udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
120
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120
Névmutató:
Boia, Lucian
2013. június 5.
Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)2013. június 27.
Kötelékek – kézfogások
Könyvek esőben, kánikulában
A könyv nem különösebben hőérzékeny tárgy. Na persze, nem a könyvégetésekre és nem is a könyv befagyasztására gondolok. Mert ugye mindkettőre volt nem csupán a távoli múltban, hanem a mai idősebbek életében példa.
Most szelídebb akadályokat kellett leküzdeniük a könyveknek, illetve szerzőiknek meg a könyvárusoknak. Ha ugyanis június, akkor könyvhét, azt is mondhatnám, minden mennyiségben. Egymásra szerveződött programokkal, könyvbemutatókkal. Ami az erdélyi magyar kiadványainkat és íróinkat-költőinket érintette, abból párhuzamosan Budapesten és Kolozsvárt lehetett (kellett volna) választani, követni az eseményeket, megfelelni a hívásoknak. Aztán a kolozsvári magyar könyvnapok immár harmadik, 2013-as szervezését követve, ezúttal nem az esős időjárást, hanem a hamisítatlan nyári kánikulát fogva ki, Erdély fővárosában erdélyi könyvnapok megrendezéséről döntöttek illetékesek, és erre meghívták a Romániai Magyar Könyves Céhet is, pontosabban általa a vállalkozó kedvű magyar kiadókat, hogy a Főtérre kirakodva, Mátyás király elé járulva, várják a vásárlóikat.
Könyvbemutató – grafikai kiállítással
Az újraszervezett kolozsvári magyar könyvnapok – nem utolsósorban az IDEA jóvoltából (amely a Mátyás-szülőház, azaz a Sapientia előtt állandósítja könyvstandját) – idén eredeti megnyitóval indultak. Kolozsvár egyik legtehetségesebb, kiemelkedő életművet ránk hagyott grafikusáról, Cseh Gusztávról írt példaadóan körültekintő, hatalmas anyagot feldolgozó, művelődéstörténetileg is számottevő monográfiát Csapody Miklós, a reprodukciókat és a terjedelmes szöveget pedig reprezentatív albumba foglalta az Exit Kiadó, illetve az IDEA könyvműhelye. Minthogy pedig Cseh Gusztáv (az ifjabbik, mert édesapjáról, a betűrajzolást tanító főiskolai tanárról sem szabad elfeledkezni) a kolozsvári könyvgrafikáért ugyancsak sokat tett, össze lehetett kapcsolni a könyvnapok nyitó ünnepségét a Cseh Gusztáv című kötet bemutatásával és a Cseh Gusztáv grafikáiból válogató (Hajdúszoboszlóról kölcsönbe érkezett) tárlat megnyitásával, a Quadro Galériában.
Szerényebb keretek között a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén is érvényesült ez a rendezői elv: a nemrég Szegeden elhunyt nagy könyvgrafikusunkra, Deák Ferencre emlékeztek barátai, tisztelői a kolozsvári magyar könyvnapok keretében – a tárlókon általa tervezett, illusztrált kiadványokkal, a pannókon néhány szép rajzával, többek közt a Dsida-versekhez készült sorozattal. (Augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon folytatódhat ugyanitt a kezdeményezés, a két barát, Deák és Cseh Gusztáv munkáinak együttes jelenlétében, a kolozsvári grafikai iskola értékeinek megvitatásával.)
Erdély – Budapest
Mindkét helyszínen, mármint Kolozsvárt és a Vörösmarty téren egyaránt figyelmet érdemlő könyvről szólhatunk – már a címénél fogva is: A magyar kártya. Ezzel a kártyával ugyanis többféleképpen lehet játszani, és nem csak kártyaasztal mellett. A Nagyváradról indult költő, ma ismert kiadói ember, Kőrössi P. József mélyreható beszélgetéseket folytatott a költő és politikus Markó Bélával; olyan beszélgetéssorozatot, amelyben Markó kiteregeti kártyáit, és sikeresen belenéz, belelát azok kisded játékaiba is, akik a „magyar kártyát” saját politikai céljaikra ügyesen – a romániai magyarságra nézve korántsem pozitív értelemben – használják fel. Hogyan lesz a jó költőből jó politikus s a politikusból ismét költő? Hogyan politizálnak itt és ott? Kőrössi P. nem kerülgeti a forró kását, Markó Béla pedig higgadtan, körültekintően válaszol. Nem átlagos interjúkötetet vesz kezébe az, aki felfigyel erre A magyar kártyára…
Román kártya?
Könyvnapok közti rövid szünetben számomra eddig ismeretlen, ám egyből ismerőssé és rokonszenvessé váló könyvesboltban jártam, a Deák Ferenc utca közepe táján: a Librarium nevű Book Cornerben. Otthonos körülmények között hallgattuk, magyarok és románok – románul –, hogy mit mondanak a kritikusok Demény Péter románul megírt könyvéről. (A Ghidul ipocriţilor kiadója a bukaresti Cartea Românească.) Minden megszólaló egyértelműen dicsérte a könyvet, ám az csak Balázs Imre Józsefnek jutott eszébe, hogy feltegye a kérdést: miért románul kellett megírnia Deménynek ezeket a szellemes kisesszéket (jegyzeteket? szatírákat?) – merthogy nem fordításról van szó. BIJ magyarázata Caragialéhoz és a román nyelvben létező nemekhez jutott el. Talán az élményanyag is közrejátszott, vélem én, a „képmutatók” ilyen bemutatásában. A lényeg, hogy ezen a könyvbemutatón jól éreztük magunkat, Demény Péter pedig, gondolom, új híveket szerzett írásművészetének. A román olvasók körében is.
(Eszembe jut Ion Ianoşi, azaz Jánosi János – Látó Anna Bukarestben élő fia – közelmúltban megjelent, több szempontból figyelemre méltó, színvonalas önéletrajzi kötete: Internaţionala mea. Cronica unei vieţi. Abban pedig, sok egyéb közt Domokos Gézával, a Kriterion-igazgatóval történt, egy életre szóló konfliktusa. Nos, meggyőződésem, hogy a most román kötet szerzőjeként bemutatkozott Demény Péter egyikünkkel sem fog úgy járni, mint Ianoşi – Domokossal.)
Más kártyák
Vállalva a flaszterből áradó hőséget, déli órában kimentem szétnézni az erdélyinek nevezett (román) könyvnapokra. Ilyenkor a standokon az ember arra figyelhet fel, ami a könyvesboltokban, a nagy kínálatban elkerülte a figyelmet. (A mi magyar sátrunk érthetően nem kínált eddig nem látott újdonságokat.) Két könyvnél kötöttem ki – más-más okból. Augustin Buzurára azért voltam kíváncsi (pláne hogy politizáló publicisztikáját gyűjtötte kötetbe, a 2005 és 2008 közti évekből), mert ’89 előtt úgy éreztem, egy (ellenzéki) táborba tartozunk – aztán Marin Sorescuval és Eugen Simionnal együtt Iliescu táborába állt. (Mindegyikük magas funkcióhoz jutott, ilyen-olyan elnökséghez, kulturálisan, Akadémián vagy minisztérium élén. – Mellesleg: Eugen Simion 80 címmel vastag kötetet láttam az egyik standon.) Az Absenţii, a Feţele tăcerii regényíróját nem felejtettem el, és ma sem bánom, hogy Birtokon belül? című, Budapesten 1989-ben megjelent interjú-kötetembe őt is bevettem (Sütő, Kányádi, Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter és Tompa Gábor mellé). Ma vajon bevenném? A Canonul periferei-be beleolvasva, nem tudnám eldönteni. Súlyos szavakat mond a kortárs román politikai életről – de melyik oldalról közelítve? (Tulajdonképpen szomorú, hogy egyre az „oldalakra” gondolunk…)
Lucian Boiával biztos szívesen készítenék beszélgetést (ha még ilyes műfajra adnám a fejem). Amit tőle eddig olvastam, azt erősíti meg a De ce este România altfel? második, bővített kiadásában. A Humanitas, a kiadó ugyan nem „kolozsvári termék” (Produsul Clujului – volt olvasható a legtöbb stand fölött), ám bárki – nyilván a jobbak közül – örömmel vállalhatná Kolozsváron az új Boia-kötetet. Az ő történészi-kritikai hangja üde színfolt a kiadványok rengetegében. (Milyen is az a „más”, „másként” Románia? Ha valamin, ezen nekünk igazán érdemes volna elgondolkodnunk.)
Performanszköltemények
Az ember azt gondolná, hogyha a Korunk Akadémia (évadzáró találkozásként) a Bulgakovba költözik, ráadásul olyan meghívottal, mint Szkárosi Endre, akinek „akciográfiája”, 1971 és 2012 közötti performansz-naptára oly gazdag – a söröző fiatalok egy része átül majd az előadáshoz választott térbe, azon nagyszámúak mellé-közé, akik egyenesen Szkárosit meghallgatni jöttek. A június végi kánikulában nem így történt. A hiányzók sajnálhatják, hogy lemaradtak az élményről. Mert itt élőben tudhatták volna meg, mi a térköltészet és transzpoézis (a totális költészeti koncertszínház), a hangköltészetzene, vagy hogy miként lehet például Kassák költői örökségét néhány ismert – esetleg többeknek nem ismert – szóval, főképpen pedig a hangok játékával transzponálni a Teleki térre, a Piazza Cavourra, a Place de la Concord-ra vagy a Trafalgar Square-re. Persze, akik a száz éve született Weöres Sándor zeneiségéhez szoktak, vagy a szintén centenáriumhoz érkezett Jékely Zoltán líráját érzik a magukénak – meglepődhetnek, hogy így is lehet, „egy másik ember” így keveri az effektusokat. Szkárosi Endre járja a világot (és a magyar pódiumokat) – és nem annyi ember hallgatja, mint legutóbb a Bulgakovban. Talán egy következő alkalommal a valóban fiatalok egymásnak küldik a hírt elektronikusan: itt van Szkárosi Endre, nem szabad kihagyni…
(Írom én, akihez még mindig közel áll Jékely és Weöres.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)2013. július 20.
„Tiszta” Romániát! (1.)
A balkáni politizálás gyökerei
Amikor 1877-ben Románia elnyerte függetlenségét, az ország politikai elitje készen állt a román nemzetállam alapjainak lerakására. Ez csak erőszakos, nemzetiségellenes beolvasztási politikával volt lehetséges. Kiváló eszköznek bizonyult a vajdaságok korában kialakult balkáni politikai kultúra. A fél évezredes török függőség, a görög kereskedők soraiból származó fanarióta vajdák uralma idején csiszolódott, formálódott ki a sajátos jellegű román politikai mentalitás. A vajdaságokra, később Romániára is jellemzővé vált a határtalan korrupció, a sok rendelet, a sok pecsét és az örökös bizalmatlanság, hatalmat és pénzt szerezni bármi áron!
