lenni feladat, és nem búskomor küzdelem - jelentette ki Erdély unitárius püspöke, aki szerint felelõs nemzetszeretetre van szükség, valamint arra, hogy erõsödjünk gyökértudatunkban. Legyen erõforrás az emlékezés a hétköznapok megpróbáltatásai között - zárta szószéki beszédét Bálint Benczédi Ferenc, majd a megtartó közösségért mondott imát. Fekete Levente helyi unitárius lelkész megköszönte a püspök szolgálatát, és hangsúlyozta, ha õrizzük és tovább éltetjük elõdeink szellemi örökségét, akkor lesz jövõnk.
Kriza és a kor nagyjai nem elismerésre várva cselekedtek, hanem népszeretetbõl, nekünk pedig, akik a vélt és valós értékek idejében élünk, meg kell találnunk a biztos pontokat, ilyen a vallás és a nemzeti öntudat - ezekkel a szavakkal köszöntötte a nagyszámú gyülekezetet Elekes Botond, a Nemzeti Erõforrás Minisztérium kulturális államtitkárságának kabinetfõnöke. Tamás Sándor megyeitanács-elnök a nemzeti önbecsülés fontosságát hangsúlyozta, mert szerinte csak ilyen közhangulatban kerülnek ki olyan szellemóriások, mint Kriza János, majd a meghívottaknak ajándékozott egy-egy példányt a megyei önkormányzat támogatásával az évfordulóra megjelentetett Vadrózsák hasonmás kiadásából. Kriza János 1863-ban megjelent Székely Népköltési Gyûjteményének ez az elsõ, az eredetivel teljesen azonos kiadása. Kezdeményezõje, Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár felszólalásában kiemelte, a Vadrózsák már megjelenése korában azt üzente a világnak, hogy a székelység szellemi kincsei nagyon értékes összetevõi a magyar nemzeti kultúrának. Biztos jövõt akkor tudunk építeni, ha a felgyorsult polgárosodás és globalizáció idejében nem dobjuk el értékeinket, megtaláljuk az egyensúlyt a hagyományõrzés és újítás között. Kriza János emberi nagyságáról, a magyar népköltészet minden társadalmi réteget megszólító, széles körben történõ terjesztésérõl, külföldi megismertetésében játszott szerepérõl a balladás püspök György nevû testvérének dédunokája, az etnográfus Kriza Ildikó, az MTA tagja tartott ismertetõt. A püspöki tanítások, a tudományosság képviselõinek tájékoztató és eligazító hozzászólásai nem lettek volna elegendõek a Kriza-szellem megidézésére a helyiek cselekvõ jelenléte nélkül. A Kriza János Általános Iskola diákjai Barabás Mihály nyugalmazott magyartanár, egykori iskolaigazgató irányításával, drámajátékelemekkel tûzdelve mutattak be balladákat, adtak elõ tréfás mondókákat, Fekete Judit tiszteletes asszony citerásai és a Péter Géza vezette Gazdag Miklós Polgári Daloskör a népdalok világából merített egy csokorra valót.
Az ünneplõ gyülekezet megtekintette a Kriza-emlékházban berendezett, a budapesti Petõfi Irodalmi Múzeum munkatársai által felújított kiállítást, majd az egyházi és világi testületek képviselõi az emlékezés koszorúit helyezték el Kriza János parkbéli mellszobránál. Az emlékünnepség az Erdõvidék az én hazám kezdetû Kriza-dal közös eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. július 1.
A magyar nyelvű oktatásért harcol továbbra is a KMEI
Szabó Á. Töhötöm váltja Veres Valért az igazgatói tisztségben
A magyar nyelvű oktatás megerősítését és versenyképességének növelését, a tehetséggondozást és a külföldi szervezetekkel való kapcsolatok mélyítését az elkövetkező időszakra nézve is céljai között fogalmazza meg a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI), a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának szakmai háttérintézménye. Az erdélyi tehetséggondozásnak a magyarországi Országos Tudományos Diákköri Tanács rendszerébe való illesztése érdekében tavaly többoldalú együttműködési megállapodást aláíró intézet a napokban megújította megállapodását a BBTE magyar tagozatával is, amelynek eredményeként – több más mellett – a vendégtanári programok megszervezésére és a magyar nyelvű jegyzetkiadásra fókuszálnak. Tegnap délben Veres Valér leköszönő igazgató az elmúlt egy év megvalósításairól tájékoztatta a sajtó képviselőit, ugyanakkor Szabó Árpád Töhötöm néprajzkutató, a KMEI újonnan megválasztott igazgatója is bemutatkozott.
– Jelen pillanatban nem tudok gyökeres változásokat ígérni, mindenekelőtt mélyebben meg kell ismerkednem ezzel a munkával. Reménykedem ugyanakkor abban, hogy Veres Valér segíteni fog, hiszen mindig is nyilvánvaló volt az ő szakmai hozzáértése, konszenzusteremtő képessége, szakmaisága pedig hozzájárult ahhoz, hogy az intézet sikereket érjen el – hangsúlyozta Szabó Árpád Töhötöm, a BBTE oktatója, akit – miután Veres Valér június 21-én benyújtotta lemondását, – az intézet igazgatótanácsa, az alapszabály értelmében egyhangúlag, egy tartózkodással választott meg igazgatónak. A néprajzkutató szerint lényeges elgondolkodni a KMEI jelenlegi struktúráján: működtethető-e az jelenlegi formájában az elkövetkező időszakban is, a székház és a partnerintézményi hálózat vonatkozásában egyaránt.
Szabó Á. Töhötöm iskoláit szülőfalujában, Siménfalván, majd Székelyudvarhelyen végezte, 1999-ben szerzett magyar–néprajz szakos diplomát a BBTE-n, majd doktori dolgozatát 2008-ban, a Debreceni Egyetemen védte meg. Vezetői tapasztalatokat a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként és programigazgatójaként, valamint a KMEI aligazgatójaként, egyes programjainak felelőseként szerzett az elmúlt időszakban.
Mint kiderült, az új igazgató, és egyúttal az intézet jövőbeli tervei között szerepel a magyar nyelvű oktatás megerősítése, versenyképességének növelése minden lehetséges eszközzel, közösen a BBTE magyar tagozatával, valamint tagszervezeteikkel és partnerintézményeikkel. Ezen belül lehetőség szerint évente meg kívánják hirdetni a konferenciarészvételek támogatását: ezt elsősorban az hívta életre, hogy a hazai lehetőségek mellett a 2000–2500 lejre duzzadó részvételt sokan (főként a pályakezdők) nem engedhetik meg maguknak.
Emellett még szorosabb kapcsolatokat és együttműködést építenének ki a hazai és a magyarországi intézményekkel (a BBTE magyar tagozata mellett a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel, az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel, a Bolyai Társasággal, a Stúdium Alapítvánnyal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel stb.). A KMEI és az egyetem magyar tagozatának nemzetközi megítélését is erősíteni kívánják, ugyanakkor a tehetséggondozásra is hangsúlyt fektetnének: együttműködési programok keretében, a szakkollégiumokon keresztül tehetségpontokat alakítanának ki, hogy aztán ezeket tehetséghálózatba kapcsolják be. Segítenék továbbá az egyetemi oktatás szerkezetének átalakulása miatt nehéz helyzetbe került alapszakokat, és nem titkolt céljuk – amely már jó ideje foglalkoztatja a KMEI vezetőségét –, hogy a KMDSZ-szel együttműködve szakkollégiumi központot hozzanak létre.
– Sikerült jelentős mértékben felfuttatni a szervezetet, a visszajelzések azt mutatják, hogy az oktatók nagy többsége pozitívan vélekedik a KMEI-vel kapcsolatban – magyarázta Veres Valér leköszönő igazgató, hozzátéve: az a tény, hogy a magyar tagozaton meglehetősen jól mentek a dolgok az elmúlt években, a KMEI tevékenységének is köszönhető, kezdve a támogatási rendszer kialakításától a szakmai tevékenységeken át el egészen az önállósodás segítéséig. A leglátványosabb eredménynek a 24 szakkollégiumot magában foglaló programot említette, amelynek eleinte alig 2–3 előzménye volt Kolozsváron. Amint az elmúlt egy év megvalósításait számbavevő beszámolóból kiderült, a program keretében 258 szakkollégistát támogattak, akik közül 96 személy ösztöndíjban részesült. A támogatás keretében 125 konferencia- és 34 versenyrészvételt tartanak nyilván, az idei egri Országos Tudományos Diákkörü Konferenciáról (OTDK) pedig két első és öt harmadik díjat kaptak.
Eseményekben és megvalósításokban gazdag az évi tevékenységek listája: a BBTE-n 22 magiszteri képzést támogattak, a vendégtanári program keretében 82 külföldi személy költségeinek fedezéséhez járultak hozzá (teljes egészében a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága támogatásával), a jegyzetkiadás támogatási programon belül egyetemi jegyzetek megjelenését támogatták, a magyar nyelvű felnőttképző programban főleg a tanártovábbképzés terén segítettek, ugyanakkor, bár szerény mértékben, de a tagszervezetek működési költségeinek fedezéséhez is hozzájárultak.
A BBTE magyar tagozatával megújított együttműködési megállapodás pontjai között szerepel a vendégtanári programok további közös megszervezése, a magyar nyelvű akkreditált tanártovábbképzés és felnőttképzés megszervezése a közoktatásban dolgozók számára, a magyar nyelvű szakkollégiumok és mesteri programok működésének és programjainak biztosítása, a jegyzetkiadás, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és más tudományos konferenciák stb. megszervezése.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)2011. július 8.
Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)2011. augusztus 13.
Egy boldog nagy emberünk
Minden kornak megvannak a maga eszményképei, példaadó személyiségei. Itt ez utóbbival már közelítettünk egy nemzeti közösség természetes igényéhez: fölnevelni rendre nemzedékeket az úton eligazító nagy s nemes példaadók jelenlétében.
Erdők, hegyek rengetegében útjelzőket csak azok rakhatnak ki, akik ismerik a járást. Ilyen nagy eligazító kortársunk ma is a nyolcvanöt évet töltött Kallós Zoltán. Cudarul nehéz kommunista időben végezte népzenei, népköltészeti gyűjtőmunkáját a romániai magyarság szakadatlan visszaszorításának ellenében. Szemben az árral. Van, aki bírja. Kallós Zoltán győztesen került ki ebből a viadalból. Az utolsó harangszó előtt tudatosult benne már ifjú korában, hogy a magyar hagyományos kultúra, népzene és néptánc, népköltészet még tisztán maradt, de veszendő kincsei itt vannak Erdélyországban, Széken, Mezőségben, Kalotaszegen, Székelyföldön, a gyimesi meg a moldvai csángó magyar részeken. A turisták, üzletelők meg ámulók is tisztelettel, hajadonfött, levett kalappal fedezték fel ezeket a tárgyi meg szellemi hagyományokat. Kallós Zoltán alapítványt is létrehozott, hatalmas múzeumot a népi alkotásokból, megteremtette másokkal együtt a táncházmozgalmat, mely máig terjed és él Budapesten is, magyar szigeteken is.
Számtalanszor elnéztem: végre egy nagy ember, akinek életcélja még éltében beteljesedett. Láthatja, jó útra igazított, igaz emberek építkeznek a szeme előtt a magyar népi kincsekből. Kriza János méretű ember. Nagy szerencséje a magyar népnek, hogy korunkban, a nemzetveszejtés korában nem jutott az évezredes magyar népi kultúra tatárjárási sorsra. Lehet, Kallóssal is megtörténik az elcsitulás órája. Ma már örömmel tudhatjuk azonban, hogy döndüléssel jár majd a hangszerfa elfekvése, és az egek is kinyitják zsalugátereiket, csodára látni mifelénk. Kriza, Kodály, Bartók igenel már ma erre az elvégzett egyéni munkára, s igen az egész önmagát féltő magyar nép is.
Lám, van, kire fölnézniük a maiaknak, az eljövendőknek. Kallós Zoltántól hallottam a széki mondást: A harang még nem szól, de már este van. Kallós Zoltán boldogan ül valahol egy tulipános ládán, és figyeli tanítványai sürgését egy nemzet évezredes kincseinek életesítéséért.
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. augusztus 24.
VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága, illetve a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében a héten zajlik Kolozsváron a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, melynek témája Nyelv és kultúra a változó régióban. Az ülésszak csütörtöki előadásait és szekcióüléseit Marosvásárhelyen tartják a Sapientia EMTE Műszaki és Humántudományok Karának koronkai campusában. Az ünnepi köszöntők délelőtt 10.30 órakor kezdődnek. Népújság (Marosvásárhely)2011. szeptember 6.
Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)