udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 81 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-81

Névmutató: Madách Imre

2007. július 16.

Nagyváradon tartotta vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ), a rendezvényen a régió kiemelkedő személyiségeiről hangzottak el előadások. A szövetség elnöke a Budapesten élő Medvigy Endre, aki főként a kommunizmus idején mellőzött írók – Sinka István, Nyirő József, Wass Albert – munkásságát kutatja. Az irodalomtörténész nemcsak a munkája révén kötődik a Partiumhoz: szülei Nagyváradon születtek. Medvigy Endre a vele készült interjúban kifejtette, a szövetség elnevezése egy ernyőszervezetet takar, amely közel negyven tagszervezetet számlál a Kárpát-medence minden régiójában. Egyetemes magyarságban gondolkodó, határokat, politikai megosztottságot figyelmen kívül hagyó szervezetről van szó, amely a Kárpát-medence egy-egy szeletének értékeit igyekszik felmutatni a vándorgyűléseken. Korábban többek között Kassán, Gyulán, Gyergyószentmiklóson tartottak rendezvényeket. Sok előadás hangzott el a mostani vándorgyűlés három napja alatt, Partium neves személyiségeiről olyan szaktekintélyek értekeztek, mint Jankovics Marcell vagy Andor Csaba. Dsida-évforduló van, ezért hívták meg Lisztóczky László irodalomtörténészt, az egri Dsida Jenő Baráti Kör elnökét. Madách Imre felesége, Fráter Erzsébet Nagyvádon hunyt el, Andor Csaba tartott előadást róla. Hlatky Endre főispánnak rendkívül fontos szerepe volt nemcsak a nagyváradi, de az egyetemes magyarság életében is. A magyar rádió igazgatójaként József Attilát szerepeltette, és 1944-ben ő olvastatta be Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját. Hlatky nevéhez főződik továbbá az Ady-emlékmúzeum létrehozása is, hiszen ő vásárolta fel 1940 után a múzeum törzsanyagának számító gyűjteményeket. Medvigy Endre Sinka Istvánról tartott előadást, akinek a munkásságával régóta foglalkozik. Sinka István költészete sokkal nagyobb értéket képvisel a magyar irodalomban, mint amennyire ma elismerik, hangsúlyozta. /Gergely Gizella: Repülőgépről a Partium. = Krónika (Kolozsvár), júl. 16./ Július 15-én ért véget Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének XVI. Vándorgyűlése. Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész Hollósy Simon festőművész és a nagybányai művésztelep címen beszélt Hollósy életéről, művészi hitvallásáról, Urbán László irodalomtörténész Nagyvárad egykori szerelmes trubadúrjáról, Nadányi Zoltánról. Bertha Zoltán irodalomtörténész Németh László partiumi gyökerei és nagyváradi beszéde című előadásában felidézte azokat gondolatokat, melyeket az író figyelmeztetésként szánt a magyar nemzetnek. Németh László nagyváradi beszédében fogalmazta meg: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”. A Bihar megyei poéták közül Gellért Sándor költészetébe kalauzolta a jelenlévőket Gellért Gyula református esperes, a költő fia. Lipcsey Ildikó történész Páskándi Géza munkásságáról tartott előadást. Az előadásokat Bálint István János szerkesztő zárta Boldog Várad címmel. /Szőke Mária: Kis ízelítő szellemi kincseinkből. = Reggeli Újság (Nagyvárad), 2006. júl. 16./

2007. augusztus 6.