Beder Tibor találóan mutat rá, hogy Bizáncban a hazugság és az ügyeskedés erénynek számított. A román politikában – Bizánchoz hasonlóan – az őszinteség ismeretlen fogalom, az érvényesülés eszköze. „Az ortodox hitű államok, köztük Románia is ugyanebből a diplomáciai iskolából került ki. Ebben a diplomáciában semmi sem volt szent és soha semmit sem tartott maga felett kötelezőnek… ha érdekeik úgy kívánták, mindent megengedhetőnek véltek. Vesztegettek, ajándékoztak… Aki ismerte Bizánc diplomatáit, tudta, hogy egy szavukat sem lehet hinni. Tudnia kellett, hogy amit mondanak, biztosan nem igaz.”
„Ügyes” román diplomácia?
A román királyságot 1883-tól katonai szövetség kötötte a központi hatalmakhoz, melyek katonai védelmet ígértek egy ki nem provokált (orosz) agresszió esetére. Ennek ellenére e szövetség oldalán Románia – az első világháború kitörése után – nem lép be a háborúba, két évig tartó semlegességét pedig arra használja fel, hogy titkos tárgyalásokat folytasson az ellentáborral. Az első árulásra 1916 augusztusában vetemedik, amikor az oroszok megígérik Erdély Romániához csatolását. A román politikai vezetés – a gyors győzelem reményében – orvul hátba támadja szövetségesét, Magyarországot. Ez utóbbi, mivel nem számít a vele 33 éve katonai szövetségben álló Románia katonai offenzívájára, védelem nélkül hagyta a magyar–román határt. Az első napok meglepetése után a magyar és a német csapatok gyors katonai vereséget mérnek az Erdélybe betolakodó román hadseregre, megszállják Bukarestet, a román hadsereg és adminisztráció kénytelen Észak-Moldvába menekülni. Itt az orosz hadsereg támogatásával ideig-óráig megakasztják a német–magyar előnyomulást. Románia fegyverszünetet kér, majd különbékét köt.
A központi hatalmat maga mögött tudó Románia kihasználja az 1917-es bolsevik forradalom miatt káoszban vergődő Oroszország helyzetét, és 1918 januárjában megkezdi Besszarábia megszállását. Mindezt akkor, amikor korábban, 1917 nyarán az oroszok súlyos véráldozatok árán védték a román államiságot. Miután a Monarchia 1918. november 3-án letette a fegyvert, a román hadsereg november 10-én parancsot kapott – a nemzetközi jog durva megszegésével – Magyarország megtámadására.
E balkáni diplomácia eredménye: Románia minden szomszédja rovására terjeszkedhet, és megtarthatja a második Balkán-háború idején szerzett Cadrilatert is. Ernst Hemingway, aki sem magyarbarátsággal, sem románellenességgel nem gyanúsítható, aki még csak nem is volt európai, a román diplomáciát és annak sikerességét így mutatta be: „A románok bevetésre kész gyors beszélők és történelmi precedensidézők… megkapták minden iránybéli szomszédaiknak mindazon területeit, amelyeknek nevét román küldött valaha is kiejtette a száján.”
A bizánci jellegű román diplomácia szószegései, szövetségeseinek elárulása, a félrevezetés, az ámítás, az ígérgetés, a szerződések be nem tartása a háború idején és a békeszerződések előkészítése során olyan színvonalú, amelyre a világtörténelemben kevés példát lehet találni. Az „ügyes” román diplomáciát iskolapéldaként lehetne oktatni!
A történelem propagandaeszköz
A diplomáciai gerinctelenség mellett a román politikai elit minden eszközt felhasznál a „tiszta” Románia megteremtésére. Egyik ilyen eszköz a 18. század végén kiagyalt dákoromán ősiség propagandája. Ennek oktatása a 21. században tudatos félrevezetés! A szélsőséges nacionalizmus oltárán azonban semmi sem szent! Az ábrándozó nacionalista ködevők számára a „tiszta Románia” megteremtésének víziója olyan vágyálom, amelyért képesek feláldozni népük valós történelmének ismeretét is. A nevelés fő célja elhitetni a románokkal, hogy Erdély ősi román föld, így a széles tömegek helyeslése mellett folytathatják az erdélyi magyarság közösségi jogoktól való megfosztását.
Napjainkban a felerősödő sovén nacionalizmus a régiósítás bárányának álarcában tör a magyar többségű Székelyföld és a Partium magyarságának szétverésére. A régióátszervezés ismertetése során gyakran elhangzó hazug és pimaszul arcátlan érv, hogy a nagyrégió a székelyek gazdasági felemelését szolgálja. Úgy tűnik, hogy a nacionalista politikai vezetés számára fontosabb a jólétben élő, egyenrangú polgárok demokratikusan szervezett államának létrehozása helyett a román alkotmányokban meghirdetett egységes román nemzetállam megteremtése. Nem akarják észrevenni, hogy a románság milliói a jobb élet reményében – minden mesés történelmet hátrahagyva – Európa-szerte keresik boldogulásukat.
Érdekes, ahogy a nagy román író, Ion Luca Caragiale (1852–1912) a Moftul român szatirikus folyóiratban a korabeli román társadalom nacionalizmusát bemutatja. Ezt olvasva úgy tűnik, a román politikai elit gondolkodásmódja száz év alatt nem változott. Érdemes idézni Caragiale egyik írását: „Mi, törzsökös románok a nemzeti haladás alapfeltételeiből indulunk ki: a maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamely nemzetnek nem ellenségei a saját hibái; ellenségei csakis a más nemzetek erényei. Ezért teljesen fölösleges azon törnie a fejét, hogy miképpen küszöbölhetné ki a hibáit és gyarapíthatná erényeit; ennél sokkal hasznosabb tennivalói vannak: számon kell tartania más nemzetek hibáit, és becsmérelnie, de még inkább tagadnia azok erényeit... Innen tehát a legszélsőségesebb nemzeti kizárólagosság parancsoló szükségessége.”
Lucian Boia professzor úgy látja, egy olyan korban, amikor fel kellene építeni egy versenyképes Romániát, „a románoknak kevesebbet kellene áldozniuk a történeti mitológia oltárán; sem az ősökre hivatkozás, sem a másokra szórt szemrehányás nem lehet hasznukra”. Ugyancsak Boia mutat rá arra is, hogy „a nacionalizmus kibogozhatatlan konfliktusok vállalását jelenti”, célja a más nemzetiségűek „fölötti primátus érvényesítése”. Az elképzelt történelem ismerete a románokat visszafelé és nem előreviszi. Sajnos, ennek szenvedő alanyai vagyunk mi, erdélyi magyarok és székelyek is.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma2013. augusztus 23.
A Titanic kapitánya
Egy hajóskapitány minden körülmények között a partra vezeti a hajót – jelentette ki elnökké választását követően Traian Băsescu, amikor egy kérdésre a szükséges változtatások kihívásairól fejtette ki véleményét. A kijelentés azokban az időkben történt, amikor a politikai ígéretek komolyan vételének még volt némi értelme Romániában. Ám a megpróbáltatások időszaka hamarosan ezt is megcáfolta. Hiába küzdött az elnök a maga módján, a szükséges változások nem történtek meg.
A vitrinpolitika nagymesterei
A történelem nem azzal foglalkozik, hogy mit akar, vagy nem egy uralkodó, hanem a valóságot mutatja. Aki elfogadja a tényeket, az ki tudja olvasni ezt a valóságot, aki nem és mégis tudni véli, az „igazának” védelmében fenntarthatatlan magyarázatokra szorul, netán támadásra kényszerül. Ez utóbbit figyelhettük meg az uniós csatlakozást követő években, mikor a román társadalomban nyilvánosságra került néhány mítoszromboló evidencia. Ilyen volt az 1941-42-es román holokauszt feltárása, melyről a román történelemírás több mint 60 éven át hallgatott, és amely 3-400 000 áldozatot követelt. Vagy az 1944. augusztus 23-ai fordulat, melynek csak a PR-laborban készült verzióját tanították az iskolákban. Nem beszélve a dák–római származásról, melyről Lucian Boia neves történész szerényen csak annyit mondott, hogy nem vállalható és nem dokumentált. A római gyökerekkel dicsekedő grandiózus elképzelés valamikor a 18. század végén született, a dák származás mítosza pedig Nicolae Densuşianu 1913-as A prehisztorikus Dácia című könyvében lett kitalálva. Ezekre a kényelmetlen evidenciákra a román szakemberek meglehetősen idegesen reagáltak. Támadtak minden oldalról, a legtöbbjük pedig mélyen hallgatott. Eredmény? Elfogadás helyett továbbra is pompálták a kultúrába a mítoszt és a bűnbakot, nem tanulván az eléjük tárt tükörből. Nincs ez másként a gazdaságpolitikával sem. A ’89-es forradalom óta számtalan reformelképzelés született, hiába. A hatalmi elit országépítés helyett mindig a saját jólétével foglalkozott, íratlan szövetségben a közpénzek felett uralkodó maffiarendszerrel. Nem csoda hát, hogy tabuvá dagasztották a totális központosítás eszméjét, mely biztosítja számukra az uralkodást és a fehéringű fosztogatás lehetőségét. Betartani a törvényt? Csak ott, ahol nem zavar. Komolyan venni az EU normáit, az ügyeskedés promoválását a munka becsületével helyettesíteni? Majd jövőre... Tisztelni a másságot? Még mit nem! Az erényes attitűd idegen a vitrinpolitika nagymesterei számára. Inkább bevonnak néhány külföldön is szalonképes formaszemélyt s formaszövetséget, melyekre rábízzák a vitrinszerepet, s a film forog tovább. És azt remélik, örökre... Csakhogy a történelem másként gondolkodik. Egyik axiómája szerint az önámítás nem vezet sehova (Kérdés: Hova mentek? / Válasz: Tönkre.). Legyen a hajón a világ legjobb kapitánya, a Titanic akkor is menthetetlen. A kérdés tehát nem az, hogy a hajó miként ér partot, hanem hogy a katasztrófa mikor következik be. És ezt a kényelemhez és az íratlan előjogokhoz ragaszkodó román elit nem érti. Aki pedig vezetés helyett uralkodni akar, az taburendszeréhez igazodik, és nem veszi komolyan az alapvető változtatás imperatívuszát.
Párbeszéd kitiltva
A jelenlegi román–magyar feszültség a Szociálliberális Unió (USL) hatalomra kerülésével, a „Székelyföld nem létezik” tétel terjesztésével, a természetes magyar régiók felszámolását célul kitűző regionalizációs politikával és a székely zászlók ellen indított szimbolikus agresszióval kezdődött (erőfitogtató magyarellenes propaganda, a zászlók eltávolítására való felszólítások, perek indítása – „idegen szimbólumokat tűznek ki”, indokolják a prefektusok, „a székely zászló támadás a román nemzeti jelképek ellen”, hangoztatja a védelmi miniszter). Azelőtt nagyjából csend és béke honolt, éveken át senki nem foglalkozott ezekkel a zászlókkal. Majd jött 2012 és a (sokadjára!) felélesztett román sovinizmus. Ebben a kontextusban zajlott az idei Tusványos, melyről semmit sem közvetített az előadásokon végig jelen lévő román média, holott az egész rendezvény a magyar–román–európai párbeszédről szólt (miért is voltak ott?). A meghívottak más-más kultúrkör – angol, olasz, katalán, svéd – képviselőiként vázolták fel szemléletüket, és érveltek természetes nyitottsággal együttélésről, európaiságról és autonómiáról. Miért adatott az ész ha nem azért, hogy a tabukká merevedett butaságok ledöntésére is használjuk? Mégis ezt tartja megengedhetetlennek Románia elnöke, aki az etnikumközi eszmecserének otthont adó Tusványos betiltásával fenyegetőzik, éles nyilatkozattal elítélve azt a rendezvényt, amelyre minden alkalommal meghívják a román felet is.
