udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
128
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 ... 121-128
Névmutató:
Kádár János
2006. március 10.
1958. február 24-én Marosvásárhely magyarsága nem azért vonult ki az állomástól a főtérig terjedő egykori Sándor János utcára, mert kíváncsi volt a Kádár János vezette párt- és állami küldöttségre, az erdélyi magyarság egészét eláruló kijelentéseire, hanem azért, mert tizenkét évi tiltás után magyar zászlócskát foghatott a kezében! Velitsek András agrármérnököt és a székelykeresztúri származású Nagy Samut azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Kádár János és kísérete marosvásárhelyi látogatásakor a főtéri Rózsa cukrászdában úgy kérték a féldeci italt: ,,Kérek egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a marhát!” (Mármint Kádár Jánost.) A ,,véletlenül” jelen lévő szekus nem tréfaként, hanem hatóság elleni támadásként fogta fel a kijelentést. Jóformán el sem hagyták a cukrászdát, fékezett mellettük a hírhedt fekete kocsi, s az egész asztaltársaságot azonnal letartóztatták. Vaszkó András és Halábory Zsolt azzal menekült meg, hogy azt állították: annyira részegek voltak, hogy semmire nem emlékeznek. A sepsiszentgyörgyi Hubbes Mártont kétévi szigorított börtönbüntetésre és négyévi, a baragáni pusztaságban eltöltött kényszerlakhelye ítélték. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság bukaresti levéltárában, illetve a marosvásárhelyi levéltárban őrzik azt a periratot, amely szerint a magyar forradalom leverése után Hubbes Márton az első erdélyi áldozatok egyike volt: ,,Mi, Bihari Imre (Emeric) százados, a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté bűnügyi nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait…”, megállapította, hogy Hubbes Márton (Hubbes Martin) 1956. november 8-án a lakásából kivette a magyar háromszínű, még a horthysta időkből (,,regimul hortist”) megőrzött lobogót, azzal a céllal ment ki vele az utcára, hogy a lakosságot a Magyarországon történtekhez hasonlókra uszítsa. „Ezért a tettéért 1956. november 10-én elkezdtük a nyomozást.” Hubbes Márton /sz. Sepsiszentgyörgy, 1906. jan. 14./ német nemzetiségű. Sepsiszentgyörgyön könyvelő. A magyar zászlóval az utcára ment, később a sógora és egy másik állampolgár megállította, és hazavitték a lakására. Ezért Hubbes Mártont november 10-én letartóztatták. Bihari Imre kegyetlenségéről és mérhetetlen szadizmusáról volt ,,híres”, ő vallatta Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspököt is. Hubbest kétévi börtönbüntetésre ítélték. Akkor még viszonylag kisebb büntetésekkel sújtották mindazokat, akik valamilyen formában kijelentették: Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem említi, hogy az 1956-os magyar forradalom a román–magyar kapcsolattörténetben is kivételes pillanat. A román falvakban ma is úgy emlékeznek vissza, hogy a kötelező beszolgáltatást a magyar forradalom hatására törölték el. Nemcsak a temesvári, zömmel román egyetemi hallgatók tüntettek és csaptak össze 1956. október 30-án a karhatalommal, hanem bukaresti, jászvásári, brassói diákok kaptak súlyos börtönbüntetést azért, mert együtt éreztek a magyar forradalommal. 1956-nak két román mártírja is van: Alexandru Fintinaru aradi ügyvéd, akit a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett monstre-perben ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén, és Teodor Margineanu tüzér hadnagy, aki az alakulatát próbálta fellázítani, ki akarta szabadítani a szamosújvári politikai foglyokat. Őt 1957. június 27-én kivégezték a szamosújvári börtönben. Hubbes Márton szabadulás újabb, talán még nyomasztóbb börtönt jelentett. A baragani Olaruba, a kijelölt kényszerlakhelyre vitték. Itt négy éven át másodmagával, egy öreg csíki székellyel bútor nélküli vályogkunyhóban, a legembertelenebb körülmények között, mezőgazdasági napszámosként tengette életét. Az olarui tábornak valóságos irodalma van. Az ország minden részéből ide deportálták a politikai elítéltek családtagjait, az ,,osztályellenség” végsőkig megalázott képviselőit. A hét gyermekével ide hurcolt Visky Ferencné feljegyzéseiből, az 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán özvegyének és négy gyerekének a visszaemlékezéseiből rekonstruálható az az ,,életmód”, amelyet a fizikai megsemmisítésre ítélt kényszerlakhelyeseknek szántak. Nemcsak a bútorzat, az ágy hiányzott a földbe ásott vályogkunyhókból, hanem a legelemibb higiénai feltételeket sem biztosították. Emellett arra kényszerítették őket, hogy mindennap jelentkezzenek a milícián. A lánya közel egy év múlva, 1959 augusztusában látogathatta meg. Hubbes Márton arra kérte gyerekeit, hogy ezentúl csak levélben keressék meg. A nagyobbik fia havonta, a kisebbik fiáról gondoskodó lánya, amikor csak tehette, csomagokkal segítette túlélni a kényszerlakhely megpróbáltatásait. Hubbes 1962-ben szabadult. Hazatérése után Sepsiszentgyörgyön nem kapott munkahelyet. A kőhalmi Apemin vállalat ágostonfalvi részlegénél munkásfizetéssel könyvelőként dolgozott 1966. január végéig, amikor hatvanévesen nyugdíjazták. Egészségi állapota megromlott, tüdőasztmát kapott. Ettől szenvedett 1976. február 7-én bekövetkezett haláláig. Arról nagyon keveset tudnak, hogy a hozzátartozók, a családtagok is megszenvedték az apa, anya vagy testvér politikai meghurcolását. Nemcsak Hubbes Mártont, hanem a nagyobbik fiát is már az 50-es évektől állandó megfigyelés alatt tartották, a rendes sorkatonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték el. A lányát, Hubbes Évát 1959-ben a székelyudvarhelyi rajoni múzeumtól áthelyezték a bögözi általános iskolához. Kisebbik fia, az akkor tizennégy éves Hubbes Alfréd elemi iskolai tanulmányait sem folytathatta Sepsiszentgyörgyön! Akárcsak bátyját, őt is munkaszolgálatra vitték. /Tófalvi Zoltán: Hubbes Márton magányos forradalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8., folyt.: márc. 9., 10./ 2006. július 28.