Hetvenedik születésnapja előtt beszélgetett Kántor Lajossal, a Korunk folyóirat főszerkesztőjével a lap munkatársa. Kántor Lajos pályafutása összefonódott a patinás kiadvánnyal. Huszonévesen lett a Korunk irodalmi rovatának vezetője, 1990-től a lap főszerkesztője. Szerinte a lap Dienes-féle korszaka, az 1926-os indulástól egészen ‘28-29-ig, amíg Gaál Gábor át nem vette a lapot, ez a legértékesebb hagyomány. A legelső lapszám egyik szerzője a legnagyobb veszélynek a fasizmust és a bolsevizmust jelölte meg. 1957-es újraindulása után a szerkesztőség ki volt szolgáltatva a politikai körülményeknek, akkor nagyon sok elmarasztalható szöveg jelent meg. A ‘60-as évek közepétől lehet új periódusról beszélni, a kultúrpolitikában a ‘70-es évek elejéig-közepéig javuló légkör érvényesült. Kántor szerint a mai Korunk már nem tekinthető sem baloldalinak, sem jobboldalinak. Nem szempont a szerzők pártszimpátiája. Arra vigyáznak, hogy a folyóirat ne legyen színtere aktuálpolitikai összecsapásoknak. Kántor Lajos /Kolozsvár, 1937. augusztus 7./ író, irodalomtörténész és -kritikus, szerkesztő, művészetkritikus. Az 1990-es években óraadó tanár a Babes-Bolyai Egyetemen, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője (1994-98). 1979-ben Kolozsváron megszerezte az irodalomtudományok doktora, 2001-ben Budapesten az MTA doktora címet. Társszerzője (Láng Gusztáv mellett) a máig alapmunka Romániai magyar irodalom 1945-1970-nek (1971), irodalomtörténeti tanulmányainak témái többek közt József Attila, Madách Imre, Móricz Zsigmond, Reményik Sándor, Szabédi László, Szilágyi Domokos. Legújabb könyvei: Reményik Sándor – A mítosz és az erdélyi valóság (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2007); Az Idő Vaskalapja. Negyed évszázad (1964-1988) Sükösd Mihállyal (Kalligram, Pozsony, 2007). /Stanik Bence: Helyet adni annak, ami érték. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./

2007. szeptember 22.

Szeptember 21-én, a magyar dráma napja alkalmából elismeréseket adtak át, felolvasást, beszélgetést, illetve tanácskozást rendeztek Budapesten és több vidéki helyszínen. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg. A Magyar Színházi Társaság, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), a Színházi Dramaturgok Céhe és az Új Színház közös rendezvénye az OSZMI konferenciatermében kezdődött. Átadták a Szép Ernő-jutalmat: életműdíjat kapott Hubay Miklós drámaíró, a színpadi beszéd megújításáért pedig Parti Nagy Lajos író, drámaíró részesült az elismerésben. A Madách Irodalmi Társaság és a Szalézi Kollégium szervezésében szeptember 21-én kezdődött a XV. Madách Szimpózium kétnapos ülése. A tanácskozás első napjának programját Csesztvén, a művelődési házban tartották, délután koszorúzást rendeztek Balassagyarmaton, a Madách-szobornál. /Megemlékezések a magyar dráma napján. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

2008. február 15.

Tavaly novemberben jött létre testvériskolai kapcsolat a budapesti Madách Imre Gimnázium és a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákjai között. Tavaly a kolozsváriak látogattak el nyolcvan tagú énekkarral Budapestre, most pedig a budapestiek jöttek el. A két iskola hasonló érdeklődési köre miatt (művészetek, diákszínjátszás) a kapcsolat kiszélesedett. A kolozsvári iskola több mint tíz éve tart fenn ugyancsak testvériskolai kapcsolatot a budapesti Apáczai Csere János Gimnáziummal. /N. -H. D. : Budapesti diákok Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 15./

2008. szeptember 19.

Jean Racine Phaedra című darabjának bemutatójával nyitja meg az évadot Nagyváradon a színház Szigligeti Társulata szeptember 21-én, vasárnap, a magyar dráma napján, Török Viola rendezésében. A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyan születik egy magyar dráma? címmel nyilvános beszélgetésre hívja az érdeklődőket: a kisterem előcsarnokában Kovács András Ferenc költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője és Király Kinga Júlia drámaíró, a nemrégiben a folyóirat hasábjain megjelent és hamarosan színpadon is bemutatásra kerülő A szerencsefia című mesejáték szerzője beszélgetnek. Vasárnap tartják a Kolozsváron élő Visky András drámaíró Megöltem az anyámat című, kétszereplős darabjának felolvasó-színházi ősbemutatóját a kecskeméti Katona József Színházban. /Fried Noémi Lujza: Boldognak lenni bármi áron? = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

2008. szeptember 22.