Párbeszéd, érvek, konstruktivitás, nyitottság – olyan fogalmak, melyeket az önkény nem tűr. Ezért elbújik előlük, vagy támadásba menekül. Jól tudja, hogy informálatlan, manipulált néppel és pihesúlyú politikusokkal könynyű elfogadtatni saját legitimitását és a nemes fogalmakba bújtatott kettős mércét, de az értelem kerekasztalánál megsemmisül. „Etnikai autonómia itt soha nem lesz!” – kiáltotta az államfő, elfelejtvén, hogy ő nem isten. Majd következett az autonómia Sztálinnal való asszociálása – egy újabb ellenséges gesztus, mely a múlt felelőtlen értelmezését, illetve a román történelmi ígéretek teljes mellőzését tanúsítja. És Traian Băsescu még tovább megy. Egy kérdésre válaszolva a magyar miniszterelnök kifütyülésére buzdít, majd kinevezi Magyarországot az „instabilitás tűzfészkévé”, és bejelenti, hogy Románia ezután támadni fogja Magyarországot, és a román állam vezető szerepet vállal Budapest megregulázásában! Szomorú. Így köszönte meg a román elnök a magyarok kiállását mellette. Kijelentése kétségtelenül több mint választási propaganda vagy véletlen elszólás; egy igen tapasztalt államférfi csatakiáltása ez akkor, mikor a magyar kormány történelmi megbékélésre jutott Szerbiával, a szlovákokkal való viszonya sokat javult, a többi szomszédjával is stabil, jó viszonyt ápol, és békés együttműködésre törekszik, és a Visegrádi Négyek szövetségének eredményes építésében is tevékenyen részt vállal. Ezt a józan észre épülő regionális békét akarja lerombolni a tabutémákról való párbeszédet nem tűrő Traian Băsescu.
Az igaz kapitány
Emlékszünk még a Tusványosra tartó magyar miniszterelnöki konvojt ért balesetre, a sérültekre és a hivatalos rendőrségi nyilatkozatra? És felfigyeltünk-e arra a hallgatásra, ami ezt a balesetet ma is övezi? A román rendőri felvezetés alatt történt esemény mintha csak előrejelezte volna ezeket a fejleményeket... A balesetet követő három hétben a Tusványost megtámadták, Magyarországnak nem hivatalos hadüzenet küldtek, és előkerült az ortodox pap által pszeudolegitimizált „Székelyföld szent román föld” és „a román nép vére Erdélyért” kártya is. Véres propaganda ez, amibe nem kellene belemenni. Egy igaz kapitány nem így viselkedik. Románia igaz kapitánya egyformán viszonyul magyarhoz és románhoz. Ezért eljön Tusványosra és meghallgatja a magyarok érveit és kéréseit, majd fogadja köszönetüket, amiért megtisztelte őket a látogatásával. Románia igaz kapitánya véletlenül sem képzeli magát istennek, hanem fejet hajt az igazság előtt. Állást foglal a román etnikum körében terjesztett magyargyűlölet ellen, és nem felejti el az első forradalmárok tekintetét; azokét, akik 1989 decemberében életüket kockáztatva mentek utcára azért, hogy valami alapvetően megváltozzon ebben az országban. Majd lelőtték őket, mint a kutyákat és a nyulakat. Elvették az életüket azok, akik utólag mosolyogva előléptették egymást, rátették a kezüket a közvagyonra, és cinkosaikkal együtt ma is hevesen védik a mindenre kiterjedő maffiarendszert, a tabukkal körbefalazott szupercentralizált berendezkedést. Igen, ez a Titanic. – Hol vagy, Románia igaz kapitánya?! – hangzik a kiáltás az üresen álló hajókormány mellől. Várakozás... 24 év... nincs válasz. Majd csendben megjelenik a tekintet. A ’89-es forradalmár mélyreható tekintete, mely csendesen csak annyit mond: „Szórakozik a Titanicon”.
Lőrinczi Loránd
Erdély.ma2013. november 14.
„Isten tartsa meg az olvasók jó szokását!”
Ma kezdődik a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Számos újdonsággal, érdekességgel várja látogatóit a ma kezdődő 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, amely ezúttal is arra törekszik, hogy minél több kultúraszerető embert a könyvek közelébe vonzzon, és hogy a könyv ünnepét rangos kulturális eseménnyé emelje. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett háromnapos programban minden korosztály megtalálhatja a számára legérdekesebb elfoglaltságot: a gyermekeket és fiatalokat vetélkedőkre, beszélgetésekre, író–olvasó találkozókra és különböző játékokra várják, de lesznek koncertek, színházi előadások, könyvbemutatók és irodalmi estek is, a felnőttek érdeklődésére is számot tartva. A könyvvásár 42 standján több mint 100 hazai és magyarországi kiadó könyvei közül válogathatnak a jelenlévők, félezer kötet először kerül a vásárlók elé. Az idei seregszemle apropóján Káli Király Istvánnal, Zágoni Balázzsal, H. Szabó Gyulával, Dávid Gyulával és Weghofer Ernával beszélgettünk.
– Tavaly magasra tettük a mércét, ezt a szintet pedig idén is tartani szeretnénk: a vásár keretében zajló valamennyi rendezvény a könyvhöz és az irodalomhoz kapcsolódik, minden a könyvért, a szellem hordozójáért és természetesen az olvasókért van – nyilatkozta lapunknak Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője, a Mentor Kiadó igazgatója. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az előző évektől eltérően idén az utolsó napon, azaz szombaton adják át a Szép Könyv-díjakat, valamint az újonnan alapított Vásár könyve elismerést, amelyre bármely jelen lévő kiadó pályázhat az utóbbi három évben megjelent kiadványával. A vásár mellett a főszervező a járulékos programokra is kitért, amelyekre érdemes lesz betérni, többek között a Szilágyi Domokos verseiből összeállított Kényszerleszállás című előadást, valamint Páskándi Géza Kalauz nélkül című művének felolvasószínházi változatát említette.
– Isten tartsa meg a marosvásárhelyiek jó szokását, hogy nagyrészt ekkor vásárolják meg a karácsonyra szánt ajándékkönyveket, idén is számítunk rájuk – hangsúlyozta Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója. Kifejtette: az emberek általában felkészülten, listával jönnek a vásárra, ahol aztán az eltervezett kiadványok mellett más kötetekre is rátalálnak. Örömét fejezte ki, hogy minden évben sokan érdeklődnek a Koinónia könyvbemutatói iránt, ezúttal szombat déli 12 órára várják a közönséget a Bernády György Közművelődési Központba, ahol Cseh Katalin Amit nem lehet megenni, Horváth Levente Két találkozás között, Horváth Zoltán: Nyelvtörő ABC, Lucian Boia Miért más Románia?, Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor és Tanith Carey Hova tűnt a kicsi lányom? című kötetét ismerhetik meg.
Zágoni Balázs bízik ugyanakkor abban is, hogy a délutáni dedikáláson – 5 órától Cseh Katalin, Horváth Zoltán és Sikó-Barabási Eszter várja a könyvbarátokat – is többen lesznek, mint az előző években, amikor inkább csak két-három személy „lézengett”, holott ezek az alkalmak is kiváló lehetőséget kínálnak a szerzőkkel való találkozásra, beszélgetésre. Érdekesnek ígérkezik továbbá a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjainak műsora is, amelyben a Nyelvtörő ABC című kiadvány „elevenedik meg”, Pop Ágnes tanítónő vezetésével.
A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma mellett Kristóf György Kritikai szempontok a magyar irodalomtörténetben című kötetét is magával viszi a Kriterion Könyvkiadó a péntek délutáni könyvbemutatóra (15 óra, Nemzeti Színház) – nyilatkozta H. Szabó Gyula igazgató, hozzáfűzve: utóbbi megjelentetése azért is bizonyult hasznosnak, mert legalább ötven éve nem jelent meg kötete Kristóf Györgynek, aki annak idején a kolozsvári Ferdinánd Egyetem magyar tanszékét vezette. A kiadványt Gaal György gondozta, aki a helyszínen az általa végzett munkáról is beszél az egybegyűlteknek.
S hogy milyen elvárásokkal megy a Kriterion a marosvásárhelyi könyvvásárra? – Reménykedem abban, hogy a tavaly óta megújult, igazi fesztiválos hangulatúvá alakított vásárra idén is minél többen ellátogatnak, és persze vásárolnak is a portékáink közül – mondta H. Szabó Gyula, boldogan nyugtázva, hogy a könyvpiac zsugorodása ellenére még mindig jó hangulat jellemzi a marosvásárhelyi seregszemlét. Ez pedig köszönhető a Marosvásárhelyi Kulturális Központ fiatal csapatának is, amelynek tagjai 2012-ben szegődtek először a Románia Magyar Könyves Céh mellé. A gyerekek és a fiatalok számára szervezett programok is jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a megújult vásárhelyi rendezvénysorozatnak a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéthez hasonló „fílingje” legyen mindenki számára. – Egyesek szerint az irodalomról kellene szólnia a könyvvásárnak, és én úgy érzem, erről is szól, jót tett viszont ez a fejlődés – összegezte a Kriterion vezetője.
Öt könyvet mutat be holnap délután 5 órától a Nemzeti Színházban a Polis Könyvkiadó: Bánffy Miklós Emlékezések, Sigmond István Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben, a Kuncz Aladár emlékezete, Sztranyiczki Gábor Bolyongásaim egy felemás világban, valamint a Keresztényi felelet – Hitviták a 16–17. századból című művet. – Nyilvánvalóan szükség van a vásárok keretében szervezett könyvbemutatókra, az utóbbi években tapasztalt szerény érdeklődés viszont némiképp elszomorít ebben a tekintetben – magyarázta Dávid Gyula, a Polis igazgatója. Mint mondta, mostanság sikeresebbnek tűnnek a helyi, kisebb volumenű könyvbemutatók – például az elmúlt időszakban a Minerva-házban és a Protestáns Teológiai Intézetben tartott programok –, hiszen ezek iránt jóval többen érdeklődnek, mint a fesztiválokon, amikor akár több hasonló esemény zajlik párhuzamosan. Ennek ellenére ott kell lenni a vásári alkalmakon, a kiadók mellett a közönség és a szerzők számára is különösen fontos a találkozás, az eszmecsere, amelyre alkalmat teremt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Weghofer Erna, a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt vezetője szerint egyre inkább a kiadók vására lett a marosvásárhelyi seregszemle, ahol sok esetben akár 30-40 százalékos kedvezménnyel árusítják köteteiket a kiadók. Ez persze jó a vásárlók számára, sőt, a kiadók tekintetében is elengedhetetlen, hogy legalább egyszer egy évben találkozzanak az olvasókkal, a kereskedők viszont jelentős hátrányba kerülnek. – Hiányolom ugyanakkor azt is, hogy még mindig nem sikerült megszervezni egy olyan fórumot, ahol a kiadók és a kereskedők megbeszélhetnék közös dolgaikat – jegyezte meg Weghofer Erna, aki azt is elárulta, hogy a Gaudeamus ezúttal nem vesz részt a vásáron.