Moldova György könyvet írt Kádár Jánosról, az igazságosról. Meg sem jelent, de már készülőben a botrány. Valamikor népszerű volt Moldova otthon és Erdélyben is. A rendszer tűrte. Azóta nyilvánvaló, hogy a megtűrtségnek ára volt. Ahhoz, hogy közkedvelt lehessen valaki, jóváhagyás kellett. Elsősorban a rendszernek teljesítettek. Berkesi András, Szilvási Lajos, Hofi Géza színpadon – és még annyian mások. Moldova György nem titkolta, fegyverrel harcolt ötvenhatban. Regényben (Akar velem beszélgetni?) emléket állított az eseményeknek. Akkor végzett volna akár Kádárral is. Most már bánja és szégyelli. Moldova könyve a forradalom ötvenedik évfordulójára jelenik meg. Ez sértő. Moldova igazolni akarja Kádárt egy hamis életrajzzal, holott Kádár hazaáruló volt. A szovjet harckocsik védelme alatt érkezett a parlamentbe, még a felesége is így fogadta: „Ezt a sz...t hagyhattad volna Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kétszázezer magyar elmenekült, tizenhatezer-kétszázat állítottak törvény elé, 229 a vérpadra jutott. Moldova mégis tántoríthatatlan. A kilencvenes évek elején egy pesti színházban műsorra tűztek holmi sebtében összefércelt drámát Kádár feleségéről, Mariska néniről. Főszerepben a Marosvásárhelyről áttelepült színésznővel. Korai volt az igyekezet, bukott minden, és a jobb sorsra érdemes művésznőnek megbocsátás azóta sincs. /Pakot Fülöp: Előlegezett botrány. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./2006. augusztus 25.
Augusztus 23-án a kolozsvári sajtóval találkozott Rácz Sándor, aki 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc idején a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöki tisztségét töltötte be, jelenleg pedig a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Rácz Sándor szerint túlságosan keveset foglalkoznak 1956 valós képével, mi több, az elmúlt ötven évben eltorzították, elhallgatták annak értékeit. Az igazságot azonban ki kell mondani, vallja, s ha ezt mi nem tesszük meg, akkor helyettünk senki sem fogja. A valós magyar forradalom és szabadságharc legfőbb erénye, hogy – a történelemből ismert francia és más forradalmaktól eltérően – nem engedett teret a szociális kérdések előretörésének, hanem mindvégig megőrizte szabadságkövetelő jellegét. Közvetett módon Románia is a „hős pesti srácok”-nak köszönhette, hogy területéről, a felkelés leverésében tanúsított buzgósága elismeréseként, a szovjet hatalom kivonta megszálló csapatait. Az utókor az anyaországban meglehetősen hálátlanul viseltetett 1956 emléke iránt, sőt sokak szemében ma már teher erről beszélni, fejtette ki. Az a társadalmi réteg, amely évtizedeken keresztül ellenforradalomként ismerte a történteket, már nem mutat érdeklődést a valós értékek feltárása iránt. Be kell érni annyival, hogy a tisztességesen gondolkodók rétege elfogadja az igazi múltat. – Történelmünk fekete pontja, hogy Mátyás király óta nincs egységes politikánk. A mai Magyarországot az idegenek egyszerűen meg akarják szüntetni, jól tudván, hogy számíthatnak a szomszédok velünk szembeni ellenszenvére. Európa magyarellenessége szintén kitűnő táptalaj a maguknak új hazát itt létrehozni szándékozók számára – vallja. A Kárpát-medence azonban, véli, egy és oszthatatlan, ezt mindenkinek érdemes tudomásul vennie. Rácz Sándor szegény munkáscsaládból huszonhárom évesen került a forradalom sűrűjébe. A barikádon őt „úr”-nak szólították, amiként ő is úrnak, nem pedig elvtársnak szólította Kádár Jánost, aki – miután tíz éjjelen keresztül tárgyaltak – két lehetőséget ajánlott fel neki: a miniszteri tisztséget vagy az országból való kiutasítást. Mindez Rácz Sándor elveivel nem volt összeegyeztethető, így a felkelés leverése után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szerinte az akkori munkások nemzeti érzése volt a garancia a tökéletes önrendelkezési forma elérésére. Kifejtette: a jelenlegi magyarországi politikai hatalom a Kádár-rendszer folytatója, ezért 1956 ma még élő hősei nem állhatnak a Gyurcsány-kormány mellé. A forradalom idei ötvenéves évfordulójára rendezendő őszi ünnepségen nem közösködnek a hatalommal, nem fogadják el az arra érdemtelenek részéről felállítandó két szobrot, hanem maguk emlékeznek a 301-es parcellánál, és külön utcai nagygyűlést hívnak össze – mondta el. Rácz Sándor nemrég értesült arról, hogy a kolozsvári önkormányzat határozatot fogadott el egy 56-os emlékmű felállításáról a Sétatéren, idén októberben. Úgy véli, ez a normalizálódás jele, de egy szobor akkor jó, ha azt az arra méltó emberek emelik. Rácz Sándort 1956. november 16-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökévé választották. A tanács 48 órás sztrájkot hirdetett Kádár János ellen, követelte Nagy Imre szabadon bocsátását. November és december hónapokban különféle ügyekben tárgyal a kormánnyal és a szovjet katonai vezetőkkel hol eredményesen, hol eredménytelenül. December 11–12-én a második 48 órás sztrájk során a NBKM követelte a letartóztatott munkástanács-elnökök szabadon bocsátását, és tiltakozott a 131 halálos áldozatot követelő salgótarjáni sortűz ellen. December 11-én Kádár a parlamentbe hívta tárgyalni, ahol letartóztatták. 