„Sem a magyar dráma, sem a magyar drámaíró, de a magyar színész sorsa sem volt könnyű soha – mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy Madách Imre nem érhette meg Az ember tragédiájának bemutatóját, mert bemutatására csak halála után majd negyedszázaddal kerülhetett sor. Aligha találhattunk volna megfelelőbb napot a magyar dráma ünnepére, mint éppen szeptember 21-ét, ezt is kerek egy évszázaddal a Tragédia első bemutatása után” – fogalmazta meg levelében Demeter András István művelődési államtitkár. Nyilvános beszélgetést szervezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyan születik egy magyar dráma? címmel. A beszélgetés résztvevői: Király Kinga Júlia drámaíró, A szerencsefia című mesejáték szerzője és Kovács András Ferenc költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Budapesten a rendezvények központjába a Nemzeti Színház került, a színház előtti szoborparkban leleplezték Bessenyei Ferenc szobrát. Az Andrássy úton Színházi korzó nyílt, a Magyar Állami Operaház előtt pedig színpad létesült, ahol tíz színház új évadjából kaphattak ízelítőt az érdeklődök. A Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére 1984-től minden évben szeptember 21-én ünneplik a magyar dráma napját. /Antal Erika, Darvas Beáta, Kánya Gyöngyvér: A Magyar Dráma születésnapja. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 22./

2008. október 8.

A Madách Irodalmi Társaság szeptember 26-án és 27-én, Az ember tragédiája első színpadra vitelének 125. évfordulója jegyében tartotta Csesztvén tizenhatodik szimpóziuma őszi ülés szakát. Az előadók számának növekedése 2005-ben szükségessé tette a tavaszi ülésszakot is. Asztalos Lajos (Kolozsvár) Az ember tragédiája általa készülő spanyol változatának tizenegyedik és tizenkettedik színét elemezte. A tanácskozás előadói és meghívottai Balassagyarmaton megkoszorúzták Madách Imre szobrát. A szimpóziumon további előadások hangzottak el, köztük Kozma Dezsőé (Kolozsvár). A részvevők ellátogattak a felvidéki Alsósztregovára, ahol megkoszorúzták a Madách szülőházán elhelyezett emléktáblát, megtekintették a Madách-kastélyt és a benne berendezett múzeumot. /Asztalos Lajos: XVI. Madách Szimpózium. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

2008. november 20.

A magyar tudomány napja, a tudomány világnapja és Az ember tragédiája ősbemutatójának 125. évfordulója alkalmából tartott előadást Temesváron, a Magyar Ház Bolyai emlékszobájában Toró Tibor atomfizikus, az MTA külső tagja. A tudomány, a tudás és a tudós szerepe Madách Tragédiájának eszmerendszerében című, vetített képekkel illusztrált előadása során Toró Tibor professzor a fizikus szemével elemezte Madách Imre halhatatlan művének tudományfilozófiai vonatkozású sorait, olyan meglepően helytálló tudományos gondolatokat tárva fel, mint a Földön kívüli élet feltételezése, a súlytalanság állapota vagy a világ energiagondjainak megoldására tett javaslat. Az ember tragédiája a világ legtöbb, mintegy 40 nyelvére lefordított magyar irodalmi mű, ez alkalommal Toró professzor a hallgatóságnak bemutatta a különböző nyelvű fordításokból összeállított emlék-kiállítást. /Pataki Zoltán: A Magyar Tudomány Ünnepe a Bánságban. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 20./

2009. január 14.

Január 12-én az Interkulturali-THÉ kutatócsoport, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett rendezvényen bemutattak három kötetet. A Jankovics József és Nyerges Judit által sajtó alá rendezett Gyöngyösi István-szövegközlés-sorozat a Balassi Kiadó /Budapest/ gondozásában megjelent hat kötet 1998 és 2005 között a Régi Magyar Könyvtár sorozatban látott napvilágot. Biró Annamária, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatója az Universitas Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Briefwechsel des Karl Gottlieb Windisch című kötetet ismertette. A Magyarországi Tudósok levelezése sorozat ötödik kiadványát Seidler Andrea rendezte sajtó alá. A kötetben szó esik az Ungrischen Magazin című folyóirat keletkezésének történetéről is. Hiánypótló színháztörténeti adattár és kortörténet Enyedi Sándor A Tragédia a színpadon /Madách Irodalmi Társaság, 2008/ című munkája. 1883. szeptember 21-én volt Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatója, az ezt követő 125 év alatt pedig számtalan előadást tartottak a világ minden pontján. A tragédiát Bukaresttől Detroitig, New Yorktól Sepsiszentgyörgyig játszották ezalatt az idő alatt: mintegy 1151 teljes tételt nevesít a kötet, amely mögött rengeteg előadás van. Az ember tragédiája kolozsvári előadása legutóbb 1997-ben volt, Csiszár Imre rendezésében. /Hármas könyvbemutató a Mariánumban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2009. május 25.