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programja megtalálható a https://vasarhely.ro/konyvvasar/ oldalon, itt további részleteket találnak az érdeklődők a rendezvényekről.
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 23.
Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)
Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő.
A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek.
Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. november 27.
Magyarul is bestseller lesz a Miért más Románia?
Miért más Románia? /Koinónia, Kolozsvár, 2013/ címmel jelent meg magyarul Lucian Boia történész könnyen emészthető nagyesszéje az ország elmúlt kétezer évéről, amelyet kedden délután Kolozsváron mutatott be Horváth István szociológus és Rostás-Péter István, a könyv fordítója.
A Gaudeamus könyvesboltban szervezett bemutatón a Koinónia Könyvkiadó által megjelentetett könyvet Horváth István, a kisebbségkutató intézet igazgatója ismertette rámutatva, az alig százhúsz oldalas kiadvány, mint minden jó bestseller – hiszen román kiadásából már negyvenezer kelt el – nem arról szól, mint amit a címe ígér. Nem Románia többi országgal szembeni sajátos fejlődéséről ír Boia, hanem új szempontokat vet fel, és megmutatja, hogy ha Románia más, akkor az eddigi történelmi szemléletmódokat tekintve az.
Boia könyve nem akar igazságot szolgáltatni, hanem azt mondja, vannak nagy történelmi folyamatok, amelyek akár a mai életünket is meghatározzák. Horváth elmondta, talán azért is népszerű a könyv, mert röpke száz oldal alatt átveszi az egyébként értelmetlen szószerkezetűnek minősített „géta-dákoktól” napjainkig az elmúlt két évezredet. Véleménye szerint nem csak a románok számára fontos ez a könyv a saját identitásuk szempontjából, hanem a magyar olvasóknak is ad lehetőséget reflexiókra.
A könyv fordítását vállaló Rostás-Péter István újságíró elmondta, a szűkre szabott nagyesszét nem „verte szét” egy nagy jegyzetapparátussal, a szöveg lendületének, sodrásának csak ártott volna, ha minden eligazítást igénylő részletnél lábjegyzetet írt volna. A román könyv második, bővített kiadása már megjelent, de azt még nem tudni, hogy mikor jelenik meg ennek magyar megfelelője. Abban azonban bízik a fordító, hogy a román nyelvű kiadványt megvásárlók mellett van olyan, aki magyarul és kézbe venné a Miért más Románia? című bestsellert.
Kustán Magyari Attila
Maszol.ro2013. november 30.
Mítoszrombolás és önvizsgálat – Miért más Románia?
Bestsellernek mondható Lucian Boia történész Miért más Románia? című, a Koinónia Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, Rostás-Péter István által fordított könyve – hangzott el a kötet bemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban.
Az, hogy a román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat képviselőjének tavaly a Humanitas kiadásában megjelent könyve a második román nyelvű kiadást is megérte, már elég sokat elárul arról, hogy történelmi esszéként sikert aratott. Mint Stefano Bottoni történész írja, Boia új könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát: miért és mitől lett „más" Románia? „A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás: kiáltó szó egy útvesztett országért".
A magyar fordítást ismertető Horváth István szociológus, a kincses városi kisebbségkutató intézet vezetője úgy fogalmazott, újszerű szemléletű történelmi szintézis olvasható az emészthető stílusban írt, nemcsak a szakmának szóló könyvben. „A megjelenést követő néhány hónapban negyvenezer példány fogyott el a könyből, így valószínűsíthető, hogy nem jut a romániai szakkönyvek sorsára, amelyek esetében általában legfeljebb kétezres példányszámra lehet számítani. A kötet egyfajta reklámfogásnak is tekinthető, amely a megkérdőjelezés, mítoszrombolás eszközével élve ráirányítja a figyelmet a historiográfiai kurzusváltásra" – mondta a szociológus.
Esszé és tudománynépszerűsítés határán
Horváth István Nyáry Krisztián nagy sikerű, Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyvéhez hasonlította Boia munkáját: előbbi az irodalomtörténet és a bulvársajtó, utóbbi az esszé és a tudománynépszerűsítő munka határán mozog. „Rostás Péter István fordítása nagyon jól tükrözi ezt: egyszerre érzékelhető a szövegben a szakmaiság és az esszészerűség, ugyanakkor az az igényesség, amely révén túlmutat a tudománynépszerűsítés szintjén. A szöveg azonban kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot" – hangzott el a kötetbemutatón.
Horváth úgy fogalmazott: mint minden rendes bestseller, Boia könyve sem arról szól, mint amit a címe sejtet, hiszen szentenciaszerűen, egyértelműen nem mondja el, miért is más Románia. Különféleképpen értelmezi a másságot, elgondolkodik róla, új perspektívákat, új szempontokat vet fel – például a kommunizmus által dominált történelemszemlélethez képest. Érinti azt is, hogy Románia fejlődéstörténeti szempontból is sajátos: megkésett folyamatok, egyedi módon értelmezett történelmi helyzetek, ellentmondások, az elit sajátos reakciói jellemzik.
Annak ellenére azonban, hogy a szerző nem ad választ a címben feltett kérdésre, az olvasó nem marad a becsapottság érzésével. Boia azt a történelmi mítoszt kérdőjelezi meg, amit korábban több könyvében is: a Történelem és mítosz a román köztudatban, valamint a Románia Európa hátországa címűben már összefoglalta, szisztematikusan levezette, hogy miért is mítosz a román történelemszemlélet.
Új szemlélet a román történetírásban
Lucian Boia 1944. február 1-jén született Bukarestben. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem történelem szakán végezte. 1972-ben doktori címet szerzett Eugen Brote (1850–1912) erdélyi politikusról tartott disszertációjával. Oktatói karrierjét 1967-ben kezdte az egyetemen, 1990-től professzora, főtitkára (1980-1983) és alelnöke (1983–1990) a Történetírás Története Nemzetközi Bizottságának. Fő kutatási irányai: az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg Monarchia népeihez, egyetemes és román historiográfia, a történelmi képzetek kutatása, tudományos, politikai, és történelmi mítoszrendszerek. Külföldön jelenleg az egyik legismertebb román történész. Olyan új módszert és egyben új szemléletet próbál meghonosítani a mai román történetírásban, amely a nyugat-európai historiográfiában már régen használatos. Szívesen dolgozik a történelmi mítosz fogalmával, megmagyarázza egyes történelmi mítoszok keletkezését, fejlődését, rámutatva: sokszor a politika segít a mítoszok keletkezésében. Amikor pedig az egyik vagy másik mítosz már nem felel meg az éppen aktuális irányzatnak, úgynevezett ellen-mítoszok jönnek létre. A szerző szerint két fő típusa létezik a történelemnek: az egyik a reális történelem – a száraz tények és évszámok végtelen sora –, a másik a saját, egyénileg vagy kollektíven alakított képünk a történelemről. A „reális" történelem és a történelem mint „diskurzus" nem lehet azonos. Az első egy hatalmas és rendezetlen tár, ahonnan a történész – vagy általában aki történelemről beszél – adatokat gyűjt és rendez a saját belátása szerint, legtöbbször a felkészültsége és az érdeke függvényében. A mítosz a történelem vonzáskörében nem más, mint erőltetett egyszerűsítése a történelemnek, a funkciója pedig az, hogy mindig létrehoz egy vagy több „lényegbevágó igazságot". A mítoszok bevezetnek a történelemben egy bizonyos rend-elvet vagy irányt, amely összhangban van egy adott társadalom szükségleteivel és távlati céljaival.
Történelemírás igazságszolgáltatás nélkül
A kötetben mintegy kétezer éven „fut át" a szerző, 100 oldalon keresztül: „szöcskemódra" ugrál a különböző idősíkok között, miközben képes fenntartani az érvelés logikáját, a haladás kronológiáját. Ugyanakkor historiográfiai mítoszokat számol fel, különböző, asszimetrikus fejlődési folyamatokra mutat rá – ez pedig különleges teljesítmény, ezért sikerült bestsellerré válnia – fogalmazott Horváth István.
Szerinte Boia könyve a románok számára lehetőséget nyújt, hogy végre értelmezhessék önmagukat. „És mit mond nekünk, magyaroknak? Miért jó, hogy magyarul is olvasható?" – tette fel a kérdést a kötet ismertetője. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarok általában szeretik ezt a történelemértelmezési vonulatot, Lucian Boia munkáit, azokat az írásokat, amelyek megkérdőjelezik a létező historiográfiai mítoszokat.
A nacionalista történelemszemlélet egyik eleme például a feledés és a történelemhamisítás kohéziója, amelyet az erőszak kovácsolt össze – ez egy adott cél jegyében strukturálta ezt a történelemszemléletet. Az egzaktabb posztnacionalista történelemszemléletben pedig az összehasonlító történetiség, az alternatív történeti szemléletek dominálnak.
„Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, mintha szeretnénk az egzaktitást. És amiként a románok számára a saját identitásuk szempontjából fontos, meghatározó, reflexiókra lehetőséget adó kérdés, hogy miért más Románia, ugyanúgy számunkra is reflexiókra ad lehetőséget" – mondta a szociológus. Úgy vélekedett, a magyar olvasók számára Boia könyvének az is lehet az olvasata, hogy „na végre, létezik egy történetírás, amely elmondja az igazságot".
„Az én olvasatomban azonban – és Boia három-négy, a témában írt könyvét ismerem – a szerző azt mondja: a történelem nem szolgáltat igazságot, a történelemírásnak nem az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Boia szerint a történelem nem morálisan értelmezhető folyamat – úgy kell megragadnunk, hogy zárójelbe tesszük morális elvárásainkat, frusztrációinkat, és megpróbálunk arra reflektálni, hogy a nagy időfolyamban miként értelmezhetőek az egyes kísérletek, különböző intézmények, döntési helyzetek, amelyek az ember életét meghatározzák" – állapította meg Horváth. Mint mondta, a könyv jelentősége abban rejlik, hogy a történelemszemléletet nem úgy értelmezi, mint „A" bennünket meghatározó történelmet, hanem felkínálja az értelmezés és tévedés lehetőségét.
Arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az úgynevezett sérelmi történelemolvasással kellene viszonyulni a múlthoz – és ez jellemző sok esetben a magyarokra –, hanem inkább reflexív módon. Elhangzott az is, hogy az 1989 utáni társadalmat megalapozó mítoszokat Boia könyve mintegy átviszi a jelenkorba, úgy, hogy versenyre kel a meglehetősen sekélyes (újságírói) elemzői perspektívákkal – itt azokról a megközelítésekről van szó, amelyek általában mindenről véleményt, mégpedig határozott véleményt formálnak –, ugyanakkor sikerül összekapcsolnia a jelenkor különböző történéseit a múltbeliekkel is.