1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Büntetését különböző fogházakban töltötte, olyan társakkal együtt, mint Bibó István, Mécs Imre, Nagy László vagy Faddi Ottmár. Ablaka a vesztőhelyre nézett, ahol egy hónapon keresztül naponta öt-tíz forradalmár kivégzését látta. 1963-ban, külföldi politikai nyomásra, amnesztia révén szabadult. A Híradástechnikai Szövetkezetnél tudott elhelyezkedni, de ott is zaklatták. 1972. október 23-án balesetnek álcázott merényletet követtek el ellene, amelyben élete végéig tartó súlyos gerincsérülést szerzett. A hetvenes évek elejétől mintegy húsz éven keresztül illegális előadásokat tartott több magyar nagyváros magánházaiban, általában egyetemista hallgatóság előtt az ’56-os forradalomról és a kommunizmus bűneiről. 1987-től kezdve enyhült a rendszer szorítása. Rácz külföldi utakat tehetett, találkozott például Zbigniew Brzezynskivel, és fogadta id. George Bush is. 1988-ban még Göncz Árpáddal és Litván Györggyel együtt szervezni kezdték a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB), de Göncz és Rácz útjai hamar elváltak. 1989. június 16-án Nagy Imre újratemetésén az egyik szónok ő volt. 1993-ban az FKGP vezetését megszerző Torgyán Józsefhez csatlakozott, aki azonban később egyszerűen kitette őt a pártból. 2003. augusztus 18-án az MVSZ tiszteletbeli elnökévé választották. /Ördög I. Béla: Rácz Sándor: sokak számára 56 már teher. Kolozsváron járt az 1956-os forradalom egyik vezetője. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./2006. augusztus 26.
Az 1940. évi bécsi döntés augusztus 30-i évfordulóján a román médiában kötelező módon feltámad halottaiból Dücső Csaba, hogy megtestesítője legyen a vérszomjas magyarnak, aki Észak-Erdély megszállása után az itt rekedt egymillió főnyi román közösség jogfosztásával, mi több, véres „rendcsinálással” igyekezett a Trianon óta elszenvedett sérelmeket megtorolni. Dücső Csaba neve az elkövetkező napokban biztosan újólag feltűnik a román sajtóban. Ezelőtt nyolc évvel, 1998 decemberében történt, hogy bizonyos Traian Golea, az amerikai román emigráció floridai egyletének élharcosa levélben hívta fel Románia elnökének figyelmét a veszélyre: Dés város magyarjai emléktáblát akarnak állítani Dücső Csabának, annak az írónak, aki hatvan évvel azelőtt Nincs kegyelem című regényében az erdélyi románok kiirtására buzdította olvasóit. Valójában a dési tervből egy szó sem igaz. Dücső Csabát Ion Lancranjan hírhedt, 1982-ben Bukarestben megjelent meg könyve, a Cuvant despre Transilvania mentette ki a megérdemelt feledésből. Lancranjan magyarellenes vádaskodásait tartalmazó könyvét valószínűleg Nicolae Ceausescu hagyta jóvá. A budapesti ellenvéleményt Száraz György fogalmazta meg Válasz egy furcsa könyvre címmel (Valóság, 1982/10): lapról lapra mutatta ki légből kapott adatait, sorolta fel románellenes „idézeteit” Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, sőt Kádár Jánostól, mely „idézetek” soha, sehol nem hangzottak el. Lancranjan könyve Ceausescu 1978. évi amerikai látogatása után, az annak nyomán elszabadult ádáz magyarellenes kampány része volt, azzal a céllal, hogy kimutassa: a Ceausescu ellen New York-ban szervezett, emlékezetes tüntetéssorozatot horthysta háborús bűnösök, vagyis a bécsi döntés után Észak-Erdélyben ártatlan románokat gyilkoló magyar hóhérok szervezték. Ion Lancranjan ezek ideológusává avatta Dücső Csabát, aki aztán 1989 után a román extrémizmusnak is fő érve maradt a magyarság kollektív bűnösségének bizonygatására. Varga János irodalomtörténész felkutatta és a Mozgó Világ 1987/6-os számában közzétette, mi az igazság Dücső Csabával kapcsolatosan. Létezett ugyan, de egész életében ismeretlen, dilettáns író maradt. Nincs kegyelem címmel 1939-ben adta ki kisregényét. Regény volt, nem pedig mozgósító tettekre serkentő röplap, mint ahogy azt Lancranjan állította. Hőse, Torday Levente valóban arról álmodozik, hogy megöl minden útjába kerülő románt, miután elborzadva olvasott a Horea-felkelés magyarellenes atrocitásairól, amelyek egyébként valóban megestek, lásd David Prodan akadémikus monográfiáját. Dücső Csabát bizonyára Eminescu Geniu pustiu című regénye ihlette meg: ebben az 1848–1849-es események során a főhős, egy erdélyi román tanító arról ábrándozik, hogy kiirtja a magyarokat. Lancranjan nem tudott magyarul, adatait, „idézeteit” tálcán kapta a párttól. Ilyen fedezettel a háta mögött nem jött zavarba, mikor Száraz György cáfolata nevetséges helyzetbe hozta, hanem Vocatie constructiva című, sebtében összecsapott cikkgyűjteményében válaszolt. Forrásait most sem jelölte meg. Ion Lancranjan 1991. március 4-én meghalt, de magyarellenes műveinek köszönhetően megérte, hogy az Iliescu-rendszertől és az 1989 után színre lépő sovén-nacionalista pártoktól minden kitüntető címet, díjat megkapott. Azután könyveivel együtt feledésbe merült, ami azonban Dücső Csabáról nem mondható el. /Barabás István: Az élet fonákja. Ismerkedjünk Dücsővel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./2006. szeptember 13.