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

2009. szeptember 19.

Immár negyedszázada ünneplik szeptember 21-én a magyar dráma napját. E jeles nap arra emlékeztet, hogy 1883-ban ezen a napon szólalt meg először a pesti Nemzeti Színház színpadán Madách Imre nagyszabású drámai költeménye, Az ember tragédiája. Marosvásárhelyen sokan emlékeznek még arra az előadásra, amelyben a Tragédia Harag György víziójában került közönség elé. A Tompa Miklós Társulat 2001-ben Anca Bradu rendezésében is műsorára tűzte a drámát. A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat augusztus-szeptemberi összevont száma színházi szám. Olvasható ebben Matei Visniec Paparazzi avagy egy elvetélt napfelkelte krónikája című színműve Patkó Éva fordításában, Kiss Noémi Legénybúcsú című alkotása „tragikus eljegyzés kilenc jelenetben”, Mihaela Michailov Életem babái című jegyzete. Pálfi Zsófia Disharmonia caelestis címmel adja közre (Nietzsche: – Isten meghalt. Isten: – Nietzsche meghalt) „alcímű” jelenetét, amellyel szerzője a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem drámaírói pályázatán díjat nyert, továbbá Christopher Marlowe II. Edwárd című ötfelvonásos tragédiáját Jánosházy György fordításában. /b. d. : Szeptember 21. – a magyar dráma napja. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 19./

2009. szeptember 22.

Erdélyben és Újvidéken is megemlékeztek a magyar dráma napjáról: Nagyváradon felidézték Madách Imre életét, Marosvásárhelyen a szeptember 20-i, vasárnap esti előadást szentelték az ünnepnek, Újvidéken pedig három ősbemutatót tartottak ebből az alkalomból. Újvidéken annak a három darabnak az ősbemutatóját tartják, amelyeket vasárnap írtak a szerzők a IX. Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen. A három drámaíró: Góli Kornélia, Nagy Abonyi Árpád és Szegedi Szabó Béla. E drámákat este 7 órakor kapta meg a három rendező: Antal Szilárd, Mezei Kinga és Rusznyák Gábor. Azonnal megkezdődtek a próbák a másnapi előadásra, újvidéki, szabadkai, erdélyi és békéscsabai színészek közreműködésével. A friss darabok ősbemutatóját szeptember 21-én láthatta a közönség, az Újvidéki Színházban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar dráma napja alkalmából Müller Péter–Seress Rezső Szomorú vasárnap című kamaramusicaljét új szereposztásban adta elő. Nagyváradon a Kiss Stúdió Színház emlékeztek meg a magyar dráma napjáról. Részletek hangzottak el Madách Imre Az ember tragédiája című drámájából. /A kisebbségi színházak is megünnepelték a magyar dráma napját. = Krónika (Kolozsvár), szept. 22./

2010. szeptember 22.

Élni és nagyra nőni
Nagyvárad – A magyar dráma napja alkalmából Élni és nagyra nőni –Széchényi István emlékezete címmel gálaestre került sor a tizenhat éves, Magyar Örökség díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban.
A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg szerte a Kárpát-medencében. Kedd délután Kiss Törék Ildikó, Meleg Vilmos és Varga Vilmos nagyváradi színművészek közreműködésével a magyar dráma napját ünnepelték Nagyváradon, a Kiss Stúdió Színházban is. Kiss Törék Ildikó köszöntötte a szép számú közönséget és ismertette a műsorra tűzött programot. Magyarországon és a határokon túl is méltó módon emlékeznek meg erről a napról, tudhattuk meg a színésznő bevezetőjében. Elhangzott, hogy anyaországi mintára szeretnék újraalakítani a Kiss Stúdió Baráti Körét. A gálaest műsoráról nem hiányozhatott részlet Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
Példaértékű hűség
A színészházaspár Meleg Vilmos színművésszel közösen a XI. színt elevenítette fel mely Londonban, az ipari forradalom idején játszódik. Az est második felében az utókor emlékezetében a legnagyobb magyarként élő Széchenyi István alakja elevenedett meg. Kocsis István drámaíró Széchenyi-trilógiájából hangzottak el részletek. A monodrámajeleneteiben Széchenyi először mint huszárkapitány, majd mint a budapesti Lánchíd megálmodója és építtetője, végül pedig mint a döblingi elmegyógyintézet kezeltje jelenik meg. A politikából kiábrándult, de nemzetéhez mindvégig hű maradt Széchenyi rendületlenül vallotta: „Csak azt a népet lehet elpusztítani, mely hagyja magát”. Kiss Törék Ildikó kifejtette: a legnagyobb magyar országához fűződő, igaz szeretete és hűsége példaértékű kell legyen számunkra is. A gálaest utolsó részében Csokonai Vitéz Mihály egyik versműve, valamint egy kortárs szerző, Ferenczes István Felirat az égi táblánál szolgáló Gróf Széchenyi Istvánhoz című verse hangzott el.
Mészáros Tímea
erdon.ro

2011. február 19.