Kíméletlen kritika szükséges
Rostás Péter István, a könyv fordítója rámutatott, Boia szövegének fordításakor figyelembe kellett vennie azt a szempontot is, hogy a magyarországi olvasók számára is érthető legyen, ezért lábjegyzetekkel látta el egyes helyeken. Azonban nem terhelte túl jegyzetapparátussal, hiszen az ártott volna a szöveg lendületének. Elhangzott, érdekes figyelni arra is, hogy milyen a könyv fogadtatása a román sajtóban, illetve milyen lesz a magyar médiában, hiszen sokféle értelmezési lehetőség kínálkozik, és a magyarok számára nyilván más az olvasata, mint a románok számára.
Lucian Boia így összegez a könyv fülszövegében: „mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan és egyre többen, köztük a legígéretesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1889-ban. Olyan próbálkozás ez, amelyet időszerűvé kell avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie? "
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2013. december 24.
Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. január 17.
Demény Péter: Elmélkedés a lelkes megosztókról
„Minciuna este mitul fondator al României moderne.” – „A hazugság a modern Romániát megalapozó mítosz.”
Lucian Boia, a nagy port felverő történész, akinek az attitűdje a legjólfésültebb tudományt ígéri, hogy aztán hátrahőköljenek azok, akik a tudománytól azt várják, hogy magasztosan mondjon olyasmiket, amiket minden rossz tankönyvben elolvashat az ember, Lucian Boia tehát nem egy hamis mítoszról beszél, hanem magáról a hazugságról mint mítoszról. A De ce este România altfel? című kötetéről adott interjúban (a könyv Miért más Románia? magyarul is megjelent tavaly a kolozsvári Koinónia kiadónál) az 1989 utáni Románia „megalapítását” nevezi hazugságnak, hiszen: „még mindig nem tudjuk, mi történt a forradalom idején”. Mindenki tud valamit, de a kis suttogott igazságok soha nem váltak nyilvános és országos igazsággá, úgy, ahogy annak idején a kommunizmus elítélése viszont azzá vált.
Ennek az interjúnak a linkjét osztogatja tehát lelkesen sok magyar. Egy nap tele volt vele a Facebook, egyik kapta ki a másik egeréből, lázasan másolták és illesztették be az idővonalukra, lázasan lájkolták és osztották tovább, hogy a hozzászólásokról már ne is beszéljek. És Boia tényleg megérdemli ezt a lázat, mert a mai román köztudat legfőbb bírálója – és egy olyan kultúrának, amely a huszadik század nagy részét bezártságban és önámító legendákban töltötte, semmi sem segíthet inkább, mint az önreflexió.
Ám ez az utolsó mondat nemcsak a román kultúrára érvényes, és éppen ezért mosolyogtam én fanyarul a sok megosztás láttán. Hány magyar ismerné el csont nélkül, hogy a huszadik századi magyar kultúra nagy része is egy diktatúra lábvizében ázott, bármilyen puha diktatúra is volt az?! Hány magyar látná be, hogy önámításból a mi kultúránkban és társadalmunkban is van elég?! Hányan lennének hajlandók legalább eltöprengeni azon, hogy például a határon túliakhoz való viszonyulás mindkét típusa, attól, amely skanzenlakóknak tart bennünket, addig, amely viszont töltöttkáposzta-pusztítókig, ott gyökerezik a Kádár-korszakban?! És hányan azon, hogy ennek a negyven éves szocializációnak sokkal mélyebb és szélesebb a hatása annál, semhogy az elválasztó vonalat nyugodt lélekkel pártok között húzhassuk meg?!
Vagy hány embernek tűnik fel, milyen önbecsapásokat művelünk itt, Erdélyben? Hányan tartják kommunistáknak magukat, annak ellenére, hogy kommunisták voltak? Hányan tudnak erről higgadtan, minden kompenzáció nélkül beszélni? Hányan tudnak arról beszélgetni, hogy talán mégsem mindent a kisebbség szent ügyéért tettek?
Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak? Hányan nem hiszik a mai napig, hogy mindenre „nekik” kellene pénzt adniuk? Hányan tudják elképzelni, hogy nekik sincs több pénzük, mint nekünk, s hogy egyáltalán, megváltozott a pénzszerzés mechanizmusa, és már csak a jóízlésnek is tiltania kellene, hogy úgy kuncsorogjunk, mint akik még mindig nem nőttek fel?
Magyarországon közzétették-e 1990-ben az ÁVH iratait, szemben Romániával, ahol szintén nem? Magyarországon és Erdély magyar nyilvánosságában más-e az egykori besúgókról szóló beszéd, mint a románban?
Azt hiszem, mindenki tudja a választ. És remélem, a lelkes megosztók mindegyike elgondolkodott a fenti kérdéseken.
maszol.ro,2014. január 25.
Miért, mihez képest más Románia?
Lucian Boia septuagenario dedicatum
A „történelem véget ért” – jelentette ki historiográfiai kavalkádot indítva az amerikai történész, Francis Fukuyama 1992-ben. Ezzel a neves gondolkodó csak annyit akart valójában mondani, hogy a globalizáció végérvényesen egyetemessé lett korszakával a történelemírás is új fejezetbe fordul. Ennek az „új” historiográfiának talán legnevesebb tagja a magyar közönség körében is igen népszerű, idén hetvenéves Lucian Boia román történész. Munkásságának legutolsó és talán legbotrányosabb munkája nemrég már magyar nyelven is napvilágot látott Miért más Románia? címmel. Ezt a könyvet elemezve nemcsak Románia, de a jelenlegi román történetírás egy továbbra is periférikusnak számító irányzata is új megvilágításba kerül.
„Románia egy szomorú, bizonytalan, komplexusokban szenvedő, méltóság nélküli, kissé antiszemita, külföldiek által előrevitt és manapság plagizálók és mahalea-beli tömegek által lakott ország”, írja a történész nagy szenzációt keltett esszéjében.
Lucian Boia kétségtelenül botrányos személyiség, a szónak legkevésbé sem pejoratív értelmében. Több szempontból is kivételes történész: nemcsak azért, mert képes a történészek elefántcsonttornyából kitörni és a szűk szakmán túl a nagyközönséghez hitelesen és annak nyelvén szólni, de románként olyan kritikával tud érzékeny, a kollektív pszichológia által forgácsolt témákban írni, amellyel azonnal kiveri a biztosítékot a biztonságérzetüket, nemzeti identitásukat és eszményképeiket védelmezők előtt. Azt is mondhatnánk, hogy igyekezete és már-már gyanúsan gyakori kötetei (évi 1-2 kötet az elmúlt évtizedben) szenzációhajhász tendenciákat mutatnak, mégis, hírneve, népszerűsége a román és a magyar közönség körében egyaránt jelzi azt, hogy igény és szükség van a társadalom körében olyan történészekre, akik kibújnak dolgozószobájukból és bátran felveszik a sokféle felelőséggel és rizikóval járó „public intellectual” (közértelmiségi) szerepét, amely felénk még igen ritka jelenség.
Szabadság (Kolozsvár),2014. április 26.
„...nemzetállam vagy többnemzetiségű állam?”
Számunkra különösen érdekes Lucian Boia könyvének (Miért más Románia?, 2013) az a fejezete, amelyben a trianoni döntés nyomán létrejött Nagy-Románia politikai viszonyait kommentálja. Két kérdésben tesz rendkívül fontos, a tartósan rögzült nacionalista sémával ellentétes észrevételeket. Az egyik az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésére és Nagy-Románia létrejöttére vonatkozik, a másik pedig azzal kapcsolatos, mennyire volt egységes és nemzeti az új román állam.
A térség (nemzet)államainak kialakulása az első világháború után Ausztria–Magyarország katonai vereségének tulajdonítható – állapítja meg –, ez pedig máris eltér a szokványos magyarázattól:
„1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A ’nemzeti’ román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp szavairól sem: ’Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.’ Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében”.
HORVÁTH ANDOR. Szabadság (Kolozsvár)2014. április 28.
Boia: az erdélyi románok nem feltétlenül voltak az egyesülés hívei
Ha a Habsburg monarchia 1918-ban egyenlő népek konföderációjává alakult volna, nem biztos, hogy az erdélyi románok egyesülni akartak volna Romániával – jelentette ki Lucian Boia történész.
A neves tudós ezt abból az alkalomból mondta el a Digi 24 hírtelevízióban, hogy az első világháború kitörésének századik évfordulójára újabb kötetet jelentetett meg Az első világháború – ellentmondások, paradoxonok, új interpretációk címmel.
Boia leszögezte: az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés, amelyen a magyarországi románok kinyilvánították azon óhajukat, hogy egyesüljenek Romániával, nem tekinthető népszavazásnak, mivel akkor már a román hadsereg az országban volt.
„Ma nemigen felelne meg a demokratikus követelményeknek” – hangsúlyozta Boia, hozzátéve: az adott körülmények között azért valószínűleg egy korrekt népszavazás is az egyesüléspártiak győzelmét hozta volna.
Balogh Levente. Székelyhon.ro2014. április 28.
Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)2014. április 30.
Újabb román mítoszokat rombolt le Lucian Boia történész
Erdély és Románia 1918-as egyesülésének a mítoszait feszegeti Lucian Boia bukaresti történésznek az első világháborúról szóló új könyve.
Az Első világháború - Ellentmondások, paradoxonok, újraértelmezések (Primul razboi mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretari) című 120 oldalas történelmi esszéjét az elmúlt héten jelentette meg a bukaresti Humanitas könyvkiadó, és a szerző máris a média érdeklődésének a középpontjába került vele. A Ziuadecluj.ro kolozsvári portál kedden idézte a könyv legeredetibbnek vélt állításait, és történészeket reagáltatott ezekre.
A Bukaresti Tudományegyetem történész professzora a mítoszok kategóriájába sorolta, hogy az 1918-ban megvalósult nemzeti egység "több évszázados álma" lett volna a románoknak. Kijelentette, ha az állítás igaz lenne, a románok olyan korban vágytak volna a nemzeti egységre, amelyiknek sehol Európában nem volt ez a jellemzője.
A történész kíméletlenül ír az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nagygyűlésről is, amelyiken az erdélyi és magyarországi románok kinyilvánították a Romániával való egyesülést. "A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója. A lakosság majdnem felét tehát nem kérdezték meg, hogy akar-e Románia határai közé kerülni" - fogalmazott Lucian Boia.
A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlítette, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Prúton túli részeiről. "Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén" - fogalmazott a történész.
A kolozsvári portál által megszólaltatott történészek közül Ottmar Trașcă nyereségnek tartotta, hogy Lucian Boia új szemléletet hoz az ellentmondásos történelmi korok leírásában. Ion Novăcescu azonban nevetségesnek tartotta, hogy a bukaresti szerző négy évvel a nagy egyesülés centenáriuma előtt vitatni kezdi a Gyulafehérvári Nagygyűlés legitimitását. "Megvalósult a román egység, és ez egy letagadhatatlan történelmi tény" - tette hozzá Ion Novăcescu. maszol.ro2014. május 6.
Valóságkutatás
Nemrégiben hangosan felszisszent a román történésztársadalom, miután a nonkonformistának tekintett Lucian Boia tagtársuk tollából újabb, számukra kényelmetlen témájú és a mioritikus betokosodástól lényegesen eltérő szellemű kötet jelent meg, Az első világháború. Viták, paradoxonok, újraértelmezések címmel.