Szentté avatják Kádár Jánost. A média kapva kap a botrányt ígérő témákon, azt sem bánja, ha az 1956-os magyar forradalom fél évszázados évfordulója nem a szabadságról, hanem inkább „a hasadtlelkű Kádárról” szól. Az erdélyi, romániai viszonyokon edződött néző keserű beletörődéssel veszi tudomásul, hogy a magyarság ezt az ünnepét is elmaszatolja, Moldova György ott van a szerecsenmosdatók élvonalában, Kádár Jánosról írott könyvével /Kádár János/. Szerinte Kádár zseni volt. A kincstári tévében Lakat T. Károly vagy Verebes István cseveg ötvenhatról. Mindkettő a Kádár-éra sajátos produktuma. A köztévében kiegyensúlyozottabb vitaműsorra van szükség. Fel kell borzolni a jobboldali idegeket, hadd üvöltsék a „szélsők”, hogy a Kádár „bizonyítottan primitív, igénytelen, hazug, alattomos, gyáva, gerinctelen, hazaáruló, véreskezű diktátor”, mert akkor megint riogatni lehet az új fasiszta diktatúra rémével a derék magyart, és az megint a „puhábbikat” választja, szó szerint, október elején, az önkormányzati választáson. /B.D.: Kádár János megdicsőülése. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 13./2006. október 10.
Marosvásárhelyen 1956-ban diákszövetségi gyűléseken előfordultak bátrabb hozzászólások. Bárányi Ferenc említette meg visszaemlékezéseiben, hogy Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére állítólagos román provokációra hivatkozva, egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s még arról is gondoskodhatott, hogy közéjük beépítse besúgóit. Októberben, a gyűlésén Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások is kényes kérdéseket feszegettek. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Körösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, a magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos (emlékiratában rögzítette) a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román–magyar viszonylatban. László Ildikó Trianon igazságtalanságát is emlegette. A legnagyobb jelentőségű tett Toró Árpád és Gergely Tibor hatodévesek által összeállított 12 pont felolvasása volt. Ugyanekkor Nagy Lajost az egyetem IMSZ kultúrfelelősének választotta az egyetemi IMSZ küldöttgyűlés. Szép kezdeményezés volt az Ady Kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. Egyszer a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A „libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között. A Bolyai-sír megkoszorúzásakor a temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok. Az egyetem vezetősége egyöntetűen foglalt állást az ellenforradalom definíció mellett. A besúgók adatait gondosan begyűjtötték, de egyelőre jegelték őket. 1957-ben ugyanez a diákság szemtanúja lehetett Kádár János marosvásárhelyi látogatásának, melynek legsötétebb momentuma az emlékezetes beszéd volt: lemondott az erdélyi magyar kisebbség sorsába való beleszólás lehetőségéről. 1959-ben a kommunista vezetés Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is elérkezettnek látta az időt a magyartalanításra. Előzőleg Andrásofszky Tibor rektor a tél folyamán hatalmas nagytakarítást végzett, tucatjait szórta ki az ártatlan és a bélyeges diákoknak. Ezután a gyűlésen még csak a tanári kart vették elő és alázták meg. Ennek lett áldozata a még aznap letartóztatott Kóródi Ferenc tanár, a híres Egyetemi Népi Együttes vezetője is. Ő 17 évet kapott. Mások, mint Lőrincz Endre András vagy Pápai Zoltán professzor, megalázó önkritikával úszták meg, de volt olyan is, mint pl. Szerémy Lajos tanársegéd, akinek el kellett hagynia a várost. A diákok meghurcoltatása ezután következett. Először Csernik Zoltán zseniális ötödéves hallgatót exmatrikulálták, majd három hallhatót /köztük a mostani emlékezés íróját/ zárták ki az „ellenséges magatartás miatt: Szász Istvánt, Katz Pált, és Nagy Lajost. Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a szankcionált két hallgatót az egyetem, Bárányi Ferencet /abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára/ és Kiss Andrást /az V. évfolyam befejezése után exmatrikulálják. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, beiratkozhat a hatodik évfolyamra/. Később valamennyi kizárt és szankcionált hallgató orvos lett. Bárányi Ferenc az 1989-es változás után Románia egészségügyi minisztere is volt. /Szász István Tas: 1956 Erdélyben. A forradalom és utóélete a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./2006. október 11.