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

2011. június 3.

?nnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel
Mátyás szülõháza elõtt megnyílt a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelõre gyér érdeklõdés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülõháza elõtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése és az RMDSZ Fõtitkárság Program és Ifjúsági Fõosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az elsõ, 1929 májusában megrendezett ?nnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az elsõ kolozsvári ?nnepi Könyvhét után idén Erdély fõvárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezõk remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülõháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklõdéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérõprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári ?nnepi Könyvhét hivatalos megnyitója elõtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyûjteményébõl összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvû könyvek Romániában 1918-1945 között címû tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság fõtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók - Paulovics László íróportréi címû kötet, a Kolozsvári köszöntõben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt öregdiákok (Benkõ Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi ?va, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következõ években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári ?nnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítõt nyújtani az érdeklõdõknek az 1918-1945 közötti idõszak könyvtermésébõl, kitérve természetesen a 70 évvel ezelõtt megtartott elsõ kolozsvári ?nnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetbõl 150-et sikerült kiállítani, apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból. Fiatalok és idõsebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, mûvészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) címû kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. - Talán érdemes lesz a következõ ?nnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy mûhely - Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva - vagy város - Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. - könyveit vagy sajtóját - hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülõháza elõtti téren
A délután négy órakor kezdõdõ hivatalos megnyitón elsõként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár brandjének nevezte a könyvet. ?t Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlõdésrõl szólt mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az ?nnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülõháza elõtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költõ üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. Hetven esztendõvel ezelõtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy õ akkor 62 esztendõs volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerzõ és az olvasó közvetlen találkozásának lehetõségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: ?nnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári fõkonzulja hagyományteremtõnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emõke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtõ és közösségépítõ szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövõben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs mûsorvezetõ Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetõjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtõ szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedõ vezetõi, munkásai. Elsõ alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bõrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdõdõ eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetõt, a válogatás is az õ nevéhez fûzõdik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója adósságtörlesztésnek nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetõjébõl idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költõi indulását, illetve a Palocsay-líra fõ jellemzõit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllõ Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári ?nnepi Könyvhétrõl bõvebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllõ)
Szabadság (Kolozsvár)

2011. szeptember 21.