Munkájában a bukaresti szerző a kilencvenhat évvel ezelőtti erdélyi hatalomváltás körülményeit igyekszik reálisan tükrözni, a román fél részéről eddig kizárólagosan hitelesnek tekintett szemlélet ellenében. Többek közt azt állítja, hogy mítosz, álomkép a román nemzeti egység több évszázadra visszatekintő törekvésében hinni. Az 1918. december elsejei gyulafehérvári tömeggyűlés pedig semmiképpen nem tölthette be egy népszavazás szerepét, Erdély akkori lakosságának közel a felét meg sem kérdezték, hogy akar-e Románia kereteiben élni. Ezzel Boia olyan, hazai viszonylatban tabunak számító témát vetett fel, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a hivatalos román történelemszemléletet. Szabadság (Kolozsvár)2014. május 10.
Kié Erdély (Lucian Boia új könyvéről)
Lucian Boia történész a Gândulnak adott interjújában Nagy-Románia történelmének másfajta olvasatáról beszél, és elmagyarázza, hogy a legutóbbi könyvében miért tette vita tárgyává „Románia jogát” Erdélyre. „A románok, természetesen, felvethettek egy+ etnikai jellegű jogot Erdélyre, ahogy azt meg is tették, de történelmi jogot nem... Erdély sohasem tartozott Romániához vagy a fejedelemségek valamelyikéhez – írja a Primul Război Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretări című, múlt héten megjelent könyvében Lucian Boia. A könyv, természetesen, azonnal heves vitákat váltott ki a közéletben, főként a tévékben.
– Az első világháborúról szóló könyvében két lehetséges forgatókönyvet említ Románia első világháborús részvételével kapcsolatosan. Mi történt volna, ha Románia nem az antant oldalán vett volna részt, és semleges marad?
– Három lehetséges forgatókönyv van: a valódi forgatókönyv, ami lezajlott – Románia az antant hatalmai mellett, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország mellett vesz részt a háborúban Erdély és Bukovina felszabadításáért, elcsatolásáért, megszerzéséért vagy ahogy mondani akarják. A második forgatókönyv az lett volna, ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország oldalán vesz részt, elsősorban Oroszország ellen, Besszarábia megszerzéséért. A harmadik forgatókönyv szerint Románia semleges marad, és a háború vége felé kiderült volna, hogy mi a helyzet, és mi fog történni. Ez a három forgatókönyv. Rendben, nem tudjuk, mi lett volna, ha másképp történnek a dolgok. Egyetlen történelmet ismerünk. A többit illetően feltételezésekbe bocsátkozhatunk, forgatókönyveket készíthetünk.
Ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország mellett állt volna, akkor Oroszország legyőzése és Besszarábia felszabadítása lett volna a cél. Nyilván abban az esetben, ha Oroszországot sikerül legyőzni, és a háború a központi hatalmaknak kedvezően ért volna véget. Ha a központi hatalmak szenvedtek volna vereséget, akkor Románia velük együtt vesztett volna. Ott van még a semlegesség forgatókönyve, ami csábító lehetett volna. Románia végig megőrizhette volna semlegességét, és akkor nem lett volna az a sok áldozat, melyek óriásiak voltak Románia részéről. Romániának nagyon nagy veszteségei voltak, ha a halottak számát a lakosság számához viszonyítjuk, arányait tekintve nagyobbak, mint Franciaországnak vagy Németországnak négy és fél év háború után, miközben Románia csak másfél évig háborúskodott. A háború végén pedig Romániának érintetlen hadserege lett volna. És ha a birodalmak szétestek volna, ahogy Ausztria-Magyarországgal, illetve Oroszországgal megtörtént, akkor a háborúban való részvétel nélkül megkaphatta volna Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. Talán, nem mondom, hogy így lett volna, csak azt tudjuk, ami megtörtént, egyetlen egy történelem van.
– Románia megtehette volna, hogy semleges marad?
– Igen, semleges maradhatott volna. Romániára nyomás nehezedett. Németország és Ausztria-Magyarország már beletörődött abba, hogy Románia semmiképpen sem fog az oldalukra állni, tehát a központi hatalmak számára Románia semlegessége lett volna a legjobb megoldás. A nyugatiak, főleg a franciák, de a britek is, nyomást gyakoroltak, de végül azzal maradtak volna, nem kötelezhették volna Romániát arra, hogy belépjen a háborúba. Románia, vagyis a Ionel Brătianu által vezetett liberális kormány azzal a gondolattal lépett be a háborúba, hogy Erdély megszerzésének áraként mégiscsak részt kell vennie, véráldozatot kell hoznia, hozzá kell járulnia a központi hatalmak vereségéhez. Ami Bukovinát illeti, két forgatókönyv van, Ausztria-Magyarország vereségével, de Ausztria-Magyarország is azt sugallta, hogy Romániának ajándékozhatja Bukovinát, amennyiben Románia a központi hatalmak oldalán lép be a háborúba. Tehát Bukovina ügye így is, úgy is megoldható lett volna. Erdély és Besszarábia közül kellett választani. Mi jobb Romániának, és milyen győzelmi esélyek vannak a háborúban, ki fog nyerni? Az volt a fontos, hogy azokkal tartson, akik majd győzni fognak.
– Ma megengedheti magának egy ország, hogy semleges maradjon egy konfliktusban? Hogy a Balkán egyfajta Svájca legyen?
– A helyzetektől függ, tudja, a történelem nem ismétli meg önmagát. Az, ami az első vagy a második világháborúban történt, nem ismétlődik meg a továbbiakban, és reméljük, hogy nem lesz egy harmadik. Még az Európai Unión belül is vannak semleges országok, melyek nem tagjai a NATO-nak. Ausztria nem tagja a NATO-nak, Finnország nem tagja a NATO-nak. Tehát lehetséges. – Szintén az első világháborúról szóló könyvében írja, hogy az erdélyi népszavazás nem felelne meg napjaink demokratikus elveinek. Tudná árnyalni ezt a kijelentést?
– Ezt nem mondtam ilyen durván, mint ön. Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetállamok létrehozását a volt birodalmak, Ausztria-Magyarország és bizonyos mértékig Oroszország romjain. Népszavazásokat csak nagyon kevés helyen tartottak, ahol a lakossági keveredés nagyon nagy volt és egyetlen népességnek sem volt vitathatatlan többsége. Amit a népszavazás elmaradásáról mondtam, az más területekre is érvényes, nem csak Erdélyre. A gyulafehérvári nagygyűlés a román képviselők összejövetele volt. Tehát az ötven és valamennyi százaléknyi erdélyi román mondott véleményt, a magyarokkal, a németekkel és a többiekkel nem konzultáltak. Mint mondtam, még ha lett is volna népszavazás, az eredmény biztosan nem lett volna olyan egyhangú, mint Gyulafehérváron, de úgy is a románok javára szólt volna, és Erdély ilyen körülmények között egyesülhetett volna Romániával. Ezt a magyarázatot adtam, hogy őszintén beszéljünk. Nincs értelme azt mondanunk, hogy az népszavazás volt, amikor nem volt népszavazás.
– Másrészről nyilvánvaló volt, hogy a nemzetállamok létrejötte közepette nincs más megoldás, mint Erdély egyesülése Romániával.
– A románok ezt fejezték ki Gyulafehérváron, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen, ez nem vitás. De én azt mondtam, hogy 1914-ig az erdélyi nemzeti mozgalomnak nem a Romániával egyesülés volt a célja, mert nem is lehetett célja a Romániával egyesülés. Az erdélyi románok nemzeti mozgalma a XVIII. században kezdődik, az erdélyiek adják meg a jelet a románok nemzeti mozgalmára. Márpedig azt hiszem, senki sem fogja azt állítani, hogy a XVIII. században a Romániával való egyesülést akarták, már csak azért sem, mert Románia nem létezett. Létezett a két fejedelemség, némiképp szerencsétlen helyzetben, oszmán uralom alatt. A Romániával való egyesülés kérdése Románia létrehozása, 1859, de főleg 1877, a függetlenség megszerzése, a királyság 1883-as kikiáltása után került szóba.
A nemzeti mozgalom céljai az első világháborúig az ausztria-magyarországi románok jogegyenlőségének elérése vagy Erdély autonómiája vagy a teljes jogegyenlőség voltak, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan, az Erdéllyel való egyesülés kérdése 1914-ben merült fel, amikor valóban készültek ilyen tervek. Addig ez egy álom lehetett, hogy is mondjam, egy közelebbi vagy távolabbi álom. Konkrétan az erdélyi románok nemzeti mozgalmának az első világháborúig ez a cél nem szerepelhetett a programjában, a mozgalom taktikájában és stratégiájában sem. – A könyvében szereplő történelmi értelmezés bizonyos vitákat váltott ki, és egyesek azt mondják, nem kellene feltennünk azt a kérdést, hogy kié Erdély.
– De ki kérdezi azt, hogy kié Erdély? Senkiben sincs semmilyen kétség. Természetesen Erdély Romániáé. Azt hiszem, a történelemről kevésbé görcsösen, nyugodtabban kellene beszélnünk, túlzások és mindenféle történelmi mítoszok felhasználása nélkül egy olyan jog alátámasztására, melyekkel nyilvánvalóan amúgy is rendelkezünk. Hogy is mondjam, Erdélyben ma csaknem 80 százalék román és 20 százalék magyar él. Ki képzelheti azt, hogy Erdély nem döntő módon román, hogy az nem Romániáé, és hogy nem fog továbbra is Romániához tartozni? Ez a kérdés nem vetődik fel.
– Nem a most átélt időszak a legjobb Románia történelmében? Egyesek miért éreznek nosztalgiát a háborúk közötti időszak után? Vagy vannak olyanok, akik a kommunizmusban keresnek fogódzókat. – Ez, hogy úgy mondjam, emberi viselkedés. Általában véve a múltat idealizálják. A jelen az, ami fáj. A jelenben vannak elégedetlenségeink, a múltban nem lehetnek. És elég sokan gondolnak nosztalgiával Ceauşescura. Vannak mások, akik – ugyan bizonyos valós okokból kiindulva – de túlzásba esnek a háborúk közötti időszak túlságosan erős idealizálásával. Minden időszaknak voltak jobb és kevésbé jó szakaszai, I. Károly 1866–1914-es időszakával kezdve – ez egy politikai egyensúllyal járó, modernizálási, de nagy késlekedéseket is hozó idő volt, ahogy az 1907-es felkelés is, nem megyek most bele a részletekbe. A háborúk közötti román kultúra kiemelkedő volt. Persze, főleg a nagyvárosokban vannak modernizálással kapcsolatos előrelépések. Bukarestben láthatók a háborúk közötti építkezések, főleg a 30-as évekből. De vannak lemaradások is. Van egy történelmi lemaradás, ami akkor is létezett és ma is megvan Romániában.
– A lemaradás összehasonlítható a mostanival?
– Romániának volt és továbbra is van egy történelmi hátránya. Későn indult útnak a két fejedelemséggel, csak a XIV. században, későn, még a környékbeli államokhoz képest is nagyon későn. Sokáig nagyon egyszerű társadalom volt, egy bojárokra és parasztokra osztott falusi társadalom, a városi lakosság és a polgárság csak később alakult ki. Eléggé vázlatosan megszervezett állama volt, ez egy történelmi lemaradás, amit nem olyan könnyű behozni.
Kérdezett ANDREEA OFITERU (GANDUL.info)
Íme, a kötet néhány „vitatott” része:
* „A románok, természetesen, hivatkozhattak (ahogy azt tették is) egy etnikai jogra Erdélyt illetően (a román lakosság többségben lévén), de nem történelmi jogra is. Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták vagy diszkriminálták őket, de azzal nem, hogy bármikor is »elrabolták« volna tőlük Erdélyt.”
* „Az 1916. augusztusi »belépés az akcióba« megfelelt-e egy minden román által magáénak vallott »nemzeti ideálnak«? Ez túlzás lenne. A románok többségét, akik zömmel parasztok (a lakosság 80 százaléka) és írástudatlanok voltak, teljesen más gondok foglalkoztatták, valószínűleg még csak nem is hallottak a »nemzeti ideálról«. Ez a »közvélemény« sokkal szűkebb, némi műveltséggel rendelkező és a közélet iránt nagyobb vagy kisebb érdeklődést mutató személyekből álló szférájában volt jelen.” (69. oldal)
* „A ’németbarátok’ arra figyelmeztettek, hogy Románia számára sokkal fontosabb Besszarábia felszabadítása, Erdély ugyanis nyugodtan megvárhatta volna azt a – valószínűleg nem túl távoli – pillanatot, amikor a kettős monarchiát radikálisan átszervezik, egyenlő népek társulásává válva, vagy darabokra esett volna és ezáltal a hőn óhajtott Erdéllyel való egyesülés is megvalósult volna.” (74. oldal)
* „Erdély nem volt ilyen helyzetben. Sohasem tartozott Romániához vagy a Romániát 1859-ben létrehozó fejedelemségek valamelyikéhez. Államisága kezdete óta Magyarország része volt, és Magyarország eltűnése után a vezető elitjén és az államszerveződési formáján keresztül továbbra is a régi magyar királyság részeként jelent meg.” (74. oldal)
* „Végül is akarták vagy sem az egyesülést Romániával? Mondjuk, hogy igen, de nem jobban, mint egy megreformált monarchián belül maradást. A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem, egy lehetséges, de még nem tisztázódott jövő részét képezte. A tettek szintjén az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem a Romániával egyesülés irányába cselekedett, hanem előbb szigorúan csak Erdély autonómiájának helyreállítása és aztán a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőség megszerzésének irányába.” (81. oldal). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. június 30.
A bukaresti magyarok nyomában
Hézagpótló munka jelent meg románul a bukaresti magyarok történelmi útjáról a kezdetektől napjainkig Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest) címmel. Első kiadása 2011-ben, a második javított és bővített kiadása 2013-ban látott napvilágot. Szerzője, Hencz Hilda könyvtárosként kezdett foglalkozni évekkel ezelőtt a bukaresti magyar élettel. Hosszas, kitartó kutatásainak betetőzése ez a kötet, amellyel nagyanyja, Márkus Julianna emlékének adózik.
Korábbi kutatásainak összegzését a szerző olyan kötetekben tette le az asztalra, mint a Magyarok román világban című kétnyelvű (2009), majd a román nyelvű Bucureştiul maghiar című munka (2011), illetve a Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860–2010 című leíró sajtóbibliográfia (2011).
A Bucureştiul maghiar 2013-ban megjelent második, javított és bővített kiadása új köntösben látott napvilágot, borítóján Szathmáry Papp Károly fényképével. A kötet új alcímet is kapott: A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig. A szerző terjedelmes bevezetőben tájékoztat a második kiadás megírásáról, tartalmi gazdagodásáról. Az átdolgozás folyamán figyelembe vette az első kiadáshoz fűzött megjegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, javaslatokat, így a könyvnek mintegy harmadát új adalékok alkotják. A könyv négy fejezetre tagolódik: az első a kezdetektől az első világháborúig terjedő időszakot, a második a két világháború közöttit, a harmadik a kommunista időszakot, a negyedik pedig az 1989 decembere utáni közel két és fél évtizedet taglalja. E korszakolás szerint mutatja be a szerző a bukaresti magyarok jogállapotában bekövetkezett változás következményeit: míg az első világháborúig idegen állampolgárokként tartották számon őket, az első világháború óta már román állampolgárok nemzeti kisebbségi sorsban. A kommunista pártállam keretében a hatalom árnyékában hol kedvezőbb, hol jogfosztott volt a helyzetük, az 1989 decembere utáni korszak kedvezőtlen kihatásai dacára a számbelileg és intézményeiben is apadó bukaresti magyarságnak volt elég ereje és akarata a túlélésre.
A könyv első fejezetének alapgondolata az a felismerés, hogy közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását. Ezeknek az intézményeknek a létrehozására és tevékenységére irányul a szerző figyelme. Adatok, tények sokaságára alapozva ismerteti a római katolikus és a protestáns felekezetek egyházépítő munkáját, templomok és iskolák létrehozását, társadalmi és művelődési egyesületek megalakítását és működtetését. Mindezt kiegészíti azoknak az értelmiségieknek a bemutatásával, akiknek eme intézmények megalakítása és irányítása a nevükhöz fűződik.
A szellemi élet gyarapodásaként mutatja be a bukaresti első magyar hírlapok, a képes kalendáriumok, az egyesületi értesítők, évkönyvek megjelenését. A szerző nagy érdeme, hogy felkutatott és közzétesz figyelmet érdemlő eseményeket, újabb adatokat, téves dátumokat pontosít, hiányos tényközléseket egészít ki. Forrásmunkákra hivatkozva megerősíti például, hogy Fekete József szobrászművész az alkotója a fővárosi Repülősök emlékművének. Tisztázza például a magyar műépítészek és építészmérnökök szerepét, akik középületek, szállodák, magánházak tervezése és kivitelezése révén járultak hozzá Bukarest városképének kialakításához. A magyar értelmiségiek szakok szerinti csoportosítása révén lehetővé teszi annak áttekintését, hogy a Bukarestbe került magyar orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, festőművészek, ügyvédek, zenészek, közgazdászok, munkások milyen munkahelyeken dolgoztak; így tudjuk meg például azt, hogy milyen tisztségeket töltöttek be magyar gazdasági és pénzügyi szakemberek román és osztrák-magyar érdekeltségű vállalatok vezetőségében. Forrásmunkák révén mutatja be, hogy milyen anyagi és szellemi értékekkel gazdagították a magyar szakemberek saját közösségüket, miként járultak hozzá Bukarest fejlődéséhez, milyen ágazatokban és szolgáltatásokban helyezkedtek el a nagy számban idetelepült magyarok.
A szerző részletesen ír a református és főleg a katolikus egyház, valamint a felekezeti oktatás helyzetéről, hitéleti tevékenységéről. Beszámol a 20. század eleji önálló magyar egyházépítésről, a Bálinth János lelkészről szóló titkosszolgálati jelentésekről, a Cuza utcai katolikus templom és iskola létrejöttéről, részleteket ismertet Raymund Netzhammer püspök emlékiratából. Nem hallgatja el azokat a korabeli, idegen állampolgárokra és intézményekre vonatkozó hivatalos rendelkezéseket, amelyek meghatározták a már a 19. század közepén jelentkező magyarellenes előírásokat, intézkedéseket, és a korabeli román sajtó magyarok elleni rendszeres uszításait is ecseteli.
Mint ismeretes, gyökeresen megváltozott a bukaresti magyarság helyzete az első világháború után. Könyvében Hencz Hilda arra keres választ, hogy miként élte meg a bukaresti magyarság ezt a változást, miként hatott ki sorsa alakulására a nacionalista országvezetés szaporodó és szigorodó jogfosztó intézkedéssorozata. A szerző taglalja azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyekkel a bukaresti magyarságnak sikerült életre keltenie a túléléshez szükséges közösségi intézményeit. Kimutatja, hogy a jogfosztó törvények dacára a túlélésre berendezkedett szórvány meg tudott maradni életképes közösségnek egyházában és társadalmi, művelődési egyesületeiben; elvesztette ugyan önálló katolikus egyházát, katolikus iskoláit, de megerősödött református egyháza, megőrizte magyar iskoláját, létrejöttek az anyanyelvet és kultúrát ápoló egyesületei. Mindezekre nagy szükség volt ahhoz, hogy ellensúlyozni lehessen az állandóan leselkedő asszimiláció veszélyét.
Újabb nagy megrázkódtatás volt a második bécsi döntés nyomán előállt helyzet. Ez tömeges visszatelepedéseket váltott ki, vagyonok elprédálását okozta, egyéni tragédiákhoz vezetett, szétzilált egy kialakult közösséget, intézményei betiltását, épületei zárolását vonta maga után. Alig maradt helyben magyar értelmiségi. Az itt maradottak helyzetét súlyosbította a felkorbácsolt magyargyűlölet, sokan még otthonukban is félve szólaltak meg magyarul. A háború nagy anyagi veszteségeket is okozott, közösségi épületek pusztultak el. Az 1944. augusztus 23-i fordulat a jobb élet reményét villantotta fel a sokat próbált bukaresti magyarok körében. Életük egyik biztató eseménye volt, hogy a lebontásra ítélt, de a háború kitörése miatt épen maradt református templomot újra birtokukba vehették, a megmaradt iskolaépületben pedig ősszel megkezdődhetett a tanítás Az új politikai-társadalmi körülmények között megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, beindult a román rádió magyar adása, megjelent az országos magyar napilap, megkezdődött a tevékenység a Zalomit utcai magyar házban. Mindezt egy újabb korszak nyitányaként taglalja könyvében Hencz Hilda.
Ezt az új korszakot a könyv harmadik fejezete tárja elénk A kommunizmus korszaka címmel. Ebben az időszakban az új hatalom felszámolta a hagyományos magyar közösségi intézményeket, fokozatosan elsorvasztotta az egyházak életét, céljai szolgálatába állította az iskolát, a közművelődést. Új magyar intézményeket hozott létre – lapszerkesztőségeket, könyvkiadói részlegeket, minisztériumi nemzetiségi igazgatóságokat, bővítette a rádió magyar szerkesztőségét. Ezek a későbbi évek folyamán újabbakkal bővültek (Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét c. hetilap stb.). Ezek működéséhez jelentős számú értelmiségit helyeztek Bukarestbe. Soha olyan sok magyar értelmiségi nem dolgozott a fővárosban, mint azokban az években. Számos erdélyi magyar író, költő, szerkesztő élt és alkotott itt, de szép számú képzőművész, zenész, sportoló is. Egyetemi oktatók tanítottak a felsőoktatásban, szakemberek munkálkodtak a tudományos kutató intézetekben, jelen voltak minisztériumokban, a felső pártszervekben. Szakmunkások, mérnökök, technikusok százai dolgoztak ipari vállalatokban, építkezéseken, szolgáltatásokban. Figyelmet érdemlő megállapítás, hogy bár számbelileg megnőtt a szórvány, társadalmi szerkezete pedig minőségileg javult az értelmiségi réteg gyarapodásával, mégsem alakulhatott ki közösségi élet, mert a hatalom nem engedélyezte magyar társadalmi, művelődési, szakmai egyesületek megalapítását. Csak az egyházak keretében zajlott erősen korlátozott közösségi élet és a Petőfi Művelődési Házban időnként élénkülő művelődési tevékenység. A lapok, a rádió, a tévé, a könyvkiadók szerkesztőségeinek bemutatásával, a társadalmi, felsőoktatási, tudományos, művészeti intézményekben dolgozó szakemberek számbavételével a szerző képet ad arról az értékmegőrző és -teremtő szellemi munkáról, amely ebben az időszakban Bukarestben kibontakozott.
