udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
34
találat
lapozás: 1-30 | 31-34
Névmutató:
Asztalos István
2016. május 27.
Tamási Áron a Bolyai Egyetemen 1956 októberében
Aki az 1956-os Magyar Forradalom napjait Kolozsvárt élte meg, annak számára minden bizonnyal emlékezetes marad Tamási Áron találkozása az egyetemi ifjúsággal a Bolyai Egyetem Horea úti épületének dísztermében, 1956. október 17-én.
Ez a látogatás önmagában is nevezetes esemény lett volna, hiszen Tamási, azt követően, hogy 1944 őszén Budapestre távozott, csupán egy évvel korábban, 1955 nyarán jöhetett haza (a háború utáni magyarországi közéletben vállalt szerepe miatt a kommunista hatalomátvétel után tilalom alá került, s csak Sztálin halálát követően, az „olvadás” éveiben jelenhettek meg újra könyvei, s kapott Kossuth-díjat is a Nagy Imre-kormánytól 1954-ben). Az első évben természetesen a szülőfalu, Farkaslaka volt az úti cél, majd 1956 januárjában édesanyja temetésére utazhatott haza. De a második 1956-os útja már az író hazatérését is jelentette: az Igaz Szó a szeptemberi és októberi számokban közölte új színdarabját, az Ördögölő Józsiást, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó ígéretet tett könyveinek romániai kiadására, s Marosvásárhelyen október 11-én az Igaz Szó rendezésében sor került egy nagy visszhangot kiváltott irodalmi estre is, a Kultúrpalota dísztermében.
Kolozsvárra hazatérőben, 1956. október 15-én érkezett, feleségével, Basilides Adéllal. Jordáky Lajosék látták vendégül a Kőkert utcai családi házban, s Jordáky – akivel már az 1937-es Vásárhelyi Találkozó óta közelebbi kapcsolatban volt – a Kolozsvárt töltött napok számos eseményére elkísérte vendégeit, többek között a Bolyain lezajlott találkozóra is. Tőle tudjuk e néhány nap részleteit is, hiszen naplójába (amelyet Molnár Gusztáv közölt 1988-ban a Medvetánc című folyóiratban) pontosan bejegyezte a történteket, majd amikor Jordákyt a Dobai István-féle „ENSZ-memorandum”-perben szintén letartóztatták, a Securitaten történt kihallgatásai rendjén is többször faggatták Tamási találkozásairól.
Ezek szerint Tamási Áron érkezése másnapján, október 16-án délelőtt találkozott a kolozsvári írókkal (az Utunk egy rövid híre szerint a Művelődési Házban, ahol mintegy 40-en vettek részt), majd aznap este Jordákyéknál töltött szűkebb körben néhány órát Bartalis János, Jancsó Béla, Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos István, Nagy Géza, Nagy Imre, Abodi Nagy Béla és Nemes István (Nagy Imre ügyvéd-barátja) társaságában. Valószínűleg ezen a napon kereste meg őt két – akkor – IV. éves magyar szakos hallgató, Láng Gusztáv és Miess G. (Ritoók) János, akik meghívták a Bolyai Egyetem irodalmi körébe, találkozni a diáksággal.
Másnap, október 17-én Tamási Áron Jordáky Lajossal látogatást tett a Bolyai Egyetem rektoránál, Bányai Lászlónál, aki hivatalossá tette a diákság meghívását, aznap délutánra.
A délután 5 órára kitűzött találkozó a Bolyai Egyetem irodalmi körénél jóval szélesebbre sikerült. Nem csak az irodalmi köri tagok, sőt nem is csak a bolyaisták voltak ott „a díszterembe bezsúfolódott mintegy hétszáz diák” között (ahogy egyikük, Nagy Benedek, akkor II. éves, az első Bolyai-perben nemsokára 5 évre ítélt történészhallgató visszaemlékszik), hanem a Képzőművészeti Főiskola, sőt még a Protestáns Teológia irodalmi érdeklődésű hallgatói is. A hírveréshez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Utunknak épp az aznapi számában jelent meg, rövid bevezetővel, egy majdnem egész oldalas összeállítás a marosvásárhelyi irodalmi estről: Tompa László meleg hangú köszöntője, Tamásinak a Harmat és vér című novellája, a Tamásit a Romániai Írók Szövetségének elnöksége nevében köszöntő Radu Boureanu egy verse, József Attila fordításában, az oldalon Tamási és Boureanu fényképével.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)2016. június 23.
Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro2016. július 17.
A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com2017. január 29.
„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra”
Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot.
A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva.
Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…”
Az utolsó nap
Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.”
Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó.
Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő.
Utóirat
A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei.
A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!”
Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására.
„Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése)
|Víg Emese
maszol.ro