Sovány drámanap Erdélyben
Több erdélyi társulat nem emlékezik meg Az ember tragédiája ősbemutatójáról
Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban.
Csak néhány erdélyi magyar színház emlékezik meg holnap Az ember tragédiája 128 évvel ezelőtti ősbemutatójáról, a magyar dráma napjáról. A színházbarátokat felolvasóest, irodalomtörténeti előadás, ősbemutató és koncert várja az erdélyi városokban.
Hármasfogat Marosvásárhelyen
Aranka György, az erdélyi magyar közművelődés lelkes előmozdítója szobrának megkoszorúzásával indul a drámanapi ünnepség Marosvásárhelyen, majd Kövesdy István, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója egy fiatal gimnazista színművének felolvasó-előadását mutatja be este 7 órától a Nemzeti Színház kistermében. Lovassy Cseh Tamás VALLE-búcsú című színpadi műve évadnyitónak is számító előadása a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszéke II. DrámaPálya elnevezésű versenyének nyertes darabja alapján készült, amelyet alig egy hét alatt tanultak be a színészek.
A felolvasó-színházi előadást nyilvános beszélgetés követi, amelynek témája a kortárs magyar drámairodalom. Az Erdélyi Magyar Televízió is megemlékezik a magyar dráma napjáról 20.30-tól a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak két előadását sugározza: Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című színművének adaptációját és Molnár Ferenc Az ördög című három felvonásos vígjátékát.
Deviancia Temesváron
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház 17 órától Németh Ákos Kövérek klubja című drámájának felolvasó-színházi előadását mutatja be, amelyet 18 órától beszélgetés követ a szerző részvételével. Az esemény apropóját Németh Ákos Deviancia című drámája adja, melyet maga a szerző rendez, és melynek bemutatója október közepére várható.
A beszélgetés során szó esik a bemutatott felolvasó-színházi előadásról, a magyar drámáról általában, valamint a Deviancia című előadásról. Ezt követően 19 órától Cári Tibor és az Incanto Quartetto A színház zenéje című koncertjére kerül sor.
Irodalomtörténet Nagyváradon
A nagyváradi Szigligeti Színház egy irodalmi műsorral ünnepli a magyar dráma napját 19 órától a nagyváradi Városi Művelődési Házban (egykori Arlus). Praznovszky Mihály irodalomtörténész Be van fejezve a nagy mű címmel tart előadást, a Szigligeti Társulat művészei – Csepei Róbert, Dimény Levente, Hajdu Géza, Meleg Vilmos, Kocsis Gyula, ifj. Kovács Levente, Körner Anna, Pitz Melinda és Pál Hunor – közreműködésével.
Praznovszky Mihály Mikszáth- és Madách-szakértő irodalomtörténész, legutóbb Mikszáth Kálmán halálának centenáriuma alkalmából tartott előadást Nagyváradon.
Kolozsvár, az igazolt hiányzó
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata igazoltan hiányzik a drámanapot ünneplő erdélyiek közül, Andrei Şerban rendező Suttogások és sikolyok című előadása ugyanis a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál versenyprogramjában (BITEF) szerepel. A darabot holnap és holnapután játsszák Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban.
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, Ingmar Bergman filmjének színpadi adaptációja 2010-ben három UNITER-díjat kapott: a legjobb előadásnak, legjobb rendezőnek (Andrei Şerban) és legjobb színésznek (Bogdán Zsolt) járó elismerést. Az 1967-ben alapított, évente szeptemberben megszervezett BITEF a legnagyobb és legfontosabb európai színházi fesztiválok egyike. Célja, hogy a politikai és kulturális határokon túllépve lépést tartson az előadó-művészet viharos fejlődésével.
Csíkszereda korábban ünnepelt
A csíkszeredai Csíki Játékszín tegnap tartotta a drámanapi ünnepet, Victor Ioan Frunză tavalyi rendezését, az elmúlt évad legtöbb közönségszavazatát elnyert előadását, a Finitót játszották. Tasnádi István verses komédiája egyébként a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról idén közönségdíjjal tért haza.
A magyar dráma napjáról
A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. Az emléknap célja, hogy felhívja a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és újabb színpadi szövegek létrehozására ösztönözze az írókat. Új Magyar Szó (Bukarest)

2013. február 23.

Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. február 23.