Könyvének utolsó fejezete a bukaresti magyarság 1989 decembere utáni időszakát taglalja. Elemzésének sommás következtetése, hogy elkezdődött a szórvány gyorsuló leépülésének folyamata, amely végül is felszámolódásához vezet. Az okok között említi a magyarok számának nagymértékű csökkenését a hazatelepedések okán, az államilag támogatott intézmények megszűnését, a vállalatok csődjét, az építkezések leállását, a kutatóintézetek elsorvadását. A megfogyatkozott szórványnak sikerült ugyan újrateremtenie bizonyos közösségi intézményeket, megerősítenie egyházai életét, száma gyarapodott az RMDSZ parlamentben és államigazgatási intézményekben dolgozóival, ami viszont az elemző szerint nem ellensúlyozza a felgyorsult asszimilációt. A szerző érvelései, minősítései között óhatatlanul felbukkannak vitathatók, szubjektív fogantatásúak, személyiségek megítélésében, a helyi és országos problémák tárgyalásában aránytalanságok is tapasztalhatók, ez viszont semmit nem von le a kötet értékéből.
Hencz Hilda könyve gazdagon dokumentált, szakmai igényességgel összeállított, fényképekkel bőven illusztrált munka, amely terjedelmes bibliográfiát és névjegyzéket is tartalmaz. Recenzesei dr. Lucian Boia egyetemi tanár, dr. Mihai Chioveanu egyetemi docens. A kötet alapgondolata az anyanyelvben és nemzeti kultúrában való megmaradásért folytatott küzdelem a román állam magyarellenes törvényhozása és a folytonosan leselkedő asszimiláció ellenében. Legyen szabad válaszolnom az utolsó fejezet kérdőjeles alcímére: lesz-e még holnap? Igen, lesz magyar holnap Bukarestben. A történelem fondorlatai kiszámíthatatlanok.
Bántó István
* Hilda Hencz: Bucureştiul maghiar. Pe urmele a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent (A magyar Bukarest. A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig – sz. m. ), Pro Universitaria Kiadó, Bukarest, 2013. Művelődés (Kolozsvár)2014. július 24.
Tusványos huszonöt
Idén huszonötödik alkalommal rendezik a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet. A szervezőket hosszú ideje, egyebek mellett, két nagy kérdés foglalkoztatja: az egyik, hogy jönnek-e a románok, a másik, jönnek-e az RMDSZ-esek. Az első kérdés jelentősége csökkent, amikor a tábor koncepciójának középpontjába a román–magyar közeledés és a román–magyar kapcsolatok helyett a magyar–magyar viszony került.
Hála Istennek, tegyük hozzá.
A román–magyar viszony őszinte kibeszéléséről szó sem lehetett egy pillanatig sem felelős politikai tényezőkkel. Vannak ugyan tabudöntögető román értelmiségiek, akik a lényegről mernek beszélni – ilyen például Lucian Boia történész idén áprilisban megjelent, az első világháború problémáit taglaló könyvének azon bátor kijelentése, miszerint Románia történelmi érvek alapján nem tarhatott igényt Erdélyre –, de még ők sem biztos, hogy magyar környezetben hangot mernek adni e téziseiknek. A velünk őszintén szimpatizáló és a magyar–román viszonyhoz tényleges, nem pedig mímelt őszinteséggel közeledő román értelmiségiek is hatékonyabban tudják Kolozsvárról vagy Bukarestből folytatni a hamis sztereotípiák, a magyarellenes előítéletek és a román történelmi önkép hazugságai elleni harcukat, mint Bálványosról vagy Tusnádfürdőről. Így hát maradtunk a hajdan négykultúrájú, ma már több mint 90 százalékban románok által lakott Temesvár híres toleranciaszellemét zsolozsmázó Mona Muscával, Adrian Severin emlékezetes kijelentésével, miszerint sehol a világon nem létezik etnikai elvű területi autonómia – csak Európában van féltucat – és Traian Băsescuval, aki itt is szívesen elmondja, hogy annyi autonómiát akar adni Székelyföldnek, mint Caracalnak vagy Craiovának.
Felelős pénztárcapolitika
Így aztán mégiscsak őszintébb, ha a magyar–magyar kapcsolatok kerülnek a középpontba, még akkor is, ha ennek a viszonyrendszernek is megvan a sajátságos elhallgatási rendszere, amely erősen emlékeztet a polkorrekt öncenzúrára. Nem illendő például a VMSZ által Délvidéken kiharcolt (látszat) autonómia hiányosságairól beszélni, vagy Pásztor Istvánék hatalomorientált politizálásáról, hiszen ők a nagyobbik magyar kormánypárt fontos szövetségesei. Arra sem tapintatos dolog rámutatni, hogy a Felvidéken 1997-ben számoltak le a hiteles autonómiapolitikával, s futtatták zsákutcába a felvidéki magyar közképviseletet, ahonnan azóta sem lelik a kiutat. Akkor írták ugyanis alá a Magyar Koalíció Pártját később életre hívó szervezetek, az Együttélés, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt vezetői, köztük bizony Duray Miklós is, a Meciar-ellenes koalíció létrehozásának érdekében a szlovák ellenzékkel azt a bizonyos közös nyilatkozatot, amelyben megfogadták: az összefogás győzelme esetén nem hozzák szóba az etnikai alapú területi autonómiát.
Tessék kérem megmondani, mi értelme is volt akkor a Meciar-ellenes koalíciónak, és egyáltalán a magyar politikai érdekképviseletnek a távlati magyar érdekek szempontjából? Mert lehet-e hiteles politikát folytatni távlatok nélkül? Felelős politikus-e, aki csak az orráig lát? S ez még a jóindulatú megközelítés, mert Erdélyben nem annyira a rövidlátással, az orrhosszpolitikával van gond, inkább azzal, hogy rövidlátásnak tűnik, amikor egy politikust a derékmagasságban tartott pénztárca tartalma motivál, stratégiaalkotásban pedig az odaképzelt summa befolyásol. Meg persze „a hatalom akarása”, ami szorosan összefügg a gazdasági érvényesüléssel.
Jó tiszt, rossz tiszt
Az RMDSZ-szel való párbeszéd persze elsősorban a Fidesz érdeke, hatalomtechnikailag teljes mértékben érthető. „Önállóskodó”, nemzeti szempontból dicsérhető gazdaságpolitikájával, a magyar szuverenitás bizonyos részének visszaszerzésére való törekvésével, nemzetpolitikai tetteivel (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény) a magyar kormánynak komoly nemzetközi hatalmi tényezők nemtetszését sikerült kivívni, arról nem szólva, hogy a Kis-Antant államai „alapból” magyarellenesek, még ha hivatalos szólamaik nem mindig azok. Bár többnyire nem rejtik véka alá hozzánk való őszinte viszonyulásukat. Lám, a magyarok által több ízben is pozícióba segített Traian Băsescu is kiesni látszott a szerepéből tavaly Tusnád idején. Persze szó sincs szerepkiesésről, hanem arról, hogy nagyobb politikai hasznot várt a magyarellenes kardcsörtetéstől és zsigeri indulatainak szabadon engedésétől az adott politikai kontextusban, mint a magyarsággal való párbeszédet szorgalmazó elnök imázsának megőrzésétől. Tudatos, bár alighanem téves számítás volt ez részéről, nem hirtelen felindultság.
Úgy hallani, idén nem jönnek Tusványosra az RMDSZ-esek, legalábbis Kelemen Hunor, akinek most a „jó tiszt” szerepe van kiosztva az erdélyi magyar közösséget megtévesztő színdarabban. Láttunk már ilyet a Székelyek Nagy Menetelésének idején is, amikor Markó Béla volt a „rossz tiszt”, aki Gyurcsányékhoz és néhány SZDSZ-es elgurulthoz hasonlóan elítélte és kigúnyolta „a székely zászlók erdejében csetlő-botló” RMDSZ-es minisztereket és államtitkárokat. Miközben Kelemen Hunor volt az, aki kitartott a részvétel helyessége, a székely területi autonóia mellett, aki kiteljesíti az RMDSZ több mint két évtizedes ígéretét arról, hogy végre tető alá hozzák a szervezet autonómiastatutumát.
Hiányzó hiányzók?
Most a kormányzati szerepvállalásról szóló tragikomédiában Kelemen Hunor húzta a rövidebbet. Nagy kérdés, meg lehet-e etetni a választói bázissal következességként, erényként, hogy Kelemen lemond a miniszterelnök-helyettességről, de az általa vezetett szervezet kormányon marad Verestóy Attila iránymutatásának megfelelően. Arról meg jobb nem beszélni, hogy a hírek szerint a Medgyessyékkel és Gyurcsányékkal gazdasági dimenziókat sem nélkülöző, szívélyes kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ egyik meghatározó szereplőjét, Biró Rozáliát delegálják Kelemen helyére, akit a román sajtó majd kedvére villázhat a „bipedes” interjúval, a magyar sajtó meg a sírnivalóan mulatságos váradi utcanévfordításokkal. (Néhány példa, nehogy kimaradjunk e villázásból: Str. Viilor – Élők utcája, Str. Lacul Roşu – Piros Tó utca, Str. Războieni – Háborúzók utcája.) Tőkés Lászlónak teljes mértékben igaza van, amikor ezt az „úgy megyek, mintha jönnék” RMDSZ-es húzást a Petőfi-Schiller fantomegyetem esetével állítja párhuzamba.
Nos, Kelemen Hunor a „jó tiszt”, állítólag nem lesz jelen Tusnádfürdőn, pedig minden logikus érv a részvétel mellett szólna. A jó tiszti szerepmegőrzés, a párbeszédképesség imázsa, az autonómia szólamszintű támogatása, nem utolsó sorban a Fidesszel ápolt jó viszony. No de legyen ez az ő problémája.
Mert hiba lenne nem látni a fától az erdőt, és úgy állítani be akár a románok, akár az RMDSZ-esek részvételét a tanácskozásokon, mint olyan kérdéseket, melyek a legkisebb mértékben is befolyásolhatják a 25. tusványosi tábor sikerét. Ez legfeljebb a szervezők gondja, a közönség örvendhet annak, hogy idén is megszámlálhatatlan program, gazdag kulturális kínálat várja a politikán kívül a zenétől az irodalmon át a borkóstolókig.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)2014. november 22.
Lucian Boia: Miért más Románia
A megkésettség
A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít.
Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj.
A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat.
Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert.
(folytatjuk)
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)