A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./2006. október 28.
Kádár János egykori szovjet összekötő-tolmácsának kiadatlan emlékirataiból idézett egy orosz lap. Vlagyimir Bajkov, a szovjet kommunista párt központi bizottsága egykori magyar referense memoárjából a fia ismertetett részleteket. Bajkov szerint Kádár maga azzal magyarázta átállását a szovjet oldalra, hogy „magyarként elemezve a helyzetet, világosan megértette: testvérgyilkos polgárháború kezdődött” Magyarországon. Bajkov Munkácson csatlakozott Kádárhoz, később eltöprengett azon, miért kellett Kádárnak szovjet tolmács. „Kádár október 23-tól november 1-jéig Nagy mellett állt, alkalmazta a Szovjetunióval való éles konfrontációra irányuló vonalát, s szovjetellenes szellemű hivatalos nyilatkozatokat tett. Nagyon negatívan viszonyult (Jurij) Andropov nagykövet álláspontjához” – emlékeztetett rá Bojkov, aki szerint „Kádár nyilvánvalóan bizonyítani akarta a Kremlnek: átálltam a ti pozíciótokra, láthatjátok, nincs titkom előttetek, meghívtam az embereteket is. Becsületesen játszom, s így joggal várhatok becsületességet tőletek is.” „A nagyobb biztonság kedvéért (hiszen folytak a hadműveletek) éjszaka mentünk. Az egész kormánycsapatot egy harckocsizó zászlóalj oltalmazta, amely rombuszalakzatban haladt. A rombusz közepén, minden oldalról védve haladt a Kádárt szállító tank, s a kormányt szállító páncélozott járművek.” „November 7-én reggel érkeztünk meg a Parlamentbe, amelyet szovjet katonák őriztek. A díszlépcsőn vezettek fel bennünket, és Kádár bement abba a terembe, ahonnan ezután csaknem harmad évszázadon át vezette Magyarországot.” /Kádárral harckocsin az Országházba. Posztumusz emlékirat orosz lapban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2006. november 22.
Bolgár György, az ATV sajtóklubos együttesének szószólója egyik friss politikai elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy ,,a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ugyan elbukott, de Románia uniós csatlakozásával praktikusan mégiscsak lehetővé válik a gyorsuló bevándorlás Magyarországra. Orbán Viktor évekkel ezelőtt még négymillió újmagyart vizionált (bár annyian összesen nincsenek a határokon kívül), ám az valószínűnek látszik, hogy egyre többen fognak legálisan átjönni Erdélyből a jobban fizető magyar állásokra és az elvileg barátságosabb anyanyelvi környezetbe. Az áttelepülést letelepedés fogja követni, aminek számos pozitív demográfiai és gazdasági hatása lesz, a politikai következménye azonban a baloldalra (és a liberálisokra) nézve katasztrofális. A határon túli magyarok ugyanis annyira készpénznek veszik, hogy az ő érdekeiket a nemzeti jelzőt használó jobboldali és szélsőjobboldali pártok képviselik, hogy hosszú időre meg fogják változtatni a jelenlegi egyensúly közeli helyzetet a magyar bal- és jobboldal között. Lehet, hogy már 2010-ben, de négy évvel később egészen biztosan.” A Népszava november 17-i számában megjelent Bolgár-vélemény a Magyarországot elárasztó 23 millió román rémképének a szelídebb formája. Az autonómia dolgában tökéletes a román-magyar (kormányzati, baloldali, liberális) egyetértés, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök közölte, hogy az autonómiát ,,nem kérik”, és ,,nem adják”, hanem ez a kisebbség és a többség egyezségéből születhet. Mindennek az ad súlyt, hogy Basescu államelnök és Tariceanu miniszterelnök ,,nem adunk”-ja után hangzott el. Ebben a kérdésben Kádár Jánosnak 1958-as romániai látogatásán megfogalmazott álláspont ismétlődik meg. Bolgár György a magyar baloldalt félti. Kifecsegte a munkavállalás korlátozásának egyik okát: az ,,újabb magyarok” megjelenése katasztrófához vezet. /Sylvester Lajos: Mi, erdélyiek, mint új magyarok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 22./2007. március 28.
Ötven év telt el azóta, hogy letartóztatták „Kádár elvtárs” erdélyi áldozatai közül talán a legigazságtalanabbul elítéltek. Pál-Antal Sándor: Áldozatok – 1956 c. könyvében szerepelnek adatai: Nagy Sámuel csoport, négy személy, de bíróság elé csak Nagy Sámuelt és Velicsek Andrást állították. 1958. február 25-én tartóztatták le őket. 1958. február 24-én ugyanis Nagy Sámuel barátaival Marosvásárhelyen vendéglőben poharazott. Itt Nagyék »becsmérelték az RNK-beli kormányzási formát«, és az akkor Romániában látogatást tevő, Kádár János ellen beszéltek. A vádirat szerint Nagy, poharazás közben Kádárra utalva kifakadt: „Adjatok egy karabélyt, hogy lőjem le azt a hóhért!” A társaságot a Securitatéra kísérték. Nagy Sámuelt és Velicseket 1958. június 5-én Marosvásárhelyen a kolozsvári katonai törvényszék Macskási elnöklete ítélte el: Nagyot „idegen államfő elleni merényletre készülésért” életfogytiglanra, Velicseket a merénylet fel nem jelentése miatt előbb 10 évre, majd ügyészségi fellebbezés után 25 évre. Mindketten 1964-ben amnesztiával szabadultak. Nagy Sámuel és családja meghurcolásának az emlékező cikk írója is tanúja volt. Ilonka néni, Nagy Sámuel még Kádár Jánost is könyörületre próbálta bírni. Eredménytelenül. És ma? Kádárt magasztaló könyvet ír egy volt ÁVH-s. /Székely Attila ny. történelemtanár, Székelykeresztúr: Kádár látogatásának székelykeresztúri áldozata. Nagy Samu emlékére. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 28./2007. május 3.
Meggyalázták Kádár János síremlékét a budapesti Fiumei úti temetőben, a koporsót felfeszítették, a csontokat egy részét elvitték a tettesek. A munkásmozgalmi panteonra fekete festékkel felírták: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. A sírrongálást az összes pártok elítélték. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyarországi Munkáspárt 2006 közös közleményben tiltakozott a sírrongálás ellen. Kádár János 1956 novemberétől több mint harminc éven át volt Magyarország első számú pártvezetője. Az MSZMP volt első titkára 1989. július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította a Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket. /Meggyalázták Kádár János sírját. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 3./2007. május 4.
Kádár János sírjának kifosztásakor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és a vezető közvélemény-formálók jó alkalmat láttak a kétségkívül elítélendő cselekedet aktuál(át)politizálására, úgy állítva be, hogy ezért természetesen a jobboldal a felelős. Így Kádár sírjának meggyalázása az „ordas eszmék” terjedése elleni összefogás szimbolikus kovásza lehet. Az MSZP által szervezendő május 9-i felvonulásnak töltetet ad majd – hallgatólagosan – az egykori pártfőtitkár nyugalmának megzavarása. /Papp Attila Zsolt: Csontváz az asztalon. = Krónika (Kolozsvár), máj. 4./2007. május 9.
Megtörtént a politikai rendszerváltás, megindult a gazdasági rendszer átalakítása, formálisan megszűnt a kommunista diktatúra, de nem kerültek helyükre a dolgok. Történtek kinyilatkoztatások a 15 millió magyar összetartozásáról (amit a balliberális sajtó össztüze fogadott), törvénybe iktatták az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, de nem kerültek bíróság elé a sortüzek vezénylői, a rendszer működtetői, a koncepciós perek mögött álló politikusok, nem adták vissza a rabolt vagyont, sőt a rendszer haszonélvezői hihetetlen gazdasági előnyökhöz jutottak, ezeket médiaelőnnyé tudták konvertálni, majd ennek birtokában először 1994-ben, majd 2002-ben a politikai hatalmat is megszerezték, írta Borbély Zsolt Attila. Az új rendszer előnye, hogy az öntudatos polgárok immár nyíltan szervezkedhetnek. Ha kisebbségben is, de van magyar nyilvánosság. A Kárpátia nemzeti rock-együttes legutóbbi albumának egyik dalában, melyben Wittner Mária szabadságharcos is megszólal, kimondja 1956 kapcsán: „gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. Kádár Jánosnak nincs mit keresnie a Nemzeti Sírkertben Batthyány, Deák, Jókai s a nemzet számtalan más nagyja között. Kádár a szovjet tankok által hatalomra juttatott tömeggyilkos volt. Érdemes elgondolkozni, hogy nem baloldali provokációról van szó? A sírját ért támadást mindenki elítéli. S el is követ a baloldal mindent, hogy médiapolitika szempontjából maximálisan kihasználja a helyzetet. Előszedték Moldova Györgyöt, aki nem kevesebbet állított, mint azt, hogy ha Kádár akasztatott, jól tette. A ma kormányzóknak semmi sem drága, semmi sem szent, tavaly októberben minden erkölcsi határt átléptek, népszerűségük mélyrepülésben, vesztenivalójuk nincs. S miként tavaly minden bizonnyal ők álltak a tévé ostroma mögött, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a minap történt kegyelsértést is az ő boszorkánykonyhájukon főzték ki, írta Borbély Zsolt Attila. /Borbély Zsolt Attila: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat” = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 9./2007. május 21.
Május 18-19-én tartotta kongresszusát a Fidesz, Orbán Viktort megerősítették elnöki tisztségében. Kövér László, a párt választmányának elnöke az ország morális, gazdasági és politikai válságáról beszélt, s úgy vélte, ezért egy „abnormális, szélsőségesen gátlástalan és kapzsi klikk” tehető felelőssé. Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője, aki egyben Nicolas Sarkozy francia elnök üdvözletét tolmácsolta, azt mondta: Európának olyan politikusokra van szüksége, mint Orbán Viktor, Nicolas Sarkozy és Angela Merkel német kancellár. A kongresszuson részt vevő Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke bírálta a magyar kormány „különutas” politikáját Oroszország irányába, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Orbán megújítja a politikai életet. Ehhez azonban az kell, hogy visszakerüljön a hatalomba – tette hozzá a Néppárt elnöke. A szavazás ideje alatt Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök is felszólalt. /Lokodi Imre: Fidesz-nagygyűlés – marad Orbán. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./ Új politika megalkotására van szükség Magyarországon Orbán Viktor, a Fidesz újraválasztott elnöke szerint. Kósa Lajos úgy fogalmazott, hogy „Kádár János itt van közöttünk, és napjainkban posztkádári Magyarországon élünk, ahol nem polgári, hanem szocialista demokrácia van”. Varga Mihály szerint ma Magyarországon tudatosan folyik az állam lerombolása, az államigazgatás szétverése. Semjén Zsolt, a KDNP elnöke úgy vélte, Magyarország csak attól a frakciószövetségtől remélhet megoldást a mai helyzetre, amelyet a Fidesz-KDNP alkot. Tőkés László püspök arról beszélt, hogy a magyar állam nemhogy határokon átívelő nemzetpolitikát, de még korlátozott nemzeti állampolitikát sem képvisel. „Nemzetünk a saját országában pusztul”, saját magyar államunk nem védi, nem képviseli, nem érvényesíti az elvárható mértékben nemzeti érdekeinket – mondta Tőkés, aki ellenpéldaként Romániát és Szlovákiát említette. Lezsák Sándor, a Fidesszel szövetséges Nemzeti Fórum elnöke bejelentette: új lakiteleki nyilatkozat megalkotására készülnek, amelyet az eredeti dokumentum aláírásának huszadik évfordulóján fogadhatnak el. /Vezér maradt Orbán Viktor. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./2007. május 23.
A 70 esztendős Wittner Mária, 56-os halálra, majd életfogytiglanra ítélt szabadságharcos emlékezetes beszédet mondott 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Budapesten, a Parlamentben. Vádolta a pribékeket, gyilkosokat és hazaárulókat, mert nemzetünk kiváló tagjait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádolta őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársai nevében. Vádolta őket a „legdrágább kincs” a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát és az otthon melegét… Wittner Mária tizenhárom évet töltött börtönben. A vele készült beszélgetésben elmondta, az apácák nevelték az iskolában emberségre, hazaszeretetre. 1950-ben egy éjszaka elhurcolták az apácákat, államosították az iskolákat. Wittner Mária végig részt vett a forradalomban, amíg meg nem sebesült november 4-én. Letartóztatása után elmondta a nyomozónak, hogy Divatcsarnokot szovjet katonák rabolták ki. A forradalom leverése után külföldre távozott, majd hazatért, mert Kádár János pártvezető büntetlenséget ígért, a gyermeke pedig itthon maradt. 1957. június 16-án letartóztatták. Különböző vádakkal illették, például fegyverek rablásával, közértek kifosztásával. A Történeti Hivatalban betekinthetett a peranyagába. A kihallgatási jegyzőkönyvek tanulmányozásakor tudta meg, több tanú azt állította, hogy november 4-én délután száz pár cipőt lopott. Valójában ekkor sebesülten feküdt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Mégis ezeket a hazugságokat veszik át a lexikonok és a tankönyvek. A vádirat és a valós tények több pontban ellentmondanak egymásnak. Mégis úgy állítják össze a lexikonokat, az emlékezéseket, hogy teljes egészében elfogadják a Népbíróság anyagait. Ezt adják ki a könyvekben, holott ez történelemhamisítás. Wittner Mária részt vett a forradalomban, fegyver volt a kezében. A rendőrséget leszerelték, ez igaz. Az is igaz, hogy – a parancsnok engedélyével – a kilőtt gyógyszertárból vittek tápszert egy pici, hat hónapos babának a szomszéd házba. Azonban ez nincs benne a bírósági anyagban. Azok a történészek, akik ebből az anyagból dolgoznak, nem hámozhatják ki az igazságot. A halálos ítélet kihirdetése után átvitték a Kisfogházba, ahol a halálraítélteket őrizték. Naponta akasztottak embereket. Íratlan szabály szerint mindenki elköszönt. Bemondta a nevét. Mondott néhány szót, ilyeneket például: Isten veletek! Bosszuljatok meg! Volt, aki a himnuszt énekelte, a hazát éltette. A pusztítás ma folytatódik, csak finomabb formában, állapította meg Wittner Mária. Az egész „módszerváltást” felülről vezényelték 1989–90-ben. Ők azt mondják: vértelen forradalom. A vértelen forradalom helyett hatalomátmentés zajlott. /Frigyesy Ágnes: Vádolnak az élők és a holtak. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 23.2007. június 16.
Június 15-én tudományos konferencia zajlott Budapesten Kádár Jánosról, illetve a nevét viselő korról „Kádár János – mihez kezdjünk vele?“ címmel. Ideje annak is, hogy végre objektíven próbáljunk beszélni erről a korszakról egész Kelet–Európában, írta Veres István, a lap főszerkesztője. Traian Basescu elnök hivatalosan elítélte a kommunizmust, de ez merő porhintés a Nyugat felé, egy korszakot nem lehet alapos elemzés helyett egy elítéléssel elintézni. Schmidt Mária magyarországi történész, a XX. Századi Intézet igazgatója, szervezte a konferenciát. Romániában még nem volt az említetthez hasonló tudományos konferencia. /Veres István: Mihez kezdjünk a kommunizmus örökségével? = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 16./2007. szeptember 21.
Száztíz éve született Tamási Áron Farkaslakán, az író szülőfalujában minden évben megemlékeznek az évfordulóról. Az emlékezésen a farkaslaki gyökerekkel rendelkező budapesti professzor, Sipos Lajos Tamási Áronról írt monográfiájával ismerkedhettek meg az egybegyűltek. A neves irodalomtörténész hiteles élet- és pályarajzával új adatokkal gazdagította a Tamási-irodalmat. Amint könyvében írja, 1961-ben pártutasításra Tamási munkásságát ki akarták iktatni az irodalmi hagyományból. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint Tamási Áron a tíz leginkább megfigyelt személy egyike volt, maga Kádár János szorgalmazta ezt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1959. június 30-i ülésén mondotta Kádár: „A választmány (ti. A létrehozandó Írószövetségé) rendben van, én egy nevet kifogásolok. Tamási Áronnal kapcsolatban amellett voltam, tárgyaljunk vele, vállalja, vagy nem. Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást. (Az 56-os forradalom eszmeiségét vállaló kiáltványt) Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta... ” Sipos Lajos könyvének nagy érdeme, hogy feltárja Tamási életének ezeket a kevésbé ismert mozzanatait. A lap a könyv két részletével érzékeltette, hogy Tamási Áron az állandó zaklatások közepette is megmaradt egyenes derekú, tisztességes embernek. Az egyik részlet Déry Tibor és társai ellen indított íróperrel foglalkozik. Az íróperben 1957. október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is, akit vallomástételre akartak kényszeríteni Déry ellen. Tamási belépett és mélyen meghajolt a vádlottak, az írók előtt. Ezt tette távozásakor is. Kádár János, a párt vezetője a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén kifejtette: „említem ezeket a csodabogarakat, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg még Szabó Pál nélkül is, aki – ugye – már a jelöltek közé van számítva. ” „…érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 olyan félellenzéki van a parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek (...), de már szemrehányó pofájuk [sic!] figyelmeztet minket bizonyos dolgokra (...). „Egyébként lehetséges (...) – tette hozzá Kádár–, hogy a közeljövőben le kell tartóztatni újra embereket, akik nem hallgatták meg a tanácsainkat, hogy rakják le a fegyvert, és még ma is motoszkálnak a sötétben. Nem fogja senki félreérteni, hogy ha valami író vagy újságíró, akkor szabad neki a népi hatalom ellen cselekedni. ” /(Borbély László): Száztíz éve született Tamási Áron. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./2007. október 24.
Garda Dezső képviselő október 23-án felszólalt a parlamentben. 1956. október 23-án, amikor a budapesti magyar egyetemisták békés tüntetést szerveztek, senki sem gondolt arra, hogy megmozdulásukkal döntő módon hozzá fognak járulni a világ első kommunistaellenes forradalmának kitöréséhez, fejtette ki. A szovjet tankok október 24-i megjelenése sem félemlítette meg a forradalmárokat. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette Magyarország kiválását a Varsói Szerződés tagállamai közül, és kinyilvánította az ország semlegességét. A szovjet hadsereg leverte a forradalmat, Kádár János ellenforradalmi kommunista kormánya a szovjet hadsereg segítségével került hatalomra november 4-én. A romániai értelmiségiek, tudósok és egyetemisták szolidaritást vállaltak a magyarországi forradalmárokkal. Romániában a bebörtönzöttek száma meghaladta a tízezret. Számos írót, tudóst, egyetemi tanárt és egyetemistát deportáltak és köteleztek kényszermunkára. A legtöbbet a romániai magyarság képviselői szenvedtek. Így a korabeli Magyar Autonóm Tartomány területén az 1956. október 26. és 1965. december 31. közötti időszakban több mint 1100 személy ellen indult bűnvádi eljárás. Korlátozták a romániai magyarság jogait, megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetemet, felszámolták a korlátozott önkormányzatisággal rendelkező Magyar Autonóm Tartományt. /Dr. B. Garda Dezső felszólalása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./2007. október 24.
Kádár bűnös címen jelent meg könyv a Magyarok Világszövetségének kiadásában. 2004. június 17-én, Kádár bűnös szalagcímmel számoltak be a napilapok arról a rendőrségi határozatról, amely Nagy Imre miniszterelnök és a vele együtt Romániába deportáltak ügyében indult nyomozást az elkövető halála miatt szüntette meg, mivel – mutatott rá a határozat indokolása – mind Kádár János, mind Münnich Ferenc már meghalt. Innen ered a könyv címe. 1996-ban megalakult az ‘56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (Deport – ‘56) és azt kutatta, hogy akiket 1956-ban a Szovjetunióba deportáltak, azok mind visszatértek-e, és ha nem, mi lett a sorsuk? Az egykori deportáltakkal, valamint szemtanúkkal készített harmincórás videofelvétel elkészítése után a bizottság felvetette, hogy az ‘56-os deportálások a genfi jog szerint háborús bűntettnek minősülnek. Ezért 2000. október 23-án feljelentést tett a Deport – 56, legalább 860 rendbéli, aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértésével megvalósított háborús bűntett alapos gyanúja miatt. A feljelentés kiterjedt Nagy Imre miniszterelnök és környezetének Romániába való deportálására is. A könyv egyrészt a tényfeltáró bizottság jelentése, másrészt dokumentumkötet, amely egyszerre szól 1956-ról és napjainkról. A könyv a feljelentést, valamint az arra született rendőrségi, ügyészségi határozatokat és a határozatokkal szembeni jogorvoslati kérelmeket, a nyomozati iratok részét képező szakértői véleményt mutatja be, és a tanúvallomások közül Biszku Béla, Gáspár Sándor, Nyers Rezső, Piros László vallomását tettei közzé. Az Országos Rendőr-főkapitányság tanúként hallgatta ki Szalma Józsefet, és Halustyák Mihályt is, akik a Nagy Imre és társai ellen folytatott törvénytelen büntetőeljárásban kihallgató tisztként vettek részt, az ő vallomásuk is megtalálható a könyvben. /Kádár bűnös. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 24./