Fábián Ernő Madách-monográfiája (Megjelent)
„Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők [más népek] csak a jólét s jobblét közt küzdenek” – idézi Madách Imre egy feljegyzését Fábián Ernő a nagy klasszikusunkról írt monografikus tanulmányában
Ezt a gondolatot kommentálva megállapítja: „Az egzisztenciális veszélyben (...) az egyén kötelessége, hogy azokért tevékenykedjen, akiket az elpusztulás fenyeget. Harmadik lehetőség nincs. (...) Mert az ember nem maradhat tétlen és közömbös, amikor a természet és történelem rendjét kiforgatva nemzeteket, nemzetiségeket akarnak megfosztani nyelvüktől és kultúrájuktól. Ekkor a jó és rossz közötti választás, hogy melyikkel kötelezem el magamat, nem lehet kérdéses.” A Madách életművét bemutató és értelmező tanulmány megírására az 1980-as évek második felében készült a szerző, ezt magam is tanúsíthatom, aki boldogan nyújtott segítséget a Madách-szakirodalom egy nehezen hozzáférhető művének kölcsönbe adásával, mivel az ő gazdag könyvtára is mindig nyitva állt előttem.
De nemcsak készülődött Fábián Ernő kovásznai (és illyefalvi) műhelyében a Madách-monográfia megírására, hanem azt meg is írta annak dacára, hogy tudta, nem jelenhet meg, mert neve az akkori idők Romániájában a tiltott szerzők listájára került. A helyzet paradoxona, hogy ahol ama gondolatrendőrség hihetetlen erőbedobással dolgozott, ott úgy készülhetett Fábián Ernő munkája, hogy a szerző a legnagyobb szellemi szabadságban dolgozott, és semmilyen engedményt nem kellett tennie, minthogy eleve tudta: úgysem jelenhet meg, amit gondol és ír. Ezzel magyarázható, hogy 1990 után mindössze néhány jelentéktelen kiegészítést hajtott végre tanulmánya szövegén, de az már szabad (?) világunk kulturális környezetére, kiadói viszonyaira vet árnyékot, hogy a rendszerváltás 23. évében jelenhetett meg, köszönhetően Kovászna Megye Tanácsa, a kovásznai városi tanács, valamint a Fábián Ernő Szocio-kulturális Egyesület támogatásának. Madách, aki földrajzilag szintén elszigeteltségben élt, megbízható szövetségese volt az eszmék történetét behatóan tanulmányozó, vidéken élő Fábián Ernőnek. Nem véletlen, hogy korábban szintén monografikus tanulmányban foglalkozott Apáczai Csere Jánossal és Eötvös Józseffel. Madách életművét s főleg Az ember tragédiáját értelmezve egymással szoros összefüggésben beszélhetett olyan kérdésekről, mint magyarság és emberiség, egyén és történelem, az egyes ember és a tömeg vagy nép, továbbá múltról, jelenről és a jövő kilátásairól, illetve kilátástalanságáról, mivel mindezek a madáchi életműnek is sarkalatos pontjai. Akárcsak a férfi és a nő kérdése, amely végigvonul a Tragédia egészén, és a végkifejletben döntő szerephez jut: Éva képében a nő, aki egy új élet ígéretét hordozza magában, adja vissza az életet is magától elvetni kész férfinak, Ádámnak a reményt, hiszen felismeri, hogy – a szerző értelmezése szerint – „az életnek önmagában van értéke, melyet vállalnia kell”.
Olyan kérdések ezek, amelyeket Fábián Ernő nemcsak filológiai alapossággal tárgyal Madách életművét elemezve, de a kortárs európai eszmeáramlatok fényébe helyezi, a tárgyalt életművet a 19. századi filozófia és irodalom csúcsteljesítményeihez mérve. Helyesen járt el így a szerző, mivel meglátása szerint például a Tragédia önmagában is egy „mindent átfogó mű”, melyben „korának egész tudása, bölcsessége feltárul”. Azt viszont félrevezetőnek tartom, hogy a tanulmány tárgya – az alcím szerint – Madách filozófiája. Jelentős irodalmi műben, mely korának nagy kérdéseire felel, bölcsesség keresendő egy angol esszéíró szerint. Fábián Ernő ki is jelenti egy helyen, hogy Madách főművében „a bölcsességet tudta egyetemes jelentésűvé kristályosítani”. Helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy Madách saját kora létkérdéseire íróként keresett és kínált válaszokat, olyanokat, amelyek korszerűvé tették, mi több, Fábián szerint kortársunknak tekinthetjük mint írót és gondolkodót. A Tragédiát értelmezve elkerülhetetlen a küzdelemmotívum tárgyalása. Ennek a motívumnak a magyar irodalomban megtalálható gyökereire (Kölcseynél, Vörösmartynál például) utal a szerző, hogy aztán így összegezzen: „Ádám az élet célját és értelmét (...) az erkölcsi parancsként előírt küzdelemben [találja meg] és a szabad akarat szerinti választásban jó és rossz között”, Madáchról pedig kijelenti tanulmánya zárásaként, hogy „nagy magyar és nagy európai volt, a legnagyobbak közül való”.
Borcsa János
Fábián Ernő: Az élet értelme. Madách filozófiája. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. március 29.

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

2013. április 18.

Festum Varadinum: új fejezet
Nagyvárad- Április 21-28. között a Varadinum Kulturális Alapítvány immár XXII. alkalommal szervezi meg a Festum Varadinum rendezvénysorozatot. Csütörtökön sajtótájékoztatón ismertették a részleteket.
Felvezetőjében Biró Rozália szenátor felidézte az elmúlt 11 esztendő történéseit, amikor alpolgármesteri tisztségének betudhatóan ő volt a főszervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnöke. Úgy vélte, a Szent László király ünnepe köré rendezett Festum Varadinum, melynek ékköve a szentmise és a körmenet, nem csupán hagyományőrző szerepet tölt be, hanem büszkeséggel tölti el mindazokat, akik magukénak érzik ezt a várost. A 2002-ben kijelölt alapcélkitűzések változatlanok: a magyar közösség minél szélesebb rétegének megszólítása azáltal, hogy az RMDSZ együttműködik a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és a kulturális intézményekkel, prioritást képez a helyi értékek felmutatása, tehetségeknek a felkarolása, illetve a három Varadinum-díj odaítélése azon entitásoknak, melyek a korábbi évben a legkiválóbb eseményt szervezték (az emlékplakett Jankó Szép Noémi képzőművész munkája). Biró Rozália ugyanakkor örömének adott hangot, hogy az évek folyamán olyan rangos rendezvények nőttek ki magukat, melyek megszületésénél valamelyik Festum Varadinum „bábáskodott”, és olyan személyiségek vállalták el a fővédnökséget, mint Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök, volt művelődési miniszter, vagy Halász János magyarországi kulturális államtitkár.
Változások
A volt alpolgármesternő arra hívta fel a figyelmet: az idén új fejezet kezdődik a Varadinum Alapítvány, és értelemszerűen a Festum életében, hiszen az alapító okirat értelmében az elnöki tisztséget az a személy kell betöltse, aki a helyi politikai életben a legmagasabb funkcióban van, és jelenleg ez a közszereplő Pásztor Sándor, az RMDSZ-frakció vezetője. Ezen kívül a kuratórium szerkezete is módosult: a civil szférát két ernyő szerű szervezet képviseli (a Várszövetség Dukrét Géza PBMET-elnököt, a Nagyváradi Civil Kerekasztal pedig dr. Fleisz János BINCISZ-elnököt delegálta), illetve tag még a Szigligeti Színház mindenkori főigazgatója (jelenleg Czvikker Katalin), és a nagyváradi magyar oktási intézményeket is mindig reprezentálja ezentúl valaki, most éppen Pásztor Gabriella, a Szacsvay Imre Általános Iskola igazgatónője.
Pásztor Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy április 21-28. között összesen 29 programmal várják az érdeklődőket. Amellett, hogy az eseménysorozatot igyekeztek átláthatóbbá tenni, több újdonsággal is készülnek. Például hangsúlyozottabban képviselik magukat Várad magyar tannyelvű iskolái (az Ady Endre Középiskola, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum, a Lorántffy Zsuzsanna Református Kollégium, a Mihai Eminescu Főgimnázium, a Szacsvay Imre Általános Iskola és a Juhász Gyula Általános Iskola). Ugyanakkor olyan meglepetéseket is tartogatnak a résztvevőknek, melyek nem szerepelnek a műsorfüzetben, csak a helyszíneken derülnek ki. Érdekességként bevezették, hogy ne csak a városközpontban, hanem a biharpüspöki Bocskai István Közösségi Házban is legyen rendezvény (szombat délután 6 órától).
Meghívók
A Festum Varadinum hagyományos módon a Szigligeti Színházban tartott díjkiosztó ünnepséggel zárul. Ezúttal Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját mutatja be koprodukcióban a Debreceni Csokonai Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Meghívókat 15 lejért lehet igényelni péntektől a körzeti RMDSZ székházakban, a magyar iskolákban, az egyházaknál és a civil szervezeteknél.
A kuratóriumi elnök néhány egyéb eseményt is kiemelt a programkavalkádból, a teljesség igénye nélkül. Hétfőn 17 órától például a partiumi nyugdíjasok meghívására Péter I. Zoltán helytörténész tart előadást a két Rimanóczyról a Szent László líceum dísztermében, majd ugyanott 18 órától Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke értekezik Arany János Paszkál tanárról. Kedden 14 órakor a szoborcsoport előtt diákok tisztelegnek A Holnaposok előtt, szerdán 17 órától pedig Péter I. Zoltán A jelenkori Nagyvárad megalapítása című könyvét mutatják be az Ady líceumban. Érdekesnek ígérkezik ugyanakkor Makai Zoltán Szemelvények Bihar megye és vidéke ipartörténetéből című kötetének bemutatója, pénteken este 7 órától a KREK székházának dísztermében. „Bár anyagi források tekintetében szinte a padlón vagyunk, azért megpróbálunk hasonlóan színvonalas rendezvényeket lebonyolítani, mint eddig”, hangsúlyozta Pásztor Sándor, hozzátéve, hogy pályáztak a román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumnál, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkárságánál és a Communitas Alapítványnál. Médiatámogató a Bihari Napló.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-